KönyvTár

július 1st, 2024 |

0

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2)

Az előző részt ld. ⇒http://www.naputonline.hu/2024/06/27/leonyid-nyikolajevics-andrejev-a-satan-naploja-iv1/

1914. február 21.

Róma, Orsini villa

Meglátogatott a pápa közeli barátja, bizalmasa – ahogy mondják – valószínű, utódja – H. kardinális. Két abbé kísérte, és egyáltalán, olyan nagyon fontos személyiség ő, akinek a látogatása jócskán becsületemre válik.

Őfőtisztelendőségét új palotám szalonjában fogadtam, volt időm észrevenni, miként úszkált Toppy a papok és a kardinális keze alatt, sebesebben nyerve el az áldásokat, mint a szoknyavadász a csábnők csókjait. Hát, tiszteletreméltó kéz aligha képes megbirkózni egyetlen, áldással teli Ördöggel, akinek a dolgozószobám küszöbén még utoljára a kardinális hasába is sikerült belebotlania. Eksztázis!

H. kardinális beszél minden európai nyelven, most a csillagos lobogó és a milliárdok kiváltotta tisztelet miatt angolul társalogtunk. Ami úgy kezdődött, hogy őfőtisztelendősége gratulált az Orsini villa megvételéhez, majd kétszáz évre visszamenően elmesélte lakóhelyem történetének minden apró részletét. Ez váratlanul ért, mert hosszadalmasan és helyenként érthetetlenül mesélt, és Engem – mint valóságos amerikai szamarat – arra késztetett, hogy bágyadtan a fülemet lengessem… viszont jól megfigyeltem fontos és túlművelt látogatómat.

Még korántsem öreg, szélesvállú, alacsony és látszólag erős testalkatú és egészséges. Nagy, majdnem négyszögletes arca enyhe olívaolaj színű, a borotvált részeken markánsan mélykék és ugyanolyan kreol, rendkívül finom és szép keze viszont az ereiben folyó spanyol vérről árulkodik – olyannyira, hogy mielőtt Istennek szentelte volna magát, H. kardinális spanyol grand és herceg volt. Szeme nagyon kicsiny és fekete, a túlságosan sűrű szemöldök alatt ülő, ugyanakkor rövidke orr és a vékony száj között a távolság túlzottan nagy… emlékeztet valakire. De kire? És mi ez a furcsa szokás, hogy föltétlenül emlékezni kell valakire? Persze, valamelyik szentre?

A kardinális elgondolkodott egy másodpercig, és akkor világosan eszembe jutott: hiszen ez egy közönséges, borotvált öreg majom! Ez az ünnepélyesen-bánatos, véget nem érő mélázás, ez a gonosz láng a pupillákban – egy majomé! De következő pillanatban már nevetett a kardinális, nápolyi koldusként játszva arcával és mozdulataival – nem is a palota történetét mesélte, arcával és drámai monológjaival adva elő a szerepét – játszott! Karocskái egyáltalán nem hasonlítanak a majoméhoz, rövidek, inkább egy pingvint mintáznak, amikor mutogat, a hangja meg papagájt juttat sz ember eszébe – ki vagy te végülis?

Nem, mégis majom! Most, hogy újra elnevette magát – látom! – nem tud nevetni. – Mintha csak tegnap tanulta volna meg ezt az emberi művészetet, nagyon szeret nevetni, de minden alkalommal nehezen talál rá nevetésre alkalmatlan torkában: – a hangoktól fuldoklik, kotkodácsol, majdhogynem nyög. Lehetetlenség nem tercelni furcsa nevetéséhez, mert fertőző, de hamarosan gyötörni kezdi az állkapcsot, megmerevednek a fogak és az izmok.

Ez káprázatos volt, a látvány jól elszórakoztatott, amikoris H. kardinális egy nyögdécselő nevetés-áradattal abbahagyta előadását az Orsini villáról, és nyugodtan elhallgatott.

Vékony ujjaival morzsolgatva rózsafűzérét, nagy nyugalommal hallgatott és mélységes odaadással, s leggyöngédebb szeretettel nézett Rám: fekete szeméből még mintha a könny is előbuggyant volna, annyira megtetszettem neki, annyira szeretett Engem! A gondolatok e váratlan állomásra érkezése – akár a vonat, mikor lejtőre kerül – engem is levert, Én is hallgattam, – mi mást tehettem! – szintén gyöngéden nézegettem négyszögletes majom-arcát. A gyöngédség szeretetté, a szeretet szenvedéllyé alakult át és mi mindnyájan hallgattunk… még egyetlen másodperc – és öleléseinkkel megfojtjuk egymást!

– Nos, Mr. Wandergood, hát itt van Rómában – dalolta mézédesen az öreg majom, változatlan, szeretettől túlcsorduló tekintettel.

– Hát, itt vagyok Rómában – egyeztem bele megadóan, ugyanolyan bűnös, szenvedélyes tekintettel.

– Mr. Wandergood, tisztában van azzal, hogy miért jöttem el Önhöz? Természetesen azon az élvezeten felül, hogy megismerkedjem Önnel és így tovább…?

Elgondolkodtam és ugyanazzal a lángoló tekintettel válaszoltam:

– A pénzért, őfőtisztelendősége?

A kardinális meglebbentette rövid szárnyacskáit, felnevetett, megütögette a térdét, majd ismét belemerevedett orrom szerelmetes szemlélgetésébe. Ez a néma imádat, melyre Én megkétszerezett szenvedéllyel válaszoltam – igen furcsa állapothoz kezdett nálam vezetni. Direkt ilyen részletesen mondom el, hogy megértsd – mi volt a kívánságom abban a másodpercben: váljak kerékké, kukorékoljam el magam kakasként, meséljem el a legjobb arkansasi viccet, netán egyszerűen kérjem meg őfőtisztelendőségét, hogy vesse le a reverendáját és játsszunk, baráti alapon, egy kis bakugrásosdit!

– Őfőtisztelendősége..,

– Mr. Wandergood, nagyon szeretem az amerikaiakat.

– Őfőtisztelendősége! Arkansasban azt mondják…

– Minél hamarabb rá szeretne térni a tárgyra? Megértem türelmetlenségét – a pénzügyek, ugyebár, megkövetelik a sietséget?

A kardinális négyszögletes arca elkomolyodott, szemében szeretetteljes a szemrehányás:

– Ne mérgelődjön, Mr. Wandergood a lelkesültségemen. Hatalmas városunk történelmét olyannyira kedvelem, hogy nem tudtam megtagadni magamtól ezt az örömöt… Vagy Ön azt hiszi, – amit ma lát, az Róma? Nincs Róma, Mr. Wandergood. Valamikor örök város volt, de minél hatalmasabb, annál távolabb kerül az örökkévalóságtól. Hol az a hatalmas Szellem, amely egykor áthatotta?

Nem akarom átadni ennek az ibolyaszín papagájnak egész fecsegését, lágy-emberevő tekintetét, fintorait és a nevetését. Mikor végre megpihent, így szólt a vén borotvált majom:

– Mr. Wandergood, az az Ön szerencsétlensége, hogy szereti az embereket…

– Szeresd felebarátodat…

– Nos, a felebarátok csak szeressék egymást, tanítsa őket arra, hitesse el velük, parancsolja meg nekik, de mire való az Önnek? Ha az ember túlságosan szeret, nem érzékeli a szeretett lény hiányosságait, vagy ami még rosszabb, érdemként ismeri el. Hogyan javítja meg az embereket, hogyan teszi őket boldoggá, ha nem ismeri a hiányosságaikat, ha jóindulatként kezeli a hibáikat? Ha az ember szeret, sajnálja szeretete tárgyát, a sajnálat pedig elpusztítja az erőt. Látja, teljes mértékben őszinte vagyok önhöz, Mr. Wandergood, és még egyszer azt mondom: a szeretet – erőtlenség. A szeretet kihúzza a pénzt a zsebéből, de… arcpirosítóra költi el. Hagyja meg azoknak, akiknek az a talpköve, hogy szeressék egymást, követelje meg tőlük, de Ön, aki ily magasra tört, aki ilyen hatalom birtokában van!…

– Mi a teendőm, főtisztelendő úr? Zavarban vagyok. Gyermekkoromtól a szeretet szükségességét tanították a templomban, én elhittem azt, és most…

A kardinális gondolatokba mélyedt. A gondolat is váratlanul jelent meg nála, ahogy a nevetés, – négyszögletes arcára hirtelen mozdulatlanság, gyászos-hervatagság és kismértékű naiv ünnepélyesség ült ki. Vékony ajkát előre csucsorítva és összeragasztva, állát tenyerébe hajtva, moccanatlanul irányította rám mélyen ülő, éles szemét, melyben ott ült a bánat. Mintha várta volna, hogy befejezem a gondolatot, de nem bírta kivárni, sóhajtott egyet és pislogni kezdett.

– Igen, a gyermekkor… – mormogta, ugyanolyan bánatosan pislogva – a gyermekek, igen. De Ön már nem gyermek. Feledje el és kész. Tudja-e, hogy a feledés csodás adomány?

Megcsikorgatta kissé a fogait és vékony ujjával tempósan vakarta meg az orrát. Komolyan folytatta:

– Mr. Wandergood, mindez nem ér semmit, Ön egyedül semmire nem képes… igen, igen! Az embereket ismerni kell, hogy boldoggá tehessük őket, – mert ez az Ön nemes feladata – de csak az Egyház ismeri az embereket. Az Egyház az anya, ő a tanítónő hosszú évezredeken át, akinek a gyakorlata az egyetlen, és mondhatom, hogy hibátlan. Amennyire az Ön életét ismerem, Mr. Wandergood, Ön tapasztalt marhatenyésztő. És Ön tisztában van vele – mit jelent a gyakorlat, még az olyan csöppet sem bonyolult lények esetében is, mint…

– Mint a disznók.

Ijedten rám pislantott – aztán hirtelen felugatott, felkotkodácsolt, felnyüszített. vagyis elnevette magát.

Mikor abbahagyta a nevetést, így folytatta:

– Magunk is tanítva tanulunk. Nem mondom, hogy az Egyház minden nevelő és tanító módszere egyformán sikeres volt. Nem, gyakran hibáztunk, de minden hibánk közelebb vitt módszereink tökéletesítéséhez… Tökéletesedünk, Mr. Wandergood, tökéletesedünk!

Tettem néhány megjegyzést a racionalizmus gyors terjedéséről, amely a legközelebbi jövőben az egyház „tökéletesedését” fenyegeti, de H. kardinális újra integetni kezdett rövidke szárnycsonkjaival és úgy nevetett fel, hogy határozottan vonított:

– A racionalizmus! Önnek, Mr. Wandergood, kétségtelenül van humorérzéke! Mondja csak, az a közismert Mark Twain – nem az ön honfitársa?… Igen, igen! A racionalizmus! Tudja Ön, hogy melyik szóból ered és mit is jelent a ráció? An nescis mi fili, quantille sapientie regitibur orbis? Ah, kedves Wandergood, a rációról beszélni itt a földön még kevésbé helyénvaló, mint akasztott ember házában a kötélről!

Néztem ezt a vén majmot, ahogyan nevetgélt és nekem is jókedvem támadt. Belekukkantottam ebbe a makimajom-beszélőpapagáj-pingvin-róka-farkas-keverékbe – mi is van még ott? – és nevethetnékem támadt: szeretem az öngyilkosokat. Még sokáig vacakoltunk a ratio-val, amíg csak őfőtisztelendősége el nem csitult és át nem ment kioktató hangnembe:

– Ahogy az antiszemitizmus a bolondok szocializmusa…

– Ön is ismeri, de…

– Hiszen tökéletesedünk! … A racionalizmus meg a buták okossága. Csak egy reménytelen ostoba áll meg a rációnál, az okos tovább halad. Igen, de a maradi ostoba számára a racionalizmus csak ünnepi viselet, egy ócska zakó, melyet akkor ölt magára, ha az emberek közé megy, éldegél, alszik, dolgozik, szerelembe esik, de közben nyüszít a félelemtől – minden ráció híján. Fél Ön a haláltól, Mr. Wandergood?

Nem akartam válaszolni, inkább hallgattam.

– Hiába szégyelli, Mr. Wandergood: a haláltól félni kell. Amíg a halál létezik…

És a borotvált majomarc hirtelen síróssá vált, szemében kiült a rettegés és a gyűlölet: mintha nyakánál fogva dobta volna a mélybe, a sötétbe, egy őserdő rettenetébe. Ő félt a haláltól, rettegése fekete, gonosz és határtalan volt. Nem hiányzott nekem sem a szó, sem az érv, elég volt csak ránéznem eltorzult, elfeketült, az emberi kifejezést elvesztő arcára, hogy mélyen és a legalázatosabban hajoljak meg a Hatalmas Irracionalizmus előtt. De micsoda erővel bírt nyáj-voltunk: elsápadt és meggörnyedt az Én Wandergoodom is… ó, a csaló! Most az Én védelmemet és segítségemet kéri!

