Turai Kamil: „ANGYALKÓDEX”, avagy XV-XVI. PINDAROSZI ÓDÁK
•
megzápult hatalom pattogzik gyatra agyadra
sokmillió semmitérő-senkiházi kormányra áhítozó
miközben a két zseniális miniszterasszonyt elengedik
sőt nem tűrik s az ellenség tépőfogaikra bízzák
ily gengszterivadékok svihákkodában kell élnem
meg kell Berzsenyiként kukulnia a magyar szívnek
szétrothadt Európát s végiszonyatra várakozó világtereket
szemlélvén kikívánkozik innen a béna halandó
gyönyörű angyalrendek céltudatos diadalközegébe
messzire hátat fordítván az alattom-sanda miliőnek
őrült álmából felébred-e rothadt Európa?
elbaltázott évtizedek iszonyatát maga mögött hagyva?
és a peremről felszedegeti újra Magyarországot?
a semmibe vett elátkozott nemzetet felfedezi?
s súlyos bűntudatát vállalja a végső konklúzióig?
már csak egy Isten mentheti meg az emberiséget!
csendes imákban bízhatnak még a magukra hagyottak
meg az önzetlen összefogások emberfeletti erejében!
ideje múlt már az átkos széthúzásnak-huzakodásnak
vagy ráébred teremtettségére az emberiség vagy – pusztul!
s e szörnyűséges világborulatban adódik kegyelem
férfi és asszony egymásra hagyatkozva szeretkeznek
egymásba merülnek nőillatú-férfiszagú szárnyas ereklyék
mert ama boldogság csak az ellenpólusban villan
hasztalanul bontod fel az egyén vadgesztenyéjét
ebbe a békés házba menekülnek az emberek most
míg cudar őrültek gyújtogatják a víg kulisszákat
tiltakozásul egymás tekintetéből nyernek magabiztosságot
mert Isten is összehúzódott most dideregve-erőtlen
s ráhagyta a mocsok emberiség rossz részére a jövendőt
ezer bitófákká csonkított tölgyeseinkért sírok
meddig kell még a Föld nevű büntetőtelepen tengnem
őrző angyalaim lássatok el kellő kellemetességekkel
hogy bírjam s hirdessem dicséretetek s dicsőségeteket
s ne fáradjak bele üdvös krisztusi kereszthordozásomba!
roskassza rátok az Isten az ametisztragyogású Egeket
ti istentelen világáruló-világtalan háborúpárti latrok
s mentsd meg Megváltóm szeretett hazámat Magyarországot
terjedjen el folyóvölgyeinkben a bőséges Áldás
s ne legyen mentség a kárhozatos ördögi szélhámosoknak!
mind ama érték-értékérzékenység kiveszett belőlünk
tódulnak – csorda gyanánt – elveszett vezetőink nyomába
bele a háborúság atavisztikus atomkatasztrófájába
egyedül a szent-kis Magyarország szegül személyesen ellen
-a pápával karöltve – a hitvány-hittelen hirdetőkkel szemben!
elpuffogtattad már űr-légbe hasztalan lövegeidet?
céltalan sorsodban nem számíthatsz többre az eddigieknél
„hass-alkoss” ugyan már! szűkül a tér körülötted –
jobban használsz onnan a túlsó térfélről közbevetőleg
megritkult levegőd? fussál körkörösen levegőtelenül
lelkifurdalásoktól tetőtől-talpig agyongyötörten
kimagasultam mélyrepülésem majolikavázából
ünnepi májusnapjaim édes emlőmeleg dajkatejétől
részegülten-tápláltan felfigyelésemre várva-várakozom
bizakodván megváltó Istenem erőfeszítésében önirányomban
megfeszített erőfeszítéssel küzdök a létem peremén
ebben a végetlen világegyetemben felfele csimpaszkodnom
anélkül hogy másokat pillanatokra is akadályozhatnék
kecske és káposzta bonyolult kérdésköre-problémája ez
engedd Isten hogy tisztán lássak élettereim gyepűjén
nézz szembe haláloddal! ne kerüld búcsúpillantását!
messze kerülget a szégyenletes -alantas megsemmisülés
nincs mentséged megmenekülni : elnyel a létszakadék
legalább lázadj fel végtére a legutolsó szó jogán –
vagy hajol lágy öleléssel pusztulásod ágyneműjére!
vénségedre megadod magad a kényszerítő körülményeknek
és tömöd magadba a vérnyomáscsökkentő csodabogyókat?
lázadj! minden erődet szedd össze a végső összecsapásra
és nadrágszíjrepesztő öles kacagással fogadd a véged
mert nem vég az! szellemi győzelmed ezeréves kibontakozása
leálltak a pozitív és negatív áramlatok
nem vár tőlünk már semmit az Égi Atya
cidrizünk és citerázunk ciszternáink cipzárjában
szedd össze végre magad a víg állatkertben
adj hálát hogy még hálát tudsz adni a hálaadásért!
zűrzavarunkból támadjon átható kardinális csend
viseljük el az idő-ezredévek roskasztó ropogását
mert ez a szédült világ háborúra érett
semmi sem akadályozhatja semmibe diffundálását
átkozd meg ördögeit s fordulj el messze örökre!
te is részese vagy a nagy európai malheurnek
viseled nem csak az ítélő talárt hanem a rabruha csíkozatát
egy vagy az őrületben támolygó világtalan tömegben
megérteni képtelenül e fejetlen-agyatlan önpusztítást
átkaidat szórván az eleddig példaadó nagyfejűekre
azért préselj ki magadból némi kis optimizmust
hagyd hogy a beteg képviselő-kölkök mulatozzanak
lassan elmulatoznak-múlnak úgyis a szalma-malomban
őrizd meg a vidámságot e páncélszekrény-rétegben
nincs okod megbüntetni a kóros hitványságot: elalél az!
a reményt a reményt ne vedd el soha tőlünk
isteni-öntörvényű világhatalom a sebes űrben
tudjunk lelkesedni szépségedért és igazságodért
minden pillanatunkat töltse be-ki Krisztus ereje
s ne szűnjünk meg pillanatokra se Istenért élni!
az édes-árva elmebeteg Schumann gyönyörű ütemére
kezdjük róni utunkat a hatalmas csillag-sztyeppeken
nem félemlíthet meg bennünket a Sátán szörnyetege
„szúnyogok?csak szőnyeget nekik”-valljuk Katonánkkal
mert az ő sorsa példamutató minden tiszta magyarnak
x
semmitmondásban kicserepesedett ajkam hegyezem igazságokra
ezzel is igazolom ittlétem Istentől rendeltségét általánosan
nem tudom (csupa negativitás jut eszembe önmagam örvén)
nem tudom megvédeni magamat életidőm emésztő szörnyei ellen
védtelenül állok ki örökkévalóságom küszöbén vizsgálatokra
itt a kecskeméti Mária-városban az állomás feketefenyői alatt
folytatom ma koradélután tanulmányaimat ükapám tiszteletére
s visszafelé jöttömben szedek pár marok hársfavirágot teafűnek
rendeznem kell óráim sorait mert senki se tart már földinek
kül-földi senki-földije lettem az itteni idegeneknek utólag
mit kaptunk mi szegény magyarok a nagy Európától?
másfélezer éve a szörnyű kutyafejű hun Atillától kezdve
Ajtony és Koppány avar seregén át egészen Szent Istvánig
rettegésbe csapó örült ijedelem kísérte kivetett népünket
egészen az Árpád-ház kihalásáig torz félelem s izzó gyűlölet
Mátyás alattomos megmérgezése után félezer évig maga a pokol
kíméletlen odavetnek minket a háremhurizó-janicsárzó töröknek
Rákóczit kisemmizik Kossuthot ravaszul árultatják majd Trianonban
szégyenletes módon kétharmad birodalmunkat feldarabolták
s odaajándékozták betelepített román-szerb-ukrán-tót ellenségeinknek
nincs más menekvés már: csak az örök szerelem
elhúzódik a hentesmocskos harctérről a férfi s az asszony
s egymást becézik vágyó őrületükben összeölelkezve
vissszaszivárogtatják elnehezült testük a Paradicsomba
hol kizárva a démonok zűrösségét merőben Istent ízlelnek
s beledermed a lélek a sűrűn vallásos ateizmusba
megtelnek tágas templomaink csüdig reménytelen emberrel
már csak imában bíznak: cseppet sem számít a tett
arra rátelepült a világuraló milliós pénzhatalom
s ördögi-aljas tervekkel cincálja darabokra a vég-történelmet
erdeinkben bitógulákba vágott százados tölgyek
hiába könyörögtek kegyelemért: nem volt mentségük
mert szépek és erősek voltak – pusztulniuk kellett
elege volt az Istennek a korcsosult-ocsmány emberiségből
csináljatok amit akartok: szabadon engedte a gazembert
hisz nem erdők-kontinensek mennek ramattyá-tönkre
tébolyában minden erkölcsi korlátot áthág a céda gonoszság
s Európa 27 állama vígan rohan a hars atomháborúba
(ugyan akad még némi remény tekintve az uniós választásokat
s egyre nagyobbá nő a hallgatag népek elégedetlensége -)
értékvesztett nemzedék ez: a múltak kincses örökségét
nem tudta-akarta szívére szorítva halálig őrzeni
annál inkább hetykén elpazarolta s „értékrendet váltott”
pont fordítva: ördögi simlisséggel hajdani eszméit megveti
ünnepli a gyilkos tolvajt! lengeti önelégült céltalanságát
észreveszem magamon is a romlást: felelőtlenül élek
mintha sohasem kellene elszámolnom percekkel-évtizedekkel
magával ránt a „mindenmindegy” őrületébe a vak köz-önyösség
s elmulasztom szent lehetőségeim misztikus áhítatát-csöndjét
s ott állok hétvégén-életmúltán színig üres tenyeremmel
folytonosan gyötör a lelkiismeretem: szabad-e élnem?
vajon nem terhelem csupán test-terhemmel a Földet?
hajnalokon felriadok s dermedten megütődve kérdem
Istenem! mit kék tennem e bolygó megmaradásáért
nem elég néma utálattal bírálnom Európa megrontóit!
kiszabadítani az isteni földrész-királynőt csávájából
mert nem Zeusz cipeli már bikaformájában barlangjába
hogy édes-erőszakos ölelésében világgá termékenyítse
hanem a halotti-hatalmas őrült atombomba-démon
törekedvén minden logikátlanságával a végső megsemmisülésre!
meghalnunk szégyen! szégyenletesen bukdosva ótemetőben
fiatalokat röhögésre késztetve vonszoljuk magunkat törten
elvész a hangunk értelmünk csökken csaknem behugyoztunk
csúffá válásunkat nem tudjuk kikerülni noha kerülgetjük
szembe merünk nézni megsemmisülésünk dicstelen szerepével?
ma gyászünnepségre vagyok hivatalos: hasztalan kísérlette
meg kicselezni a szerencsétlen guzsbakötő béna halálát
végtére nevetségessé vált gyerekei körében is csalafinta cselje
beletört feladva küzdelmét a méltóságért kontár borzadállyal
hős vagy szememben Péter Edit ahogy valahány Erdélyből menekült
összekuszálódtak a világegyetem ellentétes pólusai
értelmét vesztette az eddigi nyelv jelzőrendszere
rossz ami jó és jó ami rossz : ördög és angyal váltja
egymást az ellehetetlenült eszméletlen ellentét-egységben
s úgy rohanunk az atomháború őrületébe mint moly a lángba!
mit lehet itt cselekedni a feldühödött ártatlan emberiségnek?
semmit! mert a cselekvés (szófejtés) csak merőben a cselek vetése
annál inkább elmerülni a csendben a végtelen Isten jóga-terében
így próbálni meg hatni a rágó-rontó-tébolyító ördög-erőkre
s sóba lefittyedt nadály-gyilkosokat hagyni a vérnősző csatatéren!
te is megérdemelt részese vagy a töketlen önpusztításnak
vajon képes voltál-e ellenszegülni a döglesztő járvány alatt
a semmibe fullasztó pálinkásbutykosnak s borospalacknak?
bizony hogy nem! hasztalan tudtad a megoldást: hinni
a sújtó Istenben s isteniségben – folyton újra elbuktál!
légy tehát e kóválygó Európával szemben kegyesebb!
ne utasítsd vissza ezeréves keresztény ajándék-kultúráját
s lásd be: mostanra megcsömörlött a kihívások tömkelegében
s megpihen most lehetetlen tunyaságban szívós őrületében
de – figyeld csak – holnapután kijózanodva Krisztusra tekint!
ne vedd el Isten soha a reményt sajgó szívünkből
tudjunk visszakívánkozni a boldog Paradicsom-időkbe
amikor még a hétfajta kígyó-gonoszság nem mérgezte meg
könnyen hívő-lelkesedő gyermekeinket-magunkat csalafinta
csalfa ígéretekkel-igézetekkel elpalástolva előlünk vak-valóságot!
nemcsak a zene vigasza: Schumann és Schubert élet-áldozata
lobogózza fel életünk végét nemes szerelemre Isten iránt
hanem minden egyéb művészet esélye s vigasza nagy nyomorunkban
úgyhogy éppen ezért hálát adunk a Magasságbelinek itt-időzésünkért
sorsunk beteljesüléséért s ivadékaink igaz harmóniájáért-harcaiért!
Illusztráció: cím szerint
Ezek is érdekelhetik!
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
Ferenczfi János: Jól vagyok (versek) →
Horváth Szabolcs verseiből →
