Széplaki György: Nemzedékek sóhaja*
*Lukáts János Margit nagymama c. regénye (Hungarovox Kiadó 2024)
Alig tudok néhány könyvre visszaemlékezni, ami az elmúlt húsz évben nagyobb hatást tett volna rám, mint Lukáts János Margit nagymama című nemzedék regénye.
Régi, barnára színezett fotográfiákat idéz a könyv borítója. Rajta Margit nagymama fényképe. Komoly, mosolytalan polgárasszony néz az érdeklődő olvasó szemébe, tekintetében szomorúság, titkolt, mély érzések, az összeszorított száj mögött ki nem mondott szavak. Félelem, szorongás? Meglehet. Mégis határozott személyiség, akire oda kell figyelni akkor is, ha szava sincs, ha csak néz és hallgat egy sóhaj után. Sokszor ilyenek voltak a száz év előtti kor nagyasszonyai. S bár a hivatalos 19-20. századi történetírás csatákról, hősökről, kisebb nagyobb nemzetekről, hódító birodalmakról szól, az egyszerű emberek, a családok története a nagy egész részeként egészen másról mesél. Mert alkotó, sorsokat alakító hősei gyakran ezek a nagyasszonyok, a családi tűzhely körül szorgoskodó nagymamák.
Az író által jegyzett ismertető a hátoldalon már a könyv elolvasásának megkezdése előtt hasonlóra készíti fel az olvasót: „A regényből három generáció élete, egy hajdanvolt világ képe bontakozik ki, melynek hátteréül fölsejlik majd’ egy évszázad történelme is – birodalmak tündöklésével és bukásával, háborúkkal és hétköznapi hősökkel, akik éppúgy a boldogulás útját keresték, ahogy ezt teszi kései utódjuk is”, az író, az 1943-ban született Lukáts János.
A borító és az ismertető azonnal felkelti az olvasó érdeklődését, megismerésre biztat, tartalmas családregény élményt vár, s nem csalódik. A mű beszippantja olvasóját, élénk, mindig érdekes az elbeszélő mód, helyenként versszerű tömörítésekkel, Lukáts János haiku-gyűjteményében tapasztalt zárósorokkal. A bekezdések végén gyakran találunk három pontot (…), ezek lefékezik az élmény, a cselekmény befogadásába elmerült olvasót, gondolkodásra, az előző mondatok újraolvasására késztetik. A befejezetlenséggel, az elhallgatással értelmez az író. Olyan ez, mintha az egyre jobban megismert Margit nagymama súgna, mesélne, vagy az ő gondolatait kapnánk meg ajándékba.
Úgy indul a történet, mint fürge kis patak, komótosan kanyarog, bukdácsol a nógrádi hegyek között, később folyóvá szélesül, szétterül, bejárja az akkori Osztrák-Magyar Monarchiát egészen a tengerig. Margit a fiatal leány is eljut odáig, de csak képzeletben, neki itt van a dolga, az élete a nógrádi kis hegyek között. Férjével, dr. Lukáts Jánossal itt, Rétságon lelnek otthonra, munkára, életfeladatokra. Margit innen nézi a mozgalmas 20. századot, innen követi gondolatban, aggodalomban az iskolázásban, a háborúkban távolra szakadt fiúkat, férfiakat.
A végtelen időben egy emberélet oly csekély, talán egy sóhajtásnyi vagy annyi se. Margit nagymamának a Teremtő 72 évet adott, benne két évtizednyi klasszikus békeévet, majd két világháborút, közte kis szünettel. Életének mélységét, igazi fontosságát mégis a kapcsolatai jelentik, a kötődései a körülötte lévő emberekhez, tájakhoz, tárgyakhoz, ahogy ő benne él, alkot a mindennapokban, s ahogy el tudja engedni, hívni, hazavárni az övéit az otthonba, Rétságra végtelen türelemmel. Érzéseit ritkán mondja el, mélysége van minden mozdulatának, apró gesztusának, hallgatásának, gyakori sóhajainak.
Az író azokban az elgondolkodtató, szakaszt záró mondatokban számtalanszor jellemzi a nagymamát, néha másokat is egy elfutó „sóhajjal”. Van ezekben elmerengés, továbbgondolás, belenyugvás, tanácstalanság, helyeslés, elfogadás, de értetlenség, bánat, csekély öröm, aggodalom, féltés… széles az érzelmi skála, ez is erénye a műnek, bevonja az olvasót a regény hőseinek belső világába, a közemberek mindennapjaiba a világégések szörnyű századjában.
A regény a szerző tanúságtétele szerint a családja szóbeli emlékeiből, néhány hiteles dokumentumból, fotóból, kevés fennmaradt tárgyból, egyéb irományból, levélből veszi a történetének valóságalapját, mégsem dokumentarista családregény, hisz a időfolyam, a cselekmény nem akar mindenben igazodni a valós történelmi eseményekhez, azok csak apró utalásokban szerepelnek, ritkán évszámokkal, történelmi nevekkel. A leírtak leginkább Margit, vagy a család tagjai szempontjából emelkednek ki. Talán ez indokolja a szerző döntését, hogy nem tagolta művét fejezetekre, nincsenek alcímek, az eseményeket előre sejtető évszámok. A cselekmény végighömpölyög 290 oldalon át. Az olvasót legfeljebb az segíti a porciózásban (meddig olvassam, hol folytassam legközelebb?), hogy az időbeli, helyszín- és a középpontban álló szereplő váltásakor egy-egy rész végén három csillag (***) az elválasztó jel. Az elemzést író így kénytelen oldalszámokat feljegyezni, széljegyzeteket írni, de ez legyen az ő baja. A jámbor olvasónak szabadsága van, akár két-három ültőhelyben is befogadhatja a páratlan élményt.
Az olvasói élményt az is erősíti, hogy a szerző családjának, jelesül édesapjának és testvéröccsének irodalmi szempontból is különleges életeseményei vannak. Pl. a nagyapa, dr. Lukáts János ügyvéd volt egykor Mikszáth Kálmán horpácsi birtokvásárlásának intézője, majd végrendeletének elkészítője. A nagy író gyakran megfordult a Rétsági házban és a fiúkat térdére ültette, úgy mókázott velük. De később megjelenik a pesti értelmiségi társaságokban is forgolódó édesapa, Ákos ismerősei között a költő, József Attila.
S hadd szóljak még a mű stílusáról, mert mindaz, ami vonzani képes olvasóját, ebben mutatkozik meg a legjobban. Első erénye a láttató erő, az érzékletes megjelenítés minden részletében: alakrajzban, a táj, a környezet leírásában, a cselekményvezetésben. Sok példát hozhatnék, de egy különösen megragadó. Ahogy a szerző édesanyja, Irén Nógrádból kalandos úton élelmet hoz az 1944 decemberében körülzárt, ostromlott Budapestre. Valamint felejthetetlen regény fő motívuma, Margit nagymama életének „főműve” a faliszőnyeg. A rétsági kertet, a Paradicsomot ábrázolja bokrokkal fákkal, emberalakokkal. S mert arcuk nem látszik, mindenki saját magát képzeli oda a családtagok közül. Ezt a képet készíti Margit már férje hosszú távollétekor az első világháború idején, egy újkori Pénelopé hitével várja haza Odüsszeuszát. És férje halála után, amikor már nincs kit várnia, nincs mit befejezni a faliszőnyegen, így jeleníti meg őt az író, Margit így beszélget el élete társával, kedves halottjával a szövőszék előtt:
A szövőgép némán tűnődött, a gombolyagok, mintha aludtak volna a sarokban. a faliszőnyeg „majdnem-kész” volt. – Ó, „majdnem-kész” – sóhajtott Margit. Szeme keresztülfutott a Paradicsomon, egy pillanatra eltűnődött, talán a színek fölött tartott szemlét, talán azt a figurát fürkészte, ott, középen, amelyik még mindig… amelyik még mindig nem. Margit tudta, soha nem fogja befejezni a szőnyeget, tudta, azt az alakot nem ruházhatja fel olyan személy jegyeivel, akiével akarta, akiével már nem lehet. Nézte a szemével, simogatta az ujjával. Szemét elfutotta a könny, ujja a vászon érdességét tapintotta. Aztán a homlokát érintette a szőnyeghez, mint aki tudja, egy lélek nélküli, közömbös tárgyhoz közelít, egy pillanat után elhúzta a fejét, elvette ujját, elfordult a szőnyegtől, és kiment a szobából. Egy percig talán, ha ült János volt „gondolkodó karosszékében”, úgy érezte, mintha ketten ültek volna benne. Dehogy ültek ketten, egyedül ült Margit! Dehogy egyedül volt, ott volt körülötte a karszék egykori és örökös gazdája, ura és szívbéli barátja, aki évtizedeken át melegítette a testével a bőrt, a puha bélést, szavával pedig a levegőt, a beszélgető társat, a szobát, a házat, az életet. Margit – maga sem vette észre könnyezni kezdett, de ezek a könnyek most Jánost idézték fel, a karszék gazdáját, az iroda bölcs tudorát, a szavak urát. (185.o.)…
Margit tépelődött, felidézett szavakat és arcpillantásokat a tegnapból, a közelmúltból és a régmúltból. Sóhajtva összegezte a megszerzett tudást. és a meg nem szerzett hiányt, a vélt vagy valós bizonyosságot, hogy az emberi kapcsolatok ilyen cérna értékű szálakkal fűződnek egymáshoz, amelyeket emlék és felejtés, bizalom és szándék köt szorosabbra, vagy éppen szakít el egymástól. (189. o.)
Illusztráció: a kötet-portré fh.
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
