Szepes Erika: EMLÉKEZET (egy filmesszé, egy kispróza)
•
Emlékezet és a ma divatos emlékezetfelejtés a Jób lázadása című film kapcsán
Akiknek megadatott – áldás és teher –, hogy megérjék a háború utáni évtizedeket, az élet szinte minden területén tapasztalhatták, hogy még az abszolút kétségbevonhatatlan tények megítélése is koronként változó volt – mondhatni gyakran változott és változik még ma is. Napi élményünk, hogy szertenézünk, és nem leljük azt a hazát, amit megszoktunk. Nem beszélhetünk olyan témákról, amelyekről egykor beszélhettünk, vagy fordítva: elhallgatott fájdalmak kerülnek lassan-fokozatosan terítékre, és aki nem élte végig a viharos évtizedeket, annak meg kell keresnie azokat az igazodási pontokat, amelyek viszonylag állandóak maradtak, és leginkább megközelítik saját emlékezetét és közel állnak saját megítéléséhez. Azt hinnénk, a legtöbb ilyen biztos fogódzót a művészet adhatja; bizonyos művészeti tárgyak értéke – ha egyesek meghajolnak is a recepcióesztétika által deklarált elbizonytalanított értékelések előtt – mutatis mutandis állandó.
Sajnos, a tapasztalat azt mutatja: nem így van. A művészeti alkotásokra rátelepülő ideológia – ha a művészeti tárgy immanens magját eltorzítani nem is tudja -, de értékelésüket, értelmezésüket megváltoztathatja. Különösen így van ez bizonyos alkotásoknál, amelyek megítélését a folyton változó történelmi tudat befolyásolja.
Szükségesnek látszott egy ilyen hosszú bevezetés választott témám tárgyalása elé. Olyan alkotásról szeretnék szólni, amelynek témája rendelkezik egyrészt bizonyos immanenciával: ez az Ótestamentum kanonizált fejezete, a Jób könyve, de tudjuk, hogy a bibliai történeteknek is az a sorsuk, hogy ilyen-olyan célra, különféle tézisek, gondolatok megvilágítására felhasználják őket, megnemesítve vagy eltorzítva – mindkét végletre ismerünk példákat. A Jób könyve az Ótestamentum azon szövegegyüttese, amely a rendíthetetlen hit példázata: az Úr által sokszorosan megalázott és próbára tett Jób kitart hite mellett. Így már választott filmem címe is mutatja, hogy a filmfeldolgozás elfordul a biblikus tanúságtételtől: a főhős lázad. Mer lázadni. Miért lehetett ez téma 1983-ban, a film elkészülése idején? Mikor történik a film cselekménye?
Gyöngyössy Imre és Kabay Barna filmje 1943-ban kezdődik, egy Tisza menti faluban, tehát már bőven benne a háborúban, a zsidóüldözés korában. Főhősei egy idős haszid házaspár, Jób és Róza, akiket a sors – azaz az Úr – már alaposan próbára tett: hét gyermeküket veszítették el, ötöt diftériában. De Jób és Róza még nem veszítette el a hitét: jóllehet, tudják, hogy egy minden eddiginél keményebb megpróbáltatás előtt állnak (a bibliai Jóbot hűségéért az Úr hosszú élettel áldja meg, a magyar valóságban a pusztulás vár rá), elszántan, jövőt tervezve új életet kezdenek: örökbe fogadnak egy kisfiút az árvaházból, „szigorúan keresztényt”, hogy amit az életükből hátrahagynak, gazdára találjon, így a tárgyak megőrződjenek, az életük, az életmódjuk pedig hagyománnyá válhasson. („Isten nem adott utódot, hát vettem egyet” – mondja Jób örömmel és cinkosan a falu lakóinak.)
