Miklóssy Endre: A téboly
•
Dózsa parasztháborúja
A zűrzavar és a káosz azt jelenti, hogy összevissza, minden egybehangoltság nélkül cselekszik mindenki, és ezért a cselekedeteik kölcsönösen kioltják egymást. Ám a téboly ettől minőségileg különbözik. Szervezett, összefüggő cselekvéssort jelent, aminek azonban semmiféle felfogható értelme nincsen, és éppen ezért csak pusztulásba vezethet.
A történelem oksági összefüggésrendjében a parasztháború csupán véletlenszerű epizód. Nem következett az előző évtizedek gazdaság- és társadalomfejlődéséből, és nem volt okozója sem a mohácsi katasztrófának, sem az azt követő szétszakadásnak és polgárháborúnak. Nehezíti még a puszta megértését is, hogy maga a parasztháború és előtörténete annyira nélkülözi a legelemibb helyzetmegítélő képességet minden szereplője részéről, hogy az ember nem is tud mit kezdeni az egésszel. Az egyes elemei ugyanakkor kérlelhetetlen oksági rendben függenek össze egymással. Íme az eseménytörténet.
1.) Bakócz Tamás, a jobbágyszármazású esztergomi érsek, 1512-ben pápa szeretett volna lenni. Óriási vagyont harácsolt össze, közismert szereplője volt az európai diplomáciának, benne volt minden obskúrus nemzetközi szerződés előkészítésében, és nagy embernek tekintette magát. Fejedelmi fényűzéssel vonult be az Örök Városba, és hatalmas pénzekkel vesztegette meg a konklávé tagjait. Ígérvényei is voltak befolyásos szövetségeseitől. Züllött ember volt különben, ha nem is rosszabb, mint azon pápák sora, akiket már Dante is többnyire a pokolban látott viszont. A probléma azonban nem erkölcsi természetű. Hogy gondolhatta, hogy ő, a Barbaricumból érkező főpap Szent Péter trónjára ülhet a törzsökös olasz nagycsaládoknak az ivadékai előtt?
2.) Az új pápa, némileg kiengesztelésképpen, kinevezi őt „konstantinápolyi pátriárkává”. A pisai zsinat ugyanis, még a város eleste előtt, végrehajtotta a formális egyházegyesítést, és ezért elvben a pátriárka lett az egységes Egyház második legnagyobb méltósága. Csakhogy ehhez vissza kellett volna foglalni a várost… Ha viszont meggondoljuk, hogy ez még a Hunyadiaknak se jutott az eszébe, akkor nehéz megmondani, hogy Bakócz hová tette a magáét.
3.) Mindenesetre meghirdeti a keresztes hadjáratot, egy olyan országban, amely a polgárháború peremén áll. Arra, hogy a felfegyverzett paraszthad ebben a helyzetben miféle puskaporos hordó, senki sem gondol.
4.) A hadnak egy darabig semmilyen vezére nincs, a zászlósurak sorban visszautasítják a kétes megtiszteltetést, mígnem megérkezik a végvári harcokban kitűnt székely közvitéz, Dózsa György, és őrá bízzák a vezetést.
Hunyadi, a keresztesek hajdani parancsnoka, országos főméltóság volt, a leggazdagabb nagyúr, és számos törökverő csata hőse. Még így is csak csodával határos módon sikerült a nándorfehérvári győzelmet kicsikarnia, a főrendek pedig tüntetően ódzkodtak a harcban való részvételtől. (Az alkotmányos rend szerint egyébként ők valóban csak a király személyes vezetése mellett kötelesek harcolni – ez volna a jelentősége a „katona-királynak”. A probléma később, már a Mohács körüli időkben is fel fog merülni, és komoly szerepe lesz a katasztrófában.) Dózsa hadvezéri képességeiről semmit se lehetett tudni, de még ennél is nagyobb baj, hogy egy ilyen közvitéz alatt csak nem szolgálhatnak zászlósurak, vagy az ő bandériumaik… A had ilyen módon egyrészt kétes harci értékű, másrészt viszont a társadalomnak éppen az a „rendje” hiányzik belőle, amelynek az alkotmányos kötelessége volna az országért harcolni: a „bellatores”, a harcosok. Fegyvert a dolgozók („laboratores”) fognak, a harmadiknak, a főpapoknak („oratores”) a rendkívül negatív szerepét pedig érintettük. Ez a helyzet önmagában is súlyosan sérti a Világrendről alkotott középkori elképzelést, és az események elfajulásának a legfontosabb meghatározó okává válik.
5.) Nincs megszervezve az ellátó rendszer a had gyülekezési helyein – pedig a létszám mindinkább duzzad, a fegyverkező tömeg elkezd rekvirálni, atrocitások kezdődnek. A jobbágyok azért tódulnak oda, mert a szent háborúban való részvétel szabadságot ad. Amit persze tudnak az urak is, és ezért az első elképedésükből felocsúdva, elkezdik visszatartani a hadba indulókat.
Csakhogy ez kereszteshad. Elvileg az Egyház oltalma alatt áll, és aki ellene tesz, az a pogányok szövetségesének tekinthető. Ez a döntő mozzanat, mert a középkor parasztlázadásai kivétel nélkül mindig vallási indíttatásúak, megfelelően a transzcendensbe ágyazódott világlátásnak. Szó sincs arról, hogy „éhséglázadások” volnának, amit majd a történelmi materializmus fog hirdetni. A harcot vallási indulat fűti.
Elkezdődik a harcba induló jobbágyok erőszakos visszatartása. Aminek az eljárásbeli alapja a Mátyás halálát követő évek óta lassanként szokásként kezdett kialakulni, mint az erősebb joga. De most ezt az erőszakot nem beletörődés fogadja, hanem visszavágás.
6.) A belháború kirobban. Dózsa viszont ahelyett, hogy a centrumot megszállná, elindul dél felé.
A középkori parasztlázadások másik közös fő ismérve az, hogy eltérően a főúri összeesküvésektől, a király személyének a legitimitását soha nem vonják kétségbe, bár kétségkívül szívesen tekintik őt valamiféle értékes túsznak. Ezért a stratégiai fő céljuk a főváros elfoglalása és a királytól a kívánt jogok kicsikarása. Ilyen volt például 1381-ben a lollardok angliai lázadása, amely Londont vette rögvest birtokba. Ennek a lehetősége a mi kereszteseink számára is adott volt, a budai úgynevezett „alja nép”, csakúgy, mint annak idején a londoniak, oly mértékben rokonszenvezett velük, hogy az rémületbe ejtette az egész udvart. A keresztesek viszont csöppet sem éltek ezzel a lehetőséggel.
Egyetlen lehetséges magyarázat erre az, hogy Dózsa valóban el akarta kezdeni a keresztesháborút.
7.) A dél felé tartó hadat aztán a Maros mentén feltartják „az urak”. Miért? Hiszen ez a sereg most éppenséggel kifelé megy az országból, hogy a török ellen harcoljon. A tébolyult támadást méltóképpen egészíti ki a katonai felkészületlenség. A támadók döntő vereséget szenvednek és a parasztok szörnyű kínhalálra ítélik az elfogott vezetőket.
A háború ekkorra már bizonnyal igen elfajult, ám a kegyetlenséghez hozzá kell tennünk most már a vallási fanatizmust is, hiszen ezek az „urak” a kereszténység ellenségeiként lépnek fel, meg akarják akadályozni a „szent háborút”.
8.) A paraszthad ostrom alá veszi Temesvárt, ahová a Maros mellől menekült el Báthory István. (Sánta létére ugyan tudott futni. Így menekül majd el kevesedmagával a mohácsi csatatérről is.)
Akármi legyen is Dózsa terve, katonailag ez az ostrom észszerűnek látszik, hiszen Temesvár hátba támadhatná a török ellen harcolókat. Politikai koncepciója azonban senkinek sincs. Paraszthadak indulnak el mindenfelé az országba, nem tudni, miféle céllal, és a sorra bekövetkező vereségeik ezzel legalább annyira összefüggenek, mint a katonai felkészületlenségükkel. A legveszedelmesebb ellenféllel, Zápolyaival szemben viszont Dózsa nem tesz katonai intézkedést. Szerémi György visszaemlékezése szerint Zápolyai félre vezette őt. Lehet, hogy még mindig a közös török elleni hadjáratban reménykedik, de meg se próbálja ennek a kipuhatolását. (Zápolyai hadserege is a kereszteshadjárathoz tartozott, ő maga pedig köztudottan ellensége volt Báthorynak. Nem látszott nyilvánvalónak, hogy most a segítségére fog sietni.) Kiközösítés, exkommunikáció is szóba jöhetne – Bakócz közreműködésével – a keresztesek ellenségeivel szemben, ha a főpapok nem volnának olyan hallatlanul és indokoltan népszerűtlenek. Ha pedig a háború már tényleg teljesen kifordult eredeti mivoltából, és átalakult osztályháborúvá, akkor ennek a társadalmi feltételeit kellene kialakítani. (Ahogyan Wat Tyler, a lollardok vezetője, az első generációs vitézeket kívánta megnyerni és a királlyal alkudozott, a husziták a cseh polgársággal és nemességgel, sőt a császárral is tárgyaltak, a nagy német parasztháború vezetői a lovagokkal és a városi polgársággal kívántak szövetkezni. Hogy sikertelenül, az más kérdés.) Ilyesminek itt nyoma sincs.
