Stanczik-Starecz Ervin: Berepülő pilóta a Khaos fölött*
*Turai Kamil: Summae Poticae (Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2024)
Ábel jóravaló, dolgos ember, aki megpihen egy dombtetőn s angyali hangon szépséges, alázatos dalt kezd énekelni, mint mondjuk Maria Callas Tosca imáját. A szelíd tájon átlebeg a csodálatos ének.
Megérkezik Kain, haragot hordozva magában, mint az Éj királynője, hogy stílusegységben maradjak az operairodalom alakjaival, bár a nemek épp a fordítottjuk, s virtuóz, szintén lenyűgöző bosszúáriával szítja a gyűlölséget… Művészileg nincs is a kettő között semmi különbség, de moralitásban óriási! Tovább nem is folytatom: megjelenik ezek után a homo sapiens sapiensis, az értelmes és ügyes ember, aki létrehozza a művészeteket, melynek minden ágában tetten érhető az ember abszurditása, ellentmondásossága, két énjének folytonos, kegyetlen küzdelme. A megoldás, persze csak egyetlen egy út lehet, hogy a viszály elcsituljon: a Jó választása szabad akaratunkból, amit ajándékként kaptunk. Ha ez nem történik meg, Diabolosz, mint neve is mutatja, mindent szétdobál, a feje tetejére állítja a világot, melyben torz, gonosz, aberrált gondolatok kezdenek uralkodni… Itt állunk a közepén valamennyien!
Négy évtizedes barátság fűz Turai Kamilhoz, az összefoglaló jellegű Summae Poeticae verseskötet szerzőjéhez. A műre, rossz szokásom szerint, hosszan tépelődve próbáltam valamiféle lapidáris keménységű szót, jelzős szerkezetet vagy mondatot találni, hogy magam is megpróbáljam, képes vagyok-e ily képtelenségre. Végül is arra jutottam, hogy ez a poézis gyűjtemény egy ősi, fuvolával kísért mimikus fegyvertánchoz hasonló, mely támadást és védekezést is egyszerre jelenít meg. Persze, úgy, mint az ősmagyaroknál a valóságos csata – hiszen a Turai-versek gondolatai az élet lüktető zsigereibe és idegeibe nyúl bele véresen, de érzékenyen – gumikesztyű nélkül, hogy az ujjbegyek finom szenzorai mindent érzékeljenek. Aztán a támadásnak vége! A támadó magyarok a semmibe tűnnek, mert az ellenség megfutamodott. A liturgikus zene elhalkul…
Turai Kamil életéről, hányattatásairól sokat tudnék beszélni, de kit érdekel a mai, szellemileg elsekélyesedett világban? Különben is költeményei tárják ezeket föl, azokhoz pedig figyelem és érdeklődés szükségeltetik!
Most üt belém, mint a Hortobágy parlagára lecsapó villám, hogy ezt a recenzióféleséget magamnak s tán még két tucat embernek írom. Huszonöt embernek! Pedig, nem megbízható adatok szerint, 150 ezer író él csonka Magyarországon. Megdöbbentő aránytalanság!
Turai Kamil élete tán az ókorban élt Pyrrhonhoz (i.e:360-270), az elisi szkeptikus bölcselő sokrétegűségéhez hasonlítható, aki eleinte festészettel foglalkozott – Turai inkább a festmények értékelésével, esztétikumával –, aztán bölcselőket hallgatott Indiában, a gymnosophista mágusok közt, a taoizmussal is megismerkedett, később Demokritus volt rá hatással. Turai Nyíri Tamás teológus, filozófus, antropológus professzortól és Vanyó László teológus, az Ószövetség tanára, a Pápai Akadémia tagja, pápai prelátustól tanult sokat. De Pyrrhonnak és Turai Kamilnak is ugyanaz a meggyőződése: a lét fő célja az erkölcsös élet, az erény és a mély, önmarcangoló Istenhit!
Pyrrhon, mondjuk így, lebegve tér vissza Indiából. Polgártársai nagy figyelemmel hallgatták, majd az athéniak polgárjogot ajándékoztak neki. Turait is kitüntette Kecskemét városa, ahol 40 éven át napjainkig kulturális missziót teljesít rendületlenül.
