Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/1)
•
Leonyid Nyikolajevics Andrejev (1871–1919) utolsó, befejezetlen regényével, A Sátán naplójával az irodalom magasan kvalifikált szövegeihez (Goethe, Byron, Madách) kapcsolódik, amennyiben a mű témája az irodalom régi szüzsés vándortoposzát dolgozza fel: a Sátán emberi alakot ölt, megismeri az emberi világot, és rövid idő elteltével visszatér a túlvilágra, de ezenközben az író szócsöveként, alteregójaként megjeleníti az emberi világ racionális berendezkedésébe vetett hit kudarcát, a humánum teljes pusztulását. Andrejev ezzel a regényével több évtizeddel megelőzi a legismertebb orosz sátániáda megszületését, Bulgakov A Mester és Margarita című regényét, így annak pretextusaként értelmezhető.
Andrejev élete utolsó három évében semmit sem írt és jelentetett meg. Mindig vissza-visszatért azonban egy motívumhoz: a naplót író Sátán alakjához. Részenként vetette papírra a gondolatait, a korai halál – szívroham – azonban megakadályozta a mű befejezésében. Oroszország sorsa iránti aggodalma és elkeseredése betegségekben realizálódott, és ezek a betegségek alkalmatlanná tették az alkotásra. Jelképes azonban, hogy élete utolsó alkotása ez a befejezetlen regény: utolsó irodalmi ars poeticája és emberi, világnézeti credója.
Az istenkereső Andrejev írásaiban a kezdetektől jelen van a filozófiai irányultság és az ontológiai kérdések boncolgatásának hajlama (Isten, Sátán, transzcendencia, élet, halál…). Számára ezek a jelenségek nem csupán filozófiai fogalmak, hanem létező entitások, amelyek a ráció irányította empirikus elme számára megközelíthetetlenek. De az intuitív világmegismerés, (amelynek terepe az irodalmi szöveg világa) lehetőséget adhat ezeknek a fogalmaknak adekvát tartalommal való feltöltésére, mind a szerző, mind pedig a befogadó-értelmező számára.
Mefisztó 20. századi orosz alakváltozata Mr. Wandergood lesz, egy amerikai milliárdos, aki a titkárával, Toppyval az örök városba, Rómába érkezik, hogy többmilliós vagyonával boldogítsa az emberiséget, ahogy az Anatéma című Andrejev-drámában David Leiser próbálja meg ugyanezt, de ő is kudarcot vall. Problematikussá válik tehát Andrejev számára az emberi együttélés alapvető sajátossága, követelménye és alapja: a felebaráti szeretet működése, lehetősége.
A Sátán tehát emberalakot ölt, megtanulja szeretni és sajnálni az embert, sőt még önzetlen szerelemre is képes Mária (Madonna) iránt, ami teljesen átlényegíti: „emberiesíti”. Thomas Magnus azonban (aki a dosztojevszkiji Ördögök anarchistáinak méltó utóda, és az emberiség elpusztítására készül) becsapja és kifosztja a Sátán-Wandergoodot, kineveti, megszégyeníti. Thomas Magnus, az Ember sátánabb a Sátánnál. A regény cselekménye során lelepleződik az emberi lényeg: kardinálisok, exkirályok, művészek, polgárok mind egyet akarnak: pénzt, és ezért képesek bárkit és bármit elárulni. Andrejev tehát az európai civilizáció pusztulása okaként a Mammont nevezi meg, ami Rómát, az örök várost egy újkori Babilonná aljasította.
A Sátán számára tehát unalmassá válik a Pokol, ezért vesz fel emberi alakot („játszani jöttem a földre”), abban bízik, hogy a földi világban tapasztaltak elűzik a magányát és az unalmát. És valóban: a földi létezés Wandergood számára sokkal több véres, visszataszító eseményt rejteget, mint maga a Pokol. Ebből a modern kori Sátánból azonban hiányzik minden démonikus fennköltség és pátosz: naiv és becsapható a nála dörzsöltebb emberek, például Thomas Magnus által. A befogadóban az a folyamat zajlik le, hogy nem az embert, hanem a Sátánt sajnálja, az ő oldalára áll. Hiszen minden értékben csalódnia kell: a felebaráti szeretetben, a keresztény eszme képviselőiben, ugyanis a pénz hatására mindenkiről lehámlik a világ számára mutatott szerep, személyiségének külső burka. Ami marad, az az emberi lényegben évezredek óta semmit sem változott: az anyag uralma az isteni rész, a szellemi felett.
Az Oroszországban lezajlott véres események a végítélet eljövetelét jelenítették meg Andrejev számára. A János Jelenéseiben megjelenített ütközet, a Jó és a Rossz végső összecsapása itt a földön már lezajlott, de nem a Jó, hanem a Gonosz győzelmével fejeződött be Andrejev véleménye szerint. Riasztó látlelet nemcsak az oroszországi forradalomról, hanem az egész emberi létezésről is.
Nézzünk önmagunkba és magunk köré a világunkban: mindenütt az andrejevi prófécia megvalósult rémálmai vesznek minket körül.
Hadikné Végh Katalin
•
Huszonkilenc esztendeje van birtokomban Urbán Nagy Rozália elsőrangú fordításának – a gépiratnak – a másolata. Erős a bűntudat bennem. Pályázati kísérletet – sikertelenül – egyszer tettem. Aztán elragadott az aktuális gyorsmunkák dandárja, fakult is a figyelésem, költözések közben dobozok mélyére került a kézirat. Ingadoztam is: jogom van-e jogdíjtisztázás nélkül közzétenni? A kétség e percben se hagy el. Tudtommal élő rokona nem volt, barátnőjére hagyott – úgy emlékszem – mindent. Őt eddig nem sikerült megtalálnom. Nekibátorodom most: legalább folytatásokban portálunkon tegyük közkinccsé az orosz szerző és a fordító életében is kiemelkedő művet.
A kilencvenes esztendők dereka táján két barát kommendálásával kerültem oda, hozzá… többször voltam vendége a magányos irodalmárnak, az érzékeny embernek. Tanultam – őt is. Életem egyik ajándéka marad, hogy ismerhettem.
Akkor már szerkesztő is voltam: sok alkotásának tudott akkor a POLISZ otthona lenni. Örültünk.
A sátán naplója nem úgy került hozzám (voltaképp hármunkhoz), hogy őrizzük meg s majd… Akkor még majdról nem beszéltünk. 1995-ben váratlanul meghalt.
Foglalkozott volna azóta valaki gazdag és színes irodalmi életművével? Nem tudok róla. Emléke előtti tisztelgés is az orosz remekmű s ragyogó magyar fordításának közrebocsátása most.
Szondi György
LEONYID ANDREJEV
A SÁTÁN NAPLÓJA
I.
1914. január 18.
Az „Atlantic” fedélzetén
Pontosan tizedik napja, hogy emberré váltam és létformám a földi élet.
Óriási a magányom. Nem a barátok hiányzanak, csak muszáj magamról beszélni és nincs kihez szólnom. Önmagukban a gondolatok elégtelenek, nem is teljesen világosak, konkrétak és pontosak mindaddig, amíg szavakba nem öntöm őket: fel kell sorakoztatni a gondolatokat, mint a katonákat vagy a távírópóznákat, le kell fektetni, mint a vasúti síneket, hidakat, viaduktokat kell emelni, kupacokat és kanyarokat kell építeni az ismert megállókban – és csak akkor derül ki minden. Ezt a kényszerű mérnöki közelítést nevezik náluk – vélem én, – logikának és következetességnek, és akik okosak óhajtanak lenni, azok számára ez kötelező, az összes többi számára viszont nem kötelező, ők úgy tévelyeghetnek, ahogy nekik tetszik.
Lassú, nehéz és undorító elfoglaltság ez annak, aki megszokta egyetlen… nem is tudom, hogyan is nevezzem, – egyetlen lehelettel befogadni a mindenséget és egyetlen lehelettel ki is fejezni azt. És nem hiába tisztelik annyira gondolkodóikat ezek a szerencsétlen gondolkodók, ha építkezés közben, a hétköznapi mérnököktől eltérően nem szélhámoskodnak és becsületesek, nem alaptalanul kerülnek be az őrültek házába.
Csupán néhány napja vagyok még a földön, de már többször feltűntek sárga falai és felködlött barátságosan kitárt ajtaja is.
Igen, rendkívül nehéz ez és irritálja az „idegeket” (jópofa dolog, mi!). Most is, szavaik és logikájuk gyarlósága következtében, egyetlen parányi és közönséges gondolat kifejezésére kénytelen voltam ennyi sok, csodás hajólevélpapírt eltékozolni… de vajha mi is fejezhetné ki a hatalmast és a rendkívülit? Előre bocsátom, nehogy túlságosan nagyra tátsd a szádat kíváncsi földi olvasóm – a rendkívüli a te mormogásod nyelvén kifejezhetetlen. Ha nem hiszel nekem, – térj be a legelső, utadba eső őrültek házába és hallgasd meg azokat: ők, mindnyájan felismertek valamit és ki akarták fejezni… és hallod, hogyan sisteregnek és forognak a levegőben ezek a kisiklott mozdonykerekek, észreveszed – micsoda erővel igyekeznek visszatartani csodálkozó és megdöbbent arcuk szétfutó vonásait?
Látom – kérdéseiddel kész vagy Engem lerohanni, hiszen megtudtad, hogy emberiesült Sátán vagyok: és ez olyan érdekes! Hogy: honnan is jöttem? Milyen is a pokol berendezése? Létezik-e a halhatatlanság, meg aztán – mennyibe is kerül a fekete szén a pokol legutóbbi tőzsdeárfolyama szerint? Sajnos, kedves olvasóm, még ha hajlandóságom is lenne rá sem tudnám kielégíteni törvényszerű kíváncsiságodat. Legföljebb kitalálhatnék számodra egyet azok közül a nevetséges történetek közül a szarvat viselő és szőrös ördögökről, akik lapos fantáziádnak olyan szimpatikusak, de ismersz te már szép számmal ilyeneket és nekem nincs szándékomban ilyen gorombán és simán hazudozni. Majd hazudok neked valahol egy másik helyen, ahol nem is számítasz rá, ez mindkettőnknek érdekesebb lesz.
De, hogyan is mondhatnám el az igazságot, ha a nyelveden még az én nevem is kifejezhetetlen. Te neveztél el Sátánnak, Én elfogadtam ezt a fedőnevet, ahogy bármilyen mást is elfogadtam volna: legyek hát Én a Sátán. De az igazi nevem egészen másként hangzik, egészen másként! Szokatlanul hangzik, amit sehogyan sem vagyok képes belegyűrni a te szűk füledbe anélkül, hogy ne tépném azt szét az agyaddal együtt: legyek hát én a Sátán, és csak az.
Te magad vagy ebben a hibás, barátom: miért olyan kevés a fogalom az értelmedben? Száraz kenyérdarabkákat rejtő koldus-iszákja a te értelmed, pedig ebben az esetben a kenyérnél többre van szükség. A létezésről csak két fogalommal bírsz: az élet és a halál, hogyan is magyarázzam meg Én a harmadikat? Egész léted éppen azért semmiség, mert ez a harmadik nincs a birtokodban, én meg hogyan venném elő? Én most ugyanolyan ember vagyok, mint te, fejemben a te agyad, szájamban szavaid tunyán és szögletesen ütköznek és szurkálnak, és Én a Rendkívüliről nem tudok mesélni neked.
Becsaplak, ha azt állítom – az ördögök nem léteznek. Akkor is becsaplak, ha azt mondom, hogy léteznek… Látod, milyen nehéz ez, micsoda értelmetlenség ez, barátom? De még a tíz napja elkezdődött földi életemről, az emberré válásomról is csak igen kevés értelmeset tudok neked mondani. Mindenekelőtt, feledd el kedvenc, szarvakat viselő, szőrös és szárnyas ördögeidet, akik lángot lehelnek, aranyrögökké változtatják az agyagot, az öregeket meg káprázatos ifjakká, és egyetlen pillanat alatt eltűnnek, ha mindezt megcselekedték és már elég sokáig fecsegtek a semmiről – és ne feledd: ha mi a földre akarunk jönni – emberiesülnünk kell. Hogy ez miért van így, majd a halálod után megtudod, de most vésd az agyadba: jelenleg Én ember vagyok, akárcsak te, kecskebűzt sem árasztok, ellenkezőleg, kellemes parfümillatom van, nyugodtan kezet foghatunk, nem kell a karmaimtól félned: ugyanúgy vágom a körmöm, akárcsak te.