– Őfőtisztelendősége nem óhajt egy kis bort?

De őfőtisztelendősége már magához tért. Vékony ajkát elfintorította egy kényszer-mosolyba és fejével nemet intett – láthatólag nehezére esett. Majd hirtelen, váratlan erővel ocsúdott fel:

– És amíg halál van, megingathatatlan az Egyház! Ingassák valahányan, ássák csak alá, rombolják, robbantsák fel – nem fog sikerülni. De még ha sikerülne is – a romok alatt elsőként Önök pusztulnak el. Mi védi majd akkor meg Önöket a haláltól? Ki nyújtja majd akkor Önöknek a halhatatlanság édes hitét, az öröklétét, az örök boldogságét?… Higgye el, Mr. Wandergood, a világ semmiképpen, semmiképpen nem óhajtja az Ön rációját, ez félreértés!

– Mi az, ami a világ óhaja, Őfőtisztelendősége?

– Mit óhajt? Mundus vult decipi… Ismeri a mi latinunkat? A világ azt óhajtja, hogy becsapják!

És ez a vén majom ismét jókedvre derült, elkezdett pislogni, fintorgott, a térdét csapkodta, és kifulladt egy-egy nyögdécselő vihogásban. Én is felnevettem: ez a vén hazárdjátékos olyan mókás volt, amint cinkelt kártyákkal kirakosgatta a pasziánszát.

– És éppen Önt óhajtják becsapni – mondtam nevetve.

H. kardinális újra elkomolyodott és szomorúan szólt:

– Mr. Wandergood, a Szentszéknek pénzre van szüksége. Ha a világ nem is lett racionalista, sokkal kevésbé hiszékeny, elég nehéz vele jóban lenni. – Őszintén felsóhajtott és folytatta: – Mr. Wandergood, nem szocialista Ön?… Ah, ne szégyellje magát, mi most mindnyájan szocialisták vagyunk, az éhezők oldalán állunk. Egyenek csak többet: minél többet esznek, minél inkább jóllakottak, annál inkább a halál… nos, érti?

Olyan varsát imitált, amilyen szélesre csak ki tudta tárni a karját – ebbe akad be a halacska – és vicsorított egyet:

– Hiszen halászok vagyunk, Mr. Wandergood, szerény halászok!… És, mondja csak, jótéteménynek vagy hibának tartja a szabadság iránti törekvést? – Az egész civilizált világ jótéteményként tartja számon a szabadság iránti törekvést – feleltem fölháborodva.

– Nem is vártam más feleletet az Egyesült Államok polgárától – de, Ön, személyesen vajon nem azt gondolja-e, hogy aki az embernek elhozza a szabadságot – az a halált hozza el? Hiszen csak a halál oldja meg az összes földi csomót, vajon nem gondolt még rá, hogy ezek a szavak – szabadság, halál – egyszerűen szinonimák?

Ez alkalommal a vén majomnak sikerült, meglehetős ügyességgel, a hetedik bordámba döfnie. Wandergoodra gondoltam, számlálómat legyőzve így feleltem, kitérően:

– Én a politikai szabadságról beszélek.

– A politikairól? Ó, kérem! Arról – amennyit csak óhajt! Persze, ha ők maguk is akarják. Meg van Ön győződve arról, hogy akarják? Ó, akkor kérem, amennyi csak tetszik nekik! Hazugság és rágalom, hogy a Szentszék mindig reakciós, meg minden… Őszentsége fölszentelte az első francia repülőgépet, amely Róma fölé fölszállt, a következő pápa – erről meg vagyok győződve – örömmel szenteli majd meg a barikádokat. A Galileik ideje elmúlt, Mr. Wandergood, már mindenki tudja, hogy a föld forog!

Ujjai mozgásával támasztva alá, megmutatta, hogyan forog a föld, és barátian kacsintott rám, felkínálva, hogy vegyek részt a hamis kártyajátékban. Méltósággal feleltem:

– Őfőtisztelendősége, engedje meg, hogy ajánlatán elgondolkozzam.

H. kardinális sebesen felugrott a karosszékből és két arisztokratikus ujjával gyöngéden megérintette a vállamat:

– Ó, nem siettetem Önt, jóságos Mr. Wandergood, Ön az, aki engem siettetett. Azt gondolom, először vissza fog utasítani, de mikor egy kevéske tapasztalat meggyőzi majd, mi is kell az ember boldogságához… Hiszen én is szeretem az embert, Mr. Wandergood, jóllehet nem olyan szenvedélyesen… és…

Ugyanazokkal a fintorokkal eltávozott, reverendáját ünnepélyesen maga után húzva és kezével áldást osztogatva. És az ablakomból láttam még egyszer – a bejáratnál, mígnem a késlekedő hintó elő nem állott: az egyik abbénak mondott valamit, féloldalra fordulva az alázatosan meghajló tányéralakú sapka felé; arca már korántsem emlékeztetett egy vén majomra: inkább egy borotvált, éhes és fáradt oroszlánt formázott. Ez a tehetséges fickó képes volt minden öltöző nélkül is sminkelni! Háta mögött egy magas, feketébe öltözött, fiatal angol báróhoz hasonlító inas állott, aki minden alkalommal, ha őfőtisztelendősége tekintete az arcára vagy alakjára tévedt, könnyedén emelte meg fekete, matt cilinderét.

Őfőtisztelendősége távozása után örömteli tömegként ölel körül barátaim sokasága, akiket – a magány és az unalom eloszlatására – palotám hátsó traktusában helyeztem el. Toppy büszke, nyugalmasan boldog volt: annyira tele lett az áldással, hogy kövérebbnek látszott. A művészek, a dekoratőrök, a restaurátorok és ki tudja kik még a kardinális látogatását megtiszteltetésnek érezték, szenvedélyesen értekeztek arcának különleges kifejezőkészségéről, mozdulatainak méltóságáról: ó, ez egy grandsignore! Maga a pápa… De mikor Én egy indián naivitásával megjegyeztem, hogy egy vén borotvált majomra emlékeztet, azok a ravasz gazfickók röhögni kezdtek, egyikük azonnal fel is skiccelte H. kardinális remek portréját… egy ketrecben.

Nem vagyok moralista, hogy elítéljem az emberek apró kis vétkeit, majd megfizetnek alaposan a Végítéleten! Őszintén tetszett nekem ezeknek a mókás bestiáknak a tehetsége. Úgy látszik, nem nagyon hisznek az Én különleges emberszeretetemben, ha egy kissé megkapargatjuk a rajzaikat – biztosan megtalálható a jeles Wandergood-Szamár is, ami nekem imponál. Kisszerű és kellemetes bűnöseimmel könnyedén kapcsolódom ki a nagy és kellemetlenül jámbor férfiú hatása alól, … akinek a keze véres.

Aztán Toppy megkérdezte:

– Mennyit kér?

– Mindet.

Toppy határozottan szólt:

– Mindet ne adja oda. Azt ígérte, elhelyez templomszolgának, és mégis, ne adjon ilyen sokat. A pénzt meg kell becsülni.

Toppyval minden nap történik valami kellemetlenség: hamis lírát adnak neki visszajáróként. Amikor ez először történt meg, a végsőkig megzavarodott, alázatosan hallgatta végig szigorú megrovásomat:

– Egyszerűen arra késztetsz, Toppy, hogy csodálkozzam – mondtam feddően. – Egy ilyen vén ördöghöz nem illik, hogy emberektől hamis pénzt fogad el, és hagyja, hogy hülyének nézzék. Szégyelld magad, Toppy! Félek, hogy a végén koldusbotra juttatsz.

A hamis és hiteles bankjegyek közti különbséget most is eltévesztve, Toppy mást is meg óhajtott becsülni: a kardinális hiába akarta megvesztegetni, a pénzügyekben Toppy pedáns. De hogy Toppy – templomszolga!

A borotvált majomnak meg nagyon kell a hárommilliárd; úgy látszik, a Szentszék hasa valóban behorpadt. Sokáig elnéztem a kiváló karikatúrát, de mind kevésbé tetszett; nem, ez nem az. A komikumot jól elkapta, de hiányzik a gonoszságnak az a kisded lángja, amely állandóan ott munkál a félelem szürke hamuja alatt. Elkapta a vadállatit, az emberit is, de nem áll össze azzá a különleges álarccá, amely most, hogy távol van tőlem, amikor nem látom H. kardinálist és nem hallom nehézkes nevetését – kellemetlenül felidegesít. Vagy ceruzával sem lehet kifejezni a különlegeset?

A kardinális, lényegében egy elég olcsó kis csaló, alig több egy közönséges zsebtolvajnál, de nem mondott semmi újat; nemcsak emberszabású, de érthető is, éppen ezért nevet olyan vadul és megvetően az igazi értelmen. Viszont nem titkolta el önmagát előttem, … ne haragudj meg, olvasó, amerikai műveletlenségemért… a kardinális, rettegéstől görcsbe rándult széles válla mögött, valahol a te kedves ábrázatodat pillantottam meg. Olyan ez – érted, – mint egy álom, mintha fojtogatnának és az ember elfulladtan az égre kiabálna: segítség, segítség! Ah, te nem ismered a harmadik-at, amely sem nem az élet, sem nem a halál, de én ismerem azt, aki csontkezével fojtogat.

De ismerem vajon?

Nos, nevess csak a bolondon, barátom, úgy látszik, most rajtad a sor, hogy kellemesen érezd magad. És Én vajon ismerem? Halhatatlanságom tudatában, a mélyek-mélyéről, vidáman és ragyogva jöttem el hozzád… és ma már tévelygek, ma már Én remegek ennek a borotvált majompofának a látásától, amelyen ilyen pimaszul-magasztos-merészen ül ki alacsonyrendű félelme. Ah, még csak el sem herdáltam a halhatatlanságomat: mindközönségesen csak elaltattam – buta anya altatja így halálra csecsemőjét – napfényed és esőid alatt egyszerűen kifakult, átlátszó, minta nélküli anyaggá változott, képtelen elfedni egy illedelmes gentleman pőreségét! Szememig ér, hínárral fon körbe, mérges kigőzölgésével tudatomat ködösíti, az enyészet kibírhatatlan bűzével fojtogat a rothadó wandergoodi mocsár. Földi társam – mikor szoktál rohadni: a második vagy a harmadik napon, vagy ez a klímától függ? Én már most rohadok, saját belsőrészeim szagától hányingerem támad. Vagy te már hozzászoktál az időhöz és a férgek munkáját a gondolatok és az ihleted felidézésére használod fel?

Istenem, elfelejtettem, hogy csodálatos olvasóim a szépnemhez is tartozhatnak! Szívből kérem a bocsánatukat, tisztelt hölgyeim ezért a helyhez nem illő, szagokról folytatott eszmefuttatásért! Mylady, kellemetlen társalgó vagyok, és még rosszabb, drogista…, nem, még ennél is több: a Sátánnak és egy amerikai medvének vagyok az undorító keveréke. Nem tudom értékelni a jóindulatukat…

De nem! Még a Sátán vagyok! Még tudom, hogy halhatatlan vagyok, ha úgy kívánja akaratom: magam teszem a csomójukat a torkomra. De mi van, ha elfelejtem?

Akkor ez esetben a koldusoknak adogatom szét a vagyonomat és földi arcom, veled együtt csúszok majd a térdemen a vén majom elé. Odatapadok amerikai orcámmal a cipőjéhez – amelyből csak úgy árad a jótétemény. Sírni és nyüszíteni fogok a félelemtől: ments meg a Haláltól! A vén majom meg, arcáról gondosan eltávolítva az utolsó szőrszálat is – átalakul, maga is remegve a fenyegető félelemtől, csillogva, villogva, sugározva fogja sietve megcsalni a világot, mely úgy vágyódik a megcsalatottság állapota után.

De ez csak tréfa. Szeretnék komoly lenni. H. kardinális tetszik nekem, megengedem, hogy milliárdjaim közelében egy kissé bearanyozza magát. El is fáradtam. Aludni kell. Vár már az ágyam és Wandergood. Leoltom a villanyt, a sötétben még néhány percig majd hallgatom – milyen fáradtan is ver a számlálóm, aztán megérkezik a zseniális, de részeg zongorista és játszani kezd agyam fekete klaviatúráján. Ő mindenre visszaemlékezik, és mindent elfelejttet, – ez a zseniális alkoholista, aki az ihletett fordulatokat csuklással keveri.

Ez az álom.

II.

február 22.

Róma, Orsini villa

Magnus nem volt otthon és Maria fogadott. Óriási nyugalom öntött el és hatalmas nyugalommal lélegzem most is. Az óceán déli hőségében úgy szunnyadok, mint egy leeresztett vitorlájú hajócska. Nesz sem hallik, csobogás sincs. Félek megmoccanni, félek kinyitni naptól-vak szememet, félek, hogy vigyázatlan lélegzetemmel felzavarom a könnyű habokat a végtelen-sima víztükrön. Csöndben leteszem a tollat.

február 23.

