P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói
•
Visszatekintve saját múltunkra, utólag az Árpád-kor történelmünk aranykorának tűnik, pedig nem az volt (ld. Magyar misztérium). Izrael történetének dávidi királysága szakrális aurát kapott, Oroszország történetében a kijevi Rusz volt meghatározó, minden későbbit eldöntő norma. A kezdeteknek mindenütt különleges jelentősége, fénye van. Olyan követendő példát adnak a későbbi századoknak, sőt az isteni teremtés csodáját sejtetik, amely megismételhetetlen, mégis örök tanulságul szolgál. A mi „ezüstkorunk” a vegyes-házi királyok alatt csak jó kétszáz évig tartott, szemben a bő négyszáz éves Árpád-korral. És volt még egy-két rövidebb „rézkorszakunk” is, mint az erdélyi fejedelemség és az Osztrák-Magyar Monarchia. A többi csak politikai vér- és vaskorszaknak bizonyult, amit éppen csak túléltünk. Ezekben a századokban „kiújultak a jeles magyar nemzet sebei”, mint utolsó szakrális fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc, az utolsó erdélyi fejedelem megfogalmazta. Ma is egyre többre értékeljük a történelmünk korai századait, főleg a török hódoltság előtti, késő-középkori, néha nagyhatalmi ezüstkort is. A pusztítás századai után nem sok tárgyi, építészeti emlékünk maradt ezekből az időkből, így fokozott gonddal kell megbecsülnünk azt a keveset, ami jelenlegi hazánk területén előkerül és helyreállítható. De még arra is kell figyelnünk, amit egykori történelmi határainkon, a „Kárpát-hazán” belül elődeink alkottak. A veszteségek fájdalmát csak fokozza, hogy az utóbbiak állaga gyakran jobb, művészi értékük nagyobb, mint szűkebb hazánk számos műemléke esetében. Nekünk maradnak az elvehetetlen, szellemi kincsek, de már kulturális történelmünket, értelmüket is jobban meg kell ismerni és őrizni, sőt helyreállítani szükség esetén.
Trianon óta fokozzák identitásunk rombolását kül- és belföldön, aminek anyagilag legjobban épített műemlékeink állnak ellen. Elődeink alkotásai minőségben nem maradnak el Európa boldogabb vidékeitől, sőt olyan sajátosságokat mutatnak, amelyeket máshol nem találni. A magyar hagyományok fizikai és szellemi pusztulását tehát meg kell akadályozni, kiemelt erkölcsi feladatnak tartom a hanyagságból, pénzhiányból, igénytelenségből pusztulni hagyott értékeink visszaállítását legjobb tudásunk szerint. Versenyt futva az idővel, fontossági sorrendben, a legrosszabb állapotúakkal kezdve szükséges mindent regisztrálni, az írott és íratlan (orális) adatoktól a szétszóródott kövekig. Kormányunk vár- és kastélyprogrammal szeretné, hogy történelmi emlékezetünk látható, sőt látványos formát öltsön és folytonosságunkat erősítve bizonyítékként szolgáljon. Jó lenne minden kincsünket megbecsülnünk és közismertté tennünk. Lehetőség szerint mindent vissza kellene szereznünk azoktól, akik elorozták, hogy a maguk hiányát pótolják a miénkkel. Sajnos a nagyszentmiklósi aranykincset csak képekről ismerjük, de a Seuso-ezüstkincsek elő- és visszakerültek. Még több olyan ingatlan remekmű van pusztulásnak kitéve, melyek hazahozására még nem gondoltak, pedig már ez sem lenne lehetetlen. Vajon mi maradt a Fogaras-megyei Kerc cisztercita monostorromjából vagy a temesközi Aracs impozáns kora-középkori „pusztatemplomából”, amelyek egyedül maradtak viszonylag épen magyar, sőt mindenféle lakosság nélkül. Miért nem lehetne akár kövenként átmenteni őket hazai területre?
Az egészséges nemzettudat nem csonkítja önmagát sem szellemi értékben, sem anyagi mértékben, ezért értelmes embernek minden restaurációs törekvés örömet okoz. Valamikor az vonzott az építészeti pálya felé, hogy részt vegyek a restaurációjukban. Később a középkori pálos műemlékeink mentése és felújítása foglalkoztatott, de talán utódainknak a kedvezőbb körülmények segítenek ebben. Sorsaink párhuzamossága és nemzeti géniuszunk arra utal, hogy fizikai kapcsolatok nélkül is belső ösztönzést kaphatunk múltunk mentésre és konzerválásra. Ha szellemi értékrendet állítanék föl, egykori érdeklődésem szerint a templomok után következnének a várak, majd a főúri kastélyok, végül a polgárházak, természetesen a korábbiakat részesítve előnyben a későbbiekkel szemben. Lelki, szellemi és az anyagi örökségünk kölcsönhatása alapján abban bízom, hogy a középkori szakrális építészet hatását megérzi a mai, vallásilag akár közömbös ember is, ha puszta kulturális érdeklődéssel keresi föl a magyar múlt legszebb kincseit, pl. a pálos romokat vagy a Szépművészeti múzeumban őrzött „román termet”. Ott üres lelkekben is visszhangot képesek kelteni őseink legjobb reményei, különösen értő tolmácsolás mellett. Az ódon falak megfelelő, eredetihez közeli funkcióban mondhatnának a legtöbbet, de még némán is hatnak a fogékony látogatóra. A megmaradt templomok az eredeti kultusz ismerete nélkül is ki tudják sugározni szellemüket az építészet nyelvén, amit fokozhatna a szakrális ének fölidézése.