A háború utáni korszak(ok) átélőit meglepetésként érhette a holokauszt-téma filmre vitele, bár a Kádár-rendszerben nem volt titkolt téma sem a vészkorszak, sem a holokauszt, a hatalom kerülte a szembenézést és a tisztázást a holokauszt és az antiszemitizmus itthoni kérdésével. A Jób lázadása – lázadás a holokauszt és a holokausztról való hallgatás ellen. A feladat, amire az idős házaspár vállalkozott, egyáltalán nem volt könnyű. A választott gyerek, a szőke Lackó, vad és elutasító volt, amikor először vitték befogadó otthonukba, – számomra nagyon meggyőző, hiteles és szép, hogy a kocsit kísérő pulikutya volt a fő vonzerő, ami Lackót a háznál tartotta. Az elkezdődő közös életben Lackónak egy általa teljesen ismeretlen világ szokásait, ünnepeit, törvényeit kell megtanulnia, egy – a falvakban mindenütt viszonylag kicsi és zárt – haszid közösség ismeretlen nyelvét, kultúráját, vallását, szertartásait. És ezzel együtt a befogadó magyar közösség szintén ismeretlen szokásait: látja a fiatal cselédek szeretkezését, a vándorcigány pár szép, ősi táncát és szerelmét: egy többarcú, de tarkaságában egymintázatú magyar falu világát.
A film tudatos utalásokkal emlékeztet a zsidó vallás mítoszaira: Jób Ábrahám áldozatának analógiájára szúr kést fogadott fia torkába, hogy felszakítsa a gégéjét lezáró diftériát – ez a mítoszvariáció is ellentmond a Bibliának, hiszen ott Ábrahám valóban megöli (állatlétre kárhoztatja) Izsákot, itt Jób új életre kelti a kisfiút; a felgyógyult – azaz új életre született – gyermeket három falubeli zsidó úgy látogatja meg ajándékokkal, mint a Megváltót a háromkirályok.
A befogadó és megtartó együttélés a haszidizmus minden emberi vonását kiemeli: Jób többször kinyilvánítja, hogy Isten előtt nem a tudás, nem a törvények szigorú betartása a fontos, hanem az odaadó szeretet, a jóakarat és a lélek tisztasága. S amikor az Úr végzése elleni lázadásból elvégzi a „rituális gyilkosságot”, a bibliai történettel szemben ez a szeretet győzelme a vakhit fölött. („Hetet eltemettem, ezt nem adom” – kiáltja az Úr felé, lázadásának minden dühével.) És Róza odaadó ápolása a szeretet kiáradása a félelem és a halál ellen. A haszid vallás és életmód lényege ugyanis az istenszereteten túl a felebaráti segítségnyújtás és az értelmes életvitel, azaz – az emberszeretet. Enélkül nem vált volna Lackó igazán szerető gyermekükké – és nem maradt volna életben.
A Jób lázadása a szeretet mellett felmutatja az idegenek által beárasztott gyűlöletet, pusztító indulatokat a csendőrök megjelenésével, és az utolsó képsorok a reménytelen kitoloncolással a megszokott világból egy darabja a magyar holokausztnak, a vidéki zsidóság kiirtásának, amiből rálátás nyílik – a távolodó kocsi nyomán, mintegy azt követve – az egész ország vészes fenyegetettségére.
Visszatérek még a filmre, de ezen a ponton kell hangot adnom tiltakozásomnak a filmet ért lefitymálás, a méltatlan lenézés miatt, ami azért is különösen fájdalmas, mert „kolléga”, egy másik rendező írta. „Számomra – írja a jónevű rendező – nagy lehetőség elmulasztása, …csalódás érzése…Nyersen fogalmazok: számomra – érzelmes mítosz és romantika; történelmi tragédiába csomagolva.” És: „megrekedt a históriás mese- és mondavilág között”. És: „itt a helye Jób bácsi, Róza néni és a kis Lackó érzelmes legendájának. Mert való igaz, hogy hosszú időn át éltek kis zsidó közösségek a Felső- Tiszavidék magyar falvaiban. De: évszázados előítélettel körülvéve, maguk is félelmek és előítéletek rabjaiként, kirekesztve és kirekesztetve. Hogy olyasfajta testvéri együttélés – már-már kultúrák ötvöződése –, amilyenről ez a film beszél, nem létezett, nem is létezhetett, annak történelmi okai vannak. Ha ez a ’zsidó-paraszti’ idill létezhetett volna, akkor ez a film nem létezhetnék. (…) Ha mégis: akkor a Bűn, a Felelősség misztikus magasságokba emelkedik. Hiszen a Jób lázadása csak kívülről jött bűnösöket ismer. S az áldozatokkal már-már összeolvadó együttérzőket.” Akiket valami emberi ésszel fel sem fogható, misztikus bűnrészesség terhel.”
