Nagypál István: Tizenkettedik fejezet (Szürke-erdő)*
*Részlet a »Szürkepolisz« című, készülő meseregényből
Szürkepolisz városától keletre fekszik a Szürke-erdő. Hatalmas mogyoróbokrok a helyőrséget jelzik. Körülöttük fenyők ezrei. Ha eljön az esti sötétség, roppant csarnokká állnak össze, a fák törzsei pedig ezüstösen csillannak meg, mintha gránitoszlopok lennének. A valaha itt élt emberekre a vályogház alapok emlékeztetnek. Szinte semmi sem maradt utánuk, csupán néhány emlékpad és egy sírhely. Sosem nőtt rajtuk moha, mintha nem lennének a természet részei. Pillangók, madarak sem szállnak rájuk. Kövek és bogyók potyognak a magasból, megpróbálva ezzel széttörni őket. Az erdei állatok elkerülik őket, nem vesznek róluk tudomást.
Eriket elöntötte valamiféle szorongás, ahogy meglátta a házak kapuját. Ennyi maradt meg Trójából, Pompejiből vagy Alexandriából is. Az emlékezet nyomasztó részeivé váltak, amikről alig van tudomásunk. A puszta látványuk is fáj. Egy-két fareccsenés és lépés után meglátott Erik egy pajtát. Az ablak helye üres volt, üveget nem tehettek bele. A gerendák épek, korhadásnak jele sincsen, de minden más, amihez a lakók hozzáértek, szét lettek törve. Egy kampó a magasból lógott alá.
A kötelet egy elhagyott pókháló lepte be. Talán maga a kötél szolgált zsákmányául. A csapat egyik tagja sem mert hozzányúlni. Erik csak nézte. Timothy a fejét rázta, ötlete sem volt, hogyan kezdjen bele a beszélgetésbe.
Ekkor pillantották meg Salvadort, aki a kövek között ugrált, hogy a szerszámokhoz érjen. Salvador vadnyúl volt, így termete meglepte Eriket, akinél magasabb volt az erdő őre.
– Nehezen tudok megszólalni – szólalt meg Salvador. – Én adtam a kisfiú kezébe, amikor megérkeztek az erdőbe. Velem találkoztak először, bennem bízott meg, a szülei elhajtottak. Odaadta a csörgőjét is. Megfogta a nyakában lógó játékot és elfordult. És így folytatta:
– Aztán nem láttam soha többé.
– Mi történt vele? – kérdezte Erik halkan.
– El tudom képzelni, de pontosan nem tudtam kideríteni. A nyomai elvesztek. Egyszer sem lépett ki a pajta ajtaján, csak a szülei. Lépteik a patakhoz vezettek, de ott sem találtam semmit.
– Elmondta a nevét? – kérdezte Timothy. – Van bármilyen információd róla ezen kívül?
– Mielőtt elhagytam a pajtát, azt mondta: „Ne menj el nyuszika! Peter szeret téged, ne menj el. Nem akarom.” Majd hangosan felsírt és megláttak a szülei. Nem volt tovább maradásom. Peter hangját sokáig hallottam, de magam se tudom, hogy hallucináltam vagy sem.
Aztán ahogy a kövek között tovább ugrált, fülei felegyenesedtek.
– Lehetetlen! Képtelenség! Mintha ismét a hangját hallottam volna.
Peter ott volt az erdőben. Senki sem tudta, hol áll pontosan, egyedül Salvador nézett a szemébe, de nem mondta el a többieknek.
Erik a fák közé nézett, kutatta szemével a kisfiút.
– Nem látok senkit! Bár nincs rajtam a szemüvegem.
Salvador remegett, a lábával vadul topogott, fülét kényszeresen megfogta. Majd hirtelen elindult.
– El kell menjek egy kis időre. Maradjatok itt a pajta területén. Sok gomba nő a fű között és már érik az áfonya is. Csipegessetek róla.
És el is tűnt az erdő sűrűjében.
– Nem értem. Nem szokott ilyen zavarodott lenni – mondta Timothy.
– Ki tudja? Az utóbbi években nagyon sok időt töltött egyedül az erdőben. Hónapokig eltűnt – szólalt meg valaki hátulról.
– Addig is kideríthetjük, mi történhetett Peterrel – gondolkodott el Erik.
– Igaz is. Köze lehet hozzád.
– Nem emlékszem Peter nevű barátomra.
– Nem tudhatod. Akik Szürkepoliszba kerülnek így vagy úgy, mind ismerték egymást. Mi is találkoztunk korábban.
– De ez más eset – ellenkezett Erik – te nem a barátom voltál, hanem a háziállatom lettél volna. Egy napot töltöttél el nálunk, majd eltűntél, ahogy kiderült, nem lett volna maradásod.
– Mégis itt vagy. Nekem köszönheted – reagált csípősen Timothy.
– Ne marakodjatok! – szólalt meg egy fiatal hang a távolból. – Erik, ez nem vall rád.
– Ezt nem hiszem el – értetlenkedett Erik. Kifehéredett az arca a rémülettől.
Ezt a hangot két éve nem hallotta már. Az almafáról esett le és eszméletét vesztette, majd amikor magához tért, ezt a hangot hallotta.
– Peter! Ez lehetetlen! Hiszen te meghaltál tavaly nyáron. Erik elfehéredett, könnybe lábadt a szeme.
Aztán a korábbi köhögőrohamai visszatértek. És bepánikolt. Rázkódott. A többiek lefagytak. Sokként érte őket a helyzet. Egyedül Salvador maradt nyugodt, aki visszatért az erdőből. Igyekezett segíteni bajba jutott barátján, aki földön fekve küzdött az életéért.
– Fogjátok meg és vigyétek ki a hideg levegőre. Az – mutatott egy magasan kivágott farönkre – az jó lesz! Rakjátok le, hogy a feje lógjon le, így nem fogja lenyelni a nyelvét.
Mindenki engedelmeskedett, tette a dolgát. Alig volt olyan a csapatban, aki szembesült már hasonlóban, csupán Timothy, aki könnyeivel küszködött.
Azonban nem csak Timothy aggódott. Messzebb, a fenyők között egy árnyék osont és figyelt. Senki sem látta. Szándéka titok maradt. Két kezét összetette, mintha Istenhez fohászkodott volna. Mert ő ott volt, amikor Erik édesapja az intenzív osztályra került. Vele volt a nagymamája is.
Áfonyaszemeket emelt az ég felé és nézte, ahogy a tűlevelek leesnek az ágakról.
A lógó fejű Eriket közben Salvador igyekezett lenyugtatni, borsmenta leveleket vett elő. Nem telt bele, pár pillanat alatt Erik újra rendesen vette a levegőt, de nagyon ki volt merülve. A többiek idegességükben faleveleket rágcsáltak. Salvador mindenkinek körbeadott egyet-egyet.
Az apró lény a fák között nagy levegőt vett és tovább állt. Talán a sasok látták, merre mehetett a levegőből.
Nem volt mit tenni, tovább kellett maradniuk, a biztonság kedvéért. Az áfonyaszemek szétroppantak a földön és az égbolt csillagtalan lett. Még a szentjánosbogarak se repkedtek, nem volt párzási időszak. Nem volt, ami bevilágította volna az éjszaka sötétjét.
Illusztráció: c. n.
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
