„Nézd, a kékes iszapban kigyúlnak a csillagok”
•
Böszörményi Zoltán
Vasile Dan verseiről
Vasile Dan a jelenkori román irodalom egyik legizgalmasabb költője. Nichita Stănescu, Marin Sorescu, Mircea Dinescu költészetéhez hasonlítanám a leleményesség, a gondolatiság, a problémafelvetés, a világértelmezés terén. Nicolae Manolescu író, irodalomkritikus, a Romániai Írószövetség elnöke méltán tartja az Eminescu Kiadónál 2021-ben megjelent költő verseskötetét igen fontosnak és időtállónak.
A képzelet játéka, az absztrakt, abszurd helyzetek megteremtése, a befelé fordulás, a finom irónia és a szatirikus hang Vasile Dan költészetének főbb jellemzői. Lépten-nyomon elkápráztatja olvasóját azzal a metafizikába hajló groteszkséggel, mely hosszas töprengésre, továbbgondolásra készteti a befogadót. Mesterségbeli fogásai amilyen egyszerűnek tűnnek, annyira döbbenetesek és hatásosak.
A költő kitágítja a téridőt, elhelyezi benne a gondolat varázsmagját, és mint aki jól végezte dolgát kikönyököl a maga építette képzeletbeli ház ablakán, és megvárja, míg a mag szárba szökik, és azt is türelmes figyelemmel követi, amíg a növény kivirágzik, míg a végső ítéletet – csodálatunkat – ránk bízza.
Az alább közölt, Fekete méhek című verse is ezt a hangulatot, értelmi-érzelmi kontemplatív attitűdöt példázza. Sorokba rendeződő, zümmögő fekete méhek a betűk, magukba szívják a fehér papír minden nedűjét, minekután őket is felhörpinti az itatós ív. Szavaival a költő az erők természetbeni átalakulását, körforgását, az örök átváltozás látványát festi meg, miközben magunk elé képzelhetjük az ő mosolygós arcát, mintha azt kérdezné: Megihlettelek benneteket?
Az írás, a megszületendő szöveg, mely világot rejteget, átlibben a valóság határán, a vágyakozás libabőrös rejtélyébe száll alá. Ott toporog lenni, míg „a pernye bőrére írt szöveget” (Lenni) ki lehet tapogatni, a vakság metaforája az olvasat szellemisége lesz, a kedves pedig a szenvedő alanya az empirikus láttatásnak.
Az alább közölt versek mind tanúvallomásai annak az egzisztencialista paradigmának, mely a költő és költészete viszonyát, mint őserőt ábrázolja. Ez a lét ereje, energiáját a szóból nyeri. És ha a szavak kézirattá szerveződnek, akkor, ha oda belépsz, nem tudsz mágneses vonzásából kilépni, gravitációs ereje fogva tart életed végéig. A költői hasonlatok, a metafora szakralitása olyan, mint a mennyei szféra. Lehetetlen elkívánkozni onnan.
Az egyedüllét monumentalitása, amikor a költő megírja a versét, majd saját magának olvassa fel az elidegenedés, a befelé fordulás, a bezárkózottság, az elszigeteltség magányát idézik. Vasile Dan gondolatvilága törékeny vert csipkére hasonlít. Van benne elvágyódás, nosztalgia, mohaszerű érzékenység, az indulat ereje a rezignáltságban, az emlékek tündöklő sorjázásában szirének hangja csendül fel.
Vasile Dan verseit intellektuális játék, groteszkbe, abszurdba hajló villanások szövik át, beférkőznek az olvasó képzeletébe, aki akaratlanul is tovább írja a szöveget. Példa erre a Curriculum Vitae, Görögország, A sánta atléta, Az olvasás foglya, Pheidippidész, Fáradhatatlan dolgozom a múlton, Szabad szemmel, csakhogy néhány – alább olvasható verscímet említsek.
Az irónia hangján csendül fel a Munkás tévéhét című vers. Aktualitása mellbevágó. Jóslata – a vers utolsó sora –, mintha a mitológiai görög istenek templomának egyik jövendőmondója szájából hangzana el:
MUNKÁS TÉVÉHÉT
A mennyországban hét vasárnapból áll majd a hét.
A férfi felismeri asszonyát, és megbocsát neki.
Az asszony a másiknak végérvényesen hátat fordít.
Boldog karantén lesz, sine die
egy asztalhoz ülnek az ötletesek és ötlettelenek.
(Trump a Fehér Ház küszöbén
tárt karokkal fogadja
Joe Bident,
aki kedvesen
elbeszélget vele.)
Nyitott városok lesznek,
nyitott megyék,
nyitott lesz az ország.
Nyitott lesz Európa.
A La Manche csatorna kiszárad,
és amerikai vízumot mindenkinek ingyen osztogatnak.
A mennyországból nincs hova futnod.
Kína lesz mindenütt.
Néhány hétig éltem Vasile Dan versvilágában – akinek költészetét, Orbán Ottó, Petri György, Parti Nagy Lajoséhoz hasonlítanám – és nagyon jól éreztem magam benne. Jó szívvel, örömmel ajánlom minden versszeretőnek ezt a számomra felejthetetlen utazást.
Az alábbi versek Vízmag (Miez de apă) című kétnyelvű, 2023-ban az Irodalmi Jelen Könyvek és a Brumar kiadóknál Budapesten és Temesváron megjelent kötetben szerepelnek.
FEKETE MÉHEK
(Albine negre)
Az igazi betűk
fekete méhek
a szövegben
sorokba rendeződnek
kisebb vagy nagyobb
zümmögő rakásokba
s mint ki fogytán az idővel
nagy igyekezettel
az utolsó cseppig
kiszívják a fehér oldal
nektárnedűjét
mielőtt őket is mind
felszippantaná
az itatóspapír.
A4
(A4)
A sivatag számomra olyan
mint egy A4-es oldal,
melyben valamilyen életformát
keresek,
olyat, amilyen
csak egy sivatagban létezhet,
lehet az enyémben,
de első szám harmadik személyben;
fehér hideg tűz vesz körül,
ez az én tikkadt bőröm,
erősen a karjába szorít,
egy soha véget nem érő szöveget
írok rá,
melytől,
ha a reggel izgalmában elveszítem,
mint kígyótól menekülök.
LENNI
(A fi)
Semmi nyoma annak, hogy itt voltál,
mintha a levegőben kúsztál,
a vízen lépkedtél volna át,
kialvó tűz füstje lennél.
Szombat az a nap,
amikor mind az öt érzékszervem
készen arra, hogy velem legyél.
Meddig szem el sem lát, oly messziről
érzem illatod.
Megkóstollak és elhelyezlek palotám egén,
a meg nem születettek, névtelenek közé.
Mielőtt lábra állnék,
a hátam mögött látlak.
Újholdkor az éj csendjében
hallom, amint lassan lapozod
az éppen elkészült oldalt.
A KÖNYV
(O carte)
Mint folyó, mely ráérősen,
mélyen kanyarog a fel-feltűnő
homokpartok között, olyan az a könyv.
Zavaros, váratlan örvények vize ez
melybe, ha belépsz,
életed végéig
nem tudsz onnan kijönni.
Vagy, mint vízesés, párája körülötted,
eget, földet, mindent megpuhít,
bőröd nedves öltözék
egyre zsugorodó testeden.
Ez az első olvasmányod,
mellyel elindulsz az életbe,
hullámaiban a részletek,
bizalommal lépj
csak rájuk,
nézd, amint a kékes iszapban
kigyúlnak a csillagok.
CURRICULUM VITAE
(CV)
Holnap a mai verset írom meg.
És mit gondolsz, mi történik,
ha a kulcslyukon keresztül a tegnapba nézel.
A tejfogak, melyek a Tiszta ész kritikája
első olvasatakor kihullnak.
A megfordult fej, mint az apokalipszis
vasárnapi új olvasmánya.
Az, melyben összetett kezed
lemossa a Korona-vírust.
SZIRÉNEK DALÁT HALLGATOM
(Ascult sirenele)
Itt a tavasz, halld
az új napéjegyenlőség levegőjét
felsebző szirének énekét.
Fentről, az utolsó emeletről,
lentről, a nyers-zöld gyepen gyalogolva,
úgy tűnik, itt senki sem lakik,
az utcák mégis kivilágítva,
napéjegyenlőség van,
életzajos hely.
A szirének sóhaja felhasítja
a friss hajnali űrt,
megzabolázva,
kitartóan egy irányba rohannak.
A behegesztett házak kapui,
az ablakokon leeresztett rollók,
az ólomnehéz tetők
annyi de annyi vékony hangú
szűz angyal kezdő énekét bújtatják.
GÖRÖGORSZÁG
(Grecia)
Vajon miért nem utaztam soha Görögországba?
Tulajdonképpen ez az első ország,
melyet jobban megismertem.
Ott minden a helyén volt.
A költők a pokolban,
természetesen szeretetből.
Szókratész az athéni férfiak színe előtt,
akik bármennyire is igyekeztek,
mégsem tehettek semmit ellene.
Platón a barlangban
az ideák árnyaival,
Diogenész, a Cinikus
egy igen kényelmes hordóban,
egyedül.
Voltaképpen úgy hiszem, ez történt,
és én nem akartam egy másik Görögországot.
