Kiss Zsuzsánna: Betegség, gyógyulás és orvoslás a magyar irodalomban
(Részletek egy Marosvásárhelyen megjelent esszésorozatból)*
Arany János 1.
„Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgyhogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát. […] Arany János és a magyar nyelv valahogy ugyanazt jelentik. […] Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.” (Szerb Antal)
A múlt homályába vesző nemesi származás ellenére szegénységben, idős szülők (Arany György és Megyeri Sára) utolsó gyermekeként, törékeny testalkattal – és zseniális alkotói tehetséggel látott napvilágot Petőfi majdani barátja, „lelkéből lelkedzett imádott Jankója”, Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.). Arany János százarcú művészete lassú, szerves fejlődés eredményeképpen jött létre. Lírai és főleg epikus költészete magyarságképünk talán leghitelesebb és legalaposabb, „történeti realista” tükörképe. Ahogyan Toldi legszebb tulajdonságai lesznek Toldi legnagyobb gyötrelmeinek is a forrásai, úgy a magyar ember „emocionális természetű, érzéseinek, bánatának, szeretetének, haragos indulatának s lelkének a rabja, az ész és a józan életszabályok nem uralkodnak rajta. […] A kor bizonyára nem érezte ki Toldiból az intő tendenciát” (Szerb Antal), de a szabadságharc utáni bénult időkben Arany János a magyar Osszián. Lantjának hallgatása és lantja húrjainak minden rezdülése: a lírai versek, a balladák, a szatírák, a töredékek, Toldi szerelme, Buda halála, Shakespeare és Arisztophanész magyarul, irodalmi titkári munkája, minden alkotó megnyilvánulása a nemzet vagyona. Arany a „kizökkent időben” (Hamlet) Kelet és Nyugat között a végzetig viaskodó nemzet hiteles és plasztikus önarcképeit alkotja meg.
Mindeközben súlyos, idült betegségek („szárazbetegség” vagy „mellbaj” és epebántalmak) nehezítették Arany János életét, aki a nélkülözést, a betegséget és a szenvedést már születésekor, családjából, saját sorsaként magával hozta. Talán nem „nyaggatta” eleget az orvosokat, vagy az orvosok nem követtek el mindent a gyógyulásáért… elfekélyesedett, gyulladásos sebekkel a mindennapi élet is nehéz volt tizenkilencedik századi irodalmunk egyik legnagyobb művészének. Ennek fényében mind életművét, mind jellemét még csodálatosabbnak láthatjuk. Annál is inkább, hogy Arany műveiben a betegségről szinte szégyenkezve, szemérmesen szól, vagy keserű öniróniával. Egyik kései töredékes versében például ezt írja:
„Ó, nátha, nátha! Grippe! / Katarrhusz! Influensz! / Vagy bármi czifra névvel / S alakban megjelensz… / Tegnap mint ma / Hurut, flegma, / Gyilkos asthma, / Emphysema, / Meg rheuma, / Örök théma…” (Elégiák, 1882)
E töredék témájáról Arany megjegyzi, hogy „méltó okom van megénekelni, mert örökösen fojtogat, s végre is megfojt, mint George Sandot.” Már korábban, 1868-ban így ír:
„Vagy a tüdő, vagy a máj, / Vagy a szív, de az a táj! / Érzem, szorul, feszül, fáj. / Ettől csappan meg a háj: / Ez mondja majd nekem: állj! / Hanem panaszt ne ejts, száj!” (Áj-váj, 1868)
Komoly avagy tréfás tárgyú verset ír, lírai vagy elbeszélő költeményt, Arany mindenkor egyaránt remekel a lelki rezdülések és a testi változások ábrázolásában. Emlékszünk a halálra éheztetett cicának, a házi kedvenc nagytudású, ám zsugori gazdájának és a túlélésre „szakosodott” eszes szolgának csipkelődően humoros történetére (A tudós macskája, 1847). Szánjuk az elvakult hiúsága miatt mindenéből kifosztott Szűcs György uramat (A bajusz, 1854). Most olvassunk bele a költő Barátomhoz (Petőfihez, 1847. szept.) című versébe, amelyben a legszebb írói barátság lelki ébredésének lelkiállapotát ábrázolja:
„[…] szívem zsibajjal van tele,
Vendége jött s avval sok a dolog,
Minden kis érzelem sürög-forog.
Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,
S egymásba ütközik minduntalan,
De nem csoda, a szív vendégsége nagy
S igen kedves neki, mert az te vagy.” (Barátomhoz, 1847. szept.)
