Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4)
Az előző részt ld. ⇒http://www.naputonline.hu/2024/07/05/leonyid-nyikolajevics-andrejev-a-satan-naploja-iv3/
IV.
1914. május 25.
Róma
Ha a szolgám nem a nyomorúságos szó, de egy óriási zenekar lenne, rákényszeríteném, hogy zendítsenek rá a réztrombiták, hogy az összes üvöltsön és zokogjon fel. Egekig villogó torkaikkal vonítanák hosszasan, olyan rézüvöltéssel, amelytől égnek áll a haj és a felhők is megfélemlítve indulnak el. Nem kellenek a hazug hegedűk, a csalók és a hazugok ujjai alatti vonók elgyöngítő hangját nem viselem el: levegőt! Levegőt! Rézkürt a torkom, vad vihar a lélegzésem, behatol a legparányibb résbe is, csikorgok egész lényemben, vasrakásként csörömpölök a szélben. Ó, a rézkürtök zokogása nem mindig fenséges és dühödt, gyakran nagyon is gyakran, inkább az elrozsdásodott, elégett vas szűkölése csupán, a tél olyan magányosan csúszós, mint a hajladozó fűzfavesszők füttye: megfagy tőle a gondolat és a szívet belepi a rozsdás bánat meg a hontalanság. Minden, amit a tűz képes elégetni, elégeti bennem. És még én óhajtottam játszani? Hát, íme, nézd meg ennek a kiégett színháznak a fantasztikus vázát: a színészek is elégtek benne… ah, minden elégett benne, üres ablakai koldus-üvegein át a legocsmányabb igazság tekint rád!
Esküszöm a trónomra! – ó, micsoda szeretetről motyogtam én, az emberiesült? És ugyan kinek az ölelésére tártam ki a karom? Nem feléd-e, barátom? Esküszöm a trónomra! – ha eleddig csak egyetlen másodpercig is, én voltam a Szeretet, mostantól én vagyok a Gyűlölet és örökre az maradok.
Na, drága barátom, itt megállunk. Régen nem írtam, ismét meg kell szoknom halvány és sima, pírral befuttatott orcádat, meg egy kissé el is feledtem azokat a szavakat, melyeket a tisztességes, csak nemrég összevert emberek használnak. Menj, barátom. Ha réztrombita vagyok, te férgecske, te karcolod a torkomat. Hagyj békén.
május 26.
Itália
Thomas Magnus egy hónappal ezelőtt engem felrobbantott. Igen, ez így igaz, valóban felrobbantott, és ez egy hónappal ezelőtt, Rómában történt, a szent városban, az Orsini palotában, amely egykor Henry Wandergood milliárdos tulajdona volt, emlékszel még erre a kedves, aranyfogsorú – garanciával készült! – ósdi szivarú amerikaira? Nos, nincs többé velünk. Váratlanul elhunyt, és jól teszed, ha gyászmisét mondatsz érte: illinoisi lelkére ráfér az imádság.
De térjünk csak vissza utolsó óráihoz. Pontosan akarok beszámolni, nem csupán az érzéseket adom át, de azokat a szavakat is, amelyek elhangzottak azon az estén, mert este történt, már ragyogott fenn a hold. Nagyon is lehetséges, hogy nem ugyanazok a szavak lesznek, de mindenképpen azok, amelyeket én hallottam és megjegyeztem magamnak… Tisztelt társam, ha valaha már megvesszőztek, akkor magad is tudod, milyen nehéz közben a vesszőcsapások számát számlálni. A középpontok áthelyeződése, érted? Nos, fogadjuk hát Henry Wandergood utolsó, Thomas Magnus, a gazember által félbeszakított lélegzetvételét, azét, akit Maria is eltemetett.
Azon a rémképekkel-teli éjszakát követő reggelen, emlékszem, nyugodtan, örömtelien ébredtem. Feltehetően hozzájárult ehhez a nap is, amely beragyogott széles ablakomon, ahonnan éjjel kellemetlenül és túlságosan jelentőségteljesen ömlött be a holdfény. Néha a hold – néha meg a nap –, te ezt érted? Ó, te mindent értesz. Szinte bizonyos, hogy ez volt az oka: Magnus iránt megindítóan nagy hittel teltem meg, azt gondolva, hogy a jótevőm, és éjszakára már a felhőtlen boldogságot vártam. Annál is inkább, mert munkatársai – emlékszel a munkatársaira? – meghajtották magukat előttem. De mi az a meghajlás? Olyan jelentős dolog talán az emberbe vetett hitet illetően!
Jó szokásaim ismeretesek előtted, és elhiszed nekem, hogy látszatra visszafogott és hűvös voltam, – gentleman – mint aki most kapta kézhez az örökségét, de ha füledet odahajtottad volna a hasamhoz, meghallottad volna, hogyan hegedülnek a bensőmben. Olyan szerelemféle – érted? Ó, te mindent értesz. Hát ezekkel a hegedűkkel mentem este Magnushoz, amikor már ismét feljött a hold. Magnus egyedül volt. Hosszasan hallgattunk, ez is jelezte, hogy érdekes társalgásnak nézek elébe. Végül megszólaltam:
– Hogy érzi magát a kisasszony?
De ő félbeszakított:
– Wandergood, nagyon nehéz beszélgetés vár ránk. Nem izgatja?
– Ó, egy csöppet sem!
– Kér egy kis bort? Mellesleg, inkább nem. Magam iszom egy kicsit, de Ön ne igyék. Igazam van, Wandergood?
Felnevetett, de miközben a bort öntötte, csodálkozva láttam, hogy ő maga nagyon izgatott: a hóhér nagy fehér keze észrevehetően remegett. Nem tudom pontosan, mikor hallgattak el a hegedűk, talán épp ebben a percben. Magnus kiivott két pohár bort, – csak egy keveset akart – leült, és folytatta:
– Igen, Wandergood, Önnek nem szabad innia. Szükségem van az egész tudatára, amelyet semmi nem homályosít el… ma még nem ivott semmit? Whiskyt szódával? Nem? Ez helyes. Szükséges a józan és világos tudat. Gyakran gondoltam rá, hogy ilyen esetekben altatószerekhez kellene folyamodni, mint az…
– Mint az élveboncolásnál?
– Igen, mint az élveboncolásnál, ragyogóan elkapta, öregem a gondolatomat. Igen, a lelki élveboncolásnál. Például, amikor a szerető anyának a fia halálát jelentik be, … vagy a nagyon gazdag embernek azt, hogy tönkrement. De a tudat, mi legyen a tudattal? … Egy egész életen át nem lehet narkózis alatt tartani! Érti, Wandergood? Végülis nem vagyok én annyira kegyetlen ember, mint amilyennek magam is hiszem magamat, és más fájdalma gyakran kellemetlenül érint és együttérző hidegrázást vált ki belőlem. Ez nem helyes. A sebész keze ne remegjen.
Ránézett ujjaira: már nem remegtek. Elmosolyodva folytatta:
– Segít, persze a bor is. Kedves Wandergood, esküszöm az öröklétre, amelyre Ön annyiszor adja örömmel a szavát, számomra roppant kellemetlen, hogy kénytelen vagyok Önnek… egy kis fájdalmat okozni. Semmiség, Wandergood! A tudat, több tudatosságot! Barátom, nyújtsa a kezét!
És Magnus felém nyújtotta kezét, a maga nagy, forró kezével szinte átölelte tenyeremet, megpihentetve ujjait ebben a különös fürdőben, amelyet mintha elektromos áram telített volna, szinte rázott. Miután a kezem elengedte, megkönnyebbülten fellélegzett.
– Hát így. Frissebben, Wandergood.
Vállat vontam. Rágyújtottam egy szivarra. Megkérdeztem:
– Az Ön példája a nagyon gazdag emberről, aki váratlanul koldussá vált, rám vonatkozik? Tönkrementem?
Magnus lassan, egyenesen a szemembe nézve felelte:
– Ha így óhajtja, így is mondhatom, igen. Nincs semmije. Egyáltalán semmije. A palotát is eladtam, holnap itt lesznek az új tulajdonosok.
– Ó! Ez érdekes. És hol vannak a milliárdjaim?
– Nálam. Az én tulajdonom. Nagyon gazdag ember vagyok, Wandergood!
Áttoltam a szivaromat a szájam másik sarkába, és igen kifejezően mondtam:
– És kész kezet nyújtani nekem? Thomas Magnus, Ön egy pimasz csaló.
– Így is lehet mondani. Valami ilyesféle.
– És hazug!
– Valóban. Általában, kedves Wandergood, önnek azonnal meg kell változtatnia az élet- és emberszemléletét. Ön túlságosan idealista.
– Önnek pedig – felálltam a karosszékből – beszélgetőpartnert kell váltania. Engedelmével, elbúcsúzom és ideküldöm a rendőrfelügyelőt.
– Ostobaság, Wandergood. Minden törvényesen történt. Ön adott át nekem mindent. Ez senkit nem késztet csodálkozásra… az Ön emberszeretete mellett. Persze, őrültnek nyilváníttathatja magát. Érti? Akkor kérem, én börtönbe kerülök. De Ön meg az őrültek házába. Barátom, ezt Ön aligha óhajtaná. Rendőrség! Nos, semmi baj, csak beszéljen, ez megkönnyíti az első perceket.
