Interjú, beszélgetés

május 14th, 2024 |

0

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész)

* Kocsis István: Bolyai János estélye https://epa.oszk.hu/00400/00458/00398/pdf/Korunk_EPA00458_1970_08_1181-1201.pdf

(Az előző részt ld.: http://www.naputonline.hu/2024/05/06/az-ember-aki-vala%c2%admiert-is-tudott-elni-nemcsak-valamibol-iv2-resz/ )

KkF: Egy rendhagyó önéletrajzban írod a következőket: „És feltehetjük a kérdést: ha a táltos paripa a mai kutatót is átröpítheti Tündér­or­szágba (pontosan Tündér Ilona kastélyába), akkor az miért ne vállalhatná e rejtélyes utazást? Mert elvárják tőle, hogy jó hangosan azzal ijesztgesse el magától a táltos paripát, hogy márpedig metafi­zi­kai világ nem is létezik?”

Mire akarod felhívni a figyelmet a személyes tapasztalatok emlegetésével? Valóban arra, hogy „ha ké­pesekké válunk a táltos paripa hátán berepülni a Tündér Ilona kastélyába, és megtanulunk ott tájé­kozódni, akkor a réges-régi magyar élet legsajá­tosabb rejtélyei tárulhatnak fel előttünk”?

Úgy érzem, a fenti idézet sokak fantáziáját beindítja. Kérdés, hogy helyes irányban-e. Itt egy hosszabb magyarázatot kérnék tőled, kalauzolj el bennünket Tündér Ilona kastélyában!

KI: Igen, valóban arra hívtam fel a figyelmet – s remélem, bizonyítottam is –, hogy a táltos paripa a mai kutatót is beröpítheti Tündér Ilona kastélyába.

Ízelítő abból, hogyan próbáltam bizonyítani:

Igazoltam, hogy egy magyar lelkű olasz költő, Dante Alig­hi­eri írta meg az egyik legszebb köny­­vet a táltos pari­páról és Tündér Ilonáról – Is­teni Színjá­ték címen jelent meg e könyv ma­gya­rul, Babits Mihály gyö­nyörű fordításá­ban –, de Dante már nem merte nevén nevezni se a tál­tos paripát, se Tündér Ilonát, s ami­kor megtudta, hogy meg­annyi magyar népmese szól a táltos pari­páról és Tündér Ilonáról, s hogy a Magyar Király­ságban e meséket még „meg szabad érteni”, így fa­kadt ki: „Boldog Magyarország!”

Kimutattam, hogy a szakrális királyok beavatása legrejtélyesebb – de hajdan legmindennapibb! – útja: be­avatás a szakrális szerelem által. Felfoghatatlanabb megnevezéssel: a régi módon felfogott szüzességi fogadalom által. Azt kell megértenünk, hogy a táltos paripa és a Tündér Ilo­na kultusza mi­ért volt ebben a legfontosabb. De ámulva figyelhetünk fel arra, hogy bár nem könnyű megér­te­nünk, mi­csoda is a táltos paripa, a Tün­dér Ilo­na kul­tuszának a rejtélyeit még nehezebb felfog­nunk… Mert Tündér Ilona az, aki mitológiánkban és archaikus népme­sé­inkben sokkal rejté­lye­sebb, mint bárki, illetve bár­mi más. Gyakran nagyon ma­gasan he­lyezkedik el az Égi Hierarchiában (betölt­ve Nagyboldogasszony szerepkörét), de sok eset­ben ő is egyszerű boldog­asszony, Időt­len Égi Asszony. Ha „csak ennyi”, akkor az archaikus nép­mese hőse el is nyer­­heti a sze­rel­mét, és követ­kezhet a külön­leges lakodalom, amelyről nehéz meg­álla­pítani, hogy az Égi vagy a földi világban történik.

Az Égi vagy a földi világban? Tündér Ilona égi lény, de a régi korok ma­gyarja – mint a népme­sé­ben a legkisebb királyfi – elindult megkeresni. És meg is találta? Meg­találhatta az égi lényt, aki fényből való? Meg­találhatta, mégpedig a Tündér Ilona kastélyában… Ahova hogyan is jutott be? A táltos paripa hátán… Mindenekelőtt arra kellett te­hát képesnek lennie, hogy felismerje, meg­sze­lí­dít­se, majd megülje a táltos pari­pát, aki a népme­sé­ben csak parazsat eszik, nem is ehetne semmi mást, hiszen ő is fényből való… Hogyan tudta meg­­­­ülni a régi korok ma­gyarja a fényből való táltos paripát? Neki magának is fénybe kellett öl­töz­nie, hogy megülhesse. Ez az „átöltözés” volt talán a legnehezebb próbája a beavatásának.

