Németh Erzsébet: Úgy, Élet (versek)
•
Úgy
Úgy hiányzom magamnak!
Miért veszítettek el:
fehér pártás akácok,
sárga gyöngyös kutyatej,
véradást álmodó pipacs,
csukott tenyerű lapu…
egykor ülőpárnám voltál,
mára bezárult kapu…
Vagyok örök-kirekesztett –
Élet
Gyufát gyújt lelkedben
holnap is a hajnal,
lerúgod magadról a paplant,
s a fürdőszobában állsz
a tükör előtt:
álarcot öltesz és álruhát –
királyit, és koldulni indulsz.
Rovod a távolságot
útkanyarokban,
árokpartokon,
és rója rád jeleit az idő,
évek paroláznak veled,
nyűtt cipődön sár vagy pormaradék.
Évszakokba harapsz,
nyálad csordul,
vacog a fogad…
úszol álmaid sugárútjain
és delfint simogatsz.
Átfűzöd magad a tűfokán
összeölteni kóborló égtájakat.
Hazaértél – súgja valaki.
De úton vagy még, – érzed:
villog a táj, kavics csikorog,
lepkék lejtenek új táncokat…
Csillag vére csöppen kézfejedre,
beisszák pórusaid –
Az Üveghegyről
a sikolyok visszacsúsznak,
egy szobor integet,
majd térfogattalanodik a tér…
Sírva futsz szárnysuhogások elől,
kuszálódik szívdobogásod,
remény-remegésed leáll.
Kidülledt szemed a menetrenden.
Fölfelé zuhanás –
Illusztráció: üveghegyek
Ezek is érdekelhetik!
Dóczi Székely Gábor: Mohács még egyszer (versek) →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
Száva Csanád: mielőtt ténylegesen eljöhet valami (versek) →
