Czesław Miłosz: Úton, Magam igaz leírása… (versek)
•
Tőzsér Árpád
Az öregkor stílusai
Azt követően, hogy én is beléptem a „Nyolcvanasok” (a nyolcvanévesek) klubjába, egyre intenzívebben kezdett foglalkoztatni a gondolat: van-e az öregkornak sajátos irodalmi stílusa?
A problémára persze már korábban is felfigyeltem, először akkor, amikor Kertész Imre egy interjújában William Turner kései festményeinek „öregkori stílusáról” beszélt, és megjegyezte, hogy „a festő korai képein pontos részletekkel dolgozta ki az ábrázolt tárgyakat, míg öregkori képein csak… a foltok elegyes kavargása látható, de ezeknek az öregkori, elmosódott foltoknak a szépsége beszédes”. Mindezt az irodalomra vonatkoztatva talán azt mondhatnánk, hogy az idős író stílusát az emlékek sejtelmes foltjainak beszédes kavargása jellemzi.
S valóban, Kertész az öregkori műveiben (főleg az önéletrajz jellegű K-dossziéban és A végső kocsmában) igyekszik távol tartani magától az összefüggő történetekké kerekedő emlékeket (az anekdotákat, ahogy ő nevezi őket), s így marad az „elmosódott foltok beszéde”.
Az „öregségstílus” másik prototípusát a lengyel Czesław Miłosz verseiben találtam meg. Amint az tudott, Miłosz matuzsálemi kort ért: 2004-ben, kilencvenhárom évesen halt meg, s halála napjáig írt, alkotott. Az egész életművére jellemző az áradó retorika, a szabadversforma és a transzcendencia-igény, a filozófiai mélység, de a 2000-ben megjelenő To (Az) c. verskötetében, az öregség dimenziójában mindez még inkább elmélyült. Sorra visszatértek fiatalkori témái, tárgyai, de letisztulva, mintegy létszerkezetükre csupaszítva. Az igazat megvallva kicsit úgy fordítottam őket, mintha saját verseket írtam volna. Magaménak éreztem szikárságukat és tartózkodásukat, elméleti és filozófiai igényüket.
S itt, ebben a szikárságban s elméleti-filozófiai igényben éreztem találkozni Kertész és Miłosz számomra oly rokonszenves „öregségstílusát”.
Ami persze nem zárja ki az egyéb irodalmi öregség-attitűdöket, formákat, de én úgy látom, az idős íróember minél inkább kifelé megy az életből, annál többet látogat el más értelemmezőkre, annál beljebb megy a különböző lételméletekbe, esetenként akár a vallás és metafizika világába is. (Ez utóbbiak például Miłosztól egyáltalán nem idegenek.)
Remélem, az itt következő két (általam magyarított) Czesław Miłosz-vers valamit megérzékít a fentebb elmondottakból.
•
Czesław Miłosz
Úton
Milyen különös és érthetetlen az élet! Úgy térek meg belőle, mint
valami hosszú útról, s próbálok visszaemlékezni: mikor hol voltam
s mit csináltam. Nemigen sikerül, a legnehezebb magamat meglátni
az életemben. Céljaim voltak, céljaimhoz okok vezettek, s olyan cé-
lom is volt, amelyet sikerült megvalósítanom, de távolról nézve
ez az egykori ember irracionális és abszurd lénynek tűnik. Teljesen
úgy viselkedik, mintha nem is annyira ő tette volna, amit tett, hanem
valami általa működő erő. Mert hisz mennyi mindent összeírt,
az egyik könyvét itt írta, a másikat valahol máshol, s hogyan lehessen
a művek között az összetartozás egyenesét megszerkeszteni?
Az életünkről elmélkedve fájdalmasan vág belénk a megválaszolhatatlan
kérdés: mi az értelme és lényege személyes létezésünknek? Magam
számára érthetetlen vagyok, de legalább azt meg akarom érteni, hogy
mások számára ki voltam, főleg a nők hogyan néztek rám, azok, akikhez
baráti kapcsolat vagy szerelem fűzött. De már olyanok vagyunk,
mint az alvó marionettszínház, a bábuk kifordult tagokkal,
zsinórjaikba gabalyodva fekszenek, és sejtelmünk sincsen róla,
mi volt az előadás, amelyben szerepeltünk.
Magam igaz leírása, amint egy pohár whisky mellett
ülök, mondjuk a Minneapolis-i repülőtéren
A fülem egyre kevesebbet hall a világból, a szemem gyengül,
de továbbra is mohón falja a látványokat.
Látom a miniszoknyás lábakat, a nőket a lenge öltözeteikben.
Lopva s pornólapok emlékképein ringatózva vizsgálom őket,
külön-külön, feneküket és combjaikat.
Vén kéjenc, időd immár a sír ideje s nem a bohó játékoké és szórakozásé.
Ugyan!, hiszen most is csak azt folytatom, amit mindig is csináltam:
földünk jeleneteit az erotikus képzelet utasításai szerint viszem színre.
Nem ezekre az itt látott teremtésekre vágyom, hanem a teljességre,
s a látottak csak a világgal való eksztatikus szeretkezésem jelei.
Nem az én bűnöm, hogy az érdek nélküli elmélkedés s a mohó étvágy
bennem annyira összetartozik.
S ha halálom után az égbe kerülök, ott sem lesz ez másként, csak
előbb még megszabadulok tompa érzékeimtől s megfáradt csontjaimtól.
Puszta látásként fogom magamba szedni az emberi test arányait,
a szivárvány színeit, a hajnali párizsi utcákat júniusban, a látható dolgok
érthetetlen, jaj, érthetetlen s beláthatatlan mennyiségét.
Fordította: Tőzsér Árpád
Illusztráció: to
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
