Bedecs László: Tékozló férfiak
Dobai Péter: Tartozó élet című regényéről[1]
A tehetség eltékozlása alaptéma a korabeli novellákban, sőt interjúkban is, és mint Morsányi Bernadett észrevette, a ’tékozlás’ motívuma olyannyira foglalkoztatta a szerzőt, amit mi sem igazol jobban, mint hogy a számára fontos pályatársakról, alkotókról sokszor ebből a fogalomból kiindulva gondolkodik[2]. Pasoliniről például Tékozló Romulus[3], Huszárik Zoltánról Tékozló Szindbád[4] címen írt. A bibliai „tékozló fiú” alakja ezen túlmenően, amire szintén Morsányi hívta fel a figyelmet, a Kilovaglás egy őszi erődből című könyvben is felbukkan. Ennél is fontosabb, hogy a korabeli kritika, például Vasy Géza már 1974-ben úgy beszél Dobairól, mint olyan tehetségről, aki a költészet mellett prózával, filmmel, társművészetekkel is foglalkozik, mindenben magas szinten alkot, de csak akkor lehet jelentős alakja a magyar költészetnek, ha „megfegyelmezi tékozló tehetségét”[5]. Mindezt maga Dobai Péter is érezte, interjúiban, ha nem is épp a hetvenes években, hanem húsz-harminc év után visszatekintve erre az időszakra, gyakran használta a ’tékozlás’ fogalmát, amikor a forgatókönyvekre szánt időt, energiát és főleg ötletet a versektől és főként a regényektől elvett időnek, energiának és ötlethalmaznak mondja.
A forgatókönyveknek csak kis részéből lett valóban film, a többi fiókok és raktárak mélyén végezte – ilyen értelemben valóban alkotói veszteséget jelentettek. De a szerzőnek abban is igaza van, hogy még a megvalósult, sőt sikeres, akár Oscar-díjas forgatókönyvek után sem kapta meg azt a megbecsülést, amit a film sikerében játszott szerepe miatt megérdemelt volna. A filmes világban a rendező és a színész van reflektorfényben, és nem csak a közvélemény, de még a szakma is hajlamos elfeledkezni arról, hogy kiváló író, vágó, hangmérnök, operatőr és sok-sok más közreműködő nélkül egyetlen film sem lehet maradandó: „regények, drámák helyett rengeteg forgatókönyvet írtam pusztán azért, mert könnyen ment.”[6] És való igaz: az életművet végigkísérik a bejelentett, de soha be nem fejezett regénytervek, köztük olyan is, amit már a kiadótól kért vissza az író (épp A tékozlót például). Vagyis a kalandos, hiteles dokumentumokon és persze nagyon komoly kutatómunkán alapuló történelmi regénybe a Tartozó élet esetében is beleíródott az önéletrajzi vonatkozás.
A regény a Horthy-korszak végén, tehát a második világháború alatt játszódik. Főhőse, akárcsak később A birodalom ezredeséé, egy katonatiszt, ezúttal Kelemen Kristóf főhadnagy. A történet az ő erkölcsi ébredését, érzelmi fejlődését, felelősségvállalását, értékrend-változását követi nyomon. A korábbi élvhajhász, a mának élő, az italt, a mulatozást és persze a mindenféle társadalmi csoportból kikerülő nőket élete központjának érző férfi szép lassan ráébred arra, hogy mindettől örökké üres marad az élete, a tartalmat pedig az jelenthetné, ha a családjának és a hazájának élné, a munkának, a cselekvésnek, a tenni és segíteni akarásnak. Úgy érzi, tartozik ennyivel önmagának és azoknak, akik bíztak és bíznak benne, akik szeretik, akik akár áldozatok árán is támogatták a tanulását, majd a karrierjét.