Nos, hogyan is történt mindez? Nagyon… egyszerűen. Mikor a földre szándékoztam jönni, találtam egy helyiséget, egy megfelelő embert, egy harmincnyolcéves amerikait, Mr. Henry Wandergoodot, egy milliárdost, és megöltem… persze éjszaka, tanuk nélkül. De, vallomásom ellenére sem tudnál bíróság elé állítani, mert az amerikai ÉL, és mi mindketten tiszteletteljes meghajlással üdvözlünk téged: Én, és Wandergood. Csupán egy üres helyiséget biztosított nekem – érted –, de ez még nem minden, hogy az ördög vinné el! Mert visszatérni Én is csak azon az ajtón vagyok képes, amely téged is elvezet a szabadsághoz: a halálon át.
Ez a lényeg. A továbbiakban te is megértesz majd valamit, bár a te nyelveden beszélni ilyen dolgokról – ugyanolyan, mintha egy hegyet óhajtanánk a mellényzsebbe betenni vagy a Niagarát kimerni egy gyűszűvel! Képzeld csak el, te, a természet királya közeledni próbálsz a hangyákhoz és egy csoda vagy varázslat következtében hangyává váltál, valóságos, morzsányi hangyává, aki tojásokat cipel – nos, ebben az esetben valamennyire sejtelmed lesz arról a szakadékról, amely a mostani Én-emet elválasztja attól, aki voltam… nem, még ennél is rosszabbról van szó! Hang voltál és kottajeggyé váltál a papíron… Nem, nem, még ennél is rosszabb, mert semmilyen hasonlat nem mond semmit neked arról a szakadékról, melynek még Én sem látom a mélyét. Lehet, hogy nincs is mélye?
Képzeld csak: New-York elhagyása után, két teljes napig tengeri beteg voltam! Ez számodra, aki megszoktad, hogy saját tisztátalanságaidban fetrengj – nevetséges? De Nekem, aki ugyancsak fetrengtem benne, nem volt nevetséges. Akkor mosolyodtam el, egyetlen egyszer, amikor arra gondoltam, hogy Én nem Én vagyok, hanem Wandergood, és azt mondtam:
– Hányjál csak, Wandergood, hányjál!
… Van még egy válaszodra váró kérdés: miért jöttem a földre, miért is vállalkoztam egy ilyen haszontalan átváltozásra – a „mindenható, halhatatlan uralkodóból, nagyúrból”, a Sátánból azzá, aki te vagy? Elfáradtam a szavak keresgetésében, hiszen nem létezőek, angolul, franciául, olaszul, németül, egyszóval azokon a nyelveken válaszolok, melyeken mindketten egyformán jól értünk: unatkozni kezdtem… a pokolban, hazudni és játszani jöttem a földre.
Hogy mi az az unalom, te is tudod. Hogy mi a hazugság, jól tudod, a játékot pedig, színházaid és közismert színészeid révén valamennyire meg tudod ítélni. Lehetséges, hogy magad is játszol valamilyen szerepecskét a parlamentben, az otthonodban vagy a templomban? – ebben az esetben megérzel valamit a játék gyönyörűségéből. Ha még a szorzótáblát is ismered – szorozd be játékod gyönyörét és elragadtatását egy tetszőleges nagy számmal és akkor megkapod az én gyönyörömet, az én játékomat. Nem, még ennél is többet! Képzeld, hogy egy in aeternum játszó, játékban élő hullám vagy az óceánon – ezt látom most a kajütablakból, – ez igyekszik most fölborítani „Atlanticunkat” … Mellesleg… ismét keresgélem a szavakat!
Egyszerűen játszani akarok. Most még ismeretlen színész, szerény debütáns vagyok, de remélem, hírnevem, ha eljátszom, amit akarok – nem lesz kisebb, mint a te Harrickodé vagy Aldridgedé. Büszke vagyok és önimádó, sőt, hiú… hiszen te tudod, mi az a hiúság, amikor dicséretre és tapsra vársz, – ha máséra nem, a bolondokéra. Továbbá – vakmerően hiszem, hogy zseniális vagyok, – a Sátán vakmerősége közismert – nos, képzeld el, hogy meguntam a poklot, ahol ezek a szőrös és szarvakat viselő csalók alig játszanak és hazudnak rosszabbul, mint én, és számomra kevés a pokol babérja, éles elmém abban meglátja a hízelgést és az egyszerű tompultságot. Rólad, földi barátom, azt hallottam, hogy okos és eléggé becsületes vagy, bizalmatlan csak mértékkel, fogékony vagy az örök művészet iránt, és olyan rosszul játszol és lódítasz, hogy a más játékát képes vagy magasra értékelni: nem hiába van annyi kiválóságod! És Én eljöttem… érthető?
A föld lesz világot jelentő deszkám, Róma a legközelebbi színtér, ahova most tartok, az „örök” város, ahogy itt nevezik – az „öröklét” és más egyszerű dolgok mélységes értelmezésével. Még nincs – egyelőre – meghatározott társulatom (nem óhajtasz belépni?), és valószínű, hogy a Sors vagy az Alkalom – mostantól alá vagyok vetve, akárcsak a földön minden – értékeli majd önzetlen szándékomat és érdemleges partnereket küld elém… olyan gazdag a tehetségekben ez a vén Európa! Hiszem, hogy ebben az Európában rálelek a megfelelően érzékeny nézőkre is, hogy megérje a pofámat kifesteni és nehézkes koturnusokra váltani puha pokol-cipőmet. Az igazat megvallva, először Keletre gondoltam, ahol már egykor az enyéim, az én honfitársaim nem is sikertelenül tevékenykedtek. De Kelet túlságosan hiszékeny és egyaránt fogékony a balettra és a méregre, förtelmesek az isteneik, kelet még túlságosan bűzlik a csíkos vadak szagától, sötétsége és fényei barbár módon durvák és túlzóan rikítóak, hogysem egy ilyen finommívű színész, mint Én – érdemesnek tartsa tartózkodási helyéül választani azt a zsúfolt és bűzlő zsibvásárt. Ah, barátom, Én olyan hiú vagyok, hogy ezt a naplót is csak azért kezdtem el írni, hogy – minden titkolt szándéktól mentesen – elkápráztassalak… még a szavak és a hasonlatok felkutatójának szerepében felmutatott nyomorúságommal is. Remélem, nem élsz vissza őszinteségemmel és továbbra is hitelt adsz szavaimnak.
Még kérdések: magáról a darabról valójában magam sem tudok semmit, ugyanaz az impresszárió ötli majd ki, aki a színészeket is az utamba sodorja, – a Sors – az én szerény szerepem, a kezdet kezdetén azé az emberé, aki a többi embert megszerette és mindenét nekik szeretné adni: a lelkét és a pénzét. Természetesen emlékszel, hogy milliárdos vagyok. Három milliárdom van. Egyetlen hatásos bemutatóhoz ugyebár ez talán elegendő? Nos, még egyetlen részlet csak és befejezem ezt az oldalt.
Velem együtt utazik, és sorsomat megosztja egy bizonyos Arwin Toppy, a titkárom, egy feketekabátos és cilinderes, igencsak tiszteletreméltó személyiség, ernyedt orra éretlen körtét formáz, arca borotvált lelkipásztort. Azon sem kell csodálkozni, ha zsebében megtaláljuk az úti breviáriumot. Az Én Toppym onnan, vagyis a pokolból jött a földre, ugyanúgy, ahogy Én: ő is emberiesült, és a látszat azt mutatja, meglehetős sikerrel – a semmittevő egyáltalán nem érzi a hajó himbálózását. Mellesleg, bizonyosfokú észt még a tengeri betegség is megkövetel, de az én Toppym határtalanul ostoba, még a földön is. Ezen kívül – goromba fráter és tanácsokat osztogat. Bánom már, hogy az igazán gazdag választékunkból nem egy jobb marhát választottam, de megfogott a becsületessége és az, hogy valamennyire ismeri a földet: kellemes érzés volt erre a sétára egy tapasztalt útitárssal elindulni. Valaha, régen már emberiesült, és oly mértékben hatották át a vallásos eszmék, hogy – csak képzeld el! – belépett egy ferencesrendi kolostorba, és öreg, őszbe csavarodott fejű szerzetesként élt hosszú ideig, majd békésen hunyt el Vincent barátként. Holtteste kegyhely a hívők számára – nem rossz karrier egy buta ördögnek! – de ő maga most ismét itt van velem és már szimatolja, hol van egy kis tömjénszag: kiirthatatlan szokás! Te valószínűleg megszereted őt.
Nos, elég. Menj, barátom. Egyedül szeretnék maradni. A falra előhívott, egydimenziós képed irritál, egyedül akarok lenni, legalábbis ezzel a Wandergooddal, aki átadta a helyiségét és nagyon rászedett valamivel. A tenger már megnyugodott, elmúlt az előző napok átkozott hányingere, de valamitől félek! Úgy látszik – ijeszt ez a sötétség, amit ők éjszakának neveznek, amelyik ráfekszik az óceánra: itt még világos van, ég a lámpa, de a törékeny gerincen túl rettentő a sötétség, erőtlen a szemem vele szemben. Különben sem ér semmit ez a szempár, ez a buta tükör, amely csupán tükrözni képes, de a sötétben elveszti még ezt a csekély képességét is. Persze, Én megszoktam a sötétséget, Én már sok mindent megszoktam, de most kellemetlenül érzem magam, félőn gondolok arra, hogy a kapcsoló egyetlen fordulatával elragad ez a vak, örök készenlétben álló sötétség. Honnan jön?
És milyen bátrak a maguk homályos tükröcskéivel – nem látnak semmit és azt mondják, egyszerűen: itt sötét van, meg kell gyújtani a villanyt! Aztán ők maguk oltják el és elszenderednek. Bizonyosfajta csodálkozással, jóllehet hideg kíváncsisággal nézegetem ezeket a bátrakat és… el vagyok ragadtatva. Lehet, hogy a rettegéshez akkora ész kell, mint az enyém?
Hiszen nem te vagy ez a gyáva, Wandergood, te edzett és mindenben jártas ember voltál mindig!
Van egy pillanata emberiesülésemnek, amelyre nem bírok rettegés nélkül visszaemlékezni: amikor meghallottam Saját szívem dobogását. És a pontos, hangos, megszámlálható zörej, amely ugyanannyit árul el a halálról, mint az életről – soha nem tapasztalt félelemmel és zaklatottsággal töltött el.
Az első pillanatban fel akartam kiáltani és alá akartam hullani, míg csak hozzá nem szokom az élethez, de ránéztem Toppyra – ez az újraszületett bolond nyugodtan tisztogatta a kabátujjával a cilinderét. Felnevettem és elkiáltottam magam:
– Toppy! A kefét!
És mindketten tisztálkodni kezdtünk, a számláló meg számlálta a mellkasomban, hogy ez meddig tartott, de úgy tetszett, hogy többet számlált. Aztán a későbbiekben, gonosz ketyegését figyelve, arra kezdtem gondolni: „Nem sikerül!” Hogy mi az, ami nem sikerül? Magam sem voltam vele tisztában, de teljes két napig háborodottan igyekeztem inni, enni, még aludni is; de a számláló, amíg kibelezett állatként fekszem és alszom – mozdulatlanul – nem szunnyad!
Már nem sietek. Tudom, hogy sikerülni fog, kifogyhatatlannak találom a másodperceket, de ki tudja miért, a számlálóm zaklatott és a részeg katona dobütését utánozva ver. Hogy is van ez – a most kidobódó másodpercek: egyenletesek a nagy idővel? Akkor ez csalás. Tiltakozom, mint az Egyesült Államok polgára és kereskedő!
Rosszul vagyok. Most még egy barátot sem hessegetnék el, a barátság, valószínűleg, jó dolog Ah! Egyedül vagyok a világmindenségben!
1914. február 7.
Róma, „Internacional” hotel
Amikor a rendteremtéshez a fejemben elő kell vennem a rendőr gumibotját, minden alkalommal felbőszülök: tények, jobbra!, gondolatok, balra!, hangulatok, hátra! – utat Értelem őfelségének, aki alig biceg a mankóin! De kénytelen vagyok – másképp itt a lázadás, a zenebona, a zűrzavar, a káosz. Így tehát – csatarendbe tény-gentlemanok és gondolat-ladyk! Elkezdem!
