Mondd meg nékem, merre találom…

Visszalapozó tt1

július 24th, 2024 |

0

„75 éves lenne Tarján Tamás”

75 éves lenne Tarján Tamás, műhelyünk mennyi szinten s a kezdetektől velünk alkotó barátja. Hét éve nincsen közöttünk. Első lapszámunkban közölt interjújával emlékezünk rá; s idézzük meg egyszersmind Juhász Ferencet is, aki örömmel fogadta invitálásunkat már akkor – s később is rendre. (A szerkesztőség)

 

 

Halállíra, amely életlíra. Juhász Ferenccel beszélget Tarján Tamás

jf1»Türelmes olvasóra számítok, természetesen. Olyan olvasóra, aki tudja, hogy az olvasás nem élvezeti cikk, hanem kemény, szigorú, fegyelmezett munka. Az a csönd kelyhében való ülés és könyvlapozás.«
Époszaiban Juhász Ferenc enciklopédikus lírát hozott létre, totális lírai univerzumot alkotott – tömöríthető a költészetével foglalkozó kritikusok egyöntetű véleménye. A történetiséget a Föld és az Univerzum korszakaira kiterjesztve az özönvíz előtti élővilág burjánzó képeiben a szüntelenül működő természetet képezi le, miközben az ember által létrehozott „második természet” pusztulásának látomása gyötri. Emberi színjátéka mindazonáltal a reménység eposza, akárcsak Dante műve. Mint ahogy egy vallomásában maga is a „konok világ-szorongás”, „világegyetem-aggodalom” mellé a „lét-szeretetet” állítja azokkal egy sorba.
Mind a lobogó kozmikus hite, mind az eruptív nyelvteremtő képzelete működése révén az utóbbi években inkább fonákjával mutatkozott a költő és életműve a kritika előtt: a korszerűtlenség félárnyékában leledzenek. Újabb tetszhalott évei ezek Juhász Ferencnek? Vagy épp új „fűszál-éposz”-sarjadás előideje ez? A hetvenéves költővel Tarján Tamás folytatott többórás rádióbeszélgetést (mely Bán Magda szerkesztésében 1998. augusztus 10-14 között hangzott el), ebből közöljük három részlet szerkesztett, autorizált szövegét.
– A Lét, és nem az Élet költőjének tartanak. Olyan ember vagy, mint aki Biáról kilépett egyenest az Univerzumba, vagyis a Kozmosz-tokba, ahogy a legújabb köteted egyik szép szóösszetételével mondod. Az Életről írsz, de a Létben gondolkoztál? Lét és Élet között nálad lírai különbségtétel van?
– Nem hiszem, hogy van különbségtétel. Kozmikus állapotok vagy a vélt kozmikus állapotok – ha szükség van rájuk a versben – éppúgy megjelennek a verseimben, mint naponkénti vagy hétköznapi életállapotok. Ha ezt összerakod az időben a kezdetektől, nemcsak egy kozmoszból kibolyongó vagy kivirágzó léttörténet van a verseimben úgy, ahogy én képzelem, hanem egy folyamatos léttörténet is tele élettel, halállal, szerelemmel, szenvedéssel, örömmel – ami kevesebb –, vigasztalansággal meg vigaszkereséssel.
– Mégis költőként az a formálási elved, hogy a mindennapi esetet, az egyes emberrel, az énnel, a veled történtet, a személyeset, az önéletrajzit hirtelen és robbanásszerűen kiröpíted, kiszikráztatod a mindenségbe, és a mindenség felől láttatod. Költőtársad, Nagy László ezeket a nagy formátumú élményeket inkább a mindennapiba, a hétköznapiba hívta le. Sem egyiket, sem másikat se kárhoztatni, se dicsőíteni nem kívánom, de nálad az elemi lét már mint nagybetűs Lét, kozmikus, univerzális időtlenségben is töprenkedő Lét jelenik meg.
– Minden időbe van ágyazva, a személyes lét is, az emberi lét is, a tárgyi lét is, s a történeti lét is, s a társadalmi lét is és kozmikus lét is. Éppen ezeket a dolgokat fogalmaztam meg abban az utolsó versben, amely nem tudott pénzhiány miatt megjelenni. Amiben mindez, amiről beszélünk, össze van foglalva. Remélem, hogy sikerült összefoglalnom, és remélem, hogy sikerült a magam módján elmondanom. De hogy a földközpontúságot a gondolkodásomban felváltotta a világegyetemben való részvételem milyensége, azt miért kellene szégyellnem?
