Ender Arat: A BARTÓK BÉLA EMLÉKHÁZ*
*Részlet Ender Arat volt török nagykövet megjelenés előtt álló könyvéből
A 2024-es Török-Magyar Kulturális év alkalmából fog a közeljövőben megjelenni Ender Arat nagykövet visszaemlékezése az ezredforduló táján Magyarországon töltött éveinek eseményeire.
Ebből kínálunk most egy kis előleget!
(Számomra különleges élmény volt az, amikor a Magyar Rádió Archívumának munkatársaként meghallgathattam Bartók Béla beszámolóját törökországi gyűjtőútjáról. A hangfelvételt 1937-ben a rádiózás iránt különleges érdeklődést mutató Babits Mihály rögzíttette. Halála után hangfelvétel-gyűjteménye a Rádióba került. A nagykövet úr számára oly érdekesnek tűnt ez az anyag, hogy hosszasan idézi könyve Bartók-fejezetében. Remélem, sokak örömére szolgál ez a másképpen nehezen hozzáférhető kincs.)
(Tasnádi Edit)
Bartók Béla 1881. március 25-én Nagyszentmiklósban (ma Románia) született. Édesapja a mezőgazdasági iskola igazgatója, édesanyja tanítónő volt, aki jól tudott zongorázni. Bartók tőle vette az első zongoraleckéket, és már egy év múlva kiválóan zongorázott. Kilenc évesen komponálta első szerzeményeit.
A budapesti Zeneakadémia elvégzése után fellépésekkel és óraadással keresi kenyerét. 1907-től a Zeneakadémia zongoratanára. Alig huszonhárom éves, amikor észreveszi, hogy a cigányzenével összetévesztett magyar népzenét nem ismerik az emberek, és úgy gondolja, hogy a népzene lehet alapja a magyar zene reneszánszának.
„A népzene tehát a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. Ezek a dallamok a művészi tökéletesség megtestesítői. Példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.” − vallja. (1)
Jó barátságot köt Kodály Zoltánnal, közös népzenekutatásba fognak. Megveti a tudományos célú népzenekutatás és az összehasonlító népzenetudomány alapjait. Magyarországon kívül népzenét gyűjt Romániában, Egyiptomban és Törökországban. Eredeti fonográffal rögzített felvételeit (614 román, 480 magyar, 106 szlovák, 65 török és 39 rutén dallam) a budapesti Néprajzi Múzeumban őrzik.
A harmincas évek közepén Törökországban Atatürk ösztönzésére intenzív munka kezdődik a zenével foglalkozó intézményekben a török zene fejlesztése érdekében. Paul Hindemith, a náci Németországból menekülő világhírű zeneszerző Ankarában a nyugati klasszikus zene megismertetése terén nyújt hasznos segítséget. 1935. december 1-i levelében Rásonyi László turkológus, az Ankarai Egyetem Nyelvi, Történelmi és Földrajzi Kara hungarológiai tanszékének vezetője Bartóknak írt levelében ugyancsak a zenével kapcsolatos fejleményekről számol be, és javasolja, hogy jöjjön el Törökországba gyűjteni.
Atatürk 1936. áprilisi javaslatára az ankarai Halkevi (Népház) igazgatója meghívja Bartók Bélát előadások tartására és népzenegyűjtésre. A végül 1936. november 16. és november 29. között megvalósult utazásról maga Bartók így írt:
„Kisázsiai tanulmányutam előzményei ezek. A török hivatalos körök Hindemith útbaigazításával és tanácsai alapján másfél évvel ezelőtt megkezdték városi zenekultúrájuknak megszervezését, európai mintára. Azonban a török népzenéből kialakítandó tulajdonképpeni török nemzeti zene kifejlesztése ügyében nem volt megfelelő tanácsadójuk; nem volt, aki népzenei gyűjtésre vonatkozó útbaigazításokat adjon nekik. Fölmerült tehát az a terv, hogy Törökország egyetlen politikai pártjának, a Halkevinak ankarai osztálya engem meghívjon. Ha nem csalódom, ez a gondolat Rásonyi Lászlótól, az ankarai egyetem magyar nyelvet előadó professzorától származik; ő nagy szószólója a török−magyar kulturális kapcsolatok minél erősebbre fűzésének: nem sajnált semmi fáradságot, hogy ez a terv minél előbb és minél tökéletesebben megvalósuljon.