Itt kell közbeszólnom. Ismerünk más visszaemlékezéseket is, amelyek megerősítik a rendező-író által cáfolt, vallástól független emberi együttérzést: Benedek István Gábor A komlósi Tóra című, sok kiadást megért és sok nyelvre lefordított regénye, Kuczka Péter Seregek Ura című oratórikus műve nem légből kapott, hanem személyesen megélt történetek. De kitekintve a világba: a Hegedűs a háztetőn Anatevkája zsidó és keresztény lakosságának szimbiózisát elfogadjuk? Elfogadjuk azt is, hogy a bűn ott is kívülről jön? Hogy a pogromot bejelentő csendőr ott is kezdetben segíti a zsidókat? Hogy Tevje legkisebbik lánya, Havele Fegykához, az orosz fiúhoz megy férjhez? Elfogadjuk, mert hatalmas, világsikerű amerikai film? (Igaz, hogy az alapjául szolgáló kisregényt, Sólem Aléchem Tóbiás, a tejesember című művét lényegesen kevesebben ismerik.) Nálunk nem élhetett együtt a két kultúra, mint Anatevkában, ahol az orosz gopak mellett egy légtérben táncolják el a zsidó hórát? A magyar rendező-író szerint a Jób lázadása egy „Vityebszktől Nagy-Kállóig terjedő kulturális kört idéz”, „háttérben egy zsidó-paraszti mesevilággal”. Elhangzik a nagykállói csodarabbi csodanótája, „amely meggyógyította Kossuth apánkat, héber és magyar szöveggel, a Szól a kakas már…”, „sorakoznak a népies-balladás mesevilág motívumai…” és így tovább. A tények cáfolnak. Létezett magyar falusi idill zsidók és keresztények között: ott látható az Farkas István képein a falusi kricsmiben együtt iszogató férfiakkal, a filmről a rendező által romantikus ál-idillnek nevezett anyai gyengédséggel (A gyermekével játszó anya című kép), a hatalmas üvegvázában széltől meghajló virágok előtt a fenyegető távolba néző hölggyel („Történt valami?”), vagy Farkasnak azon a falusi tájképén, amelyen bizony nem zsinagóga felé lépdel a nép, hanem a jól ismert formájú keresztény templomba igyekszik. És nézzük a másik nagy zsidó festő, Ámos Imre képeit: legalább kettőn ott a kárhoztatott nóta kakasa, nem szemétdombon, hanem szakállas zsidó kezében, aki mögött ott őrködik (még!) az őrangyal. És nézzük Ámos képén a rabruhában, kivégzésére előkészített, lekötött szemű férfi előtt álló keresztény (barna ruhás, talán ferences) papot körülvevő tragikusan részvevő, ki tudja, milyen vallású arcokat…Ezek a festőknek a valóságban nem létezett, idilli világú álomképei? És a Szól a kakas…nóta bekomponálása a filmzenébe a zseniális Jeney Zoltán zeneszerző és tudós kósza ötlete?
Most vissza a rendező-író soraihoz, amelyekben keményen (és durván) summázza ítéletét: „Ez a film ’kiszolgál’ egyszerre magyar és zsidó hiúságot. Olyan idillt fest, amelyet zsidók és magyarok együtt fogadhatnak el – a valóság ellenében. Szépséges zsidó mesevilággal kárpótolja zsidó nézőjét a meghamisított valóságért, és meghamisított valóságot tálal a fasiszta nép általánosító és otromba vádjától sértett magyar tudatok számára. Végül pedig közös folklórt, egzotikumot, ’könnyes históriát’ kínál a külföldi nézőnek.” Vissza-visszatérnek emlékezetembe a Hegedűs a háztetőn képsorai és dallamai. Elfogadtuk, imádtuk, agyonnéztük. Pedig abban inkább vannak mesés részletek (amelyek a regényben nincsenek): Tevje fiktív álmának elbeszélése és annak mesés-szürrealisztikus filmes megoldása Fruma Sáráról; a kedves öreg csacsener falulátogatásai; a lányok felszabadult tánca; a szénában hanyatt fekve álmodozása a jövőről; és a Motl-fiú varrógépének csodája…Végül a számunkra igen lényeges kérdés: milyen Tevje viszonya az ő Urához: baráti, cinkosan összekacsintó, tréfásan alkudozó („Neked ott fenn…nekem itt lenn…”). Több kortárs előadás született a Hegedűs-ből: Bessenyeié közel állt a Topol-alkotta figurához, ám a legújabb, Hegedüs D. Gézáé a lázadó Jób hangja: perel, vádol, követel. Az alapmítosz megváltozott még egy ilyen rövid idő során is, amiként a Jób mítosz is megélt jó néhány átértelmezést.
