július 5th, 2024 |
0Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3)
Az előző részt ld. ⇒http://www.naputonline.hu/2024/07/01/leonyid-nyikolajevics-andrejev-a-satan-naploja-iv2/
március 26.
Róma, palazzo Orsini
Ötödik éjjel nem alszom. Mikor csöndes palotámban kialszik az utolsó fény is, halkan lemegyek a lépcsőn, csöndesen hívom a kocsimat – ki tudja, miért, félek még saját lépteim zajától is, – aztán az egész éjszakára elutazom Campagnaba. Ott, autómat az úton hagyva hajnalig a sima sztrádán bolyongok vagy elüldögélek egy-egy rom tövében, mozdulatlanul. Láthatatlan vagyok, s ritka járókelők – talán albanói parasztok – hangosan társalognak, egyáltalán nem zavartatják magukat. Imponál nekem, hogy nem láthatnak, valamire emlékeztet, amit már elfelejtettem.
Egyszer, egy kőre ereszkedve megriasztottam egy gyíkot, valószínű, hogy a lábamnál lévő füvet ő rezzentette meg, aztán eltűnt. Az is lehet, hogy egy kis kígyó volt, nem tudom. Rettenetesen szerettem volna gyíkká vagy kicsiny kígyóvá válni, hogy a kő alól ne látszódjam ki: kényelmetlen és izgat engem, hogy ilyen magas vagyok, hogy nagy a lábam és a kezem, hogy az egész méretem ekkora, hogy nagyon nehéz láthatatlanná válnom. És még valami – kerülöm a tükörbe-nézést, fáj arra gondolnom, hogy van arcom, és azt mindenki látja. Vajon miért féltem Én annyira a sötétségtől? Olyan jól eltakar, el lehet benne rejteni minden fölöslegeset. Feltehetően minden páncélját vagy bőrét vedlő állat érzi ezt a ködös szégyenérzetet, a félelmet és a nyugtalanságot… és a magányt keresi.
Tehát: vedlem a bőrömet? Ah, az ugyanaz a régi szöveg! A lényeg, hogy nem tértem ki Maria tekintete elől és – úgy látszik, – kész vagyok befalazni az utolsó kaput, amelyre annyira vigyáztam. Szégyellem magamat! – esküszöm az öröklétre, – akár a leányka az esküvő előtt, úgy szégyenkezem, szinte elpirulok. A pironkodó Sátán… no, nem, csöndesebben… Ő nincs itt! Csöndesebben! …
Magnus elmondott neki mindent. Nem ismételte meg, hogy szeret, de rám pillantva azt mondta:
– Nekem ígérje meg, hogy nem végez magával.
A többiről a tekintete beszélt. Emlékszel, milyen fenséges? Nehogy azt gondold, elsietett egyetértéssel válaszoltam neki. Úgy váltogattam a láng minden színét, mint a szalamandra a tűzben, nem ismétlem meg előtted amaz égő szavakat, melyeket izzó gerjedelmem vetett ki magából: elfelejtettem őket. De te emlékszel, – milyen fenséges Maria tekintete? Megcsókolva a kezét, alázatosan így szóltam:
– Úrnőm! Nem kérek Öntől negyvennapos gondolkodási időt a pusztában: magam is megtalálom a sivatagot, a gondolkodásra pedig elegendő egyetlen hét, de kérem, adjon egy hetet… és kérem, ne nézzen így rám tovább, ellenkező …
Persze, nem így mondtam, más szavakkal, de ez mindegy. Most levedlem a bőrömet, beteg vagyok, szégyellem magamat és rettegek, mert bármelyik varjú láthat, és megrágalmazhat. Mi hasznom abból, hogy a revolver a zsebemben van? A varjút csak akkor sikerül megölni, ha megtanultál magadra célozni: a varjak ezt tudják, azért nem félnek a kitüremkedő zsebektől.
Emberré válva, fentről érkezve mostanáig csak félig fogadtam el az embert. Az emberségbe, mint idegen lelkiállapotba léptem be, de nem merültem el benne teljesen: egyik kezemmel még Egembe fogództam, szemem még ott nyugszik a hullámok tetején. Maria azt parancsolja, egészen fogadjam el az embert: de éppen az ember az, aki azt mondta, soha nem ölöm meg magamat, önszántamból soha nem távozom az életből. És a korbács? És azok az átkozott ütésnyomok a háton? És a büszkeség?
Ó, Maria, Maria, milyen kegyetlenül kísértesz Engem!
Nézem a Föld múltját, látom az évszázadok, évezredek óta lassan lebegő, szomorú árnyékok miriádjait. A rabokat. Kezük reménytelenül magasodik az ég felé, vékony és áttetsző bőrüket tépik-szakítják csontbordáik, szemük könnyes, a nyögésektől kiszáradt a torkuk. Látom az őrületet, a vért, az erőszakot és a hazugságot, hallom állandóan csaló átkaikat, Istenhez szóló fohászukat, melyben minden egyes szó a kegyelemről és a megbocsátásról átkozza a földjüket. Bármily messze tekintek, a föld mindenütt ég és füstöl, görcsökben fetrengve; bármily mélyre irányítom hallásomat, mindenünnen véget nem érő jajkiáltásokat hallok: lehet, hogy jajkiáltással van tele a földi féreg, Teli serlegeket látok, de bármelyikhez ér hozzá az ajkam, mindegyikben csak epe van és ecet: más itala nincs is az embernek? És, ez az ember?
Korábban is ismertem őket. Korábban is láttam őket. De úgy, ahogy Augustus látta a páholyából az áldozatok sorát: „Ave Caesar! Morituri te salutant.” Sasszemmel néztem rájuk, jajkiáltásukat egyetlen biccentéssel sem óhajtotta megtisztelni bölcs, aranykoszorús fejem: jöttek és eltűntek, vég nélkül jöttek, … és végtelen volt caesari tekintetem közönye is. És most? … lehet, hogy most Én menetelek igyekvően, fölkavarva az aréna homokját? Én vagyok ez a koszos, sovány, éhes rabszolga, aki börtönarcát fölemelve a Sors közönyös szemébe ordít:
– Ave Caesar! Ave Caesar!
És a kegyetlen ostor belehasít a hátamba, fájdalmas üvöltéssel hullok térdre. Vajon az Isten bántalmaz? Nem, ez egy másik rabszolga, akinek megparancsolták, hogy üsse a rabszolgát: hiszen mindjárt az Én kezemben lesz a korbács, az ő háta vérzik majd, ő fogja rágni a homokot, amely még az Én fogaim között recseg!
Ó, Maria, Maria, milyen rettenetesen megkísértesz te Engem!
III.
március 29.
Róma
Vedd meg a legfeketébb festéket, fogd a legnagyobb ecsetet és oszd ketté az életemet – egyetlen széles fekete vonallal – tegnapra és mára. Fogd Mózes vesszőjét és patakként válaszd szét a múló időt, szárítsd ki az Idő medrét … akkor majd megérzed az Én mindennapjaimat.
Ave Caesar, moriturus te salutat!
április 2.
Róma, palazzo Orsini
Nincs szándékomban hazudni. Nincs még bennem, emberke, szeretet irántad, ha már ölelésre tártad a karodat, még tartsd kérlek vissza: a forró csókoknak nem jött még el az ideje. Majd egyszer megöleljük egymást, most viszont legyünk csak visszafogottak és hűvösek, mint két boldogtalan gentleman. Nem állítom, hogy személyed iránt komolyan megnőtt volna a tiszteletem, jóllehet az életed, a sorsod, az én életemmé és sorsommá lett: elegendő, hogy önkéntesen igába hajtottam a nyakamat, most ugyanez a korbács fogja csíkozni hátunkat.
Igen, egyelőre ennyi elég. Észrevetted, hogy nem írom már nagybetűvel azt, hogy „én”? – magammal és revolveremmel együtt a nagybetűt is kidobtam. Ez az alázat és az egyenlőség jele – érted? Egyenlőnek lenni veled – ez az az eskü, amelyet Mariának és magamnak adtam. Alkotmányod helyességére királyként esküdtem fel. És királyként nem leszek esküszegő: megőriztem ősi életemből a megállapodások tiszteletét. Esküszöm, hű barátod leszek közös száműzetésünkben, nem szököm meg egyedül!
Mielőtt elhatároztam volna magamat, az utolsó éjjeleken sokat gondolkodtam az életünkről. Ocsmány egy valami, nem igaz? Nehéz és sérelmes olyan egységnek lenni, amelyet itt, a földön embernek neveznek, ravasz, mohó féregnek, amely kúszik, mászik, sietősen szaporodik és hazugságokat mond, fejét védve a csapásoktól, de bármennyit is hazudik, a kijelölt időben mégis elhalálozik. De, féreg leszek! Csak szülessenek meg a gyermekeim, csak tapossa el gondolkodó fejemet egy gondolkodásra képtelen láb – mindezt alázatosan fogadom. Barátom, mindketten sértettek vagyunk, és az már önmagában is egy kis enyhülést ad: te meghallgatod az én panaszaimat, én meg a tieidet, így már vannak tanuk! Jó dolog az, ha öldökölnek a tereken és mindig vannak szemtanuk is és tanúskodók is.
Hazudni is fogok, ha kell. Nem a próféták játékának szabad hazugságát használom majd, hanem a nyúl kikényszerített hazugságát: amikor el kell rejteni a fület, amikor nyáron szürkévé, télen fehérré kell válnia. Mi mást tehetsz, ha minden fa mögött ott áll egy puskás ember! Ez csak kívülről tűnik fel rossznak, csak onnan hívja ki maga ellen a rosszallást, de nekünk, barátom, élnünk kell. Csak hadd rosszallják továbbra is a kívülállók, de mi farkasként hazudunk majd, ha rákényszerülünk, hirtelen kimondjuk és torkon ragadjuk. Élni kell, barátom, élni kell, és vajon mi vagyunk-e a bűnösök, hogy olyan jó a kísértése és az íze a forró vérnek? Egyikünk sem büszke sem a hazugságra, sem a gyávaságra, sem a szilajságunkra, nem meggyőződésből vagyunk vérszomjasak.
Bármennyire is ocsmány az életünk, még sokkal inkább boldogtalan – egyetértesz? Még nem szeretlek, emberke, de ezeken az éjszakákon gyakorta sírni szerettem volna szenvedéseiden, megkínzatott tested miatt, örök megfeszítettségre ítélt lelked miatt. Farkasok közt farkasnak jó lenni, nyulak között nyúlnak, férgek között féregnek, szellemük sötét és unalmas, óhajuk alázatos, de te, emberke magadba rejtetted az Istent és a Sátánt, és mily iszonyúan gyötrődik az Isten és a Sátán ebben a szűk és bűzös helyiségben! Farkassá válik az Isten, átharapja a torkot és habzsolja a vért! Nyúllá válik a Sátán, púpos háta mögé rejti fülét! Egyetértek veled, ez már-már elviselhetetlen. Örök pánikkal és kínnal tölti el az életet, elkerülhetetlen a lélek bánata.
Gondold csak el: magadszülte három gyermekedből az egyik gyilkos lesz, a másik áldozat, a harmadik bíró és hóhér. És minden nap megölik a gyilkosokat, és állandóan újra megszületnek; és a gyilkosok naponta megölik a lelkiismeretet, és a lelkiismeret végez a gyilkosokkal, és mindnyájan elevenek: a gyilkosok is, a lelkiismeret is. Micsoda homályban élünk! Hallgasd csak meg a teremtés óta kiejtett emberi szavak összességét, és azt gondolod majd: ez az Isten! Nézd végig a legelső napoktól kezdve az ember tetteit és undorral kiáltasz fel: ez állat! Így harcol ezer és ezer éve, eredménytelenül önmagával az ember, végtelen az ő lelkének bánata és rettenetes és iszonyatos rabszolga-fülének e szenvedése, az Utolsó Ítélet pedig egyre késik… és azt mondom én neked, nem
is jön el soha: egyedül vagyunk emberke az életünkkel örökre!