A meghívás értelmében Ankarában három előadást kértek tőlem zenefolklore-ral kapcsolatos kérdésekről, továbbá közreműködésemet egy magyar műsorú zenekari hangversenyen. Ráadásul pedig két gyűjtőút megrendezését ígérték, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számára a magammal vitt hengerekre anatóliai török népzenét vehessek fel. Magától értetődik, hogy ezt az ajánlatot kész örömmel fogadtam el.” (2)
Bartók először az isztambuli konzervatóriumban végez kutatásokat. Meghallgatja azt a körülbelül 130 dallamot, amelyet Isztambul városának megbízásából a Columbia és His Master’s Voice 65 dupla lemezre rögzített, és megállapította, hogy a magyar gyűjteménynél nagyobb számban készült felvételek technikai szempontból kifogástalanok, de hiányosságként értékeli, hogy a dallamokat nem szisztematikusan gyűjtötték, és felvételkor a népdalszövegeket nem jegyezték le.
Isztambulból Ankarába utazik, és három népzenei témájú előadást tart. Az elsőben a Magyarországon végzett kutatásairól és e tevékenységének a magyar népzenei anyagra gyakorolt hatásáról szólt; a másodikon a magyar népzene és a klasszikus nyugati zene kapcsolatáról, az harmadikon pedig arról beszélt, hogy miért és hogyan kell népzenét gyűjteni. Hallgassuk újra Bartókot:
„Ankarába érve első dolgom a felolvasásoknak és a hangversenynek megtartása volt, ami kb. egy hetet vett igénybe; a népzenei gyűjtésre csak ezután került sor. Az első, öt napra tervezett gyűjtőút betegségem miatt el kellett, hogy maradjon; de a másodiknak megvalósítását, felolvasásaim és a hangverseny megtartása után, szerencsére semmi sem akadályozta.
A kirándulás technikai megoldása ez volt: a Halkevi megbízásából Ahmed Adnan (Saygun) bej zeneszerző kísért el; az ő feladata az énekesek faggatása és vallatása, továbbá a szövegek lejegyzése volt. Kívüle még a török közoktatásügyi minisztérium megbízásából az ankarai konzervatórium két zeneszerző tanára: Necil Kâzim bej és Ulvi Cemal bej szintén velünk jött, hogy lássa, miként is történik helyszíni népzenei gyűjtés. A kiszemelt vidék Halkevi fiókjait a központ utasította, tegyenek meg minden lehetőt segítségünkre, szállásoljanak el, gondoskodjanak autókról, szekerekről, egyszóval érjék el amennyire csak lehetséges, hogy utunk minél kevesebb zökkenővel történhessék meg. Csakugyan mindenütt oly szeretetteljes gondoskodásban volt részünk, hogy igazán csak meghatottsággal gondolhatok vissza erre a kirándulásra. Pedig szorongó szívvel indultam útnak, mert török kísérőim nem sok jóval biztattak: azt mondták, bizony hetekig kell a parasztokkal barátkozni, míg végre éneklésre bírja őket az ember stb., stb. De most látom csak, hogy még meg sem mondtam, hova vezetett utunk. Tehát: Dél-Anatóliába mentünk, a szíriai határ közvetlen közelébe, még pedig azért, mert arrafelé van a yürüköknek téli tanyája.
A yürükök nomád török törzsek, télen lent tanyáznak délen az alföldnek nevezett hegyes-dombos vidéken, nyáron pedig a Taurusz magas helyeire vonulnak föl. Feltételeztük, hogy ilyen ősi életmódot folytató emberek jól megőrizhettek mindenféle zenei ősiséget is; ezért szemeltük ki az ő területüket az első rendszeres török népdalgyűjtés számára.
Adana városa volt a központ, első két nap itt dolgoztunk, elég szép eredménnyel, a falvakból beterelt énekesekkel. Ez ugyan nem egészen felel meg a népdalgyűjtés szabályainak, amelyek szerint magukban a falvakban kell a kutatónak dolgoznia. De – tekintettel az előző heti betegségemre. – az első napokban nem mertem még falvakba rándulni.
Harmadik nap Mersin nevű kis tengerparti városkába mentünk, de bizony itt nem volt kielégítő az eredmény. Némileg kárpótolt azonban mindenféle más különösség: t. i. ez már valóságos szubtrópusi vidék, ahol ottlétemkor, november végén augusztus végi meleg idő volt, ahol megterem a datolya és cukornád, ahol borsfák, virágzó és gyümölcstermő banánfák alatt sétáltunk, ahol soha nulla alá nem süllyed a hőmérséklet.
A negyedik napon végre eredeti tervünknek megfelelően a yürükök vidékére mentünk, kb. 80 km-nyire még tovább keletre Adanától, még pedig legelőször Osmaniye nevű nagyobb faluba. Osmaniye és néhány szomszéd falu népe az «Ulaş»-nevű törzshöz tartozik, ez a törzs azonban már 70 évvel ezelőtt valamilyen okból kénytelen volt letelepedni. Délután 2-kor érkeztünk Osmaniyebe; 4-kor már kivonultunk egy parasztház udvarára. Magamban nagyon örvendeztem: végre helyszíni gyüjtés, végre egyszer parasztházba megyünk! A ház gazdája, a 70 éves Ali Bekir oglu Bekir nagyon barátságosan fogadott. Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem – persze csak tolmács útján – hogy habár foga nincs, mégis mindent megrág és habár már 70 éves, olyan fürgén járja a hegyeket, mint a nyúl. Hamarosan kiderült, hogy ő maga is játszik hangszeren, a kemençének nevezett, rebab formájú vonós hangszeren, amin persze ősi szokás szerint gordonkaszerű fogással kell játszani, habár a hangszer csak akkora, mint a hegedű. Hangolása is olyan, mint a mi hegedűnké, csak éppen az é húr van d-re hangolva. Az öreg minden szabódás nélkül, kint az udvaron rázendített egy nótára, valami régi háborús elbeszélésre:
«Kurt paşa çıktı gozana
Akıl yetmez bu düzene…»
Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl az öreg Bekirnek énekét és játékát.
A második, Bekirtől hallott dallam − megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban. De ezt a dallamot már a ház férfiszobájában énekelte, ott, ahová asszonynak nem szabad belépnie. Később az öregnek fia is, meg más odagyült emberek is előállottak egy-egy nótával: az egész este szép és szeretem-munkával telt el. Csak éppenhogy asszonyénekest nem lehetett Én kijelentettem, hogy addig meg sem kezdem a munkát, míg nem hoznak nekem asszonyénekest.
Minden várakozásom ellenére aránylag elég hamar kerítettek is egy asszonyt, de bizony nem volt benne köszönet. Két értéktelen dallamot énekelt, azt is elnagyoltan, bizonytalanul, úgyhogy föl sem vettem az énekét. Aztán egy kis fiúval bajlódtunk kb. d. u. négyig, fölvettem tőle két-három dallamot. Aztán pedig teljesen holtpontra jutottunk. Már kezdtünk is pakolni, hogy szomorodott szívvel visszamenjünk Osmaniyébe. Egyszer csak jön egy úr és kérdi: «Mintha az urak nem volnának valami nagyon megelégedve?» «Bizony nem – mondtuk –. hiszen alig találtunk valamit, senki sem akar itt énekelni.» «Sose búsuljanak» –mondja ez az úr, akiről kiderült, hogy volt parlamenti képviselő –, «ismerem én jól a falumbelieket, kerítek én annyi énekest, csak győzzék is aztán hallgatni.» És csakugyan: nagyon szép gyűjtést rendezett az iskolai tanteremben, még két muzsikást is hozott a szomszéd faluból, még tánc is volt. Még hozzá milyen tánc! Már maga a muzsika is egészen döbbenetes volt, a szó szoros értelmében. Az egyik muzsikás «zurna» nevű (nagyon élesen hangzó oboa-féle) hangszeren játszott, a másik «davul»-nak nevezett maga elé csatolt nagydobon. Valóságos ördögi vadsággal ütött bele a dobba, még hozzá faverővel, úgyhogy már azt hittem, vagy az ő dobja, vagy az én dobhártyám fog végezetül beszakadni. Még a három békésen pislákoló petróleumlámpa lángja is ijedtében magasra szökkent minden dob-ütésre! És a tánc… Azt négy férfi járta, helyesebben mondva csak egy férfi mint szólótáncos, a többi három pedig összefogódzva, nagyon kevés mozdulattal, mintha csak statisztált volna neki. Sajátságos módon néha-néha még a két zenész is részt vett a táncban, statisztáló lépésekkel és mozdulatokkal. Néhány perc múlva azonban hirtelen befejezték a zeneszámot, megszűnt a tánc és ekkor ének csendült föl. Egyike a három statisztáló férfinak dalba fogott, de olyan átszellemült, magába révült arccal, hogy azt szavakkal leírni nem is tudnám. Tenorjának legmagasabb hangján kezdte az éneket, onnan szállt le a dallam vége felé emberibb tájakra.
Hét-nyolc versszak elhangzása után ismét megszólalt a zene, de már másfajta táncdallammal, aztán szünetként ismét egy táncközi szólóének következett, ugyanúgy, mint előbb. Így folyt le, ilyen muzsika és ének váltakozással a rögtönzött táncmulatság. Hanem bizony volt mit szégyenkeznem szegényes és gyarló fonográfgépem miatt: hiszen ilyen jelenetek megörökítésére még a legjobb gramofonfelvevő sem elég: ilyesmit igazán csak hangosfilmmel szabadna fölvenni! Csupán egy valami zavarta a jelenet fantasztikumát: a népviselet tökéletes hiánya. Nem volt ezeken az embereken más, mint a legtucatabb, legelnyűttebb nyugat-európai klisé-ruha. Szinte elképzelhetetlen, miféle ármányos módon tudott ez a szörnyű gyárimunkás viselet még ide, a nomád yürükökhöz és yürük leszármazottakhoz is elhatolni, mikor Erdélyben és a Balkánon még annyi helyen virágzik az igazi népviselet!…
Öt óra tájt, alkonyatkor érkeztünk végre a Tecirli nevezetű törzs téli tanyájára. Ez ugyan nomád törzs, de téli szállásán sajnos már nem sátrakban, hanem agyaggal bevont sövényből szerkesztett vityillókban lakik. A legtekintélyesebb gazdához mentünk, akit különben egyik vezetőnk már régóta ismer. Ez a gazda nagyon barátságosan fogadott, illemtudó tapintattal nem is kérdezősködve jövetelünk céljáról, furcsa szerszámainkról. Beléptünk egy teljesen sötét, ablaktalan helyiségbe; a falak mentén matrácfélék voltak sorba terítve, a szoba közepén tűzhely. Ottani szokás szerint levetvén cipőnket, lekucorodtunk török módra a matrácokon, a házbeliek pedig rőzsetüzet raktak. Kémény nem volt, ablak nem volt, tehát néhány másodperc alatt olyan könnyfacsaró füsttel lett tele a szoba, mint annak a rendje. Ha előző estén dobhártyánk részesült kíméletlen támadásban, akkor most viszont szemünk: variatio delectat – nem panaszkodhattunk! Szerencsére nemsokára lobogó lánggal égett a rőzse, a füst nagy része is annyira, amennyire távozhatott a sövényfal folytonossági hiányain keresztül.
Lassanként megtelt a szoba szomszédokkal és megindult a barátságos beszélgetés. Ez eltartott egészen 7-ig este; addig vezetőnk nem is merte még csak meg sem pendíteni jövetelünk célját. Én már tűkön ültem – végre 7 tájban hallom vezetőm szájából: «türkü» «türk halk müsiki» stb., stb. No végre népdalról van szó, talán nemsokára megtörik a jég. És csakugyan, úgyszólván minden vonakodás nélkül felharsant az első dallam, megint egyszer egy nagyon magyaros dallam, egy 15 éves fiú szájából. Sebtiben előkészítettem felvevőszerszámaimat, persze csak úgy a földre terített matrácokon; feljegyeztem a dallamot, persze csak úgy rőzseláng mellett. Na és most gyerünk, hadd vegyem fel az éneket. De bizony ez nem ment olyan könnyen; a jámbor énekes attól félt, hogy örökre elveszti a hangját, ha abba az ördöngős masinába belefújja, mert hogy talán ez a szerszám nemcsak felveszi, hanem el is veszi a hangját véglegesen. Nagy nehezen sikerült aggodalmait eloszlatni és attól fogva zavartalanul és szakadatlanul dolgozhattunk éjfélig. Ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy kényesebb kérdésekkel álljak elő, az asszonyokra vonatkozókkal. Hogy vajon az asszonyok másféle dalokat énekelnek-e, mint a férfiak. – Ó dehogy, dehogy is tudnak másokat, volt a rövid, de határozott felelet. – Hát akkor – így firtattam tovább – ugyebár ezeket ők is tudják; mert bizony jó volna tőlük is hallani valamit. Sok ümmögés után kisütötték, hogy az asszonyok –állítólag –még saját férjük előtt sem énekelnek, még férjük sem kérhet tőlük dalt, még ez sem illik. Be kell látnom, hogy a férji jogoknál nagyobbra igazán nem tarthatunk igényt és csüggedten lemondtam minden további kísérletről. Pedig milyen kár! Mikor ott volt közvetlen közelünkben, ugyanebben a házban magának a házigazdának a felesége, nem is egy, hanem mindjárt kettő is belőle….
A mai Törökország területe majdnem másfélszer akkora, mint Németországé, lakóinak száma kb. 17 millió. Ekkora területről 90 dallam bizony édes kevés ahhoz, hogy belőle végleges következtetéseket vonhassunk le. Azonban az a tény, hogy már ennek a kevés anyagnak is több mint 20%-a határozottan összefüggésbe hozható a régi magyar anyaggal, arra a reményre jogosít, hogy még sokkal több egyezést fogunk felfedezhetni, ha már legalább ezrekre menő rendszeresen gyűjtött anyag lesz egybehordva. Nyilvánvaló, hogy ez az egyezés nem véletlen egyezés. Hiszen a jugoszlávoknál, az északi és nyugati szlávoknál, a görögöknél ilyen dallamoknak nyoma sincs; még a bolgároknál is csak szórványosan találhatók…
Legfontosabb az, hogy a bejárt kb. 80 km. átmérőjű területen egy bizonyos jellegzetes dallamtípust találtam. A 90 dallamnyi gyűjtött anyagból kb. 20 tartozik ebbe a típusba. Ennek a dallamtípusnak szerkezete meglepő rokonságot mutat a régi magyar dallamoknak ú. n. ereszkedő szerkezetével…
Még Ankarában alkalmam volt egy 13 éves közép-anatóliai cselédlánytól is 6 dallamot gyűjteni; feltűnő, hogy ebből a 6-ból kettőnek szerkezete és karaktere szintén bizonyos magyar ú. n. 11-es dallamra emlékeztet.
Hasonlóképpen az ú. n. hora lunga-szerű dallamoknak sem láttam sehol semmi nyomát; ellenben kiderült, hogy az ú. n. bolgár ritmusféleségek több helyen, így pl. a Fekete tenger mellékének keleti részén, sőt Adana vidékén is többé-kevésbé ismertek. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésben eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben levő mezőségi és a moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi ezer év előtti török zenei stílus maradványai.” (3)
Legendás volt Bartók Béla hazaszeretete. Antifasisztaként a nácik hatalomra kerülése után nem adott többé hangversenyt Németországban. 1938-ban lemondott az osztrák szerzőjogi társaságbeli tagságáról, és a londoni társaságba jelentkezett. Ettől kezdve művei a Bosey and Hawkes Kiadónál jelentek meg. A II. világháború kitörése után elhagyta Magyarországot. Akár több német professzor, Törökországban szeretett volna kutatni és tanítani. E szándékáról szóló levelét Adnan Saygun az Oktatási Minisztériumhoz továbbította. Az 1939. március 19-én Isztambulban kelt válaszlevelében kifejezi örömét, amiért Bartók Ankarában kíván letelepedni, beszámol arról, hogy új minisztert és főigazgatót neveztek ki, akiket ő jól ismer, és a maga részéről mindent megtesz a meghívásért. A hivatalos válasz azonban késik. Egyes vélemények szerint a levél elkallódott az Oktatási Minisztériumban, feltehetőleg néhány maradi zeneszerző szánt szándékkal elsikkasztotta. Mások arról beszélnek, hogy az Ankarában tartózkodó német zeneszerző, Paul Hindemith tehetett keresztbe.