Miért fontos nekem ez a film? Természetesen elsősorban azért, mert én igaznak és szépnek éreztem, a környezetet valódinak, a színészek pedig – Zenthe Ferenc, Temessy Hédi és a kisfiút játszó Fehér Gábor – csodálatosan játszottak, érzelemdúsan de pátoszmentesen, szeretetet sugározva. Fontosságát még emelte, hogy elsőként adott hírt a falusi zsidóság deportálásáról, ami az én családomat is érintette. Rámutatott az elmúlt korszak – a holokauszt utáni évek – problémakerülő politikájára. A történész így fogalmaz: a Rákosi-rendszer antiszemitizmus volt, a Kádár-korszak amnéziapolitikus. A puha szocializmus egyik vívmánya volt, hogy felejtsük el az ötvenes évek elejének kemény diktatúráját, sőt ne beszéljünk a korábbi jobboldali rendszerről sem. Tabusították a negyvenes évek népirtását, így feldolgozásuk jóval később indulhatott el. A filmek persze átjutottak a hatalom szűrőjén: Máriássy Félix Budapesti tavasz (1955) című filmjében embereket lőnek a Dunába 1944 telén. Az előzményeket, a felsorakoztatást még látjuk, utána már csak a következményt, a levetett cipőket a Duna-parton. Maga a holokauszt ábrázolatlan maradt. A művészeti kényszer: beszélni kell róla, de mégsem lehet tényszerűen, meghamisítás nélkül elmondani az elmondhatatlant. De a művészet nagy erő. Fábri Zoltán Utószezon című filmjében (1966) egy szürreális gázkamra-jelenet látható.
A költészetben is kényszerítő erővel törtek fel az emlékek: az első megszólalás Gergely Ágnesé, aki a mezüzének és jelentésének, vallási szimbolikájának szentelt verset (Az ajtófélfámon jel vagy, 1963), majd még keményebben-fájdalmasabban a Temető Pannóniában című versben, amely a szégyenlős-alamuszi elhallgatás ellen tiltakozik, mert a zsidó temetőt eufemisztikusan Kozma utca 6-nak kell nevezni.
Száraz György történészi alapossággal, empátiával, tárgyszerűen és elfogultság nélkül jelenteti meg először a Valóság-ban (1975), majd könyvformában is az oknyomozó Egy előítélet nyomában című művét (1976). Ember Mária megírja a Hajtűkanyar két kötetét (1977). Az elhallgattatás-feledtetés intézménye már a könyvkiadást sem sújtja anatémával.
Ilyen előzményekkel küzd meg a Jób lázadása, a maga csendes, meleg, őszinte és igaz eszközeivel. Külföldön óriási sikert aratott: San Remoban Nagydíjjal jutalmazták, Cannes-ban pedig elnyerte az Ökumenikus Zsűri díját. Itthon Zenthe Ferenc Jób megformálásáért megkapta a Magyar Filmkritikusok díját. Hosszú ideig csend volt a filmről, jelentőségét elhomályosította a Saul fia Oscar-díjas sikere, majd 2019-ben restaurálták a filmet, így újra fókuszba került. A fanyalgó kritikákat felejtsük el –adózzunk elismeréssel és tetszéssel a korábban újítóként megjelent alkotásnak.
(Epilógus. Szemelvények néhány kritikából.)