A SÁNTA ATLÉTA
(Atletul șchiop)
Reggelre már messze voltam,
zsebbe süllyesztettem kezem.
Hátam mögött hajnalpír,
a hetedik napon esett az eső,
a templomban elrejtőzött a félelem,
és a legforróbb esküszövegek,
megfeledkeztem a sarkamban
arról a tövisszóról,
én sánta atléta,
kit kihagytak a szótárakból.
Tegnap a szent atya, a pápa
fehér öltözékben rótta Róma
elnéptelenedett utcáit.
Ez az utolsó láthatatlan bevándorló
előtt történt.
A katakombákból is látták.
AZ OLVASÁS FOGLYA
(Cititorul captiv)
Újra olvasva önmagam, szégyentelen történetek,
tragikus szereplők, példátlan intrikák,
szemtelen vágyak kirabolta könyvtárak
foglya lettem,
bár kora reggel csak egyetlen vízmagot látok,
egy tűzcseppet a nyelvemen,
egy utolsó olvasható verssorban elhunyt
nemes dinasztia vérfoltját,
a köd kristályszálaiból idejében
hideg szőtte öltözéket,
egy botrányos tolvaj ártatlanul idegen élményeit,
egy lány mosolyát
az egyetlen páratlan számú házsorban,
míg a felszín alatt, egymás hegyén hátán,
a többiek éltek,
senki sem láthatta őket,
mindnyájan egyirányba rohantak.
PHEIDIPPIDÉSZ
(Fidipide)
Vannak napok, amikor verset írni
olyan illetlenség,
mint fütyülni a templomban.
Vannak napok, amikor egy irdatlan erő,
úgy hódít meg,
mint villámlás és dörgés kísérte
nyári zápor.
Vannak napok, amikor a sima úton
úgy botlasz meg,
mint a maratoni atléta.
Egy mesteri beszéd következetlensége:
Győztünk!
Pheidippidész.
FÁRADHATATLAN DOLGOZOM A MÚLTON
(Lucrez de zor la tercut)
Mint minden pórul járt, néha-néha
elveszítem új írásaimat a szövegszerkesztőmben.
Hogy megmaradjanak,
kézzel lemásolom őket.
Lám, mégis, a két legújabb írás,
mely egy pillanatra boldoggá tett,
eltűnt.
Csak az ötlet maradt meg belőlük:
fáradhatatlan dolgozom a múlton,
úgy értem, az én múltamon,
kitartóan gyúrtam a tésztát,
mely egyre kelt és kelt,
emelkedett, felfújódott,
szóval remek, sütőbe való,
állapítottam meg,
ez a mindennapi kenyerem,
így kerültem egykori
Szent Ágoston* nyomába –
jelen a múltról,
jelen a jelenről,
jelen a jövőről.
*Szent Ágoston úgy véli az időről, csak mint jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a jövőről beszélhetünk. Ez a három idődimenzió pedig kizárólag az ember lelkében található meg, azaz lélekben mérjük az időt. Az emlékezés: jelen a múltról, a szemlélet: jelen a jelenről, a várakozás: jelen a jövőről. Az idő problémájának kulcsa tehát az emlékezet megjelenítő tevékenységében és elvárásainkban van.
SZABAD SZEMMEL
(Cu ochiul liber)
A régi román nyelv harcmezején
szabad szemmel is látni, mint szárad ki lassan,
nyálkás mocsár lesz a tó, melyből csodával határosan
még itt-ott kidugja fejét egy tavirózsa,
melléknév, árva főnév,
mint Nichita Stănescu esetében, ki hazavitte
a román nyelvet, és gonddal
egyedül nevelte
Amza téri
pici lakásának kertjében,
és posztumusz hagyatkozott egy-egy ingázó
fiatal tanárnő érettségi tételében,
aki majd szorgalmasan, sűrű szitáján átereszti
a régi morfológia,
az új mondattan és helyesírás szerint,
melyet a decemberi forradalmat követően,
a Román Akadémia mérnökei
löttyentettek eléjük.
A TEKNŐSBÉKA ÉS AKHILLEUSZ
(broasca țestoasă și ahile)
A mese a gyorslábú Akhilleuszról,
aki sohasem érte utol a teknősbékát,
mert az csalt a startnál,
így szól:
én ő vagyok, az a teknősbéka,
legalább százéves,
a páncélomra apró, szabad szemmel
alig látható betűkkel önéletrajzomat írta rá
a családfám,
mely elvész véremben,
szüleim egymásba bonyolódtak,
tehát nem vagyok egészen vadonatúj,
a fiatal Akhilleusz futás közben olvas,
anélkül, hogy utolérne,
csak,
kész, kész.
Fordította: Böszörményi Zoltán
Illusztráció: Iszapon a csillagok
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
