Halmai Tamás: A hallgatás grammatikája*
*Leveles Ibolya Önmegtagadó című verséről
Amíg más beszél, hallgat. Szóra bírja Júdást.”
(Halmosi Sándor: Az éneklőmesternek zsoltára)
„Kivárni az emberitől mentes gondolatot.”
(Iancu Laura: Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből)
„test nélkül jobban tudja a szó a dolgát, lehet
fénye kölcsönzött, de mint a hold, árnyékot magából varázsol”
(Hegedűs Gyöngyi: félemmaus)
Leveles Ibolya költészete az eddigi néhány folyóirat-megjelenés alapján is jól értelmezhető sajátosságokkal bír, a szerző vershangjának egyedisége aligha vonható kétségbe. Melyek ezek a jellemzők? A hiányos-sejtelmes közlésrend; az alanyi és az elvont, az érzékletes és a fogalmi minőségek egymásba játszása; a rövid sorok kisbetűs szemérmessége; ébresztően merész képzettársítások; filozofikus szójátékok (nevezzük így a nyelv bölcsességére hagyatkozást); a beszédmodor transzcendens légköre; és – ami talán a legfőbb – intellektuális érzelmesség, avagy zsigeri tapasztalatok higgadt mérlegelése letisztultan filigrán kompozíciókban. Az alábbi miniatűr várhatóan a költő debütáló kötetében is kitüntetett szerephez jut majd.
Önmegtagadó
ha kimondom,
megszeretem újra.
karthauzi rend.
Mit olvasni ki a föliratból? Kétirányú, kontrasztos végletességet. Hiszen az Önmegtagadó jelölő – miközben a lírai ént névszói nyomatékkal azonosítja egyetlen gesztusával – egyszerre utalhat arra, hogy elhatárolódom (eddigi) identitásomtól, s arra, hogy feláldozom az énemet (egómat) – mások javáért vagy egy spirituális üdv jegyében. (Az aszketikus éntelenség, a kiüresedés metafizikája és a lemondás praxisa keleti és nyugati szellemtani tradíciókban is alapvető értékelem.)
A többértelműséget a versszöveg maga is fenntartja. Olyannyira, hogy a költemény szinte egyidejűleg jelenti önmagát és önmaga ellentétét. Annál is inkább, minthogy az ön(magam) megtagadását tárgyazó mű az elutasítani kívánt szubjektivitást épp a címbéli megnevezés (kimondás) által létében hovatovább megerősíti.
A feltételes időhatározói alárendelés (ha…, akkor…) két hiányos tagmondatot fűz egybe, anélkül, hogy világossá válnék: mit mondok ki? mit/kit szeretek meg újra?… (Mindez nincs kimondva, de ez nem lehet akadálya annak, hogy megszeressük a verset.)
Az első sor a beszéd erejének belátását hordozza (a „kimondom” ártatlannak tetsző igekötője a bensőből napvilágra hozott létigazságok képzetét is értelmezői horizontunkra igézi); a második a hiátusos mondattan révén az ismétlődő/ciklikus érvénnyel („újra”) történő megszeretés tárgyául fölvillanthat a) bárkit/bármit, de b) az önmagamat célzatától sem érdemes eltekintenünk. Figyelemre méltó, hogy az Önmegtagadásban elrejtező ön(magam) névmás az énhez képest csaknem harmadik személyig távolított alak; ugyanakkor a kimondom, megszeretem ragozása a szubjektív jelenlétet nem engedi túl könnyen elillanni. – Emellett paradoxikus olvasat is kínálja magát. Eszerint amit kimondok, nem más, mint a „karthauzi rend” szókapcsolat. Így a némaság kitartott liturgiáját néven nevezni (kimondani) – azaz elvéteni a választottat – is út lehet a szeretet viszonyrendszeréhez.
A mű poétikai hatásfokáért a harmadik sor nagyszerű szójátéka szavatol. (Az esztétikai összetettség része, hogy bár haikuszerű kisszerkezettel van dolgunk, a négy és hat szótagos egységek után – melyek egy-egy szótaggal elmaradnak a hagyományos, 5-7-5-ös háromosztatúságtól – csak ez az öt szótagos rész felel meg a versforma alaki előírásainak. Más nézőpontból: itt teljesíti be magát a költészet, itt válik egésszé a részek tudása, itt elégszik meg a beszéd a mindennel.) A „karthauzi rend” enigmatikus-nominális stílusa már igék (s így személyek, személyességek) nélkül téríti vissza a „rend” szót eredeti jelentéséhez; és – kilépve a kolostori távlatok másfajta végtelenjéből – a törvényszerűségek és rendezettség világaként jelenti be a fennállót (avagy a kívántat-reméltet).
Hogy e zárlatot alkotó második versmondat miféle szintaktikai/logikai viszonyban áll az első két sorban mondottakkal? Értelmező-magyarázó hatást kelt, jóllehet ráismerő lakonikusság jellemzi. A hallgatás fogadalmára utal, bár az elhallgatás és a meghallgatás jelentésirányait sem iktatja ki. Szerzetesi miliőt indítványoz, ugyanakkor tetszőleges világi vetületekben terjeszti ki gondolatiságát.
Láthatjuk, több irányból megközelíthető, több módon olvasható ez a versparány. Esztétikáját – különös eset – mégsem az elemek analízise bocsátja rendelkezésünkre. Inkább a hangulat, az összkép, a részletek sugalmazó teljessége marad emlékeztető társunk. Az a misztikával átszínezett belátás, hogy a beszéd (a logosz, földi szinteken is) teremtő – mégpedig óhatatlanul szeretetteli viszonyulást is teremtő – képességgel bír; akkor is, ha a világ tényeit és lényeit vonja lexikai körébe, s akkor is, ha az elbúcsúztatni kívánt ego éled újjá általa. Mindezen összefüggésekre pedig a „karthauzi rend” spirituális esszenciája üt pecsétet. Azaz szó és szeretet kettőséből a szellem (a szent lélek) jelenvalósága épít hárompillérű igazságot.
Ugyancsak a Látó folyóirat 2024. júniusi számában olvasható – egyebek mellett – a költő egy másik háromsorosa is:
Tolómérce
harárain kívül
még nem, már nem
beosztott.
A „beosztott” szó ironikus kétértelműsége a címben megjelölt, belső méreteket/mélységeket is mérni képes eszközhöz a határátlépések identifikációs dinamikáját társítja. Mindkét mű azzal a tapasztalattal szolgál (mert nem kinyilatkoztat, hanem szolgál): keresi a helyét a versnyelv és a versbeszélő is. Mégsem az átmenet és bizonytalanság poétikája a Leveles Ibolyáé. Hiszen az efféle, kereső nyelv épp otthonos közeg a mindenkori olvasónak.
Illusztráció: L. I.-háromsoros
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