Ezt is elfogadom. A Föld még nem adott nekem saját nevet, nem tudom, ki is vagyok: Káin vagy Ábel? De elfogadom az áldozatot, ahogy a gyilkosságot is elfogadom. Mindenütt mögötted és mindig veled, emberke. Üvöltve hirdetjük majd a pusztában az igét, számolva azzal, hogy senki nem hallja meg… vagy mégis, valaki meghallja? Látod, már veled együtt hinni kezdek Valaki Fülében, hamarosan hiszek majd a Háromszögletű Szemben is… hiszen, becsszóra, lehetetlen, hogy egy ilyen koncertnek ne legyen közönsége, hogy üres teremben rendezzenek meg egy ilyen előadást!
Arra gondoltam, hogy még soha senki nem ütött meg, és elkezdtem félni. Mi történik a lelkemmel, ha valakinek a goromba keze arcul csap?… mi lesz velem? Hiszen tudom, hogy arcomat semmifajta földi fizetség vissza nem adja, de mi lesz akkor a lelkemmel?
Esküszöm, ezt is elfogadom. Mindenütt a nyomodban és mindig veled, emberke barátom. Mit nekem az arcom, amikor te Krisztusodat ütötted arcul és köpted szembe? Mindenütt a nyomodban! Ha kell, magam ütöm meg – itt, ezzel a kezemmel, amelyikkel írok – Krisztust: mindig a nyomodban, emberke. Vertek minket és verni fognak, ütöttük Krisztust és ütni fogjuk… ah, keserű, szinte elviselhetetlen az életünk!
Épp nemrég utasítottam el az ölelésedet, mondván, hogy még korai. Most azt mondom: öleljük meg egymást szorosabban, testvér, még szorosabban simuljunk egymáshoz, olyan fájdalmas és olyan rettenetes magányosan élni, amikor zárva van az összes kijárat. Én még nem tudom, miben rejtőzik több büszkeség és szabadság: abban-e, hogy saját akaratomból távozom, amikor csak óhajtom, vagy ha elfogadom ellenállás nélkül a hóhér súlyos kezét? Mellünkön keresztbetett kézzel, egyik lábunkat könnyedén meggörbítve, fejünket büszkén felvetve, nyugodtan várakozni:
– Hóhér, végezd a kötelességed!
Vagy:
– Itt a mellkasom, lőjetek, katonák!
Ez egy plasztikus póz, tetszik nekem. De még jobban tetszik, hogy ebben a pózban, furcsa módon újjászületik az Énem. Persze, a hóhér nem késlekedik megtenni a kötelességét, a katonák nem eresztik le fegyverüket, de a határvonal a fontos, a másodperc, amikor halhatatlannak érzem magam a halál előtt és tágabbá válok az életnél. Furcsa, de fejem egyetlen mozdulatával, egyetlen mondatocskával – amelyet idejében gondolok, vagy mondok ki, – mintha kiemelném a lelkemet a forgásból és az egész kellemetlen művelet rajtam kívül zajlik le. Mikor kapcsológombként a halál kattan egyet, sötétsége nem takarja el a fényt, mert az már korábban különvált és szétáradt a térben, hogy valahol újra összeálljon és felragyogjon… de hol?
Különös, különös … Az embertől indultam – és ott találom magamat az Emlékezet nélküliség falánál, melyet egyedül a Sátán ismer. Ugyanakkor, milyen sokat is jelent a póz! Ezt nem szabad elfelejteni! De ugyanilyen meggyőző lesz-e, nem veszít-e plasztikusságából a póz, ha a halál helyett, a hóhér és a katonák helyett valami mást kell mondani … mondjuk ezt:
– Itt az arcom, üssétek!
Nem tudom miért okoz nekem gondot az arcom, de nagyon sok gondot okoz, emberke, beismerem, hogy nyugtalanít. No, nem, ez butaság! A lelket kiemelem a forgásból. Csak üssék! Amikor nincs ott a lélek, semmivel sem megalázóbb, mintha a kabátomat kezdenéd verni a fogason… De, egészen elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül, és illetlenül elgondolkodom a társaságodban. Már fél órája hallgatok a papír fölött, azt hittem, állandóan beszélek, ráadásul nagyon is elevenen! Elfelejtettem, hogy a gondolkodás kevés, beszélni is kell! Milyen kár, emberke, hogy a gondolatcsere érdekében ilyen rossz és meglopott ócskás kegyeihez kell folyamodnunk, mint a szó – ellop minden értéket, üzleti fogásaival elrontja a legjobb gondolatokat is. Az igazat megvallva: ez jobban elkeserít, mint a halál vagy a verések.
Rémíszt az elhallgatás szükségszerűsége, amikor eljutok a rendkívüliig, ami kifejezhetetlen. Kicsiny patakként, futva igyekszem az óceánhoz, mélyében véget ér a csobogásom. Mozdulatlanul, végtelenül ring bennem előre-hátra az óceán. Csupán a hangját és a vízcseppjeit dobja ki a partra, mélye néma és moccanatlan, értelmetlenül suhannak felszínén a könnyű hajócskák. Nos, hogyan fejezem ki magam?
Mielőtt elhatároztam volna, hogy földi rabszolga leszek, sem Mariával, sem Magnussal nem beszéltem… miért is beszélnék Mariával, amikor akarata éppoly világos, mint a tekintete? De rabszolgává lettem, Magnushoz mentem panaszkodni és tanácskozni – úgy vélem, ezzel kezdődik az emberség.
Magnus csöndben hallgatott, úgy látszott, kissé szórakozottan. Éjjel-nappal dolgozik, szinte nem ismer szünetet, és energikus kezei között a felszámolás bonyolult művelete olyan sebesen halad, mintha egész életét ezzel töltötte volna. Tetszik nekem a lendülete, s kisszerű dolgok csodálatraméltó megvetése: egy uralkodó könnyedségével dobálózik az összekavarodott ügyekben a kétes milliókkal… De nagyon fáradt, sápadt arcában nagy és sötét a szeme – ahogy Mariától megtudtam, – gyakori fejfájás kínozza.
Az életre vonatkozó panaszaim nem váltottak ki belőle különösebb együttérzést. Bármilyen hibákkal is ruháztam fel az embert meg az életet, Magnus türelmetlenül egyetértett velem:
– Igen, igen, Wandergood, ez jelenti azt, hogy emberek vagyunk. Az Ön szerencsétlensége, hogy erre későn jött rá, és most csak fölöslegesen idegeskedik. Ha majd csak egyetlen részét is megtapasztalja annak, ami most annyira elrémíti Önt, másképpen fog beszélni. Mellesleg örülök, hogy elhagyta a közönye: sokkal idegesebb és elevenebb lett. De honnan került a szemébe az a mérhetetlen félelem? Wandergood, térjen már magához!
Felnevettem.
– Köszönöm, már magamhoz tértem. Valószínűleg a rabszolga tekint a szememből Önre, a rabszolga, aki a kötélre vár… legyen türelemmel, Magnus, még nem szoktam hozzá egészen. Mondja, el kell majd követnem… meg kell kísérelnem… egy gyilkosságot?
– Nagyon is lehetséges.
– És nem mondaná el, hogyan fog ez megtörténni?
Egyszerre néztünk nagy fehér kezére, és Magnus kissé ironikusan felelte:
– Nem, ezt nem mondom el. De, ha óhajtja, elmondok valami mást: azt, hogyan kell elfogadni egészen az embert – hiszen ezt szeretné?
És nagyon hűvösen, valami titkos türelmetlenséggel, mintha egy másik gondolat tartaná fogságban, röviden beszámolt egy önkéntelenül is iszonyatos gyilkossá vált emberről, hogy tényt közölt-e, nem tudhatom, lehet, hogy kizárólag nekem találta ki ezt a sötét kis mesét, de a dolog lényege a következő: Régen történt, egy orosz politikai száműzött, egy művelt, olvasott ember, aki ugyanakkor vallásos is – ami Oroszországban még előfordul, – megszökött a száműzetésből és hosszú ideig tartó és kínos bolyongás után lelt befogadásra a szibériai erdőkben, valamilyen szekta-fanatikusok között. Az erdő mélyén hatalmas, friss-fából épített kunyhók, magas kerítések, magas, szakállas férfiak, óriás-vad kutyák… szóval, valami ilyesmi. És egyszer, éppen az ő jelenlétében meg kellett történnie egy szörnyű bűnnek: az eszeveszett misztikumok, valami szilaj vallásos elképzelés értelmében kénytelenek voltak megölni egy ártatlan bárányt, vagyis a kezdetleges oltáron, himnuszok éneklése közben egy gyermeket. Magnus nem ismertette az összes kínos részletet, csak röviden azt ismertette, hogy ez egy kétéves, új ingecskét viselő kisfiú volt, aki mellett ott állt fiatal édesanyja is. A száműzött minden ész érve, meggyőzése, miszerint egy hatalmas csalást készülnek elkövetni, – hiszen az úr kegyelme nem várhatja őket ezután, de várja majd a pokol minden kínja – hiábavalónak bizonyult a fanatikusok elfogult és szenvedélyes konokságával szemben. Térdre esve könyörgött, sírt, a kés után kapott a kezével – az áldozat már ott feküdt meztelenül az asztalon, az anyja meg csitítani próbálta könnyeit és kiáltozásait, – de a fanatikusok csak még megveszekedettebb állapotba kerültek: megfenyegették, hogy őt is megölik…
Magnus rámpillantott és különös-hűvösen és lassan ejtette ki a szavakat:
– Mr. Wandergood, Ön hogyan viselkedett volna ebben az esetben?
– Magától értetődően harcoltam volna, amíg csak meg nem ölnek!
– Igen? Emberünk másképp cselekedett. Felajánlotta szolgálatait és saját kezével, a rituális énekszó hangjai mellett átvágta a fiúcska torkát. Önt ez megdöbbenti? De emberünk azt mondta: jobb, ha ezt az iszonyatos bűnt és a terhet magamra veszem, minthogy átadnám a pokolnak ezeket az ártatlan-ostobákat. Persze, hasonló dolgok csakis az oroszokkal eshetnek meg, és úgy vélem, emberünk maga is őrült volt kissé. Ott is halt meg később, az őrültek házában.
Rövid hallgatás után kérdeztem meg:
– És Ön hogyan cselekedett volna, Magnus?
Még hűvösebben válaszolta:
– Az igazat megvallva, nem tudom. Ez a pillanat függvénye. Nagyon is lehetséges, hogy egyszerűen elmentem volna ezektől a vadállatoktól, de lehet, hogy … Mr. Wandergood, az emberi őrültség roppantul ragályos…
– Ön ezt őrültségnek nevezi?
– Azt mondtam: az emberi őrültség. De, Wandergood, itt most Önről van szó: Önnek mi a véleménye erről? Nos, megyek dolgozni; Ön pedig gondolkozzék el, vajon hol húzódik az emberi – amit egészében be akar fogadni – határa, aztán majd mondja el nekem. Remélem, nem gondolta meg magát, és velünk marad?
Leereszkedően simogató mosolyt láttatva ment ki, én meg ott maradtam gondolkozni. És most ezen töprengek: hol húzódik a határ? Bevallom még, hogy teljesen oktalanul félni kezdtem Thomas Magnustól… vagy ez a félelem az én teljes-emberségem egyik új ajándéka? De mikor így beszél velem, nagyon zavarba jövök, ijedten pillogok, megtörik az akaratom, mintha egy ismeretlen súlyt akasztottak volna rá. Gondold csak el, emberke: tiszteletteljesen szorítom meg a kezét és örvendek, ha megsimogat! Ez korábban nem így volt, most – minden beszélgetés közben azt érzem, hogy ez az ember mindenben tovább tud lépni nálam.
Félek, hogy gyűlölöm. Ha nem éreztem szerelmet, nem ismerem a gyűlöletet sem, micsoda rémísztő dolog Maria apjánál kezdeni a gyűlöletet!… Mekkora homályban élünk, emberke! Íme, kiejtettem Maria nevét, tiszta tekintete megérintette lelkemet, és már ki is aludt a gyűlöletem Magnus iránt (vagy csak kitaláltam azt?), és vele együ
tt kialudt ember-és-élet-félelmem (vagy csak kitaláltam azt is?) és óriás-nyugalom ereszkedik a lelkemre.