– Nem kell szégyellni.
– Miért kellene szégyellnem, az természetes.
– Hétköznapi olvasónak ez nem természetes.
– A költészet történetében mégiscsak majdnem a XX. századig, ha leszámítjuk a misztikusokat, a misztikus gondolkodókat is – mégiscsak minden földközpontú volt. Ugyan transzcendenciáról beszélt, az is mégis a sík föld és egy elképzelt másik sík lét közötti viszonyt fogalmazott meg. De nem azt a kiszámíthatatlan, ma már számítógépekkel kiszámítani vélt, de mégiscsak kiszámíthatatlan folyamatos erjedést és gomolygást, mint amilyen a fizikusok elképzelése szerint is a világegyetem. Hogyha van a világegyetemnek evolúciója, akkor ennek az evolúciónak is van egy csúcsa, akkor ennek az evolúciócsúcsnak az elérése után az egész összeroppan, és vagy kezdődik újra, vagy nem kezdődik újra. Ha ezek a dolgok jelen vannak a versben, akkor szerintem a lét és benne a személyes lét, de maga a létezés is sokkal rejtelmesebb és titokzatosabb, mint hogyha egy nagyon egyszerű képletbe ágyazódva jelenik meg az ember és a világ, a természet és a transzcendencia kettőssége.
– Azt írod A virágok hatalmában: bennem az első tapadásig visszafáj az egyre tisztuló láncolat. Egyre tisztul ez a láncolat?
– Akkor úgy gondoltam. Arra senki sem gondolt, hogy A virágok hatalma voltaképpen hazafias vers. Arról van benne szó, hogy ha másutt nem lehet hazád, legalább a nyelveddel legyen meg a hazád, és erre voltak nekem, és erre kellettek nekem a virágok és a virágnevek.
– Mikor ezt az óriási halmozó szerkezetet, a virágnevek mezőnyi, világmezőnyi együttesét írtad, akkor úgy érezted, hogy Magyarországon hazátlan vagy?
– Úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, és az a Magyarország nem az enyém. A virágok hatalma egy virágból szőtt pajzs az ellen a lándzsatömeg ellen, ami az akkori világból felém is kinyújtotta hegyét. Azt én 1954-ben írtam. Bár látszatra nem páncél, mégis van a szavaknak és a virágneveknek egy olyan szövedéke, amely erősebb, mint a páncél. Nem tudják eltörni.
– Hetven életéved alatt mikor érezted úgy, hogy igazán ennek a hazának a fia voltál?
– Soha. De hát természetesen abban az értelemben, ahogy ezt általánosan értelmezik, mindig annak éreztem magam. Bár amikor 1946-ban bennünket ki akartak telepíteni svábokként, fellángolt bennem a keserűség. Nem azért kerültünk a kitelepítési listára, mert a szüleim sváboknak vagy németeknek vallották magukat, hanem másért. Ennek gazdasági, személyi okai voltak. Aztán sikerült elintézni, hogy ez ne történjen meg. Megkaptuk a felmentést, de úgy látszott, hogy nincs mód az ebből az állapotból való kimenekülésre. Akkor elhatároztam, jó, ha nem tudunk ebből az állapotból kikerülni, nem tudok a saját hazámban maradni, nem tudok magyar költő lenni, akkor elmegyek a többiekkel, de átszököm Franciaországba, megtanulok franciául, és francia költő leszek.
– Mit vesztettek a franciák!
– De éppen Arany János két kötetével tértem haza Biára, és ott találtam anyámat, apámat sírva egy ruháskosáron ülve, amiben volt néhány befőttesüveg meg egy dunyha, az egész át volt kötözve spárgával mondván, hogy iksz idő múlva menni kell; már a szomszédok jöttek is át a kacsákért meg a tyúkokért. Akkor nehéz volt úgy érezni, hogy engem itt szeretnek.
– Egyik kritikusod azt írja, soha nem írtál egyetlen történeti korszakban vagy egyetlen pályakorszakodban sem verset a fennálló társadalmi rend mellett. De soha nem írtál látványosan A tékozló ország kivételével e rend ellen, a mindig adott rend tökéletlenségei ellen verset. Ezt akár az ellenlábasaid a fejedre is olvashatják. Én viszont azt veszem ki belőle, hogy ahogyan te magaddal elégedetlen vagy, és egy bizonyos „tökéletes” életművet szeretnél a tiednek tudni, ugyanúgy vagy elégedetlen azzal a hazával, amelyik nem képes „tökéletessé” fejlődni. Milyen lenne a „tökéletes” haza?