A korabeli Magyarországon is népszerű egzisztencialista filozófiai, Camus, Sartre és persze Heidegger közérthetően megfogalmazott elképzelései, miszerint a halál felé tartó, a túlvilághoz reményt nem fűző életnek valamiképp tartalmasnak kell lennie, akkor is, ha egyébként minden ok meglenne a kétségbeesésre és a mának élésre. Ahogy a harmincas évek közepén József Attila fogalmazott a Két hexameterben: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgy is?” Csakhogy épp ő fordította meg a képletet a második sorban: „Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is.” – vagyis hiába az elkerülhetetlen halálra szánt élet, lehet azt tartalmasan is élni. Dobai főhőse ebben a regényben épp ezt a nagyon huszadik századi, a Nietzsche-i „isten halott” tétel utáni dilemmát éli át, és kerül az élvezetek hajszolása után egy visszafogottabb, társadalmilag hasznosabb, talán számára is nagyobb elégedettséget és talán a tűnő helyett valódi boldogságot nyújtó léthelyzetbe. Dobai nagy együttérzéssel és árnyaltan mutatja be, hogy egyáltalán nem könnyű becsületesen és a hagyományos értelmében vett erkölcs szerint élni, a könnyebb, lazább, vibráló élet nagyon vonzó, és ha nincs transzcendentális értelemben veszteni való, nehéz erre nemet mondani. Ráadásul Dobainál ez az etikai kérdés kiegészül a történelmi-társadalmi hatások problémájával, azzal, hogy a cselekedni vágyó, hasznosnak, jónak, erkölcsösnek lenni igyekvő, szakmai és magánéleti sikerekre, vagy akár csak nyugalomra, békére, szerény boldogságra vágyó emberre hogyan hat a mindenkori politikai, társadalmi környezet, az adott történelmi kor. Mit tehet az ember az első világháború előestéjén (A birodalom ezredese, Redl Alfréd), mit a 1848–49-es szabadságharc bukása után (Csontmolnárok, Bem), és mit a második világháború alatt.
A fordulatot kiváltó megbízást 1938 nyarán kapja Kelemen Kristóf, akinek a magyar királyi hadsereg főhadnagyaként fel kell derítenie a Balaton parti kastélyban megszállt, kémgyanús német turistacsoportot, a Lebenfeld-Lands társaságot és „lovagjait” – merthogy ők maguk egy lovagrendhez tartozónak mondják magukat. Kelement megcsapja a felelősség szele, életében először érzi a feladat súlyát, a küldetés tétjét. Az már Dobai történelmi éleslátását, a drámákra kiélezett figyelmét dicséri, hogy egy olyan pillanatból indítja a történetet, amikor még reális esély volt a háború elkerülésére, és arra, hogy ha lesz is háború, abban Magyarország megőrizheti döntésképességét, meg tudja önmagát a német beavatkozási kísérletektől, majd a megszállástól védeni. Kelemen története innentől párhuzamosan halad az ország történetével, az események jelenidőben, az olvasás során bontakoznak ki, fordulnak végül katasztrófába. Láttuk, a Csontmolnárok szereplői ugyancsak a történelmi felelősségük és fontosságuk tudatában cselekedtek, de az nem volt több illúziónál, hiszen mindnyájan egy bukott forradalom menekülő, végső soron rabságban élő tagjai voltak – az elbeszélő pedig nagy időtávlatból, visszatekintve mesélte csak el a sorsukat, aminek egy percig sem lehetett kérdéses a kimenetele. A Tartozó élet hőseinek látszólag van esélye alakítani nemcsak a saját, de a környezetük, sőt az országuk sorsát is – más kérdés, hogy náluk sokkal nagyobb erők ezt végül mégsem engedik. Már a regény első mondata erre az alaphelyzetre utal, a főhős ekkor még felületes gondolkodását ironikusan kifigurázva: „Egy ideje, legalább öt perce, azon a felismerésén gondolkodott, hogy ő maga és hazája milyen kis pont a világban, milyen kis tét a nagyhatalmak rulettasztalán”.