Mialatt Bartók az ankarai válaszra várt, meghívás érkezett az Amerikai Egyesült Államokból. 1940. október 12-én feleségével elhagyta Budapestet. Amerikai emigrációjában nem érezte jól magát, de a Horthy-rendszerbe nem akart visszatérni. Egészségi állapota rohamosan romlott, és 1945. szeptember 26-án New Yorkban, hatvannégy éves korában elhunyt. A Ferncliff temetőben tartott gyászszertartáson feleségét és fiát is beleszámítva mindössze tízen voltak jelen…
A magyarországi rendszerváltás előtti években felújították Bartók Béla utolsó budapesti otthonát a Csalán utca 29-ben, ahol 1932 és 1940 között élt, és születésének 100. évfordulója alkalmából a kertben felállították a szobrát, a házat pedig múzeumként látogathatóvá tették. A magyar kormány és két fia, Béla és Péter kívánságára hamvait hazahozták, és 1988. július 7-én a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.
Budapesti szolgálatom elejétől fogva készülődtem a Bartók emlékház meglátogatására, de sokáig nem sikerült bejutnom. A budai oldalon, a nagyköveti rezidenciától nem messze található emlékházat Ayşéval kétszer felkerestük, de mindkét alkalommal − először azért, mert vasárnap, másodszor meg mert nemzeti ünnep volt − zárva találtuk, aztán pedig valahogy nem került rá a sor.
Amikor Metin Bostancıoğlu oktatási miniszter Magyarországra készült, hogy részt vegyen az oktatási miniszterek 1999. június 26. és július 1. között tartandó Európai Uniós találkozóján, megkértem a programot szervező magyar kollégákat, hogy a Bartók Emlékházat vegyék be a programjába. Javaslatomat elfogadták, sőt azt is hozzátették, hogy aznap egy kamarakoncertet is rendezhetnek a múzeumban. Bármi történhet a diplomáciában − gondoltam −, előbb elmegyek megnézni az emlékházat. Titkárnőnk, Emőke telefonált, így egy nappal Bostancıoğlu érkezése előtt ellátogattunk a múzeumba.
A kapuban Paálné Nyújtó Zsuzsa igazgatónő, a kommunista időkből itt maradt, magas, testes nő fogadott. Bejártuk a múzeum földszintjét, azután felmentünk az emeletre. A tágas terem falain kronológiai sorrendben elhelyezett fényképek és az alattuk lévő rövid magyarázó szövegek segítségével a születésétől a haláláig végigkísérheti a látogató Bartókot. A második sarokban megláttuk az ismert fényképet, amelyen Bartók Béla és Adnan Saygun népdalgyűjtő útjukon Osmaniye környékén egy parasztszekéren ülve látható. Ez a kép szerepel annak a CD-nek a borítóján, amely a Bartók gyűjtötte török népdalokat és magyar megfelelőiket tartalmazza.
− Nézz csak ide! − hívott Ayşe, miközben a többi képeket nézegettem.
Visszafordultam. A Bartók−Saygun fénykép mellett kézírással lejegyzett négysorosra mutatott. A népdal alatt a lejegyzési szám: Török 55b. De hát ez lehetetlen!
− Tudja, mi van ide írva? − fordultam döbbenten az igazgató asszonyhoz.
− Nem tudom, de a török látogatók mind nevetnek, ha elolvassák.
− Nem nevetni, hanem szégyenkezni kellene. Durva káromkodás van benne. Azonnal el kell távolítani.
− Tisztelt Nagykövet Úr, ez itt egy múzeum, a látogatók kívánságára nem változtathatunk a kiállításon.
A maga szempontjából igaza volt az igazgató asszonynak, értelmetlen lett volna vitatkozni. Noteszembe följegyeztem a dalszöveget. „Töröljük a programból a múzeumlátogatást?” − törtem a fejem, miközben átmentünk a szomszédos zongorás terembe. Ezzel még nem volna megoldva a probléma, hiszen a török látogatók a jövőben is nevetgélhetnek rajta. Igaz, a török népdalokból nem hiányoznak teljesen az erotikus és pornografikus kifejezések. Kerek mellekről szóló sorok jutottak eszembe, meg hogy „Halimét megnyomták a szénatartóban…”, de ilyen durva káromkodásosat még nem hallottam. „Kitaláció ez itt? Ellenséges szándékkal tették ide?” − járt az agyam.
De még ha létező dal is, múzeumban nem szabad kiállítani. Oktatási miniszterünk látogatása alkalom lehet az eltávolítására, de mi lehet ennek a hivatalos módja? Menjek be a Külügyminisztérium kulturális főigazgatójához, és mondjam, hogy a Bartók Emlékházban egy férj olyan durván káromkodik a feleségével, hogy feltétlenül el kell, távolítani? Vagy nyújtsak be egy jegyzéket? De akkor hogy írjam le a káromkodást? Ráadásul idő sem volt, hiszen másnapra vártuk a miniszert.
Hűvösen búcsúztunk.
1999. június 26-án délután a repülőtéren fogadtuk a küldöttséggel érkező minisztert, a rezidencián lévő vendégszobában helyeztük el, majd még a vacsora előtt felvittük a Budai Várba és Gül Baba türbéhez. A vacsorára meg volt hívva a magyar oktatási miniszter és külügyminisztériumból a törökországi ügyekért felelős főosztályvezető, Nikicser László nagykövet is. A magyarok tudták, hogy sok török fiatal tanul külföldi, főleg európai egyetemeken, és ők is részt szerettek volna venni ebben a ügyben, ezért külön jelentőséget tulajdonítottak a török miniszter látogatásának.
A vacsora előtti koktél alatt félrevontam Nikicser nagykövetet, és a füléhez hajolva elmondtam, milyen meglepetés ért a Bartók-házban. A gyakran használt angol szóval gond nélkül lefordítottam neki a dalszöveget, de hozzátettem, hogy az igazgató asszonynak nem mondhattam így, és ő semmi hajlandóságot nem mutatott a szöveg eltávolítására.
− Nem tréfálsz, Ender, ugye? Hogyan lehetséges ez? − csodálkozott Nikicser barátom. − Jó, hogy szóltál. Azonnal intézkedünk. Holnap nem fogod ott látni a durva sorokat.
Megkönnyebbültem.
Másnap estefelé mentünk a Bartók Emlékházba. Az igazgató asszony a már ismerős barátságtalan arccal fogadott, majd egy tolmács segítségével vezetni kezdte a minisztert a múzeumban. Én úgy viselkedtem, mintha semmi sem történt volna, de persze fúrta az oldalamat, hogy milyen megoldást találtak. A szóban forgó sarokhoz közeledve láttam, hogy a nyomdafestéket nem tűrő szöveg fölé egy fényképet helyeztek.
A kiállítás megtekintése után egy kvintett Bartók és Adnan Saygun műveiből adott koncertet. Bostancıoğlu igen elégedett volt, köszönetet mondott az igazgató asszonynak, és átadta ajándékát.
− Kétszeresen is köszönetet mondok −mondtam búcsúzáskor az igazgató asszonynak, s az egyik köszönet annak szólt, hogy lám, mégis csak bele lehetett nyúlni a kiállításba…
− Nagykövet úr, miért volt kétszeres a köszönet? − kérdezte a miniszter, amikor már egymás mellett ültünk az autóban.
Részletesen elmondtam, mi történt, azzal együtt, hogy az igazgató asszony megtagadta az inkriminált szöveg eltávolítását, úgyhogy a Külügyminisztériumnak kellett közbelépnie. A kétszeres köszönettel akartam őt megbékíteni.
− Tulajdonképpen mi volt abban a szövegben? − érdeklődött tovább a miniszter.
Elvettem a noteszemet, és a kezébe nyomtam.
− Nahát, ilyen népdalunk is van? Soha nem hallottam − csodálkozott ő is.
Évekkel az után, hogy budapesti munkám véget ért, 2010-ben hallottam, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete és a Bartók Archívum kezdeményezésére állandó Bartók emlékkiállítás nyílt Osmaniyében, a város Kultúrházának egyik termében, amely bemutatja az osmaniyei emberek tiszteletbeli földije, Bartók Béla életét, munkásságát és a török zenei életben játszott szerepét.
(1) Béla Bartók, At the Source of Folk Music, Muzyka, 1925, vol. II, no: 6, 230-33.
(2) Népdalgyűjtés Törökországban, Bartók Béla felolvasása a Budapesti Rádióban, 1937. jan. 11-én
(3) Népdalgyűjtés Törökországban, idézett hely
Illusztráció: Nagy Zoltán Bartók-rézkarcának fh.
Ezek is érdekelhetik!
Jure Jakob: Süketek tanítója, némák tanulója (részletek) →
Hasszanal Abdullah: Szorongás a Tejúton, Csontjaim messzire utaznak →
Tchicaya U Tam’si: Gyűlölet →