Úgy látszik, az izgatottságomat valóban nem bírtam eltitkolni. Szivaromat dühösen bevágtam a tűzbe, felmértem az ablakot és Magnust… no, nem, ez a hájtömeg túlságosan nagydarab ahhoz, hogy labdázzam vele. Abban a pillanatban egyáltalán nem láttam világosan, vajon mit jelenthet a vagyonom elvesztése, nem is ez háborított fel, hanem Magnus pimasz hangneme, az öreg csaló szinte jótékonykodó gesztusa. És még éreztem valamit, valami nagyon nyugtalanítót, sőt, viharként fenyegetőt, bár csak ködösen: mintha az igazi veszély nem itt, előttem lenne, hanem a hátam mögül leselkedne. Nem tudtam, hogy hova nézzek, és ez megfosztott az önuralomtól.
– Miről van szó végül is? – toppantottam egyet.
– Miről van szó? – hangzott Magnus visszhangja. – Igen, a lényegét tekintve magam sem értem, mi az, ami Önt felháborítja, Wandergood. Olyan sokszor ajánlotta fel nekem a pénzét, sőt erőszakkal varrta a nyakamba, hogy most, amikor a kezemben tartom, most kiabálna a rendőrségért?! – Magnus elmosolyodott. – Persze, van itt egy parányi különbség: nagylelkűen az én rendelkezésemre ajánlva fel a pénzt, a tulajdonosa Ön maradt, ahogy a helyzet ura is, míg most… érti, barátom: jelenleg egyszerűen kidobhatom Önt ebből a házból!
Figyelmesen néztem Magnust. Legalább olyan jelentőségteljesen rándította meg a vállát, és haragosan válaszolt.
– Hagyja ezeket az ostobaságokat! Erősebb vagyok Önnél. Ne legyen nagyobb bolond, mint amilyet a helyzet megkíván.
– Ön egy közönséges, pimasz csaló, signor Magnus!
– Ismét! Mennyire igyekeznek megnyugvást lelni ezek a szentimentális lelkek a szavakban! Fogja a szivarját, üljön le és hallgasson. Nekem már régen nagyon sok pénzre van szükségem, nagyon sok pénzre. A múltamban, melyet nem érdemes megismernie, voltak bizonyos… sikertelenségek, amelyek felidegesítettek. A bolondok és a szentimentális széplelkek… érti? Lefojtották és bezárták, mint verebet a kalitkába az energiámat. Három évig ültem ebben az átkozott lyukban, várva a lehetőséget…
– A csodálatos Campagnában?
– Igen, a csodálatos Campagnában… Már majdnem elvesztettem a reményt, amikor megjelent Ön. Nos, most egy kissé nehezen találom meg a megfelelő szavakat…
– Beszélj egyenesen, ne szégyelld magad!
– Tegeződhetünk? Igen, így kényelmesebb. A te emberszereteted, a te játékod, ahogy később te nevezted, nagyon is különös volt, barátom, elég sokáig haboztam, ki is lehetsz: egy furcsa bolond, vagy egy ugyanolyan… szélhámos, mint én. Mert tudod-e, hogy ilyen különleges szamarak nem mindennap kerülnek az ember elé. Még bennem is kétségeket ébresztenek. Nem haragszol?
– Ó, egy csöppet sem.
– Oda dugod a pénzt az orrom alá, én meg azt hiszem, hogy csapda! Mellesleg, nagyon gyorsan haladtál, és részemről a néhány elővigyázatosság…
– Bocsáss meg, de félbeszakítalak! Tehát, a könyveid, … az élet feletti elmélkedés magánya, a fehér ház és… minden csak hazugság? És a gyilkosság – emlékszel – a véres kéz?
– Ölni öltem, az igaz, sokat töprengtem az életen is, amíg rád vártam, de a többi, természetesen hazugság, mert te olyan hiszékeny voltál.
– És… Maria?
– Eljutunk majd Mariáig is. De micsoda izgatott vagy – még a körmöd is belekékült. Kérsz egy kis bort? Nos, nem szükséges, légy türelemmel. Folytatom. Amikor ez elkezdődött nálad, Mariával… persze, az én apró közreműködésemmel, akkor végleg elhittem, hogy te…
– Nem mindennapi szamár vagyok?
Magnus sebesen és megnyugtatóan emelte fel a kezét.
– Ó, nem! Csak az elején látszottál annak. Őszintén megmondom, ahogy most mindent őszintén mondok: Wandergood, te egyáltalán nem vagy ostoba, ma már közelebbről ismerlek. Semmit nem jelent, hogy a milliárdjaidat olyan könnyedén adtad át, a művészi szinten szélhámoskodóknak talán kevés okos ember esett áldozatul? A te szerencsétlenséged, barátom, másban rejlik.
Volt erőm elmosolyodni:
– Az emberszeretet?
– Nem, barátom! Az emberek megvetése! A megvetés és a belőle áradó hit ugyanazokban az emberekben. Az összes embert annyira alacsony rendűnek érzed magadnál, annyira meg vagy győződve fatális erőtlenségükről, hogy már egyáltalán nem félsz tőlük, és készen állsz megsimogatni a fején a csörgőkígyót: olyan kellemesen csörög! Az emberektől, barátom, félni kell! Hiszen én ismerem a játékodat, de te időnként őszintén fecsegtél valamit az emberről, és még sajnáltad is, de mindig csak felülről, vagy kívülről, nos, nem is tudom. Ó, ha te képes lettél volna gyűlölni az embert, akkor most boldogan vinnélek magammal. De te egoista vagy, borzasztó egoista, Wandergood, ha rágondolok, hogy kiraboltalak, nem is sajnállak! Mi a forrása ennek a te abszolút megvetésednek?
– Még csak tanulom, hogyan legyek ember.
– Nos, tanuld. De miért nevezed akkor csalónak a professzorodat? Ez hálátlanság: hiszen, Wandergood, én a professzorod vagyok!
– Ördögbe a fecsegéssel! Szóval, … szóval nem viszel magaddal?
– Nem, barátom, nem viszlek.
– Úgy. Csak a milliárdokat. Jó. És a terved, a földet vagy mit, fölrobbantani? Vagy ebben is hazudtál? Lehetetlen, hogy csupán hitelkasszát akartál nyitni, vagy fösvénykirályságra vágytál volna!
Magnus bánatosan, szinte empátiával nézett rám, és lassan mondta:
– Nem, ebben nem hazudtam. De te nem vagy alkalmas arra, hogy velem tarts. Örökké visszafognád a kezemet. Most csak kiabáltál: hazug, csaló, tolvaj… Furcsa, hogy még csak tanulod, hogyan légy ember és már ennyire átitatódtál ezekkel az ostobaságokkal. Ha én ütésre emelném a kezemet, a megvetésed nyöszörögne: hagyd őket, ne bántsd őket, sajnáld meg őket! Ó, ha képes lennél gyűlölni! Nem, öregem, te borzasztó egoista vagy.
Felkiáltottam:
– Vigyen el az ördög az egoizmusoddal! Egyáltalán nem vagyok nálad butább, te komor barom, és nem értem, micsoda gyűlöletet fedeztél fel egy szentben!
Magnus arca elsötétült:
– Mindenek előtt, ne kiabálj, mert kidoblak. Hallottad? Igaz, nem vagy nálam butább, de az emberek dolga, az nem a te dolgod. Megértetted, te rózsaszín barom? Megyek robbantani, végezni a saját dolgaimat, te meg egy idegen gyárban vezető óhajtasz lenni. Ne lopják és rongálják a gépeket, nem érdekes, csak az a fő, hogy te megkapd a béredet és a tiszteletet, igaz? Én erre nem vagyok képes! Mindez – kört húzott egy széles mozdulattal – az én gyáram, az enyém, érted, engem rabolnak ki. Engem megloptak, megsértettek. Gyűlölök, mert sértett vagyok. Végül is, mit tennél a milliárdjaiddal, ha nem jutott volna eszedbe, hogy elfogadom? Télikertet építettél volna, a folytatáshoz utódokat nemzettél volna…? Saját yacht, két kéménnyel, briliánsok a nejnek? De, én… csak rakd elém a föld összes aranyát, én bedobom a gyűlöletem lángjába. Mert meg vagyok sértve! Amikor látsz egy púpost, dobsz neki egy lírát, hogy cipelje tovább a púpját, igaz? Én meg szeretném megsemmisíteni, meg szeretném ölni, el szeretném égetni, mint egy görbe hasábfát. Kinek teszel panaszt, ha becsapnak, vagy egy kutya megharapja az ujjadat? A feleségednek, a rendőrségnek, a közvéleménynek? És ha a feleséged felszarvaz az inassal, vagy a közvélemény nem ért meg, és a sajnálat helyett jól elpáhol, akkor az Istenhez mégy? De nekem nincs kihez mennem, én senkinek sem panaszkodom, de nem is bocsátok meg, érted? Nem bocsátok meg, csak az egoisták bocsátanak meg! Személyemben vagyok megsértve!
