Ványai Fehér József: Cserekenyérről és rákokról
•
„Az Amarcord 1973-ban készült színes, olasz–francia film. A cím az olasz „io mi ricordo” (jelentése: emlékezem) romagnai tájnyelvi változata (a m’arcord), a forgatókönyvíró Tonino Guerra egyik verséből származik. Noha Federico Fellini világsikerű alkotását önéletrajzi jellegű műnek tartják, a rendező kitartóan cáfolta, hogy valóban saját fiatalkori élményei ihlették. A forgatás 1973 januárja és júniusa között zajlott”.
A Vágásszél csibészt csinál belőlem, ezért a családi kupaktanács úgy dönt, hogy felügyelet alatt a helyem. Mivel anyámmal és apámmal ritkán találkozom, legföljebb este, apjával még olyankor sem, későn jár haza, én már alszom – nevelőnőm nagymama lesz. Nálam négy évvel idősebb nővérem nem alkalmas ilyen feladatra, hiszen még ő is gyerek, és amúgy sem fogadok szót neki. Vitáink, veszekedéseink nem vészesek, de gyakran azon is összekülönbözünk, hogy ki söpörje lapátra a szemetet, vagy egyáltalán: ki hozza oda a célszerszámokat.
Nagyi próbálja komolyan venni feladatát, de nincs könnyű dolga velem: ha rám tör a mehetnék, kivárom a megfelelő pillanatot, például amikor ő bemegy a házba, hirtelen fellépek a kiskapu keresztlécére, onnan a zár kilincsére, majd a lábam átrakom a legmagasabb ponton, átdobom magam, aztán uzsgyi!… Ha labdapattogtatást hallok az utca felől, nem bírok ellenállni, csatlakozom a bőrfocis galerihez, aztán irány a vágásszéli pálya.
De most Farkas pékhez bandukolok Cecília nagymamám oldalán, ő megfogná a kezem, de nem hagyom, elrántom, nem vagyok már pisis. A cserekenyér cipóját imádom letörni, aztán befalni, bár tudván tudom, ezúttal nem lesz rá lehetőségem, nagyi nagyon szigorú, ilyenben nem ismer tréfát, ő nem hoz haza a péktől szétmarcangolt kenyeret. (Azt már én is megértem, hogy a cserekenyeret azért hívjuk cserekenyérnek, mert régebben lisztért is adták, noha mostanában inkább csak készpénzért). Elhaladunk Szilágyi hentes üzlete előtt, a nyitott ajtón át megcsap a húsok jellegzetes illata, szaga, a kirakatban lecsókolbász és fehérszalonna, elcsordul a nyálam. Egy pillanatra látom Szilágyi hentes fehér svájcisapkás (ilyen csak neki van az egész környéken) és fehérkötényes alakját a pult mögött, arca pirospozsgás, mint az egészséges vöröshús a kampóra akasztva, kezében bárd. Kissé ijesztő látványt nyújt így, de mi, gyerkőcök nem félünk tőle, jószívű öregúr benyomását kelti, aki azért a legújabb slágernek számító felvágottat sem adja ingyen. A felnőttek némelyike azt hiszi, hogy Szilágyi hentes még mindig magánzó, olyan magabiztosan űzi mesterségét, de nem, itt már minden az áfészé, a tanácsé, vagy a téeszé.
Nagyi és én sétafikálunk, nem sietős, a túloldalon feltűnik a Hajós úti bolt, de most oda sem megyünk be, a kockakőből kirakott kövesút másik oldalán, a kanyaron túl a barna iskolaépület, ahová három évig járok majd, a következő saroknál, a Sirály út kezdeténél Csaba borbély üzlete, az ajtó fölött réztányér díszeleg, lassan elérjük Farkas péket, érzem a sült kenyér illatát.
A pék előtt részeg emberbe botlunk, a középkorú, kreol bőrű, dús, fekete hajú férfi gajdolva és hadonászva közelít felénk. Nagyi, a pöttömnyi öregasszony nem húzódik félre, kezét fejemre téve, engem is védelmezve megáll, mint a cövek.
– Mondja, jóember, miért rúgott be ennyire már kora délelőtt? – szólítja meg a tántorgó alakot, mire a számomra ismeretlen fickó váratlanul magába roskad, s mintha hirtelen kijózanodna, normális hangot üt meg.
– Rákos vagyok, nekem már annyi –dünnyögi az orra alatt.
– Na és? – kérdez vissza azonnal Cecília, amivel meglepi a nyálcsorgató alakot. – Ha beteg, kocsma helyett keresse fel a templomot, s imádkozzon a Jóistenhez gyógyulásért!
– Nem úgy megy az, kisztihand! – gagyog újra amaz, s mintha megint elnyelné a mámor. – Isten meghalt, s mintha én is egyre kutyábbul érezném magam.
– Isten nevét ne vegye fölöslegesen a szájára, ha nem muszáj – feleli Ceci, s aztán otthagyja a manust, belép az üzletbe. A részeg eloldalog, én kint, a biciklitárolónál várakozom. Magamban azon morfondírozom, mit jelent az, ha valaki rákos. Talán lenyelt egy rákot, s az ki akar bújni a hasából? Nem értem. Felénk, az árkokban sok víz idején legfeljebb kecskebékát és vízisiklót látni, rákot nem. Arról hallottam már, hogy a rák folyókban, tengerekben él, sőt képeken is nézegettem fura alakját, félelmetesnek tűnt fel, pláne, hogy hátrafelé megy – de miért csinálja ezt, nem mer előre nézni?
– Mi az a rák? – kérdezem Cecit, amikor kezében hálóval, műanyag, lyukacsos szatyrával, benne a hatalmas, barnára sült cserekenyérrel megjelenik az ajtóban.
– Hát, az egy csúnya betegség, olyan emberek kapják meg, akik nem igazul éltek, nem ismerik az Istent – néz a szemembe, próbál szuggerálni.
– Biztos ez?
– Biztos.
– És az Isten?
– Ezt majd máskor beszéljük meg, nem az utcán, mert kihűl a kenyér.
Tényleg, a kenyér. Ráteszem e kezem, hogy érezzem melegét. Nagyi engedi, nem szól rám, pedig nem szereti, ha fogdosom a kenyeret.
Ezzel együtt kételkedem, de besorolok Ceci mellé, sőt megfogom a kezét, azt, amelyik szabadon van, nem tartja vele a háló fülét.
– Aki jól viselkedik, azt szereti az Isten, megóvja a bajtól – mondja pár lépés után, de nem válaszolok, hanem lassúdan, elgondolkodva lépdelek mellette hazafelé.
Álmomban rákokat fogdosok a legtisztább vizű patakban, amelyet valaha láttam, de az eleinte barátságos soklábúak kisvártatva agresszívek lesznek, kimásznak az edénykéből és megindulnak felém, csípnek. A legszemtelenebbeket hirtelen mozdulattal lesöpröm alsó lábszáramról, de egy-kettő tapadna, harcolunk. Csatakosan ébredek, talán győztem.
Illusztráció: Amarcord
Ezek is érdekelhetik!
Domokos Johanna: Homokos partú, hideg vizű óceán (kispróza), Nyári móka (vers)* →
Rácz Mihály: Cserepek →
Hoppál-Kovács Edit: Cián* →
