Hétvári Andrea: Jelenés

52 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
ISBN: 978-615-6180-99-5

eredeti ár: 1990 Ft
webshop ár:
1 590 Ft + 500 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás:

Jelenés címmel szonettkönyvet írni és kiadni merészség – és nyilvánvaló elszántság kérdése. Meg elképzelhetően a pontosságé is. Egyáltalán, a szonett, mint egy kötet állandósult formája, már önmagában elgondolkodtató. Hétvári Andrea a finom elmozdulások költője, így neki ennek a beszédmódnak a finommechanizmusa érthetően természetes és kézenfekvő. Munkái a megragadhatóság szempontjából megragadóan testetlenek. Ő írja: „a beteljesült lélek egyre csak ragyog, / belőle gerlék, csigák, angyalok / özönlenek, míg tart a test hiánya”. A szonett, klasszikus formájában, nem elsősorban történetfelidéző, sokkal inkább lélekmozgás-követő írói jelenés. A megtartott klasszikus – olykor önmaga lehetőségein belül természetesen áttrenírozott – szerkezet nála a gondolatiság tűnődő (tünékeny?) természetében vagy természetességében testesül meg, akkor is, amikor a feltehetően számára kedves, hozzá legközelebb álló Csontváry művei fölé hajolva töpreng, meg akkor is, amikor a maga tengerét, vizeit-tüzeit, nyugtalan felületeit szemléli, megvalósulni akaró lét-töredékeit rakosgatja egymáshoz, vagy válogatja egymástól szét. A költő persze mindig magáról ír, akkor is, ha csak sejtjük jelenlé-tét, de nem találjuk meg a versekben. Akkor és úgy lehet ott saját jelentőségében. Nem rejtőzködés ez, sokkal inkább keresés, a belső utak önmaga számára is felfedezésre váró bejárásának a kísérlete. Végső soron világba vetettségünk legnagyobb és legfájdalmasabb dilemmája a megismeréshez magát felkínáló, behatárolt test, és az az elől menekülő, vagy csak abban örökre rejtőzködő lélek együttes létezése, összeláncoltsága. Valami olyasmi ez, amit Hétvári Andrea így emel bele az olvasással értelmezhetőségbe: „és végtelen betű- és fénykörök / közt ég a tűz, a test csak ékezet.” Gondolom, aki ennél közelebb akar kerülni a megismeréshez, az már a tévedés útjain tapos. A költői konkrétság lényege alighanem ez a megfoghatatlanság, amely túl és innen van a ráció definitív gőgjén.

Zalán Tibor

Mustrául kettő a kötet 43 szonettjéből:

Ómega

Emelkedik a víz a tengerparton,
előszivárog folyton az anyag,
összevarrják, de újra széthasad,
mint sokszor dúdolt, halvány, régi sanzon,

ecset végéről csöppen így a festék,
a születés olykor önkéntelen,
csak ne volna úgy, hogy mindig védtelen
a fedetlen test, ha ismét félretették,

s megunták formázni, fortyog az anyag,
egymaga erőtlen, s mindig új adag
lélek kell, mely egyszer elvezet

oda, hol minden árapály örök,
és végtelen betű- és fénykörök
közt ég a tűz, a test csak ékezet.

Jelenés

Csontváry Kosztka Tivadar: A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában
1904-1905, olaj, vászon, 236 x400 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Pulzál a lomb, mert rajtafelejtette
a mindenség a gyújtófényeket,
és kézbe veszi, mint egy skatulyát,
amiben foszfort, szikrát rejteget,

mindegy neki, hogy gyémánt vagy kavics,
a súlyuk így is egyformán nehéz,
ha agavé és ciprus közt sétálva
egyszer véletlen épp a mélybe néz,

csillagok helyett kövek hullanak,
árnyékok, fény és hajnalmaradék
felvillan, lobog, aztán megpihen,

s mielőtt bárhol, bármit mondanék,
megérkezik, hogy újra estét hintsen,
öröktől fogva jelenés az Isten.