Orsini villa

Thomas Magnus nem volt otthon, a váratlanság megdöbbenését váltva ki belőlem – Maria fogadott. Az az igazság, hogy teljesen érdektelen, hogyan, mit mormogtam az első percekben. Mégis megemlítem, hogy jóval a képességeim alatt, kissé érthetetlenül dünnyögtem, noha szerettem volna felnevetni. Sokáig fel sem emeltem Mariára a tekintetemet, egészen addig, amíg gondolataimat át nem öltöztettem, és ki nem fújtam magamból összes csintalan szülöttemet, – amint látod, még nem hagyott el teljesen a józan eszem.

De hiába készítettem elé ezt a gyakorlóteret, hiába nyugtalanítottam a strázsát: ez a próbatétel nem következett be. Maria tekintete egyszerű volt és tiszta, nem áradt belőle sem a halálos ragyogás átható ereje, sem az isteni felelősségre vonás, sem a gyilkos megbocsátás. Nyugodt volt és tiszta, mint az égbolt Campagna fölött, és – nem is tudom, hogyan történt – egész poklom fölött is ez áradt szét. Csodás rendbe állított katonáim úgy tűntek el és szálltak el a semmibe, akár egy éjjeli szemle ködös árnyai – minden megfényesedett, kiüresedett, elcsöndesedett a bensőmben, az üresség bennem az örömök-örömévé változott, és ebben az ürességben még nem járt soha ember. Kedves, bocsáss meg, lassan költővé válok, és légy hálás a gyöngédségemért: ez a szó „kedves” – Maria ajándéka, ő küldi általam.

A kertben fogadott, leültünk a kerítés mellé, ahonnan jól belátható egész Campagna. Ha Campagnát szemléled, semmiről sem kell beszélned, igaz? De nem, – Campagnát és az eget, meg egy másik eget, a hatodikat, ahol véget érnek a tieid, emberiség – ő szemlélte. Hallgattunk és beszélgettünk, ha ugyan társalgásnak nevezhetők az ilyen kérdések és válaszok:

– A hegyek kéklenek amott?

– Igen, ott az albai hegyek kéklenek. Ott van Tivoli.

Aztán megkereste és megmutogatta nekem a morzsányi fehér házikókat, Én meg néztem, és úgy láttam, hogy Maria tekintete a váratlan nyugalom és az öröm érzését költözteti oda, ahova néz. Már nem nyugtalanított Maria gyanús hasonlatossága a Madonnához: hogyan is nyugtalankodnék, amikor egy ember önmagára hasonlít? De eljött a pillanat, elöntött az óriás-nyugalom. Se szó, se hasonlat nem képes érthetően átadni neked, – mi is ez az óriási és fényességes nyugalom… Állandóan ez az átkozott vitorlás kúszik be az agyamba, leeresztett vitorlákkal, amelyen én soha nem hajókáztam, hiszen rettegek a tengeri betegségtől! Vajon nem azért-e, mert magányom eme éji óráján utamat a Tengerek Csillaga ragyogja be? Ha akarod, ha nem, úgy bizony, Én voltam a vitorlás, Én voltam minden, sőt, semmi nem voltam. Látod, micsoda blődség sikeredik abból, ha Wandergood keresgéli a szavakat és hasonlatokat?

Olyan nyugalom öntött el, hogy hamarosan már nem is néztem Maria szemébe, egyszerűen csak hittem benne, ez sokkal több, mint nézni. Mi szükség lesz rá, megtalálom, most viszont leeresztett vitorlájú hajócska leszek, meg minden leszek, és semmi. Csupán egyetlen egyszer rebbentette meg vitorláimat egy röpke kis szellő, de akkor is csak rövid ideig: amikor Maria rámutatott a Tiburtini útra – a zöld halmokat fehér cérnaként szegi át, – és megkérdezte: utaztam-e már ezen az úton?

– Igen, signorina, nem is egyszer.

– Gyakran elnézem ezt az utat és arra gondolok, hogy kellemes érzés lehet rajta suhanni egy autóban. Signor, az ön autója nagysebességű?

– Ó, igen, signorina, igen nagysebességű. De azok számára, – folytattam – annak a számára, aki maga a távolság és a végtelen, minden mozgás fölösleges.

Maria és az autó! A szárnyas angyal, aki a sebeségért a földalattira száll! A fecske, amely fölkantározza a teknőcöt. Nyílvessző a teherhordó púpos hátán! Ah, de minden hasonlat hamis: minek a fecske meg a nyílvessző, minek Mariának a sebesség, hiszen magába zárja az egész távolságot! Ezt csak most gondoltam ki, a metrót meg a teknőcöt, de akkor nyugalmam oly áldott és akkora volt, hogy nem fogadott be és nem ismert el más képet, mint az öröklétét, és annak soha ki nem hunyó fényét.

Nagy-nagy nyugalom töltött el aznap, a végtelen sima víztükröt semmi nem nyugtalaníthatta. Alighanem csak rövid időt töltöttünk Mariával egymás társaságában, mikoris megérkezett és üdvözölt Thomas Magnus – az egyetlen pillanatra feltűnő repülő hal az óceán felett sem borzolja fel annak kék tükrét úgy, ahogy azt Magnus tette. Magamba fogadtam, nyugodtan lenyeltem és csak annyira feküdte meg a gyomromat, mint a lenyelt szardínia a cápáét. De, jól esett, hogy Magnus jókedvű és derűs, hogy olyan tartósan szorongatja a kezemet és tiszta, jóságos tekintettel néz Rám. Még az arca is kevésbé sápadtnak és fáradtnak látszott, mint általában.

Ottmarasztaltak reggelire… előre megmondom, nehogy túlságosan felizgasd magad – késő éjszakáig náluk maradtam. Mikor Maria körünkből távozott, elmondtam Magnusnak H. kardinális látogatását. Magnus vidám tekintete kissé elborult, szemében felvillant a régi, ellenséges tűz.

– H. kardinális? Meglátogatta Önt?

Részletesen elmeséltem társalgásomat a „borotvált majommal” és szerényen megjegyeztem, hogy kisszerű csalónak tartom. Magnus láthatóan elfintorodott és feddően mondta:

– Mr. Wandergood, fölösleges mulatnia. H. kardinálist régen ismerem… és figyelemmel kísérem. Ez egy gonosz, kegyetlen és veszedelmes despota. Nevetséges külseje ellenére – ravasz, könyörtelen és bosszúálló, mint maga a Sátán! …

Nahát, Magnus! Mint a Sátán! Ez a kékre-borotvált orangután, ez a becéző gorilla, ez a tükre előtt affektáló makimajom! De leküzdöttem sértés-érzetemet – kődarabként csobbantottam kegyelmi állapotom mélyére, – és tovább hallgattam:

– Játékai a szocialistákkal, Galileit illető tréfái – hazugság. Ahogy Cromwellt felakasztották halála után az ellenségei, ugyanúgy a kardinális is örömmel elégetné Galilei csontjait: személyes sértésként éli meg a föld forgását is. Ősi iskola ez, Mr. Wandergood: sem az orgyilkosságtól, sem a méregtől nem tartóztatja meg magát, persze úgy, hogy a szerencsétlen véletlen minden jegyét fel képes vonultatni, ha el akarja hárítani az útjába eső gátakat. Ön mosolyog, de én nem tudok mosolyogva tekinteni a Vatikánra, amíg a falai között ilyenek léteznek… márpedig H. kardinálishoz hasonlók igencsak akadnak. Mr. Wandergood, legyen óvatos! – Ön bekerült a látószögébe, az érdekszférájába, most több-tíz szempár tartja megfigyelés alatt… lehet, hogy engem is. Barátom, vigyázzon! – Ah, Magnus… Mikor egyezik már bele, hogy segít nekem?

– Hiszen Ön tudja, hogy nem szeretem az embereket. Ön szereti őket, Mr. Wandergood, nem én! – szemében megvillant a régi gúnyos mosoly.

– A kardinális azt mondja, – ahhoz, hogy boldoggá tegyük az embereket, nem kell őket szeretnünk… ellenkezőleg!

– És ki mondta Önnek, hogy boldogítani akarom az embereket? Ezt ismét Ön óhajtja és nem én. Adja át H. kardinálisnak a milliárdjait, az ő boldogság-receptje egyáltalán nem rosszabb mások garantált eszközeinél. Igaz, az ő eszköze, bizonyos értelemben kissé kellemetlen: ez az eszköz úgy semmisíti meg az embereket, hogy boldogságot nyújt… de vajon fontos ez? Mr. Wandergood, Ön túlságosan praktikus ember, látom, nem egészen van tisztában az Emberiség-Boldogító-Eszközök feltalálóinak a világával: több ilyen eszköz létezik, mint hajkenőcs a kopaszodás ellen. Fiatalon magam is fantaszta voltam, feltaláltam valamit… szóval, amolyan vegyszert… egy sikertelen robbanás még a hajamat is megpörkölte, örülök, hogy akkor nem találkoztam az Ön milliárdjaival. Tréfálok, Mr. Wandergood, de ha óhajtja, – íme az én komoly tanácsom: tenyéssze és szaporítsa a disznait, csináljon a hárommilliárdjából négyet, bocsásson áruba nem egészen rohadt konzerveket, és hagyja az emberiség-boldogítást. Amíg a világ a jó sonkát kedveli, – Önt is szeretni fogja!

– És azok, akiknek nem áll módjukban sonkát enni?

– Mi köze van hozzájuk? Ez – már bocsánat – az ő gyomruk korgása, nem az Öné… Amikor a korgás túl hangos lesz, ne izguljon, nem csak Ön hallja majd meg. Gratulálok az új lakáshoz: ismerem az Orsini villát, az ősi Róma pazar maradványa…

És még ő tart nekem előadást az én palotámról! Igen, Magnus újfent eltávolított magától, élesen és gorombán tette ezt, de hangjából hiányzott a szigorúság, sötét szemével lágyan és jóindulatúan nézett Rám, az ördög vinné el az egész emberiséget, a boldogságával és a sonkájával együtt! Megtalálom Én majd később a kiskaput Magnus konok fejéhez, de most senki kedvéért nem hagyom el óriás-nyugalmamat, és… Mariát. A Sátán és az óriás-nyugalom! – Hát, nem ragyogó trükkje ez a játékomnak? Mert mit ér az a nagy hazug, aki csak másokat képes becsapni? Hazudj úgy magadnak, hogy magad is hidd el – ez az igazi művészet!

Reggeli után hármasban barangoltunk Campagna lejtőin és lankáin. Még koratavasz volt, a friss és harmatos zöldet üdítően ellepte az apró, fehér virágözön, a szél simogató és illatos volt, a messzi Albanában világosan rajzolódtak ki a házacskák. Elől Maria haladt, isteni szemével minden láthatót befogva, meg-megállt – máris megrendelem a mázolómnál a Madonna képét: a friss zöld szőnyegen, apró fehér virágok között. Magnus olyan vidám volt és egyszerű, hogy megismételtem neki leánya és a Madonna hasonlatosságát, meséltem neki nyomoronc mázolóimról, akik keresik az élő modellt. Elnevette magát, majd komolyan hagyta jóvá gyanúmat a rendkívüli hasonlatosságról, és elszomorodott az arca.

– Végzetes ez a hasonlatosság, Mr. Wandergood. Emlékezik, amikor egy súlyos percemben a vérről meséltem Önnek? Az én Mariám lábainál már ott a vér, … egy nemes fiatalember, akinek az emlékét közösen őrizzük Mariával. Nemcsak Isist kell letakarni: léteznek végzetes arcok, végzetes hasonlatosságok, amelyek lelkünket zavarba hozzák és az önmegsemmisítés szakadékába kergetik. Apja vagyok Mariának, de alig merem ajkammal a homlokát érinteni – ekkora határt szab a szeretet önmagának, ha ráemeli Mariára a tekintetét.

Ezen a boldog napon ez volt az egyetlen pillanat, amikor óceánom felett, az őrült Lear loboncos szakállához hasonló rettenetes felhők gyülekeztek és a szél vadul tépni kezdte a vitorlákat. Ránéztem Mariára, tekintetem találkozott nyugodt, tiszta nézésével, amely úgy tűnt el nyomtalanul, hogy magával vitte a sötétség egy darabkáját. Nem tudhatom, – mit mondanak neked ezek a tengeri hasonlatok, Én sikertelennek tartom őket, – ezért megmagyarázom: ismét abszolút nyugalomba merültem. Mit nekem, a hasonlatosságot fel nem ismerő nemes, római ifjú, aki átesett saját pegazus fején? Én – a fehér vitorlás vagyok, alattam az egész óceán. És vajon nem róla mondják azt, hogy hasonlíthatatlan?