„Ez egy olyan film, amit nem felejt el az ember. Egy szép és igaz történet hagyományról, erkölcsről, kötelességről, az embertársak és Isten szeretetéről.” (Forward, Masha Leo, 1984)
„A Jób lázadása egyszerre szép és tragikus. Nagyon szép. Csodálatos látni. Ragyogóan extravagáns, érzékien gazdag.” (Los Angeles Times, Kevin Thomas, 1984)
„Azok közül a filmek közül, melyek az 1943-as zsidóüldözést mutatják be, a Jób lázadása a legautentikusabb, legmeggyőzőbb és legmeghatóbb.” (New York Post, Archer Winstein, 1984)
A 2019-es restaurálás után az Urániában bemutatott filmről Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát így nyilatkozott: „Megrendítő, csodálatos alkotás, mindenkinek meg kellene néznie, mindenki tanulhat belőle. Benne van a filmben az a remény, hogy hitből újjáépíthetünk egy társadalmat.”
•
Védett nők
„Véget kell vetni a nők elnyomásának.”
(Robert Merle: Védett férfiak)
Azok a szép, (feszült!) napok* a nyolcvanas években! Amikor gyermekem megbetegedett, és én odaadóan (és rémülten) ápoltam. És amikor a másik is megbetegedett, ugyanolyan figyelmesen (és még rémültebben) igyekeztem gyógyítani. És amikor már nagyon hosszan voltak betegek, mosolyom apadt, erőim lankadtak, s a feszültség ugyan fokozódott, de már semmi szépséget nem ígért. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, járni csak módjával, a vérnyomásmérő higanya biztatásra sem tudott 100 hgm fölé menni. Volt egy jó szándékú, kedves doktornénim, aki gyerekkorom óta ismert, és amikor eljött hozzánk, csak rövid ideig nézegetett itt-ott, majd határozottan beutalt a saját osztályára, a nevezetes négyes belre. Akkor még nem tudtam, miről nevezetes, de a tudás hamar elérkezett.
Tizenkét ágyas szobába kerültem, különféle korú és diagnózisú betegekhez, – persze mind nő, mert a kórházakban még nem vezették be a koedukációt, csak a vécében. Igaz, akkortájt nem is lett volna igényem másféle koedukációra – a vécére sem volt. Az első viziten a kedves doktornéni megint vérnyomást mért, mintha el is sápadt volna, és megkérdezte: – Jól vagy? – Hát hogy lettem volna jól, nem azért jöttem.
– Adok neked egy jó nyugtatót, hogy tudjál éjjel aludni – mondta aggodalmasan. – Eddig Andaxint szedtél, ebben nagyobb a hatóanyag, – és máris a számba erőltette az újabb csodafegyvert. Grandaxinnak hívták, és a poliglottok tudják, hogy ha grand, akkor tényleg több van benne. Egész éjjel sebesen vert a szívem, dobogásának hangját úgy észleltem, mintha metronómot ültettek volna a fülembe, ott hallottam a szinte szünet nélküli kalapálást. Meg se kíséreltem lefeküdni, kimentem a folyosóra sétálni. Az ügyeletes nővér (megkívánta a nővérke megszólítást) többször rám is szólt: – Ketteske, azonnal menjen az ágyba! De a Ketteske, a személyiségemet vesztett én, egyáltalán nem akart ágyba menni. Sőt reggel a kedves doktornéni által rendelt következő Grandaxint nem voltam hajlandó bevenni. Alapos gyanúm volt, hogy mérgezés áldozatává válnék.
A vizit után a doktornéni szobára rendelt.
– Mi az, hogy nem veszed be a gyógyszert, amit rendeltem?
– Nagyon rosszat tett nekem – mondtam, és semmi bűnbánat nem volt bennem.