9.) Zápolyai János erdélyi vajda a török ellen összegyűjtött hadával némi habozás után Temesvár alá indul, elfogja Dózsát, leveri a vezető nélkül maradt hadat és megmenti Báthoryt a biztos haláltól.
Az abszurditás itt ér a csúcspontjára. A „sánta Báthory” ugyanis halálos ellenfele Zápolyainak, a nemesi nemzet levegőben lógó polgárháborújának ők ketten a vezéralakjai. Később, 12 év múlva pedig Báthory lesz az, aki a törvényesen megkoronázott Zápolyai mellé ellenkirályt választ, elindítva ezzel a 12 éves tényleges polgárháborút, és teljessé téve a középkori Magyarország végpusztulását.
10.) A győztesek rettentő vérbosszút állnak a levert paraszthadon. Dózsát tüzes trónra ültetik és tüzes vaskoronát tesznek a fejére, mint „parasztkirálynak”.
A kegyetlenségétől eltekintve is, ez nyilvánvaló hazugság és hamisítás, hiszen a parasztok nem vonták kétségbe a király legitimitását. Úgy tűnik, hogy ezzel a szimbolikus gesztussal kívánták a jobbágyságot kitaszítani a Korona védelmezettjeinek a köréből. És megteremteni a „nemesi nemzetnek” a felbomlóban lévő egységét. Ez egy pillanatra sikerült is, de két év múlva, az öreg király halálakor, már ismét javában folyik az acsarkodás és készülődnek egymás ellen az „urak”.
A tüzes korona átka
„Itt veszett el a magyarok hite” – mondja Temesvárról a kortárs Szerémi György (A hitelesség, szavahihetőség, egymásba vetett bizalom értelmében.) A két győztes meg ebben a leszámolásban borult egymás keblére. Zápolyai most az ország legnépszerűbb embere, akár király is lehetne, ígért is neki fűt-fát a hálás nemesség (meg is szegi majd az ígéreteit, amint alkalma lesz rá.) Az elaggott Ulászló viszont ennek a lehetőségnek a kivédésére rögvest a Habsburgokkal szövetkezett – „nagymagyar” megoldásként, ahogyan majd Szekfű Gyula fogja mondani.
Véletlen egybeesés az, hogy a köznemesség éppen ekkor kívánta az országgyűlésen kodifikálni az alkotmányos helyzetet, és ennek az érdekében törvénybe iktatni Werbőczi akkorra elkészült monumentális munkáját, a Tripartitumot. De ehhez most hozzá fűzték a bosszúállás jogfosztó intézkedéseit, ami a nemzetből elméletileg is kizárni kívánta a magyarok 90 %-át. ”Kismagyar” megoldásként – hát valóban, elég kicsi is lett.
A győztesek törvényre emelték az „örökös jobbágyság” intézményét. Ennek a legfontosabb rendelkezése a szabad költözködési jog megszüntetése. A középkor folyamán ez a jog magától értődő volt, de úgy látszik, hogy Mátyás halála óta korlátozni próbálták, ami jócskán hozzájárulhatott a parasztháború lelki előkészítéséhez. A hadba indulók visszatartása is nyilvánvalóan összefügg ezzel a szokássá alakuló jogtalansággal, amit most a Tripartitum kodifikál, megalapozva a saját ellentmondásos hírnevét, mivel egyrészt az alkotmányos jogrendnek a tartópillére, másrészt meg a jogfosztásnak az alapdokumentuma. A hivatkozása az, hogy a jobbágyság a lázadással „eljátszotta a becsületét”. Vissza fogja ezt kapni máshonnan a „nemesi nemzet”. A Habsburg-királyok abszolutizmusának is éppen ez lesz a fő hivatkozása ellene, a lázongóknak a „jogeljátszása” (Verwirkung). Némely királyunk ezért próbálhatja majd a jobbágyokat felhasználni az „urak alkotmánya” ellenében.
(Sajátságos, de a nemzetnek ezt az öncsonkítását éppen a nagy tragédia fogja felfüggeszteni. A török hódoltság idején a korlátozást gyakorlatilag nem lehet alkalmazni. Az országgyűlés idővel meg is szünteti, bár a köznemesség hatalmi körébe került vármegyék ezzel gyakorta sikeresen szembe tudnak szállni. Ámde mivel egyúttal ők az alkotmányos rend védőbástyái is, éppen ezáltal keverik az alkotmányt reakciós hírbe – ami II. Józseftől fogva Ady Endréig tart, és aminek a 19. század második felében lényeges szerepe lesz a történelmi alkotmányunk tekintélyének a hanyatlásában. Így számolják fel majd például a megyei autonómiákat, és velük a demokratikus hatalomgyakorlás potenciális bázisait.)
A „nemzet” itt a jobbágyság ellenében határozta meg az önazonosságát Az elmúlt félezer évünk nemzeti sorstragédiáinak ebben van a rejtett társadalmi alapja. A magyar nem kultúrnemzet, hanem államnemzet. Egy angol, francia vagy német fejedelem, legyen bárminő despota is, ezzel még nem veszélyezteti magának a nemzetnek a létét. De minálunk más a helyzet. Ez az állam István király „befogadó” nyilatkozatán alapul, a jogfosztás pedig éppen az ellenkező irányba vezet.
A nemzetcsonkításnak az egyik következménye az, hogy az uralkodó rétegeknek a megmaradásukhoz külső támaszra lett szükségük, mialatt ez éppenséggel az ő hatalmukat is folyamatosan ássa alá. A kettős királyválasztás Mohács után például rávilágított arra, hogy Zápolyainak nincsen többé olyan nemzete, amire sikerrel támaszkodhatna, Ferdinánd híveinek pedig olyan királyuk nincsen, akire a nemzet támaszkodhatna. Az országot így egy ideig az oligarchák birtokszerző háborúskodásai pusztították, míg a török meg nem elégelte a zűrzavart és szét nem csapott közöttünk. Ezt a helyzetet, ami az ország tényleges szétesését és népének a pusztulását jelentette, már valóban nem tudtuk a saját erőnkből megoldani.
A másik következmény meg az, hogy a kirekesztett lent lévők nem hivatkozhatnak a jogrendre. Le kell nyelni a sérelmeiket, vagy az orvoslásukra őnekik is kifelé fordulniuk, viszont valódi segítséget onnan se várhatnak. A belső rabság így egy meg nem haladható természetes állapot, mert az a lázadás, ami ezt összetörné, egyúttal lerombolná az országot is. Viszont bárhogy vesszük, mégis van olyan közös érdek, amelynek a tagadása mindenkinek pusztulásához vezet. A magyar jobbágyokat hatékonyan ezért nem lehetett felhasználni a nemesi rend ellen, mint például a galiciai ukránokat a lengyel nemességgel szemben.
Az itt élők – „magyarok és nem magyarok” – nagy többsége nemzetalatti helyzetbe került, ezt korrigálni többé nem sikerült, és újabb történelmünket főképpen ebből lehet megérteni. A „magyar nemzet” létezése sokak számára nem magától értődő, hanem csak egy olyan szervezetet jelent, amit tőlük idegen kényszernek éreznek, és ami komoly próbatétel esetén épp ezért rögvest szét is hullik. Sajátos történelmi pillanatokban jöhet csak létre egység, és ehhez a „nemzet alattiaknak” az akarata szükséges.
Dózsa átka szerint a győztesek, kik őt elátkozott királlyá koronázták, egymás ellen kibontakozó halálos gyűlöletükben szétszaggatták a saját hatalmukat is, mert kifelé – Bécs, Isztambul – kellett fordulniuk és ezzel szétesett az ország. Olyasféle vazallusi, aránylag kiegyensúlyozott státust pedig, mint amilyenre utóbb Erdély tett szert, még Mohács után is szerezhetett volna magának Magyarország. A kettős királyválasztás akadályozta meg, ránk hozva a végromlást. Az ország többé már nem képes önálló vállalkozásra, külső kapcsolatoktól függ, amiket legfeljebb kihasználni tudhat. Ez a helyzet aztán a megítéléstől és a pillanatnyi érdektől függően gyakran szakít szét belülről is, mint mindenekelőtt a kuruc-labanc ellentét, ahol is a fő ellenség már a másik magyar lesz, csakúgy, mint Dózsa György idejében.