Éjjel. Sötétség. A levegő illatozik, vendégszerető és langyos. Toppy azt mondja, ez Itália és elégedetten szimatol. Igyekvő vonatunk már Rómához közeledik, teljes a gyönyörünk a puha üléseken, amikor – vége mindennek! – a világ a feje tetejére áll: a vonat megbolondult és kisiklott. A villany kialudt, amikor meg egy sötét sarokból nagy nehezen előmásztam, egészen elfelejtettem, merre van a kijárat. Mindenütt falak, szögletek, valami megüt, megszúr és csendben Rám mászik. És mindez a sötétségben! Hirtelen egy holttest a lábam alatt, beleléptem egyenesen az arcába; csak később tudtam meg, hogy ez az inasom, Georg volt, aki egyetlen ütéstől meghalt. Felordítok, mire az én sebezhetetlen Toppym segítségemre jött: kezemnél fogva odahúzott a nyitott ablakhoz – mindkét kijárat szétesett és a törmelékek eltorlaszolták. Leugrottam a földre, Toppy még egy rövid ideig fennmaradt; térdem remegett, nyögve vettem lélegzetet, de ő még mindig nem mutatkozott, mire kiabálni kezdtem.
Hirtelen kidugta a fejét az ablakon:
– Miért kiabál? Keresem a kalapjainkat és az Ön aktatáskáját.
És valóban: hirtelen odanyújtotta a kalapomat, majd ő is kimászott – cilinderben, aktatáskával. Felnevettem és azt kiáltottam:
– Ember! Az esernyőt elfelejtetted!
De ez a vén udvari bolond nem értette a humort és komolyan válaszolt:
– Nem hordok esernyőt. Ön viszont tudja meg: Georgunk és a szakács meghaltak.
Tehát a holttest, amelynek az arcára léptem és semmit nem érzett: a mi Georgunk! Ismét elfogott a félelem, váratlanul nyögések értek el hozzám, vad sikolyok, ordítás és nyöszörgés, mindenféle hang, amit a bátor, ha agyonnyomják, kiad magából: korábban megsüketültem és nem hallottam semmit. A vagonok kigyulladtak, lángba, füstbe borult minden, a sebesültek még erőteljesebben ordítottak, nem akartam bevárni, míg a hőség utolér – eszeveszettként eredtem futásnak a mezőn. Ez volt ám a futás!
Szerencsére a római Campagna lankás dombjai igencsak alkalmasak ennek a sportnak a gyakorlására, de Én sem voltam utolsó, futónak sem! Amikor kifulladva levetettem magam egy kisebb emelkedésre, már semmit nem lehetett látni és hallani, csak messze mögöttem topogott a lemaradt Toppy. De micsoda félelmetes dolog ez a szív! Úgy kúszott a szájamba, akár ki is köphettem volna. A kifulladás görcse arcommal a földhöz tapasztott – a föld hűvös volt és kemény, nyugalmat adó, megtetszett nekem és mintha visszaadta volna a levegővétel képességét, és a szívemet a helyére rakta.
Megkönnyebbültem. Nyugodtak voltak a csillagok a magasban. …Miért is nyugtalankodnának? Őket mindez nem érinti. A csillagok ragyognak és ünnepelnek, ez az ő örökös báljuk. És ezen a fényességes bálon a sötétségbe burkolódzó Föld fekete álarcos, bájos ismeretlenként tűnt fel előttem. (Úgy vélem: – egész jó ez a kifejezés, elégedett lehetsz, olvasóm: tökéletesedik a stílusom, finomodnak a fogásaim.)
Megcsókoltam a feje búbján Toppyt – azokat csókolom így, akiket szeretek, – és így szóltam:
– Toppy, te kiválóan emberiesültél. Tisztellek ezért. De mit csinálunk ezután? Az a lángpír, az ott Róma? Messze van!
– Igen, Róma. – igazolt vissza Toppy és felemelte a kezét: – Hallja, füttyszó!
– Füttyszó! – mondtam nevetve.
– Füttyszó! – ismételte Toppy mosolyogva – képtelen volt nevetni.
Ismét rosszul éreztem magam. Hideglelés, furcsa bánat… remegés a nyelvem alatt. Kínzott a holttest, amelyre ráléptem, szerettem volna lerázni magamról, mint kutya a vizet a fürdő után. Értsd meg – először történt ez meg, kedves olvasóm, először láttam és érintettem a tetemedet, és bocsájtsd meg, – nekem unszimpatikus volt. Miért nem tiltakozott, amikor az arcára tiportam? Georg arca fiatal volt és szép, tartása nemes. Gondold el – beletapos az arcodba egy nehéz láb, és te hallgatni fogsz?
Vissza a rendhez! Nem mentünk Rómába, közelebb, jó embereknél kerestük az éjjeli szállást. Sokáig mentünk. Elfáradtunk. Szomjas lettem – ah, milyen szomjas voltam! Most pedig engedd meg, hogy bemutassam új barátomat, signor Thomas Magnust és gyönyörű leányát, Mariát.
Ez először csak egy alig pislákoló fényecske volt, amely „vonzza az elfáradt vándort”. Közelebbről – egy elkülönült ház, éppen csak kivehető fehér falak a magas fekete ciprusok és még valami között. Egyetlen ablakban égett csak a fény, a többit zsalugáter fedte. Kőkerítés, vasrács, erős ajtók. És a csönd. Első pillanatra valami gyanúm támadt. Toppy kopogott – csönd. Sokáig kopogtam Én – csönd. Végre a vasajtó mögül egy szigorú hang kérdezte meg:
– Kik maguk? Mit óhajtanak?
Az Én bátor Toppym, alig bírva mozgatni kiszáradt nyelvét elmesélte a katasztrófát és menekülésünket, sokáig beszélt – amikor megcsikordult a vaszár és kinyílt az ajtó. Szigorú és hallgatag ismeretlen nyomában mentünk be a házba, mentünk át néhány sötét és csöndes szobán, felfelé a nyikorgó lépcsőn, mígnem beértünk egy kivilágított helyiségbe, feltehetően az ismeretlen dolgozószobájába. A szoba ki volt világítva, mindenütt rengeteg könyv és egy az asztalon kinyitva az egyszerű zöldernyős lámpa alatt. Ezt a fényt láttuk a mezőről. Engem a ház halotti csöndje megdöbbentett: a korai óra ellenére egyetlen nesz, egyetlen hang sem hallott.
– Foglaljanak helyet.
Leültünk és a holtfáradt Toppy újrakezdte kisregényét, de a közönyös házigazda félbeszakította:
– Igen, katasztrófa. Gyakran megesik útjainkon. Sok áldozat van?
Toppy elkezdett karattyolni, mire a házigazda figyelmesen hallgatva elővett egy revolvert a zsebéből, betette az asztalfiókba és úgy mellékesen megjegyezte:
– Elég nyugtalan ez a vidék. Nos, engedelmükkel – maradjanak nálam.
Első ízben most emelte fel sötét, majdnem fénytelen, nagy és bánatos szemét és úgy vizsgált végig bennünket, mint egy múzeumi ritkaságot – a fejünktől a talpunkig. Szemtelen és illetlen volt ez a tekintet, felálltam.
– Félek signor, – mi fölöslegesek vagyunk itt… és…
Lassú, alig titkolt gúnyos mozdulattal állított meg:
– Semmiség. Maradjanak. Azonnal hozok bort és valami ennivalót. A szolgáló csak nappal jár hozzám, így magam szolgálom ki önöket. Tisztálkodjanak meg, frissüljenek fel, az ajtó mögött a fürdőszoba, én addig hozom a bort. És egyáltalán ne zavartassák magukat.
Amíg ettünk és ittunk – igaz, mohón – ez az udvariatlan ember olyan arccal olvasta a könyvét, mintha senki a szobában nem is lenne, és nem is Toppy csámcsogna, csak egy kutya rágná a csontot. Ekkor alaposan megszemléltem. Közel olyan magas, mint Én, alkatra is hasonló. Arca sápadt, talán fáradt, szakálla szurokfekete-banditaszakáll. De magas a homloka és az orra meg okos… hogy is mondjam csak, az orr – az egy nagy, szenvedélyes, nem mindennapi életről árulkodó Könyv. Cizellálása szép és finom, nem is húsból és porcogókból… hogyan is mondhatnám, – gondolatokból és bizonyos fajta bősz vágyakból állt össze. Minden bizonnyal – ugyancsak egy bátor! Különösen a keze lepett meg: nagy, feltűnően fehér és nyugodt kéz. Hogy miért lepett meg, azt nem tudom, de hirtelen ez jutott az eszembe: milyen jó, hogy nem úszóhártya! Milyen jó, hogy nem csápok! Milyen jó és csodálatraméltó, hogy pontosan 10 ujja van; pontosan 10, finom, gonosz, okos szélhámos!
Udvariasan szólaltam meg:
– Köszönjük, signor…
– Magnus a nevem, Thomas Magnus. Igyanak még egy kis bort! Amerikaiak?
Vártam, hogy angol szokás szerint Toppy bemutat és Magnusra néztem. Analfabéta baromnak kellett lenni ahhoz, hogy ne olvasott volna egyetlen angol, francia vagy olasz újságot és ne tudná – ki vagyok.
– Mr. Henry Wandergood, Illinoisból. Az Ön alázatos szolgája pedig, az a titkára, Erwin Toppy. Valóban az Egyesült Államok polgárai.
A vén udvari bolond, nem minden büszkeség nélkül vágta ki ezt a tirádát, és Magnus – igen – alig észrevehetően megrebbent. Milliárdok, barátom, milliárdok! Hosszasan és áthatóan nézett Rám.
– Mr. Wandergood? Henry Wandergood? Vajon nem Ön, uram, az az amerikai milliárdos, aki az emberiséget óhajtja boldogítani a milliárdjaival?
Szerényen biccentettem.
– Yes, Én vagyok az.
Toppy, a szamár, bólintott és jóváhagyta:
– Yes, mi vagyunk azok.
Magnus mindkettőnk előtt meghajolt, és kihívó gúnyosan mondta:
– Az emberiség Önt várja, Mr. Wandergood. A római újságok szerint – türelmetlenül. Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek e szerény vacsoráért: nem tudtam…
Pazar őszinteséggel ragadtam meg nagy, furcsán forró kezét és erősen, amúgy emberi módon szorítottam meg:
– Ugyan, signor Magnus! Mielőtt milliárdos lettem – disznókereskedő voltam, Ön egy egyenes, becsületes és jóravaló gentleman, akinek tisztelettel szorítom meg a kezét. Az ördögbe is, még egyetlen emberi arc sem ébresztett bennem… ilyen szimpátiát, mint az Öné!
Akkor Magnus azt mondta…
Magnus semmit nem mondott! Nem, Én ezt nem tudom így: „Én mondtam”, „Ő mondta” – ez az átkozott következetesség megöli az ihletemet. Hamarosan egy bulvársajtó középszerű regényírója leszek és hazudozom, akár a tehetségtelenség. Teljes ember vagyok, van öt érzékszervem – és csak egyedül a hallásról beszélek! És a látás? Hidd el, nem pihent az sem. No meg a föld, Itália, meg saját létezésem érzése, amelyet új és édes erővel érzékeltem. Azt gondolod – csak annyit tettem, hogy hallgattam az okos Thomas Magnust? Ő beszél, Én meg nézek, értek, felelek, magamban meg azt gondolom: milyen nagyszerűen illatozik a föld, a fű Campagna-ban. És nagyon igyekszem beleérezni ebbe az egész házba (így mondják?), bezárt és hallgatag szobáiba; titokzatosnak láttam. És minden egyes pillanatban jobban örültem, hogy élek, mondom, hogy még sokáig fogok játszani… és hirtelen megtetszett nekem, hogy ember vagyok!
Emlékszem – váratlanul odanyújtottam Magnusnak a névjegyemet: Henry Wandergood. Meglepődött, nem értette a dolgot, de udvariasan az asztalra tette, Én meg szerettem volna megcsókolni a feje búbját ezért az udvariasságért, azért, hogy ember és Én ugyancsak ember vagyok. Aztán nagyon tetszett még nekem a lábam a sárga cipőben, észrevétlenül megmozgattam: csak mozogjon ez a csodálatos emberi-amerikai láb! Nagyon érzékeny voltam ezen az estén! Egyszer még majdnem el is sírtam magam: belenézni egyenesen beszélgetőtársad szemébe és saját nyílt, szeretettel telített, jóságos szemedből két könnycseppet kisajtolni. Úgy látszik, meg is tettem, kellemesen csavart az orrom, mint a limonádétól. Az Én két könnycseppem – ahogy Én láttam – Magnusra a legjobb hatást tette.
