Lajtos Nóra: Összeboglyázni a sárgult szalmaszálakat*
*Tóth Erzsébet: Én lettem volna. Szilánkok egy életrajzból (Nap Kiadó, Bp., 2024)
Negyvenöten indultak el 1979-ben a „madárúton”, de csak nagyon keveseknek sikerült landolniuk is a magyar irodalom leszállópályáján. Tóth Erzsébet mindig is komolyan vette az értelmiségi létet, ezért is sikerülhetett neki, ha sok áldozathozatal árán is, talpon maradnia, s töltőtollát lecserélnie grafitra, mert abba legalább nem szárad bele a tinta. Tóth Erzsébet ugyanis nem ontja, hanem írja a könyveit. Amikor a hetvenkedők Napút-sorozatában ő is szerepelt, már bizonyára érlelődött benne egy életrajzi munka megírásának igénye. Tóth Erzsébet szereti a kísérletező irodalmat, ezért sem meglepő, hogy legújabb könyvéről sem beszélhetünk egynemű regényről, hiszen amit olvasunk, csak egyrészről tartja az egyes szám első személyű narratív keretet, máskülönben az íróhoz írt levelek, naplóbejegyzések, fotók, képeslapok, versbetétek, beszédek, interjúk tarkítják könyvét. Ez a „tarkítás” Tóth Erzsébet sajátja, gondoljunk csak a Láncok a csuklón című halálnaplójára, melynek műfaji besorolása éppoly problematikus, mint az Én lettem volna, melynek alcíme – Szilánkok egy életrajzból – tovább bonyolítja műfaji relációját is a könyvnek. Ugyanakkor interpretációs szorongás érheti nemcsak eme könyv kritikusát, de a mindenkori olvasót is, ha arra gondol: hogyan vágjon bele a könyv olvasásába, milyen elváráshorizonttal nyúljon hozzá? Amit tudunk: hét évtized áttekintésére vállalkozott a szerző, s ez bizony nem csupán az irodalom, de a történelem zivataros évtizedeit is érintheti, sőt, Tóth Erzsébet publicisztikai munkásságát ismerve, érinti is. (1951 és 2023 között ott sorjáznak a legfontosabb események: 1956 és 1989.) A Napútban, a Hetvenesek Társasága című 2021-es évkönyvében így emlékszik ’56-ra: „Közben az oroszok is bejöttek ’56-ban, pedig már itt voltak azelőtt is. Még Nyíregyházán láttam a tankokat vonulni, elég nagy voltam már, ötéves, de a tankok nagyobbak voltak.” (Napút, 2021. 121-122)
A regény borítóján egy fekete-fehér fotográfián a gyermek Tóth Erzsébetet láthatjuk amint manó-öltözetben pózol egy virágkompozíció mellett, akárcsak a hátsó borítón, ahol már színes fotón szerepel az író. Érdekessége a fényképeknek, hogy egyik esetben sem néz a fotóalany farkasszemet annak nézőjével. S hogy mennyire fontos ez a képszerűség, pontosabban a képek jelenléte a kötetborítókon, azt a könyvet kezébe vevő olvasó is könnyen beláthatja: sok-sok fotóillusztrációt találhatunk a főszövegbe ékelve is, és a könyvet a szerző feliratozott képmelléklettel zárja.
Az Én lettem volna nem mindig tartja a kronológiát, habár törekszik rá. Műve legelején máris az édesanyja alakja kerül elénk, amelyben az író arról faggatja múltját: vajon milyen tükör lehetett az, amelyben nyíregyházi otthonukban nézegethette magát az anya. Ez a tükör-metafora egyfajta sorstükör is: képes beleképzelni magát az anya szerepébe, abba a miliőbe, amely az önmegértés szempontjából fontos Tóth Erzsébet számára. „Valójában az ember életében egyetlenegyszer sem láthatja magát. Lát valamit olykor egy tükörben, ami nem hasonlít az önmagára alkotott képre. A kép egy meglepett arcot mutat, olyannak senki nem látja őt. Ezért idegenek a fényképek mindig.” (7) Tóth Erzsébet említést tesz egy olyan esetről, amelyben egy egész alakos képét összetépte az édesanyja, annyira nem tetszett neki. Ezzel az eseménnyel von párhuzamot Tóth Erzsébet, hogy számára is mennyire fontos a maximalizmus elvéből fakadó fényképtépkedés motívuma, amely anyáról gyermekre öröklődött.
