Németh István Péter: Avoni hattyú száll dunántúli vizekre
•
A színház éppoly paradox, mint az ember – test és lélek, valóság és elvontság, fenség és trivialitás, állat és angyal, szellem és anyag együtt és egyszerre. Shakespeare igéje, hogy az egész világ nem egyéb, mint egy nagy színpad: megfordítva is igaz, a színpad nem egyéb, mint az egész világ: minden nagyszerűségével és minden kicsinyességével, minden fenségével és minden alávalóságával együtt.
(Hevesi Sándor)
William Shakespeare Hamvas Béla szerint „az európai ember egészének egyetlen és teljes megjelenése.” Nem akárkire illett ez a nem akárkitől való jellemzés. A Biblia után az Erzsébet kori szerző harminchét drámáját és alig több mint másfélszáz szonettjét olvasták a legtöbben. Hamvas Béla Shakespeare-ről Byron mondását is citálta: „Az emberiség története válaszútra érkezett: döntenie kellett Shakespeare és a szappan között. Az emberiség a szappant választotta.” Vagyis a civilizált európai lakosság a szellemi javak helyett a fogyasztói társadalom javait létesíti egy idő óta előnyben.
Diákkoromban a legkedvesebb költőm Kormos István, s akinek verseiben jártak-keltek a Shakespeare-hősök. Az egyik költemény címe Téli rege volt, a másikban Titánia verte a szigetközi gyerkőcöt lapu legyezővel, sőt piszén pisze mesehősének is a Szentivánéji álomból adott nevet: Vackor. (Barátainak egy ízben úgy dedikálta könyvét, hogy Kormos István, üstfoltozó.) Kormos a Hamletből nem a főszereplőt, hanem a gyermek dán királyfit nevettető bohóccal, a szegény Yorick-kal azonosította magát ebben az ellentmondásokkal ugyanúgy teli modern korban. Ám hogy kerek legyen azért a világ, megemlékezett arról az orgonaszappanról, amit nagyanyja csúsztatott a zsebébe (Nakonxipánban hull a hó).
Shakespeare-t számomra a Dunántúlon Hevesi Sándor sem hagyja, hogy pillanatra is feledjem. Hevesi Sándor előtt és után számos írástudónk igyekezett a Shakespeare-drámák titkait kifürkészni, nem is sikertelenül, ám jócskán maradt még a jövendő tudós értelmezők számára föladat. Esterházy Péter az ezerkilencszázkilencvenes évek közepén a Szentivánéji álom (rendezte Gothár Péter) bemutatóját követően írta le ezt a fél mondatot: „Nem elemezném Shakespeare-t (arra van nekünk jó Géher Istvánunk)…”
S milyen jó, – le is írhatom – hogy vizsgálnám a Shakespeare-jelenséget oly módon, hogy segítségemre vannak Hevesi Sándor írásai az avoni hattyúról. A nagykanizsai születésű híres színházi ember egész pályája során a Shakespeare-hősök cselekedeteinek lélektani mozgatórugóit vizsgálta, szerette volna pontosan érteni. Így a dán királyfi tetteit motiváló és késleltető életeseményeit. Hevesi szerint ”…minden kommentátor egy új Hamlettel ajándékozta meg a világot, egy saját külön egyéni Hamlettel, akinek a köldökzsinórja azonban nem szakadt el Goethétől és Coleridge-től. […] Mindkét magyarázó, tudatuk alatt az óklasszikus és újklasszikus dráma elveivel, szabályaival és módszereivel, közös nevezőre akarta hozni a cselekvést és nemcselekvést, a tettet és a tétlenséget, amely Hamlet királyfi minden jelenetében megnyilatkozik.” Hevesi Sándor fenti sorait követően negyven esztendő telt el, és Szigethy Gábor irodalom- és színháztörténész is e tömör megállapítással nyitott egy fejezetet a főszereplőről, aki apja szellemétől világos parancsot kapott: „Hamlet ott áll a „jót tenni” és a „rosszat tenni” határmezsgyéjén.” (Szigethy Gábor idevonatkozó jegyzetében olvasható Jan Kott-tól egy idézet: „A Hamletről írt tanulmányok és értekezések bibliográfiája kétszer olyan vastag, mint a varsói telefonkönyv.”)