De Toppy!… Míg én emberiesülésemet, ezt a csodás elbeszélő költeményt éltem újra, és akár a moha, harmatoztam, ő az asztalnál ülve – úgy aludt, akár a bunda. Lehet, hogy túlságosan is sikerült emberré válnia? Háborogni szándékoztam, de Magnus visszafogott:
– Nagyon felzaklatta magát és elfáradt, Mr. Wandergood.
Mellesleg már elég későre járt. Két órája már, hogy beszélgettünk és lázasan vitatkoztunk Magnussal, amikor ez történt Toppyval. Aludni küldtem, de mi még hosszú ideig folytattuk a borivást és az eszmecserét. Többnyire Én ittam, Magnus inkább megtartóztatta magát, majdnem komoran, Nekem viszont egyre jobban megtetszett szigorú, időnként gonosz és titokzatos arca. Azt mondta:
– Nem kételkedem az Ön altruista felbuzdulásában, Mr. Wandergood. De kétlem, hogy Ön egy okos, tevékeny és… bizonyos mértékig – ahogy én látom, hideg ember – képes lenne bármiben reménykedni a pénzével kapcsolatban…
– Három milliárd – hatalmas erő, Magnus!
– Igen, hárommilliárd hatalmas erő, – egyezett bele nyugodtan és kelletlenül – de mit tud vele cselekedni?
Elnevettem magam:
– Azt akarja mondani: mit tud csinálni ez az amerikai barom, ez a volt disznópásztor a pénzzel, mikor jobban ért a disznókhoz, mint az emberekhez?
– Az egyik tudás segítségére van a másiknak…
– Ez az eszeveszett filantróp, akinek úgy hullott ölébe az arany, mint dadának a tej? Igen, persze, mit is tudok csinálni? Még egy egyetem Chicagoban? Még egy menhely San Franciscoban? Még egy humánus, átnevelő börtön New-Yorkban?
– Ez utóbbi valódi jótétemény lenne az emberiség számára. Mr. Wandergood, ne nézzen rám ilyen szemrehányóan: én egyáltalán nem tréfálok, bennem nincs meg az a… feltétlen emberszeretet, amely oly fényesen izzik Önben.
Arcátlanul kinevetett, de Én megsajnáltam: nem szeretni az embert! Szerencsétlen Magnus, milyen örömmel fejbúbon csókoltam volna! Nem szeretni az embereket!
– Igen, nem szeretem őket. – ismételte meg Magnus – De örülök, hogy Ön nem óhajtja az amerikai milliomosok sablonos útját járni. Az Ön milliárdjai…
– Három milliárd, Magnus! Ezen a pénzen létre lehet hozni egy új államot.
– Valóban?
– Vagy elpusztítani egy régit. Ezen az aranyon, Magnus, háborút, forradalmat lehet csinálni.
– Valóban?
Mégiscsak sikerült megdöbbentenem: nagy fehér keze megremegett, fekete szemében tisztelet villant: „Ah, te Wandergood, nem is vagy olyan buta, mint amilyennek először gondoltalak.” Felállt és végigmenve a szobán megállt előttem, majd gúnyosan és élesen megkérdezte:
– És Ön pontosan tudja, mire van az emberiségnek szüksége? Egy új állam létrehozására vagy egy régi lerombolására? Háború vagy béke? Forradalom vagy nyugalom? Kicsoda Ön, Mr. Wandergood Illinoisból, hogy veszi a bátorságot megoldani ezeket a kérdéseket? Tévedtem: építsen menhelyet, Chicagóban egyetemet, ez… veszélytelenebb.
Ennek az embernek a vakmerősége tetszett nekem! Fejemet szerényen lehajtva így szóltam:
– Signor Magnus, Önnek igaza van. Ki vagyok Én, Henry Wandergood, hogy megoldjam ezeket a kérdéseket? De Én nem oldom meg őket. Én csak felteszem őket, felteszem és keresem a választ és azt az embert, aki megadja a választ. Tanulatlan vagyok és közönséges, s Grossbuchon kívül egyetlen könyvet sem olvastam el úgy, ahogy azt illett volna, itt viszont éppen elég könyvet látok. Ön, Magnus, mizantróp, Ön túlságosan európai ahhoz, hogy ne lenne enyhén és állandóan kiábrándult mindenből, de mi, a fiatal Amerika, mi hiszünk az emberekben. Az embert meg kell alkotni! Önök, itt, Európában rossz mesterek, rossz embert alkottak, mi megcsináljuk majd a jó embert. Bocsánat az éles fogalmazásért: amíg Én, Henry Wandergood csak disznókat neveltem, addig az én disznaim – büszkén mondhatom – érdemrendeket és kitüntetéseket nyertek el, cseppet sem kevesebbet, mint Koltko tábornok, de most embereket akarok nevelni…
Magnus elmosolyodott:
– Wandergood, Ön egy Evangéliumból kilépő alkimista: fogja a disznókat és arannyá óhajtja őket változtatni!
– Igen, Én aranyat akarok csinálni és keresni akarom a bölcsek kövét. De vajon nem találták már meg? Megtalálták, csak Önök nem képesek alkalmazni: a szeretet az. Ah, Magnus, még magam sem tudom, mit teszek majd, de elgondolásaim széleskörűek és… gigantikusak, mondanám, ha nem látnám az Ön mizantróp mosolyát. Higgyen, Magnus az emberben, és segítsen nekem! Ön tudja, mi kell az embernek.
Hidegen és fenyegetően megismételte:
– Börtönök kellenek neki és vérpad.
Fölháborodottan kiáltottam fel (a fölháborodást különösen jól csinálom):
– Önmagát rágalmazza, Magnus! Látom, Ön átélt valamilyen nehéz traumát, lehet, hogy megcsalták…
– Álljon meg, Wandergood! Én soha nem beszélek magamról, és nem szeretem, ha mások beszélnek rólam. Elég annyit mondanom, hogy négy esztendeje Önök zavarták meg először a magányomat, és azt is… csak a véletlen hozta így. Nem szeretem az embereket.
– Ó, bocsásson meg, de nem hiszem el.
Magnus a könyvespolchoz ment és megvető tekintettel, szinte undorodva vett kezébe egy találomra kiválasztott kötetet.
– És Ön, aki nem olvas könyveket, tudja miről írták őket? Csakis a gonoszságról, az emberiség hibáiról és szenvedéseiről. Ezek itt könnyek és vér, Wandergood! Nézze csak: itt, ebben a karcsú kis kötetben, melyet két ujjammal tartok, az emberiség vérének egész óceánja van belezárva, és ha Ön itt mindet végig… És vajon ki ontotta ki ezt a vért? Az ördög?
Hízelgőnek tartottam és majdnem meghajoltam előtte, de visszatette a könyvet és mérgesen kiáltott fel:
– Nem, uraság: az ember! Az ember ontotta ki a vért! Igen, olvasom ezeket a könyveket, de csakis azért, hogy megtanuljam gyűlölni és megvetni az embert. Ön arannyá változtatta a disznóit, igen? Én meg látom már, hogy az arany visszaváltozik disznóvá. Wandergood, a disznók felfalják Önt. De én nem óhajtok sem… zabálni, sem hazudni: öntse a pénzét a tengerbe, vagy… építsen börtönt és vérpadot.
…Elrontotta az éjszakámat. Esküszöm az örök megváltásra, ezen az estén elégedett voltam azzal, hogy ember vagyok és szűk emberbőrömben úgy helyezkedem, mint az otthonomban. Állandóan szűknek érzem a hónom alatt. Készruhaboltban vásároltam, és kiderült, hogy a legjobb szabónál készült, rendelésre! Érzékeny voltam. Meg nagyon jó és kedves, nagyon akartam játszani, de nem egy ilyen nehéz tragédiára készültem fel. Vér! És mellesleg, nem illik egy félig ismeretlen gentleman orra alá dugni a fehér kezedet… minden hóhérnak fehér a keze!
Nehogy azt képzeld, hogy tréfálok. Elfogott a rosszullét. Ha nappal mindmáig képes is vagyok legyőzni Wandergoodot, éjjelente ő fektet Engem kétvállra. Ő népesíti be szemem sötétjét ostoba álmaival, ő ráz át a maga poros archívumán… de milyen istentelenül ostobák és értelmetlenek az álmai! Házigazdát játszik bennem egész éjjel ez a visszatért háziúr, idegesen keresgél, kutat valamit, nyögdécsel holmi kopásról és veszteségekről, akár egy kereskedő, harákol, forgolódik, mint egy a régi vackán már aludni nem tudó kutya. Nedves agyagként szív magába minden éjjel, a legalpáribb humanizmus mélyére, ahol Én megfulladok. Reggelente, ébredés után, mindennap 10 fokkal erősebb wandergoodi humanizmus párlatot érzek magamban… Gondold csak el, elég még egy kevéske, és Engem rak ki a küszöbön túlra, ő, az üres csűr nyomorult háziura, jóllehet én töltöttem meg leheletemmel és a lelkemmel ezt a csűrt!
Szorgalmas tolvajként bújtam be az idegen ruhába, melynek zsebei kitöltetlen váltóktól duzzadnak… nem, még rosszabb! Ez nem egy szűk ruha, ez egy sötét és levegőtlen börtön, kevesebb helyet foglalok el benne, mint Wandergood gyomrában egy pántlikagiliszta. Téged, kedves olvasóm, gyermekkorod óta zártak be a börtönödbe, te még szereted is azt, de Én… Én a Szabadság birodalmából jöttem. Én nem akarok Wandergood bélférge lenni; Egyetlen nyelet ebből a csodás ciánkáliból – és Én ismét szabad vagyok. Akkor, mit mondasz majd, te semmirekellő Wandergood? Hiszen téged nélkülem azonnal felzabálnak a férgek, szétbomlasz, darabokra esel szét… te undorító hulla! Ne merészelj bántani!
De, ezen az éjjelen, egészében Wandergood hatalmában voltam. Mit nekem az embervér! Mit nekem az ő életük cseppfolyós feltételessége! De az őrült Magnus felzaklatta Wandergoodot. Képzeld el, hirtelen azt éreztem, hogy egész énem tele van vérrel, akár egy bika hólyagja, és ez a hólyag annyira vékonyfalú és érzékeny, hogy nem szabad megszúrni. Megszúrod itt, ide ömlik a vér, megszúrod ott – oda kezd ömleni! Félelem fogott el attól, hogy megölnek ebben a házban: elvágják a torkomat és a lábaimnál fogva eresztik ki a véremet.
Feküdtem a sötétben és állandóan figyeltem – nem jön-e a fehér kezű Magnus? És minél nagyobb volt a csönd ebben az átkozott házban, annál rosszabbul éreztem magam, borzasztóan dühített, hogy még Toppy sem horkol úgy, ahogy szokott. Aztán sajogni kezdett az egész testem, lehet megsebeztem a katasztrófa alatt, nem tudom, lehet a futástól fáradtam el. Aztán ugyanez a test kutyamód kezdett el viszketni, és még a lábammal is tevékenykedni kezdtem: a víg udvaribolond jelenése a tragédiában!
Majd hirtelen, a lábamnál fogva elragadott az álom, lehúzott gyorsan a mélybe, mielőtt még megmukkanhattam volna. És csak képzeld el, – micsoda ostobaságot láttam – te is látsz ilyen álmokat? Mintha pezsgősüveg lennék, lepecsételt fejecském a vékony nyakamon nem borral, hanem vérrel van tele! És mintha az emberek ugyancsak ilyen lepecsételt fejű üvegek lennének, és mindnyájan ott fekszünk sorban és egymáson egy sík tengerparton. És Valaki jön, és rettentő, és mindnyájunkat össze akar törni, és látom, hogy mindez ostoba dolog, és kiáltani akarok: „Nem kell összetörni, fogjanak egy dugóhúzót és úgy nyissák ki!” De üveg vagyok és nincs hangom. Aztán hirtelen megjelenik Georg, a halott inas, kezében egy hatalmas méretű dugóhúzó, mond valamit és megragadja a nyakamat… ah, a nyakamat!
