„Azért írom le történeteim, hogy lássak” (Zöldy Pál köszöntése)
Hetvenéves ma. Akit melengető érzés – hosszú hallgatás után – újra az írók között köszönteni pár esztendeje. Köszönteni az összetéveszthetetlen tartású és mondatnyelvű költőt és prózamestert. Örülünk téged, Zöldy Pali, ma és – rendre.
A Napkút Kiadónál frissen megjelent Hetvenesek társasága című gyűjtemény számára írt magadvallomásával köszöntünk: éljél!
Éljél egyedüli egyetemes gazdagságodban. Juttatsz belőle olvasóinknak ugyanúgy. Élünk. Ebből is, vele is. (A szerkesztőség)
•
Zöldy Pál – író, könyvtáros, szociálpedagógus (Debrecen, 1954. június 12.)
Megértem. Hetven év van mögöttem. A betakarítás napjait élem. Nem azért, mert időben vetettem és most aratok, hanem mert most van időm megcsodálni a mező növényeit, amelyek eddig is ott virítottak. Volt idő, hogy zavartak a gyomok, most meg azon veszem észre magamat, hogy bármelyik növénnyel megismerkedem, ő mesél önmagáról, a világról és énrólam. Visszatalálok újra azokhoz a boldog pillanatokhoz, amikor gyerekkoromban Sümegen csak ültem reggel kinn a lépcsőn az udvari ajtónk előtt, sütött a nap, és én csak néztem magam elé, míg ki nem emeltek a felnőttek ebből a szent nyugalomból, s rám nem szabadítottak valami feladatot. Küzdöttem az iskolákkal, nehezen tanultam meg a tőlem idegen szavakat, érthetetlen történeteket, de mint minden kortársam, én is ezt tettem. S most látom, mennyi minden tart velem hűségesen: mennyi szó, fogalom, kép és hang abból az időből. Mert könyörtelenek voltak velem a szüleim, a tanáraim, a mestereim. Kérlelhetetlen kézzel faragtak, és irgalmas tekintettel tápláltak. Pannonhalmán Edvin atya látta, hogy mennyire nem értem a képleteket sem, és mégis úgy kérdezett kémiából, hogy tudtam a választ. Ambrus atya, ha a táblánál álltam, elhitette velem, hogy tudok deriválni. Vagy Miksa osztályfőnökünk, aki addig nyesegetett, míg végül könnyek között, de csak föl kapaszkodtam a Világfára. És ő ott várt rám. És még mennyien voltak körülöttem! Apám, akitől a zenét, művészetet kaptam, de mindig csak a művek dinamikájáról beszélt, miközben arra vártam, hogy megdicsérjen. Még fuvolázni is megtanultam, hogy együtt zenélhessünk. Így tudtam meg, mire szomjazom, és talán ezért tudtam átölelni később saját gyerekemet. Anyámtól a szavakat kaptam, a dalokat. Ő nem tanított, csak igényes volt. Nagyapám néprajzi dolgozatokat kopogtatott az írógépen. És én író akartam lenni. Mert láttam, hogy az írók a könyvekben, folyóiratokban laknak, és a szüleim gyakran felkeresik őket. És azt is láttam, hogy a mi házunk egy nagy könyv, amelybe nagyon sokan írnak, nagyon sokan járnak. Régészek, papok, tanítók, parasztok a környező falvakból, kárpitosok, asztalosok. És a mi házunk egy nagy Biblia volt, ahol a szüleim tapintatosan a tányér szélére tolták a fogalmak közül a szálkákat, csontokat. Nálunk nem volt értékre utaló előjele annak, hogy valaki cigány, zsidó, „komonista” vagy téeszelnök, magyar vagy német vagy orosz. A szüleim csak azt tudták, hogy mindenki teremtmény, és vagy a megdicsőült vagy a megfeszített Isten van benne jelen. Ezt az értékálló örökséget kaptam tőlük. Meg azt, hogy a „hitel egy tányérból eszik veled”. Meg azt, hogy „nem fogsz mindig nyerni, legyen terved a vesztésre is”. Meg azt, hogy vigyázz, „aki jól fekszik, lehet, rosszul alszik”. Aztán megtanított az élet, hogy a hangszer, a ceruza nincsen a kezemhez nőve. Igaz, hogy ezt az ásó és kapa esetében magam kellett kimondjam, mikor érettségi után az Állami Gazdaság brigádjában tanultam az élet alapmozdulatait. És el kellett engedjem pár év múlva a teológiai tanulmányokat is, ahol huszonévesen láthattam, hogy egyetemi professzornak lenni emberi minőséget jelent! Mert ki tudja mondani, hogy „hagyja abba, mert a hite fontosabb, mint a teológia”. Akkoriban