Balladáiban, az Ágnes asszonyban (1853), az V. Lászlóban (1853) vagy A walesi bárdokban (1857) Arany a megőrülést és annak körülményeit Shakespeare-i drámaisággal és hitelességgel ábrázolja. Megbomlott elmeállapotát látva a házasságtörő és férje meggyilkolásában is cinkosságot vállalt Ágnes asszonynak, a bírák megszánják és hazaengedik börtönéből a lelkiismeret-furdalástól gyötrődő fiatalasszonyt. Mert szörnyű tette emlékével Ágnes élete végéig már csak egyetlen „sürgetős munkáját” végzi „télen-nyáron, szünet nélkül”, „virradattól késő estig a patakban lepedőjét újra mossa”. A viruló, boldog élet visszafordíthatatlan torzulását, a szép életlehetőségek elvesztegetését hajszálpontosan „diagnosztizálja” a költő:
„Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében,
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a sima képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” (Ágnes asszony, 1853)
Arany balladahősei saját bűnük súlya alatt roppannak össze s veszítik el szellemi-lelki épségüket. A történelmi balladák bűnhődő hőseinek sorsát a költő nem feltétlenül a történelmi tények szerint, inkább a költői igazságszolgáltatás jegyében alakítja. A tizenöt évesen, 1455-ben magyar trónra került V. László (Habsburg Albert utószülött fia) nem őrült meg, miután lefejeztette az ifjú Hunyadi Lászlót (1455. március 16-án), de néhány hónappal később, tizenhét évesen, éppen házasságkötés előtt hirtelen meghalt – a pár évtizedes genetikai vizsgálatok 2016-os eredménye szerint akut B-limfoblasztos leukémiában. Sem Thuróczi János krónikája, sem a Hunyadi László tragédiáját feldolgozó számos szomorújáték és történelmi dráma nem ábrázolja bűnhődő őrültként V. Lászlót. Arany János V. Lászlóját ugyanakkor „belülről” is láthatjuk; Macbeth-hez hasonlóan őt is álmatlanság bántja és elfojtott bűntudat. A ballada végén pedig, bűn és bűnhődés örvényéből fölsejlik két tényleges következmény: a kisebbik Hunyadi-fiút hazamentik cseh földről a Hunyadi- és Szilágyi-család hívei, V. Lászlót pedig hirtelen elragadja a halál – kusza lelkiállapotán csak így enyhít a „hűs csepp”, „mikép[p] a sír”…
Történelmi tény, hogy I. Edward angol király heves vérmérsékletű, kegyetlenkedő uralkodó volt. Mondák őrzik Wales 1277-es véres meghódításának és az ötszáz walesi énekmondó kivégeztetésének gyászos történetét. Arany Jánosnak éppen erre a sűrű történelmi és mondabéli anyagra volt szüksége, hogy 1857-ben szikrát kapjon az ihlet, és fellobbantsa a költőben az indulat az alkotó képzeletet. Mint köztudott, az történt ugyanis, hogy Ferenc József Pest-Budára készült látogatóba a szabadságharc leverése után először, és ekkor a magyar költőket az ünnephez méltó versek írására szólították fel. Arany természetesen nem készített dicsőítő rigmust. Volt más költő, aki vállalkozott a kényszer-feladatra… A walesi bárdokat Arany 1857 nyarán kezdte írni, ám a behódolni képtelen legyőzöttek „vértanúdalát” csak 1861-ben fejezte be, és csak 1863-ban jelentette meg. A walesi bárdok mára bejárta a világot, világszerte szeretik, szavalják, zenét szereznek hozzá, értik. Edwárd király hübrisze: öntelt gőgje és elvakult kegyetlensége éppúgy örökérvényű látlelet az emberről és az embert önmagából kifordító korlátlan hatalomról, mint ahogyan az önfeláldozó hűség, bátorság és hazaszeretet el nem avuló jelképei maradnak a máglyára menő walesi énekesek.
Kísértetiesen örök téma a Hídavatásé (1778), öngyilkosságba menekvő, felfokozott idegállapotú „hőseivel”. E keretes ballada első alakja egy kártyán nagy tétet vesztő fiú, akinek „vérgyöngy izzad ki homlokán”, és úgy „indul a késő éjszakán” a frissen felavatott Margit-hídra. Belesétál a halálba ugrók őrült csoportjába, vagy csak az ő megbomlott idegrendszerének látomásában örvénylik elő a sok keserű, életét eldobó emberalak? A fiú nem szabadulhat attól, amit lát vagy képzel, így követi a halálba ugrókat. Az eltömegesedett társadalom és a pénzvilág áldozatai az ünneptelen hídavatók, akiknek sem a „komoly hit”, sem a „zászlók”, sem a „vidám zenés körmenet” nem nyújt orvosságot.
A Toldi estéjében (1854), a Hatodik énekben az ősz bajnok hősi viadalt nyer, de hallja, hogy a fiatal udvaroncok gúnyosan beszélnek ifjúkori viselt dolgairól. Haragra lobban, dühében ismét embert öl, és ezek után testi-lelki ereje végleg összeroppan:
„Bence sajditá, hogy rosszul lesz a dolog,
Látta már előbb, hogy szeme vérben forog,
Látta halántékin hogy’ felduzzadt az ér,
Mint egy kifeszített középszerű kötél.
Most meg, amint látja színe változását,
Kékülő ajkának görcsös vonaglását,
Összerogyó térdét – szalad sebességgel
S megölelve Toldit tartja, ne essék el.” (Toldi estéje, 1854. Hatodik ének.)
A Toldi estéjének nem előzménye, inkább következménye lett a trilógia második része, a Toldi szerelme. Ezt az összegző művét Arany csak 1879-ben fejezte be. A 16-17. századi népkönyvek „szétteregető írásmódját” követve Arany elbeszélése lassú ütemű és terjedelmes, miközben hangneme ironikus, sőt önironikus. A halkszavú, szemérmes „népfi” Arany, kinek sajog a lelke, hogy „a mezőt, az anyatermészet kebelét elhagyta” „barázda helyébe’ szántván sorokat” (Vásárban, 1877. júl. 9.), voltaképpen a nagy realista regények történeteit meséli. Kései költészete, mint Kemény Zsigmond tragikuma, a kor szinte minden látszó és rejtett problémáját bemutatja – mintegy röntgenezi, átvilágítja. A Toldi szerelme az elfojtott vágyak és szenvedélyek romboló erejét, a látszat és valóság között veszteglő tudat hárításait ábrázolja, és tulajdonképpen nemcsak egyesek sorsát, hanem az egész kiegyezés utáni Magyarország szabadelvűségében eltorzuló világának veszélyeire figyelmeztet.
