Virginia Sol: Valóságszakadás
•
Kerek kő magasodott a folyó közepén. Moszat és hínár lebegett körülötte könnyedén, s néhány vízicsiga csúszkált az alján. Árny ült a kövön sötéten, a vizet bámulta. Roskatag vállát letűnt korok megannyi szenvedélye, lángolása, s veszett reményének terhe nyomta. Csak ült ott némán a vízbe meredve, mígnem a kavicsok közül emlékek bukkantak fel. Előbb csak gondolatfoszlányok, mik pillanatokat idéztek, majd képekké álltak össze.
Az Árny elmosolyodott. Fájó, keserű mosoly volt ez, mégis élőnek érezte magát az emlékektől, mik akaratlanul csalták ki belőle; és bekúsztak a bőre alá, és tekergőztek a zsigereiben, és végül könnyet csaltak a szemébe.
Lábával a vízbe rúgott, de az emlékek csupán egy tizedmásodpercre estek szét előtte, majd újra eggyé váltak. Akkor belecsapott a vízbe, de az emlékek csak nem fakultak, egyre színesebbé nőttek, s megdobogtatták a szívét.
– Miért az emlékeket bántod? – szólalt meg egész halkan az Emlék.
– Mert másra nem jók, csak fájdalmat okozni, rátelepszenek a mellkasra és összeroppantják. Gyűlölöm őket! – Az Árny ismét a vízbe csapott, az emlékek ismét szertefoszlottak, majd újra összeálltak.
– Ne minket hibáztass. Nem a mi létünk fájó, hanem a hiány, amit általunk érzel. Tán bánod, hogy vagyunk?
– Nem – ismerte be az Árny. – De általatok szenvedek… Rosszabb ez még tán a nemlétnél is!
– Tudod-e tán, milyen érzés meghalni? – érdeklődött szelíden az Emlék.
Az Árny hezitált. Lehunyta a szemét, úgy felelt.
– Tudom. Legközelebb az az érzés állhat hozzá, mikor az egyetlent, akit valaha szeretni képes voltál, más ölelésében látod. Mikor tudod, hogy hiába az önfeláldozás, a meghasonlás magaddal őérte, a szereteted, legyen az bármily’ őszinte, törődő és mély, csupán esőben felejtett ponyva, ami lebeg a szélben, míg az arra tévedő vándor időnként le nem rögzíti, hogy aztán viharos távozása újra feltépje.
Az Emlék megcsóválta a fejét, és lágyan megérintette az Árny szívét, érezte, ahogy előbb megáll egy pillanatra, majd egy súlyos lódulással hevesen verni kezd.
– Kár is minden magmatikus érzelemért, ha szíved felett már értelmed is győzedelmeskedett! Ez nem a mi hibánk… hisz mi reményed lehet még, kapaszkodód, mentsvárad?
– Kihűlök lassan, tudom én is, hisz jövőnk abban a múltban él, hol még lehettünk volna egyek. “Az emlékezet palotája lángokban áll.” Míg magunkat valósággá kovácsolom az emlékek börtönében, csupán rabigám láncát hosszabbítom, s mire elérem börtönöm ablakát, már nem fog kecsegtetni a külvilág – az Árny sóhajtott. Tükörképe foszlottan fodrozódott a folyó felszínén; az Emlék elmerült, s eltűnt egy pillanatra.
Most az Árny kérdezte az Emléket:
– Mit csinálnál, ha kezdenéd elveszíteni a kapcsolatot a valósággal?
Az emlék újra összeállt. – Tán mondanék egy istenhozzádot, és írnék egy levelet magamnak, hogy köszi mindent, jó volt együtt, lehetőleg ne felejts el soha, és jó utat kívánnék.
– Elengednéd magad? – csodálkozott az Árny.
– Nem, csak megérteném, és talán életünkben először felhőtlen és kiegyensúlyozott lenne a kapcsolatunk.
Azzal az Emlék örökre elmerült a folyóban, s előbb villanásokra, majd pillanatokra, végül pedig gondolatfoszlányokra töredezett szét a köveken. Az Árny nem nézett utána. A messzeségbe bámult maga előtt, amerre a folyó rohant, aztán az égre emelte a tekintetét, és lehunyta a szemét.
– Szánalmas szívemet tanítom tanítani szeretni.
Illusztráció: Árny folyóvízen
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