Kelemen Kristóf, a mérnöki diplomával is rendelkező „erdélyi fiú”, aki leginkább a Dunai Konföderáció eszményében hisz, egy olyan időszakban dolgozik tehát a németek ellen, amikor az ország vezetése szinte mindenben a németek kegyeit, az együttműködés lehetőségeit keresi. Kulin Ferenc kritikájában úgy fogalmazta meg ezt a dilemmát, hogy egy katonának épp a katonai logika ellenében kell dolgozni, a németekkel kötött szövetség realitása közben a német hírszerzés elhárításán[7]. A dilemma majd Redl személyében is megjelenik: kettős elkötelezettségről van szó, egyrészt engedelmesség a parancsoknak, a mindenkori hatalom szolgálata, másrészt a hazaszeretet. A német expanzió az ország függetlenségét veszélyezteti, de a trianoni igazságtalanság feloldása csakis német segítséggel érhető el: nem akármilyen diplomáciai, politikai, katonai feladvány ez – nem véletlen, hogy végül se neki, se az ország vezetésének nem sikerült ezt eredményesen megoldania. Ez a szituáció, ahogy Redl-ek, úgy Kelemen Kristófnak is mélyen átélt erkölcsi krízist eredményez – de épp erre épül a regény struktúrája, ettől élvezetes, izgalmas olvasmány a Tartozó élet. Történelmi regény, tudatregény, fejlődésregény és bűnügyi regény egyszerre.
A Balaton-felvidéki kastélyban meghúzódó németek leleplezésére Kelemennek minden esélye megvan, ám amikor döntenie, lépnie kellene, elbizonytalanodik, késlekedik, nem meri nyilvánosan felvállalni a németellenességét, és ezzel végzetes hibát követ el. Dobai történelemszemléletében épp az ilyen kitüntetett pillanatokban lehet esélye az egyes embernek, hogy hatással legyen a világ folyására, minden más helyzetben a történelem játszik az emberekkel, akik csak áldozatai az eseményeknek, mint egy falevél a szélnek. A hiba, sőt vétek tehát a halogatásban, a nagy pillanat elmulasztásában van – ha Kristóf időben lép, egy láncreakciót indíthatott volna be, ami talán a háború eseményeire, benne Magyarország szerepére is hatással lett volna. A későbbi döntés már légüres térben születik, és bár lehet bátornak, példaadónak tekinteni, hatása szinte semmi.
Kristóf németellenessége olyan erős, sőt számára annyira zsigerből jövő a családjával szembeni kötelesség, a barátaival kapcsolatos hűség érzülete, hogy az ügyért meghalni is hajlandó lenne. A korábban az éjszaka császáraként élő, az élvezeteken kívül minden mást megvető férfi teljesen átalakul. Felismeri a család 1848-as polgári liberális örökségét, a független Magyarország iránti elkötelezettségét, Kossuth és Széchenyi feltétlen tiszteletét. Ő maga már „Teleki Pál eszméin nevelkedett”, miközben otthon, az apjától a Károlyi Mihály iránti rajongást tanulta el. Kétségkívül vannak ellentmondások ebben az eszmerendszerben, Széchényi és Károlyi például biztosan nehezen említhető egy lapon, de egyrészt minden ember ilyen mozaikokból rakja az össze a maga világlátását, sokszor reflektálatlanul, általában nem végiggondolva egy-egy politikus nézeteit, másrészt Dobai jelzi, hogy hősének igenis vannak benső fenntartási mindezen nézetekkel szemben. Az más kérdés, hogy ezeknek nem jár a végére – mert a sok-sok irányból jött inspiráció harmonizálása eleve megoldhatatlan lenne, és mert egy átlagember világértelmezése, értékrendje pontosan ilyen: innen is egy ötlet, onnan is egy érv, az egyik kérdésben liberális, a másikban konzervatív, az egyikben nemzeti, a másikban kozmopolita, ez teljesen természetes, nem lehet, és nem is kell mindent elsimítani, mindent ellentmondásmentessé tenni. Pedig, mint Kulcsár Szabó Ernő megállapította, a Csontmolnárok és a Tartozó élet nagyon hasonló poétikai ötletből született, de van a két regény szerkezete között egy óriási különbség: az előbbi egy szimultán helyzetben, egy rögzített időpontban ütközteti vagy épp harmonizálja a nagyon különböző ideológiákat, több szereplő szólamában elszórva, míg az utóbbi egy időbeli, lineáris, több évtizedet átívelő történetben, de egyetlen szereplő, a főszereplő tudatában