– Akkor kipróbálunk valami mást – mondta elbizonytalanodva, és meg se mondta, mi az a fehér tabletta, amit a gyógyszeradagolómba tett. Nem vettem be, anélkül is élménydús éjszakám lett. A szomszéd ágyon hangos és hosszas hörgés után meghalt az „ileuszos” néni, ággyal együtt vitték ki a kórteremből, mert nem volt hely a tepsinek. Alig hevertük ki a megrázkódtatást, új nénit hoztak, aki egész éjjel azt kiabálta, hogy mumusok ülnek az ágya szélén, és el fogják vinni. Nem vitték el – sajnos -, úgyhogy reggelig kergette őket szóban, ordítva, mert nem volt ereje még felülni sem, csak úgy küzdött velük pirkadatig, amikor is mumustermészetüknek megfelelően nyom nélkül elpárologtak.
Reggel a szokott rituálé: a kedves doktornéni méri a vérnyomásomat. Vérvörös lett tőle, amikor leolvasta: 90/80 hgm, azonnal menj haza, mondta látható rémülettel, itt csak meg fogsz halni. Hát nem ezért jöttem, próbáltam hangot adni a véleményemnek, úgyhogy megegyeztünk a távozásban, na de hová? Ha hazamegyek, minden úgy folytatódik, mint amiből el kellett jönnöm. És akkor jött a megváltó ötlet: – Utazz el valami jó helyre, üdülőbe, adok beutalót, hogy egyágyas szobát kaphass, csak el innen, mielőbb!
Ebben egyetértettünk, de hogyan? Én még soha nem távolodtam el a gyermekeimtől a munkahelyemnél messzebbre és hosszabb időre, most hogyan utazzam fel a Mátrába, ahová a beutalót kaptam?
– Elmégy – mondta szigorú apám, aki szülőföldjének nyelvjárásából talán csak ezt az egy idiómát őrizte meg. – Csak szervezés kérdése – mondta ügyes és gondoskodó anyám. – Idehozod a gyerekeket, valahogy elleszünk velük napközben, este munka után besegít az apjuk; éjszakára van egy kiságyunk meg egy matracunk Ez volt a terv, a barátnőm kölcsönadta rövid kisbundáját, mondván, hogy ebben könnyebb hegyet mászni, mint az én hosszú posztókabátomban. – Hegyet mászni? – vihogtam magamban, mert a kórházba menetel előtt járni is alig tudtam.
Apám kivitt Hycomatjával a buszpályaudvarra, valaki fellökte először a bőröndömet, aztán engem a buszra, majd apám visszapöfögött az elhagyott családhoz, én meg óriási rázkódásokkal, zötyögésekkel, egy menet közbeni kerékcserével három és fél óra alatt megérkeztem a 91 km-re lévő Mátrafüredre.
A hely amúgy szép volt, havas tájban terméskő üdülő, a bekerített területen belül öt perc járásra tőle az étkező és a konyha. A szobám kétszemélyes lett volna, ha a kedves doktornéni nem adott volna igazolást, hogy egészségügyi okokból egyedül kell lennem. Minthogy kívülről se külsérelmi nyomaim nem voltak, végtagjaim száma az előírásos, és egyik sem volt törött, az üdülő vezetőnője szemüvegét cserélve nézegetett, hogy mivel érdemeltem ki ezt a kiváltságos helyzetet. De – minthogy a kedves doktornéni nemcsak az üdülő felügyelő főorvosa volt, hanem alezredes is, parancs az parancs. Megkaptam a földszint 3-as szobát és a hozzá járó 3-as étkezőasztalt. Mindkettőt egyedül. Ez nemcsak a vezetőnő érdeklődését keltette fel, hanem a beutaltak között magányosan lézengő férfiakét is, egyesekből nyomban kiváltotta a vadászösztönt.
Én pedig megkezdtem gyógyító kúrámat. Rögtön reggeli után kimentem sétálni – na jó, ez túlzás, tettem néhány lépést, ugyanígy ebéd után. A többi időben olvastam, kezdetben régi kedvencemet vettem újra elő, visszaidézve korábbi elomló álmaimat, Turgenyev káprázatos novellájával, A diadalmas szerelem dalával. De nem sok idő maradt a magányos elmélyedésre: a második napon vacsora után ismerkedési estet rendeztek; ezen én egyáltalán nem akartam részt venni, de rám dörömböltek, hogy kötelező. Pedig éppen a kötelező dolgok elől menekültem.
