Kiss Zsuzsánna: Fehér váraink (versek)
•
Fehér váraink (Székesfehérvár, Nándorfehérvár, Gyulafehérvár…)
Sok bűnünk alatt a szűk kaptatón,
mint ki nem szomjaz s fáradni se rest,
ott ballag, velünk a Jó király.
Lúdbőröző árnya hozzánk hajol,
kik hittük, csak angyalszárnyra várunk,
legyintene át az életen.
Halk nevetgélés pörget és forgat,
kőalakzatok ránk gurguláznak,
minden sarkon mintha barlangból
nézne ránk árva koldus kőkereszt.
Lágyan fellebegnek buborékok,
szentek a templom homlokzatán.
Hogyan cselekszik egy nemzet, ha vár?
Ámul világok szögletességén,
türelme indulatba görbül
vagy ármánykodó vak fecsegésbe?
Hiúz és bőszült tigris nem gyilkol
többet, mint törzsre bőszített törzs,
határuk nem ismerő emberek…
Hallgatás trónol eszméink fodrán,
mit ember s nem ember kigondolt.
Süket mulasztás élethossziglan
csapdos, verdes bennünk, gyász nyaldossa
fehér váraink rémületét.
Jöhet-e még, vagy kiben bízhatunk
sok bűnünk alatt a szűk kaptatón,
s mindenekből elő mi ragyog?
Újholdak karcsú lágy csónakjain
vérre és foszló bélű békére
szomjazó igazságok ringnak,
a mi kegyetlen szelíd rabjaink!
Nem hízhatunk lomha embernyájban
hazug gyász cukrozott szószain:
Hogy a munka csak tettetett szeszély,
És a szerelem meddő szenvedély.
Házunk gazdátlan hordja szerte a szél…
Szárszökkentő, búzavágó
Lombos ágon fészkel a hajnal,
ébred víg cinkeszóra,
s míg csillagtakarója
harmatra száll, álmodik tovább,
hogy Istennek terített asztal
legyen a föld, a határ.
Napkelte előtt szedett virág
csokorba koszorúba,
a lányok legnagyobbja
ugorjon tüzet a legénnyel
párosan; máshol mátkabotot
kísér, almát dobál a világ,
tüzet visznek angyalok.
Körbetérdepelt búzakéve
mindenki egy-asztalán.
Jel Mária homlokán.
Csillagok közül László király
jön pocsolyáinkból szép vizet
itatni Szög lovával s kérve
kérlelve adni – hiszed?
Körbeadott mag, mag, búzamag,
benne aluszik a Nap,
ha nagyidő jön, elkap,
zsenge búzánk szerteömölve
állít minket vissza a körbe
örökre, még élünk, még halunk,
mindig mátkák maradunk.
Mint a megöntözött kert
… az ő lelkük olyan lesz, mint a megöntözött kert, és nem bánkódnak többé (Jeremiás 31:12)
Karszám, egyenruha, fiúknak rövid haj,
lányoknak fehér hajpánt, testszín harisnya,
farkasordító hidegben is harisnya.
Tanácsos a kék egyenruha üzleti
változatát használni, más árnyalatú,
más szabású ruha nincs, sem más anyagú.
Az iskola ugye nem divatparádé,
új típusú embert rend s fegyelem nevel,
az összes tankönyvet betéve tudni kell.
Már amit a párt megenged, azt a könyvet.
Hallottátok, disznók, kisebbségi szamarak?
Tűrt anyanyelvetek lapuljon pad alatt!
Majd eljött a mindenkinek egyformán jobb
új idő. Karszámot nem jelzett a külső,
oszlani kezdett rend, napló, értesítő.
Más divat járja, érdekek hiúsága
győz ma egymással versenyben álló öreg
és vad reformtankönyvek felett, felület
csupán a beadandó. Vak számonkérés
bús, sivalkodó árva lelkeket nevel:
szabadság a semminek előénekel.
Mégis a látszat a fontos itt is, amikor
annyi az eszköz, hogy célt tévesztve lankad
az értelem. A gyermek kiszikkadva hajt
a közöny részvénytársaságának fejet.
Ravasz az intézmény, mely kényelmet terem,
s észt, szívet egyformán zár fülleteg verem.
Legalább bánkódna új egyenruhába
bújtatott, megcsalt lelkünk gyümölcstelennek
ítélt szenvedélyeink hamvai felett!
Okos eszközökre kötözve vagyunk-e
olyanok, mint máglyára hurcolt eretnek
őseink? Mert gőgünkkel bilincsbe vertek
most is, újra is, láncaink közt keressük,
hogyan lehetnénk még reményben visszanyert –
hogyan olyanok, mint a megöntözött kert.
Illusztráció: Nándorfehérvár
Ezek is érdekelhetik!
Oláh Tamás: Vigasz, A fekete eső (versek) →
Bokor Levente: KELETKEZÉSÜNK IRÓNIÁJA* →
Halmai Tamás: Levelek a Miles Davis-kolostorból →