– A tökéletességet nem lehet elérni sem egy hazaállapotban, sem egy emberállapotban, még egy szent vagy egy később szentté avatott ember állapotában sem. De mégis a jóság és a tisztesség vágya ott van az emberben. És azt gondolom, hogy ha a jóság és a tisztesség fölvilágosultsággal és a kultúra megbecsülésével párosul, akkor az már lakható országgá válik. A haza egy belakott terület, az nem utakat, házakat, vasutakat, fölszántott földeket jelent, az csak az alrétege a hazának. Az a kupola, amit a kultúra teremt föléje, az maga a haza. Mert Magyarország nem lenne az, ami, hogyha Eötvös József vagy Vörösmarty Mihály vagy Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint, József Attila, Tóth Árpád, Medgyessy Ferenc, Ferenczy Béni vagy festők sokasága nem képzett volna munkájával egy olyan kristálykupolát e terület fölé, amelyen a mindenség is átsugárzik.
– Végül is ez egy közhely.
– Tudsz jobbat a közhelynél e vonatkozásban? Sokszor, a Szenvedések édenében, de a Pipacsok a pokol fölöttben is egy hosszú versben megfogalmaztam azt, mi a hazám. Azt is megfogalmaztam, hogy jobb lett volna, ha jobban szeretnek, úgy és azt is megfogalmaztam, hogy nem tudok innen elmenni, és nem is akartam. A szuicidiumnak, az elmenésnek vagy pedig a visszatérésnek a hármasságából én a visszatérést választottam, éppen azért, mert azt gondolom, hogy beleszőve ebbe a sorsba, beleszőve ebbe a nyelvbe, beleszőve ebbe a létformába, beleszőve és beleszületve ezekbe a történeti és szellemi közállapotokba nincs másutt lehetőségem és helyem. Kötelességem itt megtenni, amit meg tudok tenni. Ezt is mondhatod hazaszeretetnek, mondhatod, ha akarod, egy haza dicséretének.
* * *
– Juhász Ferenc beszélt fehérbárány-halálról, varangyosbéka-halálról, írt naturális nyíltsággal a halálról, és írt fátyolosan, poétikusan. Melyik az a mozzanat, amelyre visszaemlékszel, amikor a halál először jelentkezett úgy az életedben, hogy az már költői élmény volt?
– A halálélmény, ha élménynek lehet egyáltalán nevezni, az, ha nem is a kezdő lírikusnak, de sokkal előbb kezdődött már. Azzal, hogy falun születtem és nőttem föl. Nekünk, gyerekeknek minden halottat meg kellett nézni, adott esetben meg kellett mosdatni, fel kellett öltöztetni. Egyik ilyen nagy élményem volt, s nyilván ez már beledobta csíráit az ember szívébe, amikor egy nagybátyám halt meg. Hatéves lehettem. Olyan pici voltam, hogy a ravatalkendő, illetve a szemfedő széléig ért a szempillám, és annak a lyukain benőttek a szempillák, mint a fűszálak, és ott feküdt a János bácsi sárgán és fehéren, és kicsit elzöldülve. Ez a rengeteg halállátás, látvány – túl azon, hogy egy gyerekkori, kamaszkori és legénykori élet folytán a halálközeliség állandósága ott volt a léptemben és a lényemben, az apám betegsége, ami reggeltől estig tartó vérhányást jelentett, aminél nincsen rettenetesebb, látványnak sem – növelte nyilván bennem azt, hogy ezeket a problémákat megfogalmazzam. Voltaképpen csak a halálig írtam meg, amit megírtam, jól vagy rosszul, de nem a halálról és nem arról a valamiről, ami vagy nincs, vagy van, ami a halál után lesz. Egy ilyen dantei mitikus állapotnak a megfogalmazását, ami történhet vagy nem történik a meghalás, a fizikai meghalás pillanata után. Erről sokat beszélnek a misztikus iratok.
– Személyes sorsodban is a legmegdöbbentőbb első feleségednek, az irodalomtörténész Szeverényi Erzsébetnek az öngyilkossága volt, amely itt, ebben az épületben történt, ahol beszélgetünk. Hogyan viszonyulsz ehhez az emlékhez ilyen materiális formában?