A nap hosszú volt és nyugodt, nagyon megtetszett nekem az a rendíthetetlen szabályosság, ahogy a csillagok – előbb a nagyok, majd a kisebbek, amíg csak fel nem szikrázott, fel nem izzott, ellepték az eget –, ahogy eljött a sötétség és a maga idejében feljött a rózsaszín hold, előbb rozsdás színben játszva, majd ragyogva, ahogy ez a hold elkezdi járni a maga, a nap által felmelegített és megszabadított újtát. De a legjobban az tetszett, hogy Magnussal, a félhomályos szobában ülve Mariát hallgattuk: hárfázott és énekelt.

De, hallgatva a hárfajátékot, megértettem, miért szereti az ember a zene megfeszülő húrjait: magam is feszült húr voltam, az ujj már nem is érintette, de a hang még mindig remegett, mélyen, elhalóan zengett és olyan halkan, olyan mélységbe-veszően halt el, hogy mostanáig hallom. Hirtelen úgy láttam, a feszülő húrok sokasága betölti az egész légteret, csillagtól-csillagig, az egész földet elöntve egyesül, és átjárja a szívemet, … ha éppen érthetőbb szinonimára vágysz: úgy, ahogy a telefonhuzalok futnak össze a központban. És megértettem még valamit, míg hallgattam Maria hangját…

Nem, Wandergood, te egy közönséges állat vagy! A disznóólba kergetnélek a legszívesebben, amikor visszaidézem magakellető szerelmi nyavalygásodat és ennek az azonosság átkával elátkozott dalait – azt hiszem, így fejezted ki magad? Közönséges piszkos, unalmas állat vagy, szégyellem, hogy tompa bőgésedet egy egész órán át hallgattam. Megvetheted a szavakat és a becézéseket, elátkozhatod az öleléseket, de barátom, ne bántsd a szerelmet: Neked csakis a szerelmen keresztül adatott meg, hogy hirtelen bepillants az örökkévalóságba! Nos, barátom, menj el. Hagyd magára a Sátánt, aki az emberiség legsötétebb mélységében váratlan fényekre talált. Menjél csak, nem kell, hogy szemtanúja légy a Sátán meglepetésének és az örömének!

Már későre, éjfél felé járt a hold, amikor Magnus házát elhagytam és megparancsoltam a gépkocsivezetőnek, hogy hajtson a Mementani út felé. féltem, hogy óriás-nyugalmam elszáll és Campagna mélyén utol szándékoztam érni. De a csöndet elűzte a sebesség, és otthagytam a gépkocsit. A holdfényben azonnal kialudtak a lámpái, hatalmas kőtömbként állt, saját sötét árnya fölött az úton. Kissé még rámvillantott valamit, de aztán láthatatlanná válva tűnt el az úton. Magamra maradtam az árnyékommal.

Mentünk a fehér úton, Én és az árnyékom, meg-megálltunk, majd ismét elindultunk. Leültem egy útikőre, a sötét árnyék a hátam mögé bújt. És akkor az óriás-nyugalom elöntötte a földet, a világot, és hűvös homlokomat hűvösen érintette meg a hold csókja.

március 2.

Róma, Orsini villa

A legteljesebb magányban töltöm ezeket a napokat.

Nyugtalanítani kezd az emberiesülésem. Minden órával többet veszítek emlékezetemből, abból, amit az emberiesülés fala mögött hagytam. Minden perccel gyöngül a látásom: majdnem átláthatatlan a fal, mögötte alig-alig moccannak meg a könnyű árnyak, már képtelen vagyok megkülönböztetni körvonalaikat. Minden másodperccel tompább a hallásom: a padló alatt kapargató egér cincogását meghallom, de süket vagyok a fejemben dübörgő mennydörgésre. Elönt a hazug csönd, feszülten figyelve próbálom elkapni a kinyilatkoztatás hangjait: az áthatolhatatlan fal mögött maradtak. Minden másodperc távolabb sodor az igazságtól. Szavaim nyilait hiába küldöm utána: mellé zuhannak. Hiába ölelem át gondolataimmal, hiába bilincselem vaslánccal: levegőként illan el a rabszolganő, ölelésemmel a levegőt szorítom. Tegnap még abban a hitben ringattam magam, – elértem a zsákmányomat, rabul ejtve odabilincseltem a falhoz, de reggel, amikor odapillantottam – egy megbilincselt csontváz állt a falnál.

Amint látod, ismét keresgélem a szót, a hasonlatot, az igazság megfutamodik ettől a kezembe vett korbácstól! De mit tehetek, ha otthon hagytam a fegyveremet és csak a te alkalmatlan fegyvertáraddal rendelkezhetem? Ha elég erős vagy, Jákob, változtasd az Istent magát emberré, kitűnően beszél majd héberül vagy franciául, de azzal többet ő sem mond, amit kitűnő héberséggel vagy franciául el lehet mondani. Az Isten! … Én meg csupán a Sátán vagyok, szerény, elővigyázatlan, emberiesült Ördög!

Persze ez az egy elővigyázatlanság volt. De, amikor Én a te emberi életedre onnan tekintettem alá, … nem, várj csak, ismét hazugságba keveredtünk veled, emberke! Amikor azt mondtam onnan, rögtön megértetted, hogy ez nagyon messze van, igaz? Hozzávetőlegesen még a kilométereket is kiszámítottad, hiszen számtalan nulla van a birtokodban? Ah, ez nincs ám így: az én onnan-om ugyanolyan közeli innen, mint a legvalóságosabb itt, látod, milyen értelmetlenségben és hazugságban táncikálunk mi ketten? Hagyd a métereket és a súlyokat, úgy figyelj, mintha az óra a hátad mögött nem tik-takkolna, de a számlálód nem válaszolna rá a mellkasodban. Tehát: amikor onnan néztem az életedet, (kompromisszumból mondjuk azt, hogy külföldről) – Én azt a halhatatlan részecskék nemes, vidám játékaként fogtam fel.

Ismered a bábszínházat, Ha az egyik báb eltörik, egy másikra kicserélik, de az előadás tovább folytatódik, nem hallgat el a zene, tapsolnak a nézők, és mindez kivételesen érdekes. Gondot okoz vajon a nézőnek, hova dobják ki a széttört bábfejeket, elmegy vajon értük a szemetesvödörhöz? A néző figyeli a játékot és mulat. Így mulattam Én is – olyan hívogatóan zenéltek az üstdobok, olyan vidáman bukfenceztek és bolondoztak a bohócok, – és Én annyira szeretem a halhatatlan játékot, hogy magam is színész szerettem volna lenni… Ah, de akkor még nem tudtam, hogy ez egyáltalán nem játék, hogy mennyire rettenetes a szemetesvödör, ha magad is báb vagy, nem tudtam, hogy a széttört bábfejekből vér folyik – mostani barátom, te becsaptál engem!

Csodálkozol és ólomszemeddel megvetően hunyorogva kérdezed: micsoda Sátán az, aki nem ismeri az ilyen egyszerű dolgokat? Megszoktad tisztelni az ördögöket, katedrát adnál a legbutábbnak is, és nekem, a feketemágia professzorának ideadtad a dollárodat, miközben Én, a legegyszerűbb dolgokban is ennyire műveletlennek tűnök fel előtted! Megértem a csalódásodat, a jósnőket és a kártyákat magam is nagyra értékelem már, és szégyellem bevallani, hogy egyetlen rossz kis bűvésztrükkre sem vagyok képes, a bolhát is a kezemmel és nem a tekintetemmel ölöm meg, de számomra az igazság a legértékesebb: igen, nem ismertem a te egyszerű dolgaidat! Mindenben, feltételezhetően, a bennünket elválasztó határ a hibás: amilyen mértékben ismeretlen előtted az, ami az enyém, és amennyire képtelen vagy kiejteni egy olyannyira egyszerű valamit, mint az Én nevem, ugyanúgy Én földi árnyam, Én sem ismertem azt, ami a tied, és csak most kezdek tisztán látni, elragadtatottan a te földi gazdagságodban. Gondold csak el: még a közönséges számokkal való műveletekre is Wandergood tanított meg, s ha nem lennének ennek a Wandergood fickónak a megszokott és ügyes ujjai, – még az öltönyömet sem tudnám begombolni!

Most ember vagyok, mint te. Tudásként ismerem el létem behatárolt érzését, tisztelettel érintem meg már az orromat, ha a szükség úgy hozza: nem egyszerűen orr ez, ez axióma! Most Én magam vagyok a bábszínház törékeny bábja, az Én porcelán fejecském forog jobbra-balra, az Én karom lendül vízszintes és függőleges mozgásba, Én vagyok a vidám, Én vagyok, aki játszik, Én mindent tudok… még azt is: kinek a keze mozgat Engem, no meg a zsinórt! A távolban meg ott feketéllik a szemetesvödör és belőle két kicsiny bálicipős lábacska meredezik…

Nem, ez nem az a halhatatlanok játéka, amelyre Én vágyódtam, ez éppúgy nem emlékeztet holmi mulatságra, mint egy epileptikus görcsei az elbűvölő néger táncra. Itt mindenki az, aki, és mindenki más akar lenni, mint ami, és a csalásnak ezt a végnélküli folyamatát Én egy vidám színháznak véltem: micsoda goromba tévedés ez, a „mindenható és halhatatlan Sátánnak” micsoda ostobasága ez. Itt mindenki a másikat állítja a bíróság elé: az élők a holtakat, a holtak az élőket, a Történelem ezeket is, amazokat is, az Isten meg a Történelmet, és Én a halhatatlanok játékának véltem ezt a vég nélküli intrikát, ezt a szennyes áradatát a hamistanúzásnak? Lehet, hogy nem jó helyre kerültem? Tisztelt bennszülött, mondd meg nekem: hova vezet ez az út? Elsápadsz, remegő ujjal mutatsz valamire… ah, hiszen ez a szemetesvödör!

Tegnap kivallattam Toppyt a régi életéről, amikor először öltött embertestet: azt szerettem volna tudni, mit érez a báb, amikor feje lehullik, mozgásba lendítő zsinórja elfoszlik? Mindketten pipára gyújtottunk, mint két derék német, egy-egy korsó sör mellett elfilozofálgattunk egy kis ideig. Kiderült, hogy ez a tökfej mindent elfelejtett, kérdéseim zavart és szégyenkezést váltottak ki belőle.

– Toppy, valóban elfelejtettél mindent?

– Ha Ön is haldokol majd, megtudja. Nem szeretek erre emlékezni. Mi van ebben jó?

– Tehát rossz?

– Igen, így igaz. Senki nem dicsérte.

– Nem is fogja dicsérni. Én csak tudom!

Hallgattunk.

– Toppy, emlékszel, honnan jöttél?

– Ahonnan Ön, Illinois-ból.

– De nem, egészen másról beszélek. Emlékszel, honnan származol? Emlékszel az igazi nevedre?

Toppy különös tekintetet vetett Rám, enyhén elsápadt és hosszasan babrálta a pipáját. Aztán felállt és szemlesütve mondta:

– Mr. Wandergood, megkérem Önt, hogy ne beszéljen így velem. Én az Egyesült Államok becsületes polgára vagyok és nem értem az Ön célzásait.

Nem hiába sápadt el, még emlékszik, de már el akarja felejteni, és hamarosan el is felejti! Nincs ereje a kettős játékra: a földire és az égire, teljesen átadja magát a földnek! Ha egy kis idő múltán a Sátánról kezdek majd neki beszélni, a bolondok házába vitet… vagy feljelent H. kardinálisnál.

– Tisztellek, Toppy. Csodálatosan emberiesültél – mondtam, és fejbúbon csókoltam. Csak azokat csókolom fejbúbon, akiket szeretek.

És újra nekiindultam a zöld-pusztaságú Campagna-nak: követem a legkiválóbb példaképek nyomát, amikor megkísértenek, a pusztaságba vonulok. Sokáig átkoztam és hívtam ott a Sátánt, de nem akart nekem válaszolni. Emberiesülten, hosszú ideig könyörögve feküdtem a porban, amikor meghallottam könnyű lépteit a távolból, majd egy fényességes erő felemelt a magasba. És újra megláttam az elhagyott Éden zöldellő bokrait, soha ki nem hunyó fényeit, csöndes ragyogását a hallgatag víztömegek felett. És újra hallottam a testetlen ajkak suttogását, félelemmentesen közeledett szememhez az Igazság, és Én felé nyújtottam a karomat: szabadíts meg!

Maria!

Ki mondta, hogy Maria? De, megszökött a Sátán, kialudtak a hallgatag víztömegek felett a csöndes fények, eltűnt a megrémült Igazság, – újra itt ülök, emberré váltan a földön, rajzolt szememmel tompán bámulom a rajzolt világot, térdemen összekulcsolva hever a kezem.

Maria.