A tüzes korona nem egyéb, mint a fej meggyalázása. Innentől kezdve a fej, aminek az egységet biztosítania kellene, elveszíti erre az erkölcsi lehetőséget. A nemzet-alattiaktól a nemzet önkéntes megvédésére semmiféle felülről kezdeményező erő nem számíthat, még ha azoknak is érdekükben állana, hiszen nem részei a nemzetnek. Az élet megszokott kerete a fej nélküli irányvesztettség rabsága. Ritka pillanatban, ha mégis van lehetőség a „fej” megtalálására, ezt csak önként lehet elfogadniuk azoknak, akik ki vannak rekesztve a közjogból. A „szabadság” tehát virtuális, itt sohasem volt, ahogyan Hamvas Béla mondotta, de mindig megvolt az utána való sóvárgás. Ez a „van is, nincs is” helyzet a társadalmunk mindenkori állapotának a meghatározója. Az elárulása ezért metafizikai bűntett. Nem a köznapi valóságra vonatkozik, annál súlyosabb: a létezés alapjait tagadja. Aki minálunk áruló, az a szabadság utáni sóvárgást árulja el.
A virtuális ugyanis nem a nemlétezőt jelenti, hanem a lehetségest, és az, ami lehetséges, meg is valósulhat. Hogy mikor és mikor nem, ezzel kapcsolatban a magyarok kollektív tudatalattijában a parasztháború tanulsága rögződött.
Az ígéret
A parasztháború egész tébolya mögött mégis van egy rejtett értelem. Bár történelmietlen, de végiggondolható, mi lehetett volna, ha nem alakul át a nemzetet felemás módon megosztó és egyesítő polgárháborúvá. A jobbágyság ugyanis éppen útban volt a „nemzet” felé a potenciális jogkiterjesztés útján. Erről szólt volna a keresztesháború, és az így kialakuló nemzetfogalom önvédő teljesítményére jó példát szolgáltathat a svájci szabad parasztok állama.
A katonai oldalát illetően, a törököt bizonnyal nem sikerült volna kiverni Európából. De mivel éppen szorongatott helyzetben volt, a bánságokat esetleg sikerül visszafoglalni, vagyis elérni a Hunyadiak által kialakított határokat, az Aldunától 100 km-re, és ezzel aránylag kedvező pozíciót a „békétlen egymás mellett éléshez”. Történelmi távlatból nézve az így talán megnyerhető fél évszázad elég is lett volna ahhoz, hogy a birodalom hódító energiái elapadjanak, és megússzuk a nagy pusztulást. (II. Szulejmán 1566-os halála után ez be is következett – de a mi számunkra már túl későn.)
A militáris török állammal határos népek a folyamatos háborúság elleni védelemre többnyire fegyvert viselő szabad népcsoportokat hoztak létre, amelyek önvédelemre és bizonyos fokú visszacsapásra is képesek voltak, mint a kozákok, a grúzok, a beduinok. Nagy hadjárat ellen persze egymagukban nem képesek helyt állani, de a „harcos béke” idején biztosítják a határvédelmet. Jogállásukat tekintve ezek adózásmentes szabad parasztok, akik békeidőben önmagukat nagyjából el tudják látni, eltérően a zsoldoshadseregtől. Ilyesféle kezdett nálunk is kialakulni Mohács után, Cserni Jovánnak a Bácskába húzódó fegyveres szerb nincstelenjeiből. De a kettős királyválasztás után ez már csak a belső megosztottság eszköze lehetett, el is vérzett egy véres és értelmetlen pusztítás után. Némileg ilyennek tekinthető egy ideig a végvári harcosok vitézlő rendje, sajnos már az ország szívében, tehát önpusztító jelleggel. A török kiűzése után pedig ilyen alapon szervezte meg a határőr-vidéket a bécsi birodalmi adminisztráció. Ez a megoldás egyebek között az államkasszát is kevésbé terheli, mint az állandó hadsereg.
A keresztes háborúra gyülekező jobbágyhad felfogható egy hatalmas „szabad költözésnek” is. Győztes csaták után így telepedhettek volna a bánságok elfoglalt területére. Az országban maradt jobbágyság pedig mérlegelhette volna az adófizető nyugalom és a folytonos fegyveres védelemre szoruló szabadság előnyeit. Valószínű következménye lett volna ennek egy folyamatos népességszivárgás a jobbágyterhek alól, mint ahogy a nemességnek a kereszteshaddal szembeni fellépését bizonnyal ennek a megértése motiválta, azután az országnak ezzel összefüggő gazdasági potenciálcsökkenése, esetleg a belső társadalmi átalakulása, valamint a határvédelem függetlenedése a kiüresedő kincstártól. Lehet, hogy a török idővel véresen felmorzsolta volna ezeket az előőrsöket. De még ekkor is bizonyára kisebb a veszteségünk, mint a hódoltság miatt bekövetkezett tényleges pusztulásnál.
Még fontosabb összefüggés a közjogi. Werbőczi a rendi jogok kialakulása kapcsán azt fejtegeti, hogy a jobbágyok ősei megtagadták a fegyveres szolgálatot, ettől veszítették el a szabadságukat. Ha történelmi alapja nincs is ennek az „eredendő bűnre” emlékeztető gondolatnak, mégis figyelemre méltó, mivel megmutatja a kapcsolatot a fegyveres szolgálat és a szabadság között. (Ez a kapcsolat egyébként általános érvényű. Semmi sem tett többet például az amerikai négerek egyenjogúsításáért, mint a részvételük a világháborúban.) A gondolatmenet alapján ugyanis az elképzelt hajdani út visszafelé is megtehető. Főleg, ha hozzá vesszük, hogy maga a nemesség egyre kevésbé volt képes ősi feladatát, a fegyveres védelmet ellátni, amin pedig az előjogai is alapultak.
Az alkotmány szerint a fegyveres szolgálat megtagadása fej- és jószágvesztéssel büntetendő. A Mohács előtti évek nemesi felkeléseinek a tömeges szabotálásával kapcsolatban ilyesmi mégsem merült fel soha. Igaz, a belső jogrend már teljesen kaotikussá vált akkorra. A fegyverforgatók nem hajlandóak hadra kelni, a többinek pedig nem szabad. Így veszett el az alkotmányát semmibe vevő ország.
Ha Zápolyai valódi államférfi, aki nem volt, akkor itt egy államszervező elvet és egy társadalmi támaszt találhatott volna. (Igaz, a jobbágyok hóhérjáról ezt elég nehéz elképzelni.) A kudarca, például, hogy a fegyveres trónviszályban mindenki cserben hagyta, ennek híján vált teljessé, s rántotta magával az országot a szakadékba.
Lett viszont mindennek egy tanulsága a hadra kelt parasztok szemszögéből, és ez az elmúlt félezer évünk legfőbb történelemszabályozó elve.
A középkori parasztháborúk, a svájci kivételével, mind vereséget szenvedtek, mégis kétféle a kimenetelük. A lollardok 1381-es felkelése a vereség dacára kijelölt egy olyan társadalomfejlődést, amely a „yeomanek”, a szabad parasztok megerősödéséhez vezetett, és Anglia felemelkedésének az alapjává vált. Az 1525-ös német parasztháborút követő szörnyű vérbosszú ellenben az ország politikai széteséséhez és hosszú lemaradásához vezetett. Ha az előző nem is sikerült nekünk, de az utóbbit is megúsztuk valahogy. Itt jelent meg a „tüzes korona” másik oldala.
A „parasztkirály” a népi emlékezetből ugyan nyom nélkül eltűnt. Nem folklorizálódott úgy, mint igazságos Mátyás király, mint Tyukodi pajtás és a kuruc háború többi hőse, vagy akár, mint Rózsa Sándor, a mi Robin Hoodunk, az öntörvényű nagy rebellis-rablóvezér… A magyarázat abban van, hogy egyszeri, összefüggés nélküli és az érthetetlensége miatt közvetlenül nem is felfogható történelmi esemény, ezért a mítikus, vagyis ismétlődő szerkezetű és értelmező kollektív tudat nem tud mit kezdeni vele. Egy pillanat csupán, nincs, amire emlékezni lehetne benne, ami beágyazódhatna a mindennapok örök körforgásába.
