Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó IV.
•
Irányváltás és elköteleződés
A minket magukba foglaló társadalmi – és az azokat természetellenesen torzító gazdasági – rendszerek eszmélő korunktól kezdve az anyagiság elsőbbségét, ha nem kizárólagosságát sulykolják belénk, és ha csak közvetett módon is, de nem hagyják meg a személyes vizsgálódás valóban nyitott lehetőségét számunkra, a rákövetkező választás szabadságát meg végképp nem; és annál erőteljesebb és erőszakosabb leszabályozó fellépésük hatása, minél inkább egy-egy a létezésünk mélyrétegéit érő kérdéskörben vizsgálódunk. Az egyik ilyen például az, hogy magunk kutassunk, elemezzünk és döntsünk szellem és anyag viszonyának kérdéseiben. Ezt máshogy fogalmazva nevezhetjük a diabolizmus első fő tételének.
Napjaink során egy életellenes áramlat sodor minket, amelyből kiszállni már csak azért is nehéz, mert az ezt hirdető attitűd egyeduralkodóvá lépett elő, ami pontosan annak diabolikus eredete okán történhetett, teret nem hagyva másnak, holott az alapkérdés, amely mentén megfordíthatjuk az irányultságunkat, ugyanaz, mint amivel a felforgató erők színre léptek és kezdeményezővé, majd meghatározóvá nőtték ki magukat. A kérdés, mégha ebben a világos és közérthető formában az írásbeliség évszázadai során ritkán is lett megfogalmazva, így hangzik: az élet lényege és alapja, a hozzá való viszonyulásunk, a benne való mutatkozásunk fő szabálya szellemi vagy anyagi meghatározottságú? Ha ezt a kérdést valaha is komolyan feltesszük magunknak és szeretnénk, hogy a megválaszolhatóságát illetően eloszoljék bennünk minden kétely, akkor a jól bejáratott felvilágosult, dialektikus, tudományos és egyéb dualista szentimentalizmust el kell felejtenünk…
Ördögi korunk még valamelyest tisztességesnek megmaradt szócsövei az anyag elsőbbsége vagy kizárólagossága mellett állnak ki, míg a hímölő-hámoló egyéb, meghatározó erejű szereplők és orgánumok bár ezt képtelenek kimondani, de közvetett módon az ő válaszuk is ez, hordjanak bármilyen vallási, ezoterikus, spiritiszta vagy épp bölcsen pszichologizáló maszkot. Persze vannak itt-ott természetüktől fogva halk és sokszor bizonytalan hangok, amelyek a szellem elsődlegességét hirdetik, vallják és még ritkábban tudják, akikre az egyéni irányváltásunkkor, ha odáig jutunk, és ha szerencsénk van, később is bátran támaszkodhatunk. Ellenben amíg számításból, önbecsapásból vagy kényelemből megspóroljuk magunknak ezt az alapvető kérdést, vagy megpróbáljuk elkerülni, addig csak árnyékéletet élünk.
Számítás, önbecsapás és kényelmesség… Ha ezeket magunkban leküzdjük, miközben a kérdést magunknak újra és újra feltesszük, újra és újra nekifutunk a megválaszolásának, átgondoljuk minden felmerülő köztes szempontból, és végül sorsunk irányának a váltása mellett döntünk, egy dolog felől nem lehetnek kétségeink: egy ilyen váltással és elköteleződéssel az uralkodó, diabolikus erők és közreműködők számára szélsőségesek és felfoghatatlanok leszünk, bolondok, csodabogarak vagy bármik, de kiírjuk magunkat az eredendően közös, ám mára teljességgel az ő eszmeiségük szerint felforgatott világból.
Fontos és jól időzített feltenni ezt az első kérdést akkor, amikor a világban tájékozódva bármiből is kiindulva, úgy érezzük, hogy ez egy hazug, üres, semmire sem való, gyilkos világ és ki kell ebből lépni. Aztán ezen a nyomon elindulva meg kell győződnünk – minden felmerülő lehetőséget megvizsgálva – a szellem elsődleges voltáról; ez a voltaképpeni irányváltás ideje, ami után az elköteleződés végtelennek tetsző, nehéz évei következnek, amikor egész, születésünktől épülő gondolati, ön- és világértelmezési személyes struktúráink transzformálódnak, és lassan, ellenforradalmi módon, újra a talpukra állnak bennünk.