Hallgatagon figyeltem. Attól-e, hogy a kandalló mellett ültem és néztem a lángokat és csöndben voltam, de Magnus szavai összeolvadtak az égő, a lángoló fahasábokkal: mikor a hasábok újra és újra lángra kaptak, újra és újra lángra kapott a szó is, és az egész izzó, bíborvörös tűztömeg részekre esett szét, amikor a szavak forró széndarabokként szétfröccsentek. A fejem egy kissé zavaros volt, és a lángra lobbanó és lebegő szavaknak ez a játéka különös, komor félálomba ringatott. Nos, az emlékezet ennyit őrzött meg:
– Ó, ha tudnál gyűlölni! Ha nem lennél ilyen gyáva és ennyire kishitű! Elvinnélek magammal, és olyan tüzet látnál, amely nyomorúságos könnyeidet azonnal és örökre felszárítaná, végleg kiégetné belőled könnyes álmaidat! Hallod, hogyan énekelnek világszerte a bolondok? Most töltik az ágyúikat. Az okosnak csak tüzet kell felszolgálnia a reggelihez, érted? Te nyugodtan szemlélgeted a kerítés mentén az egymás mellett pihenő üszőt és az éhes kígyót? Én erre nem vagyok képes. Ki kell fúrnom azt a kis rést, azt a kis rést… a többit majd maguk elvégzik. Te tudod, hogy az igazság és a hazugság elegyéből jön létre a robbanás? Egyedül nem teszek semmit: én csak befejezem a munkájukat. Hallod, milyen vidáman énekelnek? Táncra kényszerítem őket! Gyere velem barátom! Játszani akartál, rendkívüli előadást nyújtunk! Mozgásba hozzuk az egész földet, a bábok milliói fognak ugrálni a parancsunkra: te még nem tudhatod, milyen tehetségesek és engedelmesek. Ez egy kápráztató játék lesz, örömödre fog majd szolgálni…
A szikrák és a forró széndarabok tömegével együtt leesett egy fahasáb és széthullott. Kialudt a láng, vészterhes és vörös lett a kandalló. Csöndes izzást lehelt az elfeketült kormos nyílás, arcomat megvilágította és hirtelen megláttam a bábszínházamat. A tűz és a meleg varázsolta oda. Mintha a dobok dübörögtek volna fel, a cintányérok csörrentek volna meg, és a vidám bohóc fejjel lefelé sétálni indult, a szegény baba fejét meg széttörték. Aztán még egy fejet és még egyet. Majd megláttam a szemetesvödröt, és a kikandikáló két rózsaszín cipellős lábacskát. A dobok mind dübörögtek: tam-tam-tam-tam. Elgondolkodva szólaltam meg:
– Azt hiszem, fájni fog nekik.
Dölyfös és közönyös volt a felelet a hátam mögül:
– Nagyon is elképzelhető.
Tam-tam-tam…
– Neked, Wandergood, minden mindegy, de én erre nem vagyok képes! Értsd már meg, nem engedhetem, hogy akármilyen kétlábú szemét embernek nevezhesse magát. Túl sokan vannak az orvosok és a törvények áldásos működése következtében, és úgy szaporodnak, mint a kertben a nyulak. A becsapott halál nem tud megbirkózni velük, az ember elvesztette értelmét, a bátorságát és erkölcsének szellemét. Feslett életét a tánctermekben tölti el. Gyűlölöm őket! Undorodom attól, hogy a földön kell élnem, a földet egy új, idegen, teljesen idegen faj foglalta el. Egy ideig fel kell függeszteni a törvényeket, be kell engedni a kertek alá a halált. Mellesleg, megteszik ezt ők, maguk. Nem, nem én, ők, maguk. Ne hidd, hogy különösképpen kegyetlen vagyok, nem, csak van logikám. És csak az eredmény vagyok – az egyenlőségjel, a konklúzió – a számsor alatti vonal. Nevezhetsz Ergo-nak. Magnus Ergo-nak! Azt mondják: kétszer kettő, én meg felelek: négy. Pontosan négy. Képzeld el, hogy a világ mozdulatlanná, teljesen mozdulatlanná dermed egyetlen pillanatig, és meglátod a képet: valakinek a gondtalanul mosolygó feje, és fölötte a ráirányított és megdermedt balta. Ez a lőporhalom, és az meg a lőporba hulló szikra. De megállt és nem hullik le. Íme egy súlyos építmény egy már inogni kezdő talpazaton. De minden megdermedt, és a talpazat marad. Íme valakinek a mellkasa, és íme valaki másnak a keze, amely azt a golyót készíti elő, amelyet majd belelőnek. Vajon én készítettem elő? Én csupán az indítókart fogom, és bumm! elirányítom lefelé. A lőporba belehullik a szikra, és kész! Az épület összeomlik. Az előkészített golyó átüti az előkészített mellkast. És én csak az emelőkart húztam meg. Én, Magnus Ergo! Gondold meg, képes lennék ölni, ha az egész világon csak hegedűk és hangszerek léteznének?
Hahotázni kezdtem.
– Csak hegedűk?
Magnus is hahotázott: hangja rekedt és nehézkes volt:
– De nekik másfajta hangszereik vannak! És az övékét fogom használni. Látod, milyen egyszerű és érdekes mindez?
– És utána, Magnus Ergo?
– Mit tudom én, mi lesz utána? Csak ezt az oldalt látom, csak ezt a feladatot oldom meg. Nem tudom, hogy a következő oldalon mi van.
– Lehet, hogy ugyanaz?
– Lehet, hogy ugyanaz. De az is lehet, ez az utolsó oldal… és akkor mi van: a konklúzióra mindenképp szükség van.
– Valamikor csodáról beszéltél.
– Igen. Az az én emelőkarom. Emlékszel, mint mondtam a robbanószeremről? Megígérem a házinyulaimnak, hogy oroszlánná válnak… Látod, a házinyúl képtelen elviselni az értelmet. Ha okossá változtatnád a házinyulat, bánatában felakasztaná magát. Az értelem az logika, és mi jót ígérhet a logika a házinyúlnak? Csakis nyársat és egy szerény helyet az étlapon. Vagy a halhatatlanságot kell neki megígérni, olcsó áron, ahogy barátom, H. kardinális teszi, vagy a földi mennyországot. Meglátod, micsoda energiát, bátorságot meg mindent fejt ki majd a házinyulam, ha a falra rajzolom előtte a mennyek sátrait és az édeni kerteket!
– A falra?
– Igen, a kőfalra. Egész fajtájával rohamra indul majd…! Ki tudja, … igen, … ki tudja, … hátha áttöri a falat a tömegeivel.
Magnus elmélázott. Felálltam a kihunyt kandallótűz mellől, és figyelmesen szemléltem undorító barátom robbanó fejét… kőhomlokán feltűnt két naiv, majdhogynem gyermekded ráncocska. Felkacagtam és elkiáltottam magam:
– Thomas Magnus! Magnus Ergo! Te ebben hiszel?
Fejét fel sem emelve, ugyanúgy tovább mélázva, mintha meg sem hallotta volna a kacajomat, így felelt:
– Meg kell próbálni.
De én tovább kacagtam, valami kegyetlen – feltehetően emberi – gúnyos düh kezdett izzani:
– Thomas Magnus! Házinyúl Magnus! Te hiszel ebben?
Súlyos tenyerével rácsapott az asztalra és magából kikelve ordított fel:
– Hallgass! Azt mondom, meg kell próbálni! Honnan tudhatnám? Még nem jártam a Marson, nem nézegettem kívülről a földet. Átkozott egoista, elhallgass! Semmit nem értesz a mi dolgainkból! Ah, ha képes lennél gyűlölni!…
– Már gyűlölök.
Magnus váratlanul és furcsán megnyugodott. Figyelmesen és hitetlenül, sandán nézett végig rajtam és leült:
– Te? Gyűlölsz? Kit?
– Téged.
Még egyszer figyelmesen végignézett és hitetlenül csóválta meg a fejét:
– Igaz ez, Wandergood?
– Ha ők házinyulak, köztük te vagy a legundorítóbb, mert te a házinyúl és… a Sátán keveréke vagy. Gyáva vagy! Többet vártam, öregem. Azt, hogy az eszed majd hatalmas gonosztettekig emel, de te a gonosztettet átváltoztatod alávaló filantrópiává. Ugyanolyan inas vagy, mint a többi, de te az ember alsófelét akarod kiszolgálni: ez az egész bölcsességed!
Magnus felsóhajtott:
– Nem, ez nem az. Semmit nem értesz, Wandergood.
– Nincs bátorságod, barátom. Ha te Magnus Ergo vagy, – micsoda pimaszság: Magnus Ergo! – akkor menj az úton végig. Akkor én is veled tartok… lehetséges…
– Valóban velem…
– Miért ne? Legyek csak én a Megvetés, te meg a Gyűlölet, attól még együtt tarthatunk. Ne félj, nem fogom vissza a kezedet. Sok mindenre ráirányítottad a szemem, te kedves féreg, még akkor sem tartom vissza a kezed, ha magadra emeled.
– Megcsalsz engem?
– Te megölsz engem. Ez vajon nem elég?
De Magnus hitetlenkedve rázta a fejét, és mondta a magáét:
– Megcsalsz engem. Én élő ember vagyok, de neked hullaszagod van. Én nem akarom megvetni magamat, akkor nekem végem van. Ne merészelj rám nézni! Nézz rájuk!
Felnevettem.
– Jó. Nem nézek rád. Őket nézem. Megkönnyítem a megvetésemmel a munkádat.