Igen, amit felfoghatatlanul bonyo­lultnak hittünk, egyszerűvé válik, ha megértjük a me­sék táltos­ paripá­jának a titkát is. Annak a pari­pának a titkát, aki gyorsabban száll, mint a gon­do­lat. Mi a táltos paripa? A legna­gyobb önfegyelemmel, önmegtartóztatással összegyűjtött, meg­őrzött, majd fino­mított, átala­kított energia – „csodatevő” energia –, melynek beavató, teremtő erejét a mai magyarok közül is már nagyon kevesen ismerik fel, ezért elpazarolják vagy szunnyadni hagyják.

Miután  a táltos paripa  rejtélyéről már szóltam, a szakrális szerelemnek a  beavatást szolgáló gyakor­latai közül a legkevésbé rejtélyesre hívhatom fel ismételten a fi­gyel­met:  a szüzesség vállalására mint a régi magyar hitvilág bea­va­tásának egyik szokványos módjára.

Mindabból, amire felhívhatom még a figyelmet, talán a következők a legfon­to­sabbak: minden férfi beavatott elérhette az Égi Térben Égi Asszonyát, tündérét, „boldogasszonyát”, miképpen minden asszony beavatott megtalálhatta az Időtlen Égi Férjét magányos meditálás so­rán is, de bizonnyal megszokottabb és eredménye­sebb volt a páros gyakorlás. A szakrális szerelem páros gyakorlataiban is a szü­zesség vállalása a legfontosabb, azaz a mag visszatartása a férfiak ese­tében, illetve a férfiúi maggal párhuzamba állítható szubsztancia átalakítása a nők ese­tében,  de nyilvánvaló az is, hogy a szüzesség vállalása a régi korokban nem jelentette egyben a nemzéstől való tartózkodást, illetve nem jelentette a fogan­tatás tilalmát. Nem je­lentette tehát a nősülés, illetve a férjhez menés tilalmát. (De azt is tudomásul kell vennünk, hogy még az Időtlen Égi Asszonyunkkal, Tündér Ilonánkkal való egyesülésben sincs hétköznapi szexualitás. (Annak ellenére, hogy például páros gyakorlásra csak azok képesek, akik felülmúlhatatlanul nagy szerelemmel szeretik egymást.) Hogy is lehetne? Fény egyesül fénnyel… De a mai ember számára már az a megnyugtató rejtély, hogy – megismétlem – minden férfi beavatott elérhette az Égi Térben Égi Asszonyát, Tündér Ilonáját, „boldogasszonyát”, miképpen minden asszony beavatott megtalálhatta az Időtlen Égi Férjét magányos fénybe öltözés so­rán is… Miért megnyugtató ennek felismerése? Mert mitológiánk és archaikus népmeséink tanulmányozása is arról győz meg minket, hogy a régi időkben a páros fénybe öltözés volt a gyakoribb, de ma már fordítva van…

Összefügg ezzel, hogy  a régi magyar világban mind a férfi, mind a nő tudatosan kereste a másik felét, azt, aki mind a földi világban, mind az Élő Égi Térben az ő másik fele, és legnagyobb szeren­csének, mondhatni: csodának tekintette, ha meditációban Időtlen Énje azt a másik Időtlen Ént – Égi Asszonyt, illetve Égi Férjet – találta meg, akinek a jelen idejű énje éppen a házastársa, hiszen e rendkívüli esetben  már a földi létében is egészként létezhetett. Bi­zonnyal nem vé­letlen, hogy archaikus népmeséinkben a főhős pár­vá­lasztásakor e feltételnek rendszerint teljesülnie kellett.

A beavatási módot, amelyről beszélek, még a XI. században is jól ismerték. A következő századokban egyre kevesebben, majd  be­vonult a mondák, a regék, a mesék világába. (Hoztam fel példát arra, hogy e beava­tási mód Bocskai István korában, a XVI–XVII. században már nem élő, de még könnyen feléleszthető. Bocskainak ez sikerült.)

A nép­dalban ma is nyitva van az arany­kapu – Tündérország ka­puja –, ami­kor a régi magyar hitvilág szakrális szerel­mének a rejtélyére em­lé­kezik.

