Dráma

június 17th, 2024 |

0

NEMES KLÁRA: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK

•

DRÁMA HÁROM FELVONÁSBAN

SZEREPLŐK – ELSŐ FELVONÁS
JÁNOS
JULIS /János felesége
PISTA / János apja
TERÉZ / János anyja
IMRE
NEMESASSZONY
MOSOLYGÓ / nemesasszony apródja
KATONA
JANICSÁROK

HELYSZÍN – ELSŐ FELVONÁS
1526. néhány nappal a mohácsi csata után
Mohács és környéke, Magyarország

SZEREPLŐK – MÁSODIK FELVONÁS
IMRE
NEMESASSZONY
CSILLAG
MUSZTAFA
MOSOLYGÓ / /nemesasszony lovagja
JÁNOS
KOVÁCSLEGÉNY
DAJKA
CSELÉDEK
PORTYÁZÓK

HELYSZÍN – MÁSODIK FELVONÁS
18 évvel később
Mohácsi szandzsák területe,
Nemesasszony udvarháza valahol Mohács és Pécs között
templom gyóntatószéke

SZEREPLŐK – HARMADIK FELVONÁS
MUSZTAFA
CSILLAG
BÉG
JUSZUF
VÁNDOR
VÁNDOR 3 TÁRSA
IDEGEN ASSZONY, FÉRFI
KÉT OSZMÁN KATONA
TÖRÖK SZOLGA

HELYSZÍN – HARMADIK FELVONÁS
Pécs, a mohácsi szandzsák bég rezidenciája
fogadó
a mohácsi csata színhelye
mohácsi tanya
erdős rész

ELSŐ FELVONÁS

NYITÁNY

A ZENE VÉGÉN LASSAN SZÉTNYÍLIK A FÜGGÖNY.

1.

A színpad még mindig sötét, csak a fáklyák sokasága világítja meg a színteret. Elmosódott hangok, lovak prüszkölése, ásók, kapák tompa zaja hallatszik, majd egyre erősödő ima. Sakálok alakjai tűnnek fel a fáklyák fényében. Néhány lángnyelv feléjük csap, mire hangos nyüszítéssel hátrálni kezdenek, míg bele nem vesznek a homály rengetegébe.

2.

Világos színpad

János háza

Teréz batyuba csomagolja a megmaradt elemózsiát. Julis jön ki a szobából maga után húzva egy nagyobb zsákot. Óriási hasa jelzi, hogy közel a szülés ideje.

TERÉZ:   Julis! Megmondtam, kihúzom, ha elkészültél!

JULIS:   Kevés az időnk, és magának elég dolga van…

TERÉZ:   Nem helyes ekkora súlyt cipelned, beindítja a szülést. Akkor mit csinálunk?

JULIS:   Nyugodjon meg anyuka, a baba tudja, hogy a legjobb helyen van.

TERÉZ (miközben csomót köt a kenyeres vászonra):   Pistának is már itt kellene lennie.

JULIS:   Várjunk az udvaron?

TERÉZ:  Azt mondta, ki ne mozduljunk a házból, amíg vissza nem ér!

JULIS (nehézkesen leül):   Maradj ott bent még egy kicsit! (simogatja a hasát)

TERÉZ (az ablakhoz lép, onnan les kifelé):   Semmi mozgás.

JULIS:   Gondolja, befogta már a szekér elé az ökröt?

TERÉZ:   Nem megy az olyan gyorsan lányom. Éppen ezért nem értem ezt a mozdulatlanságot. Rosszat sejtek, nagyon rosszat. A kutya sem ugat, pedig eddig be nem állt a szája!

JULIS:   Legutóbb, amikor rosszat sejtett, leégett Bálint gazda tanyája. Ne sejtsen

semmit, mert még bajt hoz ránk!

TERÉZ:   Mintha csak úgy ki-be tudnám kapcsolni az érzéseimet! Miket nem mondasz!

Még hogy én hozom magunkra a bajt?  Ha nem nézném, hogy állapotos vagy az egyetlen unokámmal, bizony felpofoználak!

JULIS:   Az egyetlen? Két fiamat elvitték katonának. (csendesen sírni kezd) Ki tudja, mi történt velük, hol lehetnek?

TERÉZ:   Azok már a mennyben. (keresztet vet) Isten nyugosztalja őket.

JULIS:   Amíg János nem hoz bizonyosságot, addig ezt nem fogadom el!

TERÉZ:    Jól van lányom, az anyai szívvel nehéz szembeszállni. (még mindig az ablakból kémleli a vidéket) Bánom, hogy riadalmat keltettem. Pista jön, de mi van a kezében?

Nyílik az ajtó, Pista lép be, valamiféle ruhafoszlányt szorongatva.

TERÉZ:   Sokáig tartott. Mindent elintéztél?

PISTA:    A szekér indulásra készen, már csak Jánosnak kell megérkeznie.

JULIS:    Harmadik napja, hogy elment, jaj!

TERÉZ:   Ne sopánkodj annyit, mondtam már! Ezt a sok fájdalmat megérzi a baba, és még bent marad.

JULIS:    Az előbb azt mondta, mindjárt kifele jön!

TERÉZ:   Ki tudja, miként dönt a gyerek, ennyi idegeskedés után.

JULIS:   Ne mondjon nekem ilyeneket, mert még a végén tényleg valami rossz történik, ahogy megjósolta.

PISTA:   Teréz! Már megint bolondságokon jár az eszed? Megjósoltad, mi?

Teréz csendesen lehajtja a fejét, Julis válaszol helyette.

JULIS:   Rosszat sejt, ezt mondogatta, és én félni kezdtem. Meg a baba is.

PISTA:   Teréz, Teréz…

JULIS:   Meg azt is mondta, hogy az én áldott fiaim már a mennyek országában járnak.

TERÉZ:   Szégyentelen, hát elárultál!

JULIS:   Mondta, vagy nem mondta?

TERÉZ:   Mondtam. És így is van. Két szép szál unokám a sártenger hullámai alatt pihen csendesen.

Julis ismét felsír.

PISTA:   Elég legyen! Lassan világosodik, és mi várakozunk, ahelyett, hogy úton lennénk! A többi tanyából már rég elindultak az emberek.

JULIS:   János nélkül nem megyek!

PISTA:   Majd beér minket lányom.

TERÉZ:   Olyan ez a vidék, mint egy mészárszék, bármelyik pillanatban megjelenhet a halál!

PISTA:   Megsuhintsalak asszony, vagy abbahagyod a károgást?

JULIS:   Nem akarom Jánost is elveszíteni! Azt már nem élném túl!  Várjunk még egy csöppet, egy órányit, nem többet, és ígérem akkor szófogadó leszek!

PISTA:   Lányom, nyakunkon a török. Hát nem érted? (felemeli a kezében lévő színes ruhafoszlányt) Tudod, mi ez? Nem magyar vászon az biztos. Itt találtam hozzánk közel. Törökök portyáznak szerteszét. Mit gondolsz, mit tesznek velünk, ha itt találnak?          Hamarosan lángba borul minden, és akkor nem lesz, kit sirass, mert mi magunk is a tűz martalékává válunk! János erős, és kitartó, utolér minket!

JULIS:   De a hasam, azt mondja, ne menjek.

TERÉZ:  Csak nem?…

JULIS:   Nem fáj, de olyan nehéz, mintha súlyos kövek lennének bennem.

PISTA:   Majd én segítek, gyere lányom, gyere! (Julis Pista segítségével lassan feltápászkodik a székről)

TERÉZ:   Megerőltette magát, hiába kértem, hogy ne emeljen.

Nyüszíteni kezd a kutya, halk zajok kintről.

PISTA:   Csönd legyen! Valaki járkál odakint! Nem megmondtam, hogy mennünk kell? (erősödik a zaj) Asszony, hol a konyhakés?

TERÉZ:   Elpakoltam.

PISTA (előhúzza derékövéből a bicskáját):   Ez is megteszi. Most imádkozzatok!

3.

Teréz és Julis összebújnak, az idős férfi pedig védőn áll bicskáját szorongatva a két asszony előtt. Feszült csend, majd lassan nyílik az ajtó. János lép be csüggedten, a három rémült arc láttán azonban összeszedi magát. Megkönnyebbült sóhajok, majd sírós ölelkezés.

TERÉZ:   Hála Istennek, épségben megjöttél fiam!

PISTA:   Azt hittük itt a török.

JÁNOS:   Miért nem indultatok el a többiekkel?

PISTA:   Az asszonyok utánad siránkoztak.

JÁNOS (Teréznek):   Hát azt rosszul tettétek. Vérben ázik minden, még az eső sem mossa teljesen a sárba a vörösséget. Ezek a kutyák nem kíméltek egyetlen lelket sem.

JULIS:   János, a fiaink?

JÁNOS:   Azok? Ki tudja melyik sáncba lettek elföldelve. (Julis sírni kezd) Ne sírj, Julis. Isten adta, Isten elvette. Gondolj arra, aki a hasadban van.

PISTA:   Induljunk végre!

JÁNOS:   Induljunk!

Hatalmas mennydörgést követően szakadni kezd az eső.

PISTA:   Ez hiányzott. Ebben a meglazult talajban elmerül a szekér.

JÁNOS:   A vihar után sem lesz könnyebb.

PISTA:   Ez a mi szerencsénk. (Terézhez) Ugye megmondtam időben, hogy ne késlekedjünk?

JÁNOS:   Megvárjuk, míg elcsendesül, és gyalog vágunk neki, mert itt nem maradhatunk.

PISTA:   Nézz Julisra, nem bírná ki!

JÁNOS:   Pedig muszáj. Amit láttam, még elmondani is nehéz, nemhogy átélni. A maradás biztos halál.

PISTA:   Édes fiam, gyalog lehetetlen.

JÁNOS:  Hát nem értitek? Nincs, aki megvédjen minket. A nemesség elszaladt, csak magunkra számíthatunk. Amint eláll az eső, mi is Pozsonynak indulunk.

TERÉZ (kikémlel az ablakon):   Hát az nem mostanában lesz. Egyre jobban siratja az ég a holtakat.

PISTA:   Asszony!

TERÉZ (Julisra néz):   Julis, olyan az arcod, mintha el akarna távozni belőled a lélek!

JÁNOS (Julis felé kap):   Kedves! (Pistával székre ültetik, Teréz vízzel itatja, majd lemossa az arcát)

JULIS:   Ne aggódjatok, csak egy kicsit elszédültem.

TERÉZ:   Igyál lányom! ( Jánosnak) Igaza van apádnak, Julis még a tanya végéig sem bírná ki.

JÁNOS (Teréznek):   Gondolod, a vihar megállítja a törököt? Megoldást kell találnunk, hogy mielőbb magunk mögött hagyjuk ezt az elátkozott földet!

JULIS:   Ne törődjetek velem, induljunk, ahogy Jánosom mondja!

TERÉZ:    Lelkem – galambocskám, gyere, menjünk a kemence mellé, aztán, dőlj szépen az ölembe. (átsegítik Julist a kemence padkájára) Pihenj kicsit lányom, míg eláll az eső, míg megszelídül a szél! (Julis elalszik)

JÁNOS (Pistának):   Nem lesz ennek jó vége! Túl sok időt vesztünk. Szekérrel sem biztos, hogy megmenekülünk.

PISTA:   Igazad van János, de nézz Julisra! Olyan gyenge, mint a harmat, nem élné túl a hosszú utat. Talán, ha elbújnánk!

JÁNOS:   Komolyan azt hiszed, van olyan hely, ahol elrejtőzhetnénk? Ellenség portyázik mindenütt! Ezek nem mennek tovább apám, hanem itt maradnak, és bármit megtehetnek büntetlenül!

PISTA:   Hát akkor készüljünk a halálra fiam, mert mi innen nem mozdulhatunk.

4.

A vihar amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eláll. Mély csend. Pista az ablakhoz, János óvatosan az ajtó felé lép. Váratlanul dörömbölni kezdenek az ajtón, a kutya ismét hangosan ugat, Julis felriad álmából, Teréz remegve húzza vissza magához a menyét.

EGY NŐI HANG:    Kérem, engedjenek be, sebesülttel vagyok!

János lassan a kinyitja az ajtót. Nemesasszony lép be az apródjával, mindketten egy katonát támogatnak erőlködve. János és Pista segítségükre sietnek, és egy szalmazsákra fektetik a sebesültet.

NEMESASSZONY (székre ül, apródja úrnője lábához kucorog):   Menekülés közben sárba ragadt a hintónk. A kocsis a szolgákkal együtt magunkra hagyott, elfutott. Csak ez a kis mosolygós maradt mellettem, de mit kezdek egy kisfiúval, ha megtámadnak a rablók? Ez a bátor katona talált ránk, és éppen időben, mert két török tűnt fel váratlanul. Honnan bújtak elő, nem tudom, de az biztos, ha ez az ifjú nincs ott a közelben, akkor most vérbe fagyva feküdnénk valahol. Testével védett minket, bátran harcolt, lekaszabolta mindkét útonállót, azonban ő maga is mély sebeket kapott.

PISTA:   Hol történt mindez?

NEMESASSZONY:   Nem messze innen, ahol nemrég a csata dúlt. Kénytelenek voltunk arra hajtani, ahol még járható az út. A menekülők kitaposták, de az eső lassan elmosta, már csupán egy madártoll marad a sárbuckák fölött. Minden a mélybe merül, elragadja az iszap, ingoványos mocsárrá változott a táj.

JÁNOS:   Ahogy lelassít minket ez az égi háború, talán megnehezíti a fosztogatást is.

NEMESASSZONY:   Bárcsak…Akkor talán még lenne esélyünk, hogy életben maradjunk.

A katona felnyög, mire Teréz kibontakozik Julis kapaszkodó öleléséből, és a sérült fiatalemberhez siet. Lefejti róla véres mellvértjét, majd megbontja az egyik zsákot, edényt húz elő, vizet forral, és óvatos mozdulatokkal kitisztítja a sebeket.

JÁNOS:   Róla meg teljesen megfeledkeztünk! Annyi idős lehet, mint a nagyobbik fiam. Mint Istvánka volt.

Julis felsír.

PISTA (Julisnak):   Meddig siratod még a holtakat lányom? (maga elé) Hamarosan úgyis találkozunk velük a mennyek országában.

TERÉZ:   Össze kell varrnom a sebeket, több mély vágást kapott.

NEMESASSZONY:   Túléli?

TERÉZ:   Szerencsére a mellvért a törzsét megvédte, a karjai sérültek. Békeidőben a gyógykenőcseimmel talpra állítanám, később talán még kardot is forgathatna, de így, mikor menekülésben vagyunk a halál elől, nincs idő a gyógyulásra. Bár fiatal, és erős…

NEMESASSZONY (lehúz egy gyűrűt az egyik ujjáról és Teréznek nyújtja):   Tegyen meg érte, amit csak lehet, meghálálom.

TERÉZ (hárítja a mozdulatot):  Nem kell nekem senki kincse úrnő,  húzza csak vissza az ujjára. Bár szegények vagyunk, tudjuk mi a tisztesség, és ez a derék katona értünk is ontotta vérét, nem csak a főurakért.

PISTA:   Igazat szól az asszony, és ha valaki, akkor ő tudja, hogy kell sebeket gyógyítani. (Teréznek) Időben nem szűkölködünk, a ház foglyai lettünk, tedd a dolgod asszony.

Teréz ismét az egyik zsák száját bontja tűért, cérnáért, vászonért.

JÁNOS:   Ennünk kellene néhány falatot. Igaz csupán szalonna és kenyér van, de jut belőle mindnyájunknak.

Szél süvít végig a tájon, megtépázva a ház tetejét, az ablakokat. A férfiak a Nemesasszonnyal csendesen eszegetnek, az apród egy szelet kenyeret töm a szájában, Julis is lassan rágcsálja a szalonnadarabot, míg Teréz a katonát ápolja.

JÁNOS:   Gyere anyám, ülj közénk!

TERÉZ:   Ám legyen, talán utoljára eszünk együtt egy asztalnál.

PISTA:   Miért hívod a halált asszony?

TERÉZ:  Nem kell azt hívni, jön az magától. Itt ragadtunk, nincs menekvés, álljunk az Úr elé teli hassal.