– Az első feleségem huszonöt éve halt meg, most váltottam meg a sírját a Farkasréti temetőben. De amikor meghalt, én nem voltam éppen itthon, a kislányom találta meg Erzsikét, ő vágta le a kötélről, ő – fantasztikus erővel – hívott orvost, hívta a rendőrséget, hívta a mentőket, én már csak kiterítve láttam itt az előszobában. Millió detektív és millió rendőr jelenlétében, akik nem akarták engedni, hogy megnézzem, mondván, hogy előbb be kell bizonyítani, hogy önkezűség volt-e, vagy idegenkezűség történt-e ebben az esetben. Aztán persze megnéztem.
– Mióta nem látod a látványt?
– Már nem látom. Ezt ne úgy értsd, hogy nem látom, hogy nem jut eszembe. Látom a földben és látom a csontjait is természetesen. De azzal az égő elevenséggel, ahogy az akkor engem perzselt, már nem perzsel, hiszen az életnek aztán lett folytatása, hála istennek, és ez a folytatás volt akkora erejű, hogy le is fedje nemcsak földdel a sírt, hanem olyanfajta emlékavarral, a jóval és rosszal, amelyik még vastagabb takarót tesz a holttestre, a már nem levő asszonyra.
– Vaskos és gyönyörű kötetet, életműved egyik legszebb könyvét írtad mintegy adósságot és érzéseket leróva a halottnak, és ezen kívül is számtalanszor megidézted. Mennyire okozott benned súlyos lelkifurdalást? Személyes felelősséget érzel-e?
– Rettenetesen bonyolult szövevény ez. Mert egy ember, akit valaha nagyon szerettél, aki aztán beteg lett, sok minden következtében, aki tizenöt évet töltött kórházban, akinek a betegségét mindig meg kellett próbálni fékezni, akinek a betegsége tüneteit rögtön észre kellett venni, és akkor rögtön intézkedni kellett, ami egyáltalán nem volt könnyű, mert ha az orvosoknak azt mondtam, baj van, vigyétek be a kórházba, akkor azt mondták, hogy hozd be te. Ezt nem volt könnyű megcsinálni, rábeszélni. Egyszer például, nem itt a lakásban, hanem a szembeni utcában, rosszul lett. Tudod, hogy ilyenkor hogy van, a ház lakói ott voltak mind az ajtóban, ott kiabált, sikítozott, rikoltozott, a lakók néztek az ajtóban, hogy mi van, ő egy nagykéssel a kezében azt sikította, hogy aki idejön, azt leszúrja. Az orvosok nem mertek odamenni. S én azt mondtam, várjanak, majd én megpróbálom megállítani ezt a lángot, vagy lefogni valahogy, mint a gyertyakupakkal, hogy eloltsa a lángot, és elkaptam a csuklóját, de átszúrta a karomat. Ezzel csak azt akarom jellemezni, hogy egy ilyen életszerkezetben keveredik a szerelem, a sajnálat, a szánalom, az elég volt már, a – hogy is mondjam, hogy ne legyek kegyeletsértő – felszabadultsági érzés is, amikor megtörténik egy ilyen folyamat, amire állandóan számítasz, de sose tudod, hogy mikor következik be. Amikor elvitték a halottat, az öcsémmel itt mindent elégettünk, ami körülötte volt, a ruháit, a lepedőt, amivel le volt takarva, a szőnyeget, amin feküdt, itt, ebben a kályhában. Aztán átmentünk az orvosához, aki tizenöt évig kezelte, és ott volt húsz üveg bor az asztalon, hajnali ötkor. Ő rám nézett, és azt mondta, örülj, hogy meg nem ölt. Ez volt az ő vigaszmondata. Amire én azt mondtam, nagyon jó, hogy mondtad ezt nekem, de hát tizenöt évig miért nem mondtad. Nem akartam, hogy félj, válaszolta az orvos. Mert bizony a Halottak királyát úgy írtam, hogy mögöttem állt állandóan, és sosem tudtam, hogy mikor történik meg egy ilyen metsző pillanat. Ezzel azt is mondom, hogy persze fel is szabadultam. Ezután van a lelkiismeretfurdalások rettenetes pokla. Ez valami olyan fagy és olyan fagybarlangok kötege, ami húz, húz, húz lefele, mint egy élő szívvel rendelkező kő, amit nem könnyű elviselni. De mégis dönteni kellett. Megkérdeztem a kislányomat, hogy mit csináljunk. Ha akarja, akkor elmegyünk innen, átköltözünk máshova, ha nem akarja, nem. A gyerek azt mondta, hogy maradjunk, így maradtunk ebben a lakásban.