Természetesen nagy szükség van a múlt hiteles tolmácsolóira, akikre a kíváncsi látogató odafigyel. Puszta föliratok nem pótolják a hagyomány személyre szóló hitelességét, mert az információkból még nem lesz biztos tudás, még kevésbé erőt adó feltöltődés. Az élményekben természetesen nagy különbségek vannak. A racionális látogatóra többnyire nem tudnak már hatni a naiv néphit legendái. A régi hagyományok akkor kapnak megfogható jelentőséget, ha valaki megérezteti lelki jelentőségüket, megmutatja egykori aktualitásukat és szakralitásukat, vagyis mának szóló örök üzenetüket. Valamikor számos kisebb-nagyobb csoportnak mutattam be ortodox templomaimat Miskolcon, Nyíregyházán és Egerben, amihez támogatás és erkölcsi összefogás lenne szükséges. Az oktatásban is meg kellene jeleníteni ragaszkodásunkat a múlt legszebb, látható emlékeihez, ahogyan kísérlet történik az etika, a sakk vagy a lovasoktatás bevezetéséhez. A kultúrának ezen a területén állami támogatást kellene szerezni a szűkös forrásokért, de főleg az érdektelenség és a tájékozatlanság ellen. Számos jószándékú, tanult fiatal érdeklődését lehetne fölkelteni már pályaválasztáskor, hogy egész életükre elkötelezzék magukat a múlt föltárása és megőrzése mellett. A közös cél nem kevés (művészet)történész, építész, muzeológus, levéltáros, restaurátor és szakavatott idegenvezető képzését kívánná, akiknek az együttműködése nemzeti üggyé tenné történelmi örökségünk lelkes megszólítását és hiteles megszólaltatását. Jó lenne, ha a műemlékek mentése nem egy szűk-körű, szakmai elit belügye maradna, hanem a hagyományőrző, konzervatív értelmiség érdeklődését, pártolását és ösztönzését is élvezné. Keresztelő Jánossal együtt vallom, hogy Isten „kövekből is tud fiakat támasztani”, ezért örömmel hallgattam világhírű régészünk, Vörös Győző beszámolóját a jordániai Macheirosz Jézus-kori maradványainak a feltárásáról, ahol Keresztelő Jánost lefejezték. Különösen a míves, lélekkel faragott kövekből árad valami, amely őseink szellemét is megihlette és szent hangulatot teremtett a profán világban.
Utólag sem bánom, hogy nem lett belőlem építész, régész, műemlékvédő, akire a hivatal kioszt rutinszerűen egy-egy feladatot. Azt sem sajnálom, hogy már nem kell ortodox templomok bemutatására szorítkoznom. Amióta igékből építhetek és restaurálhatok láthatatlan szellemi szentélyeket, az engem is magasabb szintre emel, ezért hálával tölt el az írás megmaradt lehetősége. Az örökkévalóság és az idő határán azonban legalább utódaimnak szeretném megkönnyíteni útjukat, hogy minél kevesebb akadályba ütközzenek, és minél több bátorítást kapjanak az anyagtalan, égi szintekhez. Bár fontosnak tartom az első, fizikai lépcsőfokokat, a nemzeti örökségben megmentendő, főleg középkori eredetű templomokhoz értő restaurátorok és funkciót adó működtetők is kellenének. Még náluk is fontosabbak lennének épületek eredeti szellemét képviselő „beavatottak”. Vallási hagyományokat vállaló, karizmatikus tanítókra lenne szükség, akik „belülről”, inspiráltan őrzik a legmagasabb rendű hitet, testesítik meg a le nem írt, sohasem kimeríthető, de a jövőt is megőrző teológiát. Sajnos, magukból a vallásokból is régen hiányzik a beavató, lélekvezető tradíció, mely igazi emelkedettséget, érettséget adna az éretleneknek. Hiába beszélünk sokat a mennyiségi fogyás megállításáról, az igazi baj az, hogy nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is ritkulunk.