NEMESASSZONY:  Én még reménykedem. Megvet ezért?

TERÉZ:   Miben hisz úrnő? Hogy megmentenek minket? Ugyan ki? A nemesség? Hét határon túl vannak már, olyan gyorsan elinaltak még a csata vége előtt!

PISTA:  Asszony!

NEMESASSZONY:   Hagyja csak, az igaza megszégyenít. Mindenki fejveszte rohant Pozsony felé, nem törődve semmi mással, és sokuknak előre kovácsolt a szerencséje, ranggal, arannyal, gyémánttal. Magam sem tudom, mi ez a bizakodás bennem, de azt érzem, van még miért küzdenem.

JÁNOS:   Dorottya főúrnőre emlékeztetnek ezek a gondolatok. Vakmerő égi angyal, aki nem rettent meg a töröktől. Sok férfi megirigyelhetné a bátorságát. Ő is a fiát kereste a holtak tengerében, s bár nem talált rá, elföldeltette a tetemeket, és miután a papok imát mondtak, akkor távozott.

NEMESASSZONY:   Arról tudtam, hogy még a várában várakozik, és addig nem hagyja el, míg nevelt fiáról hírt nem kap. Ferencet szerette, és az ifjú püspök is őt. Bezzeg a másik Perényi! Hogy lehet ennyire ellentétes jellem a két fivér között? Anyaként viselkedett mindkettőjükkel, s míg az egyik elfogadta, addig a másik gyűlölködött.

JÁNOS:   Az emberek őszinte csodálata sem szédítette meg, pedig oly magasan áll a többiek fölött!

NEMESASSZONY:   Az ifjú király annyira kedvelte, hogy bejáratos volt a palotába, nő létére még a tanácskozásokon is megjelent. A csata előtt is magához hívatta a király, ott ült a tárgyalásokon. Mennyi főúri nemes gyűlölte ezért! Pont azok, akik később elsőként menekültek!

PISTA:   Az a hír járja, szerencsétlen királyunk a megáradt patakba fulladt. Igaz ez?

NEMESASSZONY:    Még kutatnak utána.

JÁNOS:    Amit én láttam a harcmezőn, az választ ad mindenre. Dorottya főúrnő rendelt ki minket jobbágyokat, hogy keressünk élőket, és temessünk holtakat. A seregből nem maradt más, mint szétdarabolt testrész, széthulló húscafat. A földnek is más szaga volt. A véráztatta göröngyök úgy kapaszkodtak egymásba, mint az imádkozó kezek az elhantolt testek fölött. A holdvilágnál sokan látni vélték, ahogy páraként emelkedik egyre magasabbra a távozó lélek. Nem tudni mitől lett nedvesebb a sáncokból kialakított tömegsír, a nyirkos időjárástól, a még mindig csordogáló vértől, vagy a siratók könnyeitől.

JULIS:   És most mi lesz velünk János?

PISTA:   Hej, Julis, talán jobb azt nem tudni!

KATONA (gyenge hangon nyögdécsel):   Anyám, anyám…anyám…

Teréz melléje telepszik, kicseréli a borogatást a homlokán, aztán gyengéden végig simít az arcán.

TERÉZ:   Nyugodj meg gyermekem, itt vagyok! (katona ismét álomba szenderül)

PISTA:   Úgy hallom, elállt a szél, talán kissé felszárította a talajt, és mégis elindulhatunk. Szétnézek odakint. (választ sem várva kimegy)

TERÉZ (Nemesasszonyra néz):   Van egy száraz ruhám, ha meg nem sértem. Az úrnőjé csupa sár és vér.

NEMESASSZONY:   Ahova én megyek, ott jelentősége van ennek a cifraságnak. Mondhatnám, ez a menlevelem.

TERÉZ:   Hát jó, csak nehogy tüdőbajt kapjon a nedves anyagtól!

NEMESASSZONY:   Még nem is kérdeztem a nevét.

TERÉZ:   Teréz.

NEMESASSZONY:   Áldja meg az Isten, Teréz! Az én nevem …

5.

Nem tudja tovább mondani, mert hirtelen kicsapódik az ajtó, és Imre ront be kezében egy háromágú villával.

IMRE:   Meneküljön, ki merre lát, itt vannak a fosztogatók!

Összeesne a gyengeségtől, ha János nem kapja el. Leülteti, megitatja.

IMRE:   János! Hazaúton még én biztattalak! Hamis remények! A tanyámat felperzselték a bitangok, a házamnépe… a házamnépe nem élte túl. Lemészárolták őket, mint az állatokat!

JÁNOS:   Láttad őket? Hányan voltak, kik voltak?

IMRE:   Akkor történhetett, amikor a csatateret jártuk. Jaj, édes Istenem! Asszonyom testét kard járta át, a gyermekeim eltűntek, kicsiny testüket nem leltem sehol!

JÁNOS:   Talán élnek, és rabszolgának hurcolták el őket. Sokan voltunk távol, szinte minden erős jobbágy a térségből. Könnyű préda volt a gazda nélküli ház.

IMRE:   Nekem nincs vesztenivalóm, de neked itt a családod, indulj már, nem hallod? Fogd őket, és hátra se nézz, csak mindig előre! Meneküljetek! Én bevárom itt a gyilkosokat, és ezzel a villával bosszulom meg szeretteim vérét!

Pista jön ziláltan.

PISTA:   Hangokat hallok a távolból, kurjantásokat, és az eget vörösre festi a tűzvész! (észreveszi Imrét) Porig ég a szomszéd tanyája, tennünk kell valamit!

IMRE:   Pista bátyám, itt már nem segít semmi más, mint a menekülés! Induljanak, ne várakozzanak!

Julis hirtelen felsikolt. Hasához kap, egyre szaporábban veszi a levegőt. Teréz hozzá siet, a többiek dermedten figyelik Julis kétségbeesett fájdalmát.

TERÉZ:   Hát ez bizony megindult. (kérdőn tekint Jánosra)

JÁNOS (Imrének):   Szedd össze magad barátom, nagy szükség van most rád! (Imre felegyenesedik) Fogd a katonát, tedd a szekérre, és a többiekkel együtt indulj el, én itt maradok Julissal, és anyámmal.

PISTA:   Azt nem lehet, mindannyiunknak mennünk kell!

JÁNOS:  Közbeszólt az élet, apám.

TERÉZ:   Mindenki kifelé! (Julis egyre hangosabban jajgat, majd hirtelen elhallgat)

PISTA:   Maradok.

IMRE:   Én sem mozdulok!

JÁNOS (Imrének):   Barátom! Vidd a szekeret az emberekkel minél messzebbre, mentsd meg őket! Rajtunk már csak a Jóisten segít!

IMRE:   Ne kérd ezt tőlem, nem hagyhatlak itt!

JÁNOS:   Nálad becsületesebb, jobb barátot nem is kívánhattam volna, éppen ezért bízom rád a többiek életét. A sorsunk szétválik, és talán egyszer összefonódik, de most, ebben a helyzetben, nem tehetünk mást, az eszünkre kell hallgatnunk a szívünk helyett.(Pistához) Apám, amint lehetséges utánatok megyünk.

PISTA:   Nekem ne parancsolj, gyerek! El nem mozdulok innen nélkületek!

Julis ismét felsikít, Teréz határozottan felkiált.

TERÉZ:   Kifelé!

NEMESASSZONY (Jánosnak):   Hogyan hálálhatnám meg, mindazt, amit értünk tesz?

JÁNOS:   Úrnő, legyen erős, lehet, hogy magának kell utat találnia a halál között. Imre majd segít az ökörrel, jól ért hozzá, megbízható, derék ember.

NEMESASSZONY:   Önben egy nemes ember szíve és lelke lakozik János. Az Isten áldja meg, imádkozom, hogy még találkozzunk!

JÁNOS:   Menjenek, amíg nem késő! (Imrének) Indulás!

Imre felemeli a szalmazsákról a katonát, Nemesasszony szorosan átfogja az apródját, és kilépnek az ajtón. Imre még utoljára visszakiált.

IMRE:   Amint biztonságba helyeztem őket, visszajövök! Isten a tanúm, visszajövök!

6.

Teréz ismét vizet forral, csíkokat hasít a vászoningekből, sürög-forog. János Pistával a védekezéshez szerszámokat, késeket vesznek elő, azokat élesítik. Múlik az idő, a baba nem akar megszületni, a kinti mozdulatlanság, a csönd vészt jóslóan telepszik mindannyiukra.

Julis váratlanul akkorát üvölt, hogy szinte beleremeg a ház, azt követően egy vékonyka hangocska sír fel jelezve egy új élet kezdetét.

TERÉZ (büszkén magasba emeli az újszülöttet, majd egy ingbe csavarva Julcsi mellére fekteti):   Gyönyörű, erős fiúcska! (Julcsi félig ájultan küzd még a fájdalommal) Mi történt, lányom?

JULCSI:   Nagyon fáj, mindjárt belehalok…(ismét sikítani kezd, és erőlködve megszüli második gyermekét)

TERÉZ (fordul a meglepett férfiak felé):   Jánosnak ikrei születtek! Áldott legyen az Úr neve, ez jót jelent!

JÁNOS:   Két elvesztett fiam kárpótolta az ég!

Pista az örömtől hulló könnyeit törölgeti. Julcsi is jobban van, nehezen mozdul, de boldogan öleli magához csecsemőit.

TERÉZ:   Csakhogy a második, fiam, az lány!

JÁNOS:   Lány?

TERÉZ:   Bizony.

PISTA:   Az meg, hogy lehet?

TERÉZ:   Látni még nem láttam, de hallottam ilyet. (betakarja az újszülött lányt egy másik vászoninggel, majd Julis, és a házfal közé fekteti)(Julisnak) Szoptass Julis, először a fiút, utána a lányt!

7.

Julis szoptatni kezdi a fiát. Hatalmas zaj, erősödő hangok kintről, valaki szakadtáig rúgja az ajtót, míg az recsegve-ropogva engedelmeskedik, megadja magát. Két janicsár ugrik a házba, kezükben szablya. Teréz védőn ugrik a még fekvő Julis elé, János, és Pista a két rablóval dulakodik, nem veszik észre a váratlanul megjelenő harmadik janicsárt, aki hátulról leszúrja apát s fiát. János és Pista földre zuhan. Teréz kétségbeesetten védekezik, azonban hamarosan Pista mellé omlik élettelenül.  Julis sikít, harap, erejét összeszedve rúg-kapál, nincs esélye az erőszakos férfiakkal szemben. A szívéből egy tulipános penge mered ki gyilkosan.

JANICSÁR I. (felemeli, és átvizsgálja az újszülöttet): Egészséges fiú!

A másik kettő felforgat mindent, átkutatják az áldozatokat.

JANICSÁR II.:   Nincs más.

JANICSÁR I.:   Semmi? A gyerekért is jó pénzt kapunk. (harmadik fosztogatóhoz fordul) Gyújts tüzet! Hadd jelezze, itt már nincs keresnivalója senkinek!

Mindhárman el, halk pattogással égni kezd a nádtető.

8.

Imre jelenik meg a füstölgő házban. Fájdalmasan néz körül a romok között.

IMRE:   Pedig visszajöttem, ahogy megígértem…(felzokog) Miért? Miért történik mindez velünk, Istenem?

Hirtelen elhallgat, és Julis még mindig vérző teste felé fordul, mintha valami ott mocorogna, nyöszörögne kínjában. Odakap, és felemeli a vászoningbe tekert babát.

IMRE:   Hát egyedül téged mentett meg az Isten?

A baba, mintha értené, elcsendesül, egyre nagyobb a füst, Imre eltakarja az arcát, és az újszülöttel a karjában kimenekül.

Pattog a tűz, gomolyog a füst. János teste megmozdul, apjához, anyjához, majd Julishoz kúszik, sírva megcsókolja, aztán kihúzza szívéből a tulipános pengét, és nehézkesen feláll.

JÁNOS:   Esküszöm, hogy addig élek, míg ez a penge át nem hatol gazdája nyakán!

FÜGGÖNY

MÁSODIK FELVONÁS

FÜGGÖNY

9.

Tizennyolc évvel később, 1544.

Nemesasszony udvarháza a mohácsi szandzsák területén, valahol Mohács, és Pécs között.

Csillag a padon ül az eperfa alatt. Ingujjat hímez szorgos öltésekkel. Kora ősz van, néhány falevél lepereg a fáról, és a meleg napfény bearanyozza szinte az egész udvarházat. Nemesasszony jön, Csillag üdvözlésként felugrik, és kezet csókol.

NEMESASSZONY:   Maradj csak, és hímezd a kelengyéd, hamarosan szükséged lesz rá.

CSILLAG:   Hamarosan?

NEMESASSZONY:   Már a madarak is csicsergik a fáról, szerelmes az én keresztlányom!

Ne pirulj el, inkább üljünk le, és hadd hallom, ki rabolta el a szíved?

CSILLAG:   Azt nem énekelték a madarak?

NEMESASSZONY:  Csupán egy-két szómorzsát szórtak szerteszét a házban, és azokból bizony nem tudhatom, ki a szerencsés választottad.

CSILLAG:   Nem szeret a szívem senkit.

NEMESASSZONY:   Nem-e? Hiszen arcod pírjából, szemed mosolyából látom, hogy a hírek nem hamisak, igazat mondanak. Azt hittem én vagyok a fő bizalmasod, előttem nincsenek titkaid, és lám, mekkorát tévedtem! (kiveszi a lány kezéből a hímzést, és alaposan szemügyre veszi) Tulipánok, megint csak tulipánok, színük vörös, mint a vér. (hirtelen elhallgat, majd akadozva megszólal) Csak nem…?

CSILLAG (zavartan pillant Nemesasszonyra)   Kedvelem ezt a kecses formát, könnyedén varrom bármi vászonra, kár, hogy csak a képzeletemben él. Azt mondják nem csupán dísz, hanem növény, szép virág.

NEMESASSZONY (fájdalmasan):   Lále, a törökök így nevezik.

CSILLAG:   Musztafa beszélt róla.

NEMESASSZONY:   Hol találkoztál a bég fiával?

CSILLAG:   Apámhoz hozta a lovát, egy hosszú tüske tört a patkó alá.

NEMESASSZONY:   És, hogy került szóba ez a virág?

CSILLAG:  A lova kengyelén láttam, és a tőre markolatán. Akkor mesélte, hogy szülőföldjén tavaszonként még a szultán kertje is tulipánoktól színes, van közöttük sárga, de a legtöbb vörös, mint a láng.

Nemesasszony ujjai megremegnek, ahogy Csillag felé nyújtja az inget.

NEMESASSZONY:  Musztafa muszlim.

CSILLAG:   Nem is lehetne más, hiszen török.

NEMESASSZONY:   Ellenség.

CSILLAG:   Keresztanyám arra tanított, hogy békességben kell élnünk az idegenekkel.

NEMESASSZONY:   Így igaz, a sok harc után jobb a békesség. Azért csak tartsd magad távol ezektől az emberektől!

CSILLAG:   Semmit sem értek.

NEMESASSZONY:   Apád majd mindent elmagyaráz.

CSILLAG:   Talán, valami rosszat csináltam?

NEMESASSZONY:   Ó, dehogy gyermekem! (magához öleli Csillagot) Ha tudnád, mennyire boldoggá tesz, hogy itt vagy velem! Te hoztad vissza az életkedvem!  Sokszor kérdem Istent, vajon megérdemlem ezt a kegyet, ezt az ajándékot? Nagyon félek, hogy elveszítelek!

CSILLAG:   Engem nem olyan könnyű elveszíteni, azt akkor nekem is akarnom kell!

10.

Imre jön, Nemesasszony elengedi Csillagot, megtörli könnyező szemét, majd jókedvet színlelve mondja:

NEMESASSZONY:   Szaladj be lányom, hozz egy kupa frissítőt, megszomjaztam ebben a melegben!

CSILLAG:   Apám, maga is kér? (Imre megrázza a fejét, Csillag pedig beszalad a házba)

NEMESASSZONY:   Itt az ideje, hogy beszéljen a lánnyal. Én nem tehetem. Mindent tudnia kell a múltjáról.