Az Én lettem volna, ahogyan azt az alcím is hangsúlyozza – Szilánkok egy életrajzból –, nem törekszik a mindent eseményszámba vevő önéletrajzírásra, arra viszont igencsak gondot fordít, hogy minden vele megtörtént eseményt, ahol csak lehet, a még élő kortársak, rokonok, ismerősök, barátok, illetve a környezet számára a tőle elvárható és elvárandó módon, a leghitelesebben adja közre. Az írás számára terápia, s most, ebben a művében is az volt a legfőbb terápiás célja, hogy összeboglyázza számunkra azokat a learatott, egykor még zölden viruló, mára megsárgult szalmaszálakat, amelyekbe oly’ sokszor kapaszkodni volt kénytelen élete során.
A könyv két, közel azonos terjedelmű részre oszlik. Az asztalosnak tanult apa figurájára súlyos és ellenszenves lepel kerül: a tizenhat éves lányra (Tóth Erzsébet édesanyjára) ráerőszakolták a Pestet is megjárt férfiút, aki a családi anekdota szerint így fogalmazott: „Kiírtom az egész családot, ha nem adják hozzám” (11) Tóth Erzsébet méltán írja kommentáló mondatában a következőket: „Ez volt az a mondat, amikor el kellett volna felejteni apámat, úgy, ahogy volt, menekülni még a közeléből is, nemhogy beengedni a családba.” (11) Kiderül a regény első fejezeteiből, hogy miért Tatabányán született a szerző, hogyan kerül Nyíregyházára a család, majd Pestre. Tóth Erzsébet és Tóth Klára testvéri szeretetére is találunk példát, kettejük jótestvéri kapcsolata – nagyon úgy tűnik – sírig tartó.
Több vidéki útleírás és szereplés is helyet kap a regényben, például, amikor Debrecenbe érkezve Görömbei Andrástól kaptak villamosjegyeket többek között Zalán Tibor, Tornai József, Csoóri Sándor, Páskándi Géza társaságában. Későbbi naplójából azt is megtudjuk, hogy Görömbeiék nem egyszer látták vendégül vacsorára eme összetartó társaságot.
A Játszadozás az évekkel fontos napló- és levéljegyzetek tára, amelyben Csoóri is felbukkan mint Tóth Erzsébettel való potenciális szerelmi társ: „Én nő voltam, ahogy ma is, pletykák özöne zúdult ránk így is. Nem akarta ezt vállalni, és igaza volt.” (33)
Majd a szigorú gimnáziumi évek utáni közgáz tanulmányiról ír Tóth Erzsébet, s azokról a találkozásokról, amelyeket a bölcsész Klári húgának köszönhetett. Klári által ismerkedett meg ugyanis a korabeli irodalommal: „Akkor már csak a versek érdekeltek, és írtam is jó néhányat, Ismertem a kor legnagyobb költőjét, leveleztem, találkozgattam, beszélgettem vele.” (41) És ezután, a fenti sorokat legitimálva következik egy háromsoros, újévi találkára való invitálás egy igen mértéktartó, szenvedélymentes Csoóri-levél formájában. (41)
Tóth Erzsébet kendőzetlenül vall szüzessége elvesztéséről is, és egyéb intim dolgairól: „Zavaros magánélet, férfiak ostroma, akik könnyű prédának találtak, de aki rájött, hogy nem vagyok az, hamar feladta. Bár nem mindenki. Még ma is van két-három ember, akik soha nem bocsátják meg nekem, hogy éppen velük nem feküdtem le, holott az volt a hírem, hogy mindenkivel…” (76) Ugyanilyen természetességgel vall arról, ami életkorának megfelelően foglalkoztatja. A halálról. „Most, hogy már szinte csak a halottaimhoz kötődöm, és semmi más dolgom nincs, csak várni a halált, pedig talán húsz évet is élhetek, pontosan tudom, hogy elpazaroltam az életemet. […] A halált próbálom távol tartani magamtól ezekkel a visszaemlékezésekkel, mintegy tanulságul az utókornak, ha lesz ilyen, szépen bemutatom, hogyan lehet eltékozolni a tehetséget.” (76) (Megjegyzés: A fenti bejegyzés 1983 eleji naplórészletből való, 32 évesen írja, mintha csak József Attila, mintha csak Csokonai…L. N.)