Magnus elmélázva, sokáig töprengett:
– És Maria?
Az átkozott! Ismét a földre ejtette a szívemet! Olyan vadul néztem rá, mint akit az éjszaka kellős közepén tűzvész ébreszt. Három fenséges hullám járta át a mellemet. Az első lehalkította a hegedűket… ah, hogyan nyöszörögtek, mintha nem is a húrokon, de az idegeimen játszott volna a zenész! Aztán egy habtaréjos, hatalmas hullám elsodort minden képet, minden érzést és gondolatot, ami csak létezett rövid ideig tartó és drága emberlétemben: csak gondold meg, mi minden volt ott! Még az a gyíkocska is, aki ott neszezett a lábaimnál az egyik holdas éjjelen. Még a kis gyíkocska is eszembe jutott! És a harmadik kék-hullám a partra sodorta a szent nevet: Maria! Halkan tűnt el, habok gyöngéd csipkéit hagyva maga után, szétszórva a tenger mögül a napsugarakat, és én egyetlen percre fehér, leeresztett vitorlájú hajócskává váltam. És hol voltanak a csillagok, amíg a mindenség ura egyetlen szavával fel nem szikráztatta őket?
Magnus halkan rám szólt:
– Mire gondolsz? Nem ott van. Mit akarsz?
– Bocsásson meg, kedves Magnus, látni szeretném signorina Mariát. Csak egyetlen percre. Rosszul vagyok kissé, a fejemmel és a szememmel történt valami. Mosolygok, kedves Magnus, vagy csak én látom így? Sokáig néztem az égő fahasábokat és nehéz megértenem, hogy mi van előttem. Azt mondta, Maria? Igen, látni szeretném. Aztán majd folytatjuk ezt az érdekes beszélgetést, csak emlékeztessen, hol is tartottunk, most viszont nagyon kérem… Elmehetnénk az autóval Campagnába? Ott olyan jó. És signorina Maria…
– Ülj le. Meglátod mindjárt.
De még nem fejeztem be a badarságaimat. Mi az ördög történt a fejemmel? Még sokáig fejtegettem – és még most is nevetek, ha eszembe jut! … kétszer megszorítottam Thomas Magnus mozdulatlan, súlyos kezét – abban a pillanatban – azt hiszem, – apámat láttam benne. Végül elhallgattam, valami felrémlett előttem, de – még mindig alázatosan – leültem Magnus parancsára a karosszékbe, és felkészültem, hogy figyelmesen meghallgassam.
– Tudsz már figyelni? Nagyon ideges lettél, öreg. Emlékezz, a tudat! A tudat!
– Igen, már képes vagyok figyelni. Mindenre emlékszem. Folytasd, barátom, hallgatom.
Igen, minden eszembe jutott, de nem érdekelt, hogy mit mondott és mit fog mondani Magnus; Mariára vártam. Hát ilyen lehengerlő volt a szerelmem! Magnus, ki tudja miért, nem nézett rám és tenyerével ütemesen kopogott az asztalon, majd lassan és kelletlenül hozta tudomásomra a következőket:
– Hallgass ide, Wandergood. Valójában az lenne számomra a legkényelmesebb, ha az idióta Toppyddal együtt kidobnálak az utcára. Te minden emberit ki akartál próbálni, és én örömmel látnám, ha a kenyérre valót munkával kellene megkeresned. Már biztos elfelejtetted, hogyan kell, igaz? De más is érdekes lenne még: kíváncsi lennék, mivé válik csodálatra méltó megvetésed, ha… De én nem vagyok gonosz. Különös, de van bennem még egy kis hálaérzés is… a milliárdjaidért… sőt, még egy kis remény is. Igen, remény, hogy még emberré … válhatsz. És bár ez egy kissé megköti a kezemet, bizonyos próba után, kész vagyok téged magammal vinni. Még mindig szeretnéd Mariát?
– Igen.
– Jó.
Magnus nehézkesen emelkedett fel a székről és az ajtóhoz indult. A félúton viszont váratlanul visszafordult és – milyen váratlan volt az öreg szélhámostól! – homlokon csókolt.
– Ülj csak, ülj, öregem. Azonnal behívom. Ma nincs a háznál személyzet.
Ez utóbbit már úgy mondta, hogy közben halkan kopogtatott az ajtón. Egyetlen másodpercre az egyik munkatársa dugta be a fejét, majd eltűnt. Magnus ugyanolyan nehézkesen visszatért a helyére és azt mondta:
– Azonnal jön.
Hallgattunk. Úgy nyílt ki a magas ajtó, hogy le sem vettem róla a szememet. Bejött Maria. Sietős léptekkel mentem elébe és mélyen a kezére hajoltam. És Magnus felüvöltött:
– Ne csókold meg a kezét!
május 27.
Tegnap nem bírtam folytatni. Ne nevess! Ez mindössze csak az egyszerű szavak összekapcsolása – ne csókold meg a kezét! – és az egészből ez a legrettenetesebb, amit egy ember a száján ki tud ejteni. Mágikusan hatnak rám ezek a szavak, akár egy átok. Bármikor újra hallom őket magamban, félbeszakítanak, megszüntetik a mindenkor jelen-állapotát és átvisznek egy másikba. Ha beszéltem – elhallgatok, mint aki hirtelen megnémult. Ha mentem, megállok. Ha álltam, futni kezdek. Ha álmomban hallom, bármilyen mély is az álmom, felébredek, és nem alszom el többé. Igen egyszerű, végtelenül egyszerű szavak: ne csókold meg a kezét!
Most viszont hallgasd meg, hogyan is volt tovább.
Tehát, ráhajoltam Maria kezére. De Magnus üvöltése olyan váratlan volt, olyan különös, rekedt hangjában annyi volt a parancs, sőt, az iszony, hogy lehetetlenség volt nem engedelmeskedni. A vakot meg tudta volna állítani a szakadék szélén! De én nem értettem, és értetlenül emeltem fel a fejemet – Maria kezét még mindig kezemben tartva – kérdőn néztem Magnusra. Nehezen szedte a levegőt, mintha a szakadékba hullás tanúja lett volna, és kérdő tekintetemre kis sóhajtással válaszolt:
– Engedd el a kezét. Maria menj el mellőle.
Maria kiszabadította a kezét és messzire elment tőlem. Még mindig értetlenül néztem, ahogy elment, már ott állottam egyedül, de még mindig nem értettem semmit. Egy pillanatig még komikus is volt, egy komédiának az egyik jelenetére emlékeztetett, ahol a szerelmesek és a haragos atya … de az alkalomhoz nem illő nevet, és azonnal ki is aludt bennem, és alázatos várakozással függesztettem Magnusra a szememet.
Magnus húzta az időt. Súlyosan felemelkedett, végigment kétszer a szobán, aztán egészen mellém állva, kezét a hátamra téve mondta:
– Wandergood, minden különösséged mellett rendes ember vagy. Én kiraboltalak (így mondta), de a továbbiakban nem engedhetem meg, hogy kezet csókolj egy… ennek a nőnek. Hallgass! Hallgass! Már mondtam neked, hogy azonnal és minden feltétel nélkül meg kell változtatnod az emberekről vallott nézeteidet. Ez nagyon nehéz, én együttérzek veled, de ez elkerülhetetlen, barátom. Hallgass! Hallgass! Én becsaptalak téged. Maria nem a leányom, … nekem egyáltalán nincs gyermekem. És… nem Madonna. Maria a szeretőm, és tegnap éjszakáig, mindvégig a szeretőm is volt…
… Most már értem, hogy a maga módján Magnus jószívű volt és akarattal húzta az időt, szándékosan tartott meg tévedésemben. De akkor ezt nem értettem, és lassan, mind rövidebb ideig voltam képes lélegzetet venni és ugyanolyan lassan elvesztettem az eszméletemet. Amikor Magnus utolsó szavai nyomán az utolsó fény is kialudt bennem, és beborított az áthatolhatatlan sötétség, előkaptam a revolveremet és néhány lövést tettem Magnus felé. Nem tudom, hányszor lőttem, csak a nevető és fellobbanó lángokra, és a kézmozdulatomra emlékszem, amely felfelé irányult. Egyáltalán nem vagyok tudatában, hogy a munkatársak mikor rohantak be, hogyan fegyvereztek le. Mikor magamhoz tértem, a következő volt a kép. a munkatársak már nem voltak a szobában, egy karosszék mélyén ültem a kihunyt tüzű kandalló mellett, hajam a víztől nedves volt, bal szemöldököm alatt vérzett egy kis seb. Nem volt rajtam gallér, ingem össze volt tépve, a bal ujja majdnem leszakadt és tartanom kellett. Maria, mintha a csata idején meg sem moccant volna, ugyanazon a helyen és ugyanabban a testtartásban állt. Toppy jelenléte – a sarokban ült és furcsán nézett rám – csodálkozásra késztetett. Az asztalnál, háttal nekem ült Magnus és bort töltött magának.
Különösen mély sóhajomra Magnus gyorsan megfordult és furcsa mód a szokásos hangján szólt:
– Kér egy kis bort, Wandergood? Most már ihat egy pohárkával. Amint látja, nem talált el. Nem tudom, örüljek-e, de élve maradtam. Egészségére, öregem!