igyekszik megtenni ugyanezt. Kulcsár Szabó joggal jegyzi meg, hogy a második feladat lényegesen nehezebb, ezért a rengeteg elméleti és történeti anyag miatt egyes helyeken inkább esszészerű[8], mint fikciós a szöveg. Dobai prózájának ugyanakkor épp ez a nagy próbatétele: lehet-e a filozofikus gondolkodás, az elméleti kérdéseket körbejáró esszé ennyire direkt módon egy műalkotás része? Lehet ilyen mennyiségben és ilyen elvontan, hosszan, mélyen írni, illetve szereplőket beszéltetni történelmi és filozófiai kérdésekről, nem csorbul-e ezzel a művészi, poétikai tartalom? A két említett regény kétféleképp próbálkozik ezzel, és mindkét esetben felvetődik, hogy az amúgy nem akadémikus szereplők hogyan tudnak ennyi tudást, műveltséget, olvasottságot, filozófiai érvet magukkal hurcolni, nem lépik-e túl a hitelességnek a fikcióban egyébként mindig rugalmas határait. Dobai Péter könyvtárnyi tudással vágott bele a regények megírásába, és igyekezett ezt a tudást az olvasónak át is adni.
De mi vezet Kristóf bukásához? Törvényszerű-e a bukás, vagy elkerülhető lett volna? A kitüntetett történelmi pillanatot a regény szereplői más és más aspektusból látják, a szerző nagyon világosan elkülöníti a szólamokat. Van, aki kifejezetten cinikus, például Kóty Adél, más nagy szavakkal, drámai fordulatokkal, a hősiesség kiemelésével beszél, mint Kubinyi, megint más kimondja a nácikkal történő barátkozás tarthatatlanságát, ő Makovinyi ezredes, akit ezért ki is végeznek, aztán ott van még a személyesen meg sem jelenő, de Kelemen Kristóf tudatában nagyon is létező Teleki László, aki belátja, hogy hibázott, sőt törtélelmi tévedést követett el döntéseivel, és végül ott van maga a főhős, Kelemen főhadnagy, aki kifejezetten küszködik a helyesnek vélt és a parancsba kapott cselekvések között. Nagy Imre arról írt, hogy Kristóf bukásának oka az őt körülvevő katonai gépezet szorítása, illetve Dáry Edit úrinő szerelmi játszmája – mindkettő gúzsba köti, és a szabad cselekvés, ami a nagy tettek végrehajtásához szükséges lenne, számára nem elérhető.[9] Tragédiája, de egyben tudatra ébredése is, amikor rádöbben, hogy élete abszurd és felesleges itt-levés – ezt épp az öngyilkos Teleki és az agyonégett tanyasi lány, Kurali Böske történeteiből tanulja meg. Ahhoz, hogy ne így legyen, szembe kéne helyezkednie a parancsokkal, az egész katonai hierarchiával, mindennel, amire korábban nevelték, lázadnia kéne, de erre képtelen. Mentorja, az akkor már halott Makovinyi ezredes sorsa is arra inti, hogy legyen óvatos, vigyázzon, ha élni akar, ne hősködjön, ne is igen gondolkozzon, csak tegye, amit a felettesei mondanak neki. Még akkor is, ha személyesen épp az ellenkezőt gondolná helyesnek. Dobai azonban csavar egyet ezen a történeten, és végül Kristóf, immár egyedül, mégis tenni próbál a német expanzió ellen, és ez a döntése tölti meg az életét értelemmel, ezután nem érzi magát létbe vetettnek, sőt a magánélete is letisztul, boldogabb lesz. Korábban őrlődött Dáry Edit, Katus és Adél között, végül Edit mellett kötelezi el magát, és ezzel boldogságra talál. Más kérdés, hogy a háború kitörésekor minden erőfeszítése visszamenőlegesen is feleslegessé, sőt nevetségessé válik, és ekkor újra át kell élnie a lét abszurditását. Szinte ugyanott van, mégis óriási jellemfejlődésen ment át. A történet kezdetén, 1938-ban groteszk üresség az élete, élvhajhászat, céltalanság jellemzi, a regény végén, 1944-ben, a német bevonulás után viszont már szilárd értékrenddel bír, tudja, hogyan lehetne értelmes és tartalmas az élete, és olvasóként is úgy tekinthetünk rá, mint aki a kora és környezete áldozata, de egyébként értékes, tiszta szívű, jó ember. Személyes tragédiája, hogy amint ki akar törni, azonnal lezárulnak számára az utak: 1944-ben, miután visszatér a frontról, a Horthy-ligeti német repülőgépgyár katonai parancsnoka lesz, de szabotázs vádjával kivégzik. Tétova, már-már öntudatlan szabotázsakció volt csak, amit Kelemen Kristóf véghez vitt.