De a mai magyar csak emlékezhet rá, vagy megfelelő gyakorlatok sikeres végzésének köszönhetően valóban be is repülhet táltos paripája hátán Tündér Ilona kastélyába?

Mert annak felismerése a legfontosabb, hogy a régi magyar élet ma tanulmányozható személyes ta­pasz­­talatok által is. És ismételten feltehetjük a kérdést, amelyre a választ a kérdésedben már idézted: ha a táltos paripa a mai kutatót is átröpítheti Tündér­or­szágba (pontosan Tündér Ilona kastélyába), akkor az miért ne vállalhatná e rejtélyes utazást… Mert elvárják tőle, hogy akár materialista vagy ateista, akár nem, viselkedjen úgy, mintha materialista vagy ateista lenne, és jó hangosan azzal ijesztgesse el magától a táltos paripát, hogy márpedig metafi­zi­kai világ nem is létezik.

De ha sikeresen gyakoroljuk a fénybe öltözés gyakorlatait, amelyek csak az első sikerélményig nehezek, igénylik a legna­gyobb önfegyelem, önmegtartóztatás vállalását, és ezek vállalásának jutalmául válunk ké­pesekké a táltos paripánk hátán berepülni a Tündér Ilona kastélyába, ahol elképzelhetetlen, de magasztosságában felülmúlhatatlan élményekben lehet részünk…

Talán abból is vonhatnánk le fontos következtetést, hogy ezek az élmények gyógyító hatásúak, de intenzívebb élményt nyújtanak, mint a legerősebb, következésképp legkárosabb kábítószerek…

Valószínűleg nem lenne értelme segítségnyújtó szándékunknak, mert ha kábítószer fogyasztása elleni küzdelem élharcosait meg is tudnánk győzni, hogy érdemes lenne komolyan venniük a fénybe öltözés gyakorlatai nyújtotta lehe­tőséget, hisz gyógyító hatása könnyen bizonyítható… De azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy a veszélyeztetett fiatalok közül a tál­tos paripá­nak és Tündér Ilona kultuszá­nak a jelentő­ségét há­nyan fogják oly mértékben felis­merni, hogy el­szánják magukat arra, nem hagy­ják abba a fénybe öltözés gya­­korlatait addig, míg eredményt nem érnek el?… Én azt hiszem, hogy alig néhányan, vagy senki sem, és ép­pen azért, mert a fénybe öltözés gyakor­lá­sának ered­­­mé­nyessége nem képzelhető el rend­kí­vüli erőfe­szítés, összpon­tosítás, de elsősor­ban az önmeg­taga­dás, ön­meg­tar­tóztatás magas szín­vo­na­lú gyakor­lása nélkül.

Mit tehetnék hozzá ahhoz, amelyre már a kérdésedben idézett néhány mondat ráirányítja a figyelmet?

Ha már sugalmazni mertem, hogy a réges-régi szakrális királyok beavatásából a mi fénybe öltözésünkre vonatkozó következtetéseket is levonhatunk, akkor talán azt kell legkomolyabban vennünk, hogy a beavatás még réges-régen – a szakrális királyság korában  sem – nem volt a királyok, illetve a trónörökösök kiváltsága! Bizony nemcsak királyfiak vettek részt a beavatásban, nemcsak ők repülgettek táltos paripájuk hátán Tündér Ilona kastélyába. És erre nekünk, maiaknak, kései utódoknak nagyon büszkének kellene lennünk! Mert az volt a legszebb a régi korok beavatásában, hogy ezrek – tízezrek, százezrek? – vettek részt benne! Nem arról szól a réges-régi hagyomány emlékét őrző népdal, hogy nézzük, milyen szépen megy be az aranykapun a királyfi, és tapsoljuk jól meg, hanem azt mondja, hogy mindenki számára nyitva van az aranykapu, aki méltóvá válik arra, hogy beléphessen rajta. A népmesében sem arról van szó, hogy aki királyfinak születik, az oly méltóságosan és szépen repülhet be táltos paripája hátán Tündér Ilona kastélyába, hogy le kell borulnunk ámulatunkban, tenyerünket pirosra kell tapsolnunk lelkesedésünkben, hanem arról, hogy aki méltóvá válik rá, az bejuthat Tündér Ilona kastélyába… Amiről beszélek, azt csak akkor érthetjük meg, természetesen, ha figyelembe vesszük, mi is volt a rejtélyes szakrális hierarchia. Mi is ennek a lényege? A szakrális hierarchiában mindenki beavatásának minősége által meghatározottan foglalhatta el a helyét. A szakrális király a legfelső helyen áll a különös – a későbbi korok hivatalos hierarchiájánál sokkal rejtélyesebb, de áttekinthető és ezért megbízható – szakrális hierarchiában, de nem másért, mint azért, mert beavatása magasabb színvonalú, mint az országa többi beavatottjáé. A legkönnyebben felfogható különleges képessége a szakrális királynak: látta a jövendőt. A legnehezebben felfogható különleges képessége: alkalmasnak kellett lennie arra, hogy méltóképpen tartsa a kapcsolatot az Égi világgal. Arra kellett tehát alkalmasnak lennie, hogy Isten akaratának méltó közvetítője legyen.