Konfekció-eleganciába öltözött beutaltak tömege töltötte meg az étkezőt, ahol párásan terjengett a vacsoraszag. A helyiség funkciójának átváltoztatására három asztalból összetoltak egy emelvényfélét – piros posztóval letakarva, a VEZETŐSÉGNEK felirattal, a két szélén egy-egy cserép muskátli -, a főszereplő középen egy paleolit korból származó minőségű és mamut méretű magnó, még nagyobb hangszórókkal – a hangzavar minden feltétele adott volt. A vezetőnő, hopmesteri szerepben, előadta az est programját: elsőként szellemi vetélkedő (hogy megelőzze, hiszen már sok tapasztalattal rendelkezett, az ismerkedések szeszben szövődő gyakorlatát), majd tombola, bűvészmutatványok, végül a tombola kisorsolása után végre TÁNC! Nem volt menekvés, hiába nyertem meg a nagyon alacsony szintre szabott intelligencia-versenyt, ezzel csak felhívtam magamra a figyelmet, és az amúgy is szaglászó kopók közeledését. Nem vonulhattam vissza a szobámba, mert a kulcsot le kellett adni. De ami abból a recsegő-ropogó, ordító Telefunken magnóból szólt, az bizony nem a szférák zenéje volt. De nem is az a fajta tánczene, amire mi, akkori már-nem-fiatalok-még-nem-öregek táncolni szerettünk, meghitt, whiskygőzös házibulijainkon. Egy kis Beatles, egy kis Rolling Stones, majd az alkoholmámor szédületében már csak lassúzni képesen Elvis mélyen búgó hangjára vágytunk – hát itt nem ez volt. Reszketett a hold a tó vizén, Istenveledet mondtunk édes Piroskánknak, Egy szál harangvirágot adtunk a kék szemű lánykának, mert az illett a mosolyához, – hát nem. Leültem egy sarokban, és igyekeztem feltűnés nélkül olvasni. Ezt nem kellett volna. Ugyanis a Lady Chatterlay-t olvastam, ami – hosszú tiltás után – akkor jelent meg először magyarul, címlapja eléggé hivalkodóan árulkodott a beltartalmáról, és én, minthogy olvastam, a címlapot természetesen kifelé fordítva tartottam. Mintha hivalkodnék felvilágosultságommal. Pedig dehogy. Éppen arra figyeltem, mennyire nem csak ARRÓL szól a regény, ami miatt betiltották, hanem milyen világosan, tárgyszerűen érzékelteti az elgépiesedett civilizációt, a háborús sérült arisztokrata gőgös távolságtartását lenézett, de ép és egészséges kertészével-mindenesével szemben; a bátorságot, ahogy a Lady odahagyva luxuséletét és parádés kastélyát, szeretője után megy a bányába, akit a féltékeny arisztokrata férj durván elzavart birtokáról, és kemény munkára kényszerített.
A Lady jellemén töprengtem, közben súgás-búgás indult el a zsúfolt teremben, hogy az „intelligens versenyt nyert nő” valami „szexeset” olvas. A vállalkozóbbakat ez felbátorította, és máris egy szeszpárás lehelet csapott az arcomba, a kérdéssel: – Szabad? – mármint hogy táncolni vele. Éppenhogy szabadságomat éreztem korlátozva ezzel a rámtöréssel, de mivel mindenki táncolt, be kellett állnom a tömegbe, ahol éppen a Tölcsért csinálok a kezemből-t üvöltötték a hangszóróval, a számomra amúgyis harsány hangú Zalatnayt kórusként erősítve.
Mindegy. Lezajlott az est, és én a szeszpárás férfinak nemhogy a nevére – mert be se mutatkozott – de az arcára sem emlékeztem. Az ismerkedési est részemről ismerkedés nélkül ért véget.
Másnap korán, a tejeskávé-Hitler szalonna reggeli után elindultam fejlesztő sétámra – menekülés a társadalomból – és lépegettem is néhányat. Ugyanezt megtettem ebéd után is, most már bátrabban, a fákon jelölt sétautak felé óvakodtam. Észre kellett vennem, hogy valaki követ. A tegnap esti szeszben párolt arcot véltem felismerni a felém közeledőben.
– Kiskezit csókdosom, kisasszony – nyeldekelte ki magából nyálasan. – Merre, merre?