Ujjaimmal megérintettem a homlokomat, és azt motyogtam:
– Vér…
– Ugyan, csupán egy kis karcolás, azonnal beszárad. Nem szabad hozzányúlni.
– Valami szagot érzek.
– A lőporfüstét? Ez is azonnal elmúlik. Itt van Toppy – látja? Kérte, hogy itt maradhasson. Nincs ellenére, ha a titkára a továbbiakban, a beszélgetés folyamán itt marad? Nagyon odaadó híve Önnek.
Ránéztem Toppyra és elmosolyodtam. Toppy vágott egy fintort és gyöngéden nyögdécselte:
– Mister Wandergood! Én vagyok az Ön Toppyja.
És elsírta magát. Ez az öreg ördög, akinek még mindig bűzlött a szőre, ez a feketekabátos udvari bolond, ez a konya-orrú templomszolga, a kislányok liliomtiprója: elsírta magát! De, ami még rosszabb, pillogva elsírtam én is magam, én, a „bölcs, a hatalmas, a mindenható”! Így sírtunk ketten, a két földre szállt megpörkölődött ördög, és az emberek – ezt boldogan beismerem! – keserű könnyeinkre együttérzéssel néztek. Sírva-nevetve mondtam:
– Toppy, nehéz embernek lenni?
És Toppy szipogva és alázatosan felelte:
– Nagyon nehéz, Mr. Wandergood.
Ekkor tekintetem véletlenül Mariára siklott, és azonnal felszáradtak szentimentális könnyeim. Általában ez az este a lehető legváratlanabb és legérthetetlenebb átmenetekkel vált emlékezetessé: emberke, számodra ez biztosan nem újdonság, hirtelen csaptam át az egyik hangulatból a másikba. Vagy nyöszörögtem és átmentem a lírába, – zokogó költő – vagy elöntött a kő-nyugalom és a legyőzhetetlen erő érzése, vagy hülyeségeket fecsegtem, egyre ostobábban és teljesen összefüggéstelenül, amíg egy újabb szakasz nem fordított át egy halálos és szótlan bánatba. Magnus elkapta Mariára vetett pillantásomat és arcán kelletlenül jelent meg valamiféle mosoly. Megigazítottam elszakadt inggalléromat és szárazon mondtam:
– Még nem tudom, örüljek-e, hogy nem öltelek meg, barátom. Most abszolút nyugodt vagyok, kérlek, mondj el mindent nekem… erről a nőről. Mivel te hazudsz, őt kérem meg. – Signorina Maria, Ön a menyasszonyom volt, a közeli napokban már feleségemnek óhajtottam Önt nevezni, mondja meg az igazat: valóban … ennek az embernek a szeretője?
– Igen, signor.
– És… régóta?
– Öt éve, uram.
– És most hány éves?
– Tizenkilenc, uram.
– Tehát, tizennégy éves korától? Magnus, folytasd.
– Ó, istenem!
(Ezt az öreg ördög, Toppy kiáltotta.)
– Ülj le, Maria. Amint látod, Wandergood – kezdte száraz és nyugodt hangon Magnus, mintha nem is emberről, csupán egy preparátumról lenne szó: – ez az én szeretőm nem mindennapi jelenség. Különös hasonlatossága mellett, a Madonnával, amely képes megtéveszteni nemcsak az annyira jártasokat a vallásban, mint te meg én, valóban mennyei szépsége, tisztasága és gyönyörűsége mellett ez a nő a fejétől a talpáig egy megvásárolható, perverz és szégyentelen állat…
– Magnus!
– Nyugodj meg. Látod, ő hogy hallgat engem? Még az öreg Toppy is reszket és pirul, és az ő tekintete ugyanolyan fenséges, minden vonása árasztja a megbonthatatlan harmóniát… Észrevetted, milyen tiszta Maria tekintete? Mindig tiszta. Maria, figyelsz rám?
– Igen, persze.
– Kérsz narancsot vagy bort? Vegyél, ott van az asztalon. Igaz is, figyeld meg a járását: mintha örökké virágokon vagy felhőkön járna, rendkívüli könnyedség és szépség! Mint régi szeretője, tudok még egy rendkívüli részlettel szolgálni, amiről sejtelmed sem lehet: egész lénye, a teste valamilyen csodás virágillatot áraszt. Nos, most pedig a lelki tulajdonságairól, ahogy a pszichológusok mondanák. Ha közönségesen beszélünk róla: buta, elképesztően buta liba. De ravasz. És hazug. Imádja a pénzt, de csak az aranyat. Mindaz, amit neked valaha is mondott: az én szavaim ismétlése, a bonyolultabb mondatokat kívülről bevágta… erősen meg is kínzott közben. És mégis nagyon féltem, hogy a szerelem nem fog megakadályozni abban, hogy meglásd kivételesen árulkodó butaságát, és ezért az utóbbi, a döntő napokban készakarva elrejtettem előled.
Toppy felnyögött:
– Ó, istenem! A Madonna!
– Ön csodálkozik ezen, Mr. Toppy? – kérdezte Magnus, hátra fordítva a fejét. – Hozzáteszem, hogy nem egyedül csak Ön. Emlékszel, Wandergood, meséltem neked Maria végzetes hasonlatosságáról, amely halálát okozta egy ifjúnak. Akkor csak félig nem mondtam igazat: az ifjú valóban öngyilkos lett, amikor meglátta Maria lényegét. Tiszta volt a lelke, szerette, akárcsak te, és nem bírta elviselni… hogyan is mondják? … eszményének a bukását.
Magnus felnevetett:
– Maria, emlékszel Giovannira?
– Egy kissé.
– Hallod, Wandergood? – kérdezte nevetve Magnus. – Ugyanezt mondta volna, ugyanezen a hangon rólam egy hét múlva, ha sikerül megölnöd engem. Egyél még narancsot, Maria… Viszont, ha nem hétköznapi nyelven beszélnénk Mariáról, nem is olyan buta. Egyszerűen hiányzik neki az, amit léleknek nevezünk, teljesen hiányzik. Többször megpróbáltam betekinteni a szíve mélyére, a gondolataiba, de minden alkalommal úgy kezdett a fejem szédülni, mintha ott állnék egy szakadék szélén: semmi nincs ott. Üresség van ott. Wandergood, Mr. Toppy – valószínűleg észrevették, hogy a jég nem lehet olyan hideg, mint a halott ember homloka? De bármilyen ismert pusztaságot is képzelnék el rajongó barátaim, nem lehet összehasonlítani az én csodás, fényt hozó csillagos bensejében hordott szinte abszolút vákuummal. Tengerek csillaga, rémlik, hogy egyszer így nevezted, Wandergood?
Magnus ismét felnevetett, kiivott egy pohár bort, sokat ivott aznap este. – Kér bort, Mr. Toppy? Nem? Nos, ahogy óhajtja. Én iszom. Hát, ezért nem akartam Mr. Wandergood, hogy kezet csókolj ennek a féregnek. Ne süsd le a szemed, barátom. Képzeld azt, hogy múzeumban vagy és bátran, egyenesen rá nézz. Van valami ellenvetése, Mr. Toppy?
– Igen, signor Magnus. Engedelmével, Mr. Wandergood, eltávoznék. Mint gentleman, jóllehet… parányi, … de képtelen vagyok jelen lenni…
Magnus a szemét gunyorosan résnyire szűkítette:
– Egy ilyen jelenetnél?
– Igen, egy ilyen jelenetnél, amikor egy gentleman egy másik gentleman hallgatólagos beleegyezésével így megsért egy hölgyet! – kiáltotta Toppy felgerjedve és felállt.
Magnus ugyanolyan ironikusan fordult felém:
– És te mit mondasz, Wandergood? Elengedjük ezt a parányi gentlemant?
– Maradj, Toppy.
Toppy megadóan ült vissza. Mintha most először vettem volna lélegzetet, mióta Magnus elkezdett beszélni, és rápillantottam Mariára. Hát, mit mondjak? Ez Maria volt. És most értettem meg egy kissé, mi is megy végbe, amikor az ember kezd megbolondulni.
– Folytathatom? – kérdezte Magnus. – Mellesleg, már nincs sok hátra. Igen, akkor vettem magamhoz, amikor tizenöt-tizenhat éves lehetett, ő maga sem tudja évei számát, de már nem az első szeretője voltam… és nem is a tizedik. A múltját soha pontosan nem ismertem meg. Vagy ravaszul hazudik, vagy igazán hiányzik az emlékezőtehetsége, de sem a legagyafúrtabb vallatási módszerek, – melyeken a legtapasztaltabb bűnöző is elcsúszott volna – sem az ajándékok, sem a lefizetések, de még a fenyegetéseim sem – nagyon gyáva, – bírták rá, hogy beszéljen. „Nem emlékszik”, ennyi az egész. Viszont a romlottsága, amely elképesztő és mélységes, egy szultánt is elkábítana, az ars-amandiban tanúsított rendkívüli jártassága és bátorsága igazolja azt a feltevésemet, hogy egy nyilvánosházban – vagy egy … Néró udvarában tanulta ki a mesterséget. Nem ismerem a korát, szememben nem változik: miért ne képzelhetnénk el, hogy nem húsz, de kétezer éves? Maria… te mindennek a birtokában vagy és mindent tudsz?