IMRE:   Az nehéz lesz. Félek összetörik.

NEMESASSZONY:   Pedig el kell mondania mindent, addig, amíg nem késő.

IMRE:   Ráér, még fiatal a lelkem. Miért érje ekkora megrázkódtatás?

NEMESASSZONY (Imre felé nyújtja a hímzett inget):   Tulipánok. Lángoló tulipánok!

Imre meredten nézi a vásznat, majd haragra gerjed.

IMRE:   És mit mondjak neki?

NEMESASSZONY:   Csakis az igazat. Tudnia kell, hogy halt meg a családja! Hát nem érti Imre, már nem kislány, a szíve szerelemre lobbant, és csak az ég tudja kiért!

IMRE:    Szerelemre? Mit nem mond úrnőm?

NEMESASSZONY: Az ő korában már túl voltam a menyegzőn.

IMRE:   Az nem lehet, hiszen kíséret nélkül még nem hagyta el a házat.

NEMESASSZONY:   Talán nem is kellett elmennie.

IMRE:   Ugyan, ki jöhetne itt számításba?

11.

Kovácslegény jelenik meg, magas, vállas, jóvágású fiatalember.

KOVÁCSLEGÉNY:   Mesteruram! Itt vannak a kengyelekért!

NEMESASSZONY (Imrének):   Ettől a melegtől megfájdult a fejem. Bemegyek, lepihenek.

Nemesasszony az udvarházba megy. Imre végigméri  Kovácslegényt.

IMRE:   Mondd fiam, házas vagy?

KOVÁCSLEGÉNY:   Nem.

IMRE:   Hát jegyesed van-e?

KOVÁCSLEGÉNY:   Nincs.

IMRE:   De szíved választottja csak van!

KOVÁCSLEGÉNY:   Mesteruram! Musztafa, a bég fia személyesen jött el a kengyelekért. Pedig szolgát is küldhetett volna.

IMRE:   Jól van, megyek már, de folytatjuk még ezt a beszélgetést!

Elindulnak, Csillag jön sietve kupával a kezében, Kovácslegény lemarad.

CSILLAG:   Keresztanyám hova lett?

KOVÁCSLEGÉNY:   Pont elkerültétek egymást. (mielőtt Csillag megfordulna, elkapja a karát) Várj már egy kicsit!

CSILLAG:   Eressz, ez fáj!

KOVÁCSLEGÉNY:   Az én szívem jobban fáj, szinte meghasad, ha nem nézel rám!

12.

Mosolygó jelenik meg váratlanul, és megragadja Kovácslegény csuklóját.

MOSOLYGÓ:   Nem hallottad, hogy ereszd?

KOVÁCSLEGÉNY:   Te meg rólam vedd le a kezed!

MOSOLYGÓ:   Hogy beszélsz velem paraszt?

Kovácslegény hirtelen elengedi Csillag karját és farkasszemet néz a lovaggal.

CSILLAG:   Miattam ne veszekedjenek! (Kovácslegénynek) Sajog a karom, ez nem volt szép tőled!

KOVÁCSLEGÉNY:   Csillag!

MOSOLYGÓ (Kovácslegénynek):   Olyan magasan ragyog, hogy el nem éred!

KOVÁCSLEGÉNY (visszafojtott dühvel):   Bárcsak lennék nemesember, akkor párbajra hívhatnálak!

MOSOLYGÓ:   Bárcsak lennél nemesember, akkor móresre tanítanálak! De ezt inkább ráhagyom Imre bátyámra!

Messziről hallani Imre hangját, ahogy Kovácslegényért kiált, így az ifjú mérgét visszatartva elsiet. Csillag pironkodva süti le a szemét.

CSILLAG:   Ugye nem gondolja, hogy bátorítottam ezt a legényt?

MOSOLYGÓ:   Eszembe sem jutna, hogy te, meg ő…

CSILLAG:   Nem is!

MOSOLYGÓ:   Szólj nekem, ha közeledni merészel, ellátom a baját!

CSILLAG:   Nem rossz ember, csak kissé lobbanékony.

MOSOLYGÓ:   Mondd meg, de igaz szívedre, az udvarlása nem kedves neked?

CSILLAG:   Nem!

MOSOLYGÓ:   Akkor most, miért pirultál el?

CSILLAG:   Zavaromban, hogy ilyeneket kérdez.

MOSOLYGÓ:   Mintha megnőttél volna, amióta nem láttalak, pedig csak néhány napot mentem el!

CSILLAG:   Néhány napot? Negyvenegyet!

MOSOLYGÓ:   Csak nem számoltad az időt utánam?

CSILLAG:   Keresztanyám esténként letett a tálcájára egy gyöngyszemet, én meg láncba fűztem. Illik az ingemhez, olyan piros, mint a hímzett tulipánok.

MOSOLYGÓ:   Legközelebb majd megnézem, ha felveszed.

CSILLAG:   Hamarosan lakoma lesz az udvarházban, akkor viselhetem.

MOSOLYGÓ:   Bárcsak láthatnálak, de úton leszek!

CSILLAG:   Mikor indul?

MOSOLYGÓ:   Még az éjjel.

CSILLAG:   Lehetetlen, hiszen most érkezett! Miért kell mennie?

MOSOLYGÓ:   Muszáj.

CSILLAG:   Talán van valakije? Egy kisasszony? Úrihölgy?

MOSOLYGÓ:   És, ha lenne?

CSILLAG:   Akkor én! Akkor én…

MOSOLYGÓ:   Ej, te lány, ha tudnád, milyen fényesen ragyogsz!

CSILLAG:   Ne bolondozzon velem! Nem vagyok már gyerek!

MOSOLYGÓ:   Mernék tréfálkozni?

CSILLAG:   Nem szeretem, ha kinevetnek.

MOSOLYGÓ:   Még csak nem is mosolygok. (közelebb lép Csillaghoz, aztán Csillag is lép egyet, a testük majdnem összeér) Szegény vagyok Csillag, mint a templom egere.

CSILLAG:   Én is.

MOSOLYGÓ:   Idősebb is, mint te.

CSILLAG:   Nem számít.

MOSOLYGÓ:   Hát nem érted? A szívemen kívül, semmit sem tudnék nyújtani neked!

CSILLAG:   Szeret?

Mosolygó hallgatagon néz a lányra, mire az lábujjhegyre emelkedik, és megcsókolja a lovagot.

MOSOLYGÓ (a heves csók után hirtelen eltolja a lányt):   Nem szabad. Nem lehet. Nem tisztességes. Néhány óra múlva már a karavánnal tartok Budára, és ki tudja visszatérek-e?

CSILLAG:   Ne mondjon ilyeneket, mert beleszakad a szívem…

MOSOLYGÓ:   Eddig is sok veszélynek voltam kitéve, de most, hogy a karomban tartottalak, a gondolataimba kúszol, és figyelmetlen leszek. Érted, miről beszélek?

CSILLAG (elkomolyodva):   Mindenki azt gondolja rólam, hogy nem tudom, mi történik körülöttem. Pedig sok beszélgetést végig hallgatok hímzés közben, a cselédeket, a látogató uraságokat, legutóbb az adószedőket. Keresztanyám nem zavar ki a teremből, csendben meghúzom magam, és öltögetek. Tudom, hogy nehéz idők járnak, a látszólagos békének ára, a becsületnek meg súlya van. Ne nézzen így rám…

MOSOLYGÓ:   Mikor váltál felnőtté Csillag?

CSILLAG:   Amikor apám elmondta, hogy nem ő az igazi apám.

MOSOLYGÓ:   Mikor történt?

CSILLAG:   A nyár közepén, mielőtt maga útra kelt..

MOSOLYGÓ:   Azóta hímzel szorgalmasan, szinte felvarrtad már az egész udvarházat.

CSILLAG:  Azóta.

MOSOLYGÓ:   És mit mondott még Imre bátyja?

CSILLAG:   Nehezen születtem, anyám gyenge teste nem élte túl.

MOSOLYGÓ:   Az igazi apáddal mi történt?

CSILLAG:   Hatalmas esőzés volt, kiöntött a patak, és elsodorta az ár. Apám talált rám, és magához vett, felnevelt.

MOSOLYGÓ (szinte magának):   Jól van..

CSILLAG:   Talán tud valamit, amit nem mondott el?

MOSOLYGÓ:   Ugyan, mit tudhatnék? Még beszélnem kell az úrnőmmel, és a lovagi ruhámat is le kell cserélnem.

Mosolygó elindulna, de Csillag ölelő karja visszatartja. Így állnak egy darabig, nem törődve a külvilággal, egymás szívdobbanását hallgatva. Egyre erősödő zaj hallatszik, szétrebbennek.

CSILLAG:   Most már egy láthatatlan zsinór összeköt minket, bárhova is tart, mindig itt leszek. (megérinti a lovag szívét, majd előhúz egy tulipánokkal hímzett keszkenőt) Ha ezt most elfogadja…

MOSOLYGÓ:   Ígérem, mindvégig a szívem fölött hordom, amíg élek! Bármennyire maradnék, most mennem kell! Isten veled!(sietve el)

Csillag vidáman forog körbe-körbe.

CSILLAG:   Szeretem, szeret, szeret, szeretem, szeret, és szeretem, ó, de boldog vagyok! Meghallgattak az angyalok! (hirtelen megáll)  De, ha most elmegy, és soha többé nem látom? Ej, Csillag, ne légy bolond, ha megkaptad az égiek áldását, akkor épségben visszatér hozzád!…Ha mégsem, akkor  véremmel öntözöm a földet, nélküle nem élhetek tovább!

13.

Imre jön Musztafával a nyomában. Látszik rajta, hogy dühét próbálja palástolni, arcának azonban nem tud parancsolni, vonásai elmélyednek, megkeményednek. Kovácslegény a távolból figyeli őket.

IMRE (Csillagnak):   Gyere, lányom, gyere, ajándékot kaptál!

Csillag meglepetten néz először Imrére, aztán Musztafára. Az ifjú török meghajol a lány előtt, majd feléje nyújt egy ládikát. Csillag kérdőn néz Imrére.

MUSZTAFA:   Nemrég érkezett Konstantinápolyból, apám rendelésére. Most van itt az ideje elültetni, árnyékos, de szellős helyet keress neki, hogy tavaszra virágozzék, és kerted pompájává váljék.

Csillag átveszi a fadobozt, és felnyitja a tetejét. Egy tulipánhagymát talál benne.

CSILLAG:   Nem tudom, elfogadhatok-e ilyen drága ajándékot a bég fiától. Nem ismerem a muszlim szokásokat.

MUSZTAFA:   Kérlek, ne értsetek félre, az előbb mondtam apádnak is, semmi hátsó szándék nincs bennem. Legutóbb a tőröm, és a kengyelem díszét kérdezted. Gondoltam, örülnél, ha a valóságban is megcsodálhatnád a virág szépségét. Egy nagy ládányi hagyma érkezett ma hozzánk, ez csupán egy a sok közül. (Imrének) Ha a lánynak nem adhatom, vedd úgy, hogy neked hoztam, de kérlek, fogadjátok el!

Imre nézi a török legényt, váratlanul ellágyulnak a vonásai, és engedékennyé válik.

IMRE:   Szinte megbabonáz a tekinteted. (Csillagnak) Add ide lányom, majd én elültetem! Ajándékot visszautasítani sértésnek számít, mi pedig nem akarunk haragba kerülni senkivel. (Musztafának) Bég fia, Musztafa, jó messzire jöttél, hogy átadd ezt az izét.

MUSZTAFA:   Lále, tulipán.

IMRE:   Hát, igen. Ezt a virágot, vagyis a magját.

MUSZTAFA:   Tulipánhagymát.

IMRE:   Amilyen óriási a magja, nevezhetjük hagymának is, csak meg ne együk, mielőtt még kertbe kerül.

MUSZTAFA:   Hajdanán, a régi időben valóban elfogyasztották. Ma leginkább a növényében gyönyörködnek.

IMRE:   Köszönjük az ajándékod, de cserébe nehogy elraboljátok a lányomat!

MUSZTAFA:   Mester!

IMRE:   Az a hír járja, hogy a kisasszonyok nincsenek biztonságban, még a kolostorok vastag falai között sem. Sok család vándorol nap, mint nap Buda, majd Pozsony felé, de nem lehet menekülni egy életen át!

MUSZTAFA:   Ez az udvarház, a bennlakókkal együtt a védelmem alatt áll. Becsületemre! Nem történhet itt semmiféle atrocitás.

Imre hallgat, Csillag mély nyugalommal figyeli Musztafa minden rezdülését, mozdulatát.

CSILLAG (Imrének):   Én hiszek neki.

IMRE:   Én meg neked lányom. Nagyanyád örökségét hordozod magadban, megérzed a jót, s a rosszat sem lehet előtted palástolni.

CSILLAG:   A nagyanyámról még nem is beszéltél.

IMRE:   Majd fogok. Most nem alkalmas rá az idő. (int szemével Musztafa felé) Inkább keressünk megfelelő helyet ennek a növénynek!

14.

Éppen indulnának, mikor egy cseléd szalad feléjük kétségbeesetten.

CSELÉD:   Itt vannak a törökök! (zavartan Musztafára pillant) Katonák jöttek, és a lovagot keresik!

IMRE:   Mosolygót? Ugyan minek?

CSELÉD:   Én azt nem tudom. Az úrnő mondta, hogy szóljak, menjenek a kisterembe, és ott várakozzanak! (sietve el)

CSILLAG:   Mi történhetett apám?

IMRE:   Majd mindjárt kiderül! (Musztafának) Bég fia, Musztafa, na, most mutasd meg, hogy valóban a védelmed alatt állunk!

15.

A kisteremben két török katona faggatja Nemesasszonyt.

TÖRÖK KATONA:   Nem tudja, hogy hol van?

NEMESASSZONY:   Nem.

TÖRÖK KATONA:   Pedig kora délután még itt volt!

NEMESASSZONY:   Ki állítja ezt?

TÖRÖK KATONA:   Ha nem segít, a parancsnok elé kell jönnie!

Még mielőtt elhurcolnák, Musztafa lép a kisterembe, mögötte Csillaggal, és Imrével. A bég fia Nemesasszony oldalára áll, mire a katonák eleresztik az asszonyt.

MUSZTAFA:   Hogy merészeltek betörni ebbe a házba?

TÖRÖK KATONA:   Ki vagy efendi, hogy felelősségre vonsz minket?

MUSZTAFA (feléjük emeli az ujján lévő gyűrűt)   Musztafa vagyok, a Mohácsi-Szandzsák bég fia. (a katonák mélyen meghajolnak előtte) Most még egyszer kérdem, milyen jogon zaklatjátok a Nemesasszonyt?

TÖRÖK KATONA:   Parancsot teljesítünk, magunkkal kell vinnünk az itt lakó gyanús férfit.

MUSZTAFA:   Melyik férfit? Van itt több is.

TÖRÖK KATONA:   A lovagot.

MUSZTAFA:   Nemesasszony azt mondta, nincs itt.

TÖRÖK KATONA:   Pedig itt látták, és ma.

MUSZTAFA:   Biztos tévedés történt.

TÖRÖK KATONA:   Megbízható az információ.

MUSZTAFA (Nemesasszonyhoz):   Muszáj megkérdeznem, valóban nincs itt a keresett személy?

NEMESASSZONY:  Nincs.

TÖRÖK KATONA (közelebb hajol Musztafához, hogy a többiek ne hallják):   Házbéli az informátorunk.

MUSZTAFA:   Vendégként, már jó ideje itt vagyok ebben a házban, és nem láttam semmilyen lovagot, csak ezeket az embereket a cselédségen kívül. Ha kell írásba adom, és a gyűrűmmel hitelesítem.

A cselédlány tollat, tintát, pergament hoz, Musztafa megírja, majd átnyújtja a levelet a török katonáknak, azok pedig hajladozva eltávoznak.

NEMESASSZONY (Musztafához):   Nemes lélekre vall, amit értem tettél, mivel hálálhatnám meg?

MUSZTAFA:   Azzal, hogy az udvarház kapuja mindig nyitva áll előttem, de mielőtt még folytatnánk a beszélgetést, utánanézek, hogy a katonák valóban elmentek-e.

