Tanulmány

június 14th, 2024 |

0

Pergel Ferenc: Örley István élete és munkássága (1913-1945) – 1. rész

•

Az alábbi tanulmány Pergel Ferenc 1967-ben megvédett szakdolgozatának szerkesztett, korrektúrázott szövege. A forrásmegjelöléseket az eredeti szöveghez hűen zárójelben hagytam, a lábjegyzeteket én írtam – kiegészítendő a szöveget „A Flocsek bukása” c. kötet megjelenése utáni recepció és kutatások eredményeivel.
Köszönettel tartozom Dr. Bakó Endrének a kézirathoz fűzött értékes észrevételeiért, javaslataiért.

P. Gulyás Márton

I.

Glória és csörgősipka

Elöljáróban tekintsük át az Örleyvel foglalkozó „szakirodalmat”. Terjedelme húsz-egynehány nyomtatott oldal. Három szerző tollából került nyomdába. Mindhárman együtt dolgoztak vele, barátainak vallják magukat.

„Irodalomtörténetek, lexikonok nem őrzik nevét, s aki rábukkan egy-egy írására, nem is sejti, milyen jelentős alakja volt a Nyugat legifjabb nemzedékének, hogy a Nyugat nyomába lépő Magyar Csillagban Osváti glória vette körül.” – írja róla Bóka László pár oldalas visszaemlékezésében. (Bóka László: Arcképvázlatok, 135. o.)

Cs. Szabó László már nemcsak glóriát ad neki. így ír:

„Földre szállt angyal volt, más szóval maga volt a megtestesült erkölcsi könyörtelenség. Isten e leglázongóbb angyalait küldi ítélni a földre, őket választja elsőfokú bírákul. Bizonyosan tudja, miért; talán azért mert az ő hűségükben és tisztaságukban bízik leginkább.”

(Cs. Szabó László: Két part, 283. o.)

A harmadik szerző, Illés Endre, jeleneteket közöl, beszélgetéseket, amelyeket így összegez:

„Voltak félnapjai, napjai, amikor olyan merev, konok, szélmalmokat rohamozó, valószínűtlen jelenség volt, mint egy leszerelt Don Quijote.” (Illés Endre: Szerkesztő és regényhős, 1201. o.)

Elmond egy esetet, amikor a szigeten, a szabadtéren a Szentivánéji álmot nézték meg együtt:

„Az Első Tündér felemelte karját: ’Kettősnyelvű pettyes kígyók – Tüskedisznók, innen el!’ – Innen el! – állt fel a szünetben István.

Rápillantottam, mészfehér volt.

– Rosszul vagy?

Magyarázkodni akart, aztán csak legyintett. Rászóltam:

 – Felelj már, mi bajod?… – Mi bajom?… Hogy nem én írtam, nem én rendeztem, nem én játszom!… Ez a bajom! (…)

Ha másé a darab, másé a szerep, másé a taps – nézni sem érdemes tovább.” (Illés: i. m. 1200 – 1201. o.)

Más helyütt ilyen tálalásban mutatja hősét:

„A novellát pedig (…) az a bizonyos Örley István nevű tüzérfőhadnagy írta, aki jelenleg Hajmáskéren él, és elég nagy marha. Mert ha már főhadnagy, akkor miért bajlódik novellákkal, ha meg nem tud megélni az irodalom förtelmességei nélkül, akkor miért főhadnagy? (…) De mindig ilyen volt a szerencsétlen! Az anyja egyszer megszidta, hogy piszkos a körme. Ő visszapofázott, hogy nem piszkos. Azután megnézte, és valóban piszkos volt. Novellákat is csak a piszkos-körműek írnak.” (Illés: i. m. 1202. o.)

Még olvasható három-négy ilyen kép Illésnél, aki arra vállalkozott, hogy megmondja: ki is volt Örley. Az esszéje címe: „Szerkesztő és regényhős.” Egyik alcíme: „Glóriával és glória nélkül.” Nos, ő egyenesen csörgősipkát húz hőse fejére.

Hát… enyhén szólva, vegyes a kép.

Összegezve talán egy kicsit komikus. Osváti glóriával, földreszállt angyal, szárnyakkal tüzér főhadnagyi ruhában, csörgősipkával a fején, tiltakozik, piszkos körömmel, amit Illés onnan vesz észre, hogy Örley novellákat ír. Az igazsághoz tartozik, s a dolgot még furcsábbá teszi, hogy Illés Endre az egész beszélgetést Ottlik Géza szájába adja (akit írásában – bár hivatkozik műveire, ismeretségükre – O.G.-nek nevez), aki szerint a beszélgetés első része nem hangzott el, a második része pedig 1959-ben megjelent regényében olvasható szó szerint a 269. oldalon.[1]

Nem folytatnám ebben a stílusban, de a szerzők felállították a tételt és bizonyítják is.

Bóka László: „Nem valami kortársi optikai csalódás nagyította föl alakját. Egy fél emberöltővel halála után, ma sem írhatok mást: bizonyos értelemben mindnyájunk példaképe volt s a Magyar Csillagnak valójában ő volt a szerkesztője, nem azért, mert segített Illyésnek, hanem mert az ő irodalmi ítéletére többet adtunk, mint bárkiére. (…) S úgy lett mindnyájunk szerkesztője és kritikusa, hogy ugyanolyan szent komolysággal olvasott el mindent, mint valaha Osvát…” (Bóka: i. m. 136. o.)  „Példaképünk tulajdonképpen nem megjelent kisszámú műve okán lett, hanem soha napvilágot nem látott, soha be nem fejezett művei miatt.” (Bóka: i. m.  135. o.)

Cs. Szabó László: „Rajongva szeretett íróknak hosszú, szigorú írásbeli intelmeket küldött, ha gyanút fogott, hogy puhulnak vagy a sikerhez dörgölőznek. S a címzettek nem kacagták ki, a furcsa intelmekben megérezték az érdes angyalt, az elsőfokú számonkérést.” (Cs. Szabó: i. m.  284. o.)

Illés Endre: „Rendezetlen szerelmekben, dúlt szobákban élt (…) úgy olvasott és bírált, hogy tetszésével és rögeszméjével sohasem próbálta feldúlni olvasmányait. Végre egy igazi kritikus!” (Illés: i. m. 1206. o.)

Valószínű, hogy Örley István hahotázna leginkább ezeken az írásokon.

Nagyon a szándékom ellenére kerekedett ki ez az idézet-sorozat, és lett a bevezető amolyan humorizálás. Nem én tehetek róla, hogy az anekdoták és az emlékek görbetükrén egy ilyen bolondos figura villódzik az olvasó elé. De komolyra fordítva a szót: végeredményben jogos és becsületes Bóka László kérdéshalmaza:

„Hogy lett belőle tüzértiszt s hogy költözött a tiszti ’laképület’-ből a pesti kávéházakba? Hogy került barátságba újságárusokkal, gyári munkásokkal, s honnan ismerte Kállay Miklós miniszterelnököt? (…) Miért adtak a szavára tekintélyes, idős írók? Mi lett a kézirataival?

Nem tudom. Szégyenlem magam.” (Bóka: i. m. 135. o.)

Annál furcsább eljárás Illés Endréé, aki Bóka nagyon tiszta szándékára így válaszol: megmondom én. Aztán amit mond, az nem igaz vagy nem úgy igaz. Az a tény, hogy ő indította útjára, még nem ok arra, hogy dilis bohócot csináljon valakiből, csak azért, mert az illető halott, és nem tud visszaütni. Itt csak az általa felidézett hangulatok és jelenetek valótlanságát kívánom bizonyítani. Az úgynevezett tudományos igényű eszmefuttatásait Örley műveinek vizsgálatakor cáfolom meg, bizonyítva, hogy ebben az esetben téves az Irodalomtörténeti Kézikönyv megállapítása, amely szerint Örley és társainak alakja Illés esszéiben teljességükben jelennek meg.

„E portrék egyéni megfigyelései nem mondanak ellent a tudományos igényű műelemzés követelményeinek, de lényeges mozzanatokkal egészítik ki azokat.” (A magyar irodalom története. VI. kötet, 737.)

Örley esetében nem állja meg a helyét ez az állítás. Ha megvakarjuk a felszínt, a festék lepattan, és üres buborék, hólyag tűnik elő építmény helyett.

Röviden csak Illés személyes élményei közül párat. Valótlan az az állítása, hogy Ottlik Géza Örleyről mintázta volna Medve Gábor alakját az „Iskola a határon” című regényében.

Ottlik Géza: „Medve Gábor inkább egyik énem volt. Semmi köze Istvánhoz. Ő más volt.”[2]

Ezt mondja a regényíró[3]. S ő csak tudja! (S ezzel kapcsolatban az Illés-esszé címe: „Szerkesztő és regényhős” elvesztette értelmét, tudniillik, ha a regény nem arról szól, akire gyanakszunk, akkor az illető nem lehet regényhős. Ez csak világos.) Illés Endre oldalakat szentel annak, hogy Musil: „Törless iskolaévei” című regényéről beszélget Örleyvel. Sőt, tovább megy. Örley tehetségének kibontakozását ennek az élménynek tulajdonítja.

„De a fiatal Törless homályos, borzongató intézeti kalandjai mégis feltéphettek benne valamit…” (Illés: i. m. 1203. o.)

Hát… tetszetős elmélet, de nem igaz.[4] Musilról nem tudhatott Örley a „Flocsek” („Felnőttünk”) című kisregénye (1935-36) megírásakor. A regény jóval később került az országba, magyarul pedig csak 1965-ben jelent meg.

Ottlik Géza: „Nem is hallottunk Törlessről. El tudod képzelni, hogy mi nem fordítottunk volna le egy ilyen könyvet? Nem, István sem én sem hallottam erről a harmincas években.” (Beszélgetések Örleyről.)

(Fényes Szabolcshoz került Örley könyvtára és jegyzetei. Nyoma sincs Musilnak.)[5]

Két ilyen tévedés után kételkedik az ember a többi szabadon közölt emlék valódiságában is. Miért? Csak a szigorú tények miatt. S ezek keserves dolgok. Maga Örley és írásai cáfolják és végzik el Illés Endre írásának felülvizsgálatát, amelyre a megfelelő helyen sort kerítek.

E kitérő után illő visszatérni Bóka László kérdéshalmazára. Ki is volt hát Örley István és mit csinált? Mert minden malaszt és glória, angyalszárny és piszkosköröm meg hasonlók ellenére is valamit el kellett követnie azért, hogy a neve felkerüljön Illyés Gyula lapjára, a Magyar Csillagra. Segédszerkesztő: Örley István (1944. február 15-én először), majd az 1944 április 15-i, kinyomott, de meg nem jelent számon pedig ez áll: Szerkesztő: Örley István.

Vas István: „Három példányról tudok egész Pesten. Ezt is a zúzdába indítás előtt sikerült megmenteni, összefűzetni és beköttetni.”[6]

Ha csak a formális logika szabálya szerint gondolkozunk, akkor is feltűnik: a negyvenes évek legrangosabb irodalmi orgánumának szerkesztőjévé lett egy ember. Hogyan lett egy valóságos irodalmi nagyhatalom vezérkari főnöke valaki?[7] Az emlékezésekből ez nem derül ki. S ahogy a legmagasabb rangját is csak pár levonatban maradt folyóiratpéldány őrzi, életét is, útját is csak egy-egy kortárs-barát emlékeiből, nagyon kevés írásos anyagból és a könyvtárakban foszladozó irodalmi mellékletek, folyóiratok hasábjain elrejtett művekből lehet összeillesztgetni.

II.

Élete

Születése helye, dátuma az eddig nyilvánosságra került nyomtatott anyagból bizonytalan. Cs. Szabó László, Illés Endre nem is foglalkozik vele. Bóka László 1905-re teszi a születése évét, az Irodalmi Lexikon 1913-ra tippel, és a helyét Budapesten jelöli meg. Későbbi nyomozás a helyét illetően Nagyváradra vezetett. Innen az út Berettyóújfalura kanyarodott.

A jelenleg rendelkezésre álló anyag alapján: 1913-ban született Berettyóújfalun.[8] Apja később költözött Nagyváradra. István gyerekkorát Váradon és környékén töltötte. Szülei itt jómódban éltek. Földbirtok, az apa foglalkozása, előkelő rokonság biztosította a gondtalan életet.

1921-ben a Trianon után Magyarországra költöztek. Apja Nagykanizsán közjegyzői állást kapott.[9]

Örley Istvánnak már csak pár hónapja van a gyerekeskedésre. Ezt később maga is megírta, hogy gyerekkora egy nyári vakációval ért véget. A „Flocsek bukása” című kisregényét szenteli ennek a nyárnak. Megdöbbentő és zavaros volt a kisregény első nyomtatott változatának a címe: „Felnőttünk”. Hogy lehet valaki felnőtt nyolc és féléves korában? Zavart a cím a logikátlansága miatt. Aztán a következő életmozzanat mindent megmagyarázott.

Örley István és gyermekkori barátai (a „Flocsek”). (Jobbról a második Fényes Szabolcs, a negyedik Örley István.)

1922 őszén felveszik a meglehetősen exkluzív katonai alreálba. Családja, de különösen édesanyja ragaszkodik ehhez. Másnak nincs is beleszólása az ügybe, mert a családban ő hordja a kalapot.

Kőszeg, Hunyadi Mátyás katonai alreál: itt indult útjára sok-sok nyolc-kilenc éves gyerek s vált az első napokban felnőtté. Miért? Mi volt az „iskolában”? Ottlik Géza regényben írja meg az ott eltöltött éveket. Évfolyamtársa volt Örley Istvánnak.[10] Arról a világról, amely felnőtté érlelte a gyerek Örley Istvánt, ízelítőül álljon itt egypár mondat Ottlik regényéből:

„Megágyaztam, levetkőztem. (…) Schulze már bent is volt. (…) Megállt az ágysorok végében, háttal a mosdónak, közvetlenül a földön hanyatt fekvő Czakó és Medve Gábor mellett. (…) A bajusza mozdult meg. A szájával pedig ezt mondta:

– Auf die Plätze!