Nem néztem rá erre a nőre. De feleletéből bizonyos elégedetlenség érződött ki:
– Ne beszélj ostobaságokat, mit gondolhat rólam Mr. Wandergood?
Magnus hangosan nevetett fel és poharával koppantott egyet:
– Hallod, Wandergood, neki a te véleményed a fontos! És akkor mi van, ha megparancsolom: vetkőzzék le a jelenlétünkben…?
– Istenem, istenem! – jajdult fel Toppy, és kezével eltakarta az arcát. Gyors pillantást vetettem Magnus szemébe, és hosszasan beledermedtem tekintetének iszonyatos bűvöletébe. Arca még nevetett, ezt a sápadt álarcot még egy vidám nevetéshez hasonló görcs uralta, de szeme mozdulatlan és homályos volt. Ez a szem rám nézett, de mégis valahova a távolba, és sötét és üres őrületet tükröző kifejezése rettenetes volt: csak egy koponya üres szemürege lett volna képes így gyűlölködni és fenyegetni.
És akkor ismét minden elsötétült előttem, és mire felocsúdtam, Magnus már háttal ült nekem, és nyugodtan itta a borát. Meg sem fordulva, poharát a fény felé tartva, megszagolta a bort, kissé ivott belőle, majd a korábbihoz hasonló, nyugodt hangon így szólt:
– Hát, így van ez, Wandergood, barátom. Már szinte mindent tudsz Mariáról, vagy ahogy te nevezted, a Madonnáról, és felteszem a kérdést: akarod-e őt vagy sem? Neked adom. Vidd. Ha igent mondasz, ma már ott lesz a hálószobádban, és… esküszöm az öröklétre, kellemes lesz az éjszakád. Nos?
– Tegnap te, ma meg én?
– Tegnap én, ma meg te! – nevette el magát meggyőződés nélkül. – Rossz férfi vagy, Wandergood, ha ilyen buta kérdéseket teszel fel. Vagy még nem szoktad meg, hogy más melegítse fel az ágyadat? Vidd, olyan remek kislány. Mindent tud.
– Magnus, kit kínozol? … Magadat vagy engem?
Magnus ironikusan rám nézett:
– Milyen okos kisfiú! Persze, hogy magamat! Ön, Wandergood egy nagyon okos amerikai, őszintén csodálkozom, hogy ilyen rossz karriert futott be. Kedves gyermekeim, menjetek aludni, jó éjszakát. Mi van, miért bámulsz így rám, Wandergood: túlságosan korainak tartod még az időt? Akkor vidd és sétálj vele a parkban. Amikor majd a holdfényben látod Mariát, háromezer Magnus sem lesz képes elhitetni veled, hogy ez az égi tisztaságú lény ugyanolyan állat, mint…
Elöntött a forróság:
– Thomas Magnus, Ön egy undorító csaló és hazug ember! Ha Maria egy bordélyházban tanulta ki a mesterségét, akkor az Ön felsőfokú végzettsége, tisztelt Signor, valószínűleg e száműzetésből, egy börtönből ered. Onnan hozta magával, s minden úri tréfáját és szellemességét átitató aromát. Fárasztani kezd az Ön sápadt pofája. Legközönségesebb lebujhősként csaléteknek használni fel egy nőt…
Magnus az öklével az asztalra vert, szemét elöntötte a vér, és szikrázott:
– Elhallgass! Te hihetetlenül nagy szamár! Vagy nem érted, hogy becsapott engem is, akárcsak téged? Ki az, aki nem csalatkozik, ha a Madonnával találkozik? Ó, az ördögbe is! És vajon mit jelent a te jelentéktelen, csíkos amerikai lelked minden szenvedése az én lelkem nyomora mellett? Ó, az ördögbe is! Szellemességek, tréfák, gentleman-ek és ladyk, szamarak és tigrisek, istenek és ördögök! Hát, nem látod: ez nem nő, ez egy sólyom, aki naponta a májamat csipkedi a csőrével! Már reggel elkezdődnek a kínjaim. Minden reggel, feledve a tegnapi napot, magam előtt a Madonnát látom, és hiszek! Arra gondolok: mi lehetett velem tegnap? Feltehetően tévedtem, nem vettem valamit figyelembe! Lehetetlen, hogy ez a tiszta tekintet, ez az istennő járás, ez az abszolút-tiszta Madonna-arc egy prostituálté. Thomas, a te lelked a szennyes, Maria olyan tiszta, akár egy ostya. És megtörtént, hogy térden csúszva kértem ettől az állattól a bocsánatot! Képzeld el, térden csúszva! Akkor voltam, Wandergood, igazán őszinte és sajnálatraméltó csaló! Megindultan képzeltem el magamnak, felruháztam saját gondolataimmal és saját érzéseimmel, idiótaként örvendeztem, majdnem sírtam örömömben, amikor ő – a szavakat alig találva – megismételt valamit. Akár egy pap, magam voltam, aki felékesítettem a bálványomat, hogy aztán belehulljak a mámor Semmijébe! De az igazság az erősebb volt. A hazugság percről-percre, óráról-órára kúszott elő belőle, volt úgy, hogy éjszaka már ütöttem. Sírtam és vertem, kegyetlenül ütöttem, ahogy a strici a maga kitartóját. Aztán jött az éjszaka, az a babiloni perverzitása, majd holttá váltan az alvás… és a felejtés. És ismét a reggel. És ismét a Madonna. És ismét… Ó, az ördögbe! Egyetlen éjszaka elteltével úgy nőtt a hitem ki újra, mint Prometheus mája, és ő, mint a kánya, egész nap, újra és újra gyötörte. Wandergood, én is eleven ember vagyok!
Magnus hidegrázósan járt-kelt a szobában, benézett a kialudt kandallóba, majd odament Mariához. Maria kérdően emelte rá tiszta tekintetét, és Magnus óvatos-gyöngéden, ahogy a macskát vagy a papagájt szokták, megsimogatta a haját, így motyogva:
– Micsoda fejecske! Micsoda kedves fejecske… Wandergood, gyere, simogasd meg!
Megrántottam elszakadt ingujjamat és ironikusan kérdeztem meg:
– És ezt a kányát most nekem akarod ajándékozni? Már nincs mivel etetned? A májamra is szükséged van a milliárdjaim mellett?
De Magnus már megnyugodott. Leküzdve izgatottságát és láthatóan jelentkező részegségét, lassan visszament a helyére, és udvariasan adta ki a parancsot:
– Most válaszolok Önnek, Mr. Wandergood. Maria, menj, kérlek a szobádba, még beszédem van Mr. Wandergooddal. Önt, tiszteletreméltó Mr. Toppy, szintén megkérném, egy kis időre távozzon körünkből. Eltöltheti ezt a kis időt barátaimmal a szomszéd szobában.
– Ha Mr. Wandergood úgy parancsolja… – mondta szárazon Toppy, és nem állt fel.
Beleegyezően intettem, és titkárom, rá sem nézve Magnusra, engedelmesen távozott. Kiment Maria is. Ha végig ragaszkodom az igazsághoz, el kell mondanom, hogy Magnussal kettesben maradva, az első pillanatban ismét el szerettem volna sírni magamat, oda szerettem volna hajtani a fejem a mellényére és zokogni: hiszen ez a rabló a barátom volt! De csak így tettem: hamm! és lenyeltem a könnyeimet, aztán ezzel kielégültem. Majd egy rövid ideig tartó, kétségbeesés következett, mert Maria elment. És lassan, talán távoli, régi emlékezetemből elkezdett kúszni a szívem felé egy kegyetlen és vak düh, az ütni-verni és pusztítani vágyás. Azt is elmondom, hogy nagyon idegesített állandóan le-lecsúszó, elszakadt ingujjam, komolyságra és fenyegető mivoltomra volt szükség… ez meg olyan nevetségessé tett… ah, az ilyen semmiségektől függ itt a földön a legfontosabb események kimenetele! Szivarra gyújtottam és szándékos gorombasággal dobáltam Magnus gyűlöletesen-nyugodt arcába a szavakat!
– Na, te aztán! Elég a komédiából és a csalásból! Azt mondd, amit kell. Tehát, át akarod adni a kányádat?
Magnus szeme haragosan szikrázott, de nyugodtan felelt:
– Igen. Ez az a kísérlet, Wandergood, amelyet fel akartam ajánlani Önnek. Félő, hogy kissé felesleges és eredménytelen bosszúérzettől vezettetve elragadtattam magamat, és Maria jelenlétében, nagyobb hévvel beszéltem, mint ahogy az illő lett volna. Arról van szó, hogy mindaz, amiről itt olyan festőien beszéltem, a szenvedély, a kétségbeesés, Prometheus minden kínja, már a múlté. Már úgy nézek Mariára, minden fájdalom nélkül – sőt, bizonyos elégedettséggel – mint egy szép és hasznos vadállatra… Hasznosra a lelki tartományokban, érti? Mi az, hogy Prometheus mája? Lényegében csak hálás lehetek Mariának! Mindez csak ostobaság! Maria a fogacskáival minden értelmetlen hitemet kirágcsálta belőlem, ő adta nekem ezt a világot, kemény és hibátlan életszemléletet, amely semmilyen csalást nem engedélyez, és semmilyen szentimentalizmust sem. Wandergood, Önnek ezt meg kell értenie, ki kell próbálnia, ha Ön tovább akar lépni Thomas Magnussal.