Szomorúan kell bevallanom, hogy mindezt csak elképzeltem: „a könnyű, muzsikáló” léptű Sátán közeledtét, az Édenkertet, az összekulcsolt kezet. És kellett a figyelmed, nem tudtam, hogyan úszom meg Éden és a béklyók, ezek nélkül az ellentmondások nélkül, amelyekkel te kötöd össze életed szögleteit. Olyan szépen cseng az, hogy „mennyei kertek”! És olyan félelmetesen az, hogy „bilincsek”! És mennyivel érdekfeszítőbb mindez, mint ott ücsörögni egy poros kis dombocskán, szivarral szabad kezemben, lustán elmélkedni, az órámat és az utat ásítva nézegetni, miközben várom a gépkocsivezetőt. Mariát viszont azért kevertem bele az egészbe, mert erről a dombocskáról idelátszottak a Magnus fehér házát övező ciprusok, és ez a gondolatok elkerülhetetlen asszociációja… érted?

Láthatja-e a Sátánt az ember az ilyen látással? Meghallhat-e ilyen eltompult hallással – valamilyen „testetlen suttogást”, vagy hogy is…? Nevetséges! Kérlek, ó, kérlek: nevezz engem csupán Wandergoodnak. Mostantól egészen addig, amíg játék-bábként szét nem loccsantom a fejemet, ami megnyitja a legszűkebb ajtót a legtágasabb térbe, nevezz engem egyszerűen Wandergoodnak, Henry Wandergoodnak Illinois-ból: engedelmesen és gyorsan fogok reagálni rá.

De, emberke, ha valamelyik napon meglátod szétloccsant fejemet, vizsgáld meg figyelmesen a törmelékeket: vörös jelekkel ott találod majd a Sátán büszke nevét! Roppantsd ketté a nyakamat és mélyen hajolj meg előtte, és a fejecskét ne kísérd el a szemetesvödörig: nem szabad a kidobott holmi előtt ekkora tisztelettel megalázkodni!

1914. március 9.

Róma, Orsini villa

Tegnap éjjel Thomas Magnussal volt fontos tárgyalásom. Miután Maria a szobájába ment, – szokás szerint – azonnal haza akartam volt indulni, de Magnus visszatartott:

– Mr. Wandergood, hova megy? Maradjon itt éjszakára. Hallja, hogyan dühöng ez az őrült Március?

Már néhány napja nehézkes felhők kavarogtak Róma fölött, időnként ferde eső csapkodta a falakat és a romokat, és reggel igen kifejezésteli időjárásjelentést olvastam az egyik újságban: cielo nuvoloso, il vento forte e marc molto agitato. Az erős szél estére viharrá fokozódott és a felkorbácsolt tenger kilenccsomós sebességgel dobta át Róma falain nedves illatát. És az igazi római tenger, a hullámzó Campagna, a vihar minden hangján dalolni kezdett – akár egy óceán –, egynémely pillanatban úgy látszott, hogy mozdulatlan halmai, örök nyugalmat árasztó hullámai végképp e városfalak felé lódultak, alapjaikban meginogva. Az „őrült” Március, az iszonynak és a viharnak ez a fürge szülője erőteljesen végigsöpört a pusztaságon, földre terítve az összes sápadt fűszálat, üldözöttként sóhajtozott, és óriás-lökésekkel, bámulatos sebességgel ment neki a nyögdécselő ciprusoknak. Néha valami súlyosabbal dobálódzott: az ütések alatt megremegett a ház cserépteteje, úgy zúgtak fel a kőfalak, mintha maga a szél lélegzett volna a kövekben, kiutat keresve.

Egész este hallgattuk a vihart. Maria nyugodt volt, de Magnus, észrevehetően nyugtalankodott, nagy fehér kezét gyakorta törölgette és óvatosan figyelte a szél tehetséges hangjátékát: a bandita-füttyöt, a rikoltást és kiabálást, a nevetést és a nyögdécselést… ennek a fürge színésznek sikerült egyszerre eljátszani a gyilkost és az áldozatot, fojtogatott és ugyanakkor segítségért könyörgött! Ha, mint a vadállatoknak, Magnusnak is mozgatható lett volna a füle, – mindvégig feszülten meredtek volna felfelé. Vékony orra remegett, sötét szeme még jobban elsötétült – mintha csak felhők árnya takarta volna el –, vékony ajka gyors és különös mosolyba merevedett. Én is izgatott voltam: emberiesülésem óta eltelt napjaim alatt most először hallottam egy ilyen vihart, amely minden lehetséges rettegésemet felébresztette: szinte egy gyermek félelmével kerültem az ablakok látását, melyek mögött ott húzódott a sötétség. „Miért nem jön be?” – gondoltam. „Vajon az üveg képes visszatartani, ha ő, a vihar be akar törni?”

Valaki hangosan kopogott néhányat és erősen megrázta a vaskaput, melyen egykor mi is kopogtunk Toppyval.

– Ez a gépkocsivezetőm, értem jött – mondtam, – ki kell neki nyitni a kaput.

Magnus sandán nézett rám és komoran megjegyezte:

– Azon az oldalon nincs út. Ott csak a rét van. Az őrült Március kéri a bebocsátást.

A felismert Március, mintha meghallotta volna a szavait, elnevette magát és fütyörészve illant el. Viszont hamarosan újra kopogtattak a vasajtón, behallatszott, hogy néhány hang – egymás szavába vágva kiabál, valamiről nyugtalanul és riasztóan tárgyalva, behallatszott egy kisgyerek sírása is.

– Ezek eltévedtek… hallja, ez egy gyermek! Nyissunk ajtót!

– Hát akkor megnézzük – felelt rá haragosan Magnus.

– Önnel tartok, Magnus.

– Maradjon ülve, Wandergood, elég nekem ez a cimbora. – Az asztalfiókból hirtelen előkapta azt a revolvert, és különös-gyöngéden, sőt szeretetteljesen és puhán fogta nagy széles tenyerében, majd zsebre tette. Kiment. A kapuban kiáltás fogadta.

Ezen az estén kerültem Maria tiszta tekintetét, és mikor egyedül maradtunk – zavarba jöttem. Szerettem volna hirtelen leereszkedni a padlóra és térdemen elé csúszni, csöndesen odaborulni a lábához, hogy ruhájának a szegélye arcomat érintse: úgy véltem, hogy szőr nő a hátamon és a simogatásra szikrák pattannak belőle: megkönnyebbülök. Képzeletemben oda is kúsztam hozzá, de bejött Magnus és hallgatagon visszarakta a revolvert. Elhallgattak a kapuban a hangok és megszűnt a kopogás is.

– Mi az? – kérdezte Maria.

Magnus dühösen söpörte magáról az esőcseppeket.

– Az őrült Március, ki lenne más?

– Úgy hallatszott, mintha beszélgetett volna vele – tréfálkoztam, borzongásomat rejtve, Magnus-szal együtt az is a szobába hatolt.

– Igen. Azt mondtam neki, hogy illetlenség ekkora gyanús tömeget cipelni magával. Bocsánatot kért és nem jön vissza. – Magnus felnevetett és hozzátette: – Meg vagyok győződve, hogy ma Róma és Campagna minden banditájának egy leshely és a vér minden álma, és szerelmesként csókolgatják társaikat.

Ismét felhangzott egy gyönge, alig kivehető kopogás.

– Megint! – kiáltott fel Magnus dühösen, mintha az őrült Március valóban szavát adta volna neki, hogy többé nem kopogtat. De a kopogás után felhangzott a csengő is: a gépkocsivezetőm jött meg. Maria kiment, Magnus meg felajánlotta, hogy maradjak, amit Én, röpke ingadozás után elfogadtam: nem mondhatnám, hogy Magnus, a revolverével szimpatikus lett volna számomra, de az ostoba sötétség még kevésbé volt szimpatikus.

A szívélyes házigazda maga ment beengedni a gépkocsivezetőt. Láttam az egyik ablakból, hogy milyen széles ívben és mekkora fénnyel ragyogtak fel a kanyarban az autó lámpái, és egyetlen pillanatra eszelősen hazavágytam, kedves bűnöseimhez, akik most, rám várva kortyolgatják a jó borocskát. Ah, már rég letettem az emberboldogításról, bűnös életet élek, alkoholista és játékos vagyok! És mint azon az első éjszakán, most ismét gyanús és iszonyatos volt a csöndes fehér házikó, Maria lelke, ez a revolver, ezek a vérfoltok a fehér kézen… lehet, hogy máshol is vannak még ilyen foltok?

Már késő volt meggondolni magamat: elment az autó. A visszatérő Magnus szakálla nem kék volt már, hanem fekete és szép, szeme kedvesen mosolygott. Széles kezében nem a revolvert tartotta, hanem két üveg bort hozott és már messziről kiabálta:

– Ilyen éjszakán csakis bort lehet inni. Mikor társalogtunk, még a Március is részegnek látszott… az alkoholista! Wandergood, a poharát!

De mikor megteltek a poharak, ez a derűs alkoholista alig ért hozzá a borhoz, mélyen a karosszékbe húzódott és rám hagyta az ivást és a társalkodást. A szél süvöltését hallgatva és arra gondolva, milyen hosszú még az előttünk álló éjszaka, elmondtam Magnusnak H. kardinális újabb erőszakos látogatásait.

Úgy néz ki, hogy a kardinális valóban rám állította a megfigyelőit, de ami ennél is különösebb és érdekesebb, a lefizethetetlen Toppyt is befolyásolta valamivel. Megmaradt ugyanolyan jó barátnak, de megkomorodott, szinte naponta jár gyónni és arról próbál teljes szigorral meggyőzni, hogy vegyem fel a római katholikus hitet.

Magnus a beszámolómat nyugodtan hallgatta, Én meg egyre kelletlenebbül meséltem neki a pénztárcám kinyitására tett számtalan sikertelen kísérletemről: meséltem a számtalan kérelmező levélről, melyeket kulturálatlan nyelven írtak meg, melyekben az igazság keveredik a hazugsággal, meséltem a könnyek unalmas egysíkúságáról, a dicséretekről és a naiv hízelgésről, az őrült feltalálókról, a sietős légvárépítőkről, akik a leglehetetlenebb módon és a leggyorsabban akarják azt az időt kihasználni, amelyet nem a börtönben töltenek – meséltem az egész lerágott emberiségről, melyet az alig védelmezett milliárdok szaga az őrületbe kerget. Titkáraim – már hatan vannak – alig képesek megbirkózni a könnyes papírtömegekkel és a veszettül beszédes emberekkel, akik házam minden ajtajában ott vannak.

– Félek, rákényszerülök egy földalatti járat megépítésére: még éjjel sem hagynak békén. Megcéloznak lapátjaikkal és kaszáikkal, kérvényekkel tömnek, mint Clondaykot. Elvette az eszüket az átkozott újságok fecsegése azokról a milliárdjaimról, melyeket bármely fekélyeslábúnak vagy üreszsebűnek kész vagyok átadni. Elképzelem, hogy egy szép estén majd kiporcióznak és megzabálnak. Már zarándok helyet létesítettek nálam, mint Lourdes-ban, bőröndökkel érkeznek. Hölgyeim, akik tulajdonuknak tekintenek, Dante minipoklát készítve elő számomra, naponta kényszerítenek együtt vigadozni az egész társasággal: tegnap egy egész órán át tanulmányoztunk egy szklerózisos vénasszonyt, akinek minden érdeme, hogy túlélte a férjét, a gyerekeit és az összes unokáját, és most egy kis tubákot szeretne. Egy mérges öregúr sehogy nem akart addig megnyugodni, még a pénzt sem akarta elfogadni, amíg mindnyájan meg nem szagoltuk üszkösödő, régi sebét a lábán. Bűzlik, persze, undorítóan. Ez a mérges öregúr, hölgyeim büszkesége, és mint minden kedvenc – szeszélyes. Aztán… Nem unja még Magnus, amit mondok? Szakadt atyák egész tömegéről mesélhetek még, éhező gyermekekről, akik zöldszínűek és rohadnak, akár bizonyos sejtfajták, nemesérzésű zsenikről, akik Engem úgy vetnek meg, mint egy négert, derűsen-vörösorrú, szellemes részegekről… A hölgyeim nem szeretik a részegeseket mutogatni, de nekem minden más árunál ők tetszenek jobban. És Önnek, signor Magnus?

Magnus hallgatott. Untam a beszédet, Én is elhallgattam. Csak az őrült Március folytatta fáradhatatlanul a tréfáit: most a tetőn ült és azt igyekezett szétrágni egészen a közepéig, a cserepekkel, akár a cukorkával, úgy csörömpölt. A hallgatást Magnus szakította meg.

– Keveset írnak az utóbbi napokban Önről az újságok. Mi történt?

– Lefizetem a riportereket, hogy ne írjanak rólam. Először egyszerűen elkergettem őket, de akkor meg a lovaimat interjúvolgatták, most viszont fizetek nekik hallgatásuk minden soráért. Nem tudna egy vevőt találni a villámra, Magnus? Eladom a művészekkel és minden más berendezéssel együtt.