A regény a mozgalmas cselekmény ellenére is inkább intellektuális mű, sok esszészerű résszel, ami egyébként is jellemző Dobai Péter prózáira. Történelmi és filozófiai felkészültsége kevés más magyar szerzőével rokonítható, de a regény arra is példa, hogyan lehet egy bonyolult történet sok szálát kézben tartani, hogyan lehet sok és sokféle szereplőt ábrázolni és mozgatni. A differenciáltan, árnyaltan gondolkodó fiatal értelmiségi, aki a hetvenes évek elején, a regény születésekor a szerző volt, ebben a műben írói kvalitásait is meg tudta mutatni – hasonló színvonalon, mint a Csontmolnárokban, de érettebben, tudatosabban. Felkészültségét, tudását nem csak az elbeszélői szólamokban, hanem a szereplők monológjaiban és beszélgetéseiben is viszontláthatjuk, lendületét, energikusságát, közlési vágyát pedig a szöveg egészében érezhetjük. A történelmi-társadalmi összefüggések átélhető, érthető, izgalmas bemutatása e regény legfőbb erénye, az akció és meditáció váltakozásának jól eltalált ritmusa a másik, és mivel a magyar történelem egy kitüntetett időpontjáról, illetve a magyar társadalom fejlődésének egyik kulcskérdéséről szól, évtizedek után is frissnek látszik. Dobai intellektuális alkata, olvasottsága, analitikus képességei, stíluseszközeinek gazdagsága ebben a korai regényben is tökéletesen megmutatkozik.
Jegyzetek
[1] Részlet a Napkút kiadónál 2024 júniusában megjelenő monográfiából
[2] Morsányi Bernadett: Egyedül szembejövet. L’Harmattan, Bp., 2016., 103.
[3] Tékozló Romulus – Pasolini és Róma = DOBAI Péter: Angyali agresszió, írások Pier Paolo Pasoliniről és a filmről. Nagyvilág, 2002, 176-186.
[4] Tékozló Szindbád, In memoriam aeternam Huszárik Zoltán = LENCSÓ László (szerk.): Huszárik breviárium. Szabad Tér, 1990, 21-28.
[5] VASY Géza: Pályakezdő költők, Népszava, 1974, jan. 19., 8.
[6] OSZTOVITS Ágnes: Megbirkózunk-e a visszakapott történelmünkkel? Dobai Péter a számvetésről, a honvágyról, az öncenzúra természetéről és írói terveiről, Magyar Nemzet, 1994, október 8., 19.
[7] Kulin Ferenc: Dobai Péter: Tartozó élet. Kortárs, 1976/1. 156.
[8] Kulcsár Szabó Ernő: A gnózis próbatétele. Alföld, 1975/9, 58.
[9] Nagy Imre: Dobai Péter: Tartozó élet. Jelenkor, 1976/9, 859.
Illusztráció: fh. Dobai-kötetborító
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