Musztafa elsiet, Nemesasszony kábultan omlik az egyik közeli székre. Csillag nyomban mellette terem.

CSILLAG:   Keresztanyám! (megitatja egy kupa vízzel)

NEMESASSZONY:   Nem kell megijedni, egy kis szédülés.

IMRE:  Úrnőm, a katonák csak úgy nem jönnek ide. Valaki értesítette őket a lovagról. Mégpedig innen, ebből a házból való az ebadta áruló! Meg kell tudnunk, ki az informátor, méghozzá mielőbb, mert ismételten bajt hoz ránk!

CSILLAG:  Miért keresik Mosolygót? Keresztanyám! Apám!

NEMESASSZONY:   Eddig nem tudott róla senki más, csak mi ketten. Legalábbis ezt hittük. Ezek szerint, valaki kémkedik utánunk.

IMRE:   Nem ezt mondom én is? Itt a féreg a közelünkben, és mielőbb el kell taposni!

CSILLAG:   Mi van a lovaggal? Tudni akarom, hogy mi történt vele!

NEMESASSZONY:   Mintha megérezte volna, előbb indult. Már úton van, szerencséjére. Azonban sehogy sem tudjuk értesíteni, hogy keresik, és rejtőzzön el.

IMRE:   Tud az magára vigyázni! Inkább a júdást találjuk meg!

16.

Kovácslegény jön véres arccal, hatalmas dühvel.

KOVÁCSLEGÉNY:   Mesteruram! Mesteruram! Nem én voltam!

Musztafa jön, korbáccsal a kezében.

MUSZTAFA (Kovácslegénynek): Gyere ki, te kutya!

KOVÁCSLEGÉNY (Imrének):   Nem én voltam! Nem vagyok becstelen! Sem áruló!

MUSZTAFA (Imrének):  Ott leselkedett az udvar déli szegletében!

KOVÁCSLEGÉNY:   Istenre esküszöm, Csillagot bámultam reménytelen szerelemmel!

IMRE (elképedve):   Miről beszél ez a gyerek? (Kovácslegénynek) Mégiscsak szemet vetettél a lányomra? Mit képzelsz magadról, te? (neki akar menni a legénynek, Csillag azonban közbelép, gyengéd mozdulattal lefogja apja kezét)

CSILLAG (Kovácslegénynek):  Néhány órája szóban megütköztél a lovaggal.

KOVÁCSLEGÉNY:   Így igaz, de lelkemre mondom, nem én hoztam rá a törököket!

CSILLAG:   Nézz rám, ne fordítsd el a fejed! Most mondd a szemembe, hogy nem vagy aljas áruló!

KOVÁCSLEGÉNY:   Azt sem tudom, mit árulhatnék el! Nem tudok semmit! Ártatlan vagyok! (Musztafára mutat) És őt, miért nem kérditek? Mit keres itt? Mi ez a kedvesség az irányotokba? Hiszen mi keresztények vagyunk, ő meg muszlim!

MUSZTAFA (Kovácslegénynek):   Ne háríts! Mást vádolsz, hogy eltereld magadról a gyanút?

IMRE:   Igaza van a gyereknek. (Musztafához) Ha jól belegondolunk, valóban furcsa a közeledésed.

MUSZTAFA:   Csak néhány alkalommal jártam itt, amikor utam erre vezetett, és megpatkoltattam a lovam. Akárhányszor léptem az udvarházba, valami furcsa érzés kerített hatalmába, mintha régről ismerném lányodat, és tenmagad uram. Magam sem értem, honnan  bennem ez  a képtelenség, de köztetek jól érzem magam.

KOVÁCSLEGÉNY:   Neki mindent elhisztek, és nekem, kinek magyar a vére, mint a tiétek, nekem nem? (Csillagnak) Hát, ennyit érek a szemedben? Ennek a töröknek elfogadod a szerelmét az enyém helyett?

MUSZTAFA (Kovácslegénynek):   Mit nem beszélsz ebadta? Szerelmet kínáltam volna ennek a lánynak?

KOVÁCSLEGÉNY (Musztafának):   Ne tagadd, mit előbb mondtál, milyen érzéseid vannak Mesteruram lánya felé!

MUSZTAFA:   Ne csavard ki a szavaimat, ember, mert mindjárt széthasítalak!

IMRE:   Elég már a vádaskodásból, és a gyűlölködésből!

Cselédlány jön sírva, és leborul Nemesasszony elé.

CSELÉDLÁNY:   Bánom, amit tettem, Isten sem bocsájtja meg! Elöntött az irigység, amikor megláttam a lovagot Csillaggal a kertben, ölelkezve! Én voltam, aki Mosolygót kémnek bélyegezte! Vessenek tömlöcbe, mert megérdemlem!

NEMESASSZONY:   Kelj fel! Elég büntetés lesz számodra, hogy innen el kell menned. Azonnal csomagolj és többet ne is lássalak!

CSELÉDLÁNY:   Úrnőm, kegyelmezz! Mi lesz velem védelem nélkül?

NEMESASSZONY:   Erre gondoltál volna akkor, amikor lepaktáltál a törökkel! Befogadtalak, munkát, kenyeret adtam, és te hálából bemocskoltad a házam becsületét. Ezentúl mindig felügyelet alatt leszek. Egy féltékeny rágalmazás miatt!

CSELÉDLÁNY:   Hát nincs irgalom? (Csillagnak) Akkor hát, tudd meg Csillag…

IMRE (Cselédlánynak):   Ne szítsd bennem jobban a tüzet, te lány, mert még a végén széttéplek, és a kutyák elé doblak! Nem volt elég az ármánykodásból? Takarodj!

A cselédlány zokogva elszalad, Imre Csillag felé fordul, aki egyenes derékkal várja apja korholását. Imre azonban leroskad Nemesasszony mellé.

IMRE:   Mit vétettem az Úrnak, hogy ilyen sorsot szánt nekem? Az egyik baj jön a másik után. Körülöttem minden csak ámítás, senkiben sem bízhatok, még a lányom is az arcomba hazudik, ha kérdem.

CSILLAG:   Apám!

IMRE (kezével jelzi, hogy ne folytassa):   Nem így történt?

Csillag megszégyenülve hallgat.

IMRE:   Megkérdeztem tőled, van-e szívednek választottja? Azt felelted, az én szívem nem szeret senkit. Ha jól tudom, az úrnőnek is ezt a választ adtad.(Csillag némán néz maga elé) Közben meg a kertben ölelkeztél a lovaggal a cselédség szeme előtt.

CSILLAG (szinte suttogva):   Apám! Honnan tudtam volna, mi az a szerelem? Hiszen nem láttam én más férfiembert, mint akik megfordultak az udvarházban. Keresztanyámtól sem mertem rákérdezni, mert szégyelltem magam. De amikor Mosolygó jön felém, akkor érezem, hogy a vér lángba borítja az arcomat, és egyre erősebben zakatol a szívem.

IMRE:   Történt valami más is?

CSILLAG:   Mire gondolsz apám?

IMRE:   Hát az az ölelés, hogy történt? Csókkal?

KOVÁCSLEGÉNY (hirtelen közbevág):   Megbecstelenített?!

CSILLAG (Kovácslegénynek):   Hogy merészelsz kérdőre vonni? Bezzeg, te, ki tudja mit tettél volna velem, ha a lovag közbe nem lép!

IMRE (vészt jóslóan felegyenesedik):   Mi zajlik ebben a házban? Más előttem, más mögöttem? A tisztesség fogalma annyira megkopott, hogy már csak hűlt helyét találni?

KOVÁCSLEGÉNY:   Mesteruram, nem nyúltam a lányához!

CSILLAG:   Mutassam a karomon lévő lila foltokat?  

KOVÁCSLEGÉNY (Csillagnak):   Az nem heves ölelkezés, forró csók volt! (Csillag arcul csapja)

CSILLAG:   Te lennél az utolsó, akinek bármit is engednék! Jó embernek tartottalak, de most megmutattad, ki vagy valójában! Erőszakos, féltékeny és gyáva! A lábamat sem törölném beléd!

KOVÁCSLEGÉNY (levetett kötényét földhöz vágja):   Most elmegyek, és beállok  Ferdinándhoz katonának! Remélem, a lovag nem keresztezi utam, mert ha mégis, akkor megmutatom, ki a gyáva! Azt mondta a cseléd, hogy kém, utána visszavonta. Melyik állítása igaz? Ha kém, megtudom, kihez hűtlen (ökölbe szorítja markát), és ezzel a kézzel oltom ki az életét!

Musztafa eddig csöndben, szinte láthatatlanul figyelte a történteket, most azonban előre lép.

MUSZTAFA:   Nem kém. (minden tekintet feléje fordul, és ő határozottan folytatja tovább)

A lovag rendkívüli futár.

17.

A dermedt csendet Musztafa töri meg.

MUSZTAFA (Kovácslegénynek):   Hiába az ellenségeskedés, a lovag fontos szerepet tölt be a diplomácia területén. Ha megpróbálod félreállítani, saját magad életét veszélyezteted. Így is eleget tudsz már, a többit nem hallhatod, eredj! (Kovácslegény szóra nyitja száját, Musztafa azonban megelőzi) Figyelmeztetlek, ha bárkinek eljár a szád, megtalállak, és kivágom a nyelved! Hidd el, előlem nem menekülhetsz!

KOVÁCSLEGÉNY (Csillagnak):   Haraggal a szívemben állok tovább, de még visszajövök, ranggal, és vagyonnal, akkor majd rájössz, hogy rosszul választottál!

CSILLAG:   Nem az a bűnöd, hogy szegény vagy, hisz az lennék magam is, a féktelen indulatod, az lesz a veszted. Kár érted, a benned égő erő hasznodra válhatna, ha nem vakítana el gyűlölet.

IMRE (Kovácslegénynek): Amikor rád találtam az erdő szélén, senki sem tudta, kinek a kölyke vagy. Magamhoz vettelek, becsületre neveltelek, mesterséget adtam a kezedbe, úgy bántam veled, mint a sajátommal, de most a bizalmam feléd elveszett. Itt az ideje, hogy megtaláld a saját utad, járj szerencsével!

KOVÁCSLEGÉNY:   Mesteruram, fáj, amiket mondasz, nagyon fáj. Szinte beleég a szívembe. Most elmegyek, és addig vissza nem térek, míg be nem bizonyítom, hogy nem vagyok ennyire rongy ember. Isten vele!

Amint eltűnik Kovácslegény alakja, mindenki Musztafa felé fordul hallgatagon. Az ifjú leveszi turbánját, és egy mozdulattal végig simít a fejbúbján.

MUSZTAFA:   Leülhetek? (Nemesasszony a kezével int, mire Musztafa helyet foglal a közelében) Remélem, amit most mondok, senki más nem tudja meg! (Imre az ajtóhoz ugrik, hirtelen feltépi, kinéz, majd visszaül a helyére) Úgy érzem, magyarázattal tartozom, a történtek után. Elégedjenek meg azzal, amit most hallanak, mindent nem mondhatok el. Rendkívüli követ jön Konstantinápolyból Budára, és onnan halad visszafelé. A követ magyar, az ő biztonságát szolgálja a lovag.

CSILLAG:   Akkor a kedvesség az irányunkba nem is nekünk szólt?  Azért jött, hogy a lovaggal találkozzon?

MUSZTAFA:   Mindaz, amit érzek tagadhatatlanul igaz. Amikor meglátlak titeket, valami furcsa érzés mocorog bennem. Nem tudom mit jelent, de az biztos, hogy megszűnik bennem minden nyugtalanság.

IMRE:   Felfordult bennem az egész világ, nem látok tisztán.  (Musztafának) Hogy ki az áruló, és ki a barát, azt már nem tudja senki más, csak Úr ott fönt, és az ördög ott lent. Bég fia, Musztafa, te is itt ülsz közöttünk, olyan szépen beszélsz, mint a rózsa, úgy is illatozol, de vajon a tüskéid, milyen mélyre tudnak hatolni a lelkünkbe?

CSILLAG (Musztafának):   Én tudom, hogy nem vezet félre minket, őszintén beszél, és tiszta a szíve. Árulja el, a lovag a küldetése után visszatér?

IMRE:   Milyen kérdés ez lányom? Erről beszélnünk kell, de sürgősen!

CSILLAG:   Mint ahogy másról is apám.

MUSZTAFA:   Hozzád ne jönne vissza? Hiszen már nincs egyedül, magával vitte a szívedet!  De…

CSILLAG:   De?

MUSZTAFA:   A kilétének, és a küldetésének titokban kellett volna maradnia. Most, hogy három kézben van az ország, mindegyik fél, azt hiheti, a lovag az ő oldalához hűtlen, biztos vagyok benne, hogy üldözőbe veszik. Kovácslegény mindent elkövet majd, hogy bemocskolja a becsületét, a rosszindulatú pletykát pedig sebesen terjeszti egyre messzebbre a szél.

NEMESASSZONY (Csillagnak): Ó, gyönyörű lányom, ne sírj, gyere ide mellém, hadd öleljelek meg!

CSILLAG:   Keresztanyám, ugye látom még? És az arcomat bíbor színnel festi a vér, és a szívem egyre hangosabban dobog! Nem baj, ha meghallja, nem baj, ha gyerekesnek tart, csak öleljen át újra a karjaival, és suttogja azt, hogy szeret, mert nem élhetek nélküle! Ha meghal, piros vérem a földre csorgatom!

18.

A nagyterem kandallójában pattog a tűz, bár sehol egy lélek, kísérteties az egész udvarház. Váratlanul megjelenik egy cseléd, szinte hangtalanul fát rak a tűzre, majd csendben távozik.

Kisidő múlva Nemesasszony jön, leül a kandalló melletti karosszékbe, és bánatosan figyeli a tűzlángok táncát. Ismét feltűnik a cseléd, és gyertyákat gyújt, egyre világosabb lesz a terem azon része, ahol tovább folytatódik a történetünk.

Musztafa jön.

MUSZTAFA (meghajolva):   Úrnőm!

NEMESASSZONY:  Rég láttalak!

MUSZTAFA:   Apám, sok feladatot adott, azokat kellett teljesítenem. Elkészültem minddel, most itt vagyok. (körülnéz) Hol vannak a többiek?

NEMESASSZONY:   Imre egész nap vágja, üti a vasat, ha már mást nem tud tenni, akkor kalapáccsal csillapítja a dühét.

MUSZTAFA:   És a lány?

NEMESASSZONY:   Csillag? Egyre haloványabb. Csak álldogál az ablak mögött, és onnan figyel kifelé.

MUSZTAFA:   Akkor látnia kellett, hogy jövök.

NEMESASSZONY:   Nem a te jöttödre vár bég fia, Musztafa. A reménybe kapaszkodik, hogy egyszer csak a távolban megjelenik a lovag.

MUSZTAFA:   Őszintén bevallom, kérdeztem utána, de csupán annyit tudtam meg, hogy Budából visszajövet eltűnt, senki sem tuja hova.

NEMESASSZONY:   Azon imádkozom, nehogy rossz hírt kapjunk! Csillagot így is elemészti a bánat! Naphosszat mást sem csinál, mint hajthatatlanul kéri az Úr segítségét, és bizakodva mered a távolba, hátha könyörgése meghallgatásra talált. Egyre sápadtabb, egyre soványabb, alig lehet beletukmálni néhány falatot. A hímzést is abbahagyta, a virághagymát meg, amivel megajándékoztad, még mindig a dobozában tartja. Nem törődik semmi mással, csak a fájdalmával. Mit tegyünk, hogy újra a régi, életvidám, ragyogó Csillag legyen?

Rövid csend.

MUSZTAFA:   Búcsúzni jöttem.

NEMESASSZONY:   Hát te is magunkra hagysz?

MUSZTAFA:   Fel kell mennem Budára.

NEMESASSZONY:   Akkor talán…

MUSZTAFA:   A hadiúton megyek, hajóval a Dunán, visszafele már a karavánnal. Sok emberrel találkozom útközben, óvatosan puhatolózok majd, mert nem lehet tudni, kivel beszélek éppen. Nagy a veszély mindannyiunkra. A lánynak ne mondjon semmit, mert akkora lesz a reménye, hogyha visszatértemkor csalódás éri, lehet, belehal.