Így állt elő az a különös helyzet, hogy az emlékét a történelmi nemzet őrizte meg, aki ellen a háborúját folytatta. Mivelhogy van egy beteljesíthető ígérete abban a lappangó szabadságigényben, amit Hamvas Béla a legfontosabb kollektív lelki jellemzőnknek tartott. A parasztlázadás emléke ugyanis kettős arcú. Egyrészt szakadék, amelyben elsüllyedhet a nemesi nemzet, másrészt vulkán, amelyből kitörhet a szabadság. Ezt az emléket őrzi benne a nemesi öntudat. A kurucok is így kapták a nevüket Dózsa hajdani keresztesei nyomán. Ez kísért Petőfi Sándortól kezdve Ady Endrén és Derkovits Gyulán át Kovács Imréig és Féja Gézáig és máig ez jut a magyarok eszébe akkor, midőn egy jogos és alapvető, jogszerűen mégis megoldhatatlan társadalmi sérelemmel találkoznak.
A keresztesháború tulajdonképpen ott siklott ki, hogy nem akadt főrend a hadsereg élére, így az csak osztályalapon szerveződhetett. Dózsa a vezetésére eleve alkalmatlan volt, nem a képességeinél, hanem a születésénél fogva. „Fej” csak fenn lehet, és amíg a Szentkorona csorbítatlan hatalma él, addig nem kétséges, hogy ez a király maga, a személyes képességeitől lényegében függetlenül. Ha viszont a dolog kérdésessé válik, hiszen adni-venni lehet a Koronát, semmibe venni funkcióit és hatásköreit, idegen érdekek alá rendelni a hatalmát, akkor elveszett az ország – hacsak nem talál egy másik „fejet”.
A kollektív tudatalattinkban ez mélységesen rögződött is. Így született meg a „magyar anarchia” társaslelki képlete. Dózsa ott van a lelkünk alján kifejezhetetlenül, alaktalanul. És midőn valami vérig sért, midőn a törvény rendje erre már nem ad orvoslást, akkor előtörhet belőlünk, akár a hajdani keresztesekből a „hit védelme”. De – és ebben van a mélyen lerakódott történelmi tanulság – csak akkor, hogyha „fej” is akad hozzá. A „fej” természetesen felül kell legyen, de nem mint önjelölt, hanem „alul” kell őt kiválasztani és megbízni. Ez demokratikus követelmény ugyan, de működő intézményrendszer nélkül csak olyasféle olyasféle rendbontó módon lehetséges, ahogyan Hunyadi Mátyás királlyá választása is történt. Ingatag volta is ebből következik. Viszont mégis lehetségesnek bizonyulhat.
A vezetőnek országvezetőnek kell lennie, és ilyen csak felül támadhat, ez az a tanulság, ami Dózsa tragikus példájából belénk rögzült. És csak olyan valaki lehet, akit bizonyított alkalmasságánál fogva lenn is elfogadnak akként, sőt tulajdonképpen ott történik meg az igazi kiválasztása. „Dózsa átka” pedig eleve halálra ítél minden olyan vállalkozást, amit az „urak” kezdenek a nép mellőzésével. Ez a lecke úgy látszik, az alul lévők ösztönös kollektív tudatában jobban jelen van, mint a felül lévőknek a racionális világszemléletében az, hogy a népük nélkül semmit sem tehetnek.
(A magyar demokrácia olyan teoretikusai, mint Petőfi Sándor vagy Bibó István, ezt világosan látták, és éppen ez különbözteti meg őket a gyakorlati kudarcot vallott doktrinerektől.)
Az elmúlt ötszáz évünk történelmi ritmusát, a társadalmunknak a jogfosztó kihívásokra ismétlődően adott válaszait, és ezek eltérő kétféle szerkezetét ez a kettősség határozza meg. A szabadság ugyanis elveszett, ám folyton-folyvást mégis felmerül a helyreállításának igénye, és ez egy rendkívül szigorú történelmi ciklikussággal történik.
AZ „ÁLOÉ-VIRÁG”
Mindig ugyanaz
Dürer ezt a „bűvös négyzetet” éppen 1514-ben készítette, részletként beillesztve a Melankólia című világhírű rézkarcába. Az utolsó sorból ez éppúgy leolvasható, mint szerzőjének a neve. Ugyanis az ABC negyedik betűje a D, az első pedig az A. (Dürer Albrecht, a „magyar” szórend szerint.) A négyzet sajátossága, hogy az első 16 számot rendezi olyképpen, hogy minden olvasatában ugyanazt a 34-es számot eredményezze
Soronként
Oszloponként
Átlónként
Sarkanként
Lóugrásonként
A táblázat közepében
Az alsó és a felső középszámok szélein
Mindig ugyanaz jön ki tehát a bűvös négyzetben. Vagyis a megadott évszám egy alapvető változatlanságot hordoz. A melankolikus festő-próféta ekképpen rögzíti az 1514-es évhez ezt a változatlanságot. A mi magyar történelmünk pedig az idő múlásával folyamatosan megismétlődő ciklusban tartalmazza. Íme.
A történelmi ciklusunk
Az elmúlt félezer évünknek az egész történelmét ekképpen határozta meg az 1514-es parasztháború. Ebben az országban a vezető rétegek, bármiféle sérelmet észleljenek is, bármi szándékuk legyen is, tehetetlenek a nép nélkül. A nép ellenben nem mozdul meg, csak akkor, hogyha olyasvalakit lát, aki iránt eleve bizalommal lehet, mivel ezt már bebizonyította. Márpedig az elmúlt félezer év tele volt sérelmekkel, sőt pusztulásunk fenyegetését hordozó veszedelmekkel is. Ez a helyzet az, amelyben folyamatosan érvényesül egy sajátságos évszázados történelmi ciklus.
„Eb ura fakó” – ez a magyar társaslélek egyik kulcsmondata és a legendás magyar széthúzás alapja. Ez az, aminek korlátot szabott a mi koronánk. Ma talán úgy mondjuk, hogy „nekem ne dumáljanak”, de ennek a lényege ugyanaz: előttem nincs tekintély. Ezt mondjuk anarchiának. De az anarchia szó két különböző dolgot is jelent. Az egyik a káosz, a zűrzavar, „fejetlenség”, ahogy mondani szokás. Bábel tornya, ahol már senki sem érti meg a másikat és ezért széthullik minden.
A másik viszont a „fej” nélkül is kialakuló rend. Ez a vegetáció törvénye. A növénynek nincsen központi idegrendszere, mint az állatnak. Mégis pompásan elboldogul a maga életében oly módon, hogy hitelesen tud reagálni a külső, helyi impulzusokra. Talán még jobban is mint mi, nagyfejű emberek. Ennek a mechanizmusa rejtélyes, mégis tagadhatatlanul létezik.
A mi esetünkben a „fej” eredetileg ahhoz a Szent Koronához tartozik valamiképpen, aminek a karizmatikus tekintélyét a történelmünk megrendítette és ezért másvalaki irányítja a mi „fej nélküli”, vegetatív működésű életünket. Ám az a „fej”, ami nem a miénk és mégis minket kíván vezetni, bizonyos időközönként kivált egy ellenhatást belőlünk. Ezeknek a ritmusa szabta meg az elmúlt félezer évünk történetét.
Arany János 1850-ben, hogy elbírhassa azt, ami történt, megírta a Nagyidai Cigányok című keserű verses szatíráját. Ezekkel a sorokkal kezdvén:
„Egyszer volt vízözön, mióta a világ,
egyszer nyit száz évben az áloé virág.”
Amire itt gondol, az 1604 – Bocskai, 1703 – Rákóczi, 1848, sőt az az igazán érdekes, hogy zökkenésmentesen illeszkedik ide 1956 is, mint jövendölés.
Miért viselkedik így az áloé virága? Nyilvánvalóan genetikai program határozza meg, az értelmét talán tudják a botanikusok. A lényege egy hosszú, színtelen, tenyésző élet egy évszázadon át, azután egy váratlan kivirágzás, gyors hervadással. És ez összességében az „áloé” élete.
Ez hát a növény, aminek az életét meghatározza a genetikai program. Mi viszont nem növények volnánk, és ha mégis a vegetáció törvénye határozza meg a sorsunkat, akkor az első számú kérdés az, hogy hová lett a „fej”?
A világ alapja a szellemben van, a fej ezért csak szellemi természetű lehet. Ennek a hiányában jött nálunk alapként a Vérszerződés, vagyis a megállapodás a „fejről”. Aminek a joghatálya Werbőczi István államfilozófiája szerint átszállt a Szentkoronára, „aki” virtuális személy, és mindenki fölött áll, valamilyen szellemi természetű egység megjelenítője a fizikai világban, és így lehetett az alapja az államunk példátlan történelmi stabilitásának is.