Mintha a fehér vitorlás ismét ott suhanna a tükörsimaságú tengeren. Mintha itt tartanám a kezemben a feleletet mindenre, és csupán csak lusta lennék kinyitni és elolvasni. Mintha halhatatlanságom tért volna vissza… ah, nem tudok emberke többet mondani! Kívánod, hogy erősen megszorítsam a kezed?
1914. április 4.
A drága jó Toppy minden cselekedetemet helyesnek ítéli meg. A drága jó Toppy igencsak mulattat engem. Ahogy vártam: igazi származását egészen elfelejtette, tréfának fogja fel minden múltidézésemet, néha kacag rajta, néha – és ez gyakrabban történik – megharagszik és – mivel hívő – az is sérti, ha a szarvakat viselő ördöggel példálózom – elborul az arca, meggyőződése, hogy az ördögök szarvakat viselnek. Amerikanizmusa, amely eleinte sápatag és gyöngécske volt –, akár egy ceruzarajz – most megtelt színekkel, én magam is kész voltam elhinni minden hülyeséget, amit Toppy mesél az életéről, annyira őszintén és meggyőzően csinálja. Szavai szerint már tizenöt esztendeje áll a szolgálatomban, különösen komikus azt hallgatni, amikor az én ifjúságomról mesél.
Maria bája láthatóan őt is megérintette az, hogy elhatározásom minden pénzemet átadni Maria atyjának, kevésbé késztette csodálkozásra, mint ahogy elvártam volna. Egyetlen pillanatig még megnyálazgatta a szivarját, aztán tette fel a kérdést:
– És mit csinál majd az Ön pénzével?
– Nem tudom, Toppy.
– Mr. Wandergood, Ön tréfál?
– Figyelj ide, Toppy, most mi, vagyis Magnus el van foglalva egész vagyonom arannyá változtatásával, és szétrakosgatja különböző bankokba, a saját nevére, érted?
– Ó, hogyne érteném, Mr. Wandergood.
– Ezek előzetes, szükségszerű lépések. Hogy a továbbiakban mi lesz, … azt még nem tudom.
– Ó! Ön ismét tréfál?
– Emlékezz, öreg, hogy magam sem tudtam, mi a teendőm a pénzemmel. Nem a pénzre, hanem egy új elfoglaltságra van szükségem, érted? Magnus tudja. Én meg az ő tervét nem ismerem, de az a fontos, hogy Magnus kijelentette nekem: „Wandergood, Önt munkára fogom késztetni!” Ó, Magnus nagy ember, meglátod, Toppy!
Toppy komoran felelt:
– A pénzének Ön a gazdája, Mr. Wandergood.
– Ah, Toppy, mindent elfelejtettél, mindent összezavartál. A játékra emlékszel még? Emlékszel arra, hogy játszani akartam?
– Igen, Ön mondott valamit. De azt hittem, csak tréfál.
– Nem, nem tréfáltam, csak tévedtem. Itt játszanak, de ez nem színház. Ez egy bábszínház Toppy, és én odaadom a pénzemet Magnusnak, vigye a bankba. érted? Magnus a bankár, ő lendíti be a játékot, én meg majd felteszem, nos… az életemet, vagy mi a csodát!
Látszott, hogy az öreg udvaribolond nem értett meg semmit. Szemöldökét, nagy kínnal, háromszor húzta fel, mire elgondolkodva megkérdezte:
– És milyen közeli a házassága signorina Mariával?
– Még nem tudom, Toppy. De nem ez a lényeg. Látom, téged nyugtalanít valami. Nem hiszel Magnusban?
– Ó! Signor Magnus szavahihető ember. Egyvalamitől félek, Mr. Wandergood, engedelmével, őszinte leszek: hitetlen ember. Különös számomra, hogyan lehetséges, hogy signorina Maria édesapja egy hitetlen ember, de ez így igaz. Engedelmével megkérdezem: őfőtisztelendőségének szándékában van adni valamit?
– Ez már Magnustól függ.
– Ó! Signor Magnustól? Úgy, úgy. És arról van tudomása, hogy őfőtisztelendősége már járt signor Magnusnál? A napokban járt itt, és kb. egy órát töltött a dolgozószobában, amikor Ön nem volt itthon.
– Nem, nem tudok róla. Még nem beszéltünk erről, de ne félj, a kardinálisodnak is adunk valamennyit, ismerd csak be, Öreg, te teljesen el vagy ragadtatva ettől a vén majomtól!
Toppy ridegen nézett rám és sóhajtott egyet. Aztán elgondolkodott… és különös! … a vonásain megjelent valami a kardinális majomszerűségéből. Aztán, valahol benn a mélyben egy mosoly fénylett fel benne, elárasztotta konya orrát, elért egészen a szeméig és két élénk lángot gyújtott fel benne, bizony nem nélkülözte a bőkezű rosszindulatot. Csodálkozva, de szinte örömmel néztem: igen, ez az én öreg Toppym, ő mászott elő saját emberi sírjából… meggyőződésem, hogy haja ismét prémszagú a tömjén helyett! Igen gyöngéden csókoltam fejbúbon – a régi szokások kiirthatatlanok! – és felkiáltottam:
– Csodálatos vagy, Toppy! De minek örültél meg ennyire?
– Állandóan vártam, hogy vajon megmutatja-e Mariát a kardinálisnak?
– És?
– Nem mutatta meg.
– És?
De Toppy hallgatott. És ugyanúgy, ahogy jött, a mosoly is eltűnt: először a konya orr aludt ki és borult homályba, aztán kihunyt a fény a szemében is, és ugyanez a majom-unalom, sótlanság és templom-keverék illat ismét eltemette a másodpercre-feltámadót. Ezt a hullát érdektelen lett volna további kérdésekkel zaklatni.
Ez tegnap történt. Nappal meleg eső hullott, estére kiderült és a holtfáradt Magnus – úgy láttam, a haja rohamosan őszül – felajánlotta, utazzunk hármasban Campagnaba. Mint intim utazásaink alatt mindig, nem vittünk magunkkal gépkocsivezetőt, feladatát – merészen és művészi színvonalon – Magnus látta el. Ezúttal vakmerőségig vitte megszokott bátorságát: a töményen leszálló est és a sáros út ellenére oly ördögi sebességgel vezetett, hogy gyakran tekintgettem nyugtalanul széles, mozdulatlan hátára. Ám ez csak az elején volt így, Maria közelsége – karommal tartottam (azt nem merem mondani, hogy öleltem) – meglehetős gyorsan úgy hatott rám, hogy teljesen kiiktattam magamból földi érzékelő képességemet. Emberke, ez elbeszélhetetlen, nem lennél képes meg is érezni Campagna illatfelhőjét – arcomat simogatta, – testem anyagi súlyának teljes elvesztését, a sebes suhanás nagyszerűségét és csodáját, a test szinte abszolút megszűnését, azt az érzést, amikor az ember önmaga válik törekvő gondolattá, röppenő tekintetté.
Még kevésbé vagyok képes Mariáról mesélni. Az alkonyban fehér márványként fénylett fel Madonna lénye, a márvány titokzatos hallgatagságában, annak tökéletes szépségében az ő szerény és bölcs csöndje rejtőzött. Alig értem hozzá karcsú derekához, ha átöleltem volna, kezemben összpontosult volna a földi és égi világmindenség, és én akkor sem éreztem volna jobban, hogy az egész világ az én birtokom! Tudod mit jelent a határvonal? Nem nagyon, igaz? Maria isteni teste csupán egy ilyen határvonalnyira hajlott felém – csöppet sem többre –, de mit mondanál, emberke, ha egy ilyen határvonalnyira a nap térne le útjáról, és így közeledne feléd? Vajon nem mondanád-e, hogy ez maga a csoda?
Létezésem világmindenségként áradt szét, sem az idődet, sem a kiterjedésedet nem ismerte, emberke! Egy pillanatra emlékezetnélküliségem fala villant fel előttem – az a leküzdhetetlen akadály, amely előtt zavartan vergődött az emberiesült lény szelleme, – de azonnal el is tűnt, új tengerem hullámai mindenfajta hang és harc nélkül nyelték el. A hullámok mind magasabbra emelkedtek, elöntötték az egész világot. Már semmire nem kellett visszaemlékeznem, már semmit nem kellett tudnom: új emberi lelkem emlékezett mindenre, az birtokolt mindent. Ember vagyok!
Miért is gondoltam, hogy gyűlölöm Magnust? Ránéztem erre a mozdulatlan, egyenes, kemény emberi hátra, arra gondoltam, hogy szív dobog mögötte, meg arra, milyen nehéz, fájdalmas és rettentő dolog egyenesnek és keménynek lenni, meg arra, hogy mennyi fájdalmat és szenvedést élt már át ez az emberi lény, bármennyit is büszkélkedik, vagy komorkodik, és hirtelen azt éreztem, hogy könnyes-fájdalmasan szeretem Magnust, ezt a Magnust! Olyan gyorsan hajt, és nem fél! Abban a pillanatban, amikor erre gondoltam, Maria rám nézett… ah, ez a tekintet éjjel és nappal egyformán fenséges! De most enyhe idegesség rejtőzött benne, mintha megkérdezné: micsoda könnyek ezek?
Mit felelhettem volna az ostoba szavakkal! Megfogtam csöndesen Maria kezét és ajkamhoz vontam. Ő, szemét le sem véve rólam, lényének márvány-hűvös csillogásával, könnyedén elhúzta a kezét, zavarba jöttem, aztán újra odanyújtotta, de akkor már kesztyű nélkül. Engedelmeddel, folytathatom, emberke? Nem ismerlek, félek kissé tőled, aki ezeket a sorokat olvasod, félek túlságosan sebes és szárnyaló fantáziádtól, és egyáltalán, unszimpatikus dolog egy olyan gentleman-nek, mint én a nők körében elért sikerekről mesélni. Annál is inkább, mert ideje visszatérni: a hegyeken felragyogtak Tivoli fényei és Magnus lassabban kezdett hajtani.
Visszafelé nagy csöndben utaztunk, a derűs Magnus zsebkendőjével törölgetve izzadt homlokát, esetenként rövid megjegyzéseket tett. Nem titkolom el egy gondolatomat: – kétségtelen emberi eredete érdekesen tükrözi átalakulásom lényegét, – amikor palotám széles lépcsőin felfelé tartottunk, minden fejedelmi pompa és gazdagság közepette, hirtelen arra gondoltam:
– „Az ördögbe is, ne hagyjam abba ezt az egész kalandorkodást az emberiesdiben? Egyszerűen meg kell nősülni, ebben a palotában, hercegi módon élni kell. Meglesz a szabadság, lesznek gyerekek, az ő nevetésük nyújtja majd a közönséges földi boldogságot és szerelmet. Miért is adtam oda a pénzemet ennek az úrnak? Micsoda ostobaság!”
Sandán pillantottam Magnusra, teljesen idegennek láttam: „visszakérem a pénzemet!” De aztán megláttam Maria szigorú lényét, az ő szerelme és szerény, kicsiny boldogság-tervem között oly nagy és jelentős volt a különbség, hogy fölöslegessé vált a magyarázat. Most is csak véletlenül ötlött föl bennem a gondolat, a „toppyzmus” egyik kuriózumaként, „toppyzmusnak” nevezem az én abszolút tökéletes Toppym tiszteletére.
Káprázatosan telt el az este. Magnus óhajára Maria énekelt, el sem tudod képzelni azt a kegyelmi állapotot, amelyben Toppy hallgatta! Mariának nem mert semmit mondani, de lefekvéshez készülődve, kezemet hosszasan és együttérzően szorongatta, aztán ugyanolyan hosszasan és együttérzéssel rázogatta meg Magnus nagy kezét. Felálltam én is, hogy elvonulok.
– Magnus, Ön még dolgozik?