NEMESASSZONY:   Ha nem lennél turbános, bizony, most megölelnélek!

MUSZTAFA:   Tisztában vagyok vele, hogy a származásomra utal, azonban, búcsúzóul örülnék egy anyai ölelésnek.

Nemesasszony láthatóan elszégyelli magát, Musztafa lekapja fejéről a turbánt, és az úrnő elé ereszkedik, aki lágyan magához öleli. Musztafa feláll, megigazítja magán ruháját, majd mély hajlást követően elsiet.

NEMESASSZONY (cselédeknek kiált):    Szóljatok Imre mesternek, hogy beszélni kívánok vele! És terítsétek meg asztalt, hozzatok bort, sültet! De szaporán!

19.

Nemesasszony és Imre az asztalnál falatoznak. Az úrnő kedélyes, Imre nem tudja mire vélni ezt a váratlan jókedvet. Egy darabig kutakodva figyeli, aztán egyszer csak megszólal.

IMRE:   Mire ez a nagy öröm, ha szabad kérdeznem? Talán valami jó hír érkezett az udvarházba?

NEMESASSZONY:   Olyasféle, Imre mester! (közelebb hajol a férfihez) Nemrég itt járt Musztafa!

IMRE:   Attól a töröktől kerekedett jókedvre? Talán hozott valami ajándékot?

NEMESASSZONY:   Bizony hozott, de nem kézzel foghatót. Elindul Budára. (a várva várt örvendezés Imre részéről elmarad) Azt mondta, dolga van ott, én azonban azt hiszem, megkeresi a lovagot.

IMRE (egy röpke csend után):   Bocsásson meg úrnőm, de ez a fene nagy bizalom Musztafa irányába, istenemre mondom, megijeszt. Mégiscsak muszlim, idegen hódító, nem a mi vérünkből való!

NEMESASSZONY:   Gondolom, nem bánja, hogy minden apróságnak örülök, ami Csillag reményét táplálja! Olyan ő nekem, mint édes gyermekem, fáj látnom, hogy szenved! Musztafát nem a származása után ítélem meg, hanem emberi mivoltában, és úgy érzem, velünk szemben őszinte.

IMRE:   A legényemet fiamként neveltem, játszottam a gondolattal, hogy a műhelyt idővel átveszi tőlem, és lám, mi lett belőle? Az álmok szétfoszlottak, a rengeteg fáradtság mit belévetettem, mind semmivé lett. Tizennyolc év munkája, úrnőm!

NEMESASSZONY:   Imre mester, a legény a lányodat is akarta, nem csak a kovácsműhelyt.

IMRE:   Márpedig a vassal a lány nem jár!

NEMESASSZONY:   Nehéz a szívnek parancsolni, magad is láthatod. Csillag sem képes uralkodni az érzelmein, hagyja, hogy fogva tartsák, kalitkába zárják.

IMRE:   Úrnőm, csak azt akartam mondani, ha a legény, kit becsületre neveltem, ennyire tiszteletlen, akkor, miként lehet megbízni egy idegenben?

NEMESASSZONY:   Emlékszik még a menekülésünkre?

IMRE:   Annyi szörnyűséget nem lehet elfelejteni.

NEMESASSZONY:   Rémült vadként kerestük az utat, míg rá nem találtunk erre az üres udvarházra. Más elhagyta, mi meg itt ragadtunk Mohács és Pécs között. Azt gondoltam Budán otthonra lelek, de el sem jutottam odáig!  Rokonaim, ki tudja, merre sodorta őket a szél, vajon élnek még? De családra leltem a sok tragédia közt! A mosolygós apródomból bátor férfi, lovag lett, az életben maradt csecsemőből, pedig sugárzó szépségű hajadon. Hát nem érdekes a végzet? Szépen összekovácsolta a sorsunkat.

IMRE:   Hálásnak kellene lennem, tudom, mégsem vagyok, mindaz, amit magunk mögött hagytunk, az volt a saját életünk. Képtelen vagyok elfelejteni a tanyát, asszonyom meleg tenyerét, apám érdes hangját. A föld szagát. Még most is érzem az orromban, akkorákat szippantottam belőle, hogy majd szétvetette a mellkasom. Egyik nap, mikor az eső csak nem akarta abbahagyni, János jött, jókora szalonnával, az asszony frissen sütött kenyerével, az volt ám a lakoma! Jó ember volt, hűséges, megbízható barát. Isten nyugosztalja. De ez a török legény, a szandzsák bég fia, ez nagyon összezavar! Van benne valami, ami magával ragad, s ha a szívemre hallgatok, igencsak kedvemre való ifjú, de az eszem óvatosságra int vele kapcsolatban.

NEMESASSZONY:   Csak vigyázzunk a megérzéseinkkel. Látja, a lovagról is azt gondoltuk, hogy kémkedni jár a magyaroknak, azért tűnik el oly sokszor, és hosszú időre.

Csillag jön szomorúan.

NEMESASSZONY:   Gyere lányom, ülj közénk kicsit, falatozzál. Aztán, ha szeretnéd, elküldetek a zenészekért, hogy jobb kedvre derítsenek. (Csillag Nemesasszony mellé ül, és vállára hajtja a fejét)

CSILLAG:   Nem vagyok éhes, keresztanyám.

NEMESASSZONY:   Néhány falatot csupán.

CSILLAG:   Nem megy.

NEMESASSZONY:  Így fogadod a lovagot, ha visszatér? Hiszen olyan halovány vagy, olyan sovány, hogy rád sem ismer, ha meglát.

CSILLAG (felélénkülve):   Talán kapott valami hírt felőle?

IMRE:  Nem ismerek rád lányom. Hova tűnt a bátorságod, az erőd, mit mindig csodáltam? Fehérnép létedre sokszor elszántabb voltál a legényeknél. Sehogy sem értem ezt a nagy változást.

CSILLAG:   A szív hangja, apám, azt súgja, a lovag él.

IMRE:   Akkor miért járkálsz  úgy az udvarházban, mint egy kóbor szellem?

CSILLAG:   Felfűztem még egy láncot és egy karkötőt a csuklómra. Nézzék, milyen szép! (csendesen sírdogál)

NEMESASSZONY:   Nem bírom tovább, bár megígértem Musztafának, hogy nem szólok, képtelen vagyok magamban tartani, ekkora fájdalom láttán…

CSILLAG (úgy kapja fel a fejét, mintha, beteljesülni látná vágyát):   Mit? Mit titkol keresztanyám?

IMRE:  Úrnőm, ez nem helyes.

NEMESASSZONY:   Félek, még nagyobb reménységet táplálok benned. Musztafa elindul Budára, és ígéretet tett, hogy utánajár, mi történt a lovaggal.

CSILLAG:   Megkeresi?

NEMESASSZONY:   Utánajár.

CSILLAG:   És addig hány láncot fűzök még a nyakamba? Ó, ez a várakozás!

IMRE (Nemesasszonynak):   Ezt azért nem kellett volna úrnőm. Mi lesz, ha…

CSILLAG:   Ha a lelke már a magasban száll? Ezt akarta kérdezni apám? Érzem, hogy él, itt legbelül (szorítja kezét a mellére), talán megsebesült, vagy valahol fogva tartják. Musztafa majd megtalálja, és elhozza nekem. Ahogy a tulipánhagymát. Jaj nekem, a hagymáról teljesen elfeledkeztem!

IMRE:   Most már nem ültetheted el a fagyos földbe.

CSILLAG:   Akkor egy cserépbe! Meglátja, tavaszra virágozni fog! (elsiet)

20.

Tél van. Csillag lassan sétálgat az udvaron. Hirtelen megáll, valami zaj zavarja meg gondolataiban. Körülnéz, nem lát senkit, tovább lépeget, majd eltűnik a ház boltívei között.

Egy lepelbe burkolódzó, fátylas nő siet utána.

DAJKA:   Kisasszony! Kisasszony!

Csillag visszalép, a muszlim nő, jobban eltakarja az arcát, majd meghajol.

DAJKA:   Kisasszony, csak azért jöttem, hogy hírt hozzak. (előhúz egy keszkenőt és Csillagnak adja) A lovag él, ne sírjon tovább.

CSILLAG:   Árulja el, hol van?

DAJKA:   Halkabban, ha észrevesznek, bajba kerülök.

CSILLAG:   Könyörgöm, vigyen hozzá!

DAJKA:   Többet nem mondhatok, elégedjen meg ennyivel. Majd jelentkezem.

Megfordul, hogy elmenjen, Csillag azonban visszatartja.

CSILLAG:   Ki maga?

DAJKA:   Egy rabszolga, akit megbüntetnek, ha látják, hogy nincs a helyén. Kérem, engedjen, mondtam, később még visszajövök. (hirtelen kiszakítja magát Csillag kezéből, és elmenekül)

Csillag alaposan szemügyre veszi a keszkenőt, igen megviselt, a tulipánkelyhek azonban még így is felismerhetők. Melléhez szorítja a vásznat és a házba fut, boldogan kiáltva:

CSILLAG:   Él! Keresztanyám! (távolodó hangja egyre halkabb)

Az udvar kőfalának egyik mélyebb zugából két alak bújik elő, a lovag és Musztafa.

A lovag mozgásán látni, hogy még nem épült fel sérüléseiből, Musztafa segítségével botorkál a fal mentén a kapu felé.

MUSZTAFA:   Ej barátom, nagy böjtje lesz ennek a kis kiruccanásnak!

MOSOLYGÓ:   Látnom kellett őt!

MUSZTAFA:   Hát most láthattad, de mit érsz vele? Nem értem, miért nem állsz eléje?

MOSOLYGÓ:  Ilyen állapotban? A forradás az arcomon sosem múlik el, mint ahogy a lábam sem jön rendbe. Nem töltheti le az életét egy nyomorék mellett!

MUSZTAFA:   Akkor miért nem hagytad abban a tudatban, hogy meghaltál?

MOSOLYGÓ:   Megindított a szomorúsága. Olyan kitartóan várakozik rám, hogy legszívesebben darabokra tépném a szívem.

MUSZTAFA:   Most még inkább nem értem, miért nem feded fel magad. Ha annyira szeret, észre sem veszi rajtad a sebeket.

MOSOLYGÓ:   Talán most még nem, de később…

MUSZTAFA:   Bolondság egy lányt ennyire tartani, mikor az ágyasok minden óhajodat teljesítik!

MOSOLYGÓ:   Ágyasok mi? A keresztényeknél! Még a végén megnevettetsz!

MUSZTAFA (bolondozva):   Látod, már csak ezért is érdemes áttérni?

MOSOLYGÓ (elkomolyodva):   A lelkemet nem adom el soha!

MUSZTAFA (szintén szigorúan):   Remélem, nem csalódom benned, nem vagy hitszegő. Ha mégis kiderül, hogy Ferdinánd kémje vagy, én magam öllek meg!

MOSOLYGÓ:   Az lenne a legjobb, ha nem mennék vissza a szállásodra.

MUSZTAFA:   Nem hagyhatlak magadra, ebben az állapotban.

MOSOLYGÓ:   Hálával tartozom, hogy ennyit segítettél, de nem akarok bajt hozni rád. Innen, nem messze van egy barlang, ott meghúzom magam, amíg erősebb nem leszek.

MUSZTAFA:  Ezt nem engedhetem, még hogy télen egy barlangban! Ki keresne téged a bég fia otthonában? Még ápolásra szorulsz, a sebeid bármikor szétnyílhatnak.

MOSOLYGÓ:    Majd megoldom.

MUSZTAFA:    Azt mondtad, portyázók támadtak meg, ezek szerint nincs oka annak, hogy katonák keressenek.

MOSOLYGÓ:   Musztafa…

MUSZTAFA:    Szóval, már nem barátom? Tiszteletreméltó ez az önérzetesség, de nem ebben a helyzetben.

MOSOLYGÓ:   Tévedsz. Amennyire megismertelek, a helyemben, te is ugyanígy cselekednél.

MUSZTAFA:   Hát legyen! De van néhány kikötésem. A barlangba viszek néhány szőnyeget, és meleg ruhát. A dajkám pedig kétnaponta meglátogat, hogy bekenje a sebidet, és ételt készítsen.

MOSOLYGÓ:  Voltam már kilátástalannak tűnő helyzetekben, és mindig találtam a problémáimra megoldást.

MUSZTAFA:   Fogadd tőlem búcsú ajándékként, ismered a szokásainkat, ha visszautasítasz sértésnek veszem. Selamaleyküm! Béke veled!

Musztafa otthagyja a lovagot. Mosolygó egyedül tántorog tovább a kapu felé, amikor Imre mester lép az udvarra, de mielőtt még észre venné a lovagot, az udvarházba siet.

21.

Nemesasszony, és Csillag a kandalló előtt hímeznek, Imre jön, meghajol, majd engedély után helyet foglal az egyik karosszéken.

NEMESASSZONY (ölébe teszi a hímzést):   Mi jó hírt hozott Pécsről Imre mester?

IMRE:    Semmi jót úrnőm! Semmi jót!

NEMESASSZONY:    Mit is várhatnánk ezekben a kusza időkben? Azt hittem, egyszer csak végére kerekedik, de úgy látszik, a török úgy megvetette a lábát a földünkön, hogy nem akar rajta tovahaladni.

IMRE:   Halad az úrnőm, csak nem kifelé. Határon belül akar még mindig terjeszkedni. A végén csak bekebelezi szegény hazánkat!  Aki tud, menekül, el innen, minél messzebbre! Nekünk is ezt kellene tennünk, amíg nem késő!

NEMESASSZONY:    Aztán hova mennénk Imre mester? Ismét bele a vakvilágba? Átéltük már egyszer ezt a kilátástalan menetelést, és meddig jutottunk? Nem, én nem megyek tovább. Azt mondták, csak az üres házakat fosztogatják, aki marad, azt békén hagyják.

IMRE:    Ha látná, hogy körülöttünk szinte üresen kongó tanyák vannak, akkor talán meggondolná magát.

CSILLAG (felugrik helyéről):    Mit mond apám? A lovag nélkül engem innen nem visz sehova!

IMRE:    Lányom, térj észhez, hamarosan lángokban áll itt is minden! Láttunk már ilyent, igaz, úrnőm?

NEMESASSZONY:   Ha menni akar, nem tartom vissza, bármikor indulhat, de nélkülem.

CSILLAG:    És nélkülem.

IMRE (fájdalmasan Csillagnak):   Itt az ideje, hogy mindent megtudj a családodról.

CSILLAG:   Elmondja végre, mi történt valójában? Olyan régóta halogatja, hogy megtudjam az igazat! Valami nagyon fájdalmas titkot őriz, mert mindig kibújik a válaszadás alól! Apám!

IMRE:    Amikor világrajöttél…

Cseléd jön, Csillag füléhez hajol, valamit a fülébe súg, mire a lány izgatottan kifut a teremből.

IMRE:   Hát, ezt meg mire véljem? (mielőtt még a cseléd gyorsan eltűnne) Állj meg, te lány! Gyere vissza!

A cseléd visszajön, lehajtott fejjel áll Imre előtt.

IMRE:    Hadd halljam, mi volt ez a sutyorgás?

CSELÉD:    Semmi, mester úr.

IMRE:   Úgy látszik, te is el akarod hagyni az udvarházat.

CSELÉD:    Könyörüljön rajtam, nem csináltam semmi rosszat!

IMRE:    Akkor beszélj!

CSELÉD:    Csak egy üzenetet adtam át a kisasszonynak!

IMRE:   Mifélét?

CSELÉD:    Egy nő várja a kertben, azt mondta senki más nem tudhatja, csak a kisasszonyka.

IMRE:    Ismered ezt a nőt?

CSELÉD:    Nem én, még az arcát sem láthattam, el volt fátyolozva.

IMRE:   Na jól van, menj le, nézd meg, itt van-e még? Addig ne mozdulj onnan, amíg Csillag vissza nem tér a házba!

CSELÉD:   Igenis! (meghajol, és a kert felé veszi útját)

NEMESASSZONY:    Gondolja Musztafa küldött üzenetet?