Arra ébredtem, hogy fájt a fejem teteje: mégiscsak ki akarta húzni a dugót! Olyan hatalmas volt bennem a düh, hogy el sem mosolyodtam – egyszerűen és nyugodtan megöltem újfent Wandergoodot. Fogsoromat összezártam, szememet kimeresztettem, egész testemet nyugalmasan kinyújtóztattam – moccanatlanul dermedtem bele hatalmas Én-em tudatába. Elönthetne az óceán, meg sem rebbenne a szemem – elég! Menj, barátom, egyedül akarok lenni.
És elhallgatott a test, kifakult, légiessé vált, újra kiürült. Könnyű léptekkel hagytam ott, nyílt tekintetem számára láthatóvá vált a rendkívüli – az, amit a te nyelveden, szegény barátom, nem lehet kifejezni! Elégítsd ki kíváncsiságodat azzal a furcsa álommal, melyet hiszékenyen elmeséltem – és ne kérdezősködj tovább! Vagy nem elég neked a „hatalmas, éles dugóhúzó”? …Pedig ez olyan… művészi!
Reggelre friss és egészséges voltam, mint egy kisminkelt színész, olyan szép és játékra kész. Nem felejtettem el természetesen megborotválkozni – ez a szemét Wandergood a szőrzetét is olyan gyorsan növeszti, ahogy aranyszínű disznóit is neveli. Panaszkodtam miatta Toppynak, akivel míg Magnus meg nem jelent, sétálgattunk a kertben, és Toppy, rövid tépelődés után filozófushoz illő választ adott:
– Igen. Az ember alszik, a szakálla meg csak nő és nő. A borbélyok miatt kell így lennie!
Kijött Magnus. Nem lett nyájasabb tegnap óta és sápadt arca egyértelműen fáradtságról árulkodott. De nyugodt volt és udvarias. Milyen fekete a szakálla a nappali fényben! Hűvös udvariassággal szorította meg a kezemet és azt mondta (egy magas kőfalon álltunk):
– Gyönyörködik, Mr. Wandergood a római Campagna-ban? Lebilincselő látvány! Mondják, hogy Campagna-ban veszélyesek a lázak, de bennem csupán egyetlen lázat ébreszt ez a táj! A gondolatokét!
Az Én Wandergoodomat minden bizonnyal közömbösen hagyta a természet, és Én még nem ízleltem meg a földi tájakat: nekem a csupasz mező nem volt több csupasz mezőnél. Udvariasan végigtekintettem a pusztaságon és így szóltam: – Engem az emberek, signor Magnus, jobban érdekelnek.
Sötét szemének pillantását figyelmesen rám emelte és hangját lehalkítva, szárazon és visszafogottan mondta:
– Két szó az emberekről, Mr. Wandergood. Azonnal meglátja leányomat, Mariát. Ez az én három milliárdom. Érti?
Helyeslően bólintottam.
– De az Ön Kaliforniája nem képes ezt az aranyat a világra hozni, de más tisztátalan helye sem a földnek. Ez – a mennyek aranya. Nem vagyok hívő ember, de még én, még én is kételkedem, Mr. Wandergood, amikor belenézek Mariám szemébe. Íme, az egyetlen kéz, amelybe nyugodtan beletehetné a milliárdjait.
Megrögzött agglegény vagyok, kissé kellemetlenül éreztem magam, de Magnus szigorúan, úgy is mondhatnám, ünnepélyesen folytatta:
– De ő nem fogadná el, uram! Gyöngéd kezének soha nem kell megismernie ezt az arany-szemetet. Az ő tiszta tekintete soha nem lát mást, mint ezt a parttalan és büntetlen Campagna-t. Itt van a kolostor, Mr. Wandergood, innen csak egyetlen útja van: a mennyei birodalomba, ha egyáltalán létezik.
– Bocsássa meg, kedves Magnus, de én ezt nem értem! – ellenkeztem derűsen. – Az élet és az emberek…
Thomas Magnus arca olyan gonosszá vált, mint tegnap, szigorú-gúnyosan félbeszakított:
– Én viszont, kedves Wandergood, arra kérem – értse meg. Az élet és az emberek nem való Mariának és… elég annyi, hogy én ismerem az életet és az embereket. Kötelességem volt figyelmeztetni Önt, és most – lett ismét hűvös és udvarias – kérem Önöket az asztalhoz. Kérem, Mr. Toppy!
Már nekiláttunk az evésnek, ostobaságokról fecsegve, amikor bejött Maria. A hátam mögött lévő ajtón jött be, könnyű járásáról azt hittem – a szolgálólányé, aki az ételt hozta, viszont megdöbbentett a nagyorrú Toppy, aki velem szemben ült. Szeme kikerekedett, arca tüzelni kezdett, mintha fojtogatnák, az ádámcsutka ide-oda mozgott hosszú nyakán, majd eltűnt a papi gallér alatt. Azt gondolhattam, a halszálka szaladt a torkára és felkiáltottam:
– Toppy! Mi van veled? Igyál egy kis vizet!
De már felállt Magnus és hűvösen így szólt:
– A leányom, Maria. Mr. Henry Wandergood.
Hirtelen megfordultam és… Hogyan fejezzem ki, amikor a rendkívüli kifejezhetetlen? Ez több volt, mint lenyűgöző, ez már iszonyatos volt a maga tökéletes szépségében. Nem óhajtok hasonlatokat keresni, találd meg őket magad. Amit csak láttál és ismersz a földön csodálatosat: a liliomot, a csillagokat, a napot – mindenhez adj még hozzá. De az iszonyatos nem ez volt, hanem az a rejtélyes és mellbevágó hasonlatosság… no, kivel is, az ördögbe? Ki az, akivel Én a földön találkoztam már, aki ugyanilyen gyönyörű – gyönyörű és iszonyatos – iszonyatos és földiek számára elérhetetlen? Wandergood, már az egész múltadat ismerem, de ez nem a te szegényes galériádból való!
– Madonna! – szólalt meg mögöttem Toppy ijedt, rekedt hangja.
Hát ez az! Igen, a Madonna, igazat mond a bolond, és Én, a Sátán megértem az ijedtségét. Madonna, akit az emberek csak a templomokban a képeken, a hívő művészek képzeletében látnak. Maria, akinek a neve csak az imádságokban és a zsoltárokban csendül fel, a közimádat tárgya! A tengerek csillaga! Tetszik neked ez a név: a tengerek csillaga? Merészeld csak azt mondani, hogy nem!…
Ördögi nevethetnékem támadt. Mélyen meghajoltam és majdnem – jól figyelj, majdnem! – azt mondtam:
– Felséges Úrnő! Bocsánatot kérek alkalmatlankodásomért, de semmiképpen nem gondolhattam, hogy Önt itt találom. Esedezem a bocsánatáért, de sehogyan sem vártam, hogy ennek a feketeszakállú csodabogárnak joga van Önt a saját leányának nevezni. Ezerszeres bocsánat…
Elég. Mást mondtam:
– Jó napot, signorina. Örvendek.
Hiszen nem mutatta kis semmivel, hogy már ismer Engem! Tisztelni kell az inkognitót, ha gentleman akarsz maradni, csak egy gazfickó merészelné letépni egy hölgy álarcát! Annál inkább, mert az apja, Thomas Magnus – gúnyosan tovább kínálgat:
– Mr. Toppy, vegyen még. Mr. Wandergood, semmit nem iszik, a bor kíváló.
A továbbiakban észrevettem:
1. a leány lélegzik;
2. a leány pislog;
3. a leány táplálkozik, és ő egy tizennyolc év körüli szép leányka, fehér a ruhája és csupasz a nyaka. Egyre nagyobb nevethetnékem támadt. Frissen hordoztam Magnus szakállába a sületlenségeket, de Én magam rájöttem valamire. Néztem a csupasz nyakát és… Földi barátom, hidd el. egyáltalán nem vagyok egy kísértő, de szerelmes kamasz sem, mint a te kedves ördögeid, ugyanakkor még egyáltalán nem vagyok vén, nem nézek ki rosszul sem, függetlenül élek a világon… és neked talán nem tetszik egy ilyen kombináció: A Sátán és Maria? Maria és a Sátán? Elhatározásaim komolyságát tanúsítandó elmondhatom, hogy többet gondoltam ezekben a percekben a mi, vele közösen nemzett utódunkra, és ennek az elsőszülöttnek a nevét keresgéltem, semhogy átadtam volna magam holmi egyszerű frivolitásnak. Nem vagyok szélkakas!
Toppy hirtelen megmozdította az ádámcsutkáját és elkezdett érdeklődni:
– Signorina, lefestették már az arcképét?
– Maria nem ült modellt a művészeknek! – felelte helyette Magnus szigorúan, Én meg nevetni kezdtem a buta Toppyn és már majdnem kinyitottam elsőosztályú amerikai fogakkal teli számat, amikor Maria átható tekintete találkozott az enyémmel, és akkor minden eltűnt, – ugyanúgy, ahogy a katasztrófa idején! Érted: úgy fordított ki magamból, mint egy harisnyát… vagy hogy is mondják? Kitűnő minőségű párizsi öltönyöm befelé fordult, még kitűnőbb gondolataim, – melyeket egyáltalán nem óhajtottam közölni a hölggyel – kiültek az arcomra. De minden titkommal együtt nem voltam rejtélyesebb, mint a „New-York Harald” egy tizenötcentes példánya.
De megbocsátott nekem, nem szólt semmit, tekintete fényszóróként irányult valahova a sötétségbe, és megvilágította Toppyt. Még te is nevetnél, ha látnád – hogyan borult lángba és ragyogott fel ennek az öreg, buta ördögnek az egész szegényes benseje – az imakönyvétől a halszálkáig, amely majdnem megfojtotta!
Magnus mindkettőnk szerencséjére felállt és a kertbe invitált bennünket.
– Menjünk ki a kertbe – mondta – …Maria megmutatja a virágait.
Igen, Maria! De ne várj el Tőlem zengeményeket, te poéta! Olyan veszettül éreztem magamat, mint akinek feltörték az irodáját. Mariát szerettem volna nézni és azokat a hülye virágokat kényszerültem szemlélgetni, nem mertem ráemelni a szememet. Gentleman vagyok és nem jelenhetek meg egy hölgy előtt… nyakkendő nélkül! Amikor meg tekintete megérintette szegényesen-szerény gondolataimat, az én kedves-kicsiny gondolatocskáim egyszerűen meghunyászkodtak ez előtt a tekintet előtt. Micsoda alázat öntötte el egész valómat, tehetségesen felrakott sminkem olyan akadálytalanul hullott le Rólam, mint az izzadó színészről a festék! Te kedveled a megalázkodást? Én nem.
Nem tudom, Maria miről beszélt. De, esküszöm az öröklétre! – tekintete és egész rendkívüli lénye annyira maga volt a mindent-befogadó gondolat, hogy a legbölcsebb szó is ostobaságnak tűnt volna fel. A szó bölcsessége csak a lelkiszegények igénye, a lelkigazdagok – jegyezd meg költőcske, bölcs, örök fecsegő, bárhol is élj – hallgatagok! Elegem van belőled, miattad alacsonyodtam le e szóig!
Ah, de elfeledkeztem az alázatomról! A hölgy sétált, Én és Toppy meg kúsztunk a nyomában, – gyűlöltem magamat. Gyűlöltem a nagyfenekű Toppyt szégyenteljesen konya orra és lógó füle miatt. Minimum egy Apolló kívánkozott volna ide, nem pedig ez a két amerikai – egy ilyen kompozícionális felállásban.
És milyen kellemessé vált minden, amikor elment a Hölgy, és mi egyedül maradtunk Magnussal – Magnus oly kedves és oly egyszerű! Toppy abbahagyta orrhangú hithűsége gyakorlását, főállású templomszolga-viselkedését, Én meg, egyik lábam a másikra helyezve, rágyújtottam egy szivarra és saját acélos, éles tekintetemet Magnus pupillájába mélyesztettem. Vajon mit látott ő: ürességet vagy ugyanezt az acélos vértet?
– Mr. Wandergood, Önnek Rómába kell utaznia, valószínűleg már nyugtalankodnak Ön miatt – mondta a nyájas házigazda nyugodtan. Élesebbre fentem a pengét:
– El tudom küldeni Toppyt…
Arcátlanul mosolyodott el:
– Aligha lesz elegendő, Mr. Wandergood!
