Fabulya Andrea: „…ki levél erezetén is olvas…”
Meglátások Vörös Viktória »Mennyi erdő« című verskötetéhez
Mottó: „a csoda a részem” (Taníts tengert)
Mennyi erdő…
Mennyi kérdés és mennyi kérdésben rejlő válasz, mely újabb kérdés fészke talán, és mennyi oltalom és mennyi rezdülés, mennyi rejtelem és rejlés, tűnődés, merengés, megtorpantó, finom intelem, nem a konzumigazságok fullasztó zápora, nem a naprakész erőfölény, hanem a tétova elidőzés, a kontemplatív belevegyülés, beleolvadás a lét-titokba – mennyi idő, mennyi időtlen, mennyi tér, mennyi anyagtalan létezés, mennyi erdő…
A könyv címe erős metaforizáltságot sugall, az olvasó várakozása pedig igazolódik, ha átadja magát ennek az elvárási horizontnak: mennyi erdő…
Az „erdő” fogalmának metaforikus-metonímiás felfejtései adhatják a kötet egy lehetséges, gazdag és sok irányt nyitó olvasatát. Másik megközelítésben a tér- és idődimenziók bejárása hívja kulturális kalandra az olvasót, mindemellett egy –semmiképp nem didaktikusan vagy erőltetetten, de finoman jelzett—ökológiai fókuszt is elénk tár, az erősen reflektált kulturális kód mellett. A kötet három ciklusra bontott, 11—11—19 verset tartalmazó tematikájában a középső harmadban, a II. rész utolsó verse a Könyverdő:
„… Ember a könyvbe
könyv az emberbe tér
Hazája
háza
ki levél erezetén is olvas
annak a fák nyelvén szól a legszebb beszéd”
(részlet a Könyverdő című versből)
A fenti írás helyzete kiemelt a versek sorában, amit nemcsak az aranymetszés szerinti elhelyezése erősít, hanem a könyv címéhez való viszonya is. A metaforikus-metonimikus közelítés ezen a ponton a kötet kulcsaként is működve előre- és visszahat az írásokra. Ebből a tengelyből kiindulva a versek idő-és térbelisége, egymást váltó perspektívái az olvasó számára sugallhatnak egy kulturális reminiszcenciáiban és természeti motivikusságában ízig-vérig mai, ugyanakkor időtlenbe vonó bukolikát. Az olvasó a konzumkultúra, a naponta elévülő és magát újratermelő, eldobható, egyszer használatos árucikk helyett magára eszmélhet a versek mindig szinte csökönyösen és megátalkodottan, dacosan egy irányba mutató babitsi léckatonáinak elszánt sorai között. Nem a könnyes nosztalgia a múltidézés eszköze, hanem –talán az egyetlen járható út—az organikusan jelenlevő, szembesítő és önszembesítő egyetemes kulturális hagyomány. Ennek megtartó, fenntartó, éltető ereje van: természetben és civilizációban egyaránt. Ahogy a theokritoszi időkben a marhapásztor, majd a vergiliusiban a földműves tette a dolgát, és cselekvésében ott világolt a gyakorlati tudás hagyatékaként a költészet gesztusrendszere is minden praktikumával, ismereteivel a földművelés és az istenek akarata terén, úgy cselekszik és cselekedtet a világ rengetegei közt ez a költészet-erdő: „Mindig fákkal barátkozz! / mohos mellényük / eligazít / a rengetegben” (részlet A halászkirály vára című versből).
Ismerjük persze azt a fajta, a hagyományt teremtő lírai attitűdöt (akár iskolának is nevezhetnénk), amely a természet értékadó, értékelvű világát tekinti eligazodási pontnak, oda csatol vissza, onnan merít: a teljesség igénye nélkül Weöres Sándor, Tollas Tibor, Rába György, Rónay György, Oravecz Imre, Győrffy Ákos (és még folytathatnánk a sort) lírai világában is találkozhatunk a természetet mint kultúrát befogadó, ihlető, éltető közegként tételező bemutatásával. Sokszoros újragondolása lehet ez persze akár Juhász Gyula, Vajda János, Csokonai költészetén keresztül Janus Pannoniusig annak a gyakran megszemélyesítő-allegorizáló lírai hagyománynak, melyben a természet nemcsak befogadó közeg, hanem a személyiség érzelmi kivetítése is. Az otthonosság és a hangsúlyozott jelenlét a tájban-közegben, a személyesség, az én-projekciók Vörös Viktória verseiben nem az én-líra, sokkal inkább valami általános alanyi kiterjesztései, közösségi élménnyé formálásai. Nyilván létezik a költészet meghatározására több lehetőség között az önmagán túlmutató, sensus communist kifejező igény, amely – ahogy a kötet méltatója, Bánki Éva is rámutat, akihez az Ovidius redivivus című alkotás íródott, mely ennek az általános alanyinak gyönyörű példája — karakteres jegye Vörös Viktória könyvének. És ez ilyenformán visszafelé is teljesül: a másokról, a világról való megszólalásban is ott van a vállalt rácsodálkozás személyessége: „A versbeli én úgy beszél másokról, úgy ’árad’ szüntelen, hogy közben összetéveszthetetlenül személyes marad” – írja Bánki Éva.