IMRE:    Nem, ő biztosan úrnőnet értesítette volna elsőként.

NEMESASSZONY:   Egy muszlim nő nem léphet csak úgy be egy keresztény házba. Kivégeznék.

IMRE:    És, ha csapda?

A cseléd jön vissza, hangos sírással.

CSELÉD:   Jaj, szegény fejemnek, mit vétettem, hogy ekkora szerencsétlenség ért! Mire leértem az udvarra, mintha a föld nyelte volna el mindkettőjüket!

Imre kétségbeesetten szalad ki a teremből, Nemesasszony utána.

22.

A közeli templomban, a gyóntatószékben a lovag, fejét csuklyával eltakarja.

Csillag jön sebesen, aztán hirtelen megáll, körülnéz, sehol egy lélek. Keresztet vet, majd a fülkébe lép és a rácshoz térdel.

CSILLAG:   Olyan gyorsan jöttem atyám, ahogy csak tudtam. Hírt kapott a lovagról? Kérem, mondja gyorsan, mert menten széthasad a szívem az izgalomtól!

MOSOLYGÓ:   Csillag!

CSILLAG:   Mosolygó! (fel akar ugrani, de a lovag megakadályozza)

MOSOLYGÓ:   Maradj a helyeden, és tégy úgy, mintha gyónnál! Nem láthatnak a fülkén kívül együtt minket!

CSILLAG:    Pedig szeretném, ha átölelne! Ha ugyanúgy vágyna rá, akkor nem törődne senkivel!

MOSOLYGÓ:    Csillag, azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Fosztogatók portyáznak ismét szerteszét. Már több tanyát megtámadtak, egészen közel az udvarházhoz. Éjjel csapnak le az áldozatokra, álmukban lepik meg őket, hogy még esélyük se legyen a védekezésre. A férfiakat megölik, a nőket, gyerekeket rabszolgasorsba taszítják. Siess haza, és szólj apádnak, hogy mielőbb induljatok Ferdinánd király felé. Ott talán biztonságban lesztek.

CSILLAG:  És…

MOSOLYGÓ:    Én még nem jöhetek, de amint megtehetem, ígérem, követlek titeket! Kérlek, ne sírj!

 A lovag megcsókolja a lány rácsokba kapaszkodó ujjait, majd hirtelen árnyékba húzódik, és eltűnik Csillag szeme elől. Erejét összeszedve próbál minél gyorsabban haladni, ki a templomból, minél messzebbre a lánytól. Sebei azonban egyre jobban lelassítják, megáll, egy pillanatnyi pihenőre, csuklyáját hátra simítja, amikor egy női alak bontakozik ki mögötte, arca a lovag válla fölött, szinte a füléig ér. Mosolygó mozdulatlan marad, rémület fogja el a leleplezéstől.

MOSOLYGÓ:   Csillag, kérlek, nem láthatod az arcomat! Még nem, várj türelemmel!

DAJKA:    Nyugodj meg lovag, a dajka vagyok. Miután hazakísértem a lányt, utánad siettem.

Beszélnem kell veled.

Mosolygó megfordul, a dajka szintén fátyol nélkül, idős arca fedetlenül látható.

DAJKA:   Fiatal rabszolgaként kerültem a béghez, a janicsárok raboltak el, még szoptatós, asszonykoromban. Velem egyidőben, egy csodaszép újszülöttet hoztak a bég elé. Pont abban az órában, amikor az egyetlen fia betegségtől haldoklott. Miután kiderült, a csecsemő egészséges fiú, Allah ajándékának tekintette, és sajátjaként felnevelte. Magyar vagyok én is, de áttértem az ő vallásukra, így abban a kegyben részesültem, hogy a gyermek dajkája lehettem.

MOSOLYGÓ:    Musztafáról beszélsz?

DAKJA:   Az ifjú, kit régebben barátodnak neveztél, most pedig haragszol rá, nem törökként született. A csata elvesztése után, egy közeli tanyáról rabolták el, miután lemészárolták a családját. Sokan jártunk így, de őt a sorsa magasba emelte.

MOSOLYGÓ:   Biztos vagy benne?

DAJKA:    A vászon, melybe a kicsit bugyolálták, fehér anyag volt, magyar hímzéssel.

MOSOLYGÓ:    Mikor történt mindez?

DAJKA:    Tizennyolc éve.

MOSOLYGÓ:    Nem értem, ha Musztafa tudja…

DAJKA (közbevág, mielőtt még befejezné):    Nem tudja.

MOSOLYGÓ:    Miért nekem mondtad el?

DAJKA:    Eskü kötött a titoktartásra, most az életemet adom cserébe, hogy megmentsem Musztafáét. Láttam mennyire kötődik a saját véréhez, amióta megszakítottad vele a kapcsolatod, teljesen kifordult önmagából, még a bég is alig ismer rá. Képtelen vagyok felfedni előtte a valóságot, de már magamban sem tudom tartani. Sem ő, sem Isten nem fog megbocsájtani nekem!

A dajka fátyolt húz az arcára, majd köszönés nélkül visszamegy a templom elé, ott térdre esik, úgy könyörög a megbocsátásért, majd előhúz övéből egy fiolát, és megissza a tartalmát. Élettelenül borul a földre, a templom harangjának zúgása közben.

23.

Imre mester kétségbeesetten keresi Csillagot Nemesasszonnyal, és a cselédekkel. Átkutatják az udvarházat, az udvar minden szegletébe benéznek, de nem találják a lányt.

IMRE:    Hiába minden, sehol sem találjuk. Hova tűnhetett? (dühösen csapkod mindent a földhöz, ami a kezébe kerül)

NEMESASSZONY:    Imre mester, először csendesedjünk le, aztán gondoljuk végig, mi történhetett. Egy muszlim nő hívta magához, és Csillag úgy futott hozzá, mintha már várta volna, hogy megjelenjen. Tehát ismerte.

IMRE:    Már hogy ismerte volna? Mindvégig velünk volt, a házból sem ment ki egyedül, valaki mindig kísérte!

NEMESASSZONY:    Nem lehet, hogy Musztafától jött mégis egy üzenet a lovagról? Olyan eszeveszetten rohant el, hogy csak erre tudok gondolni.

IMRE:    Ó, úrnőm! Akkor sürgősen Musztafáért kell küldenünk, de ezzel a veszélytelennek nem mondható feladattal, kit bízhatunk meg?

Egy vándor lép be a kapun, botjára támaszkodva, meghajol Nemesasszony előtt, majd Imre felé fordul. Imre dermedten áll a döbbenettől.

JÁNOS:    Fáradt vándorként kérek bebocsátást, és egy kis élelmet.

IMRE:     János!

NEMESASSZONY:    János?

IMRE:    Hát te élsz? János! Barátom! (örvendezve ölelgetni kezdi, majd hangosan sírva fakad) Drága jó Istenem! János! Nem haltál meg!

JÁNOS:   Annyira szorítasz, hogy mindjárt kilehelem a lelkemet!

Imre elengedi, de még mindig zokog, Nemesasszony is átöleli a vándort.

NEMESASSZONY:    Alig hiszek a szememnek, talán a káprázat játszik velem? De nem, János áll itt, teljes valóságában! Azon a tragikus napon maga fogadott be a házába, és tett elém ételt az asztalára. Most én kínálom meg magát kedves János! Jöjjön, menjünk a meleg kandalló mellé, ne álldogáljunk itt a hidegben! Lesz időnk elmesélni éveink hosszú történetét!

IMRE:    Én is jövök mindjárt, úrnő, csak még egyszer körbejárom az udvarházat.

NEMESASSZONY:    Imre mester, ekkora csoda után, nem történhet baj!

JÁNOS (Nemesasszonynak):    Tizennyolc éve vándorlok szerteszét, abban a tudatban, hogy közülünk rajtam kívül senki sem élte át a tűzvészt.  Csak kóboroltam, néhány napnál tovább nem maradtam egy helyen. Az emlékek súlya bár visszahúzott, én előre léptem, és kutattam, kerestem, hol találom a gyilkos gazembert, ki leszúrta nejem, s elrabolta gyermekem.

Imre lerogy János elé.

IMRE:    Bocsáss meg barátom, nem tudom, hogy történhetett! Nem vigyáztam rá eléggé, bocsáss meg!

JÁNOS:    Nem értelek! Miről beszélsz?

IMRE (lassan feláll, és megtörli szemét):    Nem miről, kiről. A lányodról.

Mély csend, aztán minden tekintet a kapu felé fordul. Csillag áll ott, mozdulatlanul.

24.

IMRE (szinte üvölt):    Te meg hol voltál? Tűvé tettük érted az egész környéket!

CSILLAG:    Az előbb miről beszélt, apám?

IMRE:    Nekem ne feleselj vissza, te lány! Azt kérdeztem, merre jártál?

CSILLAG:    Hát még most sem válaszol? Pedig azt ígérte, mindent elmond nekem!

NEMESASSZONY:     Az lesz a legjobb, ha bemegyünk a házba, nem kell, hogy mindezt hallják a cselédek.

25.

A nagyterembe a kandalló mellé asztalt terítenek a cselédek, majd behúzzák maguk mögött az ajtót, hogy senki se legyen fültanúja a benti beszélgetésnek.

JÁNOS (Imrének):    Barátom, sehogy sem értem a viselkedésed. Az egyik pillanatban a boldogság, a másikban a düh veti szét a szívedet.

IMRE:    Tizennyolc éve hordozom magamban a fájdalmat, épp úgy, mint te, János. Épp úgy. Nézz erre a lányra, nézd meg jól alaposan! Olyan fényesen ragyog, mint a csillag akkor éjjel, amikor magammal hoztam a lángoló romok közül.

JÁNOS:    Imre, mit mondasz?

IMRE:    Igen barátom, azon a tragikus napon, elindultunk tőled a szekérrel, és visszatekintve láttuk, hogy ég a ház. Az úrnő az apródjával megvárt, amíg megnéztem, mi történt. Mindenki halott volt, istenemre, János, azt hittem, csak a csecsemő maradt életben! Ha tudtam volna, hogy te is, dehogy hagytalak volna ott! Minden parázslott, minden lángolt, felkaptam a kicsit, és futottam, amíg bírtam, aztán a szekérrel menekültünk tovább, el, csak el, minél messzebbre az elátkozott helytől! (Csillagnak, mielőtt még megszólalna) Ne most, lányom, most ne kérdezz, csak hallgass! Nehéz volt az út az esőben ázó sáros talajon, az ökör is kidőlt, elpusztult, mielőtt még ideértünk volna. Útközben, egy paraszt családdal találkoztunk, ők is menekültek az ellenség elől. Az asszony szoptatós volt, így szerencsénkre a lányod nem maradt éhen. De nem sokáig tarthatott az örömünk, mert az éj leple alatt megtámadtak minket, a nőt elhurcolták, a többieket pedig lemészárolták! Szerencsénkre, időben el tudtunk bújni a fák között, így nem vettek észre minket. Hajnalban indultunk tovább, és rátaláltunk erre az udvarházra. Látszott, hogy innen is sebtében utaztak el, mert szinte itt hagytak mindent. Még élelem is volt a kamrában. Azt hittük, kipihenjük magunkat, majd tovább állunk, de itt ragadtunk. A mohácsi szandzsák bég Pécs városában rendezkedett be, katonasággal, törvényeket, rendeleteket tett közzé, és kihirdette, nem bántják azokat, akik maradnak, a portyázók csak az üres tanyákat foszthatják ki. Így viszonylagos békesség alakult ki ezen a területen, és mi is biztonságban érezhettük magunkat.

NEMESASSZONY:    A ruhámba varrt ékszereimből marhákat vettünk, cselédeket fogadtunk, Imre mester kovácsműhelyt nyitott. Rendesen fizetjük az adókat, nem avatkozunk a politikába, cserébe nyugalomban élhetünk.

JÁNOS:   Nyugalomban. Keresztényként a muszlim hódítók között.

IMRE:    Nem kényszerítenek az áttérésre.

JÁNOS:    Még nem, Imre, még nem. De nehogy azt hidd, hogy máshol is ez a helyzet. Bejártam a keleti, nyugati oldalt, harcok mindenütt. Pécsről a nemesség eliszkolt, magára hagyva a várost, aki maradt, az behódolt.

IMRE:    Mit tehettek volna a túlerővel szemben? Könnyen ítélsz, barátom.

JÁNOS:   Úgy lopakodtam a Duna mentén, mint egy tolvaj! A saját hazámban. Mindenütt török katonák, idegen nyelv, idegen vallás, idegen élet. Imahelyek, fürdők, iszlám iskolák. Pécs lassan úgy néz ki, mint egy keleti városközpont! Buda nemkülönben. Hová jutottunk? Bármerre jártam, népem sóhaját hallottam, ahogy imádkoznak az Úrhoz egy bátor férfiért, ki kezébe venné sorsunkat!

IMRE:    És ki lenne az? Biztos nem Ferdinánd, Izabella királyné fia meg ki tudja meddig éli meg a holnapot? Mohácsnál a török had úgy lekaszabolta fiainkat, mint kasza a füvet. Szinte mindenki ott maradt, emlékezz, hova hantoltuk el, sírok híján a holtakat?

JÁNOS:   A török az török. A magyar az magyar.

IMRE:   A halott az halott. Vagy talán válogattunk kit temetünk el?

JÁNOS:    Így igaz, Dorottya főúrnő parancsára, föld alá kerültek a hitetlenek is.

János jócskán ivott már a borból, enni, alig evett, az alkohol hatására egyre harciasabbá válik.

JÁNOS:    Az elnéptelenedett területekre özönlenek az idegenek,  délről hullámokban vándorolnak a szlávok, betelepednek az elhagyott házakba, úgy, mint ti, Imre! Találunk egy üres tanyát, beköltözünk, és máris a miénk! Igaz-e?

NEMESASSZONY:    Úgy látom, mindannyian elfáradtunk, ideje lefeküdnünk!

JÁNOS:    Bocsásson meg úrnő, ha egy kissé haragos lettem, de  alig tudom türtőztetni magam, ha arra gondolok, hamarosan idegen imát hallhatok a sajátom helyett, és hajbókolnom kell egy idegen hatalom előtt.

CSILLAG (János elé áll):    Szóval, maga az igazi apám. Miért csinál úgy, mintha itt se lennék?

János rácsodálkozik a lányra, nem tetszik neki a merészsége.

JÁNOS (Csillagnak):    Van egy bátyád, tudod-e? Vagy nem mondták el neked? Először ő jött világra, aztán másodikként te. Egy lány. Őt elrabolták a portyázók, téged meg magával vitt Imre. A barátom, aki azt hitte, rajtad kívül mindenki más halott.

IMRE (Jánosnak):    Elég lesz mára, gyere, aludd ki magad, majd holnap folytatjuk a beszélgetést.

CSILLAG:    Én addig nem megyek sehova, amíg el nem mondják a teljes igazságot!

JÁNOS:    Te lány! Tudd, hol a helyed!

CSILLAG:   Igen, lány vagyok, de ezért még nem ítélt el senki sem. Látom, örülne, ha helyemben a fívérem állna magával szemben, és én tűnök el a törökkel. Igaz?

IMRE:    Csillagom, miket mondasz, ne tovább, mert holnap megbánod, hogy apáddal így beszéltél. Elég idő lesz az ismerkedésre, tisztázódik minden félreértés, és a sértés is elsimul.

CSILLAG:    Nekem egy apám van, és azt Imre mesternek hívják, ez az idegen gyűlöl engem, nem lehetek az övé! Jobb lett volna, ha nem faggatózok, az sem érdekel, hogy régen, mi történt!

JÁNOS:   Tényleg nem érdekel, hogy dúlták fel az otthonunkat, hogy kaszabolták le a nagyszüleidet? És drága jó anyádat? Néhány órával a szülés után gyilkolták meg! A házat ránk gyújtották miután az ikertestvéredet magukhoz vették, hogy rabszolgának adják el! Nem érdekel? (Kihúz egy tulipános tőrt az övéből) Ezzel a tőrrel szúrták szíven azt, ki világra hozott téged, még most sem érdekel? Tizennyolc éve keresem, kutatom a gazdáját, hogy bosszút álljak, azt mondod, ez a hosszú idő, szót sem érdemel?