Az utóbbi száz év keserves idő volt történelmünkben: két világháború, a trianoni és párizsi béke, 56-os forradalom, két kommunista kísérlet (Rákosi és Kádár-korszak), rendszer- vagy gengszterváltás, de most élhetjük aranykorunkat a békebeli idők óta. Végre olyan kormányunk van, amely békésen terjeszti ki állampolgárságunkat a külhoni magyarokra és nemzetegyesítésre tesz kísérletet. Ma már kb. egymillió új magyar állampolgárunk van, aki esküt tesz hazafiságáról, és ez további lehetőségeket ad. Így vetődik föl a kérdés, hogy kinek éri meg magyarrá lenni és kinek nem? Politikailag nyilván azoknak, akiknek biztonságra, megélhetésre van szükségük és kölcsönös összetartozásból erkölcsi erőt merítenek. Ennek ellentéte a hazaárulás fogalma. Mivel minden nemzet családokból áll, a magyar államnak kötelessége gondoskodnia minden magyar családról, amit családtámogatás formájában mindenki megkap. Ezért jó a mostani magyar kormány, és ezért rossz az ellenzéke. Életemben így először lettem kormánypárti.
Minden emberi kapcsolat, pl. a házasság is kétoldalú, az egyik fél hűtlensége a másikat is felszabadítja korábbi kötelezettsége alól. Ugyanez vonatkozik egy nemzet egészére, tehát aki semmit nem tesz másokért, annak egyszerűen megszűnik nemcsak a családja, hanem a nemzetisége is, bár ezt nem közlik vele nyíltan. Sokkal jobb lenne őszintén kifejezni, hogy számoljon hazafiatlanságával, ami ugyanaz, mint a hontalanság. A hazaárulás ősi fogalmáról ugyan tudtunk, de komolyan fel sem merült, amíg normális kapcsolataink vannak a politikában, a gazdaságban és a társadalom minden szférájában. De ha főleg az utóbbiban úgy eltorzulnak a viszonyaink, mint ma, akkor fölmerül a kérdés, hogy mi közünk van egymáshoz? Ha egy nemzeti többség nem tud szót érteni a kisebbséggel, akkor természetesen semmi. Tehát nem köteles róla gondoskodnia, és azt is tudjuk, hogy kinek a hibájából. Mivel a mai ellenzék ott akadályozza a többséget, ahol tudja, jogilag éles különbséget tudunk tenni a nemzeti minimumról, összetartozásunk határairól. Aki ezen kívülre esik, az méltatlan, érdemtelen a nemzethez, tehát alkalmatlan géniuszához, az állami támogatáshoz, iskoláztatáshoz, gyógykezeléshez nyugdíjhoz.
Véleményem szerint kettős eredménnyel járna mind a hazafiság, mind a hazaárulás pontosabb meghatározása törvényeinkben, mert belső ellenségeinknek figyelmeztetést jelentene, de a hazafiság érzését is fölértékelné, amiben nem állunk elég jól. Hála Istennek, a külhoni magyarok egyre többen térnek haza, ha csak anyagi okokból mentek ki, de volna lehetőségünk a hazai ellenzék megrostálására, közös terheink csökkentésére, ha nem éreznek semmit hazánk iránt. Igaz, nem fog mindenkinek tetszeni a hazaárulási törvény megfogalmazása, bár egyelőre volna még rá lehetőségünk szankcionálására. Honvágy nélküliek nélkül a nemzet egésze nyerne a legtöbbet, hiszen a hazafiság örökségünk nagy kincse, ezért támadják külföldről a legjobban. Ugyanennek a gondolatnak a kiegészítése vonatkozik a fővárosunkra is. Abszurd dolognak tartom, hogy Budapest főpolgármestersége a politikai ellenzék kezébe került, ezért könnyű volt megválnom tőle. Bár súlyos történelmi örökségünk része, hogy a főváros idegenek vonzerejével elszakadhat hazánk népétől, ez nem hagyható meg egy normális nemzet életében. Hogy kormányellenes fészekké ne váljon. Európa patinás kultúrkincse, az hazánk népén múlik, tehát az országgyűlési választások eredményétől kell függenie, ahol a kormány és parlamentje székel. A mai helyzet abszurditása, hogy olyan főpolgármestere van fővárosunknak, akit nemcsak az ellenzék választott meg minimális többséggel, hanem idegenek mozgósítása segítségével is. A problémát fokozza a megválasztott személy alkalmatlansága, hiszen hibát hibára halmozva nem képes ellátni feladatát, sőt mindig a kormánnyal szemben politizál. Mivel hazánk fővárosa mindannyiunk közös ügye, Budapest vezetése az országgyűlési választásokkal együtt, a kormány jóváhagyásával dőlhet el.
Illusztráció: Kerc (f.: szineserdely.ro)
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
Csáji László Koppány: Agyagból születő, fénybe fonódó* →