Hallgattam és lustán szívtam egyet a szivaromon. Magnus szeme kihunyt, még nyugodtabban és szárazabban folytatta:
– Hogy a halálhoz szoktassák magukat, a remeték koporsóban aludtak: legyen Maria az Ön számára ez a koporsó. És mikor majd el akar menni a templomba vagy meg akar csókolni egy nőt, vagy valakivel egymás felé nyújtják a karjukat, kérem, nézzen Mariára, és jusson eszébe Thomas Magnus, az atya. Vigye Mariát, Wandergood, és hamarosan meggyőződik majd Maria hasznosságáról. Nekem ő többé nem kell. És amikor majd az Ön megsebzett lelke, az őszinte, olthatatlan emberi gyűlölet lángjától felizzik, jöjjön el hozzám, besorolom a harcosaim közé, ők már hamarosan… Vannak még kétségei? Akkor menjen, horgásszon új csalásokra, de vigyázzon a madonnákkal és a szélhámosokkal, illinoisi uraság!
Hangosan felkacagott, egyetlen hajtásra kiivott egy pohár bort. Elhagyta a magára erőltetett nyugalom. Elvörösödő szemében ugrálni kezdtek a részegség lángjai, vidámak, komikusak – karneváli fények –, néha sötéten-ünnepélyesek és ködösek, mint éjszakai sírnál a temetési fáklyák. A csaló lerészegedett, de tartotta magát, csak levelei susogtak hangosabban, mint a tölgy a déli szélben. Elém állva, cinikusan kidüllesztett mellel, szinte teljesen kiadva magát, szinte rám köpve szólt:
– No, mi van? Sokáig fogsz még, szamár, gondolkozni? Siess, mert kidoblak. Gyorsabban! Végül is, rád untam, miért is állok még szóba veled? Mire gondolsz?
Zúgni kezdett a fejem. Azt az átkozott ingujjat ráncigálva így feleltem:
– Arra gondolok, milyen gonosz, milyen kevély, milyen érzéketlen és undorító állat vagy! Arra gondoltam, hogy vajon a pokol mélyén vagy az élet mely forrásánál találhatnék számodra megfelelő büntetést. Igen, én azért jöttem a földre, hogy játszak és nevessek. Igen, én magam is készen álltam minden rosszra, magam is álcázva magamat hazudtam, de te, te szőrös féreg, behatoltál a szívembe, és megharaptál. Kihasználtad, hogy emberi szívem van, és megharaptál, te szőrös féreg. Hogy merészeltél engem becsapni? Megbüntetlek.
– Te? Engem?
– Igen. Én, téged.
– A rendőrség?
– Nem félsz tőle? Jó. Ám legyen, a te bíróságaid nem érnek semmit, legyen úgy, hogy itt a földön büntetés nélkül maradsz, te lelkiismeretlen és gonosz állat, legyen úgy, hogy abban a hazugság-tengerben, amely a ti életetek, elvegyül majd nyomtalanul a te hazugságod is, ám legyen, hogy nincs a földön egy láb, amely eltaposna téged, te szőrös féreg. Ám legyen! Itt én is erőtlen vagyok! De eljő a nap, amikor majd elhagyod a földet. És amikor majd eljutsz Hozzám és az Én birodalmam égboltja alá…
– A te birodalmad, Várj csak, Wandergood. Hát ki vagy te?
És ekkor történt meg földi életem legszégyentelibb eseménye. Mondd csak: nevetséges és szégyenletes, ha a Sátán, még ha emberi alakot öltött is, imádsággal az ajkán térdel le egy prostituált előtt, és az első semmirekellő, aki az útjába kerül, kifosztja? Igen, ez valóban nevetséges és szégyenletes a bölcs Sátánra nézve, aki az öröklét levegőjét árasztja. De, mit mondanál arról a Sátánról, aki gyáva és sajnálatra méltó hazuggá válva, remegve, a színházi királyság kartonkoronáját teszi a fejére? Emberke, szégyellem magamat. Adj nekem egy pofont, emberke, azokból, amelyekkel barátaidat és fizetett bolondjaidat traktálod. Vagy ez a leszakadt ingujj juttatott ebbe a meggondolatlan és sajnálatra méltóan dühös állapotba? Vagy ez jelentette emberiesülésem utolsó aktusát, amikor a szellem, a lélegzetével földig hulló, ezzel a lélegzettel port és ganét söpör? Vagy a Madonna pusztulása – aminek tanúja voltam? – a Sátánt is belelökte ugyanabba a szakadékba?
Nos, csak gondold el! …mit is feleltem Magnusnak. Szétszakadt ingemben, kidüllesztett mellel, észrevétlenül – hogy le ne essen rólam – az ingujjamat fogva, és fenyegető tekintettel nézve, bátran a csaló Magnus – ahogy én gondoltam: ijedt – szemébe, ünnepélyesen válaszoltam:
– Én vagyok a Sátán.
Magnus egy pillanatra elhallgatott, aztán úgy nevetett fel, amire csak egy részeg, undorító embertetem képes. Te, emberke, persze ezt is vártad, de én nem ezt vártam. Esküszöm az öröklétre, hogy egyáltalán nem ezt vártam! Valamit kiáltottam, de a hangomat elnyelte ennek az állatnak a pimasz hahotája. Végül, elkapva a hahotája közbeni pillanatnyi szünetet, gyorsan és szerényen megmagyaráztam… lábjegyzetben, a kiadó magyarázatát nyújtva:
– Értsd meg: emberré vált Sátán vagyok. Emberiesültem.
Kigúvadt szemmel hallgatott, és az újabb és újabb hahotarohamtól szédelegve tartott az ajtó felé, majd azt kinyitva elkiáltotta magát:
– Ide! Gyertek ide! Itt a Sátán! Emberi-…esült!
És eltűnt az ajtó mögött. Ó, ha valódi ördögként el tudtam volna szállni abban a határtalan hosszúra nyúlt pillanatban, amíg az összeszedte ennek a rendkívüli előadásnak a közönségét! Meg is jelentek mind, hogy lennének átkozottak: Maria is, a hat munkatárs is, és az én szerencsétlen Toppym is, no
meg maga Magnus, aztán a menet végén őfőtisztelendősége, H. kardinális! Az átkozott borotvált majom nagyon ünnepélyesen lépegetett, még meg is hajolt előttem, aztán ugyanolyan ünnepélyesen helyet foglalt a karosszékben, még a reverendáját is megigazította a térdén. Mindnyájan értetlen arcot vágtak, még nem sejtve, vajon miről van szó, Magnust is, engem is nézegettek. Magnus igyekezett megőrizni a komolyságát.
– Miről van szó, signor Magnus? – kérdezte kegyesen a kardinális.
– Őfőtisztelendősége, engedelmével bejelentem a következőket. Mister Wandergood épp most jelentette ki nekem, hogy ő a Sátán. Igen, az emberiesült Sátán. Így, az Ön feltevése, hogy ő egy amerikai, Illinoisból, egyszerűen megdől. Mr. Wandergood maga a Sátán, és láthatóan csak nemrég kegyeskedett megjelenni a pokolból. Mi lesz velünk, Őfőtisztelendősége?
A hallgatásom nem nyújtott menedéket. De bármit is csinálhattam volna ezzel a felrobbantott Wandergooddal, akinek a szívében a sértés forrongott! Wandergood, az egy lakáj, aki eltulajdonította urának közismert nevét, vajmi keveset tudva ura nagyságáról, hatalmáról és kapcsolatairól, de előlépett és irónikus meghajlással így beszélt:
– Igen, a Sátán vagyok. Hozzá kell tennem signor Magnus szavaihoz még, hogy nem csupán emberiesült, de kirabolt Sátán is vagyok. Ön, őfőtisztelendősége, nem ismeri ezt a két rablót, aki engem megrabolt? Vajon az egyik nem éppen Ön az, őfőtisztelendősége?
Csak egyedül Magnus mosolygott továbbra is, a többiek, ahogy én láttam, komollyá válva várták a kardinális válaszát. És lőn: a borotvált majom jó színésznek bizonyult. Fölöttébb ijedt arcot vágva, jobbkezét felemelve, gesztusaival és szavaival ellenkezően – messzemenő jóindulattal ejtette ki:
– Vade retro, Satanas!
Nem mesélem el, hogyan nevettek fel. Magad is el tudod képzelni. Még Maria is látni engedte apró fogacskáit. Szinte eszemet vesztve a dühtől és az erőtlenségtől, Toppy támogatását kértem, de Toppy a tenyerébe temette arcát, a sarokban, magát összehúzva hallgatott. Az általános hahota közepette, betetőzésül felhangzott Magnus nehézkes és határtalan gúnyteli hangja:
– Nézzétek a megkopasztott kakast. Ez a Sátán!
És újabb röhögés-áradat. Őfőtisztelendősége magán kívül csapkodott szárnyaival, fulladozott, vonított, nevetésre alkalmatlan torka alig bírta kibocsátani a hahota-orkánt. Dühösen megrántottam, leszakítottam és zászlóként meglengettem az átkozott ingujjamat, összes vitorlámmal a hazugság nyílt tengerére hajókáztam. Tudtam, hogy valahol elől majd zátonyra futok, de úgy vitt az erőtlenség és a düh, mint egy sajkát.