NEMESASSZONY:    János, kérem….

JÁNOS (Nemesasszonynak):    Látom, úgy elkényelmesedtek itt, hogy még a gyilkosokkal is megbékéltek! (elejti a tőrt, Csillag felemeli)

CSILLAG:    Musztafának is ilyen van.

JÁNOS:    Ki az a Musztafa?

CSILLAG:    A mohácsi szandzsák bég fia.

JÁNOS:   Látnom kell ki az!

IMRE:   Musztafa fiatal, egyidős lehet Csillaggal. Különben is, ilyen tőrt bárki hordhat magánál. Tele a környék török kereskedőkkel.

JÁNOS:   Egy bég fia, biztos nem vásárol, hanem ajándékba kapja, vagy esetleg megörökli valakitől.

IMRE:    Rosszul gondolod János, én mondom, a bosszúszomjad megtéveszti az ítélőképességedet!

JÁNOS:    Hosszú évek óta először történik meg velem, hogy valaki felismeri a gyilkos fegyvert, és azt mondod, ez csupán véletlen?

CSILLAG:   Musztafa tisztességes, még a gyanú árnyéka sem érintheti meg. Tudom, ismerem.

IMRE:   Igaza van a lánynak. Ez az ifjú, olyan, hogy is mondjam…

JÁNOS:     Török, az Isten áldjon meg!

IMRE:    Mintha nem lenne az.

Bejelentés nélkül Musztafa siet feléjük, a cseléd mögötte.

MUSZTAFA (Nemesasszonynak):    Bocsánatot kérek, hogy csak így berontok, de fontos dolog miatt jöttem. (Csillagnak) A dajkámat keresem. Ha a katonák előbb találják meg, nyomban fejét veszik szegénynek, pedig csupán nekem segített.

CSILLAG:    És nekem.

MUSZTAFA:    Valamint Mosolygónak, de őt sem találom a helyén.

NEMESASSZONY (miután int a cselédnek, hogy menjen):    Mondd Csillag, ő volt az, aki, rád várt a kertben?

CSILLAG:    Üzenetet hozott a lovagtól, elkísért hozzá a templomba, utána pedig visszajött velem az udvarház kapujáig.

MUSZTAFA:    Akkor most visszamegyek azon az úton, amely a templomhoz vezet. Talán szerencsém lesz!

Mielőtt elindulna János a karjánál fogva ragadja meg.

JÁNOS:    Várj csak! Azt hallottam a lánytól, hogy tulipánfejes tőröd van, ilyen ni, mint az enyém! (előkapja a tőrt, és a magasba emeli)

MUSZTAFA:    Nem ugyanilyen csak hasonló. Kérlek, állj el az utamból, sietnem kell!

JÁNOS (még mindig nem engedi, Musztafa egyre idegesebb):   Mutasd azt a tőrt, majd én eldöntöm, ugyanolyan-e?

MUSZTAFA (Csillagnak):    Ki ez az ember?

CSILLAG:    Az apám.

MUSZTAFA  (Imrének):    Kinek az apja?

IMRE:    Csillagé.

MUSZTAFA (Jánosnak):    Engedj már el, nem hallottad, hogy nem késlekedhetek?

JÁNOS:    Előbb a tőrt! Látnom kell!

MUSZTAFA:    Ne merészelj hozzám érni! Tudod te egyáltalán, ki vagyok?

JÁNOS:   Hosszú évek óta kutatok a tulipános penge gazdája után, csak nem képzeled, hogy elengedlek? Amíg bosszút nem állok, nem nyughatok!

MUSZTAFA:   Majd ha biztonságban tudom a dajkám, visszatérek! Megesküszöm, de most mennem kell!

JÁNOS:     Szóval nem adod? Akkor majd én elveszem!

Dulakodni kezdenek. Imre megpróbál János és Musztafa közé kerülni, de nem sikerül szétválasztania őket.

MOSOLYGÓ:    Musztafa!

Váratlanul a lovag ront be, és ugrik közéjük, pont akkor, amikor János a tőrrel Musztafa felé sújt. A lovagot találja szívem, aki nyomban összeesik. János döbbenten lép hátra, Musztafa és Csillag Mosolygó testét próbálják felemelni.

MOSOLYGÓ:    Musztafa, drága barátom, hagyjatok, nekem már úgy sem tartogat semmit az élet. Csillag, ne sírj, hát nem látod az elcsúfított arcomat?

CSILLAG:    Mit kellene látnom, szerelmem?

MOSOLYGÓ:   Egy roncs vagyok, semmi más, mások nyakán kolonc. (Musztafának, egyre gyengébb hangon) A dajkád rám bízott egy titkot, hogy én mondjam el neked…Tizennyolc éve,  rabolt gyerekként kerültél a béghez, aki felnevelt. Közülünk való vagy, nem török.

CSILLAG (Mosolygónak):    Ne hunyd le a szemed! Most már nem hagyhatsz el! Hallod? Nem hagyhatsz magamra!! Nem engedem!!!

A lovag élettelenül fekszik, feje Csillag ölében. A lány jajveszékel, a többiek tehetetlenül nézik a szenvedését. Csillag hirtelen elhallgat, majd felugrik, és Jánosnak ront.

CSILLAG:   Kegyetlen gyilkos! Legyen átkozott! Legyen átkozott! (Musztafa vigasztalóan magához öleli a lányt)

IMRE (Jánosnak):   Felfogtad, mit tettél? A tulipános tőr ismét egy ártatlan szívébe hatolt.

MUSZTAFA (előveszi a tőrét):    Tessék, ezt akartad, vagy nem? (János lába elé dobja) Egy janicsártól kaptam még gyerekkoromban, amikor fegyverforgatásra tanított. (János felveszi) Konstantinápolyból való. Ezért váltál saját vérednek gyilkosává?

JÁNOS:    Valóban hasonló, de semmi több.

MUSZTAFA:    Semmi több? (elengedi Csillagot és János felé lép)

JÁNOS (Musztafának):    Ha igaz, amit ez az ember mondott, akkor lehetsz a fiam is…akit a janicsárok raboltak el tőlem…

MUSZTAFA:   Itt fekszik a lábad előtt egy lovag, aki az életét adta értem, miközben a szíve a lányodért dobogott. Igaz ember volt. Te kutya! Még hogy te lennél az apám? A legszívesebben felnégyelnélek!

Nemesasszony zokogva borul a lovag mozdulatlan testére.

NEMESASSZONY:    Jaj, kicsi mosolygós apródom, jaj!

Hangoskodás, sikoltozás, jajveszékelés hallatszik kintről, és idegen férfihangok.

26.

Kovácslegény jön az elhagyatott udvarházba, az eperfa alatt négy kereszt. Egy öregasszony jön, és virágokat tesz a sírokra.

ÖREGASSZONY:   Jó emberek voltak, a kovácsmester, az úrnő, és a lovag. Isten nyugosztalja őket.

KOVÁCSLEGÉNY:   És a negyedik?

ÖREGASSZONY:    Azt nem tudja senki sem. Valami öregember.

KOVÁCSLEGÉNY:   Jánost írtak a keresztre.

Az öregasszony vállat von.

ÖREGASSZONY:   Csak annyit tudunk, hogy megtámadták az udvarházat. Ketten maradtak életben, a kovácsmester lánya és az a turbános fiú, aki mindig idejárt. Ők temették ide a holtakat. Aztán elmentek.

KOVÁCSLEGÉNY:   Elmentek? Hová?

ÖREGASSZONY:   Ki tudja. És maga mit keres itt? Olyan ismerős az arca.

Kovácslegény válasz helyett leguggol Imre sírjához, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége.

ÖREGASSZONY:    Én még bekukkantok a házba, hátha találok valami hasznos dolgot!

Öregasszony a házba megy, Kovácslegény Imre sírjához beszél.

KOVÁCSLEGÉNY:    Ó, mester! Jöttem bizonyítani, hogy nem vagyok gazember. Beálltam katonának Ferdinándhoz. Látom, elkéstem, még arra sem volt lehetőségem, hogy megköszönjem, amiért felnevelt. Ígérem, olyanná válok, akire büszke lenne, akit fiaként emlegetne!

Öregasszony jön kifele a házból, az egyik keze tele ruhákkal, a másikban egy cserepet szorongat.

KOVÁCSLEGÉNY (odalép, és a cserépre mutat):    Hát ez meg?

ÖREGASSZONY:   Az egyik kisteremben találtam. Valamiféle virágot ültethettek el benne.

KOVÁCSLEGÉNY:   Akkor az csak Csillagé lehet. Adja csak ide!

ÖREGASSZONY(átadja):   Aztán, mit kezd vele?

Kovácslegény nem válaszol, sarkon fordul, és elmegy. Öregasszony is kimegy a kapun.

Mély csend. Kis idő múlva egy család nyit óvatosan a kertbe, látszik rajtuk, hogy idegenek.

A férfi lassan bejárja az udvart, bemegy a házba, majd vissza, és int a többieknek, hogy bátran lépjenek be.

HORVÁT FÉRFI:  Pobjegli su i odavde. Kuća je prazna. Stigli smo kući!

Innen is elmenekültek. Üres a ház. Hazaértünk!

FÜGGÖNY

HARMADIK FELVONÁS

FÜGGÖNY

27.

Pécs. A mohácsi szandzsák bég háza. A Bég a szobájában írásbeli beszámolókat tanulmányoz. Musztafa jön, a Bég tudomást sem vesz róla, továbbra is olvas. Musztafa állva várakozik. Egy idő után megszólal.

MUSZTAFA:    Fontos dolog miatt jöttem.

A Bég egy darabig még szöszmötöl az iratok között, fel sem néz. Musztafa közelebb lép hozzá.

BÉG (még mindig a jelentésekkel foglalkozik):    Szinte karcol a hideg odakint. Igaz? Fiam. (Musztafa nem válaszol) Köszönés nélkül a tisztelet is megszűnni látszik. Vagy mégsem?  (leteszi az íróeszközt a kezéből, és a halomnyi papírtekercsre mutat) Mi hozott ide, ebben a dolgos órában? Fiam.

Musztafa két tulipános tőrt tesz a Bég elé. Az egyik az övé, a másik az a gyilkos tőr, mely kioltotta anyja, és a lovag életét.

BÉG (rápillant a pengékre, majd hátra dőlve Musztafa szemébe néz):    Mihez kezdjek velük?

MUSZTAFA:    Tisztában vagyok vele, hogy mindenről tudsz, hiszen kémjeid vannak mindenütt.

A Bég feláll és az ablakhoz lép.

BÉG:   Milyen szépen esik a hó. Tudtad-e, hogy minden hópihének saját története van? Úgy, mint az embereknek. (Musztafa felé fordul) Persze, hogy tudod. És most kíváncsi vagy a tiédre.

MUSZTAFA:    Eljött az ideje, hogy megtudjam, ki vagyok valójában. Apám.

BÉG:    Eljött az ideje, hogy számon kérd rajtam, hogy felneveltelek.

MUSZTAFA:    Minden tiszteletem, hogy magadhoz emeltél, de ismerni szeretném születésem történetét.

BÉG:   Gyere ide mellém az ablakhoz, gyere, és most nézz ki. Mit látsz?

MUSZTAFA:    Hatalmat.

BÉG:   Egy nap mindez a tiéd lesz.

MUSZTAFA:    De milyen áron?

BÉG:   Musztafa, tudod, mit jelent a neved? A kiválasztott. Nagy tettekre vagy hivatott.  Nem tagadom, hogy idegen apró jövevényként csöppentél közénk Az életet hordoztad magadban, míg a fiam a halált. Allah jelölt ki téged, hogy betöltsd utána az űrt, és kövess utamon. Ezt a titkot rajtam kívül csak néhányan tudják, és szent esküvel pecsételték meg hallgatásukat. A dajkád megszegte esküjét, de szerencsés volt, saját kezével vethetett véget életének.

MUSZTAFA:    A dajka, aki lemészárolt anyám helyett anyám volt.

BÉG:    Rossz döntést hoztam, amikor megengedtem, hogy szoptatósod legyen. A magyar anyatejjel megerősödött benned a fajtád vére. Mire volt a sok tanítás? Bíztam benne, hogy lélekben muszlim leszel, és az oldalamon, harcba szállsz a keresztények ellen. Vagy most már fordítva igaz?

MUSZTAFA:    Bocsásd meg merészségemet, de jogom van tudni, hogy kerültem hozzád.

BÉG:    Jogod? Neked? Hát nem fogtad fel, mi mindent köszönhetsz nekem? Tisztában vagy vele a padisah birodalma mettől-meddig terjed? Szulejmán szultán a világ ura! És te, fiam, ennek a nagyhatalomnak a részese vagy!

MUSZTAFA:    Ezek szerint, nem kapok választ a kérdéseimre. (mielőtt kimenne, a Bég beszélni kezd)

BÉG:    Az igazságot, csak tőlem tudhatod meg. Ha mástól kérdezed, félrevezethet. (rövid szünet) Néhány nappal, a győzedelmes mohácsi csatát követően hoztak elém, mint a zsákmányrészemet. Nem kérdeztem, honnan, ez nem szokás. Az akindzsik szereztek be élelmet, és foglyokat a harcok után.

MUSZTAFA:    Nem janicsárok dúlták fel a tanyákat?

BÉG:    Könnyűlovas portyázók voltak, a feladatukat teljesítették. Nem értelek. Haditudományt is tanultál, ezt tudnod kellene.

MUSZTAFA:    Igen, de…

BÉG:    Elégedj meg ennyivel.

MUSZTAFA:    Engedelmeddel, elmegyek néhány napra.

BÉG:    Hova?

MUSZTAFA:    A szülőházamhoz.

BÉG:    Minek a múlttal foglalkozni, mikor előtted a fényes jövő?

MUSZTAFA:   Mert ismernem kell a múltam, hogy elfogadjam a jövőm!

BÉG:    Legyen. De mielőtt elindulnál, (elővesz egy tekercset, és valamit ír rá), vedd magadhoz ezt az oltalomlevelet.

MUSZTAFA:   Két személyre szóljon. Az útitársam nő.

A Bég egy pillanatnyi gondolkodás után kijavítja az írást, majd átnyújtja Musztafának.

BÉG:   Allah legyen veled!

Musztafa meghajol, majd elsiet. A Bég megvárja, míg becsukódik az ajtó, aztán haragosan szól valakihez.

BÉG:    Most már előjöhetsz!

Egy szolga lép elő a függöny mögül.

BÉG:    Jól hallottál mindent, Juszuf?

JUSZUF(mélyen meghajolva):    Igen, bégem.

BÉG:    Miután janicsárként letelt a szolgálatod a seregben, idevettelek jutalomként a mennybéli ajándékért.

JUSZUF:    Allah áldja ezért!

BÉG:    Eddig rászolgáltál a bizalmamra. Remélem továbbra is így marad. Juszuf! Ki tud még a titokról rajtunk, és Musztafán kívül?

JUSZUF:    Senki más, csak a lány.

BÉG:    A lány.

JUSZUF:    Mit tegyek vele, bégem?

BÉG:   Még semmit. Menj utánuk, figyeld őket, minden mozdulatukról jelentést kérek.

Juszuf mély hajlás után, útjára indulna, de a Bég megállítja.

BÉG:    És Juszuf? Találhatnak valamit azon a mocsaras vidéken?

JUSZUF:    Semminek sem maradt nyoma, mindent felperzseltünk, bégem. Ráadásul, azóta sok idő telt el.

BÉG:   Azok a tőrök még bajt hozhatnak ránk. Tüntesd el őket!

Juszuf az asztalhoz lép.

JUSZUF:    Hol vannak, bégem?

BÉG:    A tekercsek tetején.

JUSZUF (a tekercsek közé, alá is benéz):    Itt nincsenek.

BÉG:    Ezek szerint Musztafa magával vitte őket.

JUSZUF:   Valamit azonban itt hagyott cserébe.

BÉG:   Mit?

JUSZUF:    A származását igazoló gyűrűjét.

28.