Gyorsulás…
Azt mondjuk, az idők változnak, vagyis a szokások és a divatok. És azt is mondjuk, gyorsuló világban élünk. Egyre jobban sietünk mindennel, mindenben. És csendben kiegészítjük ezzel, ez egyre erősödő zaklatottságot szül, ami aztán egyre betegebbé tesz minket. Azt hihetnénk, hogy ez a gyorsulás talán azért van, hogy mindenhova odaérjünk, mindennel végezzünk, és hogy ne csússzon ki a kezünk közül egyetlen lehetőség sem.
Mi ebből az igaz? Ha őszinte önvizsgálatot tartunk, amire sokszor akaratunk ellenére nyílik lehetőség, szinte szükségszerűen a következő megállapításra jutunk: az emberi élet rendezettségét kizárólag olyan dolgokra, eszmékre, kultúrára lehet normálisan, egészséggel alapozni, amelyek metafizikai rendű igazságokon alapulnak, azokat mégha csak részlegesen is, de hordják és megjelenítik. Ezek az értékek. Ezek szebb időkben ott ragyogtak a gondolatokban, a szavakban és a cselekedetekben.
Az élet szellemi rendű degenerációja ezeket koptatja koptatta ki módszeresen a mindennapokból, aztán az ünnepekből. Nem betiltotta vagy száműzte, hanem bedarálta. A gyorsulás, amit egész modern lényünkkel egyrészt generálunk, másrészt elszenvedünk, ennek a degenerációs folyamatnak a gyorsulása.
A fejlődés nem más, mint az örökös változások közül kiemelt néhány részleges eseménynek a tényleges súlyánál aránytalanul erőteljesebb figyelembevétele. A hanyatlás pedig ennek az ellenkezője. Tehát a végtelen változások összessége önmagában se fejlődést, se hanyatlást nem mutat. A fejlődés vagy hanyatlás a korszellem szerint kiemelésre érdemes vagy nem érdemes változások általános érvényre emelése mentén mutatkozik meg, vagyis mindenképp viszonylagos.
Van, ami ezzel szemben viszont sosem viszonylagos, ez pedig a világ pillanatnyi rendjének, állapotának a metafizikai eredetével való megfelelése, vagy meg nem felelése. Az általános hanyatlás tehát nagyon is alapvető, ahogy korról-korra az adott kor uralkodó gondolati struktúrája egyre erősebb kitétellé teszi a viszonylagosság szükségességét. A korok végére a viszonylagosság marad az egyetlen alapvetés. És az alapvetéssé emelt viszonylagosság fejlődésbe vetett hite ezzel a mozzanattal teszi a viszonylagos hanyatlást valóságossá.
A gyorsulás, amit látunk és érzünk, ennek az önmagát erősítő fejlődésmítosznak a legközönségesebb kivetülése. A feudalizmus idején a katolikus hagyomány szervesen tartotta egyben a világot, persze azon kor embere, a fentebb részletezett változás miatt, még mintha egy egész más faj embere lett volna. (Valószínűleg elmondható, hogy az is volt.)
Száz évvel ezelőtt, amikor René Guenon élt és írt, már reménytelen volt, még az ő zsenije mellett is, a hétköznapi értelem számára elmagyarázni a nyilvánvalót. Most, a viszonylagos fejlődés és az alapvető degeneráció előrehaladtával elmondható, hogy ebben a gyorsulásban száz év alatt a normalitás maradékából több minden ment véglegesen tönkre, mint előtte 500 év alatt.
Visszatérve a gyorsulás kérdésére, és arra, hogy mit tehetünk, hogy az életünkben újra valóságos érték jelenjen meg, egyetlen elsődleges, középponti és kikerülhetetlen változtatásra van szükség. Azt mondom, ha igazi változást akarsz az életben, az életedben, akkor lassulj le! Ha értéket akarsz találni, őrizni, netalán létrehozni, akkor lassulj le! Enélkül a kitétel nélkül nem fog teljesülni semmi maradandó eredménnyel kecsegtető, magasztos vagy önzetlen, tehát nemes cél…
Tartalmak
Ma, amikor bármit illetően az elsődleges szempontok kizárólagosan csak szűklátókörűen megszabott gazdasági és gazdaságossági érvényűek lehetnek, a maradék szellemiséget is elillanni látjuk.