Szégyellem ezeket a szavakat – mind csak remeg és vonít a tehetetlenségtől. Akár a falusi pap, aki a pokollal és annak dantei-irodalmi-eredetű-gyötrelmeivel fenyegeti meg híveit. Ó, pedig tudatában voltam valaminek, ami igazán megijeszthette volna őket, de hogyan is lettem volna képes kifejezésre juttatni a rendkívülit, ami a nyelvükön kifejezhetetlen? És, fecsegtem az örök tűzről. Az örök kínokról. Az olthatatlan szomjról. A fogak csikorgatásáról. A könnyek és panaszok eredménytelenségéről. És még miről is? Ah, hát a felizzított vasakról, egyre inkább lángra gyúlva ezeknek a sima pofáknak a közönyétől meg a szemérmetlenségtől, ezeknek az apró szemeknek, ezeknek a senki-lelkeknek a szemérmetlenségétől, akik büntethetetlennek képzelik magukat, akik akár egy várban, úgy ültek semmiségük és végzetes vakságuk falai mögött, és áthatolhatatlan homlokukról lepattant minden szavam! És, gondold csak el, csupán az én Toppym, ő volt az egyetlen, aki megijedt. Holott éppen Toppy tudhatta egyedül, hogy minden szavam hazugság! Amikor megláttam ijedt és könyörgő tekintetét, az olyan elviselhetetlenül ostoba és nevetséges volt számomra, hogy a legmagasabb szárnyalás közepette azonnal félbeszakítottam beszédemet. Egyszer-kétszer még meglengettem az ingujjamat, amely a zászlót helyettesítette, aztán bedobtam a sarokba. Úgy láttam, hogy egy pillanatra megijedt a borotvált majom is: sápadt, négyszögletes arcán erőteljesebben ütközött ki a kékség, szemének szene pedig mintha valamit gyanítana, izzott bozontos szemöldöke alatt, de hirtelen felemelte a kezét és a nagy hallgatást ugyanaz a tréfás kijelentés szakította félbe:
– Vadre retro, Satanas!
Lehet, hogy a kardinális ezzel a tréfával akarta elrejteni ijedtségét? Nem tudom. Semmit nem tudok. Sem megsemmisíteni, mint Sodomát és Gomorrát, sem elégetni nem voltam képes őket, de vajon érdemes-e a libabőrről vagy a hangyákról beszélni? Egyetlen pohár bor mentett meg ettől.
És Magnus, a lelkek gyakorlott orvosa nyugodtan felajánlotta:
– Nem kér egy pohár bort, őfőtisztelendősége?
– Örömmel elfogadom – felelte a kardinális.
– A Sátánnak meg nem adunk – tette hozzá Magnus, miközben kitöltötte a bort, és tréfásan rám sandított. De már azt tehetett és azt mondhatta, amit akart. Wandergood kimerült és rongyként hevert a karosszék karfáján.
A bor kitöltése után Magnus rágyújtott egy cigarettára (cigarettázik), végignézett a hallgatóin, mint egy előadó az előadás előtt, és a teljesen összetört Toppynak kedélyesen odabólintott, majd így szólt… jóllehet a szeme részeg volt és véreres, hangja kemény, beszéde egyenletesen nyugodt volt:
– Meg kell mondanom, Wandergood, hogy igen figyelmesen hallgattam az Ön lángoló és szenvedélyes beszéde mondhatnám, roppant nagy művészi hatást keltett… esetenként Savonarola barát igehirdetésének legjobb részeit idézte fel emlékezetemben. Nem gondolja, őfőtisztelendősége, hogy létezik bizonyosfajta hasonlóság? Ámde! Ön kissé idejét múlta. A derűs Firenzében még pánikot kelthetett az örök szenvedéssel való fenyegetőzés, de a modern Róma levegőjében ez igencsak hiteltelenül hangzik. Bűnösök, Mr. Wandergood, régen nincsenek a földön. Ön ezt még nem vette észre? A bűnözőknek meg, ahogy többször is kifejezte volt magát, no meg a csalóknak, ijesztőbb a rendőrség egyszerű kis felügyelője, mint maga Belzebub, az ördögök egész hadával. Be kell vallanom, furcsállom – a pokol kínja és az öröklét mellett – az Ön felhívását a történelemhez és az utódok ítélőszékéhez, de a modern gondolkodást illetően, Ön itt sem állt a helyzet magaslatán: ma már minden bolond tudja, hogy a közönyös történelem egyforma jóindulattal rója rá lapjaira a mártírok és a gonosztevők nevét. Mr. Wandergood, mindennek a formátum a lényege, Önnek ezt, az amerikainak, különösen meg kell értenie. No, és ezek a súlytalan pálcák, amelyekkel a történelem bünteti a nagy bűnösöket, alig különböznek a babérlevéltől, nagy távolságon még ez a jelentéktelen különbség is elmosódik, biztosítom Önt, Wandergood, teljesen eltűnik! És mivel a kétlábú be óhajt a történelembe mászni, – és ez az óhaj benne él mindannyiunkban, Mr. Wandergood – megvan hozzá a képessége, hogy ne válogassa meg az ajtót, amelyen át belép oda, bocsánatot kell kérnem őfőtisztelendőségétől, … de egyetlen utcai kurva sem fogadja olyan örömmel új vendégét, mint a történelem a maga új hősét. Ah, attól félek, hogy Wandergood sem a pokollal, sem a történelemmel nem ért el sikert, jobb, ha rendőrért küld még ebben a minutában. Ah, de attól félek, azzal sem érne el sikert, még nem volt időm elmondani, hogy őfőtisztelendősége bizonyos mértékig érdekelt azokban a milliárdokban, amelyeket Ön törvényesen engedett át nekem, és az ő kapcsolatai… ugye, megérti?
Szegény Toppy, hogy pislogott! A munkatársak vidáman felnevettek, de a kardinális haragosan, szemecskéjével égetve, rám morgott:
– De nem mondott igazat. Azt mondta, hogy ő a Sátán. Signor Magnus, dobja ki. Ez csalás!
– Vajon az? – mosolyodott el Magnus udvariasan – Nem is tudtam, hogy a Sátán is a gyülekezethez tartozik…
– A Sátán az bukott angyal – mondta határozottan a kardinális.
– És mint olyan, ugyancsak az Ön szolgálatában áll? Értem. – bólintott Magnus és mosolyogva fordult hozzám. – Hallja, Wandergood? Őfőtiszteletlensége elégedetlen az Ön arcátlanságával.
Hallgattam. Magnus hamisan rám kacsintott a véreres szemével és megjátszott fontossággal folytatta:
– Azt gondolom, őfőtisztelendősége, hogy egy egyszerű félreértésről van szó. Ismerem Mr. Wandergood szerénységét és olvasottságát, és feltételezem, hogy a Sátán nevét közismert művészi fogásként alkalmazta. Vagy a Sátán talán a rendőrséggel fenyegetőzne? És egyáltalán, látott már valaha valaki is egy ilyen Sátánt?
Attraktív gesztussal nyújtotta felém a kezét, tréfájára újabb nevetéshullám válaszolt. A kardinálist is elöntötte a nevetés, csak Toppy csóválta minden bölcsességet nélkülöző fejét, mintha azt mondaná:
– Idióták!…
Magnus, azt hiszem, észrevette. De lehet, hogy a részegség lett ismét úrrá rajta. Vagy ez a lelkét égető vadság, amely nem bírt megmaradni a gát mögött és mindent elöntött. És fenyegetően rázta meg súlyos, robbanó fejét, és felkiáltott:
– Elég volt a nevetésből! Ez ostobaság. Honnan tudtok ti mindent? Ez ostobaság, én mondom nektek. Semmiben nem hiszek, éppen ezért tartok mindent lehetségesnek. Wandergood, szorítsunk kezet, ezek itt mind bolondok, én el tudom képzelni, hogy te vagy a Sátán. Csak éppen, Sátán barátom, undorító egy történelmi helyzetbe pottyantál bele. Mert én most mégis kidoblak téged! Hallod, … te ördög!
Ujjával megfenyegetett, és elgondolkodott, mélyre hajtott és súlyos fejével és vörös szemével úgy ragyogva, akár egy bika, a kifutásra készen. A munkatársak zavartan hallgattak, hallgatott a sértődött kardinális is. Magnus még egyszer jelentőségteljesen megfenyegetett és ezt mondta:
– Ha te vagy a Sátán, itt elkéstél. Érted? Minek jöttél ide? Azt mondtad, hogy játszani? Kitalálni valami új, gonosz játékot, ahol mi a te zenédre táncolunk? De elkéstél. Korábban kellett volna jönnöd, mostanra már felnőtt a föld, nincs szüksége a te tehetségedre. Nem magamról beszélek, aki oly könnyedén csaptalak be és vettem el a pénzedet, Én, Thomas Ergo. Mariáról sem beszélek. De nézd meg ezeket a szerény és aprócska barátaimat és szégyelld magad: hol vannak a pokolban ilyen elragadó, bátor, mindenre kész ördögök? És ők még a történelembe sem kerülnek bele, olyan parányiak…
1919
Fordította: Urbán Nagy Rozália
Illusztráció: A Sátán naplója
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/1) →