A Bolond Istók témáját Arany 1850-ben Petőfivel egyszerre kezdte kidolgozni, de ő maga csak jóval később, 1880-ban folytatta, s végül mégis befejezetlenül hagyta. Ami elkészült Arany Bolond Istókjából, az rendkívül szuggesztív és modern. Az első énekben egy haldokló nagymamát, egy ájult, éppen megszült anyát és egy újszülött csecsemőt „látva” tanúi lehetünk két „tünemény”, két princípium drámai összeütközésének. A „tiszteletes homályban” Élet és Halál csatázik a két nő és a csecsemő fölött. A vita tárgya, hogy ki kit vigyen magával:
Az Élet „fürge, víg, merő
Hús, vér, egészség; büszke hév szavában,
Sajátja szépség, szellem, kedv, erő,
Arcán elégséges remény világolt
Átfényleni egy örökkévalóságot.” (Bolond Istók, 1850-1880. Első ének.)
Majd szakaszokon át rajzolja, „szövegbe” metszi a nagy Kaszás alakját. Arany azt is megjeleníti, ahogyan ő, a versíró „kéz, mely mostan is cérnára mért/ Sorokat írkál, rímbe szedve hátul”, iszonyodik az egészség és a pusztulás egymásba áttűnő, egymásból élő összefüggéseinek ábrázolásától:
„Hidegen állt meg a váz. Gúnymosolyra
Vonultak volna ajkai talán,
De ajka nem volt, amit félrevonna,
Rég elfogyott az, férgek asztalán;
Sötét gödörré sűlyedt szeme, orra;
A rózsakárpit arcának falán
Megszűnt virulni, csupán a fakó
Rom, puszta csont, maradván látható.” (Bolond Istók, 1850-1880. Első ének)
Az Élet visszaretten a Halál borzasztó látványától: „Hah! megint te? /Mindig te?” De „erősen pöröl”, s a párviadalban erős kezével a „kiszámoló lapon” magáénak követel két lelket a háromból. A Halál cinizmusa már Madách Luciferét előlegzi: az Élet úgyis csak proletársereggel tölti be a világot, s úgyis a Halál aratja le az élőket végül:
„A győzelem előbb-utóbb enyém:
Szolgám az ínség, annyiféle járvány,
Kórság, nehéz bú, gond, vak esemény;
S mi oly szépen terjed a föld határán,
A bűn: továbbá hadvész, cholera,
Doktor, adó, rossz vers, etc.” (Bolond Istók, 1850-1880. Első ének)
Érdekes, hogy itt, a Bolond Istókban olvashatjuk a „proletár-sereg” kifejezést a magyar irodalomban először, éppen a vidéki „szerény” származását soha meg nem tagadó legnagyobb formaművészünknél. Arany János, aki az íráshoz „egy kis független nyugalmat” csak álmodhatott magának, jegyzőként, tanárként, akadémiai titkárként kereste kenyerét, és alkotni alvás helyett… mindig erején felül dolgozott. De micsoda penzum-munkája akadt, amikor Az ember tragédiájának első megítélője lehetett! Elolvasta, „bársonyos kézzel” javította és azonnali kiadásra ajánlotta Madách művét.
A balladákban és a Toldi szerelmében megvalósított lélekábrázolással szoros rokonságot mutat, sőt, minden előbbit felülmúl Arany lélektani realizmusa az 1863-ban alkotott „hun legendában”, a Buda halálában. A magyar „naiv eposzt” kereső és annak modern párját megteremteni vágyó rapszodosz tervezett Csaba-trilógiájának csak ezt az egyetlen darabját alkothatta meg, de a Buda halála így is tág „égboltú”, összefoglaló erejű műalkotás. Sorozatunk következő részéig érdemes lesz újraolvasnunk ezt a komor tartalma ellenére is életelixírként ható „pszichológiai eposzt” (Szerb Antal).
Arany János 2.
Hiánypótló eposzunkat, Buda halálát Arany János a Bach-korszakból Schmerling-korszakba lépő Pesten írta, amikor annyi lemondással és mindennapi kenyérkeresettel teli év után végre valamennyi megbecsülést élvezhetett. Ugyanakkor életenergiáit elhallgatott, hanyagolt betegségei és sokfelé ágazó (pl. akadémiai titkári) teendői apasztották. 1862-ben harmadszor vette elő magyar eposz-trilógiáját, a Csabát. 1863-ra meg is írta az első részt, Buda halálát, Nádasdy-jutalomban részesült érte, 1864-ben a művet kiadták. Drámaisága miatt Ady a balladákhoz érezte legközelebb ezt a Toldikhoz hasonlóan tizenkét énekből felépülő elbeszélő remeket, mely a magyar, tágabban az egyetemes emberi végzet látnoki felismerése. Buda halála a homályba vesző hun-magyar közös múltba repít vissza, miközben bárhol érvényes, örök emberi témát ábrázol: egy jól működő emberi közösség harmóniájának a megbomlását.