Hevesi Sándor már pályája közepén – maradjunk még a Hamletnél – továbbgondolásra ilyen s hasonló tételmondatokat hagyott ránk:
„A szellem parancsát csak egy félig melodramatikus gonosztevő teljesíthetné, egy III. Richárd…”
„… a Shakespeare-probléma jóformán azonos a Hamlet-problémával.”
„Faust allegória, Hamlet szimbólum.”
„…minden jóravaló ember fiatal korában Hamlet, mert csalódik a világban, anyjától kezdve a női nemben, tétován áll Élet és Halál kérdései között, s ha nem enged idealizmusából: bűnbakja lesz az Életnek. Hamlet a világirodalom legnagyobb Everymanje. Az igazi „Jedermann”.
Időzve még a Hamletnél (Hevesi Sándor szavával: „egy emberi élet rövid volna az áttanulmányozásához”, és Kormos Istvánéval: halálon túl kicsit / mondjuk 505 évvel), Hevesi Sándornak is feltűntek azok a paradoxonok, amelyekre a modern költői lelkek reagáltak műveikben a legérzékenyebben: az emberségében lehetett volna még embertelenebb Adyé, a boldog-szomorú Kosztolányié vagy Babitsé, akinek Hajnalka volt az édesanyja, de alkony az öröksége. Hevesi Sándor Amit Shakespeare álmodott című 1964-ben kiadott könyvének elején szerepelt a következő mondat a drámaíróról:
„Testes kötetek tanúsítják, hogy Shakespeare az objektív, a tárgyilagos, a hűvös és személytelen drámaíró, aki láthatatlanul és elérhetetlenül húzódik meg teremtményei mögött, ↔ és egész kis könyvtár bizonyítja, hogy Shakespeare szubjektív, elfogult, szenvedélyes és minden drámaírók között a legszemélyesebb és legtapinthatóbb.”
Shakespeare objektivitására lásd példaképp Bereményi Géza 1980-ban megjelent Hamlet-átiratát, a Halmit, amelyben mintha létproblémák sem merülhetnének föl, mivel gépies ritmusban, előre kiszámíthatóan (négy oldalanként) érkeznek a hullák. Shakespeare szubjektivitásáról Hevesi Sándor igen nyomatékosan szólt, hiszen a világ föloldhatatlan ellentétpárjait egyaránt ki tudta mutatni a szerző drámájának és vallomásos szonettjének szövegéből egyaránt. Hevesi szerint „A 66. szonettben mintha Shakespeare szólalna meg a saját személyében.” Könyvében Hevesi Sándor idézett a nevezett szonettből, de nem jelölte meg annak műfordítóját, aki – ezek szerint – még maga is lehetett:
Színbecsület a szégyenpadra dobva,
Sárba taposva sír a szűzerény.
Az emberi tökélyt lökik sarokba,
Erő elsikkad a gyöngék kezén.
Hatalmi szó bénítja a művészt,
Az igazságnak adnak csúfnevet,
Csigázza áltudás a tiszta észt,
A jóság láncon, a Gonosz vezet.
Szabó Lőrinc magyarításában már ismerősebben hangzik, de kétségtelen, hogy Hamlet nagymonológja és a 66. szonett szerzője ugyanaz a költő, egyetlen személyiség:
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.