Majd egy nyírbátori költővel készült 1982-es Magyar József-interjúból tudhatjuk meg többek között, hogy „a Költészet politikailag dilettáns” (83). Tóth Erzsébet már 1982-ben vallja, hogy ha valami versben szólal meg, annak nincs akkora hatósugara, mintha egy publicisztikában látna nyomdafestéket. Erre egy Csoóri-mondatot idéz: „Ha Csoóri azt írja versében: »egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve«, elolvassák…. De ha azt írja egy publicisztikában: »beteg lelkületű ország«, – ez már vérlázító. Szó van még a FIKAJ-ról, a Mozgó Világról, (88) sőt, az igen kevés lapszámot megélő Nagyításról is fotók által.
Így veszi sorba legfontosabb költőit is. Az ő etalonja Nagy László lesz, de a sorban ott van Juhász Ferenc, Pilinszky. „Nekem ők voltak a legfontosabbak.” (53)
„Negyven évvel korábban Csoóri Petrit javasolta nekem, őt olvastam, a legjobb a fiatalok közül – mondta. Nekem Petri nem jött be, túl nyers és politikus volt, persze olvastam azért. Kormos István pedig a legelső találkozásunkra egy Székely Magda-kötettel érkezett, ajándékul hozta.” (53)
Az Én lettem volna című könyvében – kitekintés céljából – gyakran él Tóth Erzsébet az írói fantáziát gyakran jellemző csapongó megszakításokkal. „Megszakítom a naplót, mert most jutott eszembe, az a hihetetlen élmény, amit apu halála előtt néhány héttel éltem át.” (71)
Aztán egy újabb nagy időbeli ugrás: „Tegnap végre Anyámat is beoltattuk.” (90) Majd egy deiktikus kijelentés: „Most 2021 van, én könyvet írok a leveleimből, negyedszázadra nézek vissza vagy még messzebbre is.” (91)
Szervác Józsefnek külön fejezetet szentelt Tóth Erzsébet Aki megszökött az árulás elől címmel (99-101), majd a haláltematika folytatódik a regényben: történetesen az édesanya halála előtti napok megelevenedése, és a gyász feldolgozhatatlanságának kínja. A szenzibilitásáról is elhíresült író kissé fájón vallja meg: „A temetésen sem sírtam, nem is erőltettem. Azóta is elbőgöm magam minden hülye giccsen vagy a széki lassún például… Úgy látszik, Anyu halálát nem lehet könnyekkel megváltani. Nem is kell.” (116)
A mentális betegsége (depresszió) mellett testi bajoktól is szenvedő Tóth Erzsébet, aki 2017-ben Balatonfüreden szívátültetésen esett át, úgy írja regényét, mint aki a ládafiákból táplálkozó énjeit próbálná egy önismereti térképre felrajzolni. Például a Szikszay Károly 1991-es interjúban már nem az volt a kérdés, hogy mit ír a költő, hanem az, hogy miért nem ír. Az interjúalany frappánsan vágja ki magát: „Én mostanában is költő vagyok, csak nem írom le a verseket.” (142) Igen hasonlít ez a hallgatás/elhallgatás a Sánta Ferenc-i magatartáshoz, aki szintén úgy vélte, hogy ha nincs mit mondania, akkor nem ír.
