Fábián Tibor: A kötél
•
Úgy döntött, kilép a sötétbe. Úgy döntött, visszaadja az életét. Úgy döntött, elérkezett az idő. Érezte, hogy elönti valami furcsa belső láz, mintha lassacskán elszivárogna belőle az életösztön. Az élet féltése, akarása. Már nem látott célt. Úgy érezte, minden feleslegessé vált. Elmúlt minden, amiért élni akart. Elmúltak a célok, a nagy szerelmek, boldogságok és örömök. Minden üres lett. A lelke is. Üres és sivár. Így meg minek?
Kiment az udvarra, alkalmas helyet keresni. „Gerenda kell”, gondolta. „Ami megtartja a testet.” Aztán eszébe jutott, hogy kötele sincs. Kötél nélkül nem megy. A kést már korábban elvetette. „Nem. Az túl mocskos dolog. Vér, ami mindent ellep. Az csak fokozza a család fájdalmát. Nem, tisztán kell intézni. Kötéllel. Azt csak le kell vágni és kész.”
Megtalálta az alkalmasnak tűnő helyet. A garázs tetőszerkezete éppen megfelelőnek tűnt. Igaz, száz éves gerendák őrködtek több méter magasban, de úgy gondolta, az ő vékonyka testét csak elbírják. Fel is írta magának egy darabka papírra: „kötél, három méter.” Ezen még morfondírozott egy kicsit. „Vajon elég lesz? Elég kell legyen. Többet, meg minek?” Azzal elégedetten hátradőlt, kezébe vette a tegnapi újságot és belelapozott.
Olvasott. Úgy, mint máskor, de közben érezte, hogy alig múlt a belső láz. Az a megmagyarázhatatlan furcsa érzés. A lelkébe ragadt menni a távozás kényszere. Szép lassan kicsorogtak a lelkéből az érzelmek. Csak a rideg számítás maradt. A halál megtervezése. Már nem akart semmit. Üres volt. Egy halálraítélt. Önmaga mondta ki az ítéletet. A végső szót. És most csak várt. Várt és szinte kíváncsian figyelte önmagát, vajon kitart-e vagy megijed, félni kezd és visszalép? A lelke most is jéghideg volt. Tudta, hogy ha valami nem változik, előbb-utóbb megteszi, amit eldöntött.
Közben az egyik ismerőse üzent neki. Jó éjszakát kívánt. Meghatódott. „Hányszor bántottam.” Visszaírt neki. „Köszönöm, hogy mindig korrekt voltál hozzám.” Félt, hogy ezzel felfedi szándékát. Nem akart másokban ijedtséget okozni. Nem akart riadalmat. Úgy gondolta, kivárja a hajnalt. Hadd aludja végig az éjszakát a család. Aztán reggel meg amúgy érkezik a reggel. Vagy élettel vagy halállal.
Átgondolta, mit szeretne még, mielőtt kilép az életből. Máskor talán megható gondolatok közepette búcsúzott volna, de most mintha kiürült volna a szíve. Már semmi sem számított neki. Ami utána marad, csak lom. Vagy kidobják, vagy továbbadják. Jól teszik. Szabaduljanak tőle, minek kerülgessék a holmiját? Már csak egyetlen dolgot akart az élettől. Pontosabban, kettőt. Azt a három méternyi kötelet, ami nélkül nem lehet. Ami miatt most várnia kell, mint egy holtvágányra tolt vagonnak. Visszatérő gondolata volt, hogy otthon temessék el. Ott ahol gyerek volt és ahol felnőtt. Ahová annyi emlék fűzte. A gyermekkor, amit megszépített a jelen. Az idő. A sok eltelt év. Olyan szép lett az a sok rossz, a cifra nyomorúság, a számos megélt és sokáig cipelt fájdalom, mintha így történt volna. Pedig dehogy. Rossz volt. Néha nagyon rossz. De az idő nagy sminkmester. A végén már ő is elhitt neki mindent. Majdnem mindent.
Emlékezett, régen hogy várta a jövőt, a holnapot. Amitől megváltást várt. Hát az éppen nem lett belőle. Koponyák hegye, az igen. De a megváltás, meg a feltámadás, az nem jött össze. Küzdelem, kínlódás, sok-sok feladott remény és folytonos elbukás, na, az igen.
Így jutott idáig. A gerendák alá, kötél nélkül. Egy halni vágyó, aki felkötni sem tudja magát. Várnia kell. „Vajon félek-e?”, vizsgálta újra a lelkét. Máskor érezte, ahogy a félelem megszállja, beteríti. De most valami üveges hidegség uralta. Mintha beköltözött volna a szívébe egy fenevad, ami nem hagyja, hogy letérjen az útról. Nem hagyja, hogy visszaforduljon, hogy megriadjon elhatározásától, hogy a szeme elé kerüljenek kedves arcok. Nem. Már semmi sem érdekelte. Csak a kötél. „Három méter. Annyi elég lesz. Milyen szép lesz megcsomózva, hurokkal a végén. Hívogató. Amibe csak bele kell dugja a fejét és kirúgni a lába alól a széket. És ez azután mindent zárójelbe tesz.
Onnantól kezdve ő már csak egy darab hús. Holt test. Gondok nélkül. Mások gondja lesz a róla való gondoskodás. Néhány nap és a földbe kerül. Csak a lomok maradnak. Így mondta magában: lomok. Könyvek, ruhák, mindenféle tárgyak. Számítógép, telefon, nyomtató. Mi van még? Sok-sok lom, ami értelmetlenné válik. Jobb lett volna korábban kidobálni, korábban lemondani róluk. Így csak terhet jelentenek majd. Kerülgetni való tárgyak, amik hasztalanná válnak, mert más nem olvassa majd a könyveit, más nem akar beszélni a kopott telefonján, a ruháit meg végképp nem akarja majd senki sem hordani. Minden mehet a kukába. Az életével együtt. Ott a helyük.
„Csak a gond van egy öngyilkossal”, gondolta. „Takarítani kell utána.” Rendezgetni a mögötte maradó múltat. Ami feljön a víz tetejére, mint egy makacs olajfolt.
Elfáradt. Nem tudta mi gyengítette így el. A halál közelsége, vagy az egész napos munka. Mintha ez a fáradtság is más lenne, mint máskor. Ez olyan álmosító, önfeladó. Mintha már itt strázsálna az ajtóban a kaszás. Reá vár. Várja, mikor veszi meg végre azt a nyamvadt kötelet, hogy lesújtson és vigye magával, abba a sokat emlegetett sötét alagútba, aminek a végén állítólag ott van a fény. A fény, ami vezet valahová. A fény, aminek a végén talán minden jobb lesz. Rosszabb már ne legyen, mert akkor minek öngyilkolja meg magát az ember…
Ásított. Aludni kell. Egy utolsót. Egy mélyet. Hátha fel sem kell többé. Hátha ott fenn, kihúzza valaki a dugót és ő megszabadul végre minden szenvedéstől. Hátha segít rajta a Teremtő és egyszerűen csak hazahívja. És azt súgja neki: „látom, hogy kínlódsz, hogy kín már az élet, hát gyere. Jöjj, ha annyira jönni akarsz. Mutatom neked az utat. Mert van út. Van út… Van…
Illusztráció: kötél
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