Ismét mély hallgatásba burkolództunk és sétára indultunk a szobában. Először Magnus, aztán ő leült, majd Én, és én is leültem. Ismét kiittam két pohár bort, de Magnus egyet sem… Ó, ennek az úrnak soha nem lesz vörös az orra! Váratlan határozottsággal szólalt meg:

– Wandergood, ne igyék több bort.

– Ó! Nos, jól van, nem iszom több bort. Ez minden?

Magnus a továbbiakban nagy hallgatásközökkel tette fel a kérdéseit: hangszíne szigorú volt és éles… az enyém meg… úgy mondhatnám… dallamos.

– Wandergood, Önben nagy változás ment végbe.

– Nagyon is lehetséges. Köszönöm, Magnus.

– Korábban Ön elevenebb volt. Mostanában már szinte nem is tréfál. Wandergood, Ön komor személyiséggé vált.

– Ó! Még le is fogyott, s homloka is megsárgult. Igaz, hogy minden éjjel leissza magát… a barátaival.

– Úgy néz ki.

– Kártyázik és arannyal dobálózik, az asztalnál nemrég majdnem gyilkosság történt.

– Félek, hogy így van. Emlékszem az egyik gentleman valóban át akarta döfni a másikat a villájával. Magnus, Ön ezt honnan tudja?

Szigorúan és jelentőségteljesen válaszolta:

– Tegnap itt járt nálam Mr. Toppy. Mariával szeretett volna találkozni…, de én magam fogadtam. Wandergood, minden Ön iránt érzett tiszteletem mellett meg kell jegyeznem, hogy az Ön titkára ritka ostoba.

Hűvösen egyetértettem.

Meg kell vallanom, hogy Maria neve hallatán a két utolsó pohár tartalma belőlem egyetlen pillanat alatt elszállt, aztán a további társalgás közben olyan gyorsan illant el a bor is, mint az éter egy nyitott üvegből… Mindig éreztem, hogy nem egy tartós valami. Ismét a vihart hallgattuk, majd megszólaltam:

– Signor Magnus, erősödik a szél.

– Igen, Mr. Wandergood, úgy látszik, erősödik. De be kell ismernie, hogy én előre figyelmeztettem Önt.

– Mire figyelmeztetett Ön engem, signor Magnus?

Két térdét fehér kezével átölelte és rám vetette kígyószelídítő tekintetét… ah, nem tudta, hogy magam téptem ki a méregfogat, már nem ártalmas, olyan, mint a madárijesztő a múzeumban! Végül rájött, hogy értelmetlenség ilyen sokáig fixíroznia egy közönséges borosüveget és áttért a szóra:

– Mariát illetően figyelmeztettem Önt – ejtette ki lassan és meggyőzően a szavakat. – Emlékszik, … nem óhajtottam Önt megismerni, és ezt elég világosan a tudomására is hoztam. Nem felejtette el, mit mondtam Mariáról, a lélekre tett végzetes hatásáról? Ön állhatatos volt és bátor, engedményre kényszerültem. Most viszont el akarja velünk hitetni – velem és a leányommal – egy felbomlóban lévő gentleman érzékletes látványát, aki nem kér semmit, de addig képtelen megnyugodni, amíg mindenki nem látja a sebét… Mr. Wandergood, nem óhajtom megismételni a kifejezését, túlságosan sok benne a kellemetlen szag. Igen, uram, Ön meglehetős őszinteséggel beszélt az Ön… az Önhöz közelállókról, és valóban csak örülök, hogy eldobta magától ezt az olcsó emberbaráti játékosdit, … olyan sok más élvezete van! De, be kell vallanom, egyáltalán nem örvendeztet az a nemeslelkű szándéka, hogy egy gentleman porhüvelyét óhajtja nekünk ajándékozni. Úgy vélem, uram, hiába utazott ide Amerikából, sajnálatos, hogy nem a … konzervek területén kamatoztatja tudását; az emberekkel való együttlét egészen más tulajdonságokat igényel.

Gúnyolódott! Ez az ember majdnem kidobott, és Én, aki nagybetűvel írom a nevemet – békésen és megadóan hallgattam végig. Isteni módon volt komikus az egész! Csak egyetlen nevetséges részlet a vidám olvasmányok kedvelőinek: szemem és szivarom eme tiráda előtt meglehetős-éberen irányult a magasba, a végén meg már csak lefelé… Még mindig itt érzem a számban a hamuját hullató, kialudt, lekonyult szivar keserű ízét. Majd megfulladtam a röhögéstől… pontosabban, még nem döntöttem el, a röhögéstől vagy a dühtől fulladjak meg? Vagy egyiktől sem, kérjem el az esernyőmet és távozzam el? Ah, ő, ez a feketeszakállú dühös ember otthon volt a saját földjén, ő tudta, mi a teendő ilyen esetekben. Szólót énekelt és nem duettet, mint az elválaszthatatlanok: az öröklét Sátánja és az illinoisi Wandergood!

– Uram! – szóltam méltóságteljesen. – Most itt egy szomorú félreértés történt. Ön előtt az emberiesült Sátán ül… érti? Egy esti sétára jött és eltévedt az erdőben! Uram, lenne olyan kedves és megmutatná neki a legrövidebb utat az öröklétbe? Igen! Köszönöm, így is gondoltam. Isten Önnel.

Persze nem ezt mondtam. Hallgattam, s a szót átadtam Wandergoodnak, és íme mit is mondott, szájából kivéve elaludt és átázott szivarját, ez a tisztelt úr:

– Vigye el az ördög! Magnus, Önnek igaza van. Öregem, lekötelezett. Valóban, Ön becsületesen figyelmeztetett, de Én egyedül óhajtottam játszani. Most magam vagyok a csődtömeg és teljesen Önre bízom magamat. Nincs semmi kifogásom az ellen, ha úgy dönt, kiviteti a gentleman porhüvelyét.

Arra gondoltam, hogy Magnus, meg sem várva a kidobólegényeket, egyszerűen maga dobja ki a porhüvelyt az ablakon, de ennek az úrnak csodálatraméltó volt a nagylelkűsége: együttérzően nézett rám, még kezet is nyújtott, hogy megszorítsa az enyémet.

– Nagyon szenved, Wandergood?

Olyan kérdés ez, amelyre egy közismerten megkettőződött lénynek meglehetősen nehéz felelnie. Csak pislogtam és megrántottam a vállamat. Úgy látszott, ez Magnust kielégítette, néhány percig mindketten összpontosítva hallgattunk. Hogy Magnus mire gondolt, nem tudom, Én nem gondoltam semmire, csupán felfokozott érdeklődéssel bámultam a falakat, a mennyezetet, a könyveket, a képeket a falakon, az emberi lakótér valamennyi berendezési tárgyát. Érdeklődésemet különösen felkeltette a villanylámpa, azon sokáig megpihent tekintetem: miért ég az, és miért világít?

– Mr. Wandergood, várom a szavait.

Még ő várja az én szavaimat? Nos, jól van.

– Magnus, a dolog nagyon egyszerű… hiszen Ön engem figyelmeztetett. Toppy holnap becsomagolja a bőröndöket és Amerikába utazom, hogy folytassam a… konzervgyártást.

– És a kardinális?

– Milyen kardinális? Ja, igen!… H. kardinális és a milliárdok. Persze, persze, emlékszem. Magnus, ne nézzen már rám ilyen csodálkozva, én ezt unom.

– Mi az, amit megunt, Mr. Wandergood?

– Ez. A hat titkár, a szklerózisos vénasszonyok, a tubák és az én dantei poklom, ahova sétálni visznek. Ne nézzen Magnus ilyen szigorúan rám. Minden bizonnyal töményebb italt készíthettem volna a milliárdjaimból, de én csak savanyú sört tudtam kihozni belőlük. Miért is nem akart nekem segíteni? Mellesleg, el is felejtettem, hogy Ön gyűlöli az embereket.

– És Ön – szereti őket?

– Hogy is mondjam, Magnus? Nem, inkább közömbösek nekem. Ne nézzen rám…  ilyen… nézéssel, istenemre mondom, nem éri meg! Igen, közönyös vagyok irántuk. Tudja, olyan sokan vannak, voltak és lesznek még, hogy egyáltalán nem éri meg…

– Tehát Ön hazudott?

– Ne engem nézzen, hanem a becsomagolt bőröndjeimet. Nem, nem egészen. Tudja, szerettem volna valami érdekes játékot létrehozni, de amint látja, a végkifejlethez ezt az… érzést hoztam mozgásba…

– Következésképpen Ön csupán játszott.

Újra pislogtam egyet és megvontam a vállam: megtetszett a túlságosan bonyolult kérdéseknek ez a fajta megválaszolása. És igencsak tetszett Thomas Magnusnak ez az arca, a kissé megnyúlt ovál minden színházi sikertelenségemért és Mariáért kárpótolt… Megjegyzem, a számban is új volt már a szivar.

– Amint említette, múltjában vannak bizonyos sötét foltok. Miről van szó, Mr. Wandergood?

– Ó! Ez egy kis túlzás. Semmi különös, Magnus. Bocsánat a hiábavaló nyugtalanításért, de akkor úgy éreztem, ezt követeli meg a stílus…

– A stílus?

– Igen, a kontraszt-törvények. A sötét múlt mellett a fényességes jelen… érti? Magnus, már elmondtam Önnek, hogy nem sikerült az elképzelésem. Nálunk azokat a kellemetlenségeket, amelyeket az itteni játék nyújthat, nem a legmegfelelőbben mérik fel. Ha visszamegyek, majd kifejtem ezt. Néhány pillanatig tetszett nekem a borotvált majom, de ez az ő emberbolondító módszere roppant régi és túlságosan precíz… akár egy pénzverde. Én szeretem a kockázatot.

– Emberbolondító?

– De hiszen mi, Magnus, megvetjük őket. Ha a játék sikertelenül végződik, ne tagadjuk meg magunktól az élvezetet, hogy egyenesen beszéljünk. Látom, elmosolyodott. Nagyon örülök. De a fecsegés elfárasztott, engedelmével iszom egy pohár bort.

Thomas Magnus egyáltalán nem hasonlított egy mosolygó emberre, a mosolyról csak… a stílus kedvéért beszéltem. Nem kevesebb, mint fél órát a legteljesebb csöndben töltöttünk el, csak az őrült Március törte meg néha rikoltva, lármázva, míg Magnus, nem is figyelve rám, módszeresen, egyenletes léptekkel, hátratett kézzel – nyolc lépés előre, nyolc lépés hátra – felmérte a szobát. Valószínűleg börtönben ülhetett valamikor, sőt, képes volt arra, hogy néhány méterből – gyakorlott rabként – távolságot hozzon létre. A kellemes házigazda figyelmét egy eleresztett ásítással vontam magamra. Egyetlen pillanatig tartó szünet után felhangzottak és felállítottak helyemből a következő szavak…

– De Maria szereti Önt. Ön erről természetesen nem tud.

Felálltam:

– Igen, ez így igaz. Maria szereti Önt. Nem vártam ezt a szerencsétlenséget. Mr. Wandergood elkéstem azzal, hogy megöljem Önt, ezt még az elején kellett volna megtennem, most aztán fogalmam sincs, mi a teendőm Önnel kapcsolatban. Önnek mi a véleménye erről?

Kiegyenesedtem, és…

…Maria engem szeret!

Philadelphiában tanúja voltam egy villamosszékben történő, sikertelen kimenetelű kivégzésnek. A milánói „Scala”-ban tanúja voltam, hogyan vergődött Mefiszto kollegám, hogyan ugrálta végig a színpadi deszkákat, amikor a statiszták keresztekkel indultak ellene, nos, hangtalan feleletem Magnus szavaira ezeknek a trükköknek volt meglehetősen erőltetett ismétlése: ah, semmi okosabbat nem voltam képes előbányászni emlékezetemből? Esküszöm az öröklétre, még soha nem éreztem ilyen halálos áramütést, soha nem ittam ilyen keserű nedűt, lelkemet még soha nem hatotta át ilyen visszatarthatatlan nevetés!

Már nem nevetek és már nem vergődöm, tehetségtelen színészként vagyok magányos és csupán saját komolyságom hallgat Rám és lát engem. De az ünnep ezen pillanatában minden erőmre szükségem volt, hogy hangosan fel ne kacagjak és le ne kenjek ennek a szigorú és becsületes férfiúnak néhány hangos pofont, képzeld el – a Madonnát taszította a… Sátán ölelésébe. De nem, inkább ennek az amerikai, kecskeszakállas, arany fogsora közt nedves szivart tartó Wandergoodnak! Megvetéssel és gyűlölettel, szomorúsággal és szerelemmel, dühhel és ürömkeserűségű kacajjal teli serleget kínált fel Nekem… nem, még annál is roszabb, még keserűbb és még halálosabb mérget! Mit nekem a becsapott Magnus szemének és agyának a tompasága, de hogyan lehetséges az, hogy Maria szeme nem fedezte fel a csalást?