Az ’auf die’-t tagolva és halkan ejtette ki, a ’Plätze’ szónál pedig a dühös vakkantás után ráfagyott arcára a fintor: bajusza úgy maradt felhúzva, vizenyős szeme kidülledt. Mindenki az ágya végéhez rohant, aki nem volt ott, s újra a tiszthelyettes felé fordulva megmerevedett.

Ezzel kezdődött életünk igazi zűrzavara. Ha eddig nem értettem egyet-mást, hát most aztán olyan sűrű köd szállt (…), hogy ettől fogva minden összezavarodott; s napokba, hetekbe telt, amíg annyira tájékozódni tudtam, hogy megtaláljam a saját orromat. De az már nem az én orrom volt. Én sem voltam már önmagam. Nem álltam egyébből, mint szakadatlan szűkölésből és görcsös figyelemből, hogy megértsem, mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem. Mert sokáig ezt sem értettük meg; (…)” (Ottlik Géza: Iskola a határon)[11]

Így kezdődött. A folytatás:

“Amikor lámpaoltás után a félhomályos hálóteremben hirtelen megrohanták, és a rövid nyelű porolókorbácsokkal verni kezdték, M. jajveszékelve próbált menekülni, de hasztalan. – Kegyelem! Kegyelem! – zokogta.” (Ottlik: i. m.)

Ugyanez más változatban:

„(…) Homola hirtelen kinyúlt, és megcsavarintotta az újonc orrát.” Az újonc „nem vette észre, hogy hárman-négyen már mögéje kerültek. Villámgyorsan lefogták. (…) Már tízen, húszan voltak körülötte, s egyre nőtt a gyűrű. Nekirohant megint Homolának. Most azonban úgy lefogták, hogy moccanni sem bírt. Karját, lábát, fejét külön, egy átölelte a derekát, egy megmarkolta hátulról a két fülét. (…) Medve kétségbeesett dühében kiköpött rá, de csakugyan rosszul köpött, a nyála lecsurgott az állára.

– Gyáva csürhe! – ordította el magát (…) Gyáva csürhe!

Ez az igazság. (…) Harmincnégy éven át jó barátom volt, de ezekről a dolgokról soha nem beszéltünk. Engem is megvertek, Szeredyt is, mindenkit. Egytől egyig valamennyien beletörtünk az engedelmességbe.” (Ottlik: i. m..)

Ez volt az indulás egy nyolc és féléves gyereknek! Pár óra, pár nap az iskolában valóban felnőtté tette a gyereket. Különös, elborzasztó felnőtté. S az itt idézett események, környezet vették körül Örley Istvánt is. Nem egy napra, nem egy évre! Nyolc egész évet töltött el az iskolában. Cs. Szabó László írja erről az időszakról:

„Előttem fekszik leckekönyve a kőszegi katonai reálból. Abból olvasom évről-évre lapozva a szülőknek szánt jellemzést. ’Igen tehetséges, túlságosan törekvő, öntelt, szertelenül önérzetes, érzékeny, bajtársak nélkül magának él, nagyon olvasott, kissé gyerekes, oktalanul is élénk, őszinte, hanyag öltözetű, illedelmes, jó modorú.’” (Cs. Szabó: i. m. 285-286. o.)

Ilyen jellemű embergyerek az „iskolában” százezernyi poklot járhatott meg.

Életében annyi változás volt csak, hogy a negyedik év végén elkerült Kőszegről. A főváros melletti Bocskai István katonai főreálban tanult tovább. Itt is érettségizett. Aztán irány a Ludovika. Illetve… Érettségi előtt még történt valami, látszólag érthetetlen az életében. Tudniillik kezében volt a lehetőség, hogy ne menjen tisztnek. Hisz minden csepp vére tiltakozott a katonai hatalom ellen. Értsük meg: lehetősége volt leszerelni, s ő nem tette ezt meg. Erről a lehetőségről csak kevesen tudtak, de azt Bóka László is, Cs. Szabó László is firtatja, hogyan lehetett tiszt Örley? Illés Endre elintézi azzal, hogy a katonai iskolába a családja nyomta be. Ez a reáliskolát tekintve érthető is. De már egy érettségizett fiatalembert nem lehet csak úgy nyomkodni ide-oda, pláne egy olyan egyéniséget, amilyen Örley István lehetett. És egyáltalán: miért nem élt a lehetőséggel ő is, mint például élt Ottlik Géza, aki érettségi után búcsút mondott a katonaságnak?

Először hadd mondom el a lehetőséget. A tisztiiskola megkezdése előtt alkalmassági vizsgán estek át az érettségizett növendékek. A vizsgálatot Dr. Telbisz Albert, akkor még fiatal orvos százados végezte. (Zárójelben megjegyzem, hogy sokan hálával gondolnak az 1945-ben tragikus véletlenségből agyonlőtt emberre. Szerette a művészetet, irodalmat és értette is. Sok életet mentett meg hamis papírokkal. Különösen éles az emléke, mert az embert is értette és kevés humánusabb orvos szolgált a hadseregben, mint ő.) Emberségből – ha módja volt rá – lehetőséget adott több növendéknek, hogy válasszon a szabad civilélet és a végtelen, sarkos, kötött katonaélet között. Örley István Ottlik Gézával együtt állt Dr. Telbisz előtt. Ottlik döntött. Lapjára felkerült az „alkalmatlan”. Örley habozott. Barátja győzögette őt, az orvos kiküldte őket, hogy beszéljék meg a dolgot. És Örley választott: még csaknem tíz év katonaság (s milyen nehezen szabadult!).

Próbáljuk megkeresni a választ a döntés miértjére: István helyzete a családjában eléggé zavaros volt. Egyáltalán: az egész családja zavaros volt. (Az üggyel kénytelen vagyok foglalkozni, lévén ez az írás az első teljesebb igényű munka Örley életéről.) István nem volt fia apjának, azaz Örleynek.[12] Házasságon belül született, de mástól, attól, akivel anyja megcsalta Örleyt, a nyugállományú, szászból magyarított, görbelábú, de felettébb jómódú huszártisztet, aki mellesleg jogászi képesítéssel is rendelkezett. Az ügy köztudott volt magasabb körökben, és főleg a családban. Nyilván, hogy az anya, aki fenntartotta házassági viszonyát Örleyvel, minél távolabb szerette tudni törvénytelen szerelme gyümölcsét. Ezért is volt a dugdosás az „iskolába”.

Időközben azonban – bár a jogi formák nem változtak – István anyja Pestre költözött a törvényes apától született törvényes lányával. Az apa maradt Nagykanizsán, István egyik kisregénye, a Farsang sejteti a helyzetet: a regény hőse a katona-iskolából vasárnap látogatóba megy az „ideiglenesen” Pesten élő anyához és nővérhez. Ők még délben is alszanak. Megint bálban voltak.

„Igaz, hogy ők nem is annyira bálba járnak, sokkal többet inkább bárba…  (Kiemelés tőlem, P.F.) Biztosan most is ott voltak reggelig… Ez talán azért van, mert a bálban csak Olga táncolna és… – Gábornak hirtelen félresiklanak a gondolatai: – anyámnak a bálban az öregek közt kellene ülnie… a bárban ő is táncol, ott neki is ugyanúgy vannak gavallérjai, mint Olgának… Ő is farsangol, táncol és udvaroltat.., Nem is annyira anya és lánya ők ketten, inkább csak két nő, pedig hát csak Olgának kell kettejük közül férjhez menni… És egyáltalában… miért kell Olgának, aki tavaly még intézetben volt, most azonnal, haladéktalanul, mindenáron, tűzön-vízen árkon-bokron, feltétlenül a legsürgősebben férjhez mennie?… Egy vőlegény kell neki, egy rögtöni, egy villámsebes, de mindazonáltal még persze egy lehetőleg nagyon jónevű és főleg komoly ember, ami azt jelenti, hogy sok pénze legyen… Ezt űzik ők ketten… És anyám? – szalad vissza Gábor gondolata ismét – ő még amellett, hogy Olgát űzi, hajszolja, valósággal ostorral áll a háta mögött és úgy hajtja… Igen … Ő még arra is ráér egyidejűleg, hogy ő maga külön is.., Dehát mit akar, mit csinál ő?… És apám?… Ő már csak bejárónőt tart otthon, sőt már folyton váltókat ír alá… Minden pénzt Pestre küld, és újabban már neki se fia, se lánya, se felesége… olyan egyedül él odahaza, akár a barlangjában a medve, mintha soha nem is lett volna neki családja… Nem is fűt, éjszaka jéghideg a szobája…”

Ezt Örley 1940-ben írja. A család barátai tanúsítják, hogy a novella vonatkozó részeinél a valóság sokkal lesújtóbb, pikánsabb volt.

Fényes Márta és Kállay Miklós New York-i otthonukban, 1958

Az anya (Fényes Márta) végül szerez férjet a leányának és szerez szeretőt magának, Kállay Miklós a leendő miniszterelnök személyében.  (Még a történethez tartozik, hogy Örleyné 1945 után kiutazik Kállay után, és 1947-ben feleségül megy hozzá.) István csupán sejti a valóságot. Egyet azonban bizonyosan tud: szereti, rajongásig imádja a szép, okos édesanyját. De nem tud mit kezdeni a bálozó, kártyázó, úri élettel. Az anyának rossz mementó, a nővérnek fölösleg, a cselédnek teher, a tantiknak és más csatolt részeknek csodabogár. Egyszóval: az „egyetemes családban” neki nincs helye. S ha leszerel – ő nem tud eligazodni a civil világban. Pénze nincs. Ki lenne szolgáltatva a családnak. Nem, ezt nem. Inkább a laktanya. S elhangzik a „vállalom”, a lapjára felkerül az „alkalmas” felirat 1931-ben.

Ludovika 1934-ig. Avatás, tiszti beosztás, vidéken, majd Pesten, a Mária Teréziá-ban. Írt-e közben? Állítólag Illés Endrének írt egy levelet, amelyben ez áll:

„Ebben a pillanatban körülbelül százezer ív kéziratom úszkálhat valahol a Dunán. E pocsék írásokban a királydrámáktól kezdve tán csak a hősi eposzok nem fordulnak elő.”(Illés: i. m. 1202. o.)

Ha ténye vitatható is a levélnek, a szelleme valószínű lehet a későbbi Örleyt, az írót ismerve. Ez az egyik nyom. A másik már biztatóbb és főleg konkrétabb. A tiszti iskola évkönyvében, a Ludovikás Leventében két verse jelenik meg nyomtatásban 1933-ban és 1934-ben. Aztán sokáig semmi.

1936-ban jelenik meg a kisregénye a Budapesti Hírlap Vasárnapi mellékletében, a „Vasárnapi Újságban”. Ettől kezdve minden évben jelentkezik valamivel. Novella, kritika, elszórva, hol itt, hol ott.

Hadnagy, majd főhadnagy. Pest, Hajmáskér, Veszprém, Pest.

És végül 1938: szabadulna a katonaságtól. Most már mindenáron leszerelne, csakhogy Magyarország nem engedi. Fontos dolgok várnak a katonákra. Határkiigazítások, háború. Nem megy simán a leszerelés. Majdnem egy évet tölt a katonakórház idegosztályán, szimulált betegségekkel, hogy alkalmatlanságát bizonyítandó, leszereljék. Jogos töprenkedni azon a kérdésen, miért most, és miért ilyen tűzön-vízen módon akar szabadulni? Látta-e vajon a sorsot? Érezte-e, mint József Attila, Radnóti Miklós, Bálint György a „fák közt fuvalló halált”? Az ország szerencsétlen csillagát látta-e? Biztos! A görcsös tiltakozás és a szabadulni akarás döntő bizonyíték. Ez azonban csak egyik oldala a dolognak. Hisz íróról van szó, tehát így a dolog mélyebb, áttételesebb. Nem csupán egzisztencia kérdése, és főleg nem élve maradás kérdése volt ez, mint ahogy egyre inkább az ember emberré maradása volt a lélek mélyebb rétegeiben nyomozó tollforgató fő kérdése, problémája.

1936-tól 1938-ig megjelent egy kisregénye, tíz novellája, öt kritikája és két tárcája. Anélkül, hogy szemügyre vennénk az írásokat, bátran megkockáztatható az az állítás: a helyzete tovább nem tűrte a katonaruhát. A kettő – írás és tiszti zubbony – kizárta egymást. Összebékíthetetlen egy emberben. Tehát minden készen állt arra, hogy lépjen. Végre egyedül az irodalomé legyen.[13]

1938: Sikerült meghatározatlan időre szabadságoltatnia magát. Szóval nem obsit, nem ranglemondás, csak határidő nélküli szabadságos állomány.[14] Mégis! Nem kell szolgálnia. Polgári életet él. Ez mit jelent? Ottlik Géza a nyolc év „iskola” hatására még csaknem harminc év távlatából is így ír:

„ (…) Nagyon nehéz civileknek megmagyarázni. Ők esetleg le tudnak menni egy lépcsőn töprenkedve. Mi Szeredyvel nem. Mert akármennyire is töprengünk, belül a lelkünk telve van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. (…)

Egyszóval, jóllehet töprengve, de a szabadságtól enyhén mámorosan mentem lefelé a lépcsőn (…). Például attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy a két lépcső közül azt választhattuk, amelyik jólesett. Én ezen a nyáron már éppen huszonhét éve, hogy szabadságon voltam, vagyis elég régóta, de nem untam meg, és nem fásultam bele, s az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogatott, hogy nézhetem a kirakatokat, felülhetek a villamosra, ha tetszik, cigarettára gyújthatok, száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatok, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák. Talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó. Kötetlenségről, tehermentességről. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot.” (Ottlik: i. m.)