„A test hullámokkal
körberajzolva
madárból
hallá
kővé lesz
Várj
míg feljő fölötted
egy tengeri csillag”
(részlet az Ovidius redivivus című alkotásból)
A kötet fa-versei és motívumai a létezés és a teremtett világ gyönyörűségét szemléltetik, erről eszünkbe juthat, amikor Hamvas Béla Fák című, líraian vallomásos esszéjében tűnődik egy-egy fafajta világának törvényszerűségein…
Részlet Vörös Viktória Esztergomi fák 1—4. című verséből:
„Az idő tengelyén fent és lent között láthatatlan fonál
rajta csüng a létezés kristálygömbje
Lehellet libbenti ágon a csillagos függőket
csengő szegélyezi az ég homlokát
Felhőbe vágyó tekintetünk vigyázza a hű platán”
(Platán)
Az emberi tekintet elmerül nemcsak a természeti tájban, hanem kulturális terekben is: a szemlélődésből fakadó reflexiók pedig a nagy humanizmussal papírra vetett versek. Az úton levés és a rácsodálkozás verseken átszűrt élménnyé válik – örömteli eseménnyé, csendes ünneppé: gondolkodó és gondolkodtató elidőzéssé. Nem sietünk. A kontemplációban nincs idő, csak időtlen. Az ihletett otthoni táj, Esztergom és a Duna világán túl időben-térben is utazunk: az ókori Egyiptom piramisai, fáraói sírmellékletei, Görögország szigetvilága, középkori kolostormaradványok itthon és Franciaországban épp úgy a lírai tematika ívébe sorolódnak, mint az európai festészet és irodalom alkotásai. Különleges érvényű a Vörös Viktória számára oly fontos esztergomi környezetet és Caravaggio festményének bibliai alakját, Sault (a későbbi Szent Pált) is megidéző, így többszörös intermedialitásával is ható írás. Az Esztergomi Bazilika aranyozott felirata: QUAE SURSUM SUNT QUERITE (‘az odafönn valókat keressétek’). A mondat Szent Páltól származik, a vers címe pedig Damaszkusz, alcíme: Caravaggiónak. Igazi szellemi utazás megélni a szöveg rétegzett, egymással is párbeszédben lévő tartalmait. Eszünkbe juthat itt az is, hogy Tandori Dezső nagy, korszaknyitó verskötetének, az Egy talált tárgy megtisztítása című gyűjteménynek iránymutató alkotása A damaszkuszi út. Mindkét írás – Tandorié és Vörösé – a hiány és kihagyás ellenére (vagy épp ezek által is) teljesedik verssé, lehetséges tanulságuk pedig közös:
„… egy nagyobb igazság érkezése
mi vakságra örök látást hoz
egy új talány erdejét
mi maga a bizonyosság a létezésre…”
(részlet Vörös Viktória Damaszkusz című alkotásából)
A kultúra tágas tájain, erdőségein megjelennek azok a szereplők (Antigonétól Aeneason át a Csehov-dráma Firszéig), akik mind egyfajta ethosz hordozói is egyben, egy szellemiségében még ép (akár ha nem is kikezdhetetlen) értékrendé. Az archaikus tudás másik gyakorlati birtoklója-felmutatója: a szelíd kovácsmester nagyapa alakja, akinek tudása szilárdan a kultúrát hordozó értékrendben gyökerezik. Csakúgy, mint a sokszor és szeretettel megjelenített esztergomi háztulajdonos, nagy szellemi példakép: Babits Mihályé. Ezek a világok organikusan áthatják egymást, léleKző szintézist alkotnak, vitába szállva akár Hérakleitosz panta rhei-ével:
„… Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba?
Amíg az emlékezet tart
addig folyton ugyanabban a folyóban gázolunk”
(részlet az Anyanap című versből)
A kötet a szabadság testesülő motívumkörével kezdődik: Uszadékfa, Lepkeszárny, Duna-dal (1.és 2.). A motívumkör kiteljesedése, mintegy integrálása a mindennapok és a nevelés folyamatába, megélésének „receptje” a szép-szelíd ars poetica, a Taníts tengert, melynek zsoltáros lüktetése mint belső hang hullámzik. Részlet a versből, a 3. strófa:
„…Apró moccanást meglátni
a kövek közötti résen
himnusszá áradni
ha nem hiszi más
hogy a csoda a részem …”
Ezt a hangot komorítja-keseríti korunk aktualitása: az orosz-ukrán háborúra való reflektálás a kötet végén, amely azonban az emberi dimenziók mélységes tragikuma felől mérődik. A korunk borzalmaira való reflexió értelmiségi kötelesség, a pusztítás közelségének fenyegetése ebben az életteli, gazdag versvilágban hiteles és pontos kép. Itt nem Antigoné küzdelmeit, hanem a hétköznapjainkban köztünk élő menekültek tragikus-szörnyű sorsnyomatait látjuk (Vonaton Esztergomig, Ukrán ballada).
Innen emel fel újra, és talán leginkább a kötet címadó versével képez átívelő pillért a Szporádok című vers. A Mennyi erdő a könyvben a hatodik, míg a Szporádok az utolsó, 41. alkotás. Ez a záró írás Proust Madeleine-jét mazsolás kuglóf alakjában láttatja viszont: a prousti-bergsoni áramló, intuitív idő megélése explikálódik itt. Katartikus egybecsengés ez a kötet számos helyen tematizálódó erdő-motívumával (pl. a már említett Könyverdő című verssel), amely az időtlen idő, a testetlen tér, vagyis végső soron a megélt művészet metaforája.
„Mennyi erdő
kerít körbe patakot
és mennyi patak hord
egybe hegyet
És hol a határa
a nevükkel
jelekből körülírt tájnak
(…)
Milyen válasz születhet
meg nem fogant
kérdésre
Válasz-e
szavak kötésből
oldozása”
(részlet a Mennyi erdő című versből)
Vörös Viktória verskötete a Cédrus Művészeti Alapítvány (Budapest) gondozásában jelent meg 2023-ban, a kötet borítója Brassai Gabriella festményének felhasználásával készült.
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