– Nem. Mr. Wandergood, nem álmos még? Menjünk be hozzám, elbeszélgetünk. Mellesleg, egy papírt is alá kell írnia. Óhajt egy kis bort?
– Ó! Örömmel, Magnus! Én is szeretem az éjszakai társalkodást.
Borunkat kiittuk. Magnus halkan fütyörészett valamit, sétálgatott hangtalanul a szőnyegen, én meg, szokás szerint félig heverve ültem a karosszékben. A palota olyan csöndes volt, mit egy szarkofág, ami arra a nyugtalan éjszakára emlékeztetett, amikor az őrült Március őrjöngött a fal mögött. Magnus, anélkül, hogy félbeszakította volna a járkálást – hirtelen megszólalt:
– Ragyogóan halad a dolog.
– Igazán?
– Két hét múlva vége. Az ön felduzzadt és szétszórt vagyona, amelyben akár az erdőben, úgy el lehetett tévedni, világos, áttekinthető és súlyos aranyrudakká változik… pontosabban, egy kisebbfajta aranyheggyé. Wandergood, pontosan tudatában van, hogy mennyi pénze van?
– Hagyja már, Magnus. Nem akarom tudni. Ez az Ön pénze.
Magnus gyors pillantást vetett rám és élesen kihangsúlyozta:
– Nem, ez az Öné.
Megadóan vontam vállat. nem óhajtottam vitázni. Olyan csönd volt, olyan jólesett figyelnem ezt az erőteljesen és hangtalanul járkáló urat. Még magam előtt láttam mozdulatlan és szigorú hátát, amely mögé először képzeltem el világosan a szívét. Kis hallgatás után folytatta:
– Wandergood, tudomása van róla, hogy itt járt H. kardinális?
– A vén majom? Tudom. Mit akart?
– Ugyanazt. Szerette volna látni Önt, de én nem akartam elvonni a gondolataitól.
– Köszönöm. Kidobta?
Magnus dühösen mordult fel:
– Sajnos, nem. Ne fintorogjon, Wandergood. Már mondtam, hogy óvatosnak kell lenni vele szemben, amíg… itt vagyunk. De abban, hogy vén, borotvált, haszontalan, gonosz, mohó, gyáva majom, Önnek teljesen igaza van!
– Nocsak! De kidobni nem szabad?
– Nem szabad.
– Hiszek Önnek, Magnus. És mit óhajt az a király, aki a napokban a látogatásával fog boldogítani minket?
– Az ex-király? Valószínűleg ugyanazt. Önnek kell fogadnia, természetesen.
– De csak az Ön jelenlétében. Másképp nem. Drága barátom, értse meg, hogy attól az éjszakától kezdve Én vagyok az Ön tanítványa. Azt mondta – fogadni kell valamilyen ex-királyt? Nagyszerű – fogadjuk! De, felhúzom magam az első lámpavasra, ha tudom, hogy ezt miért kell.
– Wandergood, Ön ismét komolytalan.
– Nem, nagyon is komoly vagyok, Magnus. Esküszöm az öröklétre, fogalmam sincs, mit csinálunk és mit fogunk csinálni. Nem teszek szemrehányást Önnek, még csak meg sem kérdezem semmiről, ahogy már mondtam, hiszek Önnek és mindenben követem. És nehogy újra könnyelműséggel és gyakorlatiatlansággal vádoljon, hozzáteszek még egy lényegi dolgot: az én zálogom Maria és az ő szerelme. Igen, még nem tudom hova, merre irányítja akaratát, mire akarja majd felhasználni energiáját, melynek kifogyhatatlanságáról naponta meggyőződhetett újra meg újra, nem tudom, milyen ötleteket és célokat tűz ki majd tapasztalata és esze, de egy világos; az nagy dolog, az óriási cél lesz. És Ön mellett mindig akad számomra is munka… ez mindenesetre jobb lesz majd az én szklerózisos vénasszonyaimnál, meg a hat túlokos titkáromnál. Miért nem akar Ön ugyanúgy hinni az én szerénységemben, ahogy én hiszek az Ön zsenijében? Képzelje, hogy egy másik bolygóról jöttem és most a lehető legkomolyabban szeretném elsajátítani az ember tapasztalatait … roppant egyszerű ez, Magnus!
Magnus, néhány pillanatig komolyan nézett rám, aztán felnevetett:
– No, nem, Wandergood, Ön valóban egy idegen bolygóról jött! És mi lesz, ha rossz ügyre költöm az aranyát?
– Miért tenné?
– Hm… Gondolja, hogy ez érdektelen?
– Igen, és Ön is így gondolja. Ön túlságosan nagy ember a kis-rossz számára, mint ahogy a milliárdok is túlságosan sok pénz, a nagy Rossz pedig… szavamra, még azt sem tudom, mit jelent a nagy Rossz. lehet, hogy ez nagy Jót jelent? Korábbi eszmefuttatásaim közepette, amikor én… szóval, támadt egy ilyen furcsa gondolatom: ki a hasznosabb az embernek, az, aki gyűlöli, vagy az, aki szereti? Látja, Magnus, mennyire keveset tudok még az ember dolgairól… és mennyire kész vagyok mindenre?
Magnus már minden nevetés nélkül, és úgy látszott, kíváncsian méregetett a szemével, mintha el akarná magában dönteni: egy abszolút hülye vagy Amerika első számú agya ül előtte. Kérdése a második véleményt látszott igazolni:
– Nos, ha szavait jól értem, Önt, Mr. Wandergood, semmi nem tartja vissza?
– Úgy gondolom, semmi.
– És a gyilkosság?… sok gyilkosság?
– Emlékszik arra, hol vonta meg az emberi határát az elbeszélésében a fiúcskáról? Nehogy hibát kövessünk el, ezt a határt még egy kilométerrel előrébb állítottam – elég ennyi?
Magnus szemében valamiféle tisztelet jelent meg… az ördögbe is!, úgy látszik, prosztofilnek gondolt! Továbbra is sebesen járt alá s fel a szobában, de közben néhányszor kíváncsi pillantást vetett rám, mintha ismételgetné, meg szeretné jegyezni a szavaimat, aztán hirtelen mozdulattal megérintette a vállamat:
– Wandergood, Ön figyelemreméltó ember. Kár, hogy korábban nem tudtam ezt.
– Miért kár?
– Csak úgy. De kifejezetten kíváncsi vagyok, hogyan beszélget majd a királlyal, feltehetően valami nagy Rosszat ajánl majd Önnek. A nagy Rossz – az a nagy Jó. Nemde? – Elnevette magát és bólintott.
– Nem gondolom. Inkább egy nagy ostobaságot ajánl majd.
– Hm!… Vajon a nagy ostobaság nem a nagy okosság-e? – Újra felnevetett, de hirtelen elkomorodva, komolyan tette hozzá:
– Ne sértődjék meg, Wandergood. Nagyon megtetszett, amit mondott, és nagyon jó, hogy nem kérdezget semmiről, most nem lennék képes felelni a kérdéseire. Persze, most is tudok mondani egyet s mást… persze, nagy általánosságban. Meghallgatja?
– Ezer örömmel.
Magnus leült velem szembe, kortyolt egyet a borából és különös-koncentráltan kérdezte meg:
– Mi a véleménye a robbanószerekről?
– Mélyen tisztelem őket.
– Igen? Hűvös dicséret, de nem is érnek többet. Volt idő, amikor a dinamit előtt imádkozni tudtam volna, mint a Kinyilatkoztatás előtt… az a kis sebhely a homlokomon ennek az ifjúkori vonzalomnak a nyoma. Attól kezdve, a kémiában és sok másban, nagy sikereket értem el, ez aztán lehűtötte a szenvedélyemet. Minden robbanószer, a lőportól kezdve, legnagyobb hiányossága, hogy a robbanás csak egy behatárolt körzetben hat, csak a közeli tárgyakban tesz kárt, háborúban ez elég, de… más, jóval nagyobb feladatoknál ez kevés. Aztán, a dinamit vagy a lőpor, mint a legszűkebb értelemben vett erő, megköveteli az állandó irányítást: önmagában tehetetlen, vak, süket, mint a vakond. Nos, Withhade lövedékében már felfedezhető a tudat-másolás törekvése, amely lehetővé teszi, hogy a lövedék maga módosítsa kisebb hibáit, mondjuk a cél megpillantását, de ez csupán a szem sajnálatraméltó paródiája…
– Ön ezt szeretné, ha „dinamitjának” tudata, akarata és szeme lenne?
– Igaza van, ezt akartam. És ez az én új dinamitom birtokában van mindennek: az akaratnak, a tudatnak és a szemnek.
– A célt még nem ismerem, de… ez iszonytató.
Magnus halványan elmosolyodott:
– Iszonytató? Félő, hogy nevetés váltja fel az iszonyatot, ha dinamitomat meg is nevezem. Ez az ember. Nem figyelte még, Wandergood, ebből a nézőpontból meg az embert?
– Bevallom, nem. Ahogy a dinamitot sem a lélektan oldaláról. De egyáltalán nem nevetséges.
– Kémia! Lélektan! – kiáltott Magnus haragosan – ez mind attól van, hogy a tudás differenciált és a tízujjú, hiánytalan kéz manapság ritka. Ön, meg Én, és az Ön Toppyja, mindnyájan lövedékek vagyunk, egyesek már fel vannak töltve és elkészültek, mások még feltöltetlenek. Az egész kérdés az, hogyan robbantsuk fel! Persze, tudja, hogy a különböző preparátumok különböző robbantási módot követelnek meg.
Nem óhajtom felidézni itt egészében a robbanószerekről – óriási hévvel és elragadtatással – megtartott előadását, most először láttam ennyire izgatottnak. A téma érdekességére való tekintet nélkül – ahogy újságíró barátaim fejezik ki magukat – csak ímmel-ámmal hallgattam oda, inkább ezt a koponyát figyeltem, amely ilyen széleskörű és veszélyes tudást rejtett magában. A Magnusból áradó vonzerő, de lehet, hogy a közönséges fáradtság miatt, ez a kerek koponya valóságos robbanólövedékké változott át, kész bombává, a kanóca már világított… Mikor Magnus váratlanul az asztalra dobott egy súlyos tárgyat, amely egy szürkéssárga szappanhoz hasonlított, megremegtem és akaratlanul is felkiáltottam:
– Mi ez?
– Külsőre szappan, vagy viasz. Erejét tekintve – maga az ördög. Ennek a rudacskának elegendő a fele, hogy a Szent Péter Bazilika eltűnjön a föld színéről. Ez egy veszélyes ördög. Üthető, darabokra vágható, kályhában elégethető, végig hangtalan marad, a dinamitpatron felrobbanthatja, de nem vált ki dühöt belőle. Eldobható az utcán a lovak lába elé, lerághatják a kutyák, játszhatnak vele a gyerekek, nem reagál. De elegendő megböknöm a magasfeszültség áramával és robbanásának tombolása fantasztikus és határtalan! Erős, de buta ördög!
Magnus a maga ördögét ugyanazzal a figyelmetlenséggel, szinte már megvetéssel dobta vissza az asztalfiókba, ahonnan elővette, de sötét szemével ridegen nézett rám. Könnyedén felhúztam szemöldökömet:
– Látom, hogy tárgyát a maga teljességében ismeri, ez a szeszélyes ördög nagyon tetszik nekem. De én Öntől az emberről szeretnék hallani.
Magnus felnevetett:
– Hát nem róla beszéltem? Vajon ennek a szappandarabnak a története nem az Ön emberének a története, aki üthető, égethető, vágható, lovak lába elé vethető, kutyák elé dobható, részekre szabható, de közben nem vált ki belőle az egész semmilyen pusztító dühöt? De csak szúrja meg valamivel, és robbanása szörnyű lesz, … ahogy, kedves Wandergood, Ön is tudja!
Ismét felnevetett, és nagy fehér kezét törölgette élvezettel, ebben a percben aligha gondolt arra, hogy ez a kéz véres. Csak a tárgy tiszteletét megkövetelő hallgatás után kérdeztem meg:
– Ön ismeri az ember felrobbantásának az eszközét?