A sorozatot, amit Arany János felismert, szokták volt az örök rebellis magyarok rendbontó fékezhetetlenségének mondani. Pedig épp az ellenkezője ez, a rend helyreállításának kísérlete. Ezért nem is lehet összehasonlítani az utópikus európai forradalmakkal, amelyek egy kiagyalt jövendő nevében „A múltat végképp eltörölni” óhajtják, mint a puritánok, a jakobinusok vagy a bolsevikiek. A mi mozgalmaink jelszavát Rákóczi Ferenc éppen ellenkezően fogalmazta meg: „Recrudescunt vulnera gentis Hungariae”, megújultak a magyarországi nemzetnek a sebei. Tehát nem revolutio, forradalom, hanem restitutio, helyreállítás a cél, és ezt a kísérletet mondta Arany János a „virágzás” idejének.
Hogyan kezdődött ez a már fél évezrede tartó történelmi korszak? Mint láttuk, a magyar államszerkezet az 1400-as évek közepétől fogva bomlásnak indult, csak ezt sokáig elfedte legnagyobb királyunk hosszú uralkodása. Akinek a hagyatékát viszont a halálakor esküjük dacára tüstént elárulták legbizalmasabb emberei „Különb-é ez énnálam?” meggondolással, és így választották Mátyás király fia, Corvin János helyett a nyilvánvaló senkit, Dobzse Lászlót királlyá. Az ország jövője itt el is dőlt, mert azonnal kialakult egy lappangó polgárháborús helyzet a „politikai nemzeten” belül. Egy lelki és politikai széthullás, ami egy váratlan parasztfelkelésbe és kollektív tébolyba torkollott. Ennek csúcspontján, 1514-ben pedig megjelent a másik Szentkorona – az, amit Dózsa György fejére megtüzesítve helyeztek, és ami átokként ígérte a tragikus jövőt. (A latin „sacer”, szent szó egyszerre jelent magasztosat és elátkozottat.)
Ez a belső háború elejétől végéig minden epizódjában értelmetlen. Végzetessé pedig attól vált, hogy Zápolyai János kimentette a feldühödött parasztok kezéből halálos ellenségét, a „sánta Báthoryt” – aki majd 12 évvel később megkoronázza az ellenkirályt, Habsburg Ferdinándot, és ezzel beteljesíti az ország végzetét: kettéosztottság, török hódítás, idegen dinasztia.
(Zápolyai János bizonnyal nem volt jó uralkodó, kortársai nem ok nélkül csúfolták őt Katalin királynak”. De egy rossz király is sokkal többet ér, mint két jó – mert legalább az egységet képviseli. Ezért lett ez a végzetes, nem pedig önmagában a mohácsi csatavesztés. Hiszen Szulejmán 1526-ban és 1529-ben is kivonul az elfoglalt Budáról, és csak akkor szállja meg, midőn belátja, hogy a szétesett Magyarországot másképpen nem stabilizálhatja. Régibb történelmi tudatunk ezzel tisztában is volt, a katasztrófát Buda török birtokbavételében látta. A mohácsi csatavesztés, mint fordulópont, csak a 19. század elején, a romantika korában jelent meg.)
A sérelem a Szentkorona idejében kezelhető alkotmányos eszközökkel, ezt rögzíti az Aranybulla is. A Korona által hordozott Alkotmány kétségbe vonásával azonban csak a fegyveres felkelés marad, ha megújulnak a nemzet sebei („recrudescunt vulnera gwentis Hungariae”, ahogyan Rákóczi Ferenc kiáltványa mondotta), és éppen ez ama virágzás, amelynek a célja az állam rendjének helyreállítása.
A „virágzás”
A helyzet társadalmi anatómiája és az ezen kialakuló történet hat pontban így foglalható össze.
1. „Meghalt Mátyás király, oda az igazság”. Ez a jellegzetesen magyar mondás azt jelenti, hogy az igazság érvényesülése személyhez kötött. Sőt, minthogy a mi konkrét világszemléletünk nem fogadja el valóságnak azt, ami nem érvényesül, számunkra ez az igazság mintha nem is létezne. De a helyreállítása mégis megkísérelhető, így viszont ez a kísérlet valósággal metafizikai többlet-jelentőséget kap, a világ teremtésére emlékeztet, és a politikai mozgalom éppen ettől válik általános értelmű „virágzássá”.
A magyar forradalmak, hogy jobb híján ezt a szót használjuk, mindig nevesítve vannak. Ezt az európai típusú forradalmakra távolról sem lehet elmondani. Természetesen mindig kiválasztódik egy vezetőjük, akit aztán többnyire azonosít is a történelmi tudat magával az eseménnyel – Orániai Vilmos, Cromwell, Robespierre – de nem köthetők az esemény kezdetéhez, amelyek valaminő eszmei tartalomból indulnak ki. Még Leninnek a nevét is jobbára utólag misztifikálták a bolsevik forradalom szimbólumává. Mi magyarok viszont bizalmatlanok vagyunk az „eszmékkel” (a szavakkal) szemben, ködevésnek tartjuk azokat, és csak a hiteles személyeket, illetve az általa mondottakat tudjuk elfogadni. Hitelessé pedig csak valóságos személyes teljesítménnyel válhat valaki.
Ez persze függ a történelmi körülményektől is. Az adott helyzetben van már valaki, aki láthatóan tett is valamit, tehát bízhatunk benne. Esetünkben ezek a következők voltak.
Bocskai István a 15 éves háború elején Gyurgyevónál ripityára verte a ruméliai beglerbéget, és kétségkívül felszabadította volna egész Magyarországot a török alól, ha rá bízzák a fővezérséget a válogatottan tehetségtelen fejedelmek és főhercegek helyett.
Rákóczi Ferenc maga a testet öltött magyar történelem. Anyja a magyar amazonkirálynő, Zrínyi Ilona, egyik nagyapja Erdély csatában elesett fejedelme, a másik a bécsújhelyi vérpad mártírja, mostohaapja a „kuruckirály”. És nem a személyes becsvágya, hanem a mérhetetlen tisztessége nem engedte meg, hogy kitérjen a történelmi kihívás elől.
Kossuth Lajos a reformkor és a jobbágyfelszabadítás hőse volt már, midőn a történelem a Honvédelmi Bizottmány élére helyezte.
Nagy Imre az 1953-as „új szakasz” meghirdetője, egyetlen rádióbeszéde után népszerűbbé vált, mint bárki ebben az országban Kossuth Lajos óta. Kinyitotta börtönajtókat, megszüntette a parasztok kínzását, szívós harcot folytatott a szörnyűséges zsarnok Rákosi Mátyás ellen. Az ő személye nélkül nincs 56, ha nem is volt olyan értelemben a vezetője, mint 48-é Kossuth.
Ez a „személyes múlt” még nem az ország vezetése, hanem csak eleve bizonyított helytállás.
2. Ciklikusan történik egy immár nem tolerálható jogsértés a hatalom részéről. Ezt voltaképpen az Aranybulla szerint kellene orvosolni, de hát a hatalom fittyet hány erre, a maga öntelt makacsságában. Mi viszont a hatalomra hányunk fittyet, a ius resistendi értelmében. Viszont „fej” nélkül az ilyesmi értelmetlen, vezető pedig az idoneitás egyedül megmaradt kiválasztási elve miatt csak az lehet, aki már láthatólag bizonyított. És mint látjuk, ilyenkor mindig meg is érkezik valaki, mintegy a melléklépcsőn…
3. Van azonban ezeknek a megmozdulásoknak egy mindaddig szinte láthatatlan szellemi alapja is, valami, ami lassan áthatja a társadalmat, és képessé teszi az Igazság helyre állításának a kísérletére.
A XVI. században ilyen a hitújítás. Bocskai népmozgalma elképzelhetetlen e lelki újjászületés nélkül. A szabadságharc „alapja” a Vizsolyi Biblia…
A XVII. században ilyen az alkotmányos függetlenségünk eszméje. Rákóczi szabadságharcát hosszú nemzeti küzdelmek előzték meg.
A XIX. században ilyen a polgárosodó haladás elve, a magyar reformkor negyedszázada ezt formálta ki úgy, hogy 1848-ban az Alkotmányt egyetlen pillanat alatt korszerűsíteni lehetett, és alapjává válhatott a nemzeti egységnek.