In concreto: a verseiről! Örök és lezáratlan kérdés az embernek megkérdezni magától: ki vagyok én? Vagy általában ki is ez a kreatúra: ember? Ez a talány sokat foglalkoztatja Turait. „Összefüggések gyémánt fenyegetése…”?; „árnyékkilincset tapogató kéz”? ; „örvénybe szórt csontsó…”? (Quid est homo)
Egyetlen válasz erre a kérdésre csak Istennél létezik, én így hiszem, de a költő fáradhatatlanul figyel és kérdez, mert a válasszal küldetése pontos célját is meglelné. Csakhogy az ember, ha elérte célját, nem nyugszik meg, nem lesz elégedett. Föl akarja mérni a világegyetemet, és a mikrobák tájékozódásáról is mindent tudni akar. És hogy Istennek miért került hat napjába a teremtés, miért nem volt rá elég egy pillanat? – „tán feltételezed, hogy Isten nem tudja / bűnös kívánságaidat – kíváncsiságodat? / egyetlen dolgot kérj: Istent!” (Meister Eckhartnak XXII. János pápa által 1329-ben Avignonban eretnek ítélt 11 tétele)
Turai jól ismeri az emberi teremtmény korlátait, de addig azért el akar jutni. És akkor látá majd, hogy jó! Ugyanakkor tapasztalja, mint oly sokan, hogy az emberiség korcsosul, evvel megerősíti, hogy volt egykoron Aranykor, amiből mára cserépdarabok maradtak csak!
Így hát az emberi többség ámítja magát olcsó szeszekkel: „csalfán ráhagyatkozunk a csalások láncolatára / s míg önelégülten ropjuk állati táncunk / már kibúvókat keresünk mámorunk káprázatából…” (Nem lehet félrevezetni)
Turai Kamilt hosszú ideig nem értették, ma sem sokan! Ugyanis a szavakban az ősszavak jelentéseit vagy hangtalan, titokzatos tömörségű jeleit keresi. Mondjuk ki: néhányan zagyvaságnak tartották bizonyos verseit. Mert nem értették, hogy azt a réteget keresi az írásban, amikor sok-sok szót csak megfelelő helyen, időben (kairos) csakis megfelelő személy mondhatott ki! Ezekből állt össze az ősi szent nyelv. A magyar nyelv fő komponense volt ennek a paleo-proto nyelvnek, makronyelvnek – hacsak nem a magyar volt a gerince! A nyelvészek okoskodásaitól akkor ment el a kedvem, amikor kiderült, hogy amióta létezik nyelvtudomány, képtelenek tisztázni, hogy sok kisebb nyelvből állt össze a nagy ősnyelv, vagy ebből darabolódott szét több ezer felé. Ezek után arról vitatkozni egymással, hogy a finnugor nyelvcsaládba tartozik a magyar nyelv vagy sem, felesleges butaság, sőt időtékozlás!
A szerelem felfoghatatlan gyönyörűségén kívül, melyről sok versében szól a költő, létezésének töredékességétől, a beteljesületlen küldetés kínozza. De hát ki tudja, mi is az a betelt élet, amikor megnyugodva hagyhatjuk el ezt a világot. Létezik ilyen, kétségtelen! A sok bibliai példából csak egyet hozok elő, Jób könyvéből, annak is a legvégéről: „…Ezután Jób még száznegyven évig élt, és látta fiait és unokáit negyedíziglen. Jób öregen és az élettel betelve halt meg.” A tántoríthatatlan hit hozhatja meg a beteljesült életet – ez a konklúzió!
Jóbot is ezer kérdés gyötörte a csapások idején, de végül minden Isten békéjébe simult bele. Így hát nem csodálkozhatunk azon, hogy Turai is és szinte minden értelmes ember a végső kérdésekre szeretné hallani a választ. Honnan szálltam c. verse egyetlen kérdéshalmaz, mint Babits Esti kérdése. „Összeroskadva kérdem: / nem számíthatok többre? – kérdezi a poéta az említett verse végén. Senki nem tudja, de bizakodunk, reménykedünk erősen, imáinkba fogódzkodva.
Mindezt, persze tudja Turai, hisz csalódását természetes és isteni bölcsességgel váltja föl: „túljutott már az esztelen ragaszkodások gátjain / hagyta a világkáosz gátlástalan kibontakozását, / hiszen úgyis hiába rongyolja ajkát a botor bölcs” (Kirké fénye)
Belátja az ember korlátait és csak az apró, égbe vezető csapóajtót keresi…
Csodálatos mélységű tankafüzérrel is meglepi az olvasót, melyekben a megrázó szerelmek csillámai villódznak.
Utolsó versciklusa a Tízparancsolat címet viseli. Olvasásakor tulajdonképpen egyedi, rendhagyó és kimélyített rózsafüzérrel kerülünk szembe. Profán-szakrális módon ássa ki a körkörös imát – igazi Turai módon, neutroncsillagok tömörségével. Ebből a csillagból, mely magába zuhant, ha csak kávéskanálnyi anyagot vehetnénk ki, az itt, a Földön sok ezer tonnát nyomna. Nos, a ledér, gyorsan olvasó, cirkusz kedvelő érdeklődők másutt keressenek szellemi élményt, NE TURAI SUMMAE POETICAEJÁBAN!!!
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Széplaki György: Szenvedni éhhalálig* →
Fabulya Andrea: „…ki levél erezetén is olvas…” →
Kovács katáng Ferenc írása Turai Kamil »Summae Poeticae« című versgyűjteményéről →