A fogadóban csupán néhány vándor étkezik hallgatagon. Ugyanannál az asztalnál ülnek, látszik rajtuk, hogy ismerik egymást. Musztafa lép be Csillaggal a nyomában. Mindketten (magyar)utazóruhát viselnek. Leteszik batyujukat az egyik székre, majd asztalhoz ülnek.

FOGADÓS:    Mit hozhatok?

MUSZTAFA:   Valami meleget.

FOGADÓS:     Forró leves?

MUSZTAFA:    A feleségemnek is hozz, és mellé kenyeret.

FOGADÓS:   Igenis! (elsiet, hamarosan visszajön, mindent lepakol az asztalra) Még valamit?

MUSZTAFA:   Szállás kellene éjszakára.

FOGADÓS:    Az is van. Majd megmutatom vacsora után.

MUSZTAFA:    Mondd csak, ismered a környékbeli tanyákat?

FOGADÓS:    Hát azt nem mondanám. Annyi itt az idegen, hogy még a beszédjüket sem érti meg az ember. Bezzeg régebben egy nyelvet használtunk, közös templomba jártunk, még a legkisebb gyerekeket is keresztnevükön szólítottuk. (hátra felé a konyhába) Igaz-e Maris?

NŐI HANG:    Igaz, biza!

MUSZTAFA:    Szóval, régóta itt éltek.

FOGADÓS:    Hát, mondhatjuk így is. A legkisebbik fiunk itt született.

MUSZTAFA:    És ő hány éves?

FOGADÓS:    Tizenöt.

Musztafa sóhajt egyet, majd Csillagra néz. A lány csendben kanalazza ételt.

Fogadós visszamegy a helyére. A vándorok lassan beszélgetni kezdenek, közülük egy idősebb feláll, és átül Musztafa mellé.

VÁNDOR:    Kerestek valakit?

MUSZTAFA:    Csak megszállunk, és holnap tovább indulunk.

VÁNDOR:    Mi, Szekercével (mutat az egyik férfira) ismerjük az egész környéket, talán tudunk segíteni.

MUSZTAFA:   Nem. Köszönöm. (Csillaghoz) Befejezted? Menjünk a szállásunkra. Fogadós! (a Fogadós hozzájuk siet) Mutasd meg a szobánkat!

VÁNDOR:    Nem kell megijedned, nem bántunk senkit. Mi is úton vagyunk, Bécs felé.

MUSZTAFA:   És átutazóként ismered a környéket?

VÁNDOR: Itt nőttem fel a többiekkel együtt. Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, csak Cinege hiányzik közülünk, egyszerűen eltűnt. Senki sem tudja mi történt vele. Talán elrabolták, vagy megölték, mint sokan másokat.

FOGADÓS (Musztafának):    Nyugodtan beszélhetsz velük, ismerem őket, nem veszélyesek.

MUSZTAFA:     A csatát követő napokban sokan elmenekültek Mohács környékéről.

VÁNDOR:     Még most is vándorolnak az emberek, ki erre, ki arra. Szinte senki sem maradt meg ezen a helyen. Nagy a veszteség, és a fájdalom. Halottak mezeje mindenütt. Az anyák nem tudják, hol vannak a fiaik eltemetve. A török meg nyomul előre. Bécs tartja magát, de nem bevették Budát? A Duna mellett hadiút, a folyón keresztül szállítanak maguknak fegyvereket, élelmet, híreket. Mindent ellenőriznek, pontosak, és kegyetlenek. Magyar király kell a trónra, és erős sereg. Egy bátor katona, aki megszabadít minket ezektől az oszmánoktól!

A Vándor egyik társa átszól a másik asztaltól.

VÁNDOR 2.:     Csendesebben, hé!

MUSZTAFA:    Innen, nem messze, János tanyája állt. Állatokkal foglalkozott.

VÁNDOR:    Alig volt tíz éves, de emlékszem. Őket legyilkolták a portyázók, és mindent felperzseltek. Nem maradt ott más, csak néhány szénné égett facsonk.

MUSZTAFA:     És a föld?

VÁNDOR:    Az már másoké. Délről menekültek felfelé, aztán megállapodtak.

FOGADÓS:    Derék, dolgos emberek, őket is a török hajtotta idáig.

MUSZTAFA:     Azért megnézném azt a tanyát.

VÁNDOR:    Talán van valami közöd hozzá?

MUSZTAFA:     Csupán emlék.

VÁNDOR:    Elvihetlek, ha gondolod.  Jó félnapnyi járásra van innen, egészen közel a csatatérnél.

MUSZTAFA (Fogadósnak):    A batyukat itt hagyjuk, és  tartsd fent nekünk a szobát! (előhúzza a tarsolyát, és két pénzérmét dob az asztalra) Ezt előlegnek, a többit majd, ha visszatértünk.

FOGADÓS (felveszi a pénzt):     Így is nagylelkű vagy, uram.

Kicsapódik az ajtó és két oszmán katona lép be a fogadóba.

29.

OSZMÁN KATONA:    Ellenőrzés! Iratokat! (észreveszi Csillagot, hozzálép) Micsoda egy szépség!

MUSZTAFA (a lány és a katona közé áll):     Mit merészelsz, kutya?

Csillag lassan felemelkedik a székről, és az övébe rejtett tőrbe kapaszkodik. Csend. Aztán a vándorok is felállnak. A másik katona óvatosan előhúzza a kardját, úgy szimatol körbe, akár egy vérszagot érző farkas. Az oszmán katona és Musztafa mereven szemtől szembe állnak egymással.

OSZMÁN KATONA:     Mit mondtál hitetlen? Ezért kitépem a nyelved!

MUSZTAFA:     Most benyúlok a köpenyembe, és előveszem a menlevelem.

OSZMÁN KATONA:     Magammal viszlek, téged, és a nőt is! Megtorlok minden ellenkezést!

MUSZTAFA:     Tavsiye etmiyorum. (előhúzza a levelet, az oszmán felé nyújtja, miközben a füléhez hajol) Nem ajánlom, hogy elárulj, álruhában utazom!

A katona elolvassa az írást, majd visszaadja Musztafának. Felemelt kezével jelzi társának, hogy elhagyják a fogadót.

OSZMÁN KATONA II.:    És a többi?

MUSZTAFA:     Velem vannak, felelősséget vállalok értük.

A két török kimegy a fogadóból, a Vándor kérdőn néz Musztafára.

MUSZTAFA:    Oltalomlevelem van, a mohácsi szandzsák bégtől.

VÁNDOR:      Miért kap egy keresztény oltalomlevelet egy muszlimtól?

CSILLAG:   Mert fizettünk érte. Így könnyebben megtaláljuk, akit keresünk.

VÁNDOR (Csillagnak):    Kit kerestek?

MUSZTAFA:    Bocsáss meg, többet nem mondhatunk.

VÁNDOR (Musztafának):    Hadd lehessek én is bizalmatlan, ha már te is az voltál! Az előbb az oszmánok nyelvén beszéltél. Mit mondtál?

MUSZTAFA:    Hogy az oltalomlevél magától a kormányzótól van. Sokat vagyok úton, könnyen tanulom a nyelveket.

VÁNDOR:    Hát ezért mentek el olyan hirtelen. Ennek a papírnak nagy hatalma van. Nekünk is jól jönne.

MUSZTAFA:    Csupán két személyre van kiállítva, egy férfira, és egy nőre.

VÁNDOR:    Mégis elfogadták, hogy kiálltál értünk! Barátom! (kezet fognak) És hogy hívhatunk?

MUSZTAFA (egy pillanatnyi csend után):    Imrének. A feleségem Katica.

VÁNDOR (a társaira mutat):   Szekerce, Pöröly, Farkas, énmagam Deák vagyok. Papok neveltek, írástudó lettem, de hajtott a tettvágy, nem akartam a kolostor falai közt élve eltemetkezni. Muszáj a hazánkért valamit tenni! (többieknek) Mi most elindulunk. Holnap ilyentájt remélhetően ismét itt találkozunk!

30.

A tragikus csata színhelye, a mohácsi síkság. Musztafa, Csillag, és Vándor egy domb tetejéről néznek végig a tájon.

VÁNDOR:    Azt mondják a törökök hányták össze a földet, hogy a szultán a domb tetejéről követhesse a csata kimenetelét. Esélyünk sem volt a győzelemre, II. Lajos királyunk mégis büszkén lovagolt seregével az ellenséggel szembe. Alig húsz évesen. Tudtátok? Olyan korú lehetett, mint ti! Hát nem félelmetesen csodálatos? Tisztában volt vele, hogy a halálba menetel, mégis az emberei között maradt! Kell, hogy legyen egy erős férfi, egy katona, aki felér a bátorságával, és kiűzi innen a törököket!

Napfelkelte, a havas talajon keresztül, mintha áttörne a halottak lelke, és újra lejátszódna a véres ütközet.

31.

Mohács környéki tanya, ahol az ikrek világra jöttek. Musztafa és Csillag kézen fogva állnak az ajtó előtt. Vándor egy fa derekának támaszkodva figyeli őket. Lassan nyílik az ajtó és egy fiatalasszony kandikál ki rajta.

MUSZTAFA (fejbólintással köszön):    Itthon van a férjurad?

A fiatalasszony idegen nyelven kiabálni kezd, mire megjelenik egy férfi fejszével a kezében.

MUSZTAFA:     Jó szándékkal jöttünk! Érted, amit mondok?

FÉRFI (leengedi a fejszét miután körbe néz):   Kicsit.

MUSZTAFA:    Nem akarunk semmi rosszat. A tanyát szeretnénk körbejárni. Mi (mutat Csillagra) itt születtünk.

FÉRFI (ismét felemeli a fejszét):  Ez föld enyém!

VÁNDOR (ellép a fától, de továbbra is távol marad):     Menjünk, még mielőtt verekedés lesz. Azt hiszi, el akarod venni tőlük a tanyát.

Csillag békésen meg akarja fogni a férfi karját, de az félreérti a mozdulatát, és feléje sújt. Szerencsére a lány hátra ugrik, így nem éri sérülés. Musztafa maga mögé rántja húgát.

MUSZTAFA:    Ember! Mi csak kíváncsiak vagyunk, hol születtünk!

FÉRFI:    Takarodni! Föld enyém! Ház enyém!

Csillag elhúzza onnan a csalódott Musztafát, Vándor hátba veregeti, majd elindulnak, ki a tanyáról a fogadó felé.

MUSZTAFA (Csillagnak):     Hiába jöttünk el idáig? Még csak el sem időzhettünk az emlékek között?

CSILLAG:    Úgysem találtunk volna semmi mást, csak érzéseket. A tanyát már belakták, elmosódott minden, ami a múltat jelentette.

MUSZTAFA:    De legalább elköszönhettünk volna anyánk, és nagyszüleink lelkétől.

CSILLAG:     A legfontosabb, hogy egymásra találtunk.

Vándor egy darabig elgondolkodva bandukol mellettük, aztán megszólal.

VÁNDOR:    Te Imre, vagy ki tudja, hogyan neveznek, mi volt az az előbb?

MUSZTAFA:    Mire gondolsz?

VÁNDOR:    Hogy mindketten itt születtetek.

MUSZTAFA:    Hosszú történet.

VÁNDOR:   Kik vagytok valójában, Imre és Katica?

Erdős résznél tartanak, amikor hangoskodás, sikoltozás, majd távolodó lódobogás hallatszik. Egy asszony vánszorog véresen, nyöszörögve, majd Csillagtól nem messze holtan esik össze. A lány odarohan, megnézi, de segíteni már nem tud rajta. Musztafa és Vándor gyorsan átvizsgálják a terepet, a banditák nem hagytak életben senkit sem.

VÁNDOR:    Ez a család is délebbről jött, új otthont keresve. Szerencsétlenek!

Megmozdul az asszony hátán a batyu, és hangos bömbölés hallatszik. Csillag kibontja, és egy kisgyermeket emel ki belőle.

CSILLAG:    Hát te meg? (a gyermek elhallgat) Nézzétek! Rám mosolygott! Kicsi mosolygó! (magához öleli a picit, és csendesen sírni kezd) Mosolygó!

Musztafa nyugtalanul tekint körbe, kutató tekintete végig pásztázza az ösvényt, amerre az útjuk vezet.

MUSZTAFA (halkan):     Egy ideje azt érzem követnek minket!

VÁNDOR:    Talán visszatértek a banditák?

MUSZTAFA:    Nem hiszem, ha zsákmányukat már megszerezték, nem fordulnak vissza. Szép lassan haladjunk tovább, ne nézzetek hátra, csak figyeljetek minden rezdülésre. Hadd higgyék azt, hogy nem vettük észre őket.

Tovább mennek, Csillag a két fiatalember között, karján a kisgyerekkel. Ág reccsen, Musztafa egy határozott mozdulattal előkapja a tőrét, és a fák közé ugrik. Csodálkozó felkiáltást követően Juszuffal tér vissza.

MUSZTAFA:   Vén csataló, mit koslatsz utánam?

JUSZUF:    Én csak apád parancsát teljesítem!

VÁNDOR (Musztafának):     Ki ez az ember? Ha jól megnézem, török a kinézete.

JUSZUF:    Nem nyúlhattok hozzám, a béget szolgálom!

VÁNDOR (Musztafának):    Oszmánok vagytok?! Tudtam, hogy valami nincs rendben!

MUSZTAFA:    Nem vagyunk törökök, csak ez a patkány itt!

JUSZUF (Vándornak):    Ne higgy neki, a mohácsi szandzsák bég fia!

Vándor elképedve matat kése után, amikor Csillag megszólal.

CSILLAG:     Magyarok vagyunk. Mindketten. És ikertestvérek.

Juszuf Csillagra néz, és mintha szellemet látna, térdre borul előtte.

JUSZUF:     Allah, te magasságos, mindennek ura, hogy lehetséges ez? Kettő van egy helyett? Az egyik fúnak, a másik lánynak született? Hogy nem vettem észre? Hogy nem vettem észre!

MUSZTAFA (megragadja Juszufot):     Miről beszélsz? Ott voltál, amikor kiirtották a családunkat?

JUSZUF:     Én nem! Én nem!

MUSZTAFA:      Nem tagadd! Jól hallottam, mit mondtál az imént! Hát persze! Gyerekként tőled kaptam a tulipános tőr párját ajándékba! Az apánk téged keresett!

CSILLAG (miközben előveszi övéből a tőrt):     Ismerős?

JUSZUF:     Allahra, nem!

CSILLAG:    Apánk elmondta, hogy ezzel a pengével oltották ki anyánk életét.

JUSZUF (Musztafának):    Te is tudod, mi történik egy győzedelmes csata után! A portyázók tisztogatást végeznek!

MUSZTAFA:     Csakhogy nem akindzsik voltak, hanem janicsár banditák!

JUSZUF:     Musztafa! Kérlek! Hiszen ismersz! Bántottalak én valaha? Játszottam veled, tanítottalak!

MUSZTAFA:   Megfosztottál attól, aki valójában vagyok!

JUSZUF:     A bég fiaként megkaptál mindent, ami a magasságba emelt! Hálás lehetnél nekem!

MUSZTAFA:     Hálás?

CSILLAG:     A tulipános penge anyánk szívéig hatolt. Hát legyen érdemed szerint! (Juszuf mellkasába döfi tőrét)

Musztafa fájdalmasan felkiált, és átvágja Juszuf torkát.

MUSZTAFA:    Allah irgalmas!

Juszuf élettelenül dől a földre. Csillag magához öleli testvérét. Vándor döbbenten áll a kicsivel a kezében.

MUSZTAFA (Vándornak):     Azt mondtad, papnak tanultál. Keresztelj meg!

32.

ZENE

A zene alatt szöveg nélküli jelenetek

Vándor megkereszteli Musztafát.

Vándor a társaival, „Musztafával”, és Csillaggal karján a kisgyerekkel, vándorolnak tovább Bécs felé.

Egy török szolga egy ládát nyújt át a mohácsi szandzsák bégnek, aki felnyitja a tetejét, és két véres tulipános tőrt talál benne.

FÜGGÖNY

VÉGE

A dráma valós történelmi eseményekre épülő fikció.

2024. májusa, MOHÁCS

Nemes Klára a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője

Illusztráció: ~Lángoló tulipán

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →

Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →

Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →

Benyhe István: A Templom és az ország →