Barátságosan meg akartam rázni nagy fehér kezét és szememmel azt kerestem, de a kéz messze volt, nem óhajtott közeledni. Mégis elkaptam és miután megszorítottam, kénytelen volt visszaszorítani!
– Jól van, signor Magnus, azonnal elutazom.
– Már elküldtem a fogatért. Nemde gyönyörű Campagna ebben az esti fényben?
Ismét végigtekintettem a pusztaságon és érzéssel hagytam jóvá:
– Igen, csodálatos! Erwin barátom, hagyjon minket egy percig egyedül, valamit mondanom kell signor Magnusnak…
Toppy kiment, signor Magnus szeme egyáltalán nem örömtelien kerekedett ki. Acélomat próbálgatván, komor arcához hajolva kérdeztem meg:
– Kedves Magnus, Ön még nem vett észre bizonyos, mondhatnók nagy hasonlóságot leánya, signorina Maria és egy… igen ismert személyiség között? Vajon feltűnt Önnek is, hogy a Madonnára hasonlít?
– A Madonnára? – Magnus olyan hosszan elnyújtotta e szót, hogy körbefont vele. – Nem, kedves Wandergood, nem vettem észre. Nem járok templomba. De félő, hogy az utazáshoz későre jár. A római mocsárláz…
Ismét elkaptam fehér kezét és baráti-elkeseredetten megszorítottam… nem, el sem engedtem! És jóságos szememben ismét megjelent az a két könnycsepp.
– Beszéljünk nyíltan, signor Magnus. Egyenes ember vagyok, megszerettem Önt. Kíván velem utazni és rendelkezni a milliárdjaimmal?
Magnus hallgatott. Keze mozdulatlanul az enyémben hevert, sötét szemének tekintete lefelé irányult, arcán a szeméhez hasonló sötétség villant fel, majd eltűnt. Végül komolyan és egyszerűen szólt:
– Megértem Önt, Mr. Wandergood… de vissza kell Önt utasítanom. Nem, én nem utazom el Önnel. Még tartozom egy vallomással. Egyenessége és hiszékenysége arra kényszerít, hogy őszinte legyek: nekem, bizonyos mértékig rejtőzködnöm kell a rendőrség elől…
– A római rendőrség elől? Lefizetjük őket.
– Nem, inkább… a nemzetközi elől. Persze, ne gondolja, hogy holmi szégyenteli bűnt követtem el… Igen, igen, jó. A dolog lényege nem a lefizetett rendőrség. Önnek, Mr. Wandergood igaza van, minden ember megvásárolható. A lényeg az, hogy nem lehetek Önnek hasznára. Mire kellek én Önnek? Ön szereti az emberiséget – én megvetem, s legjobb esetben is – közönyös vagyok iránta. Hát, csak éljen és ne zavarjon engem abban, hogy én is élek. Hagyja meg nekem Mariát, hagyja meg a jogomat és az erőmet, hogy megvethessem az embereket történelmükről és életükről olvasgatva, hagyja meg nekem Campagnát – és mindent, amit csak én óhajtok… és amire én vagyok képes. Bennem kialudt már minden gyúelegy, Wandergood: Ön előtt az üres falon egy kialudt lámpa áll, pedig valaha… Isten Önnel.
– Nem kérem az őszinteségét, Magnus…
– Engedelmével, soha nem is nyeri el, Mr. Wandergood. Nevem álnév, … de ez az egyetlen, amit barátaimnak fel tudok kínálni.
Megmondom az igazat: ebben a pillanatban „Thomas Magnus” megtetszett nekem. Bátran beszélt, egyszerűen, arcáról sugárzott a konokság és az akaraterő. Ez az ember tudta, mit jelent az emberi élet, halálraítéltnek látszott, de olyan büszke és engesztelhetetlen bűnösnek, aki nem megy bocsánatért a paphoz! Motoszkált bennem még egy gyanú is: Atyámnak igen sok balkézről való gyermeke van, megfosztotta őket az örökségtől és tengenek a világban szétszóródva – vajon Thomas Magnus nem egyike-e ezeknek a bolyongóknak? Lehetséges, hogy ezen a földön a saját fivéremmel találkozom? Fölöttébb érdekes. De még tisztán emberi szempontokból kiindulva is tiszteletreméltó ez az ember, akinek véres a keze!
Szalutáltam a kardommal, pozíciót váltottam és a legszerényebben megkértem Magnust – tegye lehetővé, hogy néhanapján ellátogassak hozzá – tanácsot kérni. Tusakodott néhány másodpercig, majd egyenesen a szemembe nézve kifejezte beleegyezését.
– Jól van, Mr. Wandergood, csak jöjjön. Remélem, sok érdekeset hallok majd Öntől, ami alkalmasint helyettesítheti a könyveimet. És Mariámnak igencsak megtetszett Mr. Toppy…
– Toppy?
– Igen, úgy találta, hogy valamelyik szentre hasonlít. Maria, Mr. Wandergood, gyakran jár templomba.
Toppy – szent, Vagy az úti breviárium súlyosabban esett latba, mint a széles hátsó és a halszálka a torkán, Magnus szinte gyöngéden nézett, csak finommetszésű orra remegett a visszatartott nevetéstől… kellemetlen, ha egy ilyen szigorú külső mögött ennyi a csöndes humor!
Már esteledett, mire elindultunk. Csak Magnus kísért ki, Maria nem mutatkozott többé. A ciprusok közötti kis ház olyan volt, mint tegnap – csöndes és hallgatag, de most más volt ez a csönd. ez Maria lelke volt.
Igazat szólok – szomorúan utaztam el, de hamarosan megragadtak és más irányba tereltek a különböző benyomások. Rómába érkeztünk. Valami vastag felhasadékon át kivilágított és emberektől nyüzsgő utcába tértünk be, és az első, amit megláttam az örök városban – egy villamos volt: csikorogva és nyögve fúrta be magát ugyanabba a falba. Toppy, aki már ismerte Rómát, üdvözülten szimatolt bele a templomok gigantikus homályába és hosszú ujjával mutogatta az ókori Róma maradványait, amint odatapadtak az új házak sima falaihoz: mintha a múlt – miután a jelen lebombázta – e téglákban rekedt volna benn.
Néhol ez a múlt nagy kupacokban sötétedett. Egy alacsony kőkorláton át megláttunk egy mélynek egyáltalán nem mondható gödröt és egy térdig földbecsúszott széles diadalívet. „A fórum!” – jelentette ki ünnepélyesen Toppy, és a kocsis a bakon, gyűrött kalapjában sietősen és helyeselve bólintott. Ennek az ódon téglamaradéknak minden új kupaca előtt egyre fontoskodóbb lett az én csodabogaram. Én viszont a magasba törő New-Yorkomat hiányolva, azt számolgattam, vajon hány közönséges szemeteskocsi lenne képes elhordani reggelre ezt az egész ódon Rómát? Mikor Toppynak ezt elmondtam, megsértődött és fenyegetően mondott ellent:
– Ön semmit nem ért. Jobban teszi, ha behunyja a szemét és csak gondol arra, hogy Rómában van.
Így is tettem és újra meggyőződtem, hogy a látás csak akadályozza az értelmet, akárcsak a hallás: nem hiába vakok a földi bölcsek és süketek a legkiválóbb zenészek. Orromba, amikor Toppyhoz hasonlóan beleszagoltam a levegőbe, sokkal több áramlott be Rómából és borzasztó, hosszan tartó és érdekfeszítő történelméből: az elöregedett, rothadó levél az erdőben sokkal erősebb és tartósabb illatú a fiatal zöld lombnál. Hiszed, nem hiszed: az egyik helyen megéreztem Néró és a vér szagát! Amikor elragadtatottan kinyitottam a szememet, megláttam egy közönséges újságos-bódét és egy limonádés-standot!
– Nos? – morogta még mindig elégedetlenül Toppy.
– Szaglik.
– Naná, hát persze, hogy szaglik! És minden óra elteltével még erősebben fog szaglani: ezek, Mr. Wandergood, ódon és tartós szellemek.
És valóban – mind erőteljesebben lehetett érezni a szagot és… nem találom a hasonlatot! – az agyam minden porcikája, akár a füsttől felriadt méhek rezzent meg és kezdett el csöndesen körözni. Különös, de úgy látszik, ennek a balfácán Wandergoodnak az archívumában Róma létezett: vajon nem ott született? Az egyik zajos téren ugyanis világosan megéreztem a rokonaim szagát, és elég hamar meggyőződtem, hogy ezeken az utcákon már Én is jártam valamikor. Vajon, akárcsak Toppy, Én is emberiesültem már egyszer? A méhek mind hangosabban zümmögtek, zsongott az egész kaptár – hirtelen fehér és kreol, szép és iszonyatos arcok ezrei tolongtak előttem, hangok, zajok, kiabálás, nevetés és nyögés süketített el. Nem, ez már nem méhkas volt: ez egy hatalmas, lángoló kovácsműhely volt már, ahol fegyvert kovácsoltak a nehéz pörölyök és az égre vörös szikrák pattogtak. Vas!
Természetesen, ha Én már éltem korábban Rómában, a császárok egyike lehettem. Emlékszem arckifejezésemre, emlékszem csupasz nyakam mozdulatára, amikor hátra fordítom és valamire nézek, emlékszem a kopasz fejemen az aranykoszorú érintésére… Vas! Ez a római vaslégió lépésben-menetelése, ez az ő vashangjuk:
– Vivat Caesar!
Mind jobban elönt a hőség. Égek. Vagy nem a császár voltam, csak az egyik „áldozat”? Ezé a tűzé, amely Néró elkápráztató ötlete nyomán Rómát felégette? Nem, ez nem tűz, ez máglya, Én állok rajta. Hallom a lábaimnál sziszegő lángot. Emlékszem hogyan feszült és bicsaklott el inas nyakam, hogyan növekszik a torkomban egy utolsó átok… vagy a hála kiáltása? Gondold csak el: még arra a római pofára is emlékszem a nézők első sorában, aki már akkor felidegesített idióta arckifejezésével és álmos szemével: Engem égetnek, ő meg alszik!
– Az „Internacional” hotel – jelentette ki Toppy, és Én kinyitottam a szememet.
Felfelé emelkedtünk egy csöndes utcán, melynek a végén fényeit ontotta egy olyan hatalmas épület, amely még New-Yorknak is dicséretére vált volna: ez volt a hotel, ahol már régen előjegyeztek táviratilag számomra egy lakosztályt. Minden bizonnyal azt hihették, odavesztünk a katasztrófánál. Máglyám kialudt, olyan jókedvem támadt, akár egy munka elől lógó négernek, és odasúgtam Toppynak:
– Nos, Toppy, mi van a… Madonnával?
– Valóban, érdekes. Úgy megijedtem, hogy torkomon akadt a falat.
– A halszálka? Buta vagy, Toppy: a hölgy udvariasságból nem ismert meg téged, egyszerűen csak az egyik híres szentet látta benned. De milyen kár, öregem, hogy két ilyen vígasztalan amerikai pofát választottunk magunknak: ha jól utánanézünk – szép férfiakat is választhattunk volna emberiesülésünkhöz!
– Én a magam kinézetével elégedett vagyok – mondta mogorván Toppy és elfordult, konya-kiglancolt lógó orrán titkos elégedettség ragyogott fel… ah, Toppy! Ah, a szent!
Elragadtatással fogadtak bennünket.
1914. február 17.
Róma, „Internacional” hotel
Nem akarok elutazni Magnushoz, túlságosan sokat gondolok rá és hús-vér Madonnájára. Vidáman hazudozni és játszani érkeztem, nem kívánok tehetségtelen színészként a kulisszák mögött zokogni keservesen, hogy aztán száraz szemmel lépjek a színpadra. És egyáltalán, nincs nekem arra időm, hogy kisfiúcskaként holmi pusztaságokba utazgassak és lepkefogóval hajkurásszam a lepkéket.
Egész Róma köröttem zajong. Különleges emberbarát közegben vagyok. Legalább olyan tömeg járul elibém, akár Krisztus helytartója elé, hogy hódoljon nekem… Igen, a boldog Róma nem óhajt árvaságra jutni! A hotelben, ahol lakom, mindenki nyögdécsel a gyönyörűségtől, ha kirakom éjjelre a cipőmet, de már megvették és restaurálják számomra a palotámat: az Orsinik történelmi villáját. Művészek, szobrászok és poéták. Az egyik mázoló már a portrémat festi, meggyőzően bizonygatja – emlékeztetem az egyik Medici-re, az összes többi piktor meg élezi az ecsetjét, hogy emezt halálra döfje.
Megkérdezem:
– Képes lenne Ön megfesteni a Madonnát?
Persze, hogy képes lenne. Hiszen ő az, ha a signor emlékszik rá, aki megfestette azt a nevezetes törököt a szivarosdobozokon, azt, akit még Amerikában is ismernek. Ha a signor óhajtja… Immár három mázoló festi a Madonnát nekem, a többiek meg Róma szerte keresik a modellt, ahogy ők fejezik ki magukat, „a natúrát”.
A magasrendű művészet feladatainak tökéletes és a lehető leggorombább, barbár-amerikai értetlenségével azt mondtam az egyiknek:
– Ha Ön, művész úr, megtalálja a modellt az életben, hozza elém. Miért kellene rá elpocsékolni a festéket és a vásznat?
– Ah, signor… Az élő modellt?
Valószínűleg „élő áru”-kereskedőt sejtett bennem. De te, ostoba, hát minek nekem a te közvetítésed, amelyért bizományban kell fizetnem, amikor a római szépségek egész kirakata feltalálható az előszobámban? Mind Engem imádnak. Emlékeztetem őket Savonarolára, a puha szófás, sötét szállodasarkokat azonnal át szeretnék alakítani… gyóntatószékké. Tetszik nekem, ahogy ezek a közismert hölgyek, no meg a művészek – ennyire járatosak a honi történelemben, azonnal rájönnek, hogy ki is vagyok.
Miután kiderült, hogy nem haltam meg a katasztrófa következtében, hogy sem a lábaimat, sem a milliárdjaimat nem vesztettem el – a római újságok örömét csak a jeruzsálemi újságokéhoz hasonlíthatnám Jézus váratlan feltámadásának napján… mellesleg, amennyire én emlékszem a történetre, azoknak kevesebb okuk volt az örömre. Féltem, hogy felidézem Julius Caesart az újságíróknak, de szerencsére ők igen kevéssé foglalkoznak a múlttal, számukra mindent kimerített a Wilson elnökkel való hasonlatosságom… A csalók hízelegtek amerikai honszeretetemnek! A többséget viszont egy prófétára emlékeztetem, de, hogy az ki – arról szerényen hallgatnak, mindenesetre nem Mohamedre: a házasság iránti undorom közismert minden távirati irodában.
Nehéz el is képzelni azt a szemetet, amivel a riportereket etetem. Gyakorlott disznópásztorként borzadva nézek erre a mérgezett zagyvalékra, de megeszik – és élve maradnak, jóllehet nem híznak tőle! Tegnap, egy valószínűtlenül szép reggelen, elrepültem Róma fölött… és… Campagna fölött is… Meg szeretnéd kérdezni – láttam-e Maria házát? Nem, nem találtam meg: hogyan lehet megtalálni egyetlen homokszemet a többi között, habár ez az egyetlen homokszem… és… Mellesleg, nem is kerestem: egyszerűen rettegtem a magasban.
Viszont az én dicső riportereim, akik a földön a türelmetlenségtől egyik lábukról a másikra álltak, el voltak ragadtatva bátorságomtól és hidegvérűségemtől. Az egyik haragos, szakállas óriás, aki Hannibálra emlékeztetett, elsőként fogott el és megkérdezte:
– Mr. Wandergood, igaz-e, hogy a levegőben-szállás tudata legyőzte azt a leküzdhetetlen ösztönt, és büszkeséggel töltötte el az ember iránt, aki kiharcolta…
Hogy jobban megértsem, meg is ismételte: úgy látszik, nem nagyon bíznak az eszemben és sugallják az illedelmes feleleteket. De Én, mindkét karomat kitárva keservesen kiáltottam fel:
– Képzelje, nem, Uram! Egyetlen egyszer éreztem az ember iránt büszkeséget és ez… az „Atalantic” wc-jében történt.
– Ohohohó! A wc-ben! De hát mi történt? Vihar volt és Önt lenyűgözte az ember zsenialitása, az emberé, aki kiharcolta…
– Semmi különös nem történt. De lenyűgözött az az emberi zsenialitás, ami egy ilyen undorító szükségletből, mint a klozett, valóságos palotát volt képes emelni!
– Ó?!
– Valóságos palotát, amelyben Ön a főpap!
– Megengedi, hogy feljegyezzük? Ez olyan… olyan eredeti megvilágítása ennek a kérdésnek…
És ma ezt zabálta az egész örök város. És nemcsak, hogy nem távolítottak el a városból, de éppen ma tették nálam az első hivatalos látogatásokat: valami miniszter, vagy követ, vagy egy másik udvari szakácsmester sokáig hintette rám a cukrozott fahéjat – akár a pudingra. Ma már vissza is adtam a viziteket: ezeket a dolgokat kellemetlen sokáig elhúzni.
Vajon kell-e mondanom, hogy már unokaöcsém is van?
Minden amerikainak van Európában unokaöccse, az enyém sem rosszabb a többinél. Őt is Wandergoodnak hívják, valamelyik követségen szolgál, nagyon illedelmes, kopasz feje búbja úgy be van kenve, ha szeretném az illatos szalonnát: a csókom egy egész reggelit kitett volna.
De néha muszáj egy kis áldozatot is hozni, főleg a szaglószerv oltárán. A csókom egy centbe sem került, a fiatalembernek meg óriási új hitelt nyitott – új kölnire és szappanra.
Elég! Amikor elnézem ezeket a hölgyeket és urakat, és eszembe jut, hogy Asurbanipál udvarában már ugyanilyenek voltak, és Júdás ezüstjei a kétezer év folyamán egyre csak kamatoztak – akárcsak a csókja –, unalom fog el, nem óhajtok ebben a régi és elcsépelt darabban részt venni. Ah, egy gigászi játékra vágyom, ahol a rivalda maga a nap lenne, frissesség és tehetség után kutatok, szükségem lenne a tiszta vonalvezetésre, és a bátor ütközésekre, de ezzel a társulattal aligha derülök fel jobban, mint egy kiöregedett hivatalfőnök. Vagy ezek csak statiszták? Egy kis idő múlva arra gondolok majd, hogy ezért aztán nem volt érdemes elindulni egy ilyen hosszú útra és erre a vacak reprodukcióra cserélni… a jó öreg káprázatos és gyönyörű poklot. Az az igazság, hogy nagyon sajnálom: Magnus és a Madonnája nem óhajtanak Velem egy kicsit eljátszadozni. …Eljátszadoznánk egy keveset… egy egészen picurkát!
Érdekesen, és mondhatnám izgatottan, csupán egyetlen reggelt töltöttem el. Valami „szabad” egyházacska, holmi komoly dámák és urak gyülekezete egy vasárnapi igehirdetésre hívott meg. Felvettem a fekete kabátomat, amelyben… Toppyra emlékeztetek, végeztem néhány igen kifejező mozdulatot és beállítottam az arckifejezésemet a tükör előtt, aztán az autóval modern prófétaként indultam a gyülekezetbe. A témám, illetve a „textusom” Jézus és a gazdag ifjú története volt, amikoris Jézus azzal fordult hozzá, hogy mindenét ossza szét a szegények között – és Én egyetlen félóra alatt, a kétszerkettő: négy igazságával bebizonyítottam, hogy a legjobb befektetés a felebaráti szeretet. Praktikus és elővigyázatos amerikaiként mutattam rá, hogy nincs értelme kapkodni az egész Mennyei Birodalomért, nem kell azonnal szétdobálni a vagyont, apró befektetésekkel, kölcsönökkel telkeket lehet szerezni rajta – „puszta telket egy magas hegyen, ahonnan varázslatos panoráma nyílik”. A hívők arcán látszott az összpontosítás: szemmel láthatólag számolgattak, és azonnal kiderült: ilyen feltételekkel a Mennyei Birodalom megfelelő a zsebüknek. Sajnos, néhány honfitársam is ott volt a gyülekezetben, az egyik már fel is állt – hozzanak létre egy részvénytársaságot… Együttérzésem egész szökőkútját felcsobogtatva is alig voltam képes vallásosan-gyakorlatias tüzét kioltani! Mi mindenről beszéltem? Nyögdécseltem a bánatos gyermekkoromról – munkában és nélkülözések közepette telt el, – nyüszítettem a szegény apámról, aki egy gyufagyárban lelte halálát, halkan szűköltem a velem Krisztusban egyesült fivéreimről és nővéreimről, – itt aztán akkora mocsarat könnyeztünk, hogy az újságírók egy fél esztendőre elláthatták magukat kacsákkal. Hogy mi mennyire zokogtunk!
Megremegtem a nedvektől és milliárdjaim nagydobjába már határozott mozdulattal vágtam: bum-bum! Mindent az embereknek, magamnak egyetlen centet sem: bum-bum! Önvesszőző szemtelenséggel fejeztem be a „feledhetetlen Tanító” szavaival:
– Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik nélkülöztök és nagy terheket hordoztok, Én megnyugtatlak titeket!
Ó, milyen sajnálatos, hogy nem tudok csodát tenni! Egy kicsiny és praktikus csoda például a pohárban lévő víz savanykás Chiantivá, néhány hallgató pástétommá változtatása bizony nem lenne fölösleges egy ilyen pillanatban. Földi olvasóm, te nevetsz, te fölháborodsz? Ne tedd egyiket sem. Jusson eszedbe: a te férges nyelveden a rendkívül kifejezhetetlen szavaim gondolataimnak csupán átkozott álorcája.
Maria!
Sikeremről olvasd el az újságokat. Bár az egyik bohóc kissé elrontotta a hangulatomat: az Üdvhadsereg egyik tagja, fölajánlotta a trombitát és annak hangjára a Hadsereg harcba vezetését… túlságosan olcsó babér volt, a Hadseregével együtt kidobtam. De Toppy! … Ünnepélyesen hallgatott az egész hazafelé vivő úton, majd végül komolyan és tiszteletteljesen így szólt:
– Mr. Wandergood, Ön ma nagyszerűen viselkedett. Még el is sírtam magamat. Kár, hogy Magnus és a leánya nem hallotta Önt… az, érti? Bizonnyal más véleménnyel lennének rólunk.
Ugye, megérted, hogy ezt a sikertelen udvarlót a legőszintébben ki szerettem volna hajítani a hintóból? Ismét ott éreztem a pupillámon az Ő mindenen áthatoló tekintetét – egy barmen képtelen olyan gyorsan nyitogatni a konzervdobozokat, mint ahogy Én nyíltam ki ismét, és oda lettem tálalva, tányéron az egész nézőseregnek, az összes utcai járókelőnek. Cilinderemet a szemembe rántottam, kabátgalléromat feltűrtem, … egy nyikorogva pusztuló tragikus színészre emlékeztetve, az ünneplésre nem is válaszolva, hallgatagon tűntem el a lakosztályomban. De hogyan is válaszolhattam volna az ünneplésre, amikor a sétapálcám nem volt nálam?
Kitértem minden meghívás elől és egész este itthon ülök: vallásos gondolatokkal foglaltam le Magamat, ahogyan Toppy is elképzelte – aki úgy látszik, – elkezdett tisztelni. Előttem a whisky és a pezsgő, lassúdadan nyalakodom és hallgatom az ebédlőből felszüremlő, távoli zenét, ma valami közismert hangversenyt adnak ott. Wandergood, feltehetően gyakorló alkoholista lehetett, minden este elvonszol a kocsmába – az Én beleegyezésemmel. Hát nem mindegy? A részegsége, szerencsére vidám jellegű, nem a komorak közül való és ilyenformán jól eltöltjük az időt.
Először tompa szemmel és kelletlenül mérjük fel a helyzetet – vajon mennyibe kerülhet a bronz, a szőnyeg, a velencei tükrök, meg minden? Semmiség! – állapítjuk meg önelégülten milliárdjaink, erőnk, remek észbeli képességünk és jellemünk tudtában elhelyezkedve. Kiválóságunk érzése minden pohárral tömörebb és ragyogóbb. Élvezettel merülünk el a hotel olcsó pompájában – és gondold csak el! – már igazán szeretem a bronzot, a szőnyegeket, az üveget és a köveket. Az Én puritán Toppym elítéli a pompát, őt Sodomára és Gomorára emlékezteti, de én már nehezen válnék meg ezektől a parányi érzéki örömöktől… gondold csak el, milyen ostoba dolog ez!
Aztán tompán és önelégülten hallgatjuk a zenét, hamisan dúdolgatunk az ismeretlen dallam hallatán. Röpke, üdvös gondolatok a hölgyek dekoltázsáról – ha létezik – majd végül, határozott léptekkel távozunk alvóhelyünkre. De mi történik néha Velem?
Íme, most is… már le akartunk feküdni, mikor hirtelen a hegedű vonója vigyázatlanul szíven ütött és egyetlen másodperc alatt elöntött a könnyek viharos áradata – a szerelemé és akkorra nagy bánaté! Kifejezhetővé válik a rendkívüli, olyan hatalmas vagyok, mint maga a tér, mély, mint az örökkévalóság, egyetlen lélegzetbe mindent belesűrítek! De mekkora a bánat! De mekkora a szerelem! Maria!
De hiszen Én csupán Wandergood hasának földalatti tava vagyok, az Én viharaim egyáltalán nem ingatják meg az ő határozott tetteit. Csupán bélféreg vagyok a gyomrában, amely ellen gondosan keresi az orvosságot! Csengetünk és megparancsoljuk az inasnak:
– Szódabikarbónát!
Egyszerűen részeg vagyok. Arrivederci, signor, buona notte!
1914. február 18.
Róma, „Internacional” hotel
Tegnap Magnusnál voltam. Elég sokáig a kertben várakoztatott, majd olyan hűvösen-közömbös arccal közeledett felém, hogy azonnal szerettem volna visszamenni. Fekete szakállában megfigyeltem néhány ősz szálat – korábban nem vettem észre. Lehet, hogy Maria gyengélkedik, Nyugtalan lettem. Itt minden olyan törékeny, csak egyetlen órára válsz el egy embertől, aztán már az öröklétben keresgélheted.
– Köszönöm, Maria egészséges – felelte hűvösen Magnus, a csodálkozás villanásával szemében, mintha kérdésem kellemetlen, netán illetlen lett volna.
– Hát, hogy s mint, Mr. Wandergood? Ön tölti meg a római újságokat, nagy a sikere.
Keserűen, amit Maria hiánya csak fokozott, kiábrándulásomról és unalmamról meséltem Magnusnak. Jól beszéltem, nem minden szarkazmus és szellemesség híján: a Magnus arcáról betűzhetetlen, leolvasható figyelmetlenség és közöny egyre jobban idegesített. Egyszer sem mosolyodott el, semmire rá nem kérdezett, és undorral fintorodott el, mikor „Wandergood unoköcsémhez” érkeztem, majd kelletlenül így szólt:
– Pfuj! De hiszen ez egy Varieté-beli közönséges bohózat. Hogyan is képes, Mr. Wandergood foglalkozni az ilyen semmiségekkel?
Bánatosan válaszoltam:
– De nem én foglalkozom velük, signor Magnus!
– És a riporterek? És a repülése? Szét kell őket zavarni, Mr. Wandergood, ez megalázza… az Ön három milliárdját. Igaz, hogy igét hirdetett?
Elhagyott a játék ihlete. Magnus kelletlenül, de milyen kelletlenül hallgatott, míg elmeséltem az igehirdetést, meg a csalást dzsemként nyelő komolyan-hívőket.
– Miért, valami mást várt, Mr. Wandergood?
– Azt vártam, hogy a szemtelenségemért botokkal esnek majd nekem. Csaló módon parodizáltam az Evangéliumi szép szavakat. – Igen, ezek szép szavak – ismerte el Magnus.
– De vajon Ön eddig nem tudta, hogy minden istentisztelet és minden hitük csalás? Ha egy közönséges ostya Krisztus a számukra, ha bármelyik Sixtus vagy Pius, az összes katolikus egyetértésével, nyugodtan Krisztus helytartójának nevezheti magát, akkor miért ne lehetne Ön, az Illinois-ból jött amerikai, tegyük fel, az ő… kormányzójuk? Ez nem csalás, Mr. Wandergood, ez csak allegória a primitív fejeknek. Ön hiábavalóan élesztgeti fel a dühét. És a dologhoz mikor kezd hozzá?
Jól sikerült bánat-tettetéssel tártam szét kezemet:
– Csinálni akarom, de nem tudom, mit tegyek. Addig valószínűleg nem lépek, amíg Ön, Magnus nem határozza el, hogy segít nekem.
Elborultan nézett saját hatalmas, fehér és mozdulatlan kezére, majd rám tekintett:
– Wandergood, Ön túlságosan hiszékeny, ez nagy hiba… hárommilliárddal a zsebében. Nem, nem vagyok alkalmas az Ön számára. Más utakon járunk.
– De, kedves Magnus!
Úgy látszott, megüt ezért a gyöngéden kifejtett „kedves” szóért, melyet a legjobb fejhangomon énekeltem ki magamból. Ha viszont elérkeztünk a boxolásig, miért ne beszéljünk tovább? Rómában begyűjtött összes mézemmel néztem rá barátom elborult arcára, és még gyöngédebb fejhangon énekeltem:
– Signor Magnus, Ön milyen nemzetiségű? Úgy vélem, Ön nem olasz.
Közönyösen válaszolta:
– Így igaz, nem vagyok olasz.
– És az Ön hazája?
– A hazám?… omne solum liberum libero patria.
– Ön, feltehetőleg nem tud latinul. Ez, Mr. Wandergood azt jelenti: minden szabadság – haza a szabad ember számára. Nem óhajt velem reggelizni?
Olyan fagyosan hívott, és Maria hiánya olyan vastagon ki volt hangsúlyozva, hogy udvarias elutasításra kényszerültem. Az ördög vinné el ezt az embert!
Azon a reggelen egyáltalán nem voltam vidám. Szerettem volna őszintén belezokogni a mellényébe – barátian –, de gyökereiben elszárította minden jóindulatomat. Arcomat egy detektívregény tartalmához igazítva felsóhajtottam és egy másik szerepbe léptem át, melyet tulajdonképpen Maria számára készítettem elő – búgó hangon szólaltam meg:
– Signor Magnus, őszinte szeretnék lenni Önhöz. Múltamban… látszanak sötét oldalak, melyekért bűnhődni szeretnék. Én…
Gyorsan félbeszakított:
– Mr. Wandergood, minden múltnak vannak sötét oldalai, magam sem vagyok annyira feddhetetlen, hogy végig hallgathatnám egy tekintélyes ember gyónását. Rossz lelkipásztor vagyok – tette még hozzá, s legkellemetlenebb mosollyal – a megtérőknek nem bocsátok meg, ilyen körülmények között pedig hol van a gyónás gyönyörűsége? Jobban teszi, ha az… unokaöccséről mesél még valamit. Fiatal?
Beszélgettünk az unokaöcsémről és Magnus szívélyesen mosolygott. Aztán elhallgattunk. Majd Magnus megkérdezte – átadja-e üdvözletemet signorina Mariának. Be kell vallanom, elég sajnálatraméltóan néztem ki és élénk hála öntött el Magnus iránt, mikor búcsúzáskor így szólt:
– Ne haragudjék rám, Mr. Wandergood. Ma egy kissé rosszul érzem magam és… sokat bajlódom a dolgaimmal. Egyszerűen mizantrópia-roham. Máskor, remélem, sokkal kellemesebb beszélgető partner leszek, a mai reggelért pedig bocsánatot kérek. Átadom üdvözletét Mariának.
Ha ez a feketeszakállas fickó játszott, be kell vallanom: megfelelő partnerre találtam benne! Tizenkét néger gyerek sem tudta volna lenyalni arcomról azt a cukros szörpöt, amely elöntötte Magnusnak ez után az egyetlen, zsugori ígérete után – átadja üdvözletemet Mariának. Idióta módon, egész a hotelig vigyorogtam bele a gépkocsivezető bőrkabátjába, aztán egy fejbúbra adott csókkal örvendeztettem meg Toppyt: a nyavalyás, még mindig prémszaga van, akár egy krampusznak!
– Látom, nem utazott el hiába – mondta jelentőségteljesen Toppy. – Hogy érzi magát … nem, a Magnus lánya, tudja? …
– Remekül, Toppy, remekül. Úgy találta, hogy szépségem és bölcsességem Salamon királyra emlékezteti!
Sikertelen tréfámat Toppy méltóságteljes mosollyal fogadta. Rólam meg lecsorgott a szörp, meg a cukormáz és ecetté meg epévé változott. Bezárkóztam, hogy hosszasan átadjam magam a Sátán-gyűlöletnek, a Sátánénak, aki beleszeret egy nőbe.
Földi társam, ha beleszeretsz egy nőbe és gyötörni kezd a szerelmi láz – eredetinek tartod magad? Én nem. Látom a párok légióit – Ádámtól és Évától –, látom a csókjaikat és becézéseiket, hallom szavaikat, az azonosság átkával megátkozottakat, és Én gyűlölni kezdem idegen suttogásokra merészkedő ajkamat, az idegen tekinteteket ismétlő szememet, az egyetlen olcsó, felhúzó kulcs hatására megadóan kitárulkozó szívemet. Én látom azt az összes bőgő, becéző, izzadó állatot, az azonosság átkával megátkozottakat –, undorodom csontjaim, húsom és idegeim, a mindenki masszája alkalmazkodó tömegétől. Mentsd magad, te emberiesült, ármány közeledik feléd!
Földi társam, nem óhajtanád Mariát? Vedd el. Tied, nem az enyém. Ah, Maria, ha a rabnőm lenne, kötelet kötnék a nyakára és pucéron a piacra vinném: kinek kell, ki veszi meg? Ki ad többet ezért a nem-földi szépségért? Ah, ne sértsd meg a szegény, vak kereskedőt: jól nyissák ki a bukszájukat, hangosabban csörgessék az aranyaikat, bőkezűbben, urak!…
Hogy ő nem óhajt menni? Ne izgulj, uram, elmegy ő és szeretni fog… uram, ez csupán a lányos szégyenkezés! Odavágok a kötélvéggel – akarod? – s lakásodig viszem, jó uram, egészen az ágyadig! Vidd a kötéllel együtt, a kötelet ráadásnak adom, de ments meg ettől a mennyei szépségtől! Arca a szent Madonnáé, a tekintélyes Thomas Magnus leánya, mindketten tolvajok: az egyik a nevét és fehér kezét lopta, a másik szűztiszta vonásait! Ah!
Úgy néz ki, kedves olvasóm, hogy már játszadozni kezdek veled? Ez hiba: egyszerűen egy másik füzetet vettem elő. Nem, ez nem hiba, ez több annál. Azért játszom, mert óriási és nagyon mély a magányom – félek, hogy feneketlen ez a magány! Oda kerülök a szakadék szélére, beledobálom a szavakat, számtalan súlyos szót, de hangtalanul zuhanok a mélybe. Beledobálom a nevetést, a fenyegetést, a zokogást, beleköpök, kőgörgetegekkel dobálom, sziklaszirtekkel, hegyeket görgetek bele – ámde ott minden üres és hallgatag. Való igaz – feneketlen ez a szakadék, barátom, hiába dolgoztunk, hiába izzadtunk veled!
…Ám látom, – mosolyogsz és ravaszul pislogsz…: megértetted, miért kezdtem a magányról beszélni ilyen besavanyodottan… Ah, ez bizony a szerelem! És szeretnéd megkérdezni – van-e szeretőm?
Van. Kettő. Egy olasz és egy orosz grófnő. Csak a kölnijük különbözteti meg őket, de az oly csekély különbség, hogy egyformán szeretem mindkettőt.
Meg akarod kérdezni: elutazom-e Thomas Magnushoz?
Igen, elutazom Thomas Magnushoz. Nagyon szeretem őt. Nem számít, hogy álnéven él, hogy leánya vakmerően a Madonnára hasonlít. Magam sem vagyok eléggé Wandergood, hogy a nevekbe belekössek. – Én magam túlságosan is emberré lettem, hogyne bocsátanám meg a másiknak, ha megkísérli az isteniesülést.
Esküszöm az öröklétre, az egyik ér annyit, mint a másik!
Folyt. köv.
Illusztráció: A Sátán naplója
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