A Talált füzetek 1-4. része külön fejezetet jelöl a könyvben, immáron a második rész végén: 2022-ben egy fiók mélyén két sűrűn teleírt naplófüzetre bukkant az író. A jegyzetek 1994-es dátumozásúak. Itt említi meg például a kedves pályatárssal való őszinte barátságát: „Zalánnal mindig szeretek beszélgetni, fiatalnak érzem magam vele, talán mert ugyanolyan maradt a stílusa, mint mikor megismertem.” (153)
Tóth Erzsébet alkotói sokféleségébe belefért a szerepvállalás nélküli politikai állásfoglalása is. Természetes ez az 1980-2000-es években. Pláne, ha olyan szerkesztőségekben dolgozik az író, mint az ÉS vagy az ellenlap, a Magyar Nemzet. 1994. június 16-ai bejegyzése például kissé ironikus kiállás a nemzeti érzelmű írótól, aki ezt jegyzi naplójában: „Ma a megbékélés jegyében Horn együtt koszorúz Nagy Imre lányéval, egyedül, úgy látszik, nem mer kiállni […] Aztán ugyanezen a napon nyolc rendőr ütlegelt egy földön fekvő fradistát, iszonyú.” (163)
Természetesen nem maradhat ki a Csütörtök esti társaságról való említése sem, amely az író lakásán gyűlt össze. (175) Itt is felfigyeltek már a barátok közt csak Tótherzsi-nek becézett alkotótársukra, annak a mentális labilisságára, aki mindig félt a megőrüléstől: „Hol jobban, hol kevésbé, de sokszor az őrület határán járok (175) „Nagyon félek, hogy meg fogok bolondulni.” (178) Vállalt alkoholizmusáról akképpen vall, hogy 1995. jún. 25-ei bejegyzésében már absztinenciájának 13. napját emeli ki azonnal.
Ami pedig önbizalomhiányát illeti, arra jó példa, amikor így érez: „Mióta nem írtam! Jó hír, tegnap írtam egy verset, de ma már nem tetszik annyira. A magányról szól, a valakibe kapaszkodásról, akibe lehetetlen kapaszkodni. Egy esős nap a keret… Tandoris lett, stílusgyakorlat. De még így se merem leadni, annyira bizonytalan vagyok.” (1996. szept.13) (197)
Igazi hármasakkord-leütésként hathat az Én lettem volna könyv vége, amely három interjút tartalmaz a képmelléklet előtt: Ayhan Gökhan Bekötőutak (Magyar Művészet, 2015. 3. sz.), két Borbély László-interjú „A fájdalmat nem lehet megúszni” (Olvasat, 2020. febr. 21.). Élet visszacsavart lángon (Olvasat, 2022. ápr. 29.) címűeket.
Éppen még a könyv kéziratának hónapokkal ezelőtti leadása előtt jelent meg a Magyar Hírlap 2023. december 3-ai számában a legfrissebb, kötetbe még felvett interjú Kerékgyártó György jóvoltából, aki a Kádár-rendszer irodalmi életéről, a kilencvenes évek vitáiról és versekről vallatta sokat tudó és sokat átélt interjúalanyát. Az egész interjú a folyosón indul útjára, a szabadság kültéri folyosóján. Az írót elsősorban a Prima Primissima-díjának várományosaként keresték fel, akinek utolsó szavaiból világosan kitűnik, hogy még ma is tud(na) örülni az elismerésnek, habár hézagos publikálási jelenléte miatt kissé háttérbe szorul értékes, mértékadó életműve.
Az Én lettem volna olvasása után egy olyan Tóth Erzsébet rajzolódik ki előttünk, akinek valóban szilánkjait ismerhetjük csak meg életrajzából, mely olyan tág, több ösvényre vezető, elágazó, majd összefutó utak kereszteződése, amelyben azért mindig ott lakozik ő maga egy végtelen vers közepén.
Jelen kritika a Magyar Művészeti Akadémia Ösztöndíjprogramján belül készült.
Illusztráció: kötetborító
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