A XX. században ilyen a társadalom alá szorult parasztságnak a nemzetbe emelése, ennek, mint láttuk, van egy kulturális és egy politikai dimenziója is. A reakciós elnyomás zökkenőmentesen ment át a sokkal súlyosabb totalitárius elnyomásba, de éppily zökkenőmentesen érvényesült József Attila szava is: „Föl kéne szabadulni már!”
4. Egy bizonyos pillanatban azután elképesztő egység pattan ki szinte a semmiből, egy egység, amely mindig alulról kezdődik…
1604-ben a félig-meddig rablóbandának számító hajdúk „édes hazánknak hóhéri nem akarván lenni” átállnak Bocskai oldalára, és rögvest kiderül, hogy a sérelem az egész nemzeté.
1703-ban Esze Tamás, a jobbágyvezér kérésére jön Rákóczi Magyarországra, és bár először még szétveri Károlyi Sándor a jobbágyhadat, de néhány hét múlva ő is átáll, gyakorlatilag pedig az egész fő- és középnemesség.
1848-ban a pesti Pilvax-kör radikálisai a rákosi országos vásár részvevőire támaszkodva a 12 ponthoz lényegében országos legitimációt szereznek, a 48-as törvények ennek megfelelően hatályosulnak, a felszabadított jobbágyság ezért harcol, a közép- és főnemesség pedig megszervezi, szinte a semmiből, a független magyar államot.
1956-ban Budapest népe óriási tömegmegmozdulásban dönti meg a kommunista diktatúrát, a proletártól a grófig mindenki részese ennek.
5. Szinte egy pillanat alatt létre jön az egységből egy működőképes társadalmi berendezkedés, egy sajátságos, de hatékony államszervezet.
Minél bonyolultabb egy társadalom, annál nehezebb teljesítmény ez. Elég könnyű volt a XVII. században, midőn az államnak a főhatalom gyakorlásán, és ezen belül mindenekelőtt a hadviselésen és az adószedésen kívül alig volt még funkciója. A berendezkedés mindenesetre támaszkodni tudott a történelmi alkotmány fejlődésével kialakult rendszerre, nem utolsó sorban a vármegyei adminisztrációra.
1848–ban már páratlan dolog, úgy sikerült, hogy támaszkodni lehetett részben az ország közigazgatási irányítását eddig is intéző kancelláriára, részben pedig a fejlett megyei önkormányzatoknak a kialakult személyi-intézményi struktúrájára. Az irányítás, a rendkívül nehéz körülmények ellenére, mindvégig gyakorlatilag zökkenőmentes.
1956–ban pedig valósággal hihetetlen a teljesítmény. A semmiből létrejött nemzeti bizottságok azonnal át tudják venni a közigazgatást és az állami intézményeket, működőképes kapcsolatot tudnak teremteni a felső államvezetéssel, a munkástanácsok, az ipar gazdái pedig még a győztes túlerőt is sakkba tudják állítani.
6. A „virágzás” rövid ideig tart. Végső soron mindig túlságosan erősnek bizonyulnak a külső erők.
1604-1606, midőn megmérgezik Bocskait, ismét kezdődik a zűrzavar.
1703-1711, a kurucok végül a túlerő előtt kompromisszummal leteszik a fegyvert. Katonailag a felkelés ügye akkor már rég eldőlt, a francia szövetséges 1704-es blenheimi vereségével.
1848-1849, egy összeurópai reakciós koalíció, amelyet a pénzvilág érdekei mozgattak, a maga hatalmas túlerejével leveri a magyar szabadságharcot.
1956 október-december, a több oldalról is felbiztatott szovjet hatalom, a maga elsöprő túlerejével leveri a függetlenségi mozgalmat és a társadalmi szerveződést is.
Közös mindezekben az, hogy nem belső fogyatékosságok, hanem külső erőszak vetnek véget a „virágzásnak”.
Ezek után egy évszázadig élünk – az emlékéből… Ekképpen:
A nemzeti királyság álma a XVII. században elvezet Rákóczihoz.
A kuruc hagyomány a föld alól kibújva 1790-ben kanonizálja a „Rákóczi-indulót”.
A mai napig él a Kossuth-nóta.
1956 mítosza meghódította a világot.
Félidőben
A kép teljességéhez azonban hozzá tartozik még valami: a ciklus „félideje”, ami szintúgy ismétlődik, de elvetélt kísérletek néven foglalható össze.
1670. Wesselényi Ferenc összeesküvése.
1795. Martinovics Ignác összeesküvése.
1918. Károlyi Mihály és az „őszirózsás forradalom”.
1989. Az „ellenzéki kerekasztal” és a rendszerváltás.
Ezeknek az eseményeknek a struktúrája is nagyon hasonlít egymáshoz, de nagyon különbözik az előzőektől. A jellemzői az iménti felsorolás csoportosításában az alábbiak.
1. Az emblematikus személy mögött nincsen olyan érdemi tett, ami igazolná a hitelességét.
Wesselényi Ferenc ha nádor volt is, személyében nem volt túl jelentős, érdemileg semmi különös nem fűződik a nevéhez. Valószínűleg az európai hírnevű nagy Zrínyi Miklósnak lépett a helyébe, akit a végzet vadkana idő előtt pusztított el. Maga az összeesküvés is egy értelmetlen, elhúzódó dolog volt, amiben az érdemi probléma bonyolultságán kívül vezetőjének a határozatlansága is szerepet játszott.
Martinovics Ignác apát igen tehetséges és igen kétes jellemű ember volt, besúgó és összeesküvő egy személyben. A neve is ismeretlen mindenki előtt, kivéve azokat a tiszteletre méltó jozefinistákat, mint Hajnóczy József, akiket elkápráztatott, majd behúzott a csőbe vitathatatlan energiájával.
Károlyi Mihály fiatal arisztokrataként került a Függetlenségi Párt élére, és a háborús összeomlás hozta őt olyan helyzetbe, hogy vezéralakja legyen az őszirózsás polgári forradalomnak. Érdemleges teljesítmény nem állt mögötte, a választójogi követelésen kívül, ami egyébiránt általános követelés volt, és a háborúellenes beszédein kívül, ami ugyan közhangulat volt már, de csak „beszéd”, és rögvest ki is pukkant, amint cselekvésre lett volna szükség.
Antall Józsefet meghívták a legfontosabbnak ígérkező új pártszerveződés elnökének. Ennek a szerveződésnek az előkészítésében éppoly kevéssé vett részt, mint az előző évtized kommunizmus-ellenes műhelyeiben és mint 1988/89 társadalmi megmozdulásainak szervezésében. A neve éppen ezért teljesen ismeretlen volt, „igazolt teljesítmény” nélkül.
2. Történelmi kihívás, vagyis jogsértés mindegyik esetben van, ez közös vonása az előzőekben leírt „virágzással”.
1670–ben az alap a király esküszegése volt. 1664-ben a győztes szentgotthárdi csata után olyan megalázó békét kötött a törökkel, amit csak egy súlyos vereség után szoktak, és ezzel megszegte koronázási esküjét, vagyis kötelezettségét az ország integritásának a helyreállítására.
1795-ben a francia forradalom átgyűrűző antifeudális eszméi mellett még lényegesebb volt az, hogy József császár végrendeletét, a jobbágyfelszabadítást, a nemesi rendek szemlátomást elszabotálták. Mivel József a hagyatéka szerint koronás királynak volt már tekinthető, reakciós utódjának, Ferencnek ez a manővere jogsértésnek minősíthető, noha a rendek asszisztáltak hozzá.
1918-ban a történelmi Magyarországot a vezetői háborús katasztrófába vezették, amiben lényeges szerepe volt a meg nem oldott társadalmi problémák sorának is. Ezeket a robbanásig feszítette a háborús szenvedés, nyomor és korrupció.
1989-ben gazdaságilag összeomlott a magyarországi kommunista rendszer, amely pedig azt hírdette volt magáról, hogy megelőzi a „kapitalista országokat” és növekvő jólétet teremt. Ezzel szemben az élet egyre rosszabbá és nehezebbé vált, és megoldatlan politikai problémák is sorakoztak e mellé.
3. Egységes szellemi alap ezekben az esetekben nem jött létre.
A Wesselényi-összeesküvés a belső gyengesége miatt csak úgy számíthatott volna sikerre, ha szövetséget köt a törökökkel – csakhogy az eszmei alapja a király ellen éppen az volt, hogy a király játszott össze a törökkel! Ezen a módon pedig nem lehetett a dolog célját egyértelműen megalapozni.
A Martinovics-összeesküvés a reformista külső kör mellett egy radikális belső kört is megszervezett, eleve rosszhiszemű volt tehát, és belsőleg is megosztott. A politikai nemzet, vagyis a nemesség megnyerését meg sem kísérelte, a jobbágyokhoz meg nem jutott el.
