A Hármashatár-trió és muzsikái
I.
A HÁRMASHATÁR-TRIÓ (H-H-3) akár évszázadokkal ezelőtt is alakulhatott volna, de ehhez képest csak rövid ideje létezik. Tagjai között határvédők és áthágók, misztikusok, csillagászok, zeneírók, de főleg muzsikusok találhatók, önmagukkal beszorozva. Az így kapott eredmény nagyobb, mint nulla, talán éppen három. Ebből a hármasból, mint mindenféle terepen stabilan álló formációból adódnak az alábbi, zenénket meghatározó posztulátumok is.
1. Amikor a hangok beengedik maguk közé az időt. Mintha maguk is lélegeznének, miközben azon gondolkodnak, mely kikerülhetetlen lépéssel folytatódhat ez a meditáció. A be- és kilégzés zenéje az emberi fennmaradás hallható dimenziójává válik. Majd egy idő után pusztán létérzéssé, amit nem eljátszani, de folyamatosan játszani kell.
2. Zenei egymásra beszélés oly módon, miszerint az egyik úgy érti a másikat, hogy a harmadik mindkettőt értelmezi. Miniatűr őskáosz, melyben érződik a szétválás igénye. Az összhangzat keresztmetszetének pozitív együttrezgéséből egyéni vélemények rajzolódnak ki, és dialógusokban folytatódnak. Az összhang ettől kezdve már személyes kifutásokból is érzékelhető.
3. A közös cél csendes és tudatos himnusza, mely a szeretetről szól. Az ének íve végigvezet a hangszerek tartópillérein. Ív és pillér, mint egymás feltételei kapaszkodnak egymásba. De vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, az ív lebegése tartja, vonzza magához a pilléreket. Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy a lábunk sem éri a földet.
Mindez egy összemosolygásban is felfedezhető, hisz könnyű annak, akinek ez a dolgok könnyebb elrendezésének – eljátszásának – a módja. És úgy hisszük, ilyen szempontból mi, alulírottak, nem panaszkodhatunk:
Bartus János – ütőhangszerek
Verebes Ernő – klasszikus és jazz gitár
Wittek Béla – keleti húros hangszerek (török lant, sitar, dusar)
II.
𝄞 Magyarkanizsai koncertfelvételek
(három tételben)
Illusztráció: hármas rozettával
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: EURÓPÉ 𝄞 →
Hajós Eszter: Hela’r dryw / Hunting the Wren (walesi népdal)* →
Fabulya Andrea-Szokolay Dongó Balázs: „Szelídek öröklik (Orpheum)” →