* * *
– Költészetedben 1955 után a nagy formák fölették, fölfalták a kis formákat. Tudod-e rekonstruálni azt az utat, ami a hatalmas verstestek felé vezetett?
– Erre nyilván kell egy hajlam, képesség, indulat, vágy. Amikor A Sántha család megjelent, Vas Pista, akivel testvéri barátságban voltunk, azt mondta, üljünk le egy kávéra az Emke kávéházban. A kiadóházból mentünk át. Nem tudtam, Pista mit akar. Ő okos, őszinte, bölcs, városi, más észjárású ember volt. Vas azt mondta: én azt gondoltam, hogy a kommunizmusban nem lehet verset írni. Na, most te megcsináltad. Ez az eposz nekem olyan, mint a tündérálom, a Petőfi-vers maga, hitem tündérképzet volt, ami aztán összeromlott és elkorhadt. Egy vers annyi, amennyi. Szamárságnak hangzik, de annyi, amennyi. Tehát hogyha egy gömbnek képzeled el, ha betölti önmagát, akkor az lehet ötsoros vagy lehet egysoros vagy lehet huszonötezer soros. Ebben a gömbben, mint egy sziklában, nincsenek likacsok meg gödrök meg belső barlangok meg pórusjáratok meg széteső részek. Igen, volt bennem, van bennem összefoglalásvágy. Nem tudtam kevesebben elmondani. Húsz évig terveztem a Fekete Saskirályt. 1964-ben jutott egyszer eszembe, ott mentem a Roosevelt téren. Ennek az őse egy népmese, a Fekete saskirály. A különböző szobákkal, az utolsó szobában ott van a fekete saskirály, aki ember is, meg nem is ember. Egy-egy sors-alapállapotot egy-egy szobába belegyűrve szándékosan akartam ilyen zártan, tizenkettesekben megírni, ahhoz kellett ennyi tér. Hét szoba van benne.
– Milyen olvasót gondolsz el, mondjuk, egy húszezer soros költeményed olvasójául? Feltételezhetőnek tartod, hogy a műveidet lehet breviáriumszerűen, részletekben befogadni, ellene mondva azzal a nagy szerkezetnek, amelyben keletkeztek?
– Türelmes olvasóra számítok, természetesen. Magamból kiindulva ezt így kell mondanom. Olyan türelmes olvasóra, aki elejétől a végéig folyamatosan elolvas egy művet. Akár részleteiben olvassa, és aztán összerakódik a fejében cellahalmaz-szerűen az egész mű. Olyan olvasóra, aki tudja, hogy az olvasás nem élvezeti cikk, hanem kemény, szigorú, fegyelmezett munka. Az a csönd kelyhében való ülés és könyvlapozás.
– Mennyire teherbíró olvasót képzelsz el akkor, amikor mondatszavakat alkotó technikádnak az olvasójára gondolsz? Monumentális verseid egyike a Latinovits-gyászvers, amely egyébként Erzsikéért is szól. Azt a jóindulatot, befogadási szándékot feltételezed-e, hogy ezt a merőben szokatlan drasztikumot valaki hajlandó befogadni, türelmet és megértést tanúsít irántad?
– Nem író olvasóktól erre én nem kaptam választ. Kritikákban kaptam választ. Negatív válaszokat. Író olvasóktól kaptam igenlő választ erre. Nem tudtam ezt kevésbé gorombán elmondani, mint amit ebben a versben elmondtam. Ennek van egy olyan titka: mikor meghalt Erzsi, Zoltán írt nekem egy nagyon szép levelet. Erzsi nagyon beteg volt, az orvosok azt tanácsolták, hogy vigyem vidékre. A szülei nem vállalták Meggyesegyházán. Édesanyám vállalta. Minden kedden írtam neki egy levelet. Ezek voltak azok a fenntartó üzenetek vagy szívüzenetek vagy megváltást kérő üzenetek, amikről beszéltem. Minden szerdán küldtem neki egy könyvcsomagot. Csütörtök volt az üres, mert pénteken leutaztam Biára, és hétfőn reggel jöttem vissza. Mindig a szuicidiumra gondoltam, de semmit nem tudtam, nem volt telefon. Minden pénteken busszal jártam haza. Nem akartam vonattal járni, hogy mindenki kérdezősködjön, a falumbeliek, akik bejáró emberek, a sorsunkról. Ez volt az az üres nap, ami rettenetesen nehéz volt, olyan volt, mintha szögekkel kivert fára szögeztek volna, amikor nem tudtam, hogy mi lesz. Így nőtt össze a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb a későbbi Latinovits-siratóval. A vers elkezd önmagában élni. Én ezeket a magányos estéket mindig a Savoy kávéházban töltöttem. Ott nagyon sokat írtam is, meg ott étkeztem, magam nem főztem. És mindaz a látvány, ami a Csütörtök-versben benne van, akkor még ott volt.