írtam, zenéltem boldogan, és angyalok emeltek föl, s én szárnyalhattam velük. Egyikük kerekesszékben közlekedett, ő volt Geosits Gyula Balatonbogláron, másikuk szenvedélyesen dohányzott és a szférákba repített, őt Pilinszky Jánosnak hívták. Neki a barátom küldte el a verseimet, ő pedig meghívott magához. Mindkét kapcsolat magasba emelt engem. Aztán, mikor az angyalom kezéből kiütötték a verseimet a jó nevű irodalmi lapnál, ázott verébként ráébredtem, ha művészként akarok élni, vagy nagyobb tehetséggel, vagy több kompromisszumkészséggel kell rendelkeznem. A leckét tőlük megkaptam: keresd meg a szárnyadat, és repülj! Ez beletelt egy időbe, mert huszonhárom évesen úgy döntöttem, családot alapítok. Beletörődtem, mondván, a szüleim is ezt tették, csak kihagytam a számításból, hogy ők a házasságuk pillanatában harmincévesek voltak, már túlélték a háborút s néhány életveszélyes helyzetet. Nem voltam erre érett, de „nincs rossz döntés, csak elkésett döntés, mert akkor nem tudsz korrigálni”. Visszanézve, ez sajátos konfliktuskezelési módszer volt, viszont három remek gyereket neveltünk föl. Ők Máté, Zsófia és Viola. Köszönhetően annak, hogy édesanyjuk sebesen tudott dönteni, édesapjuk viszont olyan lassan értette meg a helyzetet, hogy nem tudta azt befolyásolni. Különleges szülőpár voltunk. Ha a gyerekeimet nézem, saját bizonyítványomat látom, és nyugodt vagyok. Nem voltam se túl jó, se túl rossz. És negyvenévesen férfi kortársakat kerestem, hogy megkérdezzem tőlük, hogy ők hogyan élnek, mert én ugyan teljesíteni akarom az alapvető feladatomat, ami a család, de nem értem igazán. Barátokra, sorstársakra leltem. Megtaláltuk a „férfisátor” ősi elemeit, s használjuk. Ott van a hely, ahol szót értünk. Mester-tréneri diplomát a TCI svájci intézetében szereztem. Ekkor már könyvtáros voltam és ismeretlen író. Vezettem műsort a Duna Televízióban, írtam jegyzeteket, és tanultam Rómában médiakommunikációt a Gregoriana Egyetemen. Ötvenévesen pedig kimondtam, hogy félek a haláltól, taszítanak a testi betegségek, a fizikai szenvedésnek látványát se bírom. Pedig beteg leszek és öreg én is. Sarkamban a szenvedéscunami. Hogyan lehet ezt „megúszni”? Egyetlen esélyem, ha dacosan szembefordulok vele, jöjjön. Akkor lássam mielőbb! Idősotthonban kezdtem dolgozni, szociálpedagógiai végzettséget szereztem. Az első három évben sokkolt minden haláleset. Aztán serpa lettem, és segítettem cipelni azoknak a csomagját a Hazatérés szent kaptatóján, akik a végső találkozás felé haladnak. Mellette hittant, kommunikációt, önismeretet tanítottam szakmunkásiskolákban. A mai serdülők is hálásak, ha valaki kíváncsi rájuk. És akkor ők is kérdeznek, én meg újra kell gondoljam a sablonos válaszaimat. Ebben sokat segítenek a történeteim, amiket azért írok le, hogy lássak. Mert írok megint, mióta pár éve Budajenőn, a gyönyörű naplementében belém karolt Szondi György – a harmadik angyal –, s annyit mondott, hogy közölne tőlem írást, ha adok, mert ő még húsz évvel ezelőttről emlékszik rám. És így kanyarodtam vissza (Miniatúrák, 1998; Kerékvető, 2004, 2014; Miért is nem találkoztak, 2022; Örömzene, 2023; Civilben, zsebre gyűrt glóriával, 2024). A húszas éveim elején indított tervem sikeres lett, gyerekeim önállóak, egyenes derekúak. Nevelik az unokáimat. Én pedig reggelenként újra és boldogan „ülök a lépcsőn” – néha lejegyzem, lerajzolom, amit látok. Dal fakad, fújdogálom a kavalt, a tenorszaxofont: Gerlice fészkel a vállamon. Jó ez a hetven év, számomra nem múlott, mert tellett az idő. Megértem, és talán tényleg megértem. Ezért C. G. Jung barátjával, Mountain Lake öreg indián főnökkel én is azt mondom: míg bírom, a napot az égre minden reggel föltolom.
Születés
Nincsen távol
Nincsen közel
Mozdulat van
Öl és ölel
Illusztráció: köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
