Széplaki György: Szenvedni éhhalálig*
*Olesz Volja »Hóvihar« c. regényéről (Croatica, Budapest)
Megrázó, felkavaró mű az ukrán író történelmi regénye. Ötven évig titkolták, letagadták, a szemtanúkat megfélemlítették, hogy meg ne tudja a világ az ukránok szörnyű tragédiáját, az 1932-33-as mesterségesen előidézett éhínséget, legalább 10 millió ember éhhalálát a fejlődőnek, boldognak hazudott Szovjetunióban. S ami az 1980-as években lassan-lassan elindult, az máig ad feladatot: még mindig folyik a szörnyű események történelmi feltárása, az áldozatok összeírása, a tömegsírok felkutatása, temetők, emlékhelyek létesítése, s persze annak irodalmi feldolgozása is. Maga Olesz Volja több szépirodalmi művében foglalkozik a témával. Eddig 23 ország ismerte el az akkori eseményeket népirtásnak, ukránul „holodomor”-nak, köztük 2003-ban Magyarország is.
A regény egy család életén keresztül mutatja be a történteket, ezzel szűkítve egyszerű emberi viszonylatokra, az ukrán földművesek mindennapi életének bemutatására az ínséges években. Középpontban, a családfő, Mikita Zavirjuha (az ük-ükapától örökölt családnév jelentése: Hóvihar). Az ő bebörtönzése megoldhatatlan, nehéz helyzetbe hozza feleségét és két gyermekét. Az író az apa életútjának tömör bemutatásával és a forradalmas korszakra jellemző apró utalásokkal, regényét történelmi távlatba helyezi.
Az ukrán földművesek egyetlen bűne, hogy nem szeretnének újra a kolhozba belépni, hanem művelni szeretnék a saját földjeiket, mint eddig. Kiskuláknak minősítik őket, a rájuk kiszabott termény-beszolgáltatás mértékét a szovjethatalom megbízottai önkényesen emelik, s végül a család életfenntartására szükséges mennyiséget is elkobozzák tőlük, sőt valósággal kirabolják a házaikat, a szekéren, a gyalog közlekedő emberektől elszedik az utolsó élelmiszerfalatokat is, mert hogy „a szovjethatalomnak nagyobb szüksége van rá”. Az ellenállókat bebörtönözik (tulajdonképpen javító-nevelő munkatáborokba zárják évekre ingyenes rabszolgamunkára kényszerítve őket.) Az elnyomó hatalom helyi emberei valóságos szörnyetegek. Bemutatásukban cselekedeteik, beszédük, testi megjelenésük szinte ördögi vonásokat mutat. A magyar olvasónak ismerős szóval „padlássöprőknek” neveztetnek, talán a fordító, Olasz-Hartyányi Nikoletta leleményeként magyarítva. (Az ő lapalji magyarázatai nagyban segítik a szovjet viszonyokban járatlan olvasót a megértésben, a beszélő nevek jelentését is megvilágítja. Fordítását nyelvileg megítélni nem tudom, de az alakrajzokban, a képzeletbeli és valóságos levelekben, a házaspár lírai emlékezéseiben erőteljes, szép magyar nyelvi megformálások gyönyörködtetik az olvasót.) Zavirjuha, amikor összetűzésbe került a falut nyomorgató megbízottakkal, egyszerűen banditáknak mondta őket. Őt ezután börtönözték be, mert nem tetszik neki a szovjethatalom. Később hiába kérvényezi a szabadon bocsátását, a falu vezetői, bár megtehetnék, hogy segítenek, hogy írnak a börtönbe, engedjék el a foglyot családja tűrhetetlen helyzet miatt. Ők Zavirjuha fiát, a kérelmező levelét hozó Petriket félholtra verik, a levelet összetépik, az apa ügyét végleg elvetik.
A faluban a megélhetés lehetetlenné válik, az anya a két gyerekkel ismerősökhöz, rokonokhoz próbál költözni, hogy legalább valamennyi élelemhez jussanak. Mai szemmel nézve tragikus, hogy mi mindent megettek, mivel próbálták az éhségüket elverni, mire kényszerültek annak beszerzése érdekében. Az anya két dologban rendíthetetlen: koldulásról és lopásról szó nem lehet, ettől nagyobbik fát, Petriket is szigorúan eltiltja, pedig a nagyfiúnak egyre több szerep jut a család életének fenntartásában. Az anya mély vallásossága tűrésre buzdítja minden helyzetben. Nem lehet, hogy Isten ne segítsen, ha büntet valamiért, annál inkább nem szabad rosszat tenni. Petrik nagyobb utakat is megtesz, bebarangolja környéket, élelmiszer után kutat, még a varjúfészek tojásait is szeretné kifosztani. Véresen, összevagdalva kerül haza, a fán eszméletlenül függve csaknem odaveszik. Petrik az apját is meglátogatja a munkatáborban. Szörnyű elgondolni, hogy a munkatáborokban jobban éltek, mint az otthoniak, ha keveset és silányat, de legalább rendszeres élelmezést kapnak. Petrik hosszabb ideig ott dolgozhat apja mellett önkéntesként, élelmezésért. Hazatértekor a foglyok által összegyűjtött, megpirított kenyérdarabkákat (kétszersültet) visz haza a zsákjában anyja és kisöccse számára. S mivel a helyzet egyre rosszabb lesz, a környező falvakban ezrével halnak már éhen a felnőttek, sőt nagy számban a kisgyerekek, az önfeláldozó anyát egy reggelen Petrikék holtan találják. A két fiú kalandos úton gyalogolva, vonatozva apjuk felkeresésére indul. Zavirjuhát a régi táborból tovább vitték, a szökési kísérlete miatt három évvel meghosszabbított büntetését újabb táborban, más, még nehezebb munkán kell letöltenie. Sokáig utaznak, míg Moszkvában egy idegentől hallanak róla, apjuk is egyike volt a Moszkva környéki nagy csatornaépítés halálos áldozatainak. Reménytelenségükben visszaindulnak Ukrajnába, pedig ott éhínség van. Mire számíthatnak ott? Nem tudták. „Ezt úgy tűnik, még maga a mindenható isten sem tudta. Ameddig könyörtelen és valamiért elítélendő módon igazságtalan a jámbor, lelkiismeretes és megsemmisíthetetlen ukránokkal…” A regény itt ér véget, három ponttal, de lehetne felkiáltójel is, intés mindenkinek, aki most a regény olvastán ismerte meg a valahogy soha véget érni nem akaró, szörnyű huszadik századot.
Illusztráció: könyvborító fh.
Ezek is érdekelhetik!
Fabulya Andrea: „…ki levél erezetén is olvas…” →
Kovács katáng Ferenc írása Turai Kamil »Summae Poeticae« című versgyűjteményéről →
Stanczik-Starecz Ervin: Berepülő pilóta a Khaos fölött* →