Évekkel ezelőtt felmerült igény a piaci részegségben szenvedők részéről, hogy a gyerekek az iskolában ne haszontalan dolgok tanulására fordítsák az energiájuk javát, hiszen tanulhatnának praktikus gazdasági és üzleti ismeretek, hogy versenyképes tudást szerezzenek – ezt leírni is fáj –, hogy aztán az életben (mintha az nem jóval a születés előtt kezdődne, hanem úgy huszonegy-két évesen) ne vesenyhátránnyal kelljen kezdeniük. Emberek milliói ragaszkodnak ahhoz, hogy egy-egy jól hangzó, erősen rögzült, de józanul teljességgel védhetetlen gondolatot semmiképp se kelljen tovább- és pláne még tovább gondolniuk: ezt bátran mondhatjuk a legfőbb történelemalakító tényezőnek.
Az életmódbeli szabállyá vált piacos gondolkodás, vagyis hogy annyit érsz, amennyit meg tudsz venni, egyik kedvenc, bár álszentül kimondatlan folyománya a kereslet-kínálat egyensúlyának mindent meghatározó főtételének. Az ember annál sikeresebb, minél több mindene van, ergo ha nincs pénzed minőségi dolgok esztelen halmozására, de a sikeresség illúzióját fenn akarod tartani, akkor bástyázd körbe magad olcsó dolgokkal, drága szemetekkel. És mivel ez a sáska étvágyat gerjesztő szemléletmód mindent letarol, az alkotó emberek, művészek és szellemiségiek – megalkuvási képességükkel összhangban – kénytelenek ehhez alkalmazkodni. Senki nem tartott fegyvert egyikük homlokához sem, egyszerűen csak megette a piac őket is.
Korunk annyiban tér el Madách Falanszter víziójától, amennyiben itt második vonalból jövő michelangelóink önként váltottak széklábfaragásra. Talán azt gondolják, hogy ha bármire, de tökéletesen bármire, amíg azt nem kell értelemmel és lélekkel emészteni, lehet keresletet támasztani, akkor vessük ki műveinkből azt, és legyünk puszta tartalomkészítők. Talán azt gondolják, hogy ha bármire, de tökéletesen bármire, amíg azt nem kell értelemmel és lélekkel emészteni, lehet keresletet támasztani, akkor a művekből azt ki kell vetni, és puszta tartalomkészítővé kell válni. Tehát manapság tartalomkészítés folyik, ahol megkülönböztethetetlenül folyik egy bűzlő, lélekroncsoló kanálisban a puszta plagizálás, az önismétlés, a bántó szürkeség és a röhejes tehetségtelenség és pózolás, még megcsillan benne egy-egy aranyrög, de már efféle csodának is egyre ritkábban vagyunk tanúi.
Persze, a fentebbi képpel tovább lépve, megvannak ma is azok, akik aranyrögöket és gyémántokat produkálnak ritka műveikkel, csak egyrészt a nagy tülekedésben nem látszanak, nem hallatszanak, örökké a sötétben maradnak, illetve ha a sors kegyelmével megadatik a véletlen lehetőség, hogy valami magasabb polcra kerüljenek, akkor sem szentel azokra elég fogyasztó elég időd, másrészt ha mégis, akkor az általános értetlenség és szellemi igénytelenség miatt a trágyaözönben (Weöres Sándor) mégis gyorsan feledésbe merül minden művük.
Megvannak ma is azok, akik a globális világ kényszerességéről lekapcsolódva alkotnak, vagy akár nem is alkotnak, mert személyes sorsuk során azt választották. A hangjuk így természetesen ugyanúgy nem hallatszik se messzire, se sokakhoz, mintha a tartalomgyártást választották volna, de mégis, sokkal inkább nyertesek, az élet nyertesei. Ők azok, akik biztosan tudják, hogy az értelemnek nem ingerekre van szüksége, hanem csendre, nem sikerekre, hanem elmélyülésre ahhoz, hogy gyümölcsöt hozzon. És azt is tudják, hogy azok a gyümölcsök nem eladók, hanem az eljövendő korok nem kizárólagosan, de meghatározó pontjai lesznek.
A szellem áramlatairól…
Metafizikai jellegű témák esetén a fizikai hasonlat még kevésbé kielégítő, mint a hasonlatok általában, de a szellem áramlatairól szólva, az érthetőség miatt, élhetünk vele, ha jelezzük, hogy a hasonlat csak abban a vonatkozásban állja meg a helyét, amelyikben megemlítjük. És ezt tulajdonképpen minden írásunk és megszólalásunk esetén rögzíthetjük.