Örley első és utolsó állása a Rádió lett. Először műsorfelügyelői, majd szerkesztői beosztásban dolgozott az irodalmi osztályon. Eleinte azonban a saját civil voltán kívül egy másfajta gonddal, problémával is szembe kellett néznie.

Vas István: „Amikor meghallottam, hogy Cs. Laci helyére egy katonatiszt került, méghozzá olyan, akinek Kállay meg Kornis az ismerőse, összejárnak a lakásukon, hát mondom, amikor ezt meghallottam, akkor nagyon rosszat sejtettem. A harminckilences év amúgy is őrségváltásszerű év volt. Fordulat jobbra a szerkesztőségekben. Most már a rádiónál is egy katonát ültetnek a nyakunkra. Kerültem is ameddig tehettem. S amikor elkerülhetetlen lett a megismerkedés, akkor még jobban elkeseredtem. Valóban egy civilbe bújt katona pattogott előttem. Sokáig nem tudtam vele megbarátkozni. Még írásait sem olvastam el, csak évek múlva… Aztán 1944. nyarán közeli barátságba kerültem vele…” (Beszélgetés Örleyről)

Szóval, nem volt könnyű élete. A civil életben is fel kellett törülnie a gyakorlóteret a saját testével, 1941-ben megnősül. Öt hónap múlva válik.

A Színházi Magazin tudósítása Örley István és Somogyi Erzsi esküvőjéről (Színházi Magazin 1941, 19. szám)

Meg kellett küzdenie ellenséggel, jóbaráttal, a magán- és az irodalmi életben egyaránt.

S sikerült-e neki?

Cs. Szabó László válasza: „’Pista mondta’ – hallottam egy idő múlva neves írók szájából. Én akkor már rég idézgettem magamban, néha írásban is. Már csak a fogalmazásban voltam erősebb nála, nem a gondolkozásban.” (Cs. Szabó: i. m. 284. o.)

Furcsa, kétértelmű a helyzete. Menekülne a családtól most is. Szégyen, függetlenségvágy hajtja. A másik oldalon viszont hasznot hoz a Miniszterelnök ismerős. Csak egy példa erre a Nyugat helyzete: Babits halála után a lapengedélyt nem hosszabbítják meg, mondván, az csak névre szólt. Mivel a laptulajdonos meghalt, nincs lap. Örley István hozza össze Illyés Gyulát és Kállay Miklóst. Ennek az ismeretségnek is sok köze van ahhoz, hogy Illyés Gyula nemcsak lapengedélyt kap, hanem papírt is a kéthetenkénti megjelenéshez.[15]

Hogy irodalmi tekintélye és lehetőségei növekedtek, mi sem példázza jobban, mint az, hogy írásait közli a „Nyugat”, a „Vigilia”, az „Élet”, a „Tükör” és természetesen a „Magyar Csillag“. Egymás után jelennek meg kritikái, novellái. Napvilágot lát második kisregénye, a Farsang.

1944-ben már felkerül neve a Magyar Csillagra: szerkesztőhelyettes. Aztán jön a nagy kinevezés, a meg nem jelent számon: szerkesztő. 1944 márciusában, a német megszállás első napjaiban olyat tesz, ami emberi tartását példázza: megválik a Rádiótól.

Cs. Szabó László: „Előző este érkezett Pestről, ahol hónapok óta kerülte a hivatalt. Fegyveres német őrség állt annak a kapujában.” (Cs. Szabó: i. m. 279. o.)

Déry Tibor: „Legtöbben bujkáltunk. Otthon nem mertünk aludni. Emlékszem, két alkalommal is együtt éjszakáztam Örleyvel. Egy sezlonon aludtunk ketten. Ő lábnál, én fejnél. Aztán a következő éjjel ő a fejnél én a lábnál.” (Beszélgetés Örleyről)

Vas István: „Sokáig belső ellenállás taszított tőle. Igazán csak 1944 tavaszán, nyarán barátkoztam meg vele, ekkor bujkáltunk.” (Beszélgetés Örleyről)

Utolsó fegyverténye a Rádiónál egy műsor lett volna, amelyet Ottlik Géza írt. Major Tamás főszereplésével az irodalmi ellenállást lett volna hivatva tükrözni. Persze nem lett belőle semmi.

Örley, az aktív tiszt is sorra került a katonáéknál. Behívják. Ő nem megy. Bujkál. Hamis néven, hamis papírokkal, csőretöltött szolgálati pisztollyal a zsebében él, jár-kel. Szinte provokálja a sorsot. A hidak mentése jár a fejében. Mint ex-tüzértiszt érti a módját annak, hogy a vezetékek elmetszése, kicserélése hamis huzalra, megakadályozná a robbantást. Egy ember azonban kevés erre. Kapcsolatot keres a mozgalommal. Provokátorok közé kerül, így terve terv marad és egy-két barát titka, hogy ő is ott állt a rombolás útjában.[16]

S aztán jött a vég. Ennek történetét többen elmondták. Mivel ebben az egy vonatkozásban nem mondtak ellent egymásnak, sem az írásos anyagnak, ezért Cs. Szabó László szavaival mondom el:

„Az ostrom Pesten érte (…) Karácsonyeste egy író barátja (Ottlik Géza, P.F.) meghívta a Hűvösvölgy végébe, jóval túl Szépilonán. Gyertyagyújtás előtt, utolsó pillanatban telefonon lemondta. Mire égtek a gyertyák, a hűvösvölgyi ház átesett az ostromon: orosz járőr kocogott az ablakán.

Neki azonban Pesten kellett maradnia.

Egy színész rokona meghívta a színház óvóhelyére, szilárd boltívek alá. (A rokon: Fényes Szabolcs volt, a színház: az Operett. P.F.) Volt ennivaló, muzsika, kacagás. Kacagás: épp ez volt a baj! Egy szép napon felugrott, leszidta a szerencsétlen bohémeket a jókedvükért, fogta kis batyuját s füstölögve nekivágott az aknáknak. A színház pincéjében a hajszála se görbült meg senkinek.

Neki azonban mennie kellett.

Hazament elhagyott legénylakására. (Molnár utca 32., P.F.) Egy reggel magános gép dongott el a ház fölött. Mikor elcsendesült a levegő, harmadmagával kiment cigarettázni az óvóhely elé. A gép váratlanul visszafordult, s levágott egy bombát. S a bomba elkerülte a házakat, az udvaron át az óvóhely elé zuhant. A vasajtó mögött senkinek se lett baja. Ő az ajtó előtt állt.

Hat hétig feküdt a romok alatt széttört koponyával, meztelenül. Nem könyvek zúzták szét, ahogy nekem jósolta egyszer tréfából. (…)

Esténként eljárok a ház előtt, ahol lakott.(…) Megint égnek bent a lámpák, egy férfi az asztalra könyököl, felesége varrófával a kezében jön-megy körülötte, redőny fut le egy emeleti ablakon. Tán egy kis meleg is van odabenn. Nyirkos tél fenekén ázik ázik a szűk, elhagyott belvárosi utca. Panaszkodj sötét eső, szitálj köd, bomolj ki felhő, sírjatok csonka, fityegő csatornák, sáros, világtalan pesti utcák, sirassátok el őt!” (Cs. Szabó: i. m. 286-287. o.)

Kicsit hosszú az idézet, de kénytelen voltam engedni annak a gondolatnak, hogy ez az egyetlen valamire való tisztelgés Örley emléke előtt. Mások sírjára, emléktáblájára virágot visznek az emlékezők. Neki eddig se sírja, se emléktáblája. Hát koszorú helyett legalább ennyit kapjon az emléke.

Igen, az emléke! Mert ez csak az emlékének szól. Olyan dolog ez, amely kijár minden halottnak. De Örley csak halott-e csupán, akire emlékeznek néha? Igaz-e amit néhai, jó Bóka László ír:

„Példaképünk tulajdonképpen nem megjelent kisszámú műve okán lett, hanem soha napvilágot nem látott, soha be nem fejezett művei miatt”? (Bóka: i. m. 135. o.)

Ami a kis számot illeti, az is vitatható. Mert az eddig felderített írások száma: 25 kritika, 2 vers, 18 novella, 2 kisregény, 2 tárca, összesen körülbelül 450 szabvány oldal!

Igaz, hogy ez a 450 oldal nyolc év termése. Ezeket látva felvetődik a kérdés: nem szélhámosság-e 50-60 oldalt összeírni erről a kötetnyi prózáról? Nem linkség-e az egész vállalkozás, és halandzsa, ami következik? Mindegyik kérdésre nem a válasz.

Nem és nem és nem! Ez a négyszázötven oldal torzó, de olyan, amelynek „aránya kibomlik”. Hasonlatos a világűr törpe bolygóihoz, a quazarokhoz, amelyeknek hihetetlenül nagyfokú a fajsúlyuk és elképesztően erős rádióaktivitásuk van. Talán ez a nagy rádióenergia kényszerítette Bóka Lászlót, Illés Endrét is arra, hogy húsz év után is szóljanak Örley Istvánról. Bóka csak róla, Illés már a művekről is. Oldalakat idéz tanulmányában és esküszik arra, hogy Örley élő kritikus. A szépírót letagadja, dadogónak, kapkodónak nevezi. Na és persze az írót, kritikust is csörgősipkában mutatja be.

Illés Endre tanulmányában nem ébreszteni, hanem végleg eltemetni, elparentálni akarta Örleyt. Még szerencse, hogy az nem hagyta magát. Mert, ha csak egy kicsit is (három alkalommal), már betört az irodalomtörténetbe. A Kézikönyv szerzői idézik kritikáit Hunyady, Márai, Sőtér kapcsán. (A magyar irodalom története, VI., 712., 721., 737., 754., 756. o.) Még csak ennyi. De valóban hasonlatos a quazarokhoz. Sugároz, egyre intenzívebben.

III.

Az első versek és novellák

Mielőtt az Örley-életmű ismertetésébe kezdenék, szólni kívánok két kéziratos novelláról, a „Kaland”-ról és az „Anneliese”-ről, és két nyomtatásban megjelent, valamint egy kéziratban lévő versről. (A két novellát OttIik Géza őrizte. Tőle tudom, hogy Örley István ezeket Hajmáskérről küldte neki, hogy próbálja elhelyezni valamelyik folyóiratban[17]. A keletkezési idejük: 1934-35. A szerkesztőségek az írásokat visszaadták.)

Talán sorrendben az Anneliese lehetett az első. Cselekménye eléggé elkoptatott, ismert. Hangulati elemei is, cselekménye is valahol Anatole France-ig nyúlnak vissza, vagy még régebbre.

A novella hőse első szám egyes személyben mondja el, hogy egy magánkönyvtár öreg, gyűlöletes tulajdonosnője közli vele, hogy leánya Anneliese menyasszony.

„Hogyan? – meglepett a dolog. – Kié? A gyógyszerész – mást nem mondott… Könyveket szándékoztam tőle kérni. Ám hiába szóltam hozzá, csak horgolt. Felemeltem a hangomat. Ingerülten rám nézett. – Maga csak ne kérjen semmit, maga csak fizessen – förmedt rám – már hónapok óta tartozik…” Ám a vita nem folytatódik, mert megérkezik a lány, akivel jó pajtás, barát volt. A lány elküldi anyját. Tőle kölcsö­nöz könyvet. Aztán – a lány azt mondta: többet nem megy a könyvtárba. Búcsúztak. És soha nem találkoztak.

„Sok év után… elvitt az utam a régi könyvtár előtt.” Bement. A régi tulajdonosról nem tudtak semmit. Keresgélt a polcon. Saját első és egyetlen verseskötetét emelte ki.
A legszerelmesebb versnél egy cédulát talált. Anneliese írása volt. Randevúra hívta őt. A dátum: az a nap, amikor utoljára találkoztak. „Ott volt előttem kiterítve ifjúságom szörnyű tévedése. Talán az életemé is… Támolyogva mentem ki az ajtón…”

A másik novella, a „Kaland” egy téves telefonhívás kapcsán létrejött találkozóról szól. A telefonáló hang, kedves, fiatalos volt. Művelt ember – lány hangja. Neve: Hanna, Hanni. Amikor megjelenik a megbeszélt helyen, nem látja a fiatalnak képzelt, csinos, okos ismeretlen Hannit. De valaki bámulja őt.

„Magas, fekete nő… Idősebb, olyan harminc és negyven között… engem bámul és pedig olyan rémülten…, mint valami riadtszemű éjjeli madár, öreg, szomorú madár… Egyszerre elkezd bennem reszketni a félelem…” Minden egyezik: a ruha, a cipő, a táska. „Hová menjek, ez a nő folyton jön utánam, talán rám fog támadni… tokája van, öreg… jaj, mikor jön már ez a kis fekete hajú csirkefogó, mi lesz?” Az lett, hogy kiderült: az öreg nő volt a telefonáló. Megszökik tőle… „Rajtakapom magam: meghülyültem. Elfelejtettem, hogy ez a nő Hanni volt. S hogy nincs már Hanni. Nincs, nincs, senki sincs, egyedül vagyok újra… Rájöttem, hogy tulajdonképpen nem a nőtől undorodom én, hanem magamtól. Éppen, mert gorombán megsértettem őt…”

Az idézett részek már teljesen a későbbi Örley problémái. Az író Örleyé: csalódás, az egyedüllét és az aljasság. Ezért is a végtelen vallomásszerű gondolathalmaz, amely itt még, felbillenti az írást, de később kiegyensúlyozottan, teljes művészi megformálásban, szerves egységben áll előttünk.