– Ha megindulnak a lépteid a városban és az Oktogonra jutsz, akkor neked az Oktogonon megjelenik a kő-villany-sziget a kék, zöld, piros esővel?
– Nem jelenik meg, mert már nincs. Már nincs. Ha felnézel az Oktogonon a háztetőkre, akkor megláthatod, hogy leszedték Magyarország térképét, az a Malévnek volt egy hirdetése. A piros pontok a városokat jelentették, a neonvonalak, akkor még voltak belső járatok, ezt jelentették. Leszedték a Magyarországot, leszedték a söröskorsót! Egy óriási söröskorsó volt, ami ki volt világítva, és vízesés volt meg habzuhatag, csurgott le róla minden. Leszedték az egyik tetőről a vasutast, aki egy táblát nyújtott fel.
– És befejezésül az az „Elindulok hazafelé ázottan, életre szántan a kék, zöld, piros esőben a szocializmus korszakában” ?
– Tedd a hangsúlyt a „korszakában”-ra. Nem a szocializmusban, hanem a korszakában. És ez így igaz.
– A te értelmezésed szerint tehát hosszú távon hogyan kell a szocializmus korszakáról gondolkodnunk, ha már a vers profán és materiális világából hirtelen valóban a lényegéhez jutottunk el?
– Hát minek nevezték azt az időszakot, amit megéltünk 1948-tól 1956-ig?
– Nem a szocializmus építésének a kora?
– Mindegy, én korszakát írtam, azért, mert nem tudtam jobbat kitalálni, hogy ne azt írjam, hogy a szocializmus ideje.
– De nyilván korszakfogalmad van a szocializmusról mint gondolkodásmódról, társadalmi berendezkedésről.
– Mint egy időszakaszról, amelyben ez van.
– Mint egy időszak, amit már lezártál magadban, vagy ennek a versnek, mondjuk, 40 éves vagy 30 éves tanúságát korszakra vonatkoztatva ma is érzed. Tehát úgy véled, hogy a szocializmusnak van és lesz még korszaka?
– Több száz év múlva. Nem, egyelőre nem hiszek benne.
– Ez akkor változott meg, amikor 1956 novemberében azt a bizonyos pártkönyvet kitetted a zsebedből, vagy lépcsőzetesen vált negatív hitté?
– Ez nem negatív hitté változott, hanem keserűséggé, hogy valami, amiről én az ifjúságomban, ami alatt egy 16 éves embert, és ne egy 30 éveset gondolj, azt képzeltem, hogy lehetséges, hogy talán lehet, hogy talán lehetséges, ez ilyen látványosan és durván összeomlott.
– De ’60 táján, amikor a betegséged megtámadott, ’65 táján, amikor erőre kaptál, a hetvenes években, amikor költőként, közéleti emberként a csúcson voltál, érezted az előszelét a bajnak?
– Melyik bajnak?
– Annak, hogy a szocializmus korszaka nem a jelennel, hanem csak legfeljebb sok száz év múlva jön el igazán.
– Azt éreztem, hogy ez nem az, amire vágyott volna az ember. Betegségem ’59-ben lobbant fel. Megnéztek mindenféle orvosok, mint Kosztolányi írta volna, és azt mondták, nincs neked semmi bajod, de ennek ellenére rettenetesen rosszul éreztem magam. Így kerültem be a Nyírő klinikára.
– Mennyire igaz az, hogy ez keresett betegség is volt, olyan testi próba, aminek költői, vizionárius költői következményeit is kerested?