– Nem tudom, csak úgy levegőzöm. És nem vagyok kisasszony.
– Hát csak nem követte el azt a butaságot, hogy odaadta a kacsóit valakinek?
– Nem így mondanám. Férjhez mentem, gyerekeim vannak.
– Milyen jól tette, hogy nem hozta el őket is! Így most legalább kettesben lehetünk!
– Nem nagyon vagyunk kettesben, a fél üdülő itt csúszkál, botladozik körülöttünk.
– Csókdosom a kacsóit, teszünk róla, hogy kettesben lehessünk! Kanyarodjunk el a Máriácskához!
Az üdülőben talált prospektusok egyikekből tájékozódhattam, hogy a Máriácska egy kis patak fölé emelt dombon, női személy alakjában képviseli az isteni jelenlétet, és vonzza az áhítatra vágyókat. A szeszszagú is oda vágyakozott. Mindenáron arra akart rábírni, hogy térdeljek le vele együtt, és közös, forró imában egyesítsük lelkeinket. A csendes elhárításra nem hallgatott, kezdett erőszakosabban követelőzni a szent szeretet nevében.
– De hát kisnaccság, mért ne imádkozhatnánk együtt? Milyen forró kapocs lehetne kettőnk között!
– Kedves Uram, ennek több oka van. Az első ok az, hogy én zsidó vagyok. A második ok az, hogy még zsidónak sem vagyok hívő.
A szeszvörös arc citromsárgára változott, meggyorsította lépteit, elhagyta a Máriácskát, vele együtt engem, és ezután már csak az étteremben láttam, ahol zsúfolt szájjal próbált szédíteni valaki mást.
Azt hittem, megúsztam ennyi kísértéssel. Tévedtem. A kísértés újabb kíséret formájában jelentkezett: viszonylag jól öltözött férfi, túrabakancsban, turistabottal, láthatóan széles jókedvében rakosgatta egymás elé a lábait. Követett.
– Bocsánat, hölgyem, kísérhetném a sétáján? – búgta mélyített baritonon.
– Köszönöm, jól vagyok egyedül.
– Ne mondjon már ilyet, látom az arcocskáján a szomorúságot. Engedje, hogy felvidítsam!
– Nem szomorú vagyok, csak szeretnék egyedül lenni.
– De olyan szomorú dolog egyedül lenni egy ilyen gyönyörű, havas tájban, tiszta, metsző hidegben! Hadd derítsem fel!
– Mivel szeretne felderíteni?
– Hát beszélgethetnénk a világ dolgairól, meg magunkról.
Nohiszen, gondoltam. Egyik jobb, mint a másik.
– Például elmondhatná, mi a foglalkozása, hol dolgozik, ez biztosan nagyon érdekelne.
– Igen. Én nagyon szeretem. Az Akadémiai Kiadónál vagyok főszerkesztő.
Sikerült még egy arcot elsárgítanom. Hová lett a sportos, pirospozsgás orca? A vidám tekintet?
– Á, vagy úgy! – csak ennyit mondott. Kapta a botját, és az enyémnél sokkal gyorsabb tempóval sikamlott az üdülő felé.
A hátralévő időben sikerült maradéktalanul élveznem kiharcolt magányomat. Egyedül sétálgattam, a közös programokban – pingpong, billiárd, csocsó – nem vettem részt, nagy élmény volt a Lady Chatterlay és a róla való saját értelmezésem kialakítása. A szobámba egyedül mentem, egyedül aludtam, a magammal vitt kazettákat hallgattam saját kis magnómon. Bármily ingerlő lehetett feltűnő magányom, mégsem sodort kalandokba engem. A pusztán a lényem lényegi adottságaiból rólam kialakult kép tökéletes biztonságot és abszolút védettséget szerzett számomra.
Többé már nem voltam nő.
* Idézet Petri György Részlet című verséből
Illusztráció: filmplakát fh.
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: MEGTÖRT PÁLYA, TÖRETLEN LÍRA →
Magyar Miklós: Száztíz éves »A Vatikán titka« →
Gál Csaba: Van-e kiút az európai kultúra válságából? →