A verseket inkább csak tényük miatt említem. A „Hajnal a vonaton” 1933-ban, az „Ősz a kertben” 1934-ben jelent meg a tiszti iskola évkönyvében, a „Ludovikás Leventé”-ben. Ady Endre, Tóth Árpád, Juhász Gyula sorai sorakoznak mindkettőben. A harmadik vers meg amiatt érdemel csak említést, hogy kézzel, ceruzával írta Örley István. Több kézírása nincs a birtokomban. Néhány – személyes – levélen, üdvözlőlapon látható még kézírása. Van még egy fénykép, amelyet Ottlik Géza őriz. Somogyi Erzsitől kapta 1942-ben, amikor öt hónapi házasság után elvált tőle Örley.[18]

Itt említem meg, hogy rádiós munkájáról semmi írásos anyagot nem találtam[19]. Többen is említik, hogy hozzákezdett Goethe „Itáliai utazás”-a fordításához. Ebből sem maradt fenn semmi. Még egy fordítói tevékenység: 1940-ben lefordította Kari Heinrich Waggerl: Kenyér (Brot) című regényét, amelyet a Révai kiadó jelentetett meg 1941-ben a „Világsikerek” sorozatban.

IV.

Novellák

Az első Örley-novella (kisregény) a Budapesti Hírlap Vasárnapjában (továbbiakban: B.H.V.) látott napvilágot, 1936 márc. 1-én, majd még három folytatás követte. A mű „Felnőttünk”, „Megnőttünk”, majd 1941-es újraközléskor „A Flocsek bukása” címet viselte. (A továbbiakban: „Flocsek”.)

Az utolsó novellája a Magyar Csillag 1944. április 15-i kinyomott, de meg nem jelent számában található „Betegség” címmel. A közbeeső időre 18 novellát sikerült felderíteni. A B.H.V., majd a Független Magyarság Vasárnapja, a „Napkelet”, az „Élet”, a „Vigilia” és a „Magyar Csillag” hasábjain tűnt fel a szerző írásaival.

A nyolc év termése szépirodalmi alkotásokat tekintve így oszlik meg:
1936: egy kisregény, négy novella
1937: —[20]
1938: hat novella
1939: egy novella
1940: egy kisregény, egy novella
1941: két novella, egy kisregény újraközlése
1942: két novella
1943: —
1944: kettő novella

(A „kisregény” elnevezést csak történeti értelemben használom, mert valójában egy-egy testesebb novelláról van csak szó.) Birtokomban van még két novella kézirata[21], amelyek 1936 előtt keletkeztek, de a szerkesztőségek nem közölték.

Ha a termelékenységet nézem, akkor ritka lusta vagy terméketlen írónak kellene tartanom Örleyt, még akkor is, ha ideveszem a kritikáit és egy fordítását. Életét ismerve azonban joggal vetődik fel a kérdés: hogyan tudott ennyit is írni? Nehezen. Bóka László anekdotájából tudjuk, meg ismerőseitől is, hogy évekig is kínlódott egy-egy novellájával.

1. Menekülés

Miről ír, helyesebben miről vall novelláiban? Egyszerű, felületes, formális tartalomkivonattal így összegezhető: megismerkedések, szakítások. Illés Endre „be is dől” ennek a felületes szemléletnek:

„(…) már el is jutottam egy hosszú novella-sorhoz, Örley novelláinak állandóan visszatérő fiatal nőihez: a Hannákhoz, Eszterekhez, Évákhoz. Évekig vall ezekről a Hannákról. Remeg, dadog, verejtékezik és öklendezik miattuk, és közben a legkegyetlenebbül átvilágítja őket.(…)
De a fiatal író nemcsak átvilágítani akarta Hannáját és Eszterét. Neki ezzel a Hannával személyes elszámolnivalója volt. Ez a Hanna a családja volt. Ki kellett kiáltania titkait, hogy végre ellökhesse magát tőlük. Az ágyába kellett döntenie, hogy bemocskolhassa. (…)

Milyen jellemző: legutolsó novellájában (…) ezt a ’Hannát’ nemcsak az ágyába dönti, de gonococcusokkal is megfertőzi, illetve csak hiszi, hogy megfertőzte, mert ez a ’Hanna’ ezen az éjszakán megmenekül, de az író tudja, hogy a még megalázóbb bajoktól nem fog többé megmenekülni.” (Illés: i. m.  1204-1205. o.)

Durva – szándékos – tévedés, amit Illés állít. Tévedés tényében, tévedés szellemében. Mert igaz ugyan, hogy csaknem minden novellának egy női név a címe, és egy szakítás is van benne. Csakhogy nem olyan szakítás, „leleplezés”, „ellökés”, mint amiről Illés ír. Másról, többről van itt szó!

Előttem fekszik Örley István húsz, nyomtatásban megjelent novellája[22] kigépelve, és itt van előttem az első két meg nem jelent novella. Összefüggő olvasás után önkéntelenül Gelléri Andor Endre 1943-ban írott levele jut eszembe:

„Mondd édes öregem – kérdezgették tőlem – te miért nem írsz regényt? S erre én szelíden ezt feleltem: hogy mikor írjam? (…) Hiszen a regény nemcsak tehetség dolga, nemcsak a lélek erői táplálják, hanem szabadságunk tündérei is… (…) mindig csak dolgozom valamin, de sohasem azon, amiért élek: hogy annyi kis, villanásszerű részlet után felépítsem a magam világát; a regényt.” Novelláit nézve azonban rájött arra, hogy „(…) novelláról novellára haladva valami életregényfélét szövögettem,,.. mégiscsak egy egész történet, attól az írótól, aki szegény ember módjára éveken át gyűjti össze vagyonkáját…” (Sz. Lódi Gabriella: Gelléri Andor Endre, 404. o.)

Ha valamire akarunk menni Örley novelláival, akkor ott kell kezdeni, a „Flocseknél”, amikor még nem volt Balog, amikor még minden világos volt és minden tiszta, érthető. Nyolcéves korában ő is ott kezdte a „Flocsekkel”, amikor pontot tett egy nyárra, pontot tett a gyerekkorra és lett gyerekből felnőtt – ifjúkor nélkül. Furcsa, hogy Ottlik Géza az „Iskolában” is ott kezdi.

Az iskola előtt. „A világosságnál, a rendnél. A pancsolatlan dolgoknál (…)  Akkor még mindennek volt értelme, jól emlékszem.” (Ottlik: i.m., kiemelés tőlem, P.F.) S a Flocsek megbuktatása után:

„… Harmadnap felraktak a vonatra – vége volt a nyárnak, várt a város, kezdődött az iskola. (…) Tizenöt esztendő telt el azóta.
Először voltam Flocsek, később lettem Balog, most felnőtt vagyok.
Hanyatlom.” („Flocsek”)

Ettől az írás-vallomástól valami belső összefüggés húzódik meg a novellák mögött, a sorok között, a szavak, emlékek öklendezésében, át- meg átszőve a sikerült és kevésbé sikerült novellákat, egészen az utolsóig, a „Betegség”-ig.

Mi az, ami összefűzi a maguk szuverén novella-volta és szabálya mellett is ezeket az írásokat? A Hannák átvilágítása, leleplezése? Családja titkainak kikiáltása? – mint Illés állítja? Nem. Illés tényében is téved. Hisz a novellák közül három-négy van csak olyan, amelyben saját társadalmi osztályának hősei mozognak. A többiek elesett kis hivatalnok-lányok, akik maguk is dolgoznak.

Vagy férfiak, akik éppen, hogy őt… Na, de tartsuk csak be a rendet!

A „Flocsekban” őt egy játék kapcsán az erősek, a Flocsek-beliek kényszerítik a gyáva Balogok közé. A Balogokat az erősek megkínozzák, összekötött kézzel hintáztatják, majd lelökik a hintáról. Lábbal felakasztják és fűszállal, szalmaszállal csiklandozzák az orrukat. A szökőkút medencéjébe mártogatják őket. Ezért a hős megbuktatja a „Flocsekot”. Aljas, fondorlatos módon. Ez az utolsó szabad nyara emléke. „A bajnok vidéken” című novella hőse egy kisfiú, aki teniszbajnokságot nyer a „nagymenő” pesti bajnok jelenlétében, de akit lekezelnek és megaláznak, akit a bajnokságnyerés után küldöncnek használnak, s aki:

„Ül a kertben, már nem hallja a zenét, szédül, émelyeg a gyomra, nagyon szomorú… Könnyű kis vászonruhájában csupasz lábával már didereg, de nem veszi észre. Csorognak a könnyei…”

Pedig ő hogy hitt a csodált bajnoknak! S csalódik.

Ebből a társaságból kerül ki „A vendég” egyik alakja Artnőder, a jogász. Kölcsönösen megalázzák egymást. Ő még meg is pofozza a jogászt. Persze szerepel benne egy vagy több nő, de a lényeg: egy másik embert aláz meg tudatosan ő.

A „Farsang” című névleges kisregényről már beszéltem az életrajzi résznél. Itt is őt alázzák meg, veszik semmibe, illetve a felnőttek, a legközelebb állók, az anya és a testvér viselkedése kényszeríti arra, hogy a regény hőse többet ne menjen kimenőre a katonaiskolából. Szakít a családdal.

Na és a „Nyitány”, a „Barátok”, amelyben érettségizett fiúk szerepelnek? Kölcsönös megalázás, megalázkodás, és végül szakítás, menekülés egymástól.

S a „Hanna”, az Illés Endre által annyira össze-vissza idézett Hanna? A nő valóban az volt, akinek volt háza, volt szeretője, aki megalázkodott egy csipetnyi boldogságért. Mert azt kereste Hanna a vele folytatott játékban, mindenben.

„Te gyalázatos – kezdtem –, ó, te gyalázatos. Hát erre kellett neked a sötétség? Ó, ez a nyomorúság. Hát gyilkosok vagyunk mi? Hát ez van a játék végén? Te eljöttél, hogy bebizonyítsd nekem, hogy ez a szörnyűség az élet. Hát ez vagy te (…)” Ő nem akart mást, mint „Szabadulást ebből a förtelemből (…) – Szabadulást abból a rothadásból, amit az előbb ismertetni méltóztattál.” S Hanna elhagyja. „A díványra dobtam magam. A dívány még meleg volt Hannától, e párnák még könnyesek és illatosak. Ekkor én sírtam.” („Hanna”)

Tovább a „Hotelbe költöztem”, a „Siker”, a „Játék” mind lépés tovább, szakítás, útrakelés érzékelhető térben és időben, változatosabbnál változatosabb helyszínnel. Menni, menni, beszélni, gyűjteni kellett. Mi űzte, mi hajtotta?

„(…) Nos igen, néma vagyok. Tudom én ezt már régen. Szégyenkezem beszélni. Hisz az ember mindig ugyanazt mondja. Csak az órának van igaza: tik-tak – nincs más… Azt súgja minden pillanat: tovább – és nincs tovább.

S mi van hát? Csak a pillanat, mely ösztökél. Merre, hová? A némaságba, ahol már lázadás sincs többé.

Vajon ismeri-e Mária ezt a némaságot?
Ó, én ismerem. Hisz ezért kellett szakadatlanul beszélnem. Én tengersokat beszéltem.(…) Ó, én féltem, én hallottam a közeledő csend lépéseit. A csend egyszer rámtátotta a torkát, s azóta űz a rettegés. Mert a csendnek szörnyeteg étvágya van, és én nem is tehettem másként, csak sírva, jajongva, pörölve, hörögve beszéltem, beszéltem, tömtem a torkát. Etetem könnyel, verejtékkel, vérrel, etetem szavaimmal, mert reszkettem: engem fog felfalni, ha egyszer elhallgatok.” („Játék”)

Vehetjük sorra a további novelláit. Egy képpel, egy villanással, egy gondolattal tovább jutunk, mélyebbre ás, önmagába mar, hogy újat, ismeretlent mondjon az emberről. Csak utalok itt „Az utcai baleset”-re, amelyben utánozhatatlanul ábrázolja az emberben lévő gyávaságot. Az „Eszter” meg a „Betegség” is ebben az ívben fogant. Az állandó önmarcangolás, szinte hallható, tapintható. Addig markol, ahol már nincs csont, ahol már csak a szívet szorítja össze:

„Biztosan tudom, hogy Eszter (szintén kis hivatalnoklány, P.F.), akit emígy én hagytam el, s akit én talán sohasem szerettem, ez a becsapott, megcsúfolt, kijátszott Eszter, sokkal könnyebben elfelejt engem, mint én őt. Mert hisz éppen ez az, nem őhozzá akartam én hűséges maradni, de önmagamhoz. Tudtam már én, hogy egyre keservesebb és félelmetesebb mesterség ez: felejteni. Igaz, volt úgy is, hogy ez volt a mentőöv – egy legkínosabb életkezdet során így védekeztem a világ és önmagam ellen. (kiemelés tőlem, P.F.) Felejtettem, mindig, mindent, azonnal, a következő pillanatban… De talán túlságosan is megtanultam így élni.
Az ember felejt, felejt, s már a markába nevet, olyan erősnek hiszi magát e tudás birtokában. S egy nap eszmél és ordítana: ne tovább! Nincs múltja, mögötte a felperzselt évek, születéséig érő pusztaság. Az árvaság, mely szétterül körötte, hatalmasabb, mint a vaksötét éj, az árokba kitett újszülött felett.” („Eszter”)

Hogy miket kellene felejteni? Honnan kellene menekülni? Az iskolából, a játéktól, a kocsmából, a színházból, az utcáról, az albérleti szobából, hivatalból, családtól, szállodából. S felejteni, felejteni, azt, ami volt, ami van.

Ez az első és nagyon is jellemző tulajdonsága mindegyik Örley-novellának: az emberi kapcsolatok olyan önzőek, hogy megalázkodás, önbemocskolás, pőrére vetkezett kiszolgáltatottság nélkül nem lehet élni. És ő ez ellen az élet ellen lázad. Belemar magába, másba, nőbe, férfiba, hogy fájjon, hogy legalább ordítás legyen.