– Ismerem.
– És, lehetségesnek tartja, hogy velem is közölje?
– Sajnos, ez nem olyan könnyű és nem is olyan könnyen érthető, mint a magasfeszültségű áram… túl sokáig kellene beszélnem, kedves Wandergood.
– És röviden?
– Röviden… Az embernek csodát kell ígérni.
– Ez minden?
– Ez minden.
– Ismét csalás? A vén majom?
– Ismét csalás. De nem a vén majom, nem a keresztes hadjáratok, nem az égi halhatatlanok. Ő minden halottnak feltámadást ígért, én minden élőnek ígértem a feltámadást. Mögötte halottak meneteltek… mögöttem… mögöttünk az élők.
– De a halottak nem támadtak fel. És az élők?
– Ki tudja? Kísérletezni kell. Még nem tudom bevezetni Önt a dolog gyakorlati részébe, de figyelmeztetem: a kísérletnek nagyszabásúnak kell lennie. Nem rémíti ez Önt el, Mr. Wandergood?
Határozatlanul vontam meg a vállam. Mit felelhettem volna? Ez az úr, akinek bomba ül a nyakán a feje helyén, újra két részre tépett, s ezek közül – csodák csodája – az ember volt a kisebbik rész. Szégyenkezés nélkül vallom be, hogy Wandergoodként kegyetlen félelmet és fájdalmat éreztem, mintha csontjaimat már megérintette volna a fantasztikus robbanás ereje, mintha már repednének a csontjaim… ah, hát hol van felhőtlen boldogságom Mariával, hol az óriás-nyugalom, hol van az az ördögi fehér vitorlás? De a játék és az örök mozgás géniusza, a kíváncsiság: halhatatlan, mint a soha le nem záruló szem sóvár tekintete – és szégyenkezés nélkül bevallom, – mégis nagy-nagy örömet, szinte már elragadtatást éreztem! Borzongva az édes hidegleléstől, akarattalanul így mormogtam:
– Milyen kár, hogy korábban nem tudtam ezt.
– Miért kár?
– Csak úgy. Ne feledje, hogy idegen bolygóról érkeztem, még csak ismerkedem az emberrel. Nos, Magnus, mit teszünk ezzel a bolygóval?
Ismét felnevetett:
– Nagy csodabogár Ön, Wandergood! Ezzel a bolygóval? Rendezünk egy nagy ünnepséget! De, elég a tréfából, nem kedvelem a tréfákat. – Haragosan elkomorult és öreg, szigorú professzorként nézett rám. Hát, ezt az urat nem éppen a könnyű fajsúlyú gesztusok jellemezték. Mikor úgy látta, hogy már megfelelően komollyá váltam, jóindulatúan bólintott és megkérdezte:
– Tudja, Wandergood, hogy Európa most nagyon nyugtalan?
– Háború?
– Lehetséges, hogy háború is, mind ezt várják titokban. De a háború csak a csoda uralmának az előérzete. Érti: túlságosan régen élünk az egyszerű szorzótábla szerint, elfáradtunk a szorzótáblától, unalmassá vált ez a túlságosan közönséges út, melynek a szennye elvész a végtelenben. Most már mindnyájan akarjuk a csodát, és hamarosan eljön a nap, amikor azonnal követeljük majd a csodát! Nem az én egyedüli óhajom a nagyszabású kísérletek, a világ maga készíti őket elő … Ah, Wandergood, az az igazság, hogy élni sem lenne érdemes, ha nem léteznének az ilyen fantasztikusan lélegzetelállító pillanatok! Fantasztikusan lélegzetelállítóak! – Mohón törölte meg a kezét.
– Ön elégedett?
– Mint vegyész, el vagyok ragadtatva. Lövedékeim föltöltve – még ők maguk sincsenek tudatában, – de megtudják, ha a reggeli mellé felszolgálom majd a gyújtózsinórt. El tudja képzelni a látványt, amikor a tudatos akarattal és e célba találó szemmel ellátott dinamitom felrobban?
– És a vér? Biztosan nem illő, hogy emlékeztetem, de egyszer Ön igencsak izgatottan beszélt a vérről.
Magnus hosszasan pihentette rajtam a szemét. valamiféle szenvedést olvastam ki belőle. De nem a lelkiismerete vagy az együttérzése szenvedett, csak egy felnőtt, okos ember, akinek egy gyermek ostoba kérdése félbeszakította a gondolatait:
– Vér? – mondta – Milyen vér?
Megismételtem akkori szavait, elmeséltem neki kellemetlen és különös álmomat a könnyen törő, bor helyett vérrel megtöltött üvegekről. Fáradtan, behunyt szemmel hallgatta és hosszasan ásított:
– Vér! – dünnyögte – Vér! Ez ostobaság. Sok ostobaságot összefecsegtem akkor Önnek, Wandergood, nem érdemes emlékezni rá. Mellesleg, ha ez visszariasztja magát, még mindig nem késő.
Határozottan utasítottam vissza:
– Semmi nem riaszt. Ahogy mondottam volt, mindenben Önt követem. Csak a vérem ellenkezik, – érti? – nem a tudatom és nem is az akaratom. Valószínűleg én leszek az első, akit Ön rászed majd: én is óhajtom a csodát. Vagy az Ön Mariája nem maga a csoda? Az elmúlt napokban, éjjel és nappal ismételgettem a szorzótáblát és úgy gyűlölöm, mint a börtönrácsot. Az Ön vegyészete aspektusából kiindulva, túlságosan is fel vagyok töltve, és csupán egyetlen dolgot kérnék Öntől: szólítson minél hamarabb!
Magnus ridegen beleegyezett:
– Helyes. Két hét múlva. Meg van elégedve?
– Hálás vagyok Önnek. Remélhetem-e, hogy akkor signorina Maria feleségül jön hozzám?
Magnus elmosolyodott:
– A Madonna?
– Ó! Nem értem a mosolyát… signor Magnus, valahogy nem érzem helyénvalónak, szemben áll a leánya iránt érzett nagyrabecsülésemmel.
– Ne idegeskedjen, Wandergood. Mosolyomnak semmi köze Mariához, az Ön csodákba vetett hitére vonatkozott. Derék egy fickó Ön, Wandergood, kezdem a fiamként szeretni. Két hét múlva megkap mindent és akkor megkötjük az új, tartós szövetséget. A kezét, barátom!
Először történt, hogy ilyen barátian és erősen megrázta a kezemet. Ha nem ülne a fején a bomba, csak egyszerű emberi fej lenne, még talán meg is csókoltam volna, … de egy bombát megérinteni! Még ha oly nagyon tisztelem is!
Ez volt az első éjjel, amikor úgy aludtam, mint a bunda és nem nyomasztottak a palota kőfalai sem. Magnus robbanó szavai megsemmisítették a falakat, Maria csillagos takarója alatt elolvadt a tető, lelkem elmerült a nyugalomban és a szerelemben.
Tivoli megye és fényei: ennyit láttam még, aztán elaludtam.
április 8.
Róma
Mielőtt hozzám bekopogott volna, E. ex-király őfelsége, jóegynéhány küszöböt átlépett már Európában. Híven Izrael aranyában bízó, apostoli őseihez, különös igyekezettel szaladgált a zsidó bankárokhoz: úgy látszik, megtisztelő látogatását az a meggyőződése váltotta ki, hogy én is zsidó vagyok. Bár a felséges úr inkognitóban járt Rómában, én – akit a vizitről előre értesítettek – mély meghajlással fogadtam a lépcső legelső fokán állva, azt hiszem, az etikett szerint ez így volt illő. Aztán, ugyancsak az etikett szerint bemutattuk egymásnak embereinket: Ő az adjutánsát, én Thomas Magnust.
Bevallom, nem volt valami nagy véleményem az exkirályról, ezért is lepett meg saját nagy véleménye önmagáról. Udvariasan, de akkora lekicsinyléssel nyújtott kezet, olyan nyugodt önhittséggel ment mindig előttem, ült le, minden kérés nélkül, királyi nyíltsággal bámulva a falakra és a berendezésre, hogy egyetlen másodperc alatt eltűnt az etikett hiánya miatti kényelmetlen érzésem: csak ezt a mindent ilyen tökéletesen ismerő fickót kell követni. Külsőre még egy egészen fiatal ember benyomását keltette, arca bágyadt, frizurája remek, meglehetősen tartja magát, de érezhetően kimerült, szeme nyugodt és színtelen, első ajka igencsak előre ugró. A keze gyönyörű volt. Egyáltalán nem titkolta, hogy elviselhetetlen unalmat vált ki belőle zsidónak látszó, amerikai arcom, no meg hogy rákényszerült a pénzkérésre: miközben leült a karosszékbe, könnyedén ásított egyet és így szólt:
– Foglaljanak már helyet, uraim.
És egy könnyed mozdulattal felkérte adjutánsát, mondja el látogatásuk célját.
Magnusra semmilyen figyelmet nem fordított, és amíg a kövér, piruló, udvarias adjutáns behízelgően mesélt a „félreértésről”, – melynek következtében őfelségét hazájából elűzték – nyugodtan és unottan a körmeit nézegette. Végül félbeszakította egy türelmetlen megjegyzéssel megbízottja lebegő beszédét:
– Rövidebben, márki. Mister… Wandergood legalább úgy ismeri ezt a történetet, mint mi. Szóval, ezek a bolondok elűztek engem. Kedves Wandergood, mi a véleménye erről?
Mi a véleményem? Mélyen meghajoltam:
– Örülök, ha őfelsége szolgálatára állhatok.
– No persze, mind ezt mondják. De, pénzt – ad-e nekem? Márki, folytassa!
– A kövérsége ellenére is éhes kinézetű márki, felém és Magnus felé vetett gyöngéd mosollyal folytatta vékony csipkéinek a szövögetését a „félreértésről”, amíg csak újra félbe nem szakította az unatkozó király:
– Értse meg, ezek a bolondok azt hiszik, hogy én vagyok mind e szerencsétlenségük oka. Ugye mekkora butaság ez, Mr. Wandergood? És most a helyzetük még rosszabb, és azt írják: az isten szerelmére, térjen vissza, elpusztulunk! Márki, olvassa fel a levelet.
Kezdetben a király némi élénkséggel beszélt, de láthatóan minden erőkifejtés gyorsan elfárasztotta. A márki engedelmesen szedte elő a papírcsomót az aktatáskából, és elég sokáig kínzott bennünket az elárvult alattvalók panaszaival, akik könyörögve kérik urukat, hogy térjen haza. Számára ennyire egyértelmű volt, hogy népe nem képes nélküle létezni, hogy fölöslegessé vált az egyetértés… és milyen furcsa: honnan veszi ez a kis senki ember a boldog meggyőződés ekkora tömegét? Ez a csibe, aki önállóan a magra sem volt képes rátalálni. Minden kétséget kizáróan, őszintén hisz személyisége sajátos tulajdonságaiban, amelyek a vágyott jólétet biztosíthatják egész népének. Ostobaság? Nevelés? Megszokás? De, ebben a pillanatban a márki valami újságíró feljegyzéseit olvasta, melyekben a kincstári tehetségtelenségen és a felcicomázott kifejezések hazugságán keresztül megcsillant ugyanez a magabiztosság és őszinte felhívás. Ugyancsak ostobaság és megszokás?
– Stb., stb. – szakította félbe a király közönyösen. – Elég, márki, csukja be az aktatáskáját. Kedves Wandergood, mi erről a véleménye?
– Bátorkodom őfelségének kijelenteni, hogy egy régi demokratikus köztársaság képviselője vagyok és…
– Hagyja, Wandergood! Köztársaság, demokrácia! Ez mind ostobaság! Ön is tudja jól, hogy királyra mindig szükség van. Önöknél, Amerikában is lesz majd király. Hogyan is lehetséges király nélkül: ki felel az istennek értük? Nem, ez butaság!
Ez a csibe az emberekért az Istennek készül felelni! És nyugodtan és tántoríthatatlanul folytatta:
– A király mindenre képes. Mire képes az elnök? Semmire. Érti, Wandergood – sem-mi-re! Minek Önöknek az elnök, aki semmire nem képes? – Alsó ajkával kegyeskedett elkövetni egy mosolyt. – Ez mind butaság, az újságok találmánya. Mr. Wandergood, vajon Ön engedelmeskedik az elnökének?
– De a népképviselet…
– Pfuj! Bocsásson meg, Mr. Wandergood (nehezen talált rá a nevemre), melyik ostoba engedelmeskedik a népképviseletnek? A. polgártárs B. polgártársnak, B. polgártárs A. polgártársnak, valahogy így? És ki kényszeríti őket engedelmességre, ha mindketten okosak? Nem, Mr. Wandergood, én is tanultam logikát, engedje meg, hogy kacagjak!
Kacagott egy rövid ideig és kezével a megszokott módon intett:
– Folytassa, márki… nem, inkább mégsem. A király mindenre képes, érti ezt, Wandergood?
– De a törvény…
– Ah, ez a csodabogár, a törvénnyel jön, – hallja, márki? Nem, határozottan nem értem, miért kell ezeknek annyira ez a törvény! Hogy mindenkinek egyformán rossz legyen? … Bocsássa meg, Mr. Wandergood, de Ön excentrikus! Mellesleg, ám legyen törvény, ha már annyira óhajtja, de ki adja meg, ha nem én?
– De a népképviselet…
– Ah, ismét A. és B. polgártárs! De, kedves Wandergood, értse már meg: milyen törvény az, amelyet ők maguk alkotnak? Melyik okos ember fog ennek engedelmeskedni? Nem, ez bolondság, Mr. Wandergood, Ön engedelmeskedik az ön törvényeinek?
– Nem csak én, felséges úr, de egész Amerika…
Sajnálkozva mért végig:
– Bocsásson meg, nem hiszem el. Egész Amerika! Ez azt jelenti, hogy nem értik, mi az a törvény, … hallja, márki, egész Amerika! De nem ez a lényeg, Wandergood, vissza kell térnem, hallotta, mit írnak a szerencsétlenek?
– Boldogan látom, uralkodó, hogy az út Ön előtt nyitva áll.
– Nyitva áll? Azt gondolja? H-m-m! Nem, nekem pénzre van szükségem. Egyesek írnak, mások meg nem, érti?
– Lehetséges, hogy egyszerűen csak írni nem tudnak, felséges úr?
– Ők? Ohó! Csak látta volna, miket írtak ellenem, még el is keseredtem. Agyon kell őket egyszerűen lőni.
– Mindenkit?
– Miért mindenkit? Elég néhányukat. A többiek megijednek. Értse meg, Wandergood, ellopták a hatalmat, és most nem akarják visszaszolgáltatni. Csak nem magamnak kell vigyáznom, hogy ki ne raboljanak? Ezek az urak meg – intett a piruló márki felé – sajnos nem képesek vigyázni rám.
A márki zavartan motyogta:
– Felséges Úr!…
– Jó, jó, ismerem az elkötelezettségedet, de elszalasztottad a kedvező pillanatot, igaz? Most meg annyi a tennivaló, annyi a tennivaló! – Felsóhajtott. – Mr. Wandergood, H. kardinális nem mondta Önnek, hogy pénzt kell nekem adnia? megígérte, hogy megmondja. Természetesen a későbbiekben majd visszaadom, és… de erről beszéljen majd a márkival. Hallottam, Mr. Wandergood, hogy Ön nagyon szereti az embereket.
Magnus komor arcán könnyű gúny suhant át. Szó nélkül hajoltam meg.
– A kardinális mondta. Mr. Wandergood, ez nagyon dicséretes dolog. De ha szereti az embereket, akkor feltétlenül ad pénzt nekem. Ebben nem kételkedem. Szükségük van a királyra, ostobaságot fecsegnek az újságok. Miért van Németországban, Angliában, Olaszországban és még száz helyen király…
Az adjutáns motyogott:
– Félreértés…
– A márkinak igaza van, persze, hogy félreértés. A sajtó forradalomnak nevezi, de nekem higgyenek, én ismerem a népemet: egyszerű félreértés az egész. Most ők maguk sírnak. Hogyan is lennének meg király nélkül? Micsoda ostobaságok, értik ezt, hát akkor egyáltalán nem lennének királyok? Azt mondják, hogy Isten nélkül is lehetséges… No, nem, lövetni kell, lövetni kell!
Hirtelen állt fel, és Magnus felé bólintva, kegyes mosollyal megszorította a kezemet.
– Viszontlátásra, kedves Wandergood, viszontlátásra. Ragyogó az alakja… micsoda nagyszerű fickó! A napokban a márki majd eljön Önhöz. Mit is akartam még mondani? Ah, igen, kívánom, hogy Önöknél, Amerikában, minél hamarabb királyság legyen… Erre szükség van, barátom, mindenképpen ezzel végződik! Viszontlátásra!
Őfelségét ugyanolyan ünnepélyesen kísértük ki az ajtóig. Hátul követett bennünket a márki, akinek lehajtott fején, ritkás hajának nyakáig húzódó választékán, piruló bőrén ott tükröződött az éhség és az örök sikertelenség… Ah, hányszor és micsoda eredménytelenül beszélt már a „félreértésről”! A királynak is eszébe juthatott valami az eredménytelenül végigjárt utakról: vértelen arcát unalom öntötte el, és csodálkozva nézte, amint utoljára meghajlok előtte, mintegy őszintén kifejezésre juttatva: „Mi kell ennek a bolondnak? Ah, igen, ő az, akinek pénze van”. És lustán megkérdezte:
– Tehát nem felejti el, kedves… Mr. …!
Az automobil ugyanolyan nagyszerű volt, akár a magasra nőtt hajdú, aki egy átöltözött csendőrre hasonlított. Mikor felértünk a lépcsőn (inasaink megtisztelő sorfala között, akik úgy néztek rám, mint egy koronás főre), és bementünk a szobába, Magnus hosszantartó ironikus hallgatásba burkolózott. Megkérdeztem:
– Hány éves ez a kiscsibe?
– Nem tudta, Wandergood? Sajnálatos. Harminckettő. Fiatalabbnak látszik.
– Valóban beszélt róla a kardinális és kérte, hogy adjunk neki pénzt?
– Igen. Azt a pénzt, ami megmarad a kardinális után.
– Ők miért ragaszkodnak a monarchiához?
– Valószínűleg azért, mert az égben is monarchia van. El tudná képzelni a szentek köztársaságát és a választójogon alapuló uralkodókat a világ felett? Gondolja csak el, mi lenne, ha az ördögök is megkapnák a szavazati jogot. Wandergood, higgye el, a király elkerülhetetlen.
– Ostobaság! Ez még tréfának is rossz.
– Nem tréfálok. Ön téved. És barátom, bocsásson meg őszinteségemért:
ez alkalommal ő emelkedett felül Önön, a királyról szóló fejtegetései közben. Ön csupán egy csibét látott, egy formát, egy alacsonyrendűen tárgyiasult, nevetséges alakot, – ő viszont önmagát szimbólumként tudatosította. Ettől olyan nyugodt, és nincs felőle kétségem, vissza fog térni szeretett népéhez.
– És lövetni fog?
– És lövetni fog és rémísztgetni. Ah, Wandergood, milyen megátalkodottan ragaszkodik Ön a szorzótáblához! Hiszen az Ön köztársasága: egyszerű szorzótábla, a király megérzi: – a király az a csoda! Mi sem nevetségesebb az önmaguk felett uralkodó szakállas emberek millióinál, és micsoda nagyszerű dolog, amikor ezeken a szakállas milliókon egy kiscsibe uralkodik! Ez a csoda! Ilyen feltételek között, micsoda lehetőségek tárulkoznak ki! Nevetnem kellett, amikor Ön, s ráadásul érzéssel, a törvényt emlegette, ezt az ördög álmát. Éppen ezért kell a király, hogy a törvényt megszegjék, hogy létezzen akarat, amely fölötte áll a törvénynek!
– De a törvények változóak.
– Változtatni azt jelenti, hogy egy új törvénynek vetjük alá magunkat, amelyet korábban nem ismertünk. Az akarat csak akkor válik magasabb rendűvé, ha megszegjük a törvényt. Bizonyítsa be, hogy Isten alá van vetve saját törvényeinek, vagyis, egyszerűbben fogalmazva, képtelen létrehozni a csodát, és holnap, az Ön borotvált majma egyedül marad, istállókat csinálnak a templomokból. Wandergood, a csoda, és csakis a csoda tartja még itt, ezen az átkozott földön az embert!
Magnus ökölbeszorított kezével erőteljesen rácsapott az asztalra, miközben ezt mondta. Arca komor volt, szemében különös éberség égett. Fenyegetően folytatta:
– Íme, ő hisz a csodában, én meg irigylem őt. Egy senki, valóban csak egy csibe, de hisz a csodában, már király volt és király lesz megint. És mi…
Megvetően legyintett, majd járkálni kezdett a szőnyegen: feldühösített kapitány a saját hajója fedélzetén. Tiszteletteljesen nézegettem súlyos, robbanó fejét és szikrázó szemét: csak most láttam meg, mennyi sátáni hiúság rejtőzött ebben a különös úrban. „És mi.” Magnus észrevette a pillantásomat, és dühödt kiáltást váltott ki belőle:
– Miért néz így rám, Weandergood? Ostobaság! A hiúságomra gondol? Ostobaság, Wandergood! Vajon Ön, az illinoisi úr nem szeretne ugyanúgy … nos, legalábbis Oroszország cárja lenni, ahol az akarat magasrendűbb a törvénynél?
– És Ön, Magnus, melyik trónra tör? – kérdeztem, nem minden irónia nélkül.
– Mr. Wandergood, ha már ilyen hízelgően gondolkodik rólam, megvallom, én magasabbra török. Ostobaság, barátom! Csak a vértelen moralisták nem álmodoznak a koronáról, csak az eunuchokat nem kísérti meg a gondolat, hogy megerőszakoljanak egy nőt. Ostobaság! De én nem óhajtom a trónt, még az oroszt sem: túlságosan kényelmetlen.
– De, Magnus úr, van még egy trón: az Istené.
– Miért csak az Istené? A Sátánról, Mr. Wandergood, megfeledkezett?
És ezt nekem mondta… vagy már tudja az egész utca, hogy megüresedett a trónom? Tiszteletteljesen meghajtottam a fejemet és így szóltam:
– Engedje meg, hogy elsőként üdvözölhessem, felséges uram.
Magnus hosszan nézett rám és elvicsorította magát, mint egy kutya a vitatott csont felett. Ez a dühös morzsa Sátán szeretne lenni! Ez a csipetnyi föld, aki nem lenne elég az ördög egyetlen szippantására sem, szeretné magát felékesíteni az én koronámmal! Még mélyebbre hajtottam a fejemet, szemem tüzét eloltottam: éreztem, hogyan szikrázik fel benne a megvetés és az isteni kacaj sugárzó hangja, és tisztelt utódomnak ezt a kacajt nem volt ajánlatos fölismernie. Nem tudom, mennyi ideig hallgattunk, de mikor újra találkozott a tekintetünk, mindkettő tiszta, világos és áttetsző volt, akár két vizeslavór az árnyékban. De elsőként Magnus szólalt meg:
– Nos? – mondta.
– Nos? – feleltem.
– Parancsolja, hogy pénzt adjunk a királynak?
– Drága barátom, a pénzzel Ön rendelkezik.
Magnus elgondolkodva nézett rám:
– Nem éri meg – döntötte el. – Ez egy túlságosan régi csoda, túlságosan nagy rendőri segítséget követel meg, hogy higgyenek neki. Mi egy sokkal jobb csodát hozunk létre.
– Ó, ebben nem kételkedem! Sokkal jobbat. Két hét múlva?
– Megközelítőleg, igen! – felelte Magnus udvariasan.
Forró kézszorításokkal váltunk el, és két óra múlva a legkegyelmesebb király egy-egy kitüntetést küldött nekünk: nekem valami csillagot, Magnusnak meg, úgy általában valamit. Kissé megsajnáltam a derék idiótát, aki egyedül kényszerül folytatni a játékot.
április 16.
Róma
Maria kissé rosszul érzi magát, alig látom. Magnus jelentette a gyöngélkedést, és hazudott: valami arra készteti, hogy ne engedje látnom. Mitől fél? Ma a jelenlétem nélkül ismét ott volt nála H. kardinális. Egy szót sem mondanak a „csodáról”.
Én viszont, türelmes vagyok és várok. Először ez kissé unalmasnak látszott, de a napokban találtam egy új elfoglaltságot, és most igen elégedett vagyok. Ez pedig a római múzeumok: amelyekben tiszta-lelkiismeretű amerikaiként jelenek meg reggelente, aki csak nemrég tanulta meg, hogyan kell megkülönböztetni a festészetet a szobrászattól. De nincs útikönyvem, és nagyon boldog vagyok, hogy az egészből nem értek semmit, sem a márványból, sem a képekből. Egyszerűen csak tetszik az egész.
Élvezem, hogy a múzeumokban a tenger illatát érzem. Miért a tengerét? – nem tudom: a tenger messze van, inkább agyag-szagot vártam. De ott is olyan beláthatatlan minden, még beláthatatlanabb, mint Campagnában. Campagnában ugyanis csak a kiterjedést látom, a vonatok, az autók futkározásának a színterét, a múzeumban az időben úszom. És idő aztán van elegendő itt! És élvezem még azt is, hogy egy-egy márványláb darabját, valamilyen kőtalpacskát egy kis bokamaradékkal is akkora tisztelettel őriznek. Illinois-i szamárként, egyáltalán nem értem, hogy mi ebben a jó, de már elfogadom, hogy ez jó, és emberke, engem meghat a te óvatos gondosságod. Óvjad csak! Törd el az élő lábat, az semmi, de ezeket óvni kell. Nagyon jó dolog, ha a kétezer éve élő, halandó, állandóan változó emberek óvják a márványláb hideg szilánkját.
Amikor az áprilisi napfénytől, minden kövecskéjével elöntött római utcáról belépek az árnyas múzeumba, egyenletes és áttetsző hűvössége különösen fényesnek tetszik, sokkal tartósabbnak, mint a túlságosan erőteljes napfény sugarai. Amennyire emlékezem, éppen így ragyog az örökkévalóság. És ezek a márványok! Mielőtt bekergették őket ide, annyi fényt nyeltek el, mint whiskyt az angol, most már nem rettegnek semmilyen éjszakától… mellettük az én átkozott éjszakám sem félelmetes. Óvjad őket, emberke!
Mekkora szamár is vagy te, Wandergood, ha ezt nevezik művészetnek! Persze kulturált lény vagy, a művészetre tisztelettel néztél, de úgy, mint egy idegen vallásra, nem láttál meg benne többet, mint az a szamár, amelyen a Messiás Jeruzsálembe érkezett. És ha hirtelen tűz üt ki? Tegnap egész nap ez a gondolat nyugtalanított, és elmentem Magnushoz, de őt valami más túlságosan elfoglalta, és sokáig nem is értette, miről van szó.
– Miről van szó, Wandergood? A Vatikánt akarja bebiztosítani? Fejezze világosabban ki magát!
– Ó! Bebiztosítani? – kiáltottam felháborodva. – Ön egy barbár, Thomas Magnus!
Végül megértette. Igen jóindulatúan mosolyodott el, nyújtózott és ásított, aztán elém rakott valami papírt.
– Kedves Wandergood, Ön valóban a Marsról érkezett uraság. Ne is tiltakozzék, írja alá ezt a papírt. Ez az utolsó.
– Aláírom, de van egy feltételem. Az Ön robbantása ugye nem érinti a Vatikánt?
Újra elmosolyodott:
– Sajnálja. Akkor jobb, ha nem írja alá. Általában, ha bármit is sajnál, bármi is legyen az, Wandergood, – nézett rám szigorúan ráncolva a homlokát – jobb, ha elválunk, addig, amíg nem késő. Az én játékomban nincs helye a sajnálatnak, az én színjátékom nem való a szentimentális amerikai kisasszonyoknak.
– Ha óhajtja… – Aláírtam a papírt és elhajítottam. – De, kedves Magnus, úgy látszik, nem hiába vette magára a Sátán kötelezettségeit!
– Tán a Sátánnak vannak kötelezettségei? Szegény Sátán. Akkor nem akarok Sátán lenni.
– Sem sajnálat, sem kötelezettség?
– Sem sajnálat, sem kötelezettség.
– Hát, akkor mi?
Fényes szemével egy gyors pillantást vetett rám, és arcom előtt a levegőbe hasítva, így válaszolt, egyetlen rövidke szóval:
– Akarat.
– És… a magasfeszültség?
Magnus leereszkedően mosolyodott el:
– Nagyon örülök, hogy ilyen jól megjegyezte a szavaimat, Wandergood. Lehetséges, hogy majd szüksége lesz rájuk.
Átkozott kutya! Annyira szerettem volna megütni, hogy különösképpen udvariasan és mélyen hajoltam meg előtte. De örömteli mozdulattal mutatva a karosszékre, visszatartott:
– Hova siet, Wandergood? Üljön le egy kicsit. Az utóbbi időben olyan ritkán találkozunk. Egészéges?
– Köszönöm, ragyogóan érzem magam. És hogy van signorina Maria?
– Még mindig gyöngélkedik. De ez semmiség. Még néhány napi várakozás, és Ön… Tehát, megtetszettek a múzeumok, Wandergood? Valamikor én is sok időt és érzelmet fordítottam rájuk. Igen, emlékszem, emlékszem… Wandergood, nem találja, hogy az ember, a maga tömeges jelenlétével undorító egy teremtmény?
Meglepetten néztem rá:
– Nem értem elég pontosan ezt az átmenetet, Magnus. Ellenkezőleg, nekem a múzeumok az embert egy új és egész kellemes oldaláról mutatták meg…
Elnevette magát:
– Emberszeretet?… Nos, Wandergood, ne haragudjon meg a tréfámért. Nézze, minden, amit felskiccel az ember, csodálatos! És micsoda ocsmányság: a sekrestyések, a máglyák, a H. kardinálisok képe! Elkezdi egy zseni, és folytatja, majd bevégzi egy idióta állat. A szennyes partra kicsapódik a tenger hullámának tiszta és friss áradata, aztán a szenny visszazúdul, magával víve a dugókat és a héjakat. A szerelem kezdete, az élet kezdete, a Római Birodalom kezdete, a Nagy Forradalom kezdete – milyen nagyszerű mindennek a kezdete! És a vége? És ha az egyes ember ugyanolyan szépen is hal meg, ahogy született, a tömegek, Wandergood, a tömegek minden liturgiát megszégyenítve végzik.
– Ó! És az okok, Magnus?
– Az okok? Valószínűleg ebben rejlik az ember lényege, az állati lényeg, azé a tömegeiben gonosz és korlátolt, az eszelősségre hajlamos, minden betegség iránt fogékony, a legnagyobb lehetőségeit is a zsákutcában befejező lény lényege. És ezért áll olyan magasan az ember élete fölött a művészete!…
– Nem értem.
– Mit nem ért? A művészetben a zseni kezdi el és ő is fejezi be. Érti? A zseni! A locsifecsi, az utánzó, vagy a kritikus erőtlen bármit is változtatni, vagy elrontani egy Velasquez képet, Angelo szobrát, vagy Homeros versezetét. Képes megsemmisíteni, de nem képes önmagához alacsonyítani, azért gyűlöli annyira az igazi művészetet. Érti, Wandergood? Erőtlen a mancsa!
Magnus fehér kezével a levegőben hadonászott és felnevetett:
– De miért óvja és védi olyan gondosan?
– Nem ő óvja és nem ő védi. Ezt a hívő örök különleges fajtája végzi. – Magnus ismét felnevetett.
– Észrevette, milyen idétlenek a múzeumokban?
– Kik?
– Ah, hát azok, akik nézegetni járnak oda! De ebben a históriában nem az a legmulatságosabb, hogy a bolond az bolond, hanem az, hogy a zseni, feltétel nélkül felebarátjaként imádja a bolondot, szenvedélyesen könyörög a szeretetéért. A zseni elképesztően nem érti, hogy az ő igazi felebarátja az ugyanolyan zseni, mint ő, és állandóan karját tárja, hogy megölelje az emberszabásúakat, … akik boldogan bújnak ebbe az ölelésbe, hogy a zseni mellényzsebéből kihúzzák az órát. Igen, kedves Wandergood, ez egy nagyon mulatságos história, és én félek, hogy…
Elhallgatott és elgondolkodott, elnehezülve vizsgálgatta a padlót: így nézhetnek az emberek saját sírjuk mélyére. Akkor értettem meg, mitől félt ez a zseni, és újra meghajoltam ez előtt a sátáni agy előtt, amely a világból mindössze saját magát és a saját akaratát ismerte el. Íme az Isten, aki a hatalmát még az Olimposszal sem óhajtja megosztani! és micsoda embergyűlölet! És milyen nyíltan vet meg engem! Íme, ez az átkozott, csipetnyi föld, amelytől még az ördög is eltüsszenti magát!
Tudod, mivel végződött ez az este? Nyakánál fogva elkaptam az én szentéletű Toppymat, megfenyegettem, hogy lelövöm, ha nem issza le magát, velem együtt … és leittuk magunkat! Egy kis koszos „Gambrinus”-ban kezdtük, majd folytattuk az éjjeli, sötét kocsmákban, ahol bőséggel itattam bizonyos sötétszemű banditákat és a „Mariát” daloló énekeseket, és ittam, mint egy cowboy, aki egyéves józan munkásság után bekerült a városba. Le a múzeumokkal! Emlékszem, sokat ordítoztam és mutogattam, de még soha nem szerettem ilyen gyöngéden az én fenséges Mariámat, ilyen édes-fájdalmasan, mint ebben a párás kábulatban, amelyet átitatott a bor, a narancs és holmi sültszalonna illat, ebben a feketeszakállas-rablók-barlangjában, a szikrázó szemek, a mandolin dallamos cincogása körében, amely egyszerre nyitotta meg előttem a legsötétebb édent és a poklot.
Ködösen eszembe jut még néhány kedves és ünnepélyes gyilkos, akiket csókolgattam, akiknek megbocsátottam – Maria nevében. Emlékszem, mindenkinek azt ajánlottam, hogy menjünk el inni a Colosseumba, oda, ahol valaha elpusztultak a mártírok, de nem tudom miért, nem sikerült elmennünk, de technikai nehézségek jöttek közbe. De, Toppy milyen nagyszerűen viselkedett! Először hosszasan ivott és csöndben, akár egy püspök. Aztán lebilincselő bűvészmutatványokkal jeleskedett. Az orrára állított egy nagy üveg Chiantit és egész testét leöntötte vörösborral. Próbálkozott kártyatrükkökkel is, de leleplezték, mert ők ugyanazt a trükköt ragyogóan megcsinálták. Négykézláb járt, vallásos dalokat dúdolgatott, zokogott, majd őszintén jelentette be, hogy ő az Ördög.
Gyalog indultunk haza, tántorogva az utcákon, lámpaoszlopoknak és falaknak ütközve, és úgy élveztük, mint két egyetemi hallgató. Toppy bele akart kötni a rend őreibe, de meghatódott az udvariasságuktól és komoran ejtve a szavakat, szigorú áldásosztással végezte be:
– Menj, és ne vétkezz többé!
Aztán könnyekben tört ki, és beismerte, hogy szerelmes egy signorinába, a szerelem kölcsönös és ezért el kell utasítania magától a lelkészi hivatást. Miután ezt elmondta, lefeküdt egy ismeretlen kőküszöbre, és csak azért is elaludt, mire én otthagytam.
Maria, Maria, mennyire megkísértesz engem! Még soha nem érintettem az ajkadat, tegnap csak a vörösbort csókoltam, … de akkor honnan ezek az égető nyomok az ajkamon? Csak tegnap koszorúztalak, térden állva, virágokkal. Csak tegnap érintettem, Madonna, bárdolatlanul ruhád szegélyét, de ma asszony vagy és én kívánlak! Remeg a kezem; kegyetlen-nehezen viselem el az akadályokat, a minket elválasztó szobákat, a lépéseket, a küszöböket: kívánlak! A tükörben nem ismertem rá a szememre: furcsa hályog fedi, nehezen és akadozva lélegzem, és egész nap ott kószál buján minden gondolatom meztelen kebled körül. Mindent elfeledtem.
Kinek a hatalmában vagyok? Nyomaszt engem ez a hatalom, mint egy puha, repedt vas, saját izzásomtól és szikráimtól megvakultam. Emberke, te mit teszel, ha ez történik meg veled? Mégy és fogsz magadnak egy nőt? megerőszakolod? Gondold csak el: most éjjel van, Maria oly közel van, egészen halkan meg tudom közelíteni a szobáját… Akarom a kiáltását! És ha Magnus elzárja előttem az utat? Megölöm Magnust.
Bolondság.
De mégis, mondd meg: kinek a hatalmában vagyok? Ember, neked ezt tudnod kell. Ma, mielőtt még leszállt volna az alkony, magam és Maria elől egyaránt bujkálva, az utcákon barangoltam, de ott még rosszabb volt: mindenhol férfiakat és nőket láttam, férfiakat és nőket. Mintha eleddig nem láttam volna őket! Mindet meztelennek láttam. Sokáig álldogáltam a Monte Picinón, és igyekeztem megérteni, mi az az alkony, de nem sikerült: férfiak és nők tolongtak előttem, végeláthatatlanul, egymás szemébe nézve. Magyarázd meg – mi az a nő? Az egyik autóban egy nagyon szép nő ült, arcát az alkony rózsaszínűre festette, fülében szikrázott két briliáns. Nézte az alkonyt, az meg őt. És semmi több, de nem bírtam tovább ezt a látványt: szívembe olyan bánat és szerelem, szerelem és bánat költözött, azt hittem, meghalok. Mögötte még zöld, majdnem fekete fák állottak.
Maria! Maria!
április 19.
Capri szigete
Teljes a szélcsend a tengeren. Sokáig néztem a magas szakadék pereméről az égkék mélységbe dermedő kis vitorlást. Fehér vitorlái moccanatlanok voltak, ugyanolyan boldognak látszott, mint én azon a napon. Mert újra elöntött az óriás-nyugalom, és Maria szent neve háborítatlanul kondult és tisztán, mint a távoli partok harangzúgása.
Később, arcomat az ég felé fordítva, lefeküdtem a fűre. A hátamat melegítette a jó anyaföld, és annyi ragyogó fény ömlött kitárt szemem előtt, mintha arcomat a napba temettem volna. Három lépésre tőlem ért véget a szakadék pereme, – szédítő és függőleges fal – amitől fűpáholyom légiesnek és könnyűnek látszott, jól esett beszívni a fű és a tavaszi virágok illatát. A mellettem fekvő Toppy is illatozott, mikor a nap felmelegíti, erős prémszag árad belőle. Jól lebarnult, mintha szénnel kente volna be magát, és egyáltalán, ő egy szimpatikus, öreg ördög.
A helyet, ahol feküdtünk, Anacaprinak nevezik és a sziget magaslatán fekszik. Már alkonyodott, amikor elindultunk lefelé. Ragyogott a félhold, de minden meleg és csöndes volt, valahol szerelmes mandolinokon játszottak, a mandolinok Mariához hívtak. Mindenütt Maria! De nagy nyugalommal lélegzett a szerelmem, és akár a fehér házikókat a mélyben, őt is befonta a holdfény. Ilyen házban élt valaha Maria, ilyen házba viszem hamarosan – négy nap múlva – én is.
A lefelé ereszkedő út mentén a holdat egy magas fal takarta el előlünk, és itt láttuk meg a sűrűben a Madonna szobrát, magasan az út fölött, a bokrok között. Egy pislákoló mécs égett az ég királynője előtt, óvatos csöndjében olyan élénknek látszott, hogy hideg borzongás járta át az édes iszonytól a szívemet. Toppy fejet hajtott és valami imát motyogott, én meg a kalapomat levéve erre gondoltam: „Olyan magasan állsz e sűrűség fölött, e fölött a holdfénnyel teli és ismeretlen káprázatokkal teli sötétség fölött, mint Maria a lelkem fölött…”
Elég! Itt ismét kezdődik a rendkívüli, és én elhallgatok. Pezsgőt fogok inni, és elmegyek a kávéházba, ahol a nápolyi mandolinosok valami „közismertet” játszanak. Toppy inkább lelövetné magát, sem minthogy velem jönne: azóta is bántja a lelkiismeret. Nem baj, ha egyedül leszek.
április 23.
Róma
… Éjszaka. Palotám, akár Róma egyik ősi romja, hallgatag és halott. A nagy ablak mögött ott a kert: a holdfénytől áttetsző és fehér szökőkút ködös oszlopa egy fej nélküli kísértetre emlékeztet, akin ezüst vért van. A vastag üvegek miatt alig hallatszik a csobogása, olyan, mintha egy álmos éjjeliőr mormogna.
Igen, ez mind nagyon szép… és hogyan is mondjam, … leheli a szerelmet. Persze jó lenne Mariával sétálgatni az út kékes homokján, jó lenne rálépni az árnyékunkra. De riadt vagyok és riadtságom nagyobb a szerelmemnél. Igyekszem, hogy lépteim puhák legyenek, úgy bolyongok a nagy teremben, csöndben nekidőlök a falaknak, a szögletekben szorongok, és állandóan hallok valamit. Valami távoli, innen ezer kilométerre létezőt. Vagy minden csak az emlékezetemben létezik, amit meg akarok hallani? És az ezer kilométer csak életem ezer éve?
Csodálkoznál, ha látnád, mi van rajtam. Hirtelen elviselhetetlenül nehéznek éreztem pompás amerikai öltönyömet, és pőre testemre úszónadrágot húztam. Azonnal úgy éreztem, hogy lefogytam, hogy magas lettem és hajlékony, és sokáig próbálgattam hajlékonyságomat, állandó irányváltoztatással csúszkálva a padlón, mint a hangtalan denevér. Nem, én rettegek, minden izomszálam, minden idegem eltölti a rettegés, és én nem tudom, hogy mit óhajtanak. Majd fázni kezdtem, felöltöztem, és leültem írni. Sőt, még bort is ittam és behúztam az elsötétítő függönyt, hogy ne lássam a fehér kertet. Sőt, még megvizsgáltam, rendbe raktam és megtöltöttem a browningomat, amelyet holnap, a Thomas Magnussal folytatandó beszélgetésre magammal viszek.
Tudod, Thomas Magnusnak munkatársai vannak. Így nevezi a számomra ismeretlen urakat, akik, ha találkozunk, tisztelettel nyitnak előttem utat, de, mintha csak az utcán találkoznánk, nem hajolnak meg előttem, mintha nem is a házamban lennének. Mikor elutaztam Caprira, még ketten voltak, ma már hatan vannak, és itt élnek, ahogy Toppy mondta. Toppynak nem tetszenek, de nekem sem. Nincs arcuk, furcsa módon most értettem meg, amikor fel akartam idézni az arcukat, és azokat különös módon nem bírtam meglátni.
– Ezek a munkatársaim – mondta ma Magnus gúnyosan, nem is titkolva a gúnyolódását.
– Mondja meg nekik Magnus, hogy rosszul nevelték őket. Amikor meglátnak, nem hajolnak meg előttem.
– Ellenkezőleg, kedves Wandergood! Túlságosan is jólneveltek. Mielőtt nincsenek bemutatva Önnek, egyszerűen nem mernek meghajolni! Ez… ezek nagyon korrekt egyének. Mellesleg, holnap megismeri mindet, Wandergood, kérem ne dühöngjön és legyen türelemmel. Egyetlen éjszaka!
– Hogy érzi magát signorina Maria?
– Holnapra meggyógyul. – Kezét vállamra téve, gonosz és pimasz szemével közeledni kezdett. – Szerelmi láz, ugye?
Leráztam a kezét a vállamról és felkiáltottam:
– Magnus úr! Én…
– Ön… – nézett rám ridegen, majd hátat fordított. – Viszontlátásra holnap, Mr. Wandergood.
Nos, ezért töltöttem meg a revolveremet. Este Magnustól levelet kaptam. bocsánatot kér, megmagyarázza idegességét, és biztosít arról, hogy őszintén és forrón óhajtja a barátságomat és bizalmamat. Egyetért velem, hogy a munkatársai valóban neveletlenek. Sokáig nézegettem alig olvasható, sietős sorait, az aláhúzott „bizalom” szót, és a beszélgetésre ezzel az úrral nem a revolveremet, hanem egy gyorstüzelő ágyút szerettem volna magammal vinni.
Milyen hosszú egyetlen éjszaka!
Veszély fenyeget. Érzem és tudják az izmaim, most értettem meg, hogy ettől olyan riadtak. Azt hiszed, gyáva vagyok, emberke? Esküszöm az öröklétre, nem vagyok az! Nem tudom, hova tűnt el a félelmem, nemrég még mindentől rettegtem: a sötétségtől, a haláltól, a legkisebb fájdalomtól, most viszont semmitől sem félek. Csak egy kissé furcsán érzem magamat…ugye, így mondjátok, ti emberek: furcsán érzem magamat?
Emberke, itt ülök a Földeden, és egy másik, egy rám nézve veszélyes emberre gondolok, és magam is ember vagyok. Ott meg ott van a hold és a szökőkút. Amott meg Maria, akit szeretek. Itt meg a bor és a pohár. Ez az életem… Vagy csupán kitaláltam, hogy valaha a Sátán voltam? Látom, hogy szándékosan van így, e szökőkút, Maria, és a gondolataim valami Magnus nevű emberről, de az igazi magamat nem bírom sem megtalálni, sem megérteni. Gondosan kutatok az emlékezetemben, telítve van és mégis hallgat, akár egy csukott könyv, és nincs erő, amely ezt az elvarázsolt, egész múltbéli létezéseim titkait magába rejtő könyvet kinyitná. Megerőltetem a látásomat és kutatom a messzi és fényességes mélységet, ahonnan erre a kartonpapír-Földre emelkedtem, de nem látok semmit a határtalan homály nyomasztó lebegésében. Ott, a homály mögött van a hazám, de úgy látszik, teljesen elfelejtettem a felé vezető utat.
Visszatért hozzám Wandergood undok szokása: egyedül iszom és egy kicsit részeg vagyok. No de, semmi baj, most utolszor. Ez is szándékos. Valamit láttam és utána már nem akarok semmire ránézni. Szerettem volna kikukkantani a fehér kertre, és elképzelni, hogyan is sétálnék Maraiával az égkék homokkal fedett utacskán, el is oltottam a villanyt, és félrehúztam az elsötétítő függönyt. És látomásként állt előttem fehér kertem, és – csak gondold el! – a kék homokkal felszórt úton ketten sétáltak: egy férfi és egy nő, a nő az Maria volt. Csöndben mentek, rálépve saját árnyékukra, és a férfi átölelte. A számlálóm bőszen kezdett dobogni a mellemben, a padlóra esett, majdnem összetört, amikoris végre megismertem a férfit: ó, hiszen ez Magnus volt, csak Magnus, a kedves Thomas, az apa, legyen átkozott atyai öleléseivel!
Ah, mennyire megszerettem ismét Mariámat! Az ablak előtt térdre-ereszkedve nyújtottam felé karomat… igaz, láttam már valami hasonlót a színházban, de mindegy: nyújtottam a karomat, hiszen egyedül vagyok és részeg vagyok, miért ne tenném azt, amit akarok? Madonna! Aztán azonnal behúztam a függönyt.
Látomásomat, mint pókhálót, mint a holdfény egyetlen sávját, csöndben viszem el magammal, éjszakai álmomba szőve. Csitt! Csitt!
Folyt. köv.