A szél arra fúj, amerre akar, a szélrózsa bármely irányába, ami így van a szellemi áramlatok esetén is — akkor hát mi magyarázni való van rajta? El kell ismernünk, ha a dolog partikuláris nézeteiről szólnánk, akkor egy reménytelenül széttagolt, az elképzelhető nézőpontok kusza sokaságán alapuló, és akár egymásnak teljesen ellentmondó véleményeket megjelenítő végtelen terjedelmű írás rögzítésére tennénk kísérletet. Azonban a dolgok részlegességét, ami máskülönben azok valódi sokszínűségét adja, ezúttal is magunk mögött hagyjuk.
A szellem áramlatairól szólva, azok részlegességén túl, kiemelten kell vizsgálni a fel- és leszálló áramlatokat. Miképp a hideg és meleg légtömegek süllyednek le vagy emelkednek fel, úgy a szellem mozgásai esetén is ezt a le- és felszálló mozgást kell annak központi mozzanataként kiemelni. A párhuzamosság továbbvihető földrajzi és metageográfiai vonalon: a fent, az égben, a csúcson elhelyezkedő szellemi eredettel, a hűvös északkal, az emelkedettséggel, Hyperboreával, és a lent, a forróságban halódó déllel, a voltaképpen kibontakozó és elmúló embervilággal, valamint a pokollal.
Azonban ez annyiban megtévesztő, illetve a dolog komplexitására nem világít rá, amennyiben nem tesszük rögtön hozzá, hogy mind a lefelé, mind a felfelé irányuló áramlat forrása is lehet maga az egyes ember, mint ahogy beszélünk a szorosan vett szellem emberéről, illetve vele szemben az emberről általában, aki valamilyen oknál fogva egy tágan vett tagadásban él, amelynek jellemző vonása talán annak kényelmessége. A szellem embere, a maga emberfeletti nagyságával, irányfény a mögötte a helyes, vagyis felfelé mutató irányt keresők számára, mint ahogy a felforgatás minden emelkedettséget tagadó embere is irányt mutat a kibontakozásból a szétszóródás és megsemmisülés irányába, mint egy ördögi próféta. Azonban az egyes ember és a metafizikai földrajz kapcsolata megint nagy változatosságot mutat.
Fontos még, hogy a két említett pontot egymásba simítva a következő állítást tehetjük: a szellem embervilágba áramlása a szellem emberének hívására az ő adott személye felé irányul, mint az esők a tengerektől az erdők felé, ahonnan aztán mint a vizek, tovaterjed a világban, mintha csak egy egyszemélyes, de egyetemes központ volna, ugyanakkor a szellem embere sosem valami véletlennek vagy a sors szeszélyének köszönheti azt, hogy a sokaság horizontja feletti irányultságot választ. Valamint határozottan ki kell jelenteni, hogy a látszat ellenére ez nem a szokásos egységből fakadó dualitás, hiába, hogy a tagadás embere a szellem szinte érezhetően fájó hiányát hasonlóképpen hívja magához és teríti szét.
Mivel a maga nézeteinek és irányultságának helyességéről az ég és az alvilág embere egyaránt meg van győződve, a következő kérdést az jelenti, hogy tájékozódás közben miképp ismerjük fel őket? Ez pedig mindaddig nehéz, szinte eldönthetetlen kérdést jelent, ameddig mi magunk a saját lényünk elfogulatlan vizsgálatában és feltérképezésében nem jutottunk el valameddig, ahol már minden korlátoltságot levetkőzve ismerjük fel saját semmisségünket, elsajátítva és kifejlesztve azt az attitűdöt, ami a szellemi és mindenféle tisztánlátás alapja és kezdete.
A szellem áramlatairól csak ettől kezdve tudunk bármit biztosan megállapítani. Valamit, ami elvezethet, és szükségszerűen el is vezet minket a szellem időben és térben, számos áttéten át megjelenő áramlatain át önnön időtlen és ürességben teljes mozdulatlanságáig, ahol és amelyben végső honunkra lelünk.
Illusztráció: Vasárnapi gondolkodó
Ezek is érdekelhetik!
Nagyatádi Horváth Tamás: A misztikus lelkialkat →
Magyar Miklós: Vincent van Gogh első jelentős műve: »A krumplievők« →
Halmai Tamás: A hallgatás grammatikája* →