Hevesi Sándor 1937-ben született Hamlet-tanulmányának Shakespeare-i ellentmondásokat tartalmazó tezauruszára rímelnek Peter Brook 1968-ban napvilágot látott sorai: „Drámái éppen a >>Nyers<< és a >>Szent<< összeegyeztethetetlen ellentétén keresztül váltanak ki oly felzaklató és felejthetetlen hatást. Mert az ellentmondások olyan erősek, hogy szinte belénk égnek. A szent konfrontálódik a pokolbélivel, a legbanálisabb valóság az álomszerű költészettel, a mélységes komolyság a féktelen komikummal. És mindeközben a költő nem prezentál nézeteket és mondanivalókat, hanem kérdéseket tesz fel, és látleletet ad a világ állapotáról. Shakespeare nem foglal állást, nem propagál ilyen-olyan igazságokat, nem kínál vezérfonalat az élettel való megbirkózáshoz, problémákat vet föl, anélkül, hogy korhoz kötött válaszokkal ködösítené el őket, és ezáltal újra meg újra kihív minden nemzedéket: találják meg ők a saját álláspontjukat.”
Hevesi Sándor 1937-ben született Hamlet-tanulmánya, Peter Brook fentebb idézett 1968-ban kiadott könyve (Az üres tér dicsérete) után jelent meg a Világirodalmi lexikon 13. kötete. Annak Shakespeare-szócikkében Géher István nem is tudta volna Shakespeare-t paradoxonok sora nélkül bemutatni.
Shakespeare:
„örök- ↔ modern klasszikus”,
„400 éve az emberiség ↔ állandó kortársának tekinthető”,
„csupa harmóniába ↔ kényszerített ellentmondás”,
„színházból csinál irodalmat ↔ s nem megfordítva”,
„másodvonalbeli vezetőszínész ↔ és első számú háziszerző”,
akiről nem tudható, hogy végül „Kiégett? ↔ Kielégült?”.
Hevesi Sándor Shakespeare nyelvezetéről elmondta, hogy az Erzsébet-kor szavainak ejtésmódja és jelentése hogyan változott az évszázadok alatt, s hogy e folyamat milyen értelmezési gondokat, új műfordítói föladatokat hozott. A paradoxont ezúttal sem a hangzatosabbá tétel, hanem a pontos fogalmazás, a láttatás kedvéért használta: „Ezért mondotta nekem két ízben is Bernard Shaw, hogy könnyű a németeknek és a magyaroknak, nekik nem problémájuk Shakespeare nyelve, amely egyre nehezebbé válik az angol ember számára, s legendát csinál egy költőből,↔ aki még ma is eleven valóság.”
Egy másik megvilágításban, de ugyanaz: míg Dante a világ jelenségeit osztályozta, s bugyrokba helyezte el, megmutatta, mi a jó, mi a rossz, mi az üdvös, mi a kárhozattal fölérő, addig Shakespeare többnyire hagyta csak a dolgokat örvényleni a színpadon, a történeteket lejátszódni. Előbbi világszemlélet inkább Babitsot, az utóbbi Kosztolányit jellemezte jobban. Babits a rend, Kosztolányi az ellentmondásos létünk lírikusának számít. Ez a fölosztás jottányit sem mond ellen mindannak, amit Hevesi Sándor Shakespeare személyességéről és objektivitásáról, valamint – már hangsúlyozott –paradoxitásáról írt. (Hamvas Béla hasonlóképpen különböztette meg a pólusokat kristályosodásról s ↔ örvénylésről (Arlequin).