Egy keszonban mozognak a novellák alakjai, illetve szinte mindegyik egyes szám első személyben megrajzolt hőse. Ez a keszon nem valami képzelt alakulat. Ezt maga a társadalom hozta létre. S ha egy ember ilyen ívszerűen húzódó évhídon ér el – nem a másik partra, hanem ahhoz, hogy folyton csak nemet int, fuldoklik, és akkor, ha ezt több ember teszi, akkor ott a berendezkedéssel van baj. Különösen akkor baj ez, ha a tiszta emberi kapcsolatok, a szülői, hitvesi, baráti, bajtársi, pajtási, kollegiális szeretet kegyetlenül fennkölt igényességéből állítja fel valaki társadalmi, emberi kapcsolatainak kőtábláját maga és embertársai számára is.

S ami az átvilágítást illeti, mindig önmagát vonszolja a kínpadra.[23] Újabb és újabb eszközöket használ az önmarcangoláshoz, hogy aztán annál jobban megvilágíthassa az ember lelkét, szívét, agyát. Hogy jut néha azokra is kín és fény, akiket felvonszol magával a kínpadra, az biztos. De a lényeg ő, az ember. S csak akkor jut másnak a legerősebb fénynyaláb, csak akkor vallatja más szívét, ha onnan többet tud adni, többet tud elmondani az emberről és belső világáról.

2. „Csak az idő perceg”

A „Szegények” egyik jelenete:

„Felpillantottam. Előttem a keményfa-asztal, aztán a páholy sima, barna deszkája – szinte lekoppan róla a tekintet –; a szürke ablakon valami iszapos derengés áradt át. Szembe velem Olga, figyelmes, ijedt, merev szemekkel, némán. Mint két múmia, viaszbábú, furcsa vízalatti lények… Azt hittem, fel kell ordítanom. (Kiemelés tőlem, P.F.)
Ez volt az a pillanat, amikor fizető után kellett volna kiáltanom; a söröző ajtajában szívélyesen meg kellett volna ráznom Olga kezét, s futnom valamerre. De merre? Mert a gondolat átvillant a fejemen, de tüstént a másik is: az üres délután, az üres este… Ez volt még a kisebb ok. De nem, már megint lobogott bennem az a toporzékoló, feszítő lázadás, mely mindig belém szökött, ha éreztem, hogy egy pillanat leigáz… nincs tovább, kinyúlva fekszem, s csak az idő perceg alattam”. (Kiemelés tőlem, P.F.)

Nincs novellája, amelyben ne lenne meg az idézett jelenet valamilyen változatban. Az elsőtől az utolsóig, mindegyik írásában kitapintható, vagy így megfogalmazva, vagy képszerűen ábrázolva az a lélektani minőségi változás, amely azt az érzést szüli, hogy az „idő perceg”, s a világ mindjárt reászakad, vagy talán ő rohan, szakad a világra.

A „Nyitány”-bán, a „Hanná”-ban, a „Flocsek”-ben, a „Farsang”-ban – de sorolhatnám valamennyit – más és más arccal leselkedik rá valami, ami rátör, az ismeretlen, a megfoghatatlan, amely tönkretesz. „A siker”-ben egy hódításokban, társasági sikerekben gazdag vasárnapot ábrázol:

„Minél előbb ágyban akartam lenni, hogy a sötétben aztán kedvemre ábrándozzam.
Ekkor kezdődött… Az időrendi sorrendhez híven, először Éváról ábrándoztam. Aztán a csokoládé-kislányról…

Iszonyú zűrzavar volt ez. Iszonyú és gyönyörű.
Vagy két óra hosszat mehetett ez így. Üvölteni akartam a boldogságtól. A boldogság akkorára dagadt bennem, mint egy óceán. Éreztem, lassan felfúvódom. És még mindig és még folyton egyre boldogabb lettem… Nem lehetett ezt a rémítően gyönyörűséges dagályt sokáig bírni. Egyszerre arra eszméltem, hogy mintha már valami teljes ürességben, űrben lebegnék. Nem volt körülöttem Éva, sem a csokoládé- kislány. A képzeletem már elfogyasztotta, felette őket az utolsó morzsáig. És ekkor már a kíntól tudtam volna üvölteni.
A rettentő sok boldogság tönkretett. Feküdtem kinyúlva, mintha letaglóztak volna. Végem volt…”

Az „Utcai baleset”-ben ilyen formán döbben elénk a „percegő idő”, a tönkretevő pillanat:

„Kevesebb is elég lett volna. Ez így már szinte félelmetes volt. András elolvadt. Már ez imént is kezdődő részegség pezsgett a fejében, most aztán még inkább szédült. Félő, hogy ebben a gyors elbódulásban hirtelen az utcán megcsókolja Erzsikét.” Erzsike bemegy egy üzletbe, András várja. „Az ég ragyog, vakít, mint előbb.” Aztán egy felhő a nap elé húz.” Egyszerre szürke lett az utca…A Nyugati sötétkék ablakai dideregtek… Emlék. (…) Bizonyára ugyanígy állt egyszer itt, csak akkor késő délután lehetett, szürkén, lucskosan, szennyesen kavargott az utca, a Nyugati ablakai ugyanilyen hideglelősen csillanhattak… Reménytelen szomorú, utálatos pillanat lehetett.
És Erzsike még mindig nem jött.
De hisz már meg is kezdődött… Ugyanolyan gyorsan, mint az előbb a nekirészegülés. Csak fordítva, visszafelé…” Még vár. Szinte szürrealista gondolathalmaz vágtázik agyán. „Közben már sütött a nap. – Erzsike most jött ki a boltból…
Erzsike görbe lábakkal jött ki a boltból…”

Ennyi. Csak egy pillanat, csak egy felhőrongy a nap előtt és minden megváltozik benne. És csak benne? És főleg: benne-e elsősorban? Mert ha ez így van, akkor a hősök klinikai esetek, szorongásos, üldözési mániás, nemileg kiéletlen zavaros egyének. Vagy a valóság ilyen, és a novellák a legremekebb lélektani-gondolati ötvözetei a valóság egy indirektebb, transzmisszionáltabb ábrázolásának.

Olyan időben fogantak és vajúdta írójuk világra ezeket a műveket, amikor

„(…) a vad Pirenénusok ormain izzó
ágyúcsövek feleselnek a vérbe fagyott tetemek közt,
s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.”

(Radnóti: Első ecloga)

Hisz kortársak voltak Radnótival. Ő is elmondhatta volna:

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”

(Radnóti: Töredék)

Az író, a költő volt beteg, képzelődő? Nem. A történelem napjai voltak olyanok, hogy az emberben még villódzott a béke, a nosztalgia a napok, az éjek után,

„(…) amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek (…)”

(Radnóti: À la recherche)

A kor, a háború, az egyik pillanatról a másikra eltűnő házak, életek kora, az ember kiszolgáltatottságának kora, a lélek tehetetlenségének ténye, az egyén körül pillanatonként ellene változó valóság szülte rettenetes érzés teremtette, kényszerítette ki Örleyből novelláit. És ezzel elérkeztem az Örley-novellák harmadik jellegzetességéhez, amely a modern ember jogos-jogtalan életérzése: a kiszolgáltatottság.

Ezt a problémát azonban három Örley-írás kapcsán igyekszem bemutatni, s közben formai jellegzetességeit is szemügyre veszem a novelláknak.

3. „A Flocsek bukása”

Az első nyomtatásban megjelent írása a „Flocsek bukása” című kisregénye volt, A Budapesti Hírlap Vasárnapja 1936. március 1.-i számában jelent meg az első rész, majd még három folytatás követte. Tulajdonképpen kisregényként szerepeit, de terjedelme (30 flekk), és a feldolgozás módszere egy testesebb novellát mutat. (Még inkább ez a helyzet a másik, a „Farsang” című kisregénnyel is. Anyaga, terjedelme, feldolgozási módszere nem bírja el a mai értelmezésben használt „kisregény” megjelölést, ezért mind az első, mind a második esetben csak utalok a kisregény megjelölésre, de novellaként kezelem.) Szóval a mű inkább novella, viszont a címének története majdnem egy kisregény.

A novella eredetileg „Flocsek” címmel íródott, a B.H.V. szerkesztőségében zavarónak, érthetetlennek, (szlávosnak?) – rossznak –, minősítették. Ezért az anyagból egy másik szót halásztak ki: „Felnőttünk”. Ehhez készíttettek egy rajzos fejet is. Az első rész megjelenése után levélben tudatta valaki a szerkesztőséggel, hogy egy nyolc-tíz éves gyermekcsoport nem lehet felnőtt. Címváltozást javasolt. A szerkesztőség elfogadta a javaslatot. A második folytatás és a következők is a „Megnőttünk” cím alatt látott napvilágot.

Történt pediglen, hogy 1941-ben újra megjelent a kisregény az Élet-ben. Ekkor „A Flocsek bukása” címet viselte. A cím alatt zárójelben: kisregény. A mű elején – az első közléstől eltérően – ez olvasható:

„A szerző itt kér elnézést Ambrus Zoltán emlékétől; a ’Flocsek’ elnevezés ugyanis, mint erre jóval e kis mű megírása után jött rá, Ambrus Zoltán „Mozi Bandi kalandjai” c. gyerekregényéből származik. A halott író bizonyára megbocsájtja, hogy egy tolla alá került szó így élt tovább gyermekszívekben.”

Még a novella történetével kapcsolatban el kell mondani, hogy az „Élet” 1941-es közlése és az első, 1936-os kezdés között két lényeges szövegbeli változtatás történt. S mivel ezt tartom Örley legsikerültebb írásának[24], és mivel elég nehézkes az anyaghoz hozzájutni, kénytelen vagyok itt jelezni a változtatást, illetve egyes részeket bővebben idézni, hogy meglegyen az összehasonlításhoz az alap, és bizonyítsam: az első változat a jobb, kerekebb.

Hogy miért?

A novella a Flocsekek és a Balogok harcáról szól. Sorba véve az Élet változtatásait:

1.) Az első közléskor az író, mindjárt a második, illetve a harmadik bekezdésben pár mondatban megmagyarázza, kik is a Balogok?

„Ma sem tudom, hogy Erika néni vezetéknevét sajátítottuk-e ki e visszataszító törzsi mozgalom megbélyegzésére, vagy a kertészlegények egyikének ellenszenves személye ihletett-e meg bennünket az elkeresztelés ötletében, hogy Balogh… (…) (A ’Flocsek’: törzs, párt, mozgalom, vallás, nemzet…)”

Ez az Élet-ben közölt változatból kimaradt, s emiatt eléggé homályos az írás végig, de legalább a közepéig, hogy ki, kicsoda?

2.) A novella közepe táján az első közlésben a következő párbeszéd zajlik le:

„Ugyan… – Genovéva megvetően lebiggyesztette cseresznyeszin ajkait. – Még mit nem? Hintáztassuk tovább.
– Nem, Genovéva. Ismétlem, maradj csendben, mert a hárembe küldelek.
– Én megyek….De akkor talán Don Caramba elkísérhetne…”

Az „Élet” változatában szó sincs a küldésről, háremről, csak a rendre utasításről. Genovéva mégis azt mondja:

„Én megyek… De akkor talán…”, stb.

Az első változat ismerete nélkül is logikátlan az, hogy valaki megy, bár senki nem küldi, de csak akkor engedelmeskedik, ha Don Caramba elkíséri.

3.) A harmadik változtatás, illetve kihagyás:

„ – Hiába, asszonyállat vagy” – mondta a szultán, s ez az eredeti. Az „Élet”-ben „asszonyállat” helyett csak „asszony” szerepel. A hárembeküldés és az „asszonyállat” bizonyos, hogy az „Élet” szerkesztőinek sértette fülét, és nem akarták az úrinőkből rekrutálódott olvasótábort megbotránkoztatni.

4.) Sokkal bántóbb, és az egész novella mondanivalóját meghamisítja a befejező részben történt változtatás.

Első változat:

„Azt hiszem ez volt a Flocsek történelmének utolsó mozzanata.

A vég.

Néhány nap múlva utaztunk Váradra. A Flocsekről nem esett több szó közöttünk.

Hallgattunk róla. Én Genovévával utaztam. Illetve már Erzsébettel. Mit is beszélhettem volna véle a Flocsekről?

Tizenöt esztendő telt el azóta.

Először voltam Flocsek, később lettem Balog, most felnőtt vagyok.

Hanyatlom.”

A második változat:

„Ez volt hát a Flocsek bukásának utolsó mozzanata.

A vég.

Harmadnap két kocsi vitt ki bennünket az állomásra. Felraktak a vonatra – vége volt a nyárnak, várt a város, kezdődött az iskola.

Amiből nyilvánvaló, hogy a Flocseket végül mégsem én buktattam meg. Megbukott volna az nélkülem is.

A felnőttek önkényéből…

Amint én ezt mindenkor állítottam is…

Ez az egyetlen és végső tanulsága e szomorú históriának, melyet hűségesen ide jegyzek még, egy esetleg eljövendő új Flocsek szultánja számára, okulásul és megfontolásul…”

Ez az öt évvel későbbi változat. Szöveg- és stíluselemzés, valamint a két részlet összevetése arra enged következtetni, hogy az utolsó változat nem Örley keze-munkája, mégha ő írta volna is. Hisz annyira nyilvánvaló, hogy egy novella újságírói „megfejeléséről” van szó, és ennek az a tanulsága, hogy ez soha nem használ szépirodalmi műnek, még akkor sem, ha ezt esetleg az író végzi.

Ennyit a „Flocsek” filológiai vonatkozásáról. Most pedig lássuk részletesen, miről is szól ez a novella-kisregény?

Egy nyári vakáció története. Pár hetet kanyarít ki belőle az író. A Flocsekok és a Balogok harcát. Csakhogy nem a szabályos harcot:

„Meguntam, nos igen, meguntam, nem bírtam tovább.

Az ember végtére is nem képviselheti sokáig ezt a világnézetet, melyet minden ösztöne tagad. Legalábbis nyolcesztendős korában nem. Később már könnyen megy az ilyesmi. Egyetlen pillanatig, ismétlem, egyetlen pillanatig sem voltam ’Balog’, ahogy a megvetettek, a gyengék pártját neveztük. Mindig ’Flocsek’ voltam. (…) Szerepemet csupán az erőszak nyomása alatt, szomorú kényszerűségből vállaltam. Talán csak az tartotta bennem három hétig a lelket, hogy rettegtem a gyávaság vádjától. (…) Nos, mi tagadás, gyáva is voltam.” Meghátrált. És ez az ügyet buktatta meg. „Hisz ez az, amiről itt érett fejjel töredelmesen gyónni óhajtok. (…) A ’vég’ első mozzanatát ma az utolsó londoni ostromban látom. London egy farakás volt, nagybátyám piskolti parkjának külső területein (…)” De mégsem! A vég akkor kezdődött, amikor „Egyik délelőtt (…) jön hozzám Vera, ez a tökmag, és szemtelenül az arcomba nyávogja: ebéd után jelenj meg a hengematé tövében.” S ott megszületett a határozat. Első, vagy Kövér Szabolcs a Flocsek szultánja ítél: „Fantomas Fandort a Flocsek kebeléből kivetem, s őt Balognak nyilvánítom.” Így járt még két társa is, de csak azért, hogy legyen Balog, akikkel a Flocsek harcolhat, mert az ősbalogok elutaztak.

„Voltaképpen én, csak én tartottam három hétig a frontot, eltűrve, hogy hetenkint kétszer agyonkínozzanak. De nem, nekem elég volt, tovább nem csinálom!

Micsoda Balog voltam én? Egyetlen pillanatig sem hevített a meggyőződés, utáltam magam e szerepben.” Még a balog „népszokásokra” is Kövér Szabolcs, a Flocsek szultánja tanította meg őt. „Ő mondta, hogy a hengermaté tövében elhaladva, minden alkalommal azt kell morognunk: mutyuri krátye. (Balog ősszitok, lefordíthatatlan, körülbelül: penészedjék meg a nyelved.)” Ha a Flocsekkel találkozott egy Balog, akkor „kétszer saját cipőnkre kellett köpni”. Fegyvertár, harcmodor, minden Kövér Szabolcstól származott.

Az utolsó londoni ostromnál elrabolta a Flocsek zászlaját. Ezért egy másik ostromot hirdettek. Erre az ostromra azonban nem került sor, mert Fantomas Fandor megszöktette, rábeszéléssel, szándékosan a katonáit. Erről azonban a Flocsek mit sem tudott.

„Gyönyörű csataidő virradt ránk.” A Flocsek felvonult teljes létszámmal és teljes pompában… „vérpezsdítően zengett a sadarasadarabumbumbum, e zenekar remekelt, harsogtak a trombiták, csengtek a konyhából elragadott rézedények, hatalmasan puffogott a porolófa Andris hátán.”

Ő azonban egyedül visszadobta a zászlót: „Nesztek, itt a rongyotok”-felkiáltással. Elkapták, megkínozták, megverték, azért, mert nem akar Balog lenni. Végülis belátták: ha valaki nem akar Balog lenni, akkor az nem Balog. Így viszont nincs ellenfél, nincs harc.

„Ez már augusztus utolsó napjaiban történt.” Az eset utáni harmadnap már esett az eső. Esett vagy tiz napig, A nyaraló gyereksereg azonban csendes volt a lakásban. Még a felnőttek is gyanakodtak, hogy betegek. Pedig csak valami szörnyű történt és még borzalmasabb dolog készülődött. Egyik nap a Flocsek egy szobában gyűlt össze, nagy szertartásra. „Illetőleg még ennél is több, vagy legalább is más. (…) A falak fekete lópokrócokkal voltak beborítva, ez még sohasem volt így. A gyertyatartók sárgán lobogtak, de észrevettem, hogy a kandallóban is tűz lobog, riadt vörös árnyékok lebbentek át az arcokon.” A szultán „… a hosszú asztalnál vezette a szertartást, a két gyertyatartó között. (…) A fejéről hiányzott a vívósisak, helyette magát a koronát viselte; díszes aranyozott virágváza ült a koponyáján. De hiányzott a testét máskor beborító kék paplan is. Nagyanyám fekete selyemszoknyáját fedeztem fel rajta. (…) bőrét koromréteg fedte (…) Az arcán egy nagyszabású, ragasztott szakáll keltett lenyűgözően fejedelmi benyomást.”
A többiek is ékesen, pompában vettek részt az ünnepségen. Géza a piros ebédlőterítőt viselte, Kálmán tökéletes özvegyi díszben pompázott.

„A szultán a kezében tartott diótörővel éppen megkongatta a feje fölött lógó réztányért.” Többször ismételte ezt, majd szózatot intézett a néphez.

„– Flocsekek! (…) Mindnyájan tudjátok, miért gyűltünk ma össze. Összegyűltünk, hogy utoljára bemutassuk áldozatunkat a nagy, a dicső Flocsek előtt. (…) Nem vagyunk többet méltóak az ő kegyelmére.”

Elégették a Flocsek ereklyéket, zászlóit.

„ – Végül vessük tűzbe a legfölségesebb jelvényt: Flocsek saruját. (…)

– A szultán felemelte Elzi néni galvanizált ezüst cipőjét, megcsókolta (…) tűz fölé tartotta, elengedte.

S ekkor valami olyan történt, amelynek szörnyűségét képtelen vagyok ecsetelni.” Genovéva szultána intésére a Flocsek röhögni kezd. „(…) hahotáznak, sikoltoznak, dülöngnek, szédelegnek a nevetéstől. (…) Fertelmes kép.(…) És a szultán? … Először csak megfordult, meghökkent (…)” Majd nekiesett a többieknek és kiverte őket a szobából. Közben elesett a rongyokban… „Ott feküdt Kövér Szabolcs a padlón.(…) Az orrából csöpögött a vér, a vörös függöny az egész testét elborította.(…) arcán szégyen, harag, bosszúvágy.(…) Halkan nyögött, jajgatott.” Kint a Flocsek volt-népe üvöltött.

„Beugrottunk a szobába és bőgve roskadtunk melléje.(,,.)Most hárman zokogtunk.” Lassan lecsendesedtek. Ez volt a vég.

„Tizenöt esztendő telt el azóta.

Először voltam Flocsek, később lettem Balog, most felnőtt vagyok. Hanyatlom.”

Nem véletlenül lett ilyen hosszú a harminckét flekknyi írás ismertetése, hanem egyszerűen azért, mert az események, a jellemek, a szenvedélyes vallomások és az időrend ide-oda cserélgetése, az áttűnések szinte lehetetlenné teszik a cselekmény elmondását. Vagy elintézem egy mondatban (Illés Endre: „egy vadabb, kócosabb Pál utcai fiuk”), akkor nem mondtam semmit, vagy az egészet darabokra kell szedni, mert ebben a művében már teljes írói érettséggel, kialakult szemlélettel, módszerrel ott áll Örley István.

Már említettem, hogy ez a nyár Örley utolsó szabad nyara volt. S hogy megkeseredhetett ennek az embernek az élete ezután, ha a gyerekkorból páratlan lélektani precizitással a megaláztatást, ez erőszakot ábrázolja? Karinthy Frigyes a „Tanár úr kérem” darabjaiban a vidám, a groteszk elemeket emeli ki, úgy, hogy az előadásmód, a gondolatsor, a lélektan olyan lesz, hogy belébújik a gyerekbe, beleül a ládába, vagy mászik a pad alatt, de nem áll ott sehol ő, az érett, keserű férfi. Móricznál a „Légy jó mindhalálig”-ban is egy objektívebb ábrázolásmódot találunk. Ez a helyzet a „Pál utcai fiúk”-kal is. A kedves, vidám, izgalmas, derűs-szomorú gyerekkor bukkan elénk Molnár Ferenc írásából.

Örley Istvánnál mást látunk. Az eseményeket nem a maguk logikája viszi, hanem a bevallottan jelenlévő író csoportosítja úgy, hogy céljainak megfeleljen. Úgy, hogy közben beleférjen ő is, aki csalódott, sok mindent megért. Szerkesztési bravúr az, hogy jogosnak érezzük a jelenlétét, az események beállítását a gondolathalmazok közlésére, amely gondolatok már nem a gyerekeké.

Külön kiemelem a kezdést, a regény indítását. „Meguntam, nos igen, meguntam, nem bírtam tovább…” Az egymondatos, szenvedélyes vallomással indított novella a leírt események egy későbbi kifejletébe vág bele. A jelenlegi helyzet mindig, vagy csaknem mindig tarthatatlan, robbanás előtti állapotban van. Ennek ismertetése után, lép egyet, kettőt hátra az időben, visszadobja az eseményeket valahova, ahol minden megfogant. Közben állandóan jelen van a véget is ismerő író, számontartja és számontartattja a robbanás előtti állapotot. S amikor végre az ábrázolásban, gondolati, cselekményi anyagban minden felgyorsul annyira, és megfeszül úgy, mint ő az írás indításának pillanatában exponálta, akkor idő, cselekvés, gondolat szinkronban lendül egyet, és eljut a cselekmény végkifejletéig. Ilyen szerkezetű legtöbb novellája. Íme néhány: „S egyre nőtt bennem a hazugság! – Azokban a napokban már minden moccanásom hazug volt Eszter mellett…” („Eszter”) „Utáltam Artnődert. Senki sem hívta, jött mindennap rendületlenül…” („A vendég”) „Felébredt. Ebben a pillanatban kiütött rajta a veríték: … Semmi kétség, a betegsége kiújult.” („Betegség”)

(Elvétve akad olyan írása, ahol előrehaladó egyidejűséggel dolgozik. Ilyen „A siker”, bár itt sem egyértelműen, mert az összehasonlítás múlttal és jelennel szinte állandó.)

Nos, „A Flocsek”-nél is ebben a kacifántos szerkezetben mozgatja gondolatait, figuráit az író. Sok veszélyt vállalt módszerével.

A legnagyobb talán az, hogy emlékezése, ábrázolása pontatlan, hamis. Gyerekkorról, gyerekszereplőkről lévén szó, félő, hogy figurái gyerekesek lesznek, de nem gyerekek. A veszély fennáll, de ő elkerüli a buktatókat. Talán egyik-másik részben ő maga, a felnőtt író akar gyerek lenni, de mivel ez a szerkezet és ez a módszer az ilyet nem tűri el, ezért lesz csupán gyerekes. (Gondolok itt a Balogok fogalmának értelmezésére.)

A másik ilyen veszély: a bácsi kioktat, majd ő megmondja, mert már ő nagy, okos, tapasztalt. Az 1936-os változatban nyoma sincs ennek. A későbbiben azonban a befejezés, a kioktatás bizony kilóg az egész írásból. („Ez az egyetlen és végső tanulsága…” stb. ld. fentebb.)

Figuráival, jellemeivel is meg kellett birkózni, ha el akarta kerülni a gyerekesség vádját. S tette ezt is olyan sikerrel, hogy élete végéig sem múlta felül a Flocseket. Alakjai plasztikusan ugranak elő. A legsikerültebb figurákat vonultatom csak fel:

Kövér vagy Első Szabolcs a Flocsek szultánja:

„Felemelkedett az ágyban, és ő is elsápadt. Rémülten meredtünk egymásra. Végül is a párnája alá nyúlt, papírzacskót vont elő, majd abból néhány szárnyasdarabot kotort ki. Melleket, combokat – csirkét és pulykát vegyesen.

– Egyél – felelte részvéttel.

Komoran ettünk. A vészterhes csendben csak a csontok recsegése hallatszott.

– Ne keseredj el – vigasztalt. – Megpróbálok mindent. Várj.

Felöltözködött. Szandált, nadrágot és trikót húzott. A lavórra pillantott.

– Ma nem mosakszom – jelentette ki szilárdan.

Ez fölösleges volt. Máskor sem mosakodott.”

Más helyen: Kioktatja a Balogokat népi szokásaikra. (Mutyuri krátye = ősbalog átok, saját, balog cipőre köpés = utálat kifejezés, ld. fentebb.)

Ötletességét bizonyítja a Flocsek nagyszertartása is (ld. fentebb), és az egész harci felszerelés és a hadak megszervezése. Mindezek ellenére, vagy mindezeken felül azért fő jellemzője a falánksága marad. A legfennköltebb és a legelkeseredettebb helyzetekben is az evés az, amellyel levezeti bánatát, dühét, örömét, serkenti agyműködését. Eszik a fán, ágyban, sírás közben. Az utolsó ostrom előtt egy fán fal. Ostrom után „egész nap evett”… A Flocsek bukása után együtt sírtak hárman. Végül a szultán magához tért. Vigasztalta őket is.

„Hiába beszélt. Bevánszorgott a szobába és – mennyire megrázhatták az események! – hallottuk, hogy mosakszik.” Aztán leült hozzájuk a földre.

„– Nesztek! – Az ő híres, agyongyötört papírzacskóinak egyikéből datolyákat borított elénk. Megrendültünk Évivel. A szultán és a datolya… ez fogalom volt… a szultánt minden harmadnap bántalmazták örökös datolya-lopásaiért, velünk verekedni volt képes, ha esetleg szintén ilyesmire merészkedtünk (…)”

Szeretett, forrón és mélyen. Hisz reszkető kézzel figyelte a szultánát, elmegy-e a hárembe más fiúval. Kegyetlen és jóságos, szeszélyes, mint egy uralkodó. Lovagias és aljas (Évát eltaszítja, a hintáztatást, lábbal való felakasztást ő találja ki).

Mégis és mindenek felett gyerek, és nem gyerekes. Él, amikor eszik, amikor fán van, és a Flocsek bukása után az orrából valóban vér folyik és nem tintalé, ahogy a többi figura ereiben is vér, igazi, pezsgő gyerekvér folyik.

