Erdélyi Z. János: A vétlen vétkes
Sajnálom ezt a Miklós gyereket! Teljes szívemből sajnálom! Nem akartam, hogy így történjék!
De ők kezdték! Vagyis hát a lova…
Délelőtt jóízűen majszolgattam a finom zsenge makkot. Azt szeretem igazán, mikor még frissen-zölden hull le a fáról. Ez általában a viharoknak köszönhető, de azért előfordul, hogy magától is lepotyog néhány. Régebben persze a kemény héjú sárga meg barna termést is örömmel habzsoltam, de mióta fogaim romlani kezdtek és el-elmaradoznak, szívesebben fogyasztom a primőrt.
Na szóval, nagy élvezettel adtam át magam a makkolás örömeinek. Egykor-csíkos süldő malackáim ott nyüzsögtek körülöttem, szeles futkosásuk, megnyugtató szuszogásuk szinte elandalított… Mígnem közeledő recsegést-ropogást-dobogást, rémisztő csörtetést nem hallottam. Apróságaim ugyancsak felfigyeltek a zajra, félve ügettek hozzám s elbújtak a hátam mögött. Nem azért, hogy dicsekedjek, de elég széles a hátam, többek között ezért is szeretett belém annak idején az asszony.
Egyszer csak a bozótból előbukkant egy ló. Ez önmagában még nem lett volna különösebben baj, máskor is találkoztunk már az erdőben ilyenekkel, noha azok jobbára ki voltak pányvázva, hogy el ne csatangoljanak. Így csak békés legelészésük közben láthattuk őket.
Ez a példány viszont szabadon mozgott, nagy iramban közeledett, még jómagam is meghökkentem kissé, habár kevés dolog van, ami erre késztet. Ez speciel épp ilyen volt.
Amint meglátott bennünket – elsősorban engem –, felágaskodott, s patái fenyegetően magasodtak fölém. No de ott egye fene, még ez sem lett volna eget rengetően félelmetes. Hanem hát nem egyedül volt. Valaki ült a hátán.
Itt kezdődtek a problémák, mivel, ahogy az már lenni szokott, egyik hozta magával a többit. Merthogy ez a valaki – mint később kiderült, ő volt a Miklós gyerek – minket megpillantva azonnal lándzsájához kapott, s már az önkéntelen mozdulat is azt sugallta, hogy támadni készül.
Atyai szívem hatalmasat dobbant majdnem földet súroló mellkasomban. Azonmód felhorgadt bennem a védelmező ösztön. Csak az enyéimre gondoltam, saját testi épségemre fittyet hányva. Hirtelen eszembe villant az a nagy kő ott a patak partján, amelyen épp a minap fentem-élesítettem az agyaraimat, már csak megszokásból is meg azért is, mivel olykor-olykor nem árt egy kis karbantartás. Annyifelé túrunk, turkálunk, ásunk, hogy egy idő után a legélesebb agyar is eltompul. Időről időre tehát hegyesre kell fenni. Akárcsak annak a Miklós gyereknek a bajszát. Mert az is olyan volt ám, hogy öklelni lehetett volna véle. Már persze úgy szemre, tisztesség ne essék.
Ám hogy egyik sörtémet a másikba ne öltsem, ott tartottam, hogy azonmód felkészültem kölyköcskéim óvására. Nyilvánvaló, hogy fel sem merült bennem azonnali támadásra, pontosabban ellentámadásra gondolni, hiszen a lovas első hirtelen mozdulatán kívül egyéb ijesztő jelet nem észleltem. Márpedig a vaddisznók egyik fő parancsolata: csak akkor támadj, ha tényleg baj van!
A ló is meghiggadt hamar, három patájával vissza is tért a biztonságot jelentő talajra, s már nem fenyegetett az agyontaposás réme. Úgy két-három méterre lehetett tőlem.
Akkor követtem el a végzetes hibát. Önkéntelenül egy lépést tettem felé. Erre egyik kis malackám kíváncsian kibújt a hátam mögül és mellettem eltrappolva éppen akkor ért a ló elé, amikor az a negyedik patáját is ledobbantotta a földre. Pontosan az én kicsinyemet találta el: széttaposta a kis testét. Csak halálsikolyát hallottam, amint szétlapult a patkóvas alatt. Rápillantottam s láttam, hogy egy rándulással vége lett. Jó, hogy a pofácskáját nem láthattam. Menten megszakadt volna a szívem. Így csak majdnem.
Nem emlékszem pontosan, ezután hogyan követték egymást az események. Az még rémlik, hogy a ló alá szökkentem és fellendülő agyarammal végighasítottam a hasát. Nyihogott-visított-hörgött a fájdalomtól, ledőlt a földre és négy patájával egyszerre rúgta-kotorta-ásta a füves talajt, miközben egyre nőtt körülötte a vörös folt. Körbefolyta az én csöppségem ellapított testét is.
Lovasa – az a Miklós gyerek – eleinte próbált nyeregben maradni, ám miután kidőlt a lova, leugrott róla s igyekezett talpra érkezni. Szerencsétlenségére nem a ló túlsó oldalán ért földet, hanem közvetlenül előttem, én pedig apai fájdalmamtól elvakultan rontottam rá újabb áldozatomra. Combja tövénél hatolt belé a bal metszőfogam, s éreztem, mint nyomul egyre beljebb, egyre följebb, szétroncsolva a hasi zsigereket.
Nemcsak én hallottam az üvöltését, de társai is, akik a közelben voltak. Rövid idő múltán egyszerre többen is érkeztek hozzá rohanva. Döbbenten látták, hogy az általam okozott seb súlyos és hogy a sebesült menthetetlen. Rólunk egyébként azt tartják, hogy többnyire halálos sérüléseket okozunk. Emiatt nem vagyunk népszerűek, noha a mi apró csíkos malackáink is nagyokat nyögve élveznék, ha valaki a fülük tövét vakargatná, vagy simogatná selymes sörtéjű hátukat. De hát az eleve megbélyegzés olyan, mint a métely. Nincs előle menekvés.
– Miklós! Miklós! – kiáltozták a társak. Innen tudtam meg, hogy így hívják a nyalka lovast.
Négyen óvatosan fölemelték és eltűntek vele a fák, bokrok sűrűjében. A többiek akkor vettek észre engem, aki a véletlen történések döbbenetében mozdulni sem bírtam. Tudtam, hogy miattam meg fog halni a Miklós gyerek, de már nem tehettem semmit. Úgy elgyengültem, hogy még a menekülésre sem gondoltam. Szerencsére a többiek, a malackáim és az emsém addigra már világgá futottak rémületükben.
Az ottmaradt vadászokon – mert azok voltak – először az elképedés lett úrrá, mert látták rajtam, miszerint ahelyett, hogy próbálnék eliramodni, állok mozdulatlanul, szinte lecövekelve. Amint felocsúdtak, gyorsan hálót vetettek rám, s úgy már valóban mozdulni sem voltam képes. Gúzsba kötöttek. Hamarjában kivágtak egy fiatal fát, legallyazták, aztán átdugták az összekötözött lábaim között, úgy emeltek föl és vittek engem is magukkal a halálra sebzett Miklós gyerek után. Még most sem értem, miért nem végeztek velem azon melegében ott a helyszínen.
Bezártak egy ketrecbe. Olyan vastag, erős rudakból készült, hogy szökésre a legcsekélyebb esélyem sincs. Tisztában vagyok vele, mi vár rám.
Többen idejönnek a ketrecemhez, hogy megbámulják „a gyilkos vadkant”. Nem láthatnak mást, mint egy magába roskadt, megfélemlített állatot. A gúzsban minden harci kedv elillant belőlem.
Közben a legképtelenebb találgatásokat hallottam. Egyik bámészkodó állította, én napok óta ólálkodtam az erdőben, hogy összeakadjak a Miklós gyerekkel. A másik azt suttogta, biztosan a bécsi kamarilla bérelt fel, hogy ezt a számukra olyannyira kellemetlen és nemkívánatos fiút elintézzem. Ezt a képtelen marhaságot! Ha tudnák, mennyire utálom az osztrákokat! Igaz, leginkább a németeket. Harsányak, erőszakosak, kivagyiak. Azt hiszik, azért, mert nagy pénzeket fizetnek egy-egy állat kilövéséért, nekik már mindent szabad. Utánuk mindjárt az osztrákok következnek. Ezek ráadásul nemcsak a magyar vadakat, de az embereket is ölik. Hogy ezért kapnak-e külön pénzt, nem tudom. De csak nem fogok az ilyenekkel üzletelni! Nincs annyi makkjuk, hogy én bármilyen szolgálatot tegyek nekik!
Ezalatt az udvarházban sebesen terjedt a szomorú hír, hogy a Miklós gyerek belehalt sérüléseibe. Az általam okozott sérüléseibe.
– Miklós, a költő, meghalt! – szállt szájról szájra.
Nagyon sajnálom… végtelenül sajnálom… én nem akartam…
Illusztráció: História
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