Mikor először írtam e kérdésekről, arra is vá­la­szolnom kellett: szabad-e írni róluk? De arra is: jo­gom van-e hallgatni róluk? Szerencsére felis­mer­tem, hogy Danténak ugyanaz az alapélménye!

Amit Dante az Isteni Színjátékban elmond a szakrális szerelemről, az bizony nagyon hasonlít arra, amit a régi magyar hitvilág emlékeit megőrző mitoló­giában megismerhetünk. Igen, a régi magyar hit­világ boldogasszonyait, tündéreit is felidézi Dan­te Beatricéje. Ezért mondhatjuk azt, hogy a régi idők magyarja is bizonnyal bejárta azt az utat, amelyet később Dante. Neki is volt Beatricéje, azaz Tündér Ilonája. Akivel miképpen is találkoz­ha­tott? Fénybe öltözötten… Bizony, Dantét olvasva is a régi korok magyarjainak a világában járunk. Dante Beatricé­jé­nek a rejtélye talán ma már nem is fejthető meg a régi magyar hitvilág ismerete nél­kül. Természe­tesen Petőfi János vitéze Iluskájá­nak és Vörösmar­ty Csongor és Tündéje Tündéjé­nek a rejtélye sem.

Most hol van Tündér Ilona kastélya, a régi ko­rok magyarjai beavatásának a kastélya? Nem  könnyű erre válaszolni, mert az bizony messzebb van, mint a Tejút, de közelebb is lehet, mint egy kép a szobánk falán…

KkF: Ugye nem veszed személyeskedésnek? Neked milyen élményeid vannak a tündéri világból?

KI: Sokáig töprengtem azon, miképpen lehet és miképpen szabad leírnom, hogy mitvlátunk Tündér Ilona kastélya leírhatatlanul varázslatos termeiben. A kérdés hamar eldőlt, mert csak a szépirodalom eszközeivel voltam képes beszélni róla. A drámai monológok segítségével.

Elvont fogalmaink helyett a szóképek segítségét vettem igénybe, nem éppen úgy, de hasonlóképpen, mint a népi mesemondó hajdanában, amikor Tündér Ilona kastélya  leírhatatlanul va­rázs­latos termeibe „varázsolta be” hallgatóságát.

Tulajdonképpen annak alapján mondok el részleteket a fénybe öltözést vállalónak a Tündér Ilona kastélyában szerzett élményeiről, amit átélt, az azért biztosan valóságos élmény, mert elképzelni nem lehet…

De mire döbbenek most rá? Többes szám harmadik személyben kezdtem elmondani – mégpedig szándékolatlanul! – azt, amit drámáim hősei egyes szám első személyben is könnyedén elmondhatnak.

Igen, most, interjúban feltett kérdésre válaszolván döbbenek rá arra, hogy arról, amiről szólni fogok, képtelen vagyok egyes szám első személyben vallani… Nem tudom pontosan, hogy miért, de vallomásomat most csak többes szám harmadik személybe rejtőzve tudom folytatni.

Hát úgy folytattam volna, ha nem döbbenek rá néhány másodperc múlva, hogy  többes szám harmadik személybe rejtőzve elmondott vallomásom nem hiteles. Vissza kellene térnem az egyes szám első személyhez, de képtelen vagyok rá… Mi a megoldás? Nem lehet más, mint az, hogy ha vallomásomat  drámáim hősei egyes szám első személyben hitelesen elmondhatják, akkor mondják is el. Döntésem tehát csak az lehet, hogy megbízom őket vallomásom elmondásával. Sokan vannak, ezért ki kell választanom közülük a legalkalmasabbat.

Egyébként nem én találtam ki, hogy ők is gyakorolták – mégpedig hasonlóképpen, mint én – a fénybe öltözés gyakorlatait, felülvén a táltos paripára, majd annak hátán  (azaz fényözön közepében létezve) berepülve Tündét Ilona kastélyába.