Lehet, hogy olyan tökéletes Don Juan vagyok, aki néhány, majdhogynem csöndben lezajló találkozás közben elkápráztat egy ártatlan és hiszékeny leányt? Lehet, hogy engem is az egyik szenttel hasonlít össze, mint Toppy esetében is történt, és Én nem járok úti-imakönyvvel a kezemben! Hol vagy Madonna? Vajon bibeként a Te ajkaid érintik-e a porzószálat: az én ajkamat, vajon ugyanez történik, mint a virágok, az emberek és az állatok buja gerjedelme billióinak esetében? Hol vagy Madonna? Netán?

Még színészként fetrengtem. Még elfojtottam illedelmes dünnyögéssel minden gyűlöletemet és megvetésemet, amikor az új netán ismételt kétkedéssel és akkora szerelemmel töltött el… ah, mekkora szerelemmel!

– Netán – gondoltam –, a te halhatatlanságod, Madonna, a Sátán halhatatlanságában visszhangra talált, az örökkévalóságból ezért nyújtja felé ezt a rövid kezecskét? Te, aki isteniesültél, vajon nem ismerted fel barátodat abban, aki emberiesült? Vajon te, aki a magasságba törsz, nem sajnálatból fordultál-e a lefelé haladóhoz? Ó, Madonna, tedd a kezed sötét fejemre, hogy érintésedről felismerhesselek!…

Figyelj, hogy mi történt a továbbiakban ezen az éjszakán!

– Nem tudom, mi az, amiért Maria megszerette Önt. Lelkének titka ez, az én értelmem képtelen felmérni. Igen, nem értem, de akarata előtt úgy hajlik meg, mintha az a kinyilatkoztatás lenne. Mit jelent az én emberi látásom, Mr. Wandergood, az ő mindenen áthatoló tekintete mellett…

(És ő is ugyanazt mondja!)

– Egy perccel ezelőtt felhevülten mondtam valamit a gyilkosságról és a halálról… Nem, Mr. Wandergood, örökké nyugodt lehet: számomra Maria választottja érinthetetlen, a törvénynél is nagyobb dolog védelmezi: a tiszta szerelem. Természetesen megkérem, hogy azonnal távozzék el, Wandergood, én hiszek az Ön becsületességében, kérem, állítsa közénk válaszfalként az óceánt…

– De…

Magnus kilépett felém és dühösen kiáltotta:

– Egy szót se többé!… Nem ölhetem meg, de ha kiejti a „házasság” szót, én…!

Lassan engedte le magasba tartott kezét és nyugodtan folytatta:

– Látom, még sokszor bocsánatát kell kérnem hevülékenységemért, de ez még mindig jobb, mint az a hazugság, amelynek Ön a mintapéldányait nyújtotta. Ne mentegesse magát, Wandergood, ez fölösleges. A házasságról meg engedje meg azt mondanom: Maria számára ez kevésbé sértő, mint az Ön szájából. Jegyezze meg: teljesen hiábavaló. Józan realista vagyok, végzetes rokonságom Mariával nekem közönséges rokonság, nem döbbent meg a gondolat, hogy a leányom – minden különleges tulajdonsága mellett – egyszer majd feleség lesz és anya… a házasság kategorikus megtiltása részemről csupán a figyelmeztetés egyik módja volt. Igen, én józanul szemlélem, Mr. Wandergood a dolgokat, nem Ön az, aki Maria társának rendeltetett. Ön engem nem ismer, most kissé kénytelen vagyok fellebbenteni a függönyt, amely mögött évek óta rejtőzöm: tétlenségem csupáncsak pihenés, egyáltalán nem vagyok egy békés polgár vagy egy könyvmoly, én a harc embere vagyok, harcos vagyok az élet mezején! Az én Mariám csakis egy hőst tüntethet ki, ha… ha valaha is találunk egy hőst.

Azt mondtam:

– Signor Magnus, nyugodt lehet, Maria kisasszonyt illetően egyetlen szót sem engedélyezek magamnak. Ön tudja, hogy Én hős nem vagyok. De, engedje megkérdezem: hogyan egyeztessem mostani szavait az Ön embergyűlöletéről? Jut eszembe. Ön nagyon komolyan beszélt holmi vérpadokról és börtönökről.

Magnus hangosan nevetett fel:

– És az nem jut eszébe, hogy Ön mit beszélt saját emberszeretetéről? Ah, kedves Wandergood: rossz harcos és rossz politikus lettem volna, ha a kis hazugság művészete nem hatolt volna be a képzettségembe. Játszottunk mindketten, ennyi az egész!

– Ön jobban játszott – ismertem el eléggé komoran.

– Ön viszont nagyon rosszul, kedvesem, már meg ne haragudjon. De mit tehettem volna, amikor hirtelen egy arannyal megtömött gentleman tűnik fel előttem, mint…

– Mint egy szamár. Folytassa.

– …és minden nyelven azt magyarázza, hogy szereti az emberiséget, és sikerbe vetett hite csak a zsebében heverő dollárok mennyiségéhez mérhető? Játékunk alapvető hibája, Mr. Wandergood, hogy Ön láthatóan kívánja a sikert és mihamarabbi effektusra törekszik, ami kiábrándítja és hűvössé teszi a nézőt. Igaz, nem gondoltam, hogy ez csupán játék. A legrosszabb játék is jobb az őszinte ostobaságnál… és ismételten bocsánatát kell kérnem: Ön úgy mutatkozott be előttem, mint azoknak a yenkiknek a képviselője, akik maguk is elhiszik saját recsegő és alantas tirádáikat… és, érti?

– Tökéletesen. Kérem, folytassa.

– Csak a háborúról és a milliárdjai segítségével létrehozható forradalomról elejtett mondata látszott érdekesebbnek az összes többinél, és a későbbiekben kiderült, hogy ez egy idegen textus véletlen darabja, egy közönséges elszólás… Az Ön sajtó-győzelmei, a könnyelműsége minden komoly dologban – emlékezzék H. kardinálisra –, rosszízű, olcsó jótéteményei… no nem, Wandergood, Ön nem született komoly színházi alakításra! És, bármennyire is cinikus, az Ön mai fecsegése már jobban elnyeri a tetszésemet, mint az Ön vásári pátosza. Őszintén megmondom: ha Maria nem lenne, ma teljes szívemből együtt kacagtam volna Önnel, és minden szemrehányás nélkül emeltem volna fel a búcsúpoharat!

– Egyetlen kicsiny kiigazítást, Magnus: Én őszintén szerettem volna, ha Ön részt vesz…

– Miben? Az Ön játékában? Persze, az Ön játéka nélkülözte a teremtőt, saját szellemének koldus voltát szerette volna rám hárítani. Ugyanúgy, ahogy művészeket fogad fel palotája feldíszítésére és kifestésére, az én akaratomat és képzeletemet, az erőmet és szeretetemet is fel akarta fogadni!

– De az Ön embergyűlölete…

Eleddig Magnus végig megőrizte az ironikus és a könnyű gúnyolódás hangnemét, ez a megjegyzésem hirtelen újjáteremtette. Elsápadt, nagy fehér keze remegve pásztázott végig – fegyvert keresve – testén, egész arca fenyegető kifejezést öltött és még rettenetessé is vált. Akárcsak félne saját hangjának erejétől, halkan kezdett beszélni, szinte suttogva, mintha félne, hogy a szavak felrobbanthatnak és önmaguk erejétől szétfröccsenhetnek, igyekezett felsorakoztatni őket:

– Gyűlölet? Maga csak hallgasson, uram. Vagy egyáltalán nincs lelkiismerete, közönséges esze? Az én megvetésem! Az én gyűlöletem! Hát ezekkel feleltem az Ön megjátszott szeretetére, az Ön őszinte és halott közönyére. Ön engem, mint embert sértett meg a közönyével. Egész életünket megsértette közönyével! Benne volt a hangjában, ez sütött a szeméből embertelen módon, gyakran iszonyt váltva ki belőlem… iszonyt, uram! – Valahányszor pupillái érthetetlen ürességébe sikerült mélyebben behatolnom. Ha van is a múltjában – amint a stílus miatt eldalolta – néhány sötét oldal, van ott még annál rosszabb is: olyan fehér oldalak, melyeket képtelen vagyok elolvasni!…

– Nocsak!

– Amikor ránézek az Ön fekete szivarjára, amikor meglátom az Ön – jóllehet szép és energikus – arcát, amikor igénytelen, a közönséges kocsmai gesztusoktól a puritán magasságokig emelkedő mozdulataiban gyönyörködöm, minden érthető számomra az Ön naiv játékában. De elég belepillantanom a pupillájába… vagy annak fehér titkába, azonnal beleszédülök valami pusztaságba, elkezdek félni, már nem látom sem azt a becsületes szivarját, sem a tiszteletreméltó aranyfogakat, kész vagyok felkiáltani: kicsoda Ön, aki ekkora közönyt hurcol magával?

A helyzet kezdett érdekessé válni. A Madonna szeret Engem, ez meg – minden pillanatban – kész kiejteni a nevemet! Vajon nem Atyám fia-é? Hogyan találhatta ki mérhetetlen közönyöm titkát: olyan gondosan eltitkoltam előle!

– Íme! Íme! – kiáltott fel Magnus izgatottan – Az Ön szemében ismét ott van az a két könnycsepp, amelyeket már láttam egyszer, Wandergood, ez hazugság! Mögötte hiányzik a könnyforrás, valahonnan felülről, a felhőkből csöpögnek, akár a harmat. Jobb, ha nevet: nevetése mögött csak a buta embert látom, de könnyei mögött ott állanak a fehér oldalak. A fehér oldalak!… Maria netán ezeket olvasta?

Magnus szemét le sem véve rólam, mintha félne, hogy elrohanok, végigmenve a szobán, leült velem szemben. Arca fénye kialudt, fáradtnak tűnt fel a hangja, mikor megszólalt:

– Úgy látszik, hiába idegeskedem…

– Ne feledje, Magnus, ma Én beszéltem Önnek a közönyről.

Hanyagul és fáradtan legyintett a kezével.

– Igen, igen, beszélt. De, Wandergood, másról van szó. Ebben a közönyben nincs sértés, de a másikban… Amikor feltűnt a milliárdjaival, azonnal megéreztem. Nem tudom érthető-e, ha azt mondom: nyomban a gyűlöletről szerettem volna ordítani, vérpadot és vért követelni. A vérpad komor dolog, de a vérpad mellett kíváncsiskodók, Mr. Wandergood, kibírhatatlan dolog! Nem tudom, mit beszélnek az „Ön hazájában” a mi játékunkról, de mi az életünkkel fizetünk érte, és amikor egy cilinderes és szivaros kíváncsi uraság jelenik meg, szeretném, érti, a nyakánál fogva… Nos, mindegy, úgysem lesz itt a végén. Ön is csupán rövid időre méltóztatott hozzánk bekukkantani, Mr. Wandergood?

Mily véget nem érően hullámzott bennem, jajongásként a név: Maria!… Már egyáltalán nem játszottam, nem is mondtam valótlant, amikor a komor embernek így válaszoltam:

– Valóban csak rövid időre jöttem, Ön ezt jól kitalálta, signor Magnus. De a fehér oldalakról néhány igencsak tiszteletre méltó ok miatt semmit nem tudok Önnek elmondani, jóllehet azokat is fellelte bőrkötésem alatt, viszont az egyik oldalra azt írták: halál, eltávozás. A kíváncsi látogató nem cilindert, revolvert tartott a kezében… érti: amíg érdekes, addig elnézelődöm, aztán meghajlok, és távozom. Realizmus iránti tiszteletem arra késztet, hogy egyszerűbben és világosabban fejezzem ki magamat: a közeli napokban, lehet, hogy holnap, golyót eresztek magamba, s revolveremmel vetek véget életemnek.

Először szíven akartam magam lőni, de úgy vélem, a főbelövés biztosabb lesz. Régen, … még jelenésem legelején elterveztem, itt, Önnél, … vajon nem ebben a távozásra örök-készenlétben vélte Ön meglátni embertelen közönyömet? Hiszen való igaz: amikor egyik szemünkkel a másvilágra tekintünk, akkor abban a szemben, amely erre a világra néz, nem nagyon ragyoghat különösen fényes láng…, mint mondjuk az Önében. Ó, signor Magnus, az Ön szeme csodálatos.

Magnus hallgatott, majd azt kérdezte:

– És Maria?

– Megengedi, hogy válaszoljak? Signorina Mariát túlságosan nagyra értékelem, semmint hogy ne végzetes hibaként értelmezzem szerelmét.

– De Ön vágyott erre a szerelemre?

– Erre a kérdésre nehéz válaszolnom. Először talán valóban fel-felvillantak bennem bizonyos fajta álmok. De minél tovább mélyedtem ebbe a végzetes hasonlatosságba…

– Ez csak hasonlatosság – javított ki élénken Magnus – Wandergood, ne legyen gyerek! Maria lelke nagyszerű és magasrendű, de ő is élő, hús-vér ember. Feltehetően neki is vannak apró bűnöcskéi…

– És a cilinderem, Magnus? És az Én szabad távozásom? Ahhoz, hogy nézhessem signorina Maria végzetes hasonlatosságát – legyen ez csupán hasonlatosság –, elegendő fizetnem a karosszékért, de mivel fizethetem meg a szerelmét?

Magnus ridegen ejtette ki:

– Csak az élettel.

– Látja: csak az élettel! Hogyan is óhajtottam volna ilyen szerelmet?

– De Ön nem számított arra, hogy Maria szereti Önt.

– Ó! Ha signorina Maria valóban szeret, a halálom nem lehet akadály… mellesleg, nem éppen a legérthetőbben fejezem ki magamat. Azt szeretném mondani, hogy az Én távozásom… nem, inkább semmit nem mondok. Egyszóval, signor Magnus: most sem egyezne bele, hogy milliárdjaimat kezelésbe vegye?

Nyers pillantást vetett rám:

– Most?

– Igen. Most, amikor már nem játszunk: Én a szeretetet, Ön a gyűlöletet. Most, amikor egészen eltűnök majd és elviszem a gentleman „porhüvelyét” magammal. Pontosabban szólva: nem óhajt az örökösöm lenni?

Magnus arca elhomályosult és gyűlölködve nézett Rám: látszott, hogy gúnyolódásnak vélte a szavaimat. De Én komoly és nyugodt voltam. Úgy tetszett, fehér keze kissé megremegett. Háttal ült még egy pillanatig, majd hirtelen visszafordult:

– Nem! – kiáltotta hangosan. – Ön ismét azt akarja… nem!

Lábával toppantott egyet és még egyszer felkiáltott: nem! Aztán hosszú hallgatás következett, süvöltött a vihar, neszeket és suttogásokat hozott a szél. És akkor ismét elöntött az óriás-nyugalom, a nagy-nagy halotti, mindent betöltő nyugalom. Rajtam kívülivé vált minden. A vihar földi démonainak a hangja nem ért el hozzám, pedig valahol, hozzám el sem érkezve, létezett. Egy embert láttam magam előtt, idegen volt és hideg, mint egy kőszobor. Emberré válásom kihunyt tüzű napjai tűntek fel gyors egymásutániságban, arcok villantak fel, halk neszek és érthetetlen nevetés csendült fel és halt el bennem. Másik irányba néztem: ott is a csönd várt Rám. Mintha két süket fal közé falaztak volna be: az egyik mögött az ő emberi életük húzódik, amelytől eltávolodtam, a másik mögött – a csöndben és a ködben – örök és igaz létezésem világa terült el. Hangtalansága zengett, homálya fénylett, hullámzott örök és örömteli létezésének remegése az Áthatolhatatlan fal kemény sziklájának ütköző áradatként, de megszűntek az érzéseim és némaságba dermedt a Gondolat. Kihúzták gyönge lábai alól az emlékezetet, moccanatlanul, egyetlen másodperc alatt lebénultan függött az űrben. Mi az, amit otthagytam Emlékezetnélküliségem falai mögött?

A gondolat hallgatott. Mozdulatlanul, üresen hallgatott. Kétfajta csönd kerített be, kétfajta köd ülte meg a fejemet. Kétfajta fal vigyázott rám – az egyik mögött, az árnyékok sápadt mozgása közben ott haladt egész emberi életük, – a másik mögött, a csöndben és a sötétségben örök és valóságos létvilágom helyezkedett el. Honnan hallok majd hívó hangot? Hová, merre indulok el?

És ebben a percben egy messzi és idegen emberi hang jutott el hozzám. Mind közelibbé vált, gyöngédség volt benne.

Magnus beszélt. Erőlködve, a feszültségtől görcsberándultan próbáltam megérteni és meg akartam hallani a szavakat, és íme. ezt hallottam:

– Nem maradna inkább életben, Mr. Wandergood?

március 18.

Róma, palazzo Orsini

Magnus és Maria már három napja Rómában, a palotámban él. Furcsán üres most és valóban hatalmasnak látszik. Ma éjjel – az álmatlanságtól fáradtan, – lépcsőin és termeiben, ismeretlen szobákban bolyongtam, nem is láttam őket korábban, most meglepett, hogy ilyen sok van belőlük. Itt-ott még állványok és gerendák, festőállványok és festékek hevertek, de semmittevő cimboráimnak már se híre se hamva. Minden hamisat és tisztátalant kiűzött innen Maria lelke, csupán a legnemesebb Toppy fecseg ünnepélyesen, akár a templom-órák ingája, a pusztaságban. Ah, minő tiszteletreméltó! Ha az a széles hátsó fele a szétálló frakkszárnyakkal nem létezne és nem érezném fején a prémszagot, magam is egy olyan szentet látnék benne, aki ismeretségével engem tisztelt meg.

Alig látom a vendégeimet. Minden vagyonomat aranyba fektettem, Magnus és Toppy – a titkárokkal – egész nap ezzel foglalatoskodik; állandóan működik a távírónk. Magnus keveset szól hozzám, kizárólag csak a munkáról. Mariát… azt hiszem, elkerülöm. Ablakomból látom a kertet, ahol sétál, egyelőre elég ennyi. Hiszen a lelke itt van, a levegő minden részecskéjét az ő lehelete tölti be. És már mondtam volt, hogy álmatlanságban szenvedek.

Ahogy látod, barátom, élve maradtam. Halott kézzel aligha vethetném a papírra ezeket a halott szavakat, amelyeket most írok, – halott kézzel semmit, határozottan nem lehet semmit leírni! Feledjük a múltat! – így mondják a kibékült szerelmesek – és legyünk jóbarátok. Add ide a kezed, barátom! Esküszöm az öröklétre, többé nem zavarlak és nem nevetlek ki: ha a kígyóbölcsességet el is veszítettem, megkaptam helyette a galamb szelídségét. Kissé sajnálom, hogy a riportereimet és a művészeimet kizavartam: senki nincs, akit megkérdezhetnék, vajon most kire hasonlítok, ezzel a megfényesedett ábrázatommal? Magamat egy bepúderezett négerre emlékeztetem, aki fél a púdert letörölni és fél megmutatni fekete bőrét… ah, még mindig fekete a bőröm!

Igen, élve maradtam, de még nem tudom mennyire sikerül ez nekem: te tudod, hogy milyen nehéz az áttelepülés a nomád életből a megállapodott létbe? Szabad rézbőrű voltam, vidám nomád, aki a maga emberségét verte fel sátorként. Most, gránitból alapozom a téli szálláshelyemet, és Engem, az alig-hívőt már előre fagy és remegés tölt el: vajon elég meleg lesz-e, ha majd fehér hó veszi körül a házamat? Mi a véleményed, barátom, a különböző rendszerű központi fűtésről?

Azon az éjjelen megígértem Thomas Magnusnak, hogy nem végzek magammal. Baráti kézszorítással pecsételtük meg megállapodásunkat. Vénánkat nem nyitottuk meg, vérünkkel nem pecsételtünk meg semmit, egyszerűen annyit mondtunk: „igen”, és ez elegendő: mint tudod, csakis az emberek szokták megszegni szavukat, az ördögök mindig betartják… emlékezz csak bármely szervet viselő, szőrös hősödre, spártai becsületességükre! Szerencsére (mondjuk így, hogy „szerencsére”) semmilyen időpontot… nem adtam. Esküszöm az öröklétre! – nem lennék jó király és uralkodó, ha nem hagynék magamnak a palotaépítés közben egy titkos kijáratot, egy kiskaput, egy szerény-kicsiny vészkijáratot, amelyen át az okos királyok, ha ostoba alattvalóik netán fellázadnak és betörnek Versailles-ba, el szoktak tűnni.

Holnap sem ölöm meg magamat. Lehet, hogy még hosszú ideig nem végzek magammal: barátom, a két fal közül a legalacsonyabbat választottam és együtt emberkedem veled. Még nincs nagy földi tapasztalatom, de ki tudja – hátha nagyon is megtetszik nekem az emberi élet! Hiszen az Én Toppym békésen hunyt el. Én vajon miért ne válhatnék – akár az évszakok, átlépve a különböző életszakaszokat – tiszteletreméltó, megőszült öreggé, bölcs tanítóvá, a testamentumok és a szklerózis hordozójává? Ah, ez a nevetséges szklerózis, ezek a vénséggel együtt járó magatehetetlenségek, most ezek ijesztenek, de vajon, hosszú együttélésünk alatt nem szokhatom, esetleg nem szerethetem meg ezeket? Mindenki azt mondja, az életet könnyen meg lehet szokni, Én is megpróbálom. Itt minden olyan jól el van rendezve. az eső után megjelenik a nap és felszárítja a megázottakat, ha nem siettek meghalni. Itt minden olyan jól van elrendezve, hogy nincs egyetlen betegség sem, melyre ne lenne orvosság… ez olyan remek, ha közel a gyógyszertár, bármikor megbetegedhetsz!

Mindenesetre szükség van a titkos járatra, a kiskapura, a rövid, nedves és csillogó folyosóra, mögötte ott rejtőznek a csillagok és ott húzódik beláthatatlan távolságaim hatalmassága. Őszinte szeretnék lenni, barátom, büszke a jellemem és Én ettől félek. Mi ez a gyomorfekély, vagy mi ez a köhögés? – egyszerre csak úgy kívánni fogom azt a köhögést vagy bármilyen más semmiséget, hogy fogom magam és elinalik! Most szimpatikus vagy nekem. Kész vagyok veled tartós és erős egyezményt kötni, de hirtelen az arcodon felvillan valami… Nem, titkos ajtó nélkül nem lehet meg az, aki ilyen szeszélyes és büszke! Sajnos, büszke vagyok, ez a Sátán ősi és közismert hibája. Csak a fejbevágott hal lehet olyan süket, mint Én a magam emberségével, a te életedbe űz az emlékezetnélküliség, csak egyetlen egy dolgot tudok igazán: Én a szabadok nemzetségéből, az uralkodók törzséből származom, akik törvénnyé emelik akaratukat. A legyőzött uralkodókat gyakran ejtik fogságba, de ezek az uralkodók soha nem lesznek rabbá. Ha a koszos felügyelő korbácsát meglátom a fejem fölött, ha megbilincselt kezem képtelen lesz ütni… nos, csak nem élek tovább sebzett háttal? Vagy talán egyezkedni fogok a bíráimmal holmi fölösleges ostorcsapás miatt? Megcsókolom a hóhér kezét? Vagy netán borogatásért küldök valakit a patikába?

Ne, nem, és ne tegyen Nekem szemrehányást ez a becsületes Magnus egyezségünk parányi pontatlanságáért: élni fogok, s csak addig, amíg Én akarok élni. Az emberiség összes értéke – melyeket bemagyarázott nekem azon az éjszakán, amikor megkísértetett az ember képében a Sátán – nem képes arra, hogy kezemből kivegye a fegyvert: ez szabadságom egyetlen záloga! Mert mit jelent, emberke, a te összes hercegséged, grófságod, nemesleveled, szabadító aranyad az ujj aprócska és szabad mozdulatával szemben, amely a Trónusok Trónusára emel egyetlen másodperc alatt! …

– Maria!

Igen, félek Tőle. Olyan tiszta és parancsoló a tekintete, olyan hatalmas, elbűvölő és csodás szerelmének fénye, hogy egész lényem remeg, labilis, gyors szökésre késztet. Ismeretlen boldogsággal, homályos ígéretekkel és muzsikáló könnyekkel kísért! Vajon elkiáltom-e magamat – el innen! – vagy Én, a büszke, a gonosz az ő akaratát teljesítsem és kövessem?

Hová, merre, nem tudom. De vajon Én tudok mindent? Vagy azokon kívül, melyeket elfeledtem és ismerek, vannak még más világok is? Honnan árad ez a moccanatlan fényesség a hátam mögött? Mind erősebben és élesebben, már a lelkemet melegíti forró érintése, morzsolódnak és olvadoznak a sarki jegek. Félek hátranézni. Csak nem az az átkozott Szodoma ég, ha hátrafordulnék, megbénulnék? Vagy ez az új nap, amelyet a földön még nem láttam, ez az, ami a hátam mögött most felkel, Én meg bután futok előle, szívem helyett a hátamat, magas homlokom helyett egy megrémült vadállat alacsony és tompa halántékát fordítom felé?

Maria! Mit adsz cserébe a revolverért? Tíz dollárt fizettem érte – tokkal együtt –, nem fogadnék Én el tőled egy birodalmat sem! Uralkodónő… kérlek, ne nézz Rám…, mert ingyen adom neked: a revolvert, a tokot, és magát a Sátánt.

Folyt. köv.

Illusztráció: A Sátán naplója

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →

Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/1) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →