Turai Laura: A Pilinszky-líra világirodalmi-interkulturális olvasatairól két nyelven*
*Szávai Dorottya: „A pórusait látni” – Pilinszky-olvasatok, esszék, tanulmányok / „On voit ses pores” Lectures de Pilinszky – Essais et études, (Gondolat Kiadó, Budapest, 2023)
Szávai Dorottya tanulmánykötete mind a francia irodalmi Pilinszky-recepcióban, mind a magyarban hiánypótló jelentőséggel bír. Korábbi monográfiái főként Dosztojevszkij, Camus, Kafka és Simone Weil holdudvarába helyezték a költőt, mely irányvonal ezen kötetben is megtalálható, de egy tágabb, direkt módon interkulturális olvasatot visz végig. Igen fontos hírvívő-közvetítő szerepet vállal ez a munka a francia olvasóközönség felé, hiszen – tudomásom szerint – ilyen mély rétegeket feltáró elemzés gyűjteményes formában nem jelent meg ez idáig a költőről francia nyelven.
Ahogyan azt az előszóban is olvashatjuk, a több évtizedes kutatásfolyam tanulmányokat, esszéket és interjút is tartalmazó szöveglenyomata a Pilinszky-centenárium apropóján jelent meg, de továbbgondolva, újrapozicionálva, mintegy „szétírva” a korábbi bázisszövegeket.
Az első rész magyar nyelvű tanulmányokat, a második francia nyelvűeket tartalmaz. Nem a magyar eredeti fordításról van tehát szó, hanem a francia nyelvű rész is önálló, új textusokból áll, melyek azonban kifejezetten a francia, esetleg a témában kevésbé avatott olvasóközönség számára is releváns módon kapcsolódnak.
Nem kérdés, hogy hatalmas tudásanyag birtokában, a Pilinszky-recepció teljes körű ismeretében és igen alapos tárgyi tudás mellett a szakirodalom által kevésbé érintett és feltárt területeken (is) mozog itt a szerző. Az sem mellékes, hogy a Sorbonne-on doktorált, több évtizede szaktudását a fiatalabb-idősebb nemzedéknek különböző fórumokon átadó szerző több évet élt Franciaországban, s az ottani kutatásai is hozzájárulnak a magas fokú elemzésekhez. (Így például Lorand Gaspar fordításait illetően, de erről később bővebben szót ejtek.)
A tanulmányok egyik legfontosabb alappillére, az az eddig részlegesen feldolgozott megállapítás, hogy Pilinszky kiemelkedő életműve európai léptékű, világirodalmi beágyazottságú, interkulturális és transznacionális. E körül az alaptétel körül rajzolódik ki Pilinszky minden határon átívelő, kongeniális szellemi elődeit-kortársait ars poeticájába olvasztó, hangjában mégis egyedülálló és összetéveszthetetlen költészete.
A kötet „nemzetközi síkon” a lélektani regények nagy írójával, Mauriac-kal indít (a Szerelem sivataga egyébként is több helyen szerepel.) A szakirodalom is amolyan topikként idézi Pilinszky által átvett mondatát: „Költő vagyok és katolikus”. A szerelem sivataga pedig lévén egy Mauriac regény címe, Szávai kitér arra, hogy milyen természetes módon emeli be a költő. Ahogyan szó kerül arról is, hogy a többi általa ikonikus alakká emelt szerzőt is ugyanilyen természetességgel integrálja, mintegy „kisajátítva” őket.
Nagy erénye a könyvnek, hogy számos eredeti idézettel támasztja alá álláspontját, gyakran inspirálódik általuk, s azon túl, hogy Pilinszkyt olvasni mindig elementáris élmény, sokat hozzáad a költő életművének mélyebb megismeréséhez, akár az avatott szakember számára is, hiszen több helyen kevéssé publikált, vagy egyáltalán nem ismert szövegrészeket is dokumentál.
Külön fejezet szól Pilinszky úgynevezett minoritáspoétikájáról, mely a regionális, kisebbségi poétikához való viszonyát veszi górcső alá. Univerzális perspektívában láthatunk bele ebbe a kérdésbe Pilinszky evangéliumi esztétikáját helyezve a fókuszba. Megtudhatjuk, hogy noha a költő igen keveset szólt a kisebbségi irodalomról (konkrétan egyszer, ha megtette és akkor is érintőlegesen), mégis, látásmódját a periféria, a minoritás, a „teremtményi beszédhelyzet” határozza meg. Szávai a holokausztig tágítva a horizontot így fogalmaz: „Auschwitz az európai civilizáció metafizikai botrányba torkolló, totális minoritása” (Pilinszkynél).
Kitér arra is, hogy milyen fontos ebben az életműben a Kelet-Nyugat közti mediátorszerep: „Pilinszky tehát láthatólag tudatosan keresi az érintkezési pontokat Európa keleti és nyugati régiója, a minor és maior kultúrák között, sőt kontaminálja is azokat: kultúraértelmezése, esztétikai elgondolásai és költői praxisa ennyiben is fedésben van egymással.” (p.22)
A kötetben több helyen előfordulnak, mintegy refrénszerűen visszatérve olyan kardinális passzusok, melyeket a szerző mindig más-más nézőpontból ütköztet – ily módon a fejezeteket egymás után olvasva sem zavaró az ismétlés, hiszen kaleidoszkópszerűen forgatja elénk. Egyik ilyen passzus Pilinszky istálló-hasonlata a kultúrát illetően: „Nos, ha meg kellene jelölnöm a kultúrát, amelyben fölnőttem és élek: a kultúra istállójának nevezném – a lekicsinylés és megvetés leghalványabb árnyalata nélkül.” Így torkollik az evangéliumi esztétika és az egyetemes kultúra, Szávai éleslátó megfogalmazásában „az animális tér „Isten istállójává”, azaz szakrális térré fordítása a minoritást – amivel persze a Megváltó születésének a lokusza maga is par excellence megnevezhető – a betlehemi jászolra való utalással a születés, a megváltás eseményévé avatja.” (p.23)
Megkerülhetetlen alakja Pilinszky szellemi repertóriumának Simone Weil, a 20. századi misztikus filozófusa. Kiemelten a kelet-európai kultúrák néhány adottságáról szóló Pilinszky-esszé kapcsán kerül először diskurzusba, de számos ponton előtűnik a továbbiakban is. Találó, ahogyan a szerző Weil „átsajátításáról” beszél, hiszen a költő számára „szerepvállalásával, mélyen provokatív attitűdjével, szubverzív gondolkodásával, azzal, hogy ez a (végül) „meg nem keresztelkedő szent” (ezek Pilinszky szavai) gyakorlatilag elvi okokból éhen halt, valósággal kínálta magát a Pilinszky szöveg által számára kijelölt szerepre.” Az elemzésben – Pilinszky szövegén keresztül – szembeállítja a keleti és nyugati kultúra-szemléletet. Lényeglátón mutat rá ez a fejezet a legfontosabb különbségekre a gyökértelenség, a kiszolgáltatottság, a kinnrekedtség által, melyet a kelet-európai lét sajátságaként, de egyúttal a paradicsomi lét, a történelem előtti állapot visszahozhatatlanságában diagnosztizál. A kiválasztott idézetek a vonatkozó szakirodalmi utalásokkal együtt nagyszerűen megvilágítják Pilinszky kultúra-felfogását Közép-Kelet-Európa víziójában, ugyanakkor az ú.n. poszthumán távlat felől, apokaliptikus-posztapokaliptikus terminológiájában is értelmezhetővé teszi azt.
A kötet tanulmányai-esszéi korábban már nyomtatásban megjelent írásokat, konferenciaszövegeket tartalmaznak. Egyrészt jellemző struktúrájára a körkörösség, vagy inkább spirális útvonal, mely által újabb és újabb toposzok, emblematikus fogalmak kerülnek párbeszédbe legtöbbször a komparatisztika eszközeit felhasználva. Az összehasonlító irodalomtudomány, melynek a szerző magyarországi apostolaként vált ismertté és elismertté, kiváló lehetőséget ad több szerző több aspektusból való vizsgálatára. A könyvben végig felismerhető ez a fajta eljárás, mely a maga komplexitásában, univerzális, de a közös pontokat igazoló és alátámasztó, folytonosan egybejátszató metodikájában összpontosul. A Dosztojevszkijnél látom, amit nem látok című tanulmány különleges helyet foglal itt el, hiszen több szálon fut, három életműből merít anélkül, hogy megbillenne az egyensúly. Egy kis érdekességgel, számmisztikával indít: 1821-1881-1921-1981 – azaz (a publikálás idejében) kétszáz éve született Dosztojevszkij, száz éve született Pilinszky. Majd Takács Zsuzsa és Pilinszky Dosztojevszkij-olvasatán keresztül bontja ki azokat a csomópontokat, melyek a két szerzőt leginkább inspirálták a nagy orosz író műveiben, de az eltérésekre, kisebb elcsúszásokra is kitér. (Szép gesztus, hogy a tanulmányt a kovid alatt idő előtt közülünk váratlanul eltávozott tanítványának, a Pilinszky-Dosztojevszkij-kutató Kontra Attila emlékének dedikálja.) Pilinszky saját olvasatát a látás-nem-látás-vakság trópusából indítja, és hangsúlyozza, hogy nála nem is arról van szó, hogy mely versek a „Dosztojevszkij-versek”, hanem éppenhogy melyek nem azok. Megtudhatjuk, hogy a Szálkák és a Végkifejlet korszakában teljesednek ki a Dosztojevszkij-darabok és a Kráter idején már némiképp visszaszorulnak. Ugyanakkor kiemeli, hogy a költő identifikáló típusként mintegy kisajátító típusú értelmezést művel, azaz a regényalakokat azonosítja az író hangjával. Felsorolja a legjelentősebb találkozási pontokat, melyek a költőt inspirálták: a rossz mint enigma, az eredendő bűn, bűn és bűnhődés, a személytelenné lett bűn, a „jóbi szituáció” etc. A reveláció erejével hat az a bekezdés, melyben rámutat Dosztojevszkij hatására P.J. ars poeticájában: „A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét.”(p.45)
Nem pusztán egybefogja a szálakat, de irodalomtörténeti tényként is figyelemreméltó, amit Szávai itt közöl, azazhogy Pilinszky 1969-ben írt Takács Zsuzsáról, mégpedig „dosztojevszkiji felhanggal”.
A Kabdebó Lóránt emlékére rendezett konferencia szövege az elégia és az anti-elégia témakörével foglalkozik, melyből megvilágítást nyer mind az elégia mint műfaj pozíciója, hiánya a Pilinszky-lírában, közben pedig műfajtörténeti adalékokkal is gazdagodunk. Az elégiát az evangéliumi esztétika, a mozdulatlan elköteleződés, a parúzia ellenében visszaszorulva érjük itt tetten. Fény derül arra is, hogy miért jellemzően antielégiát vagy self-elégiát, a gyász, a melankólia és a veszteség keresztmetszetét adja – konkrét verskorpuszokkal illusztrálva a problematikát. Ahogyan több helyen reflektál a szerző korábbi monográfiáinak megállapításaira az újraértelmezés perspektívájában, itt is így tesz a tékozló fiú paradigmáját, s egyúttal Kabdebó szempontjait is felhasználva. Egyik központi gondolatát idézi, melyben a Senkiföldjén elszigetelt költő küzdelmét a „Passió utániságba” helyezi: „a Passió utániság, a feltámadás előtti harmadnap: amikor a szörnyűségektől, feldolgozatlanul, még nem lehet szabadulni és a vacogásba, félelembe éppúgy belevegyülhet a kétségbeesés, mint a feltámadás reménye.” (p.68) Hangsúlyozza az a kétségtelen és meghatározó vonását ennek a költészetnek, hogy minden kulcspont szakrális, misztikus távlatban keresendő, hiszen a művészet, mint olyan, számára vallásos természetű.
Kuriózum számba mennek a Pilinszky-költészet poszthumán értelmezési lehetőségeiről szóló részek. Zárójelben jegyzi meg, (ahogyan ez lenni szokott, sokszor a zárójel rejti a leglényegesebbet), hogy hagyomány tekintetében az újabb recepció szerint Pilinszky erősebben kötődik az európai, mint a magyar előzményekhez – lásd: Pascal, Kierkegaard, Baudelaire, Kafka, Camus. Ted Hughes, a nagy angol költő-barát, P.J. avatott fordítója is több ízben megidéződik, így itt is: „A gyémánt középpontja minden versben ugyanaz: az apokalipszis utáni csönd.” Szávai a poszthumán nézőpontot egyrészt Pilinszky humanizmust illető önmeghatározásából, másrészt az apokaliptikus és posztapokaliptikus irányultságából vezeti le szembeállítva a korábbi és az újabb irodalmi recepciót, beleértve saját korábbi koncepcióját. Párhuzamba vonja korábbi nagy témáit (lásd Bűn és imádság c. monográfia), így Kafka némaságát, A szerelem sivataga személyes-személytelenség-élményét és ennek feloldhatatlan paradoxonát elemzi, s összegzésképp leszögezi, hogy a poszthumán újraolvasás aktusa nem számolja föl a szakrális horizontot, mely egy igen lényeges, helytálló, és a korábbi szakirodalom által kimondatlan konklúzió.
Az elégia-anti-elégia problémafelvetéséhez hasonlóan rendhagyó felvetés Pilinszky kapcsán a szabadságról és a szerelemről szólni. Nem véletlen, hogy így indít: „Ha van két szó, ami a legutolsók között jut eszébe az embernek a Pilinszky-költészet kapcsán, az alighanem ez a kettő. Erről a „beszédes hiányról” faggatja a kínálkozó szövegeket, miközben sarkalatos pontokat érint megint csak revideálva korábbi álláspontját: írt-e a költő egyáltalán szerelmes verset, mennyiben „misztikus költő”, hogyan válik egyre reduktívabbá, személytelenebbé ez a líra és „emelkedik másfajta csúcsokra”, s hogy „monokromitásában” is mennyire sokféleképpen olvasható. Lator László és Nemes Nagy észrevételei pedig jól fémjelzik azt az utat, melyen végigviszi az esszét, s végül a szabadság-ínség húsba vágó tapasztalatát ismerhetjük meg.
A kötet második részének indulása előtt még röviden bepillantást nyerünk három kortárs szerző Pilinszky-olvasatába: Borbély Szilárd, Marno János, Takács Zsuzsa szemével vizsgálja a Pilinszky-kultusz kérdését és máig jelenlévő hatását, s ennek alakváltozatait. Ezek közül kiemelendő Borbély Szilárd és Marno János provokatív állásfoglalása, melyekből bölcsen és ítélkezés nélkül vonja le a tanulságot a és használja fel további elemzéseihez.
A francia nyelven íródott tanulmányok – mint fentebb már megjegyeztem – irodalomtörténeti jelentőségük mellett kultúraközti közvetítő szereppel is bírnak, magas szintű minőségük és informatív jellegük által egyaránt gazdagítják a franciaországi irodalmi recepciót. Szávai Dorottya egyértelműen elhelyezi Pilinszkyt a magyar lírában a 20. század második felének innovatív hangú, a metafizikus líra európai gyökerekkel rendelkező költőjeként, ezáltal vonva be a transzkulturális, irodalmi mediátor, sőt egyenesen kultúrmisszionárius szerepbe. Mint a szellemi függetlenség szószólóját aposztrofálja, s nem hagyja szó nélkül az 1958-tól való elhallgattatást, a politikai hátteret sem, melyek meghatározó momentumai költői hitvallásának, s ars poeticájának. Kiemeli, hogy az akkori politikai érában rendkívüli gyakorisággal utazgató költő számára Párizs egyfajta második otthont jelentett, s itt végigveszi francia, valamint külföldi kapcsolatait Pierre Emmanueltől Ted Hughes-on át Lorand Gasparig. Egyfajta rezüméjét adja a legfontosabb hatásoknak, melyekről a korábbi írásokban bővebben olvashattunk. Lényegretörő, alapos látleletét adja Pilinszky európai kultúrába ágyazottságának. Kimutatja, hogy ebben a költészetben még az előtt jelen volt az egzisztencializmus, mielőtt megismerte volna Sartre-ot, Camus-t vagy Beckettet, majd érinti a camus-i Sziszüfosz-mítosz nagy polémiáját lét és szabadság tárgykörében. Bővebben szól a Pilinszky által Közép-Kelet Európa Platónjaként emlegetett Weil köré felépített magánmitológiájáról. Bűn és imádság, személyes és személytelen, az apokalipszis utáni csönd – újra sorra veszi a Pilinszky-szótár emblematikus darabjait és felfűzi a történelem és a líratörténet fonalára.
Megint csak kuriózum és izgalmas irodalomtörténeti adalék a Lorand Gaspar fordításaival foglalkozó fejezet. Amellett, hogy betekintést nyerhetünk a két költő levelezésébe, ami unikum, megismerhetjük a versfordítások létrejöttének háttértörténetét, a kétnyelvű Lorand Gaspar megközelítését ezt illetően (lásd: „Minden fordítás lehetetlen. De a lehetetlen maga a költészet területe.”) A Gallimard-nál megjelent posztumusz Válogatott versek (Poèmes choisis) a legfontosabb műveket tartalmazzák. Szávai Dorottya ezekből a fordításokból merített, hogy a csend poétikájának, az elszemélytelenedésnek (dépersonnalisation) és az extázisnak mint a két költő szempontjából releváns fogalmaknak elemzése által feltérképezzen néhány fontos líraelméleti szempontot a „senkiföldjét”, „az elhányt bádogkanalat” keresve. Ezen túl azt is megtudhatjuk, hogy Pilinszky lecsupaszított nyelvrendszere igen kedvező terepnek bizonyul a fordító számára.
Nem kétséges tehát, hogy ez a kötet igen fontos irodalomtörténeti monumentum, mely azon felül, hogy eredeti és újszerű olvasatok által segít elmélyülni a Pilinszky-líra „ünnepélyében”, a szakirodalom által eleddig kevéssé tárgyalt témák felé is új utakat nyit meg egy olyan perspektívába helyezve az életművet, mely mind európaiságában, mind a kínálkozó interkulturális párbeszéd tekintetében hiánypótló jelentőségű.
Illusztráció: kötetborító fh.
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