Buda és Attila alakját, a hun és magyar történelmi összefüggéseket Arany több forrásból tanulmányozta, s amint a mottó elárulja, Kézai Simon Képes Krónikájából merített fő ihletet. Buda Bendegúz elsőszülött fia, hun király, aki békében uralkodik tündérpalotához hasonló lakában:
„Szelíden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan, áldozik Istennek.” (Buda halála, Első ének)
Csakhogy ez az idill tűnékeny, az uralkodó is ember, és az öregedő, kissé „befolyásolható” Budának szüksége van bizalmas támogatóra, tanácsadóra, támaszra.
„Tanácsot az ember bizva mikép leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?…
Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.” (Buda halála, Első ének)
Buda az igaz mértéktartás nevében megosztja hatalmát öccsével. Etele határozottabb, uralkodásra termettebb, szükség van rá. A testvéri szövetség megkötésének ünnepén egyedül Torda, a táltos pap észlel baljós jeleket. Hadúr pedig az önuralmát el nem veszítő Etelének ígéri Isten kardját, a világuralmat. Budát megejti a „sunnyogó idegen”, Detre ármánykodása, miközben gyermektelen felesége is szítja féltékenységét „boldogabb” és „sikeresebb” öccsével szemben. A harcok, az élet s a szenvedélyek sodrában a fojtott indulatok egyszer csak kitörnek. A két fivér megszegi az esküt, mellyel megfogadták, hogy egymással „visszát nem csinálnak”. Etele testvérgyilkosságot követ el. Buda halálával a hunok sorsa „örök-állandó erős törvény” alá esik, akárcsak a bibliai édenvesztők jövője:
„Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kísértés földi halandóra –
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörülvén,
Hogy örök-állandó amaz erős törvény.” (Buda halála, Tizenkettedik ének.)
Pszichológusok taníthatnák Arany lélektani realizmusát. A Buda halálában kristálytiszta sorok elevenítik meg a hősök minden apró rezdüléseit, az örök embert, különféle helyzetekben, mindenféle lelki állapotokban. Gyönyörű és megkapóan finom a rajza például Etele és Ildikó boldog szerelmének, a házaspár kettős örömének, mikor kisfiukkal játszadoznak:
„Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,
Kacagott a gyermek, s lihegé: ’egyszer még!’
Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,
Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.” (Buda halála, Ötödik ének)
Arany lebilincselően ecseteli az ármányos Detre cselszövögetését és azt, ahogyan a gyanakvás felvillan, majd hatalmat nyer a betegesen jóhiszemű Buda lelkében. Megrázó hitelességgel jeleníti meg a két sógornő, a boldogságában magabiztos Ildikó és a gyermektelen Gyöngyvér asszonyi csatáját, végzetes tette után Etele mardosó önvádját – és még mennyi mindent! A szoborszerű, éles jellemrajzok mellett egyedül az öldöklő csataképek szorulnak háttérbe, éppen Arany alkotói szándéka szerint. És a testvérgyilkosságból fakadó tragikai következmények kibontása, a végzet kiengesztelése – a két következő rész – sajnos nem készül el.
Van Arany Jánosnak egy még 1853-ban írt Tájkép című, tíz szakaszból álló, de mégis töredékben maradt verse, amelynek egyik szakaszában az „orvosi műszó”, a „sebhely” áll rímhelyzetben. Éppen e két rímelő sorról írja Kosztolányi, hogy olyan gyönyörűek, mint Dante legszebb terzinája. A történelem folyamán oly sokszor lepusztított magyar rónáról, a szabadságharc utáni magyar ugarról (Ady előtt), a haza testi-lelki sínylődéséről szól e költemény. Természetesen, a lelki sebgyógyítás burkoltan, a tájfestés mögött rejlik, és talán épp e kimondhatatlanság lehetett az oka, hogy a költő töredéket alkotott. A Tájkép a Tisza-parttól Biharig, egészen Belényesig ível, majd Szalontára is „odapillant” a költő szeme. Mindenütt kiégett romokat, kihalt vidéket talál. Hajlékok, várak, templomok sehol, csak az egymás tetejébe halmozott sírhantok: „Mintha olykor a föld buborékot vetne”. Egy gazda sírva-füttyögve szántogat, és egyetlen embere, a „botos bojtár” is magában végzi dolgát:
„Ugaron a bojtár legelteti nyáját,
S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját,
Maga pedig hozzá keservesen mormol:
Nem tudja, mi leli odafent az ormon.
Nem tudja, hogy a hely, hová lábát teszi,
Hány derék vitéznek csontjait fedezi;
Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely:
Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely…” (Tájkép, 6-7. szakasz)
A fenti két utolsó sor rímelését csodálva ujjong fel Kosztolányi. E több szótagra kiterjedő, egymásra hajló rímek az egymásra temetkező, gyászba süppedő nemzet sínylődését plasztikusan tömörítik a kietlen tájképbe. És mégis, a fentről látott sok kis hely maga a nagybetűs Haza. És a vers további három megírt szakaszában, ha rejtve, de elindul a megmaradtak sebeinek ápolása. A Haza vén dalia, ki becsülettel szolgált, a költő tudja, a Monda fenntartja a Hazáért élők és halók emlékét, az alacsony emberé is az érdem…
Van itt még valami megdöbbentő, amiről Kosztolányi nem ír, de minket ma jobban érint. Arany bojtárlegénye nem tudja, hogy kik nyugszanak a földben, ahol ő legeltet. „Miért nem…?” kérdezi a költő, de el is hallgat a sorvégen. A Tájkép, bár pusztaságot fest, mégis erőt, szeretetet és józanságot sugall. Kérdésfelvetése ma is korszerű. Tudunk-e eleget, átadjuk-e jelenünkben azt, amit a jövőnek tudnia kell a múltról? Mit jelent ma: élni és halni a Hazáért?
Kosztolányi így áradozik Arany káprázatos művészetéről: „Nála nyelv és érzés, eszköz és cél, szándék és kifejezés döbbenetesen egy. Valahányszor egy szót használ, az más színt, árnyalatot kap, mint a közbeszédben, valami varázst, mely addig nem volt benne, erőt vagy bájat, zengést vagy selypítést, vagyis eltolja a költői-képzetes sík felé, s ez az a boszorkányosság, mely minden irodalmi alkotás mélységes lényege, titkos mivolta. Ő maga a magyar nyelv.”
Arany János „szellemfönségének” (Lévay József) egyik hatalmas ívű tetőzése az a huszonöt szakaszból álló óda, amelyet „a legnagyobb magyar” halálától sújtott nemzet nevében, az Akadémia 1860. október 13-iki gyász-ülésére írt. Levelezéséből tudjuk, hogy a költő a gyászos Húsvétvasárnaptól kezdődően hosszú hetekig dermesztő lelkiállapotban volt, nehezen kezdett az íráshoz. Csak kedves gitárját pengette néha – gitárját, melyen huszonkét évvel később saját halála napján is szépen játszott. Aki A walesi bárdokban a „koronád legszebb ékköve” kifejezést talán éppen Széchenyi Ein Blickjéből idézte, most friss „akadémiai tagságát kellett megszolgálnia” (Barta János) és a nemzet elvárásának megfelelnie. Mindenki tudta, hogy a teljes és a legméltóbb emléket megalkotni a legnagyobbról csakis a másik legnagyobb, Arany János tisztje…
Az óda keretéül Arany a tavaszt állítja, de „nem a meteorológiai, nem is a politikai tavaszt, hanem a Biblia tavaszát, a Feltámadás, a megváltás kegyét” (Barta János). Hiszen a „fásult dermedésen”, a gyászon túl „az átok oldódásának” „nagypénteki varázsát” kell örök érvénnyel felmutatnia. A költő a megsemmisítő veszteség eget-földet betöltő mélységéből az emlékezés szűnni nem tudó futamaival igyekszik kitörni. Mert miközben Széchenyi országépítő tetteinek emlékképeivel felmagasztosítja a tragikusan elhunyt államférfiút, a gyász és az emlékezés sodrával tulajdonképpen a némaságra és mozdulatlanságra ítélt, kivéreztetett nemzetet élesztgeti. Széchenyi halálhíre a halódó hazán „keresztülnyilall”, e felriadásban „a föld szíve rezdül”. A gyász és emlékezés arra is hivatott, hogy új életet leheljen a vesztes közösségbe. A hetedik szakasz gyémántizzású metaforája egyszerre pars pro toto, metonímia és paradoxon: orvosi képtelenség, és valahol mégis orvosi kötelesség a végső esetre: Széchenyit a szelíd ég küldte „holttetembe érző szív gyanánt”,
„Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongító hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.” (Széchenyi emlékezete, 7.)
Hogyan gyógyít a költő? Gyászt zokog, és mégis, ahogyan a legszebb emlékek megelevenítenek, úgy Széchenyi hatalmas hősi alakja köré oda helyezi az örökös nemzethalál-jóslattal szemben élni, megmaradni akaró, egy testként és egy lélekként küzdő nemzet reményteli arcképét. Látjuk Széchenyit, amint „szétszórt bolyongóknak a vész idején” (10.) megmutatja, hogy „élni nem fajúlva tengés” (5.). Széchenyi szavára a „szinte már kővé meredt”, Lóth asszonyaként csak hátranéző nemzet „él, összeretten, munkálni, hatni, küzdni vágy” (13.). A magasztos hiperbolák és sziporkázó megszemélyesítések sora: édesbe vont keserű orvosság. E vers egyik titka, hogy hangneme egyszerre bensőséges és ünnepélyes, gondolatisága, tartalma egyszerre felemel és földhöz ragaszt. A költő egyszerre von be a „családi körbe” és ragad magával át a téren és az időn. A vers vége felé pedig „felragyogja” (a nyelvzseni a tárgyatlan igét tárgyassá teszi) egyes szám többes személyben a nagy halotthoz és a közösséghez egyaránt szólás ünnepélyességét:
„Koszorút elő! …morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz a fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet. (23.)
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl; (24.)
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja ”
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!” (25.)
Széchenyit héroszi, szinte isteni magasságban láthatjuk. Az ünnepélyes felmagasztalás és a „hétköznapi” tudat, miszerint minden életáldozat kimondhatatlanul drága, egymásnak feszül, és ez a feszítőerő lendíti-emeli a gyászoló közösséget az elhunyt hős mellé.
Széchenyi István
Gróf Széchenyi Istvánt (1791.szept.21.–1860.ápr.8.), a döblingi gyógyintézet régi betegét és foglyát 1860 tavaszán azonnali kirúgással és „hűtlenségi” perrel fenyegették. Az Augsburger Allgemeine Zeitung március 10-i száma ezt írta: „ha Széchenyi beteg, hallgasson, ha fölgyógyult, álljon törvény elé”. A Times március 14-i száma pedig „beszámolt” arról, hogy „a döblingi házkutatás alkalmával nagyszabású összeesküvés nyomára bukkantak” (Závodszky Géza, 2016). Ugyanakkor, az újabszolutizmus rendőrállama számára nem lett volna szerencsés egy (újabb) felségsértési per indítása, hiszen akkor Széchenyi írásműveinek „megszellőztetésével” nemcsak a gróf erőteljes (kitűnő) stílusa, hanem az osztrák állam számos elkendőzött vétke is kiderült volna, és tizenegy évvel Arad után Széchenyi vérpadra szánása nem kedvezett volna Ferenc József szelídebbre retusált új arculatának. Hogy el tudják hallgattatni, Széchenyit valamilyen közönségesebb, állami vagy városi elmegyógyintézetbe készültek átszállíttatni, ahol akkoriban nem ismertek más módszert a betegek kezelésére, mint a durva erőszakot (Csehov A 22-es számú kórterem című novellája kapcsán e sorozatban említettünk már ilyent).
Széchenyinek cycloid psychopathiája volt, „betegsége nem érintette a lángelme teljesítményét, sem 1848 előtt, sem az 1850-es években”. Arról, hogy Széchenyi nem volt elmebeteg, Környey István értekezett 1983-ban tanulmányában, lásd Orvostörténeti Közlemények 1983, 16. évf. 102–104., 39.3-ban. A pszichiáter a vezeklést, majd a megtisztulást történészi gondolatkonstrukciónak minősíti. (Igaz ugyan, hogy tanulmány éppen azt tárgyalja, hogy Széchenyi miért nem volt elmebeteg.)
Magyarország egyik megújítója tehát tiszta tudattal, gondosan jegyezte fel naplójába élete utolsó cselekedetének „kőkemény”, megfellebbezhetetlen indokát: „nem tudom megmenteni magamat.”
Széchenyi István, akárcsak nagy ellenfele, Kossuth Lajos, kivételesen életteli, erőteljes és sziporkázó stílusban írt. Ideje volna közkinccsé tenni felülmúlhatatlan írói munkáit. (Vajon a Vaskapunál áll-e most új, nem tengerbe hajított tábla annak emlékére, hogy hajózhatóvá ő s az ő munkálkodása tette a Dunát?) Döblingben 1857-ben készült Önismeret című művét például, a benne foglalt Vádirat és Nagy Szatíra című részekkel együtt csonkítatlanul csak 1991 óta olvashatjuk. Pedig magyarul írta – ő, aki nyolc éves korában Pistaként szignálta egyik testvérének írott születésnapi köszöntőjét. Mindenesetre, a nemzet huzamos kényszerpihenőre fogott főúri napszámosa az Önismeret lapjain így idézi betegeskedéssel teli gyermekkorát: „Én mint igen nyavalyás emberi gyümölcs csúsztam a világba” (1857).
No persze, ez „a Skarlatinából nem jól kigyógyított” csemete (Liebenberg-Lunkányi János, Széchenyi ifjúkori nevelője, későbbi barátja és jószágizgatója jegyezte fel), Széchényi György és Festetics Julianna legifjabb sarja rendkívüli teremtő képességeivel és energiáival arányosan, rendkívüli érzékenységet is hozott magával. A katona „Stefi gróf” nemcsak a francia forradalom után s a napóleoni háborúk alatt terjedő Byron-i spleent (világfájdalmat, csüggedtséget) élte meg, hanem megértette édesapja egyrészt aulikus, rendi-nemzeti, másrészt a jobbágyok sorsát is rendezni igyekvő elköteleződésének „rétegtömbjeit”, és a nemzet újjászületésének szellemétől átitatódva, „kinőtte” azokat. Az „élethabzsolásról” Zichy Károlyné, Seilern Crescence (1836-tól Széchenyi Istvánné) plátói szerelmének birtokában szokik le, és kezdi el a maga hivatását. Nemzetet jobbító eszmélésében kulcsszerepet játszott öt angliai utazása és a legjobb barát, az erdélyi báró, ifjabb Wesselényi Miklós.
A híres 1825-ös pozsonyi, országgyűlési felszólalás után „égbe nyúló piramidokat” sorjázott a magyar nemzet jobb megművelésre érdemes földjén. Hitel (Pest, 1830), Világ (Pest, 1831) és Stádium (Lipcse, 1833) című köteteit nevezte így Széchenyi-ódájában Arany János. Felsorolni egy év(nyi újságcikk) sem volna elég, hogy miként fogantak s valósultak meg egyre-másra reformjai, s hogy írásban is miként taglalta eszméit, terveit és kételyeit Széchenyi István. Olvassunk bele 1842-ben közölt A Magyar Akadémia körül című írásába. Az ép és torz létállapot ellentétpárjával és az alvásba dermedt nemzet riasztó képével így ébresztgeti reformkori honfitársait:
„A magyar mélyen aludt. Eközben nyelvét felejté, nemzeti színét veszté. Sok azt hitte, nem eszmél már fel többé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; mily halovány színben, mily torzalakban, ki-ki előtt ismeretes.” (A Magyar Akadémia körül, 1842)
Első röpiratnak is nevezett könyvétől, az 1828-ban megjelent Lovakrul címűtól kezdődően Széchenyi minden művében folyton mélyülő, egyre világosabb és kiforrottabb okfejtésekben a józan haladás, a bölcs önfejlesztés, a közösség javára élés módozataira figyelmeztet. Első könyve felütésében gyógyító szándékkal az emberi törekvések félresikerüléseit diagnosztizálja:
„Az ember mindég azon munkálódik, hogy sorsát jobbítsa. Szüntelen azon törekedik, hogy egészségesebb, megbecsültebb, vagyonosabb, hatalmasabb – egy szóval szerencsésebb legyen. Ezen sokszor magunk előtt is titokban lévő fáradozás okábul, a’ jólétel és boldogság szünet nélkül való felkeresésébül származik azon ki nem magyarázható aggodalom, melly minden embernek nagyobb vagy kisebb mértékben természete […]”. (Lovakrul, 1828)
Széchenyi „egy pályáját gyorsfutásban végző planéta gyermeke”; írja róla a kor másik csoda-planétája, a legjobb barát, Wesselényi. A „Nunquam retro” (Sohasem hátra!) jelmondat felesküdt gyermekeinek tempójára nemcsak a nemzet „ébred fel”, de a hatalom sem rest éberen, gyanakodva és megtorlásra készen figyelni. Széchenyi második könyve, a Hitel (1830) már kivívja Metternich fenyegető (épp ezáltal elismerő) bírálatát: hogy ugyanis a gróf könyve igazat szól, és ezért (például a hatalomra nézve) sértő… Sérthette az osztrák kormányt e kijelentés: „Nem elég mai időkben törvényeket írni, de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni”? A Hitel hatását a haladni nem kívánókra Arany János szatirikusan is „megénekli” Az elveszett alkotmány (1845) második énekében. Arany maradi főhőse, Rák Bende elbeszéli, hogy apja, miután elcsente a Hitel egy példányát a kaszinóból, a könyv olvasása közben szörnyet halt!
Mindenesetre, a Hitel gyógyszer, életadó tápanyag volt a nemzet jobbik felének. A könyv utolsó sorai közül vált azonnal szállóigévé a mondat: „Sokan azt gondolják: Magyarország volt; én azt szeretném hinni: lesz!” Széchenyi sem a Hitelben, sem később nem lázított, inkább a tevékeny életre, a szerves fejlődésre, a belülről történő teljes emberi és nemzeti megújulásra buzdított az abszolútum, az erkölcsi imperativuszok örökérvényűségének hitében:
„Ne törekedjünk hiába a víznek hegy ellen vitelére, s ne reméljük, hogy a teher felfelé essék; de eszközöljük inkább azt, hogy nemcsak tiszteletre, de még barátságra, sőt szeretetre méltóak is legyünk, hogy tapasztalásaink, szebb szokásaink s öntartásunk társaságunkat kívánatossá, mulatságossá és bájolóvá tegye. […] Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját. Közlegény-sorban állni és kitüntetés nélkül gyakorolni polgári erényt, néha szintoly magasztos állás és szintoly szent kötelesség, mint állani a dolgok élén. […] Az ember csak annyit ér, amennyi hasznot hajt embertársainak, hazájának s ezáltal az egész emberiségnek.” (Hitel, 1830)
„Nincs nagyobb kín, mint néhai boldog napokrul emlékezni a magunk okozta nyomorúságban” (Stádium, 1833)
A legutóbbi idézetnél álljunk meg egy pillanatra. A mondat igazi irodalmi csemege: Dante-parafrázis, az Isteni Színjátékra, a Pokol Ötödik énekére utal. Ennek az éneknek alcíme A Szerelem halottjai. A parafrázis egybecseng Széchenyi örökös, beteges lelkiismeret-furdalásával. A gróf által egykor körüludvarolt férjes asszonyok közül kettő (Caroline Meade, Széchenyi egyik bátyjának felesége és Hunyady Gabrielle) hirtelen meghalt, amiért Széchenyi, mint Naplójából tudjuk, önmagát kárhoztatta. Természetesen Széchenyi „magánjellegű” gyötrelmeiből mindig a közjó javára végzett cselekedetekkel menekült, így a Stádium bevezetőjében is a közjóért végezhető, de elmulasztott, el nem végzett feladatok miatti gyötrődésről beszél Dante szavaival: „És ő [Francesaca da Rimini] felelt: Nincs semmi szomorítóbb, / mint emlékezni régi szép időre / nyomorban:”
Érdemes tudnunk, hogy „műtét” szavunkat is Széchenyinek köszönhetjük, aki több más új szót is alkotott nyelvünk kincsestárában; ilyen szavaink: „alkotmány”, „erőmű”, Pest-Budából „Budapest”, „működés”, „osztalék”, „részvény”, „kezdemény”, „sugárút”, stb.
Természetesen, Széchenyinek nem mindenben volt igaza. Az 1841-es Kelet népe, illetve az egész Kossuthtal folytatott polémia inkább Kossuth népszerűségét növelte. Leegyszerűsítve a már egyértelműen nemzeti közszükségletté vált haladás mikéntje körüli bonyolult vitát, mondhatjuk, hogy a főrendi születésű Széchenyi a kiművelt emberfők hatáskörében látta a polgárosodást kivitelezhetőnek, a kisnemesi származású Kossuth ezzel szemben azt szorgalmazta, hogy a mindenkire kiterjedő politikai szabadság és a jogok előzzék meg a nevelést (Veliky János). A haza legjobbjai e vitában Kossuthnak adtak igazat – csak az elbukott szabadságharc utáni mélységes keserűségben próbálta – legelőbb – Kemény Zsigmond „visszafejteni” a történteket Forradalom után című írásában. Legélénkebb gazdaságot és társadalmat megújító cselekedetei közepette a 40-es években Széchenyi az abszolutisztikus kormány és a demokratizálódó ellenzék között politikailag elszigetelődött.