– Nincs így. Össze volt keveredve minden, szenny és fény, vér és szépség, minden összekeveredett ebben az ’56-os időszakban. De, hogy valahogy elmondjam, hogy micsoda, és hogy ebben az egész rettenetes szétesésben mit lehet csinálni, így jutott eszembe, hogy meg próbálom fogalmazni, és így kerestem rá okot vagy motívumot, amit aztán meg is találtam Márki Sándor könyvében. Záráig futott le IV. Béla király a tatárok elől, ott bement egy hajóra. Zárával szemben van Olaszország, a hajó az Adrián van. Három lehetősége van, s ez volt az, ami az én szívem három lehetősége is volt: vagy elmész a másik oldalra, disszidálsz, vagy öngyilkos leszel, hiszen beugrasz a tengerbe, aztán vége, vagy, hogyha ennek valahogy vége van, kijössz, és a szart, mocskot zabálva is, de elkezded csinálni, mert nem lehet mást tenni, mint valamit tenni, csinálni, hogy legyen. Az ember is, meg az ország is, meg az emberi létezésnek mindenféle formája és lehetősége.
– Úgy érted, a három válasz közül, A halottak királya három válasza közül a harmadik a legelfogadhatóbb?
– No, akkor lettem beteg. Bekerültem a klinikára, és akkor ott a kórházban volt egy beteg, gyönyörű ember volt, hatalmas, ha emlékszel vagy láttál életedben zsömléskosarat, puttonyszerű hatalmas fonott kosárban hozta be mindig a kiflit meg az újságot, én megbíztam, hogy vegyen nekem mindig újságot. Hozta, és én megkérdeztem tőle: maga mért van itt, miért? Azt mondta, hogy ja, én levágtam az anyám fejét. Az elmebeteg kiégett. Teljesen ártalmatlan volt már, kijárhatott a városba. Na, meghozta nekem az újságot, és ott kezdődött ebből a depresszióból való kilépésem még, mikor olvastam, hogy a Nagy Imrét kivégezték. A Gimes Lili, Hajdúné Gimes Lili, Gimes Miklós édesanyja, aki az elmegyógyintézetnek, a Lipótmezőnek volt az igazgatónője, ott lakott a Vörös Hadsereg útja elején, akkor lementem hozzá, ott volt Örkény István, aztán elment, ott volt Vargha Balázs felesége, aztán Ágnes elment, csak ült ott Lili néni hófehér ruhában az ágy szélén rakott szoknyában és fehér blúzban, egyik kezében egy kis zsebkendő, a másikban az akasztási számla. S azt mondta, nézze, Feri, egyébként maga mit szól az Adlerhez? És a Jungról mi a véleménye? Nézze: nálam van rengeteg Kosztolányi-kézirat, Juhász Gyula-levél, mert kezeltem őket, most mit csináljak vele. Szeptember 23-án öngyilkos leszek. Megtörtént, megtette. Itt kezdtem kilépni a depressziómból.
– A hármas példádban a halál, az öngyilkosság és az akár mocsok árán is megőrzött élet hármas lehetőségéből az élet szentsége jogán, mert az élet szent okokból is, mint kiderül, alantas okokból is élni akar, hogy Adyt parafrazáljam, te úgy döntöttél, és valószínűleg életed során többször is, hogy az élet a legjelentékenyebb minőség még akkor is, hogyha annak az etikai értékei vagy a cselekvési szabadság korlátozott. Ilyen értelemben abszolút elkötelezett életpárti vagy.
– Igen.
– Akkor azt a minősítést, hogy Juhász Ferenc hozta létre a magyar irodalom egyik legnagyobb halállíráját, valójában úgy kellene az irodalomtörténetnek tudatosítania, hogy ez az egyik legnagyobb szabású életlíra.
– Ha ezzel megtisztelsz, akkor köszönöm szépen. Remélem, így van. Adja isten, hogy így legyen. Az ember sose tudja, hogy mit csinált. Megmondani azt, hogy mennyit csinált, azt tudja, de hogy mit csinált meg, hogy hogyan csinálta azt meg, azt nem tudja az ember, tele van kétellyel, az úgy rágja az ember szívét, mint a szú a Krisztust a templomban, egy barokk Krisztus-szoborra gondolj, fa corpusra. De nincs ennél több, mint az élet, mert utána csak a pokol jön. Ezt most azért mondom, mert ezt fogom megírni. Talán még meg tudom csinálni.

 

Illusztráció: T. T.-fotó


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás