Róna Judit Ágnes: A gázoló
•
Hárman álltak a villamosmegállóban, az asszony, a férje és a kamasz fiú. Az asszony a kalapját igazgatta éppen, amikor a meggypiros Saab, mint egy kés hasította szét a megálló szegélyén a közlekedési táblát és egyenesen feléjük rohant. A három ember úgy fröccsent szét, mint a gránátalma apró gömböcskéi. Még jó, hogy nem jött a villamos, futott át az asszony agyán, ahogy a sínekről megpróbált fölkelni, s egyik kezével a férje, másikkal az idegen gyerek felé kapott. A fiú már talpon volt, de a férje nem mozdult.
A Saab vezetője az ütközés zaját fölváltó rémült csöndben kivágta a kocsi ajtaját és a földön fekvő férfihoz rontott. Szinte magán kívül rázta, sírva-átkozódva próbálta a maradék életet föltámasztani benne. A rettenet kábultságából ébredő asszony hiába igyekezett lefejteni görcsös karjait a férjéről, a gázoló olyan erővel kapaszkodott belé, hogy minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Engedje el, könyörgött, hívjuk a mentőket, így biztosan megöli őt… a férfi se látott, se hallott, zokogva-hörögve rázta, tépte az élettelen testet.
A kiérkező mentők meg sem próbálták újraéleszteni a férjét, már csak a halál beálltát állapították meg. Az asszony gépiesen elhárította a segítséget; jól van, neki nincs semmi komoly baja. Fekete műanyag zsákba helyezték a holttestet, s hívták a halottszállítókat. A járda szélére húzott holttest mellett bambán álldogált, a gázoló azonban még most sem csillapodott. Az asszonynak esett, térden állva átnyalábolta a lábát, s egyre csak azt hajtogatta: én nem akartam semmi rosszat, ne haragudjon rám… nem én tehetek róla, elromlott a fék… Az asszony még föl sem fogta, hogy mi történt, állt a fekete zsák mellett, segélykérő szeme a férjét kereste; nehéz helyzetekben ő mindig tudta, mit kell tenni… Talán még szánta is a mellette csúszó-mászó alakot, föl sem fogta a szavait. A fiú előbb tért magához, s a jóvátehetetlen fölismerése artikulátlan ordításba csapott: megölte azt az embert!
A rendőrség vizsgálta a Saabot, hosszasan méricskéltek, féknyomokat és szemtanúkat kerestek. A fiút kérték, tenne tanúvallomást az őrsön. Az asszonyt hiába faggatták, némán, dermedten állt; csak előre-hátra billenő teste, a kataton mozgás jelezte, hogy egy másik világban jár. A rendőrök tanácstalanul nézték, valaki a szemközti házból egy széket hozott, leültették az asszonyt, előkerült a lassan tömeggé szélesedő embergyűrűből egy orvos is. Injekciót adott neki, azt is rezzenéstelenül tűrte, kivette a táskájából az iratait, átadta a rendőröknek. Az orvos beültette a kocsijába az asszonyt, hogy mégis kórházba vigye.
A gázoló jogosítványát elvették, a Saabot elvontatták, de a férfit a kihallgatás után a tárgyalásig szabadlábra helyezték.
A gázoló mindent megmozgatott, hogy megtudja az asszony lakáscímét, telefonszámát, s azt is, melyik kórházba vitték. Hiába igyekeztek az ápolónők kitessékelni a szobából, nem tágított az asszony mellől. Simogatta élettelenül lecsüngő kezét, s egyre csak azt hajtogatta: én nem akartam semmi rosszat, nem én tehetek róla, a fék… Az asszony hallgatott.
Így ment ez heteken, hónapokon át, már nem a kórházban, hanem az asszony lakásán. Ha nem találta otthon, hívta telefonon. Az asszony még alig fogta föl a veszteséget, fölidézni sem tudta, mi is történt pontosan. A maga még meg nem értett, tompa fájdalma mélyéből először megértés, együttérzés tört föl a gázoló iránt. Amikor megtörte a hallgatást, suta vigasztaló szavakat lökött a férfi felé. Nem értette, csak érezte, hogy az fölmentést, megváltást vár tőle. Tőle, éppen tőle…
Azután, hogy a férfi látogatásai, telefonhívásai egyre kínzóbbá váltak, ahogyan mind élesebben tudatosult benne a veszteség, úgy váltott át a szánalom gyűlöletbe: mit akar tőlem ez az ember, miért kínoz, miért nem hagy békén gyászolni, szenvedni?
A temetésen a gázoló átvágta magát a gyászoló gyülekezeten, s amikor a pap beszentelte a sírt, és az utolsó részvétnyilvánítók is elindultak a temető kijárata felé, a kezében szorongatott virágcsokorral megállt a friss sírhant mellett. Kitartóan ismételgette a zokogó asszonynak: én nem akartam semmi rosszat, ne haragudjon rám… Ne gyűlöljön, szeressen engem, nézze – s a zsebéből rengeteg pénzt vett elő –, nézze, én segíteni akarok magának, kifizetem a temetést is, tudom, most súlyos anyagi gondjai lehetnek… én, én mindent megteszek magáért; jöjjön hozzám feleségül, én gondtalan életet biztosítok magának… Az asszony elkerekedett szemmel nézett rá. Talán Lady Anna nézhetett így férje gyilkosára, Gloucester hercegére, amikor az éppen így, a temetésen kérte nőül őt. De az asszony nem volt Lady Anna, s a gázoló sem tűnt úgy, mint aki eldöntötte, hogy gazember lesz.
Az asszony a mindennapok fásult robotjában lassan hozzászokott ahhoz, hogy nem telik el nap anélkül, hogy kínzója meg ne jelenne. Ha nem jelentkezik, talán már hiányzott volna neki. Olykor azon kapta magát, várja, hogy megálljon az ajtóban, vagy megcsörrenjen a telefon. Pedig nap mint nap rettenetes küzdelmet vívtak egymással: a férfi lelkifurdalását nem tudta legyűrni, s azt remélte, majd az asszony, éppen ő ad gyógyírt rá. Az asszony pedig lassan kezdte fölfogni és megélni a fájdalmat, s a gyászmunka minden keservét megjárta: először könyörgött, sírt, lecsapta a telefont, rávágta a nem tágító férfira az ajtót. Minden hiába, az rögeszmésen csak jött, csak telefonált, csak követelte az asszony megbocsátó szeretetét, s aztán már a szerelmét is.
Ugye tudja, ha azt tenné, amit én csinálok magával, megölném, buggyant ki egy elkeseredett viaskodás közben a férfiból. Szóval pontosan tudja, hogy mit tesz, ágaskodott föl az asszonyban a jogos vád: szándékosan kínoz, hiába mondom, hogy ebből elég, nem bírom tovább, hogy megbocsátottam a megbocsáthatatlant, hiszen a gyűlölködés nem támasztja föl a férjemet, a szerelmemet, neki nem elég, neki semmi nem elég… És akkor hatalmas indulatok támadtak benne, eszébe jutott, milyen kegyetlenül rázta haldokló vagy már halott férjét a gázoló, ott a villamossínek mellett. Ha nem ér hozzá, talán a mentők még segíthettek volna rajta…
A rendőrségen megkérdezték tőle, akar-e följelentést tenni. Nem érzett magában erőt ahhoz, hogy végeláthatatlan tárgyalások, szembesítések nyűgét magára vegye. Dédelgette magában a veszteség fájdalmát, nem akarta, hogy a hivatalos procedúrák eltereljék a figyelmét. Azután a fölgyülemlett fájdalom, a férfi állandó követelő zaklatása bosszúra sarkallta: bűnhődjön, megérdemli.
Végül mégsem tett följelentést, rábízta az ügyet a rendőrségre, ők majd meghozzák az ítéletet. Nem az ő dolga az ítélkezés, az övé csupán, hogy a férjét elsirassa, meggyászolja.
A gázolónak szüksége volt jogosítványra, kocsi nélkül nem tudott élni. A háziorvos fiatal nő, éppen egy vetélés után állt ismét munkába. Gyógyírként hatott rá a betegek bizalma, s amikor a férfi azzal állított be hozzá, hogy elveszítette a jogosítványát, eszébe sem jutott, hogy eljárás folyhat ellene. Meg sem nézte a papírokat, elvégezte a kötelező vizsgálatokat és aláírta, lepecsételte az okmányt.
A gázoló almazöld kocsit bérelt. Az asszony házához hajtott, de az ablakban nem látott fényeket. Elindult a munkahelye felé, talán még ott éri.
Az irodaház ajtajában éppen akkor jelent meg az asszony. A férfi intett neki, lassított, de az asszony váratlanul lelépett a járdáról. A fékcsikorgás sem nyomta el a tudata felszínén még átsuhanó megnyugvás boldog szabadságérzetét: most már senki sem veheti el tőle a gyász, „az elgázolt szerelem” fájdalmának szépségét… A gázoló elégedetten, ártatlan magabiztossággal lépett-lebegett át a vértől csatakos testen.
Illusztráció: …
Ezek is érdekelhetik!
Hendi Péter: Olympia. Elbeszélés hat nyelven* →
Frey Domonkos: Élet az életért →
Virginia Sol: Valóságszakadás →
