Szabó András Hugó: A MÁSIK FIÚ (avagy a tékozló fiú és a bátyja)
•
Nem vagyok már fiatal ember. De olyan szomorút még nem láttam, mint a haldokló apám arcát és szemeit. Bénán feküdt az ágyán, tegnap reggel óta nem tudta mozdítani a jobb oldalát és a bal lábát, nem tudott beszélni. Már haldoklott, mert sem enni, sem inni nem tudott, hiába próbálta az egyik ügyes cselédasszony megetetni. Elküldettem a városba az orvosért, jóllehet tudtam, nem fog tudni segíteni apámon már senki.
Egész életemet apám mellett töltöttem, ismertem hát jól. Tudtam, rájöttem, mit akar mondani, mit fejeznek ki szomorú szemei. Most is csak kedvencével, az én öcsémmel foglalkozott. Azt kérték a szemei, hogy olyan legyek a testvéremhez, mint József pátriárka volt az ő testvéreihez. Felejtsek el minden sérelmet, fájdalmat, és szerető testvérhez illően segítsem öcsémet. És ne olyan legyek, mint Gedeon bíró fia, Abimelek, aki „elment Efrába… s megölte testvéreit… a hetven férfit egy kövön.” (1) De én megkeményítettem a szívemet és úgy tettem, mint ha nem érteném atyám néma könyörgését, és apám ezt megértette, miközben haldoklott.
Közben a cselédházban gyülekezni kezdtek a siratóasszonyok, várták, mikor kezdhetik már a feladatukat. Egy nagyon régi emlékem jutott az eszembe. Még gyerek voltam, amikor anyám lett beteg, majd magas lázzal várta a halált. Odahívott az ágyához, megsimogatta a fejemet, majd azonnal öcsémet hívta. Őt sírva magához ölelte, többször megcsókolta. Nemsokára anyám meghalt. A temetésén sírtam, a népek, a siratóasszonyok megdicsértek, milyen rendes fiú vagyok, hogyan siratom az anyámat. Csak én tudtam, hogy nem a gyász miatt sírok, hanem a fájó különbségtétel miatt, ahogy anyánk elbúcsúzott tőlem, majd a testvéremtől.
Volt apámnak egy szokása. Ha mi gyerekek valami csibészséget csináltunk, elővette a botját és kiosztotta a büntetést. Én öt ütést kaptam, az öcsém pedig hármat.
A sokadik eset után már nem tudtam magamban tartani a keserűségemet a különbségtétel miatt. Sodró lendülettel előadtam a panaszomat a tanítónak, aki az Írást próbálta tanítani nekünk, nagyobb fiúknak. De a kissé korlátolt tanító nem értette a bajomat, csak Jesua ben Sirák szavaival válaszolt: „Aki szereti fiát, nem sajnálja tőle a vesszőt, hogy a végén öröme legyen benne. Aki fenyíti fiát, dicséretet arat miatta, és büszke lehet rá házanépe előtt.” (2) Többet soha semmit nem panaszkodtam ennek az ostoba tanítónak.
De nem kérdeztem semmit a nagybátyámtól sem, aki egyszer messze földről meglátogatta apámat. Azt szerettem volna megtudni, hogy nagyapám, akit nem ismerhettem, tett-e különbséget az ütések számában a fiai között. De addig halogattam a kérdést, amíg nagybátyám hazautazott, és többé soha nem találkoztunk.
Apám elvesztette az eszméletét, majd hamarosan meghalt. Népünk régi szokása szerint testét az asszonyok lepelbe takarták, és már vittük is atyái sírjához. A menetben egy öreg szomszéd a botjára támaszkodva bicegett velünk. Erről újra eszembe jutott legszomorúbb gyerekkori emlékem.
Apám egy alkalommal nagyon sietett valahová, Annyira, hogy a pénzes zacskóját is otthon hagyta. Ezt észrevettük az öcsémmel, belenyúltunk, pénzt vettünk ki a zacskóból. Amint apán hazaért, átszámolta a pénzét, a hiányt észrevette. Visszaadni az elvett dénárokat nem tudtuk, a pénzt a boltban már elköltöttük. Apám nagyon megdühödött, most nyolc botütést mért ki rám. Vártam, hogy a testvérem most is kettővel kevesebbet kap, mint én, de az öcsém csak három ütést kapott. Fájtak az ütések, de addig csak összeszorított foggal sziszegtem, azonban a csak három ütés miatt sírni és jajgatni kezdtem, ez a különbségtétel mindennél jobban fájt.
Gyorsan megvolt apám temetése, még gyorsabban lezajlott a halotti tor, szinte kilöktem a vendégeket. Öcsém megsejtette, hogy mi következik, de nem szólt semmit, némán lehajtotta a fejét.
Három férfibéresünk van. Ketten unokatestvérek, de úgy hasonlítanak egymásra, mintha ikrek lennének. Mindkettőnek felesége és gyerekei vannak. A harmadik bérest mindenki „Vörösnek” hívta, lusta és haszontalan ember, apám csak azért nem küldte el, mert apja és nagyapja is családunkat szolgálta. Vörös csak egyvalamit szeretett, ha egy szamár megmakacsolta magát, ő addig ütötte az állatot, míg az nagy hangon iázva végre el nem indult. E durva és lusta béresnek persze családja sincs.
Nos, a két béres megfogta öcsémet, lehúzták róla az ünnepi ruhát, elvették saruját. Öcsém most sem szólt semmit, lehúzta gyűrűjét, de nem nekem adta oda, hanem az egyik béresnek. Én addig kihoztam szobám rejtekéből a zsákot, ebben azt az ócska ruhát dugtam el, amiben a testvérem a disznók közül visszatért a házunkba. Sarut nem tettem el, emlékeim szerint azokat apám elégette, az ócska ruhával is ezt tervezte, de ebben megelőztem. Ám még mielőtt a testvérem felöltözhetett volna, Vörös kezébe adtam apám botját. A béres, parancsomra, hármat ütött öcsém hátára, úgy éreztem, evvel a három ütéssel még tartozom neki és saját magamnak.
„Most már mehetsz” – szóltam az öcsémhez. Erre sem szólt semmit, elindult az útjára. Láttam, amint kilépett a házból, az egyik béres felesége utána szaladt, és egy pár sarut adott a kezébe. Öcsém belebújt a saruba, fejével köszönetet intett az asszonynak és ment tovább. Nem volt erőm, hogy rákiáltsak az asszonyra, és megtiltsam, hogy bármit is adjon a vagyonomból az öcsémnek.
Végre úr lettem a sajátomban. Most már lehet asszonyt hozni a házba. Eddig nem mertem, nem akartam úgy járni vele, mint az apámmal, az anyámmal, de még a cselédekkel is, hogy jobban szeretik a testvéremet, mint engem.
Imádkozni kezdtem, zsoltárt énekeltem: „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, kelj ügyem védelmére az istentelen nemzetséggel szemben. A gonosz és álnok embertől szabadíts meg engem! Hisz te vagy Isten, az én menedékem…” De amikor ehhez a részhez értem: „Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem?” (3) – összezavarodtam, nem tudtam folytatni.
Egyedüli úr lettem a házamban, de mégsem voltam boldog… )
(1) Bírák 9,5
(2) Sirák fia 30,1-2
(3) Zsoltár 43,1-2a, 5a
Illusztráció: A. Mironov-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