Hamvas Béla szerint is a szerelmesek számára kizökken az idő, Rómeó „elkezd félrebeszélni… […] Nyelve, mintha hirtelen a többinél egy oktávval magasabbra ugrana.” Igen ám, de nem csupán a fiatalok alkukat nem ismerő végzetes szerelme létezett és létezik. Hevesi Sándor Shakespeare életművéből igencsak üdvözölte azokat a darabokat, amelyekben a szerelmes főhősök számára nem akkor kezdődik az élet, amikor nem tudják, mi lesz, hanem már tudva tudják, hogy a „szerelmi láz őrület, a szerelmi konfliktus dőre játék”. 1905-ben a Szentivánéji álom bécsi bemutatója alkalmából vetette papírra, hogy a harminc esztendejét betöltött Shakespeare művével „az életek azon pontján áll, ahol vége a bohó szerelemnek, és kezdődik a komoly filozófia.” Hevesi Sándor Shakespeare – az évek múlásával – megváltozott szerelemképét a Szentivánéji álom és a Makrancos hölgy elemzése nyomán rajzolta meg: „Verseiben ott virul még a tavasz, virágnyoszolyát rejt az erdő mélye, édes illat szállong a levegóben, de a poéta mámora rég elszállt…” Athénban, „a mitológiai király előtt <<bergamasca>> táncot járnak a dilettáns művészek”. Hevesi Sándor szerint Vackor, Zuboly, Gyalu és Orrondi, az üstfoltozó: „londoni munkások rendeznek műkedvelői előadást”. Kétségtelen, ahogyan mondani szokás, van bennük bumfordi báj, de ettől még Shakespeare önmaga mesterségének és szép élethivatásának állított görbe tükröt.
S hogyan látja a szerelmet, amely a latin állandósult szókapcsolat szerint vak? No meg a gyűlöletnek is állandójelzője a vak. Love is blind.
Shakespeare meséjében elég egyetlen csöppöt ejteni az ember szemére, s onnantól szerelmes lesz abba, akit először meglát. Ettől aztán az álomjátékban minden érzelmi szál összekuszálódik, s csak az ébredésben áll vissza a világ valós rendje. Itt és így Oberont, Titániát, Lysandert és Vackort, az ácsot, Hevesi Sándor szerint csak Shakespeare álmodhatott. Ne keressük külön a valót, külön a fantasztikumot, csak engedjük át magunkat a varázslatnak. Hevesi a legtökéletesebb Shakespeare-drámának az Othello-t tartotta, amelynek a cselekménye legalább több hónapon át kellett volna játszódnia, de a költő képes volt belehelyezni egyetlen napba. E Szent Iván-éjben viszont „Három történelmi korszak fonódik össze… A görög ókor, a germán középkor, az angol reneszánsz”. Az álomban minden lehetséges. Hát még Shakespeare-ében! Talán csak Gulácsy Lajos itáliai tárgyú festményeinek és fantáziabirodalmának világában (lásd Nakonxipánt) találunk az ókori mitológiából, a reneszánsz áhítatból és a szürreális látomásokból hasonló jeleneteket, mint – Vörösmarty szavával – a nyárközépi álomban.
Hevesi Sándor az esztendők alatt olyas finom lelki rezonanciákat is észrevett a Shakespeare-hősök szavaiban és tetteiben, amikre tán a kor legképzettebb pszichológusai voltak tán figyelmesek. Kimutatta például a Makrancos hölgy szövegpéldánya alapján, hogy Kata „bőszsége” csupán a felszín, hogy ugyanúgy szerelmesedett bele Petruchio-ba, s Petruchio viszont Katába, mint Rómeó és Júlia, ám ez az intenzív érzés életre szóló kapcsolatra vágyott oly módon mindkét fél részéről, hogy a szépen élhető élet lehetőleg a legvégső korig kitartson:
„Petruchio csakugyan azért jön Páduába, hogy megházasodjék, mert asszony nélkül nem élhet falun, pedig hát a birtoka odaköti. Hogy milyen rendes ember, mutatja az is, hogy nem akar parasztlányokkal szeretkezni, hanem rendes feleséget kíván, s minthogy legjobb barátja, Hortensio, városi ember, páduai lakos, őt keresi fel a házassági ügyben. Már hírét veszi, hogy van a városban egy nagyon szép, nagyon gazdag, nagyon úri leány, de olyan elkényeztetett, olyan bősz, olyan dacos, hogy még ajánlani sem merik neki. De Petruchio majdnem olyan jó pszichológus, mint Shakespeare. Minden, amit a leányról hall, azt érteti meg vele, hogy nincs Katalinnak egyéb baja, mint hogy nem akadt még méltó párjára. Eleven ösztönével megérzi, hogy a senkik között csak Katalin valaki.”
Shakespeare mielőtt visszavonult a nyilvános szerepléseitől, Londonra és a színház szerelmeseire még egy, utolsó remekművet hagyott, A vihart, ezt a minden harcon, ellentmondáson felülemelkedő, bölcsességében és emberségében leggazdagabb játékát. Érdemes egymás mellett idézni a két zalai származású írástudó, Hevesi Sándor és Keresztury Dezső vélekedését A viharról, és annak Szász Károly utáni újabb magyar fordítójáról, Babits Mihályról.
Hevesi 1916-ban, Keresztury 1940-ben tartotta a Shakespeare-t fordító Babitsot Arany János méltó utódjának:
„Babits fordítása semmivel sem marad mögötte Arany „Hamlet”-fordításának.”
(Keresztury Dezső)
„…az új A vihar egyes komoly és összes humoros jeleneteiben nagyszerű erővel jelentkezik az a Babits, aki […] a mesterek mesterétől, Arany Jánostól tanult. Itt azután olyan közel jutott Shakespeare-hez, mintha megkérdezte volna a színpadot.”
(Hevesi Sándor)
Mind Hevesi, mind Keresztury Shakespere művészetének animális lényeket és szellemeket is megzabolázó erőit ünnepelte, ugyanakkor együtt hirdették azt a másik diadalt: a hatalomról való lemondani tudásét.
Shakespeare 37 drámájából a képeket még Hevesi Sándor tükreiben is csupán felvillantani lehetett. A zalai születésű színházi ember és szerző szerint: Soha kezdetlegesebb színpadra tökéletesebb drámákat nem írtak. Végül hadd kommentáljam Hevesi e velős mondásának első felét! Mert, hogy – kétségtelen – valóban volt valami kezdetlegesség az előadásokra készülésben, ahogy az elnagyolt díszletekkel csak a nézők fantáziájára apellálhattak az akkori színházi emberek, s számtalanszor lehetett úgy, hogy sebtében hegesztették össze a bemutatandó szöveg jeleneteit… S lám, van úgy, hogy ma sincsen másképpen. Szőcs Géza például idézőjelbe tette drámájának címét („Rómeó és Júlia”), s alcímében azt Shakespeare-játéknak nevezte. A darab – a Magyar Rádióban hangjátékként is elhangzott – hősének, Rómeónak nem csupán Mercutio, hanem a Hamletből ismerős Horatio is a barátja. Itt Rómeó apjának szintén van szelleme. A színdarab végén Fortinbras, norvég királyfi is megkapta szerepét. A Shakespeare-játék szövegforrásai között szerepel az Othello-ból és a szonettekből is montázs-részlet. Olyan mű ez, mintha az Erzsébet-korból került volna elő egy kódex vagy egy egyszerű súgópéldányt, amelynek oldalaira valaki összevágott és egyberagasztott volna egy új drámát. A színjáték-készítések során az e fajta montázstechnika-alkalmazása a korabeli színházakban mindennapos gyakorlat, nem a szerzőség kérdése volt a legfontosabb. Szőcs Géza mottója szintén egy olyan velős mondás, amelynek költője valaki más: Molnár Vilmos. Ezek szerint Szőcs számára a Vilmosok gnómája tömörítette az Avon parti Stradfordból a Dunántúlon és a fővároson át Kolozsvárig a leglényegesebb üzenetet:
Lédiz end dzsentlemen
ez itt a szülőháza
ez itt a sírja
ez itt a kérdés
Illusztráció: Ez itt a kérdés
Ezek is érdekelhetik!
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó V. →
Magyar Miklós: Elrabolt Renoir és Sisley újra jogos tulajdonosaiknál →