Az őszirózsás forradalom a hatalom összeomlásából keletkezett, és nem a saját erejéből. Egy elszigetelt radikális elitpárt egy pillanatra találkozott itt egy maroknyi munkás-forradalmárral és egy csoport fél- vagy egész rablóval, akiket a háborús évek züllesztő hatása nevelt ki. Egységes eszme-rendszere nem volt, a széthullott társadalom mindegyik rétege csupán az illúzióit vetítette belé, és ezek akkor is szétpattantak volna, ha a kormányzat rátermettebb.
A rendszerváltás szintúgy egy összeomlásnak, a kommunizmusénak a következménye volt, semmiféle egységes elgondolás nem állt mögötte, hanem mindenki illúzióinak az automatikus beteljesülését várta anélkül, hogy tudta volna, mit kellene tennie érte.
4. Mindezeknek megfelelően a társadalom is megosztott lesz, vagy legfeljebb közömbös. Semmiféle egység nem jő létre a társadalomban sem.
1670-ben a kuruc-labanc megosztottság igen megerősödött, szó se volt arról, hogy egységesen Wesselényiék mögé tömörüljön az ország, és mind a nemesek, mind a jobbágyok döntő többsége alapjában véve közönnyel figyelte az eseményeket.
1795-ben a radikális nemesség igen kis számú volt, a többséget a dolog legalábbis nem érdekelte. Sőt többet is mondhatunk ennél. Maga a per erősen alkotmánysértő volt, de a nemesi rendek mégis inkább lenyelték ezt, hogy a „jozefinistákon” üssenek vele. A legfontosabb érintettekhez, a jobbágyokhoz meg el se jutott az egész.
1918-ban a történelmi állam reformja helyett a nemzetiségek hangadói elszakadni kívántak. A földreformot a nincstelen parasztság nem ismerhette meg, bár bizonyára óhajtották volna. A nagybirtokosok viszont ellenezték, és a szocialista meggyőződésű Károlyi Mihály is csak fél szívvel, politikai szövetségesei kedvéért állt mellette. Az általános választást, az addigi ellenzék legfontosabb olyan követelését, amiben egységes volt, az események során legerősebbé vált szociáldemokrata párt kívánta megakadályozni. (Ez vezetett végül a kommünhöz.) A politizáló rétegek a történelmi határ minden módosításának ellene voltak, és ugyanakkor semmit se tudtak vagy akartak tenni a helyzet megmentéséért.
1989–ben a lehető legellentmondásosabb nézetek voltak arról, hogy mit is kellene csinálni, kezdve azon, hogy elég jó ez a szabályozott kommunista rendszer, csak néhány hibáját kell kijavítani, egészen odáig, hogy mindent el kell vetni, és mindenki csináljon a legcsekélyebb szabályozás nélkül azt, amit akar.
5. Közös jellegzetesség az, hogy a mozgalom felülről indul, és alulra le sem ér.
A Wesselényi-összeesküvés az ország zászlósurainak az ügye volt, ezek a társadalomtól eleve elzárkóztak, és a társadalom erre hasonlóképpen közönnyel reagált.
A Martinovics-összeesküvés szintúgy egy elitnek, a jozefinista reformereknek az ügye volt, a legcsekélyebb társadalmi kapcsolat nélkül. Éppen ezért volt például a per is olyan ormótlanul túlméretezett – hiszen ha megnézzük mi történt, hát mindössze néhány nemesúr magánlevelezését találjuk, amire végülis joguk van. Még „összeesküvésnek” is csak erős túlzással nevezhető. A véres megtorlás nemcsak jogsértő volt, hanem indokolatlan is.
Az őszirózsás forradalom a polgári radikális elit magánügye volt, társadalmi beágyazottság nélkül. A parasztságot, a vidéki polgárságot meg sem érintette, sőt a szervezett munkásságnak is inkább csak a vezetőit – ezért is lehetett oly önkényesen manipulálni a célokkal és az eszközökkel. Maga a nép végül még az országvédő háború iránt is közömbössé vált.
A rendszerváltás annyiból bonyolultabb és sajnos sötétebb képlet, hogy az alulról induló tömegmozgalomnak 1988/89-ben a csírái legalábbis megmutatkoztak. A politikai megállapodások az addigi vezetés és az önjelölt új politikai elit között éppen azt célozták, hogy az alulról induló szerveződést leszereljék.
6. Ezek a probléma-megoldó kísérletek végeredményben mind kudarcot vallanak, azonban nem csupán a külső túlerő, hanem a belső elégtelenség miatt is. A helyzet pedig, amit hátra hagynak, rosszabb, mint a megelőző. Ezekből azután nem is lesz soha nemzeti mítosz. Nem szoktuk ünnepelni azt, hogy Magyarország 1918-ban évszázadok óta először önálló lett – hiszen túl nagy volt ennek az ára. Már azt sem igen ünnepeljük, hogy megdőlt a kommunista önkényuralom – ezért is túl sokat fizettünk…
A Wesselényi-összeesküvést vérszomjas főkapitányok rémuralma és az ország kirablása követi.
A Martinovics-összeesküvést a hazai reakció emberöltőnyi prolongálódása.
Az őszirózsás forradalmat kommün, fehérterror, az ország megcsonkítása és társadalmi tudatzavar, bebetonozódott, reformképtelen, korszerűtlen kormányzattal.
A rendszerváltást világháborúnyi veszteség, az adósság megsokszorozódása, a vagyon eltűnése, munkanélküliség, tömeges nyomor, a gyűlölködés megsokszorozódása és erkölcsi lezüllés.
A történelmi ritmus szerkezete.
Az egyes eseményeket a történelmi idő dimenziójában ábrázolva, egyszerű áttekintést kaphatunk a folyamatról.
Dózsa története a kiindulás. Mint láttuk, magában a szerkezetében hordozza az alapproblémát: „fej” nélkül nincsen szabadságharc, a „fej” viszont test nélkül tehetetlen. (Ady, amikor „Dózsa György unokájának” mondja magát, észre sem veszi, hogy valójában nemzeti katasztrófát kíván felidézni. A tisztábban látó, ám a szociális igazságtalanság miatt elkeseredett Kovács Imre másképp fogalmaz. „Nem kell félni, jó urak. Nem lesz itt több Dózsa György.” A pozitív lehetőségről nem beszél – de látni, hogy nem is zárja ki. Csodáról nincs mit mondani. De készen kell állni a fogadására.)
A mintegy 100 éves ciklus pedig, amiről Arany János írt, jól látható itt. Egyúttal az is, hogy a hullámmozgás sajátosságainak megfelelően nemcsak csúcspont van, hanem mélypont is. A hullámhossz megmaradt 100 év körül, de az amplitúdó, a kilengés egyre nagyobb lett. Bocskai, Wesselényi, Rákóczi még összehasonlíthatóak egymással. A magyar jakobinusok törekvései is részben beépültek 48-ba. De már Károlyi, aki a kor Kossuthjának képzelte magát, durván tévedett, 1989 pedig, minden szimbolikus igyekezete ellenére, valósággal az ellentéte 56-nak.
A hullámmozgás a struktúráját tekintve körmozgásnak felel meg, a következő ábra szerint.
A körmozgás lényege az, hogy nincsen határozott haladási iránya, hanem a helyzet folyamatosan visszatér. Sem a szabadság tényleges elnyerése, sem pedig annak a teljes, tehát a lelket is magába foglaló elvesztése nem következik be. Hamvas Béla úgy foglalta össze ezt, hogy „szabadság itt nem volt soha, de mindig megmaradt az utána való sóvárgás. És aki ezt feladja, az az igazi áruló.”
Itt rajzolódik ki az ősi kuruc-labanc ellentétnek a lényege. A szabadságért küzdő kurucok elbuknak, és ezt a labancok önigazolásuknak tekintik, „jobb, ha nem ugrálunk”. Mindazonáltal különbség van a „zenit” és a „nadir” által hátrahagyott helyzet között.
A zenit azt jelenti, hogy az „áloé-virág”, mint Arany János mondotta, hirtelen kivirágzik, mégpedig mindenki számára jól láthatóan, mert éppen ebben van Magyarország állammá szerveződésének a lényege. Kollektív módon szállunk szembe a sérelemmel, hogy azt orvosolhassuk. A nadir pedig azt, hogy az „áloé-virágot” egy önmaga által kiválasztott csoport üvegházban neveli annak a vélelmében, hogy mégis mindenkié. Az ebben rejlő elitizmus gyors bukásra van ítélve, mert erős külső ellenségei vannak és belső támasztéka nincsen.