Minden aggályoskodása és Kossuthtal folytatott heves vitája ellenére Széchenyi elvállalta a forradalmi kormányban a közlekedésügyi miniszterséget. De ahogyan gyűltek a viharfellegek a vértelen forradalom egén (Jellasics serege megindult, Lamberget lámpavasra húzta a tömeg, Batthyány lemondott, István nádor nem állt a független magyar kormány élére és visszahívták, hogy az osztrák kormány többi „óvintézkedését” ne említsük), 1848 augusztusától a forradalom rémképei és a nemzethalál víziója gyötörték. Ő, aki mindent megjavítani, megreformálni igyekezett, a túlontúl zavaros, sőt véres valóságot elfogadhatatlannak érezte. Mindenért, Petőfi Sándor haláláért is önmagát érezte felelősnek. E nehéz helyzetben homeopata orvosa, Almási Balogh Pál javaslatára 1848. szeptember 5-én visszavonult a közélettől. Kétségbeesésében aznap Esztergomon áthaladva a Dunába vetette magát. Persze, kiváló úszó volt – szerencsésen kimentették, de nyugtalanságában továbbra is menekülni próbált – mintegy a „szörnyű napok” (Petőfi) félelme vagy sejtelme elől. A felfokozott érzelmi-indulati, a túlzó idegállapot, az egyéni felelősség határain szélesen túláradó, mindenért önmagát vádoló lelkiismeret elől. Még aznap, Crescence belegyezésével Gustav Georgen döblingi gyógyintézetébe kísérte orvosa.
Ott állapota lassan javulni kezdett, tiszta tudata és színes, szellemes kedélye visszatért, újra „tevékeny” és „érdeklődő” lett családja, hazája, saját dolgai iránt. Ország-világ folyóiratát és híreit követte, verhetetlenül sakkozott, társalgott, írt és írt, sokan látogatták: Döbling egyféle rejtett, bár állandóan megfigyelt erkölcsi-szellemi végvára lett a magyarságnak a Bach-rendszer fojtogató légkörében. Azonban a Rónay Jácint közvetítésével Londonban névtelenül megjelentetett Ein Blick […] című röpirata (1859) oly keserű, oly kegyetlen és maró gúnyiratává sikeredett a Bach-rendszernek, hogy az osztrák kormány már nemcsak bosszankodott fölötte… Széchenyi voltaképpen egy 1857-ben, szintén névtelenül megjelentetett írásra, a Rückblick-re válaszolt, amely az osztrák kormány szócsöveként a Bach-rendszer jogosságát fejtegette… Összeesküvés gyanújára hivatkozva 1860. március 3-án házkutatást végeztek Széchenyi döblingi szobáiban, iratait elkobozták, és közölték vele, hogy az Elmegyógyintézet megszűnik számára menedékhelyül szolgálni. Készült-e már a kirakat-per ugyanúgy, mint bő két évtizeddel korábban Wesselényi Miklós ellen, vagy az elhallgattatás más módszerét szándékoztak bevetni? Széchenyi István érzékeny idegrendszerével és ép méltóságérzetével elébe ment az ellene szőtt terveknek. Nagyszombatról Húsvétvasárnapra, 1860. április 7-éről 8-ra virradólag végzett magával.
Nagycenki temetésén a kormány minden hírzárlata és közbeavatkozása ellenére legalább tízezren vettek részt. Április 30-án a Magyar Tudományos Akadémia és a pesti Belvárosi Plébániatemplom gyászünnepélyén nyolcvanezer ember gyászolta. Október 13-án a Tudományos Akadémia emlékezik rá és egyúttal a tizenegy évvel korábban kivégzett jeles nagyokra (1849 októberében az aradi tizenhármak után még sokan vesztették életüket az elrettentő példát statuálás császári terve alapján). A reménnyé váló emlékezés által, amint Arany fejezte ki ódájában, önazonosságunk lehet világosabb és egészségesebb.
Végezetül, érdemes tudnunk, hogy Marosvásárhelyen készült el Pletl Rita kiváló tanulmánykötete A döblingi Széchenyi eszmevilága és stílusa címen (megjelent a Kölcsey Füzetek XV. köteteként 2005-ben, kiadta a Kölcsey Intézet, Budapesten, az előszót írta Kulin Ferenc).
*Szerkesztőségünk ritkán vállalkozik utánközlésre. Ezen esetekben ezt jelezzük. Kiss Zsuzsánna nagyon értékes sorozata igen-igen megérdemli az online-megjelenés nyilvánosságát is. Az előttünk álló hónapok során a szerző újabb kutatási eredményeire is felhívjuk majd olvasóink figyelmét.
Illusztráció: …
Ezek is érdekelhetik!
Bokor Levente: KELETKEZÉSÜNK IRÓNIÁJA* →
Magyar Miklós: Hetvenéves a »Jóreggelt búbánat« →
Vasi Szabó János: Három magyar alternatív történelmi regény, Az el nem dobott macskakő →