Nem mondom meg, hogy kit választottam ki, annak ellenére, hogy nem az én élményeimet, hanem a sajátjait mondja… De a magyarok – igaz, ma már nagyon kevesen – hasonlóképpen ülnek fel a táltos paripájukra, és repülnek be a hátán Tündét Ilona kastélyába… És ott hasonló, felfoghatatlanul magasztos, de lám, ráadásul elmondhatatlan  élmények átélése adatik meg nekik is, de ha drámában beszélnek ezekről, ők sem a közönségnek mondják, hanem ők is csak azért, hogy még jobban megértsék, mit éltek ott át… Nem, nem azért, hogy ne felejtsenek el semmit abból, amit átéltek, hisz reménykednek abban, hogy már másnap újraélhetik, majd nagyon gyakran.

Kiválasztottam azokat a részleteket, amelyeket semmiképpen sem hagyhat ki, hát máris kezdheti. Egy igazi drámai hős mondja el tehát saját élményeit, de azért tudja elmondani egyes szám első személyben, hogy mit élt át Tündér Ilona kastélyában, mert nem tudhatja, hogy egy interjú olvasóinak mondja… Éppen azért hallgassuk őt figyelmesen:

– A gerincem mentén felfelé áramló energia betölti a kopo­nya­üre­gemet. Mintha a kellemes feszítő nyomás a koponyám tetejét képes lenne felemelni! A nyelvemet neki­feszítem a száj­padlá­som­nak… Az energia most már lefelé áramlik, majd megint felfelé… Kering. De ez az energia engem mintha fel akarna emelni… Nem a testemet… A tes­tem­ből mintha felemel­kedne vala­ki… Aki aztán mindenen átáram­lik aka­dálytalanul… Fény, hát mi akadályozhatná? De közepé­ben va­gyok… Min­denhova, akármilyen messzire, akármilyen magasságba eljut. Az Ég Kapuján túl találja meg Időtlen Égi Énemet? Létezésem középpontja itt már Időtlen Égi Énem középpont­jában van? Időtlen Égi Asszonyomat ekkor már megtalálhatom… Eggyé válá­sunk­ban való­ban nincs hétköz­napi szexualitás… Egésszé válás. Ennek élménye.

Ó, mindegy most számomra, hogy miképpen tör­tént, ami történt… Nem az a fontos, hogy miképpen tapasztalhattam meg, amit meg­tapasztaltam… Csak az lényeges, hogy megtapasztal­hattam.

Igen, mi lehetne hihetet­lenebb, mint az, hogy megtapasztalhattam va­lamit, ami megtapasztalha­tatlan kellene, hogy legyen, hogy megláthattam, felis­merhettem valakit, akinek nincs anyag­ból való teste, aki tehát látha­tatlan kellene, hogy legyen… Mi tör­tént? Valóságnál valósá­gosabb va­lóságba voltam képes át­lépni, vagy becsaptam önmagamat, káprázatba menekülvén a való­ságból?! Meg­láthattam, felismerhettem az Asszonyt, aki Időt­len Égi Lény, és fénybe öltözötten várta, hogy feléb­resszem, mert Ő az én Időt­len Égi Énem másik fele? Csodának látszik ez a valóság, de attól valóság. Lehet, hogy felfog­hatatlan, de semmi sem személyesebb és valósá­go­sabb ennél… Har­mó­niaforrásról van szó, igen… Harmóniaforrásasszony? Időtlen Égi Asszony által ismer­tem meg én is a harmóniateremtés nagy miszté­ri­umát?

Mi történt velem?

Miképpen léphettem át a legtökéletesebb zűrzavarból a legtökéle­tesebb harmóniába? Földi zűrzavarból égi harmóniába? Káprázatból valóságba, földi káprázatból égi valóságba? Ó, csak az a fontos, semmi más nem fontos most, mint az, hogy amit felfogok, megértek, azt megtapasztalom és nem kitalálom! Ó, most már tapasztalatból ismerem a Dante titkát, az alkimisták titkát, a lovagok titkát… Ó, az Időtlen Égi Asszony, akit megtaláltam, valóságos, senki sem valósá­go­sabb… Ó, Ő az, akit kamaszkoromban nem mertem felismerni.

Később pedig… Ó, később is találkozhattam vele, csakhogy nem tudtam, mi történik?… Furcsa körülmények között is. Például ami­kor rádöbbentem, hogy az asszony, akit szeretek, nem egy, hanem két lény… Mikor az egyik, mikor a másik… A másik, aki fénybe öltözött. Ránézni alig mertem ilyenkor, megérinteni alig mertem… Igen, így volt! De nem vettem komolyan, ami történt.

Ó, nem leszek én többé egyedül… Megtaláltam Időtlen Égi Asszonyomat! Fénye való­ban hűs fény… Személyes… Fonhat ma­gának fényből takarót, mint Dante Beatricéje. Ő Minden Szépség… Ő maga a Har­mónia… Elindult, kö­vettem. Ó, nem én, hanem Időtlen Énem követte… Egy kastélyba… De ezt a tün­dérpalotát csak Ő lakja. Azaz nem, nemcsak Ő… Mindenkiből, akit sze­­rettem akár­milyen régen, mindenkiből valami, ami nem más volt, mint az Ő visszfénye… Ó, megadatott nekem, hogy Őt megtalálhassam! Különös, nagyon különös, hogy az Ő vilá­gában a sze­relem le­vet­kőzi a megszokott, a „földi” szexuális vonatkozásokat… Miért len­ne ez különös? A fény és az anyag külön­bözőségéből adódik…

A végtelen nyugalomban és csendben áradni kezd, mindent meg­semmisítve és mindent újjáteremtve áradni kezd a szférák zenéje… Igen, az Égi Asszonyomban minden benne van, amit egy élet során az asszonyok visszatükröztek… Mindenki Égi Asszonya egy Tündér Ilona?…  Fény-kaput nyit. Ő maga a Fény Kapu­ja… Kitárul a Fény Kapuja! Ó, a legcsodálatosabb földi asszony is csak rit­ka pillanatokban azonos azzal az önmagával, aki Kapuvá vál­hat. Igen, csak különleges pillanatokban… De a kapu, a Kapu az valódi… Akit kere­sünk, az mindig az, aki Kapuvá válhat… …

A Kapu mögött Tündér Ilona van… Egésszé vá­lunk? Azaz meg­találjuk a harmóniát?… Min­dig mindenkiben Tündér Ilonát keressük… Ha Őt megtaláljuk, meg­szólal a szfé­rák zenéje?!… Ó, amit én most megtudtam, átéltem, azt már régen át­élhettem volna? Asszonyaim által…

Fény-Asszony… Minden szépségből mindig Ő érintett meg… Megtaláltam… Köszönöm, Iste­nem… Mivel érdemeltem ki?

Köszönöm, Iste­nem, hogy megengedted nekem, hogy erre a legrejtélyesebb útra ráta­láljak… Méltóvá válhatnék felfoghatatlanul nagy kegyelmedhez? Hogyan köszönhetném meg méltóképpen?…

Tündér Ilona kastélya…  A tündérpalota Ő maga…  Beleolvad… Azaz a kastély Őbelőle tá­­­gul ki. Ott fogad… Mennyire valóságos? Ő minden valóságosnál valóságosabb… A palota szobáiban újra láthatom mindazokat, akik visszfényei voltak, akik visszatükrözték… Lá­nyokat, asszonyokat…  Benépesül a tündérpalota… Mindazokkal, akik Tündér Ilona visszfényei voltak, akik visszatükrözték… Ó, nem… Ők nem valóságosak… Vagy mégis?  Min­­­­denből és mindenkiből csak az van jelen, ami  örökkévaló… Min­denki Égi Asszonya egy Tündér Ilona?

Ó, mást is látok! Merjem felismerni, amit látok? Mintha Időtlen Égi Énem a másik felével, Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy különös égitestként, egy új csillagként létezne… Mint­ha akkor született volna, for­má­­lódott volna ez az új csillag, amikor Égi Énem és Égi Asszonyom eggyé váltak! A szférák zenéje is mintha ezt az eggyé vá­lást ünnepelné! Ó, mintha ez égitest közép­pontjában lenne létezésem közép­pontja…

Valóságos ez a csillag és a körülötte levő világ, az Égi Tér? Ez Égi Térnek való­ságosnak kell lennie, mert elkép­zelni nem lehet. Csak létezni benne… Az új csillagnak, mely benne létezik, való­ságosnak kell lennie, mert elkép­zelni nem lehet. Ó, mindaz, ami egész életemben, minden szerelmemben felfoghatatlan cso­dá­nak lát­szott, ez élő égitestben mintha felfogható valóságként volna jelen! E való­ság visszfényeire, tükröződéseire csodálkoztam mindig rá oly hatal­mas megdöbbenéssel… E valóság felfogható, de mintha csak tartalma volna, formája nincs… Létezhet tartalom forma nélkül? Ami egész életemben, minden szerel­memben felfoghatatlan cso­dá­nak lát­szott, annak mintha ez élő égitestben az összesűrűsödött esszenciája volna jelen… Ezért valóságosabb mindennél, amit valóságosnak hittem?… Ez élő égitest élő fényben fürdik? Ó, ez égitestben ott van az a tündér­palota is, amelyet először Égi Asszo­nyom, Tündér Ilonám otthona­ként is­mertem fel… Rejtélyei megfejthetetlenek ez új égitest­nek?… Fényből van, és fényben fürdik…

Valóban most született ez az égitest? Vagy létezett mindig, de én csak most fogtam fel a létezését? Való­ban közép­pontjában lenne létezésem középpontja? Ó, nem vagyok én képes ezt méltóképpen felfogni…

Hogy lennék én képes mindezt méltóképpen felfogni?! Tündér Ilonám, Időtlen Égi Asszonyom egyetlen titkát sem vagyok ké­­pes méltóképpen felfogni!  Az elmém végte­len – és benne van Időtlen Égi Asszonyom is? Ó, nem arról az elméről beszélek, amelyről a tudósok írnak! Olyan elméről beszélek, amely a mi valóságunkban is van, és más térben és időben is… Nem, nem lehet erről beszélni! Nem tudom elmondani, hogy mit tapasztaltam meg! Nincsenek hozzá szavaim! Ó, most új fogalmakat kellene alkotnom! Az elméről beszélek, igen, de nem arról, amelyről a kézikönyvek azt írják, hogy értelmi képesség, mert amit én nevén szeretnék ne­vezni, az egészen más. Olyan elméről beszélek, amely nem a mi megszokott, könnyen érzékelhető terünkből és időnkből való. És ar­ról, hogy agyunk e világi, de az elménk bizony nem e világi. Én rá­döbbentem… Én arra döbbentem rá, hogy az Ég Kapuján azért si­került belépnem, mert az elménk ott is van… Ott is van, a végtelenben is. És az időt­lenségben is… E pillanatban is létezik, de az időt­len­ségben is. Igen, az elmém az Égi Végtelen Térnek is része, és így lehet benne Időtlen Égi Asszonyom is! Ó, mit tapasztalhattam meg? Lehetünk egyszerre mindkét világban?! És nem az agy, hanem az elme világa a való­sá­go­sabb? Létezésünk abban a világban végtelen és időtlen? Ami­kor felemelkedtem, fényse­bes­séggel vagy annál is gyorsabban, amikor az Időtlenségbe és a Határtalanságba fele­mel­kedtem, akkor elmém égi terét és elmém időtlenségét tapasztalhattam meg? Ez a tér és az idő legyőzése?

Ó, mit éltem én át? Miután Időtlen Égi Énünk eggyé válik Időtlen Égi Asszonyunkkal, meg­tapasztal­hatjuk annak a valódibb világnak a Terét… És mily különös! E Tér érzékelése, még legelső érzékelése sem tűnik szokatlannak, felfoghatatlannak, meg­­nevez­hetetlennek, hiszen arra is rádöbbenünk megtapasztalásakor, hogy emlékeink vannak róla. Ó, már első szerelme­ink idejéből is… Csak emlék ez, csak visszfénye, csak visszatükröződése a valóságos­nak. De ez emlék által válik megnevezhetővé… Nemcsak felismer­he­tővé, de otthonossá… Ó, már első igazi szerelmünk tekintete ez Élő Égi Teret idézte meg?

Az a tekintet azért volt annyira titokzatos, annyira varázslatos? Miféle rejtély ez?

Ó, csak azt fogtam fel, hogy Időtlen Égi Asszonyunkkal való eggyé válásunk pillanatában, az Egésszé válásunk pillanatában – pillanatában? időtlenségében! – semmi mással össze nem hasonlítható, mégis isme­rős közegbe ke­rülünk! Ismerős közegbe?

Igen, mert… Ó, én most az Égnek azon állagáról beszélek, amelyről valóban fogalmat alkothattunk volna, ha képesek lettünk volna felfogni, hogy mit idéz meg a földi világunk asszonyainak a tekintete. De hogyan is lehettünk volna képesek ezt felfogni?!

Ó, amit én most megtapasztaltam, az leírhatatlan szavakkal! Nemcsak kellemes… Mi az, hogy kellemes, üdí­tő, boldogító, má­morító? Ó, ezek most üres sza­vak­nak tűnnek, mert amit átéltem, megtapasztaltam, az sokkal több… Ó, csak leegy­szerűsíteni tudom! Megha­tározott állaga van e Térnek, ez Élő, igen, Élő Térnek, védelmező Térnek…

Miért nevezhetem Élőnek? El­merülvén benne, az Időtlen Égi Énem és Időtlen Égi Asszonyom alkotta különös égitest miért érzékeli Élő Térnek? Élő­nek, védelme­ző­nek. Teremtőnek is? E Térnek kell, hogy legyenek meghatároz­ha­tó tulaj­donságai! Van ellen­állása? Na­gyobb ellenállása, mint a le­ve­gőnek?

Ó, milyen értelmetlen kérdéseket teszek fel! Annyit tudok, hogy az Élő Tér érzékelése leírhatatlanul hatalmas élmény, hatalmasabb él­mény el sem képzelhe­tő… E Térnek hangja is van. Hang­­­­ja? Zené­je… Élő Égi Tér, védelmező Tér… Élő Égi Tér, melyben felhangzik a szférák zenéje…

Arról beszélek, miképpen érzékeli a Fény az Élő Égi Teret, a Teret, amely az ő otthona?… Ó, én most tulajdonképpen csak arra döbbentem rá, hogy ez Élő Égi Tér a megszokott térnél, földi terünknél mennyire valóságosabb! Ó, ez Élő Égi Teret oly intenzitással érzékeli az az Egész Énünk, az az Időtlen Égi Asszonyunkkal eggyé vált Időtlen Égi Énünk, aki végre Egészként létezik, különös égitestként, új csillagként létezik, amilyen intenzitásról sejtelmünk sem lehetett… Ujjongva ismerkedik az Élő Égi Térrel, benne élvén… Meghatá­rozott állaga van bizony az Élő Térnek, Égi Térnek… Megtapasztalható, megismerhető! Benne létezni a leg­­valóságosabb létezés… Élő Égi Tér! Kifejezhető szavakkal, hogy milyen? A sivatagi vándor napokig száradó torka ismerhetné fel az első kortyban? A méh az első virágban, amelyre rászállhat? Ó, ezek is semmitmondó hasonlatok!… Élő Égi Tér… Ó, a szférák zenéjéről mily ke­veset tudtam eddig! Az Élő Égi Tér hangjáról…

Fényözön közepében létezem… Egész­ként… Égi Énem és Égi Asszonyom eggyé vál­tak… Ez eggyé válás élménye hogy is lehetne kifejezhető? Fény, mely kiteljesedik? Végte­lenné teljesedik ki, majd összehúzódik… Hogy határai lehessenek… Hogy érzékelhesse az Élő Égi Teret…  Melyben biztosan nem csak egyetlen égitest létezik… Miért nem látom a többit? Az Élő Égi Tér mintha hatalmas fényö­zön volna, de tengerek születnek benne… Csillagként létezve azokban a tengerekben meg lehet fürödni… Megfürödni benne? Elmerül­ni… Miért nevezem tengernek? Tengernek ne­vezem, mert színe van? Mélykék… A másik tenger mélybarna színű… Földi asszonyok tekin­tetében lehetett így elmerülni?… Elmerülök az Élő Égi Térben, melyet földi asszonyok tekintete már réges-régen megidézett, és keresem benne a többi élő égitestet… Lakóit? Miért nem ismerem fel őket? Itt kell lenniük… Tudom, hogy nem vagyok egyedül… Ahol Időtlen Égi Énem a másik felével, Időtlen Égi Asszo­nyommal együtt egy különös égitestként, egy új csillagként létezik, ott más égitesteknek is létezniük kell… A fényözönben… A fényből való tengerben… A végtelen harmóniában… Az Élő Égi Térben, melyben felhangzik a szférák zenéje…

A lényeges… A leglényegesebb, hogy a Fény nem önmagával határos, hanem körülhatároltan létezik az Égi Tér­ben, az Élő Égi Térben… Amely otthona? Belőle indul el és beléje tér vissza? Miről beszélek? Arról beszé­lek, amiből a Fény meg­ér­kezik, és amibe visszavágyik? Többről beszélek? A teremtés titká­ról? Vagy csak Égi Asszonyom titkáról, a Har­mónia-forrás Asszony titkáról?…

Annak a titkáról beszélek, hogy