A zenitet és a nadirt, a csúcspontot és a mélypontot összehasonlítva pedig a következő struktúrát kapjuk, az elemzésben leírtak szerinti csoportosításban.
Közös a kettőben a 2. pont, a kihívás (gravamen, sérelem) ami orvoslást kíván. De mint látjuk, alapvetően különbözik a belső struktúra, és különbözik a kimenetel, vagyis a sors is (6.pont)
A zeniten a bukás mindig külső meghatározottságú, a túlerő következménye, és ahogyan Ady Endre oly találóan mondta, mi itt útban állók vagyunk. De ettől még megmarad éltető erőnek, a megtartó mítosz részének. Ez az „örök kuruc” hagyománya, „szabadság a hó alatt”, mondhatnánk Jókai szavával. A Meglévőt ha elfogadjuk is, mint kényszert, de csak belső különállásunk fenntartásával. Igaz ez még a „labancokra” is, hadd ne mondjak itt többet Pázmány Péter esztergomi prímásunknál, a katolikus reformáció legnagyobb magyar alakjánál. Ez tud azután úgy kirobbanni, mint 1790-ben a Rákóczi-induló, a nemzeti reformkorszak tényleges nyitánya, mint 1848-ban a Talpra, magyar, vagy 1956-ban a „ruszkik, haza”!
Ennek a kuruc-mentalitásnak a lényege Hamvas Béla szerint „búskomorság, képzelődés, alaptalan remény, irreális vágyak, túlméretezett aktivitás és elhibázott erőfeszítés. Reménytelen harc a hatalom túlerejével, konokul ismétlődő nemzeti sors, hogy itt vidáman csak az élhet, aki idegen elnyomókkal szövetkezik népe ellen. De a dicsőség mégis a bujdosóé.”
A nadirban viszont a bukás nem kis részben, sőt talán első sorban belső fogyatékosság eredménye is, hiszen a történelmi hagyományunkban rögzültek szerint nem valódi „kuruc” mozgalom – „Dózsa népe” távol van tartva. Az emlékezetünkben éppen ezért csúf kudarcként rögződik. A „labancok”, a hivatalos főhatalomhoz hűségesek ilyenkor mindenesetre triumfálnak, önigazolást látnak a történtekben és segítenek berendezni a lojális országot. Egészen addig, míg kiderül, hogy ez az ilyen módon kiépülő abszolutista (kontroll nélküli) és bürokrata (gondolat nélküli) út sehová sem vezet.
A „nadir” tehát megerősíti a „másvalaki fejét” és még a lélekből is kiküszöböli mintegy az autonómia és ellenállás hagyományát. Mindeddig azonban mégsem vezetett ennek a teljes eltűnéséhez, csupán az alárendeltség „labanc-tudatának” olyan megerősödéséhez, amely a „kuruc-tudatot” egyenesen megszüntetni szeretné. Jó példa erre az elmúlt másfél évszázadunk március 15-éinek a viszontagságos története Hol ezért, hol azért nem volt igazán kedvére való a hatalomnak, ámbár csak néha lépett föl ellene a tőle várható erőszakkal – kivéve persze a kommunista korszakot, amely a „szabadságot” éppúgy, mint minden más fogalmat, „dialektikus”, orwelli módon értelmezi. „Szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad.”
Jelenleg a „labanc-történetírás” teljességgel triumfálni látszik. Szimbolikusan is kifejezi ezt, ahogyan „Kossuth a népvezér” szobrát kicserélik a „Kossuth a lakáj” szobrával, amit a zűrzavartól rettegő ellenforradalmi rendszer állított neki a húszas években. (Ez ugyan éppoly félreértés, mint a másik oldalról Károlyi Mihály hamis Kossuth-identifikációja.) Ötvenhat emléke is immár két évtizede okoz zavarokat, hiszen a rendszerváltásnak mégis csak a legitimációs forrása volt, viszont mint „népi mozgalom” önmagában is a felfordulást sugallja a hatalomra kerülteknek, és szimbolikusan is értelmezhetetlen. Mivel a ma uralkodó labanc-tudat nagyjából úgy fest, hogy a kuruc, az a kommunista, a kommunista meg az ördög. Ötvenhat viszont ekképpen megmagyarázhatatlan. Hadd hivatkozzam csupán Pongrácz Gergelyre, aki azt mondta, ugyan fogalma sincs, mennyi volt a párttag a Korvin-közben, mivel a harcolni érkezőktől a kutya se kérdezte, mégis tudja, hogy rengeteg. Nem véletlen, hogy még múzeuma sincsen ennek a hivatalosan létfontosságúnak tekintett történelmi eseményünknek, kivéve éppen Gergelynek az aprócska kiskunmajsai magánmúzeumát. (De hát mi is lenne egy efféle múzeumban, ami elkerülhetné a mai történelemhamisítást?) Csak ünnepi vitrine van, ahonnan is évente kivesszük és leporoljuk, lehetőleg aktuálpolitikai szempontok hangsúlyozásával.
Magam részéről annyit tennék hozzá, hogy éppúgy találkoztam tisztességes emberekkel a párttagok között, mint gazemberekkel azok közt, akik sohasem voltak párttagok. Vagyis az elválasztást másféle szempont alapján szoktam megtenni. Ami meg a népfelkelésünket illeti, 1989 óta minden alkalommal ott voltam a Corvin-közben, a magyar szabadságharc emblematikus helyszínén. Soha egyetlen kormányzati képviselővel sem találkoztam. Tán nem is volt tanácsos elmenniük a közvetlen demokráciának eme szimbolikus színhelyére, de hát a lényegen ez mit sem változtat. (Azt azért el kell ismernem, hogy eddig még egyszer sem lőttek ránk.)
A rendszerváltás két évtizedének a története tehát valahogy úgy fest, hogy labancok egymás közt torzsalkodnak. A kurucok ennek még tán örülhetnének is, ha nem volna mögötte az a gyanú, hogy ez árnyékbokszolás…
Van egy Talleyrandnak tulajdonított mondás. Állítólag azt mondta Napóleonnak, hogy foszd meg a magyarokat a történelmüktől, és akkor azt csinálhatsz velük, amit akarsz. A kérdés tehát az, hogy lehetséges-e olyan valóságos országépítő labanc hagyomány, amelyik egyszersmind feladja a Hamvas Béla által felismert „szabadság utáni sóvárgást”? Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Nagy Imre emlékének, a Dózsa-hagyaték tanulságának és annak a „népre támaszkodó politikának” az elvetésével, amiről Rácz Sándor, a nagybudapesti munkástanács forradalmi elnöke beszélt 1989. június 16-án, marad-e a számunkra megtartó erő, avagy ez nem vezet máshová, mint a magyar nemzet megsemmisüléséhez egy teljes önfeladásban?
A vegetáció láthatatlan erői mindezideig működtek és a következő elviselhetetlenségi ponton egyszerre kirobbantak, mint a száz évente kinyíló áloé-virág. Ez indított néhány éve egy álmélkodó bécsi történészt könyvének a megírására: „A magyarok – a vereségek túlélői”. Egy nép esetében ez megtörténhet, amíg ki nem irtják, vagy be nem olvasztják. Különleges viszont a ciklikus ismétlődés, vagyis, hogy mindig újra kezdjük, noha nem jutunk el sehová.
A vegetáció ritmusa a növény számára genetikailag meghatározott. De hogy a mi esetünkben, egy nép, egy társadalom történelmi életében mi lehet ez a különös meghatározottság, arról csak annyit tudunk mondani, hogy negatíve a Szentkorona államszervező szerepének a társadalmi-politikai meggyengülésével függ össze, pozitíve pedig társaslelkünk ama sajátosságával, amit Karácsony Sándor fejtett ki, a mellérendelés elvével. Senkit nem ismerek el fölöttem állónak, amíg ezt be nem bizonyította. De ha igen, akkor azonosítom őt a saját fölöttes-Énemmel, vagyis mitizálom. Rá ruházom át a függetlenségem centrumát és ettől fogva engedelmeskedem is neki. És ez a szerep az ő számára is olyan hallatlan belső erőt kölcsönöz, mint például Nagy Imrének a gyilkosok vérbírósága előtt.
Hogy ennek a százéves ciklusunknak mi az oka, az a történelmünknek a legnagyobb rejtélye. De megszakadni nem fog, legfeljebb a szabadság tényleges elnyerésével, vagy a történelmünknek és ezzel a létünknek a megszűnésével.
Illusztráció: A »Dózsa népe« Madarász-festmény fh.
Ezek is érdekelhetik!
Kiss Etele: A magyar korona kettős arculata →
Kész Barnabás: Magyarok vagy türkök? →
Pelyach István: A kézcsók →