A másik legsikerültebb figura Klára, az unokahúga:

„Hilárius nővér felcserként működött a harcmező mögött, felszerelése gazdagnak volt mondható. Édesanyjának, Sarolta nénénknek úgyszólván egész toaletasztalát igénybe vette az ostromok alatt, az ollókat, csipeszeket, körömráspolyokat a hajsütő spirituszlámpáján fertőtlenítette. Szinte lehetetlen felsorolni a fa- és bokorleveleknek, füveknek, gyökereknek, háncsoknak, szirmoknak, szárbeleknek azt a lenyűgözően hatalmas gyűjteményét, amely terápiájának anyagát szolgáltatta.” „Tépéseket valóban tépésként szerzett”… anyja fehérneműiből. „A közéletben ritkán vett részt.(…)” félrevonult s „a konyhából elorzott mérleg, zöldségek garmadái, gombostűre szúrt rovarok, néhány kígyó és béka teteme.(…) képezték társaságát.” Nem állókép ő sem: A nagyszertartás alatt „valami sajátságos zaj hallatszott a sarokból… Hilárius nővér a gyülekezet mögé bújva egy fazékban kavargatott valamit. A csend őt is megijesztette, mert hirtelen a háta mögé rejtette a fazekat.”

Vetekszik az előző kettővel az életrevalóságban és plaszticitásban Genovéva szultána, Fantomas Fandor Erzsébet nevű 11 éves nővére. Ő a társaság méregkeverője, alattomos és bűbájos, csilingelő hangú, angyalarcú, szőke hajú tünemény, akibe szerelmes az egész Flocsek, és ezért az ujjai köré tudja csavarni az egész társaságot. Így szervezheti meg, hogy a nagyszertartáson a fiuk kiröhögik a nagy, szent Flocsekcipőt és a szertartást. A hintáztatást ő szereti legjobban, külön élvezetet jelent számára a vízi kínzás. S mindenek fölött szerelmes a felnőttek „egynémely fiatalabb” alakjába.

A felvillanó alakok közül Évi, a hőssé növő kis jelentéktelen lány kívánkozik előre. Köréje fonódik a kisregény legszebb jelenete:

A szultán éppen Fantomas Fandort agyalja a földön.

„… valaki lerántja rólam a szultánt”. Szultán a kis Évát a tehénistálló faláig taszítja. Mindenki Évát bámulja mozdulatlanul. „Éva pedig áll az istállóhoz támaszkodva, sötét arccal, elszántan és komoran, kócos fekete haja a homlokába lóg, barna arcán vér csöpög végig. Két apró kezét ökölbe szorítja… a testét nekifeszíti a falnak, liheg…”

A szultán elindul feléje.

„– Hozzám ne nyúlj – sikolt fel Éva. Összegörbül, felemeli ökleit:

– Te gyáva, te gyáva, nem szégyened magad, te, te…”

A szultán ökle felemelkedik, de nem üti meg, csak ketrecbe záratja a kislányt. „Éva, mint az őrjöngő, hadakozik, csapkod, rugdal, vagdos…” Amikor eldőlt a harc, a Flocsek elvonult.

„Az üres térségen egyedül Éva baktatott. (…) Mogorván, szomorúan vánszorgott, a kastély felé…”

„– Gyere ide – szóltam rá.

Némán engedelmeskedett. Megállt előttem. Sokat sírhatott, csupa felmart vörösség volt az arca.” Megmosdatja a kislányt. „Meggyötörten lélegzett, és mozdulatlanul engedte, hogy a zsebkendőmmel letörülgessem az arcát, s rendbehozzam megtépázott ruháját. Aztán leheveredtünk a napfényben, mind a ketten csuromvizesek lettünk (…) meg kellett száradnunk. Egyszerre csak érzem, hogy lebillen a feje a trikómra. Aztán ott elaludt. Én tartottam, és néztem, hogyan alszik. A haja is csupa víz volt, a nyakamon melegedett át.

Ebédre harangoztak. Felköltöttem Évát. Ijedten pislogott, és elkapta a fejét a trikómról. Aztán mosolyogtunk. S egymás mellett indultunk el a terasz felé.”

Legnapfényesebb és legtisztább jelenet ez a kis epizód valamennyi Örley-írás között. És itt is, bár nem pillanatok, percek alatt, már megvan a süllyedés, az elborulás, a Flocsek siratása, a nyár vége. Az egészet – szerves egységben a hangulattal és eseményekkel – kíséri az ősz korai beköszöntése, az eső, az ázott pázsit, a fákat tépő hideg szél. És a vég.

Örley helyzetteremtő készsége már kitűnt a más célból idézett részletekből. Valóságos gyerek-ország ez a kisregény, ahol a valóság és a játék annyira összekeveredik, és minden olyan hátborzongatóan komoly mégis, mint amilyen komoly csak egy gyereknél lehet.[25]

Itt talán még egy megjegyzést csak a Flocsekhez, illetve Illés Endre véleményéhez. Már utaltam arra, hogy Illés egyre-másra Musil regényét érzi a „Flocsek”-ben. A történeti hűség kedvéért megkockáztatom azt az állítást, hogy csupán a tetszetős elmélet miatt lehet ilyesmit tenni. Hisz a „Flocsek”-et kb. 1933- 34-ben írta Örley. „Törless”-t meg 1952-ben kezdték felfedezni – még nem is hazájában, hanem Angliában. Hozzánk is akkoriban kezdett eljutni a híre. Valószínű Illés is akkoriban olvasta, és megfordította az érzéseit. „Törless” emlékeztette őt a „Flocsek”- re, de ő összekeverte a kettőt.

(folyt.köv.)

Felhasznált irodalom

A magyar irodalom története VI. (szerk. Szabolcsi Miklós, Sőtér István, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966)

Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézet, Budapest, 1962)

Cs. Szabó László: Két part (Révai, Budapest, 1946)

Illés Endre: Szerkesztő és regényhős (Kortárs, 1963. augusztus, 1200-1212. o.)

Ottlik Géza: Iskola a határon (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1959)

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1961)

Sz. Lódi Gabriella: Gelléri Andor Endre (Irodalomtörténeti Közlemények, 1954, 4. füzet, 393-405. o.)

Jegyzetek

[1] Egészen pontosan ez olvasható az Iskola a határon c. regényben:

“Medve arcán egy karcolás futott végig, behegedt vonalka. Körmével a vart kezdte feszegetni rajta, mert viszketett. Az anyja végre megszólalt.

– Ne bántsd! A piszkos körmöddel!

– Nem piszkos – mondta Medve. Az asszony közben megfogta a kezét, és most Medve is megnézte. Mégis piszkos volt.”

[2] A forrás itt is, mint a továbbiakban, valószínűleg: „Beszélgetések Örelyről.” A ’60-as években készült interjúk lehettek. Nincs meg az eredeti hangfelvétel (vagy kézirat). Pergel Ferenc hagyatékának nagy része az író halála után Zöld Ferenchez került, később a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárába. A hagyatékban az örökösök állítása szerint voltak magnókazetták is, ezek valószínűleg eltűntek.

[3] A Hornyik Miklóssal készült interjúban is hasonlóan nyilatkozott Ottlik: „Semmi hasonlóság nincs köztük. Semmi, egy-két megtévesztő külső körülményen kívül. Örley szintén leszerelt, s a háború végén bujkált, mint Medve. Viszont Both Benedeknek adtam kölcsön Örley tulajdonságaiból: a Medve Gáborénál nagyobb realitásérzékéből, a környezetbe való jobb beleilleszkedő képességéből, szóval István józanabb, bölcsebb lényéből egy adagot.” (Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal. in. Ottlik Géza: Próza https://reader.dia.hu/document/Ottlik_Geza-Proza-2629 )

[4] Ezt a hamis a vélekedést osztja Wernitzer Julianna is (egyébként értékes) elemzésében (Wernitzer Julianna: A Flocsek bukása (Örley István regénye). Literatura 1984/1, 146. o.)

[5] Vö. Ottlik válaszát Hornyik Miklós kérdésére:
„- Illés Endre azt írja egyik ’krétarajz’-ában, hegy Örley olvasta Robert Musil Törless növendék című regényét. Illyés Gyula Örley-portréja, A Flocsek bukása előszavában, élesen elüt Illés Endre krétarajzától. Melyik a hiteles? És olvasta-e Örley a Törless-t?

– Nem olvasta. Illyés mesterien megírt Örley-portréja nemcsak szép, hanem hiteles is. Amennyire csak lehet. Egy ilyen rajz végül is nem útlevélfénykép, amelyen mind a két fülünknek látszania kell. Nem is ’büntetőjogi felelősség terhe alatt’ szoktuk rajzolni. De Musilt nem ismertük, erre rosszul emlékszik… (…) Musilról akkor még az irodalmi nagyvilág sem igen értesült. A nevéről és a még csupán készülő nagy regényéről, Der Mann ohne Eigenschaften, Szerb Antaltól hallottunk, de a Törless létezéséről ő sem tudott. Örley olvasta talán a fiatal “neokatolikus” írónknak, Balla Borisznak Niczky növendék című regényét. Nem tudtuk Musilról azt sem, hogy hozzánk hasonló katonaiskolát végzett. Rilkéről persze tudtuk, sőt azt is, hogy halála előtt egy regényt tervezett a katonaiskoláról.” (Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal. in. Ottlik Géza: Próza https://reader.dia.hu/document/Ottlik_Geza-Proza-2629 )

[6] Szóbeli közlés. Bővebben lásd: Pergel Ferenc: A Magyar Csillag (Nyugat) legutolsó száma (Vigilia, 1968/3. 212-213. o.)

https://vigilia.hu/archivum/index.php?route=product/product&path=382&product_id=7570

Jelenleg az OSZK-ban található fotokópia, valószínűleg Vas István példányáról.

[7] Örley szerkesztői munkásságáról lásd Kodolányi Judit tanulmányát az Új Forrás online felületén („A helyzet tisztázását kérem tőled” – Örley István szerepe a Magyar Csillag szerkesztésében https://ujforras.hu/kodolanyi-judit-orley-istvan-szerepe-a-magyar-csillag-szerkeszteseben-tanulmany/ ).

[8] Bakó Endre kutatásai alapján szinte bizonyosra vehető, hogy valójában Nagyváradon született. (Bakó Endre: Örley István családi albumából. Alföld 2024/4. 39-45. o.)

[9] A pontos életrajzi adatok: „[Örley] György (1872-1943) kir. közjegyző. Tanulmányait 1894-ig a Nagyváradi Jogakadémián folytatta, majd beiratkozott a Budapesti Tudományegyetemre, ahol 1897. december 4-én szerzett doktorátust. 1899 és 1902 között ügyvédként dolgozott Budapesten, majd 1903-ban mint nagyváradi közjegyzőhelyettest az igazságügyi miniszter Élesdre nevezte ki közjegyzőnek (1903-1905). Ezután közjegyző Berettyóújfalun (1905-1910), Nagyváradon (1910-1920), végül Nagykanizsán (1921-1943).” (Bakó: i. m. 41. o.)

[10] Ottlikot 1923-ban vették föl, de másodévesnek, így lehettek évfolyamtársak.

[11] Az Ottlik-idézeteket a Digitális Irodalmi Akadémia 2010-es kiadása (https://opac.dia.hu/record/-/record/PIMDIA731 ) alapján ellenőriztem, helyenként pontosítottam.

[12] Bakó Endre kutatásai szerint azonban Örley Isván ténylegesen Örley György fia volt; Örley egyik rokonának közlése szerint „(…) Örelyt nem hívták korábban Szunyoghnak, nem volt adoptált gyerek. Ami az irodalomtörténetben keringő hamis tényt illeti, hogy ti. az író nem is igazán Örley, hanem ’balkézről született’, ahogy Illés Gyula és Pergel Ferenc sugallja, az nem igaz, nem tudom, honnan veszik a pletykát, a családban ennek sohasem volt semmi híre. Szunyogh Gáspár valóban udvarolt Fényes Mártának, de nem lett belőle házasság.” (Bakó: i. m. 39. o.)

[14] Lengyel Balázs visszaemlékezése:
„Akkor szerelt le idegbetegséget színlelve, amikor már főhadnagy volt, amikor 1938-ban, közvetlenül a második világháború előtt, már nehéz, nagyon nehéz volt szabadulni és civillé lenni. Mesélt is nekünk, barátainak egy bizarr, később mulatságosnak tekintett történetet.

Örleynek tiszti egyenruhában, ünnepélyes fogadalmat téve kellett a rangról leköszönnie. Egy tábornoktól ’venni búcsút’, kihallgatás keretében. Csakhogy Örley gyakorlatilag már civilként élt, némi természetes lezserséggel. Az elbocsátásra ugyan felöltötte egyenruháját, de szükséges fehér kesztyűt nem talált hozzá. Illetőleg talált egy alkalomhoz illő szarvasbőr kesztyűt, de sajnos piszkosat. Sebesen kimosta hát, és kezére húzta, vizesen. Ott állt hát vigyázzban, bal kezében tiszti kardjával, feszesen a tábornok előtt. Az pedig – a kihallgatás aktusaként a soha nem múló tiszti becsületre kötelezve őt – ünnepélyesen elbocsátotta. Elbocsátotta a fogadalmat megerősítő, kemény kéznyújtással. Igen, de a kézfogás, a csigahideg szivacskesztyűben! Meredek volt a pillanat. Ahogy a tábornok meghökken, majd veresedni kezd a feje búbjáig. Hát ez katonai búcsúvétel volt a javából, ma azt mondanák a fiatalok: nagy poén.” (Lengyel Balázs: Csak az az egy könyve maradt – Örley István https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/LENGYEL/lengyel00052_kv.html )

[15] Nincs rá közvetlen bizonyíték, hogy Illyés találkozott Kállayval, de Pergel Ferenc: Magyar Csillag és kora, 1941-1944. Dokumentumtanulmány a magyar szellemi ellenállás történetéből című doktori disszertációban idézi Antal István és Illyés Gyula szóbeli közlését, ami valószínűsíti, hogy így volt: “(…) a Nyugat megszűnése után több oldalról is ostromolták a Miniszterelnökséget lapengedélyért. Többen úgy gondolták, hogy az egész Nyugat Kiadó R.T.-t át kell szervezni. Rajniss Ferenc és Dövényi Nagy Lajos neve került szóba elsősorban, ha egy ilyen átszerevezésre sor kerül. Ezt a javaslatot a Sajtókamarában Gáspár támogatta. Kolosváry-Borcsa azonban gondolkodott ezen a megoldáson. Milotayéknak is megvolt a maguk embere, és a maguk lapelképzelése. Ez ellen azonban a Sajtókamara egységesen lépett fel. Ekkor futott be Illyés Gyula és Schöpflin Aladár kérelme. A magam részéről támogattam őt, az ő tervüket pártfoglota Torma Domokos is. Velük szemben állt Estrehás Istvánés Bató lászló. Elég sok huza-vona volt különben a Sajtókamarával. Ez a probléma szinte megoldhatatalannak látszott, amikor egyik egyik napról a másikra Kolosváryék azzal jöttek, hogy rendben van, támogatják Illyés kérését. Tudomásom szerint a a Külügyminisztérium Sajtóósztálya, személyesen Ullein-Reviczky nagykövet úr közbeavatkozásának köszönhető a Sajtókamara álláspontjának megváltoztatása. Később, mikor az új lap havi egyszeri megjelenéséről a kéthetenkénti megjelenésre tért át, akkor a miniszterelnök úr, Kállay Miklós személyes intézkedése kapcsán sikerült Bató László papírfőnököt rábírni arra, hogy a többletpapírt kiutalja.” (Antal István szóbeli közlése, 1970)

“[Babits] halála után többször jártam a Várban, a miniszterelnökségen. Antal Istvánnal tárgyaltam. Sokat segített a lapengedély megadásában Komjáthy Aladár, aki a sajtóósztályon dolgozott, és ismert minden belső fogást… A negyedik látogatáskor közölték, hogy Schöpflin és én kapunk lapengedélyt, de az eredetileg javasolt Csillag helyett Magyar Csillag címet kell adni a lapnak.” (Illyés Gyula szóbeli közlése, 1969)

[16] Ottlik Géza: „A budapesti hidakat a németek aláaknázták, s az aknavezetékeket Gestapo-katonák őrizték. Kiterveztük Örleyvel a hidak megmentését, amihez egy kis létszámú csoport kellett volna. Tervünkből azonban semmi sem lett, mert akiket Örley szerzett, nyilasnak öltözött állítólagos kommunisták, részben valódi nyilasok, részben besúgók voltak. Nagy szerencsével úszta meg István a lebukást – azzal, hogy rögtön nem tetszett neki az ábrázatuk. Ilyen életmentő az ember esztétikai érzéke. Néha.” (Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal. in. Ottlik Géza: Próza https://opac.dia.hu/record/-/record/PIMDIA2629 )

[17] A tanulmány nem tárgyalja a „(részben) Örley írta-e az Iskolát?”- kérdést, mivel keletkezésének idejében ez a kérdés (gyanú) fel sem merült. A „lavinát” Kukorelly Endre indította el a Magyar Narancs 1993. július 15.-i számában megjelent cikkével (Könnyű elakadni) – bár ő mindig hangsúlyozta, hogy plágium-vádról szó sincs (e tekintetben talán legmesszebb Mohai V. Lajos ment 1999-ben a HVG hasábjain [Kétkezes regény? HVG, 1999. március 6.], bár tételesen ő sem vádolta Ottlikot plagizálással). A kérdéskört alaposan (és véleményem szerint helytállóan) járja körül Kelecsényi László Ottlik-monográfiájában. (A szabadság enyhe mámora, Magvető, Budapest, 2000,289-294. o.).  A plágium-vád ellen meggyőzően érvelt Korda Eszter a (posztumusz megjelent)  Továbbélők és az Iskola a határon filológiai (Korda Eszter: Egy kézirat rejtélye és legendája. https://epa.oszk.hu/00300/00381/00027/kordae.htm ) és Bíró-Balogh Tamás Örley „előkerült” Andris c.  novellája és az Iskola vonatkozó szöveghelyeinek összehasonlító-stilisztikai (Balogh Tamás: Örley István „Iskolá”-ja – „Előkerült” az Andris. https://www.holmi.org/2003/10/balogh-tamas-orley-istvan-%E2%80%9Eiskola%E2%80%9D-ja) elemzésével. Kukorelly a Továbbélők megjelenése után is fenntartja álláspontját 2016-ban megjelent porcelánbolt c. könyvében (Kukorelly Endre: porcelánbolt. Jelenkor, Budapest, 2016, 354-358. o.). Én a magam részéről csak annyit tennék hozzá a vitához, hogy az Iskolában (szigorúan) idézőjelbe tett szövegrészek és az Örley–novellák szövegei között nem látok különösebb stiláris eltérést.

[18] Ez a fénykép található A Flocsek bukása c. kötet 1968-as kiadásában.

[19] A marosvásárhelyi Igaz Szó c. folyóirat 1969. februári számában (307-308. o.) Szemlér Ferenc közölt két levelet, melyet Örleytől kapott:
“Igen tisztelt Uram!

Ismeretlenül fordulok Önhöz. A rádió irodalmi osztályának lektora vagyok, s nagyrészt én állítom össze verses műsorainkat. Az ön verseit nagyon szeretem, de általában csak azokat ismerem, amelyeket hozzánk beküld, illetve amelyek folyóiratokban jelennek meg.

Nem a saját könyvtáramat szeretném gyarapítani vele. ha most arra kérem, hogy az eddig megjelent köteteit küldje be a rádióba, az én címemre. Nem kérném erre, de köteteit itt helyben — eddig legalábbis — nem sikerült megkapnom.

Szívességéért a rádió nevében is hálás vagyok, őszinte tisztelettel üdvözli, híve Örley István”

(keltezése ismeretlen)

“Kedves Barátom!

Nagy sajnálatomra vissza kell küldenem verseidet. Már úgy volt, hogy műsorra kerülnek — amikor hirtelen az egész műsorösszeállításunk megváltozott. Erről bővebben nem akarok írni. A lényeg az, hogy a jelenlegi műsorviszonyok között csak olyan költemények előadásáról lehet szó, amelyeknek valamilyen aktuális értelmet lehet adni.

Őszinte barátsággal üdvözöl tisztelő híved: Örley István”

(1944. április 24.)

Érdekes adalék Lengyel Balázs 1995-ben megjelent visszaemlékezése is: “(…) Örleyvel éppen katonaként barátkoztam össze. Akkor már én voltam, sajnos, katona, ő pedig, mint tudjuk, lezser civil. 1942-ben tiszti iskolás voltam, s valahogy az ő jóvoltából (meg Cs. Szabó Lászlóéból) a rádió szerepeltetett, és a szereplések idején félnapi, egynapi szabadságot kaptam mint karpaszományos. Korántsem hiszem, hogy csoda műsorokat készítettem, de Örley támogatott, sőt még a Magyar Csillag kritikai rovatába is behozott. De nem ez a lényeg. Örley sorban ott volt ezeken a rádió-előadásokon, javaslatokat tett nekem is, meg a verseket elmondó színészeknek is, mert versekkel tűzdeltem tele ezeket az ‘előadásokat’, ez volt a lényegük. Örleynek kitűnő judíciuma volt. Neves előadóknak, kiváló színészeknek tudott könnyed természetességgel, észrevétlen segíteni.” (Lengyel Balázs: Csak az az egy könyve maradt – Örley István. https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/LENGYEL/lengyel00052_kv.html )

[20] 1937-ben négy novellát írt Örley, ezeket megtaláltam legépelve Pergel Ferenc hagyatékában is, de a szerző valószínűleg csak a tanulmány írása után talált rájuk, mivel a bibliográfiából (amit majd a második részben közlünk) is hiányoznak.

[21] Egyelőre nem került elő a kézirat.

[22] Jelenleg 24 publikált novelláról tudunk.

[23] Örley személyiségének megértéséhez lásd még az Illyés Gyula hagyatékában talált levelet, amit Kodolányi Judit közölt „A helyzet tisztázását kérem tőled” – Örley István szerepe a Magyar Csillag szerkesztésében c. tanulmányában. „A visszafogott, mégis indulatos, sok tekintetben ambivalens, közvetlen hangú levél plasztikus lenyomatát adja a fiatal író személyiségének és lelki állapotának” – írja Kodolányi.
 https://ujforras.hu/kodolanyi-judit-orley-istvan-szerepe-a-magyar-csillag-szerkeszteseben-tanulmany/

[24] Nem osztja ezt a véleményt Albert Pál 1969-ben megjelent recenziójában:

“A kisregénynek minősített hosszabb beköszöntő elbeszélést, a kötet címét adó 1936-os A Flocsek bukását például, a legtöbb lelkes kommentátorral ellentétben, nem emelnénk A Pál utcai fiúkkal egy szintre: a körülményes magyarázkodás, a helyenkénti nehézkes fogalmazás bizony még a példaképeket verejtékezve követő kezdőre vall. S ugyanígy, a novelláknak legalább harmadában érezzük a nagyonis nyilvánvaló hatásokat: a Hunyady Sándoros fordulatokat, a márais stílusban festett hangulat-díszleteket, vagy, mint a kötet leggyengébb, vasárnapi tárca színvonalán mozgó írásában, a Barátokban, a múltszázadi magyar elbeszélőmodor moralizáló anekdotázását, kedélyeskedő, lassú előadását, erőltetett humorát, lévénekkel, aztán megekkel, elvégrékkel hínárosított mondatfűzését…”

Szerinte:

“Az egyes elbeszélések (részben látható, részben takart) struktúrájának azonossága, az ismétlődő elemekből ideálisan megszerkeszthető, a felszíni jelekből betájolható alaptörténet mintha csak azt bizonyítaná: az alkotó korszak nyolc esztendejének életrajzi füzérben oly természetesen elrendeződő, egymásra utaló, egymást kiegészítő novellái valamennyiüket átfogó nagy regény felé mutatnak, Örleynek, kit az ostoba halál még az igazi prózaírói életkor előtt ragadott el, bizonyára nem jutott ideje arra, hogy belekezdjen első nagyobb lélegzetű művébe. Termése így maradt csak torzónák, bár az utolsó esztendők néhány kitűnő írása — a Farsang, az Utcai baleset, Az első ebéd, a Szegények, a Betegség — távlatot adnak az előző kísérleteknek, s megéreztetnek valamit a be nem válthatott tervekből is.”

(Albert Pál: Ezüstkori torzó. Új Látóhatár 1969/2.146-149. o.)

[25] Vö. Wernitzer Julianna elemzésével:

„(…) Örley kisregényében a nevetés és tárgya között ellentmondás feszül. A gyerekek — ki akarva, ki akaratlan — nevetésükkel megalázó helyzetbe hozzák vezérüket. A játék-szerep és a valóság közötti feszültség levezetési módjává válik. Az árulás miatt a Flocsekek vezetője akaratán kívüli szituációba kerül. Az egész Flocsek egy olyan színjáték statisztája lesz, amiben már nem hisznek. Játékukban a ’mintha’ a rendező elv, eszközük a csalás. A játékszabályok nem szabályok többé. És a Szultán vezette ’temetés’ azért válik komikussá, mert ugyanaz az esemény a játékban és a valóságban különböző információ-értékkel rendelkezik. A gyerekek játéka nem ’bírja el’ a miattuk létrejövő következményeket, így folytathatatlanná válik. (…)

Lotman jegyzi meg, hogy a játék az emberi pszichikum legfontosabb szükségletei között szerepel. A játék az alapvető megismerési módok közé tartozik, a viselkedéstípusok megtanulásának nélkülözhetetlen eszköze. De amikor a játékszabályok nem szabályok többé, akkor már a játék maga sem képes a valóság elemeit felhasználva, újjáteremteni azt. A Flocsek temetése a játék ismertetésének pillanata, mert a gyakorlati és feltételes viselkedések egyidejű realizálása elmarad. A feltételes mód — az ‘elhiszem, hogy a Flocsek van és Flocsek vagyok’ — megbomlik az összeesküvésben, megszűnik a feltörő kacagásban. Azzal, hogy többé nem fogadják el a szituációt feltételesnek, nevetségessé válik egy olyan ember, akinek a feltételesség még játékszabály (például váza van a fején és szertartást vezet). A mű erősen dramatikus felépítésében ez a jelenet színjáték a játékban.

Ha a Flocsek—Balog küzdelmeket sorra vesszük, akkor az is kiderül, hogy a játék egy másik ok miatt már előbb bukásra ítéltetett. A gyerekek valóságként fogják fel a háborúságukat, ami olyan szerepet kényszerít Fantomas Fandorra, melyet meggyőződése ellenére vállal. A kisfiú addig játssza ezt a szerepet – sértődöttségből, gőgből –, amíg a játék kedvéért cselekszik és nem az agresszió kiszolgáltatottja. Pontosan tudja: ha nincs ellenség – nincs játék. A háborúskodás egyenlő ellenfelek harca, ám eredeti célja (a Balogok tagadják meg a Balogot) rövidesen elhomályosul, a mérleg a Flocsek javára billen és heti kétszeri kínzássá degradálódik. A gyerektársadalom a felnőttek világának hű tükre, a felnőttek agresszivitásának kreatív továbbfejlesztője. A bomlás biztos jele, hogy játékvezérek nélkül a kicsik is unatkoznak.”  (Wernitzer Julianna: A Flocsek bukása (Örley István regénye). Literatura 1984/1, 148-149. o.)

Illusztráció: Örley-portré

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →

Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →

Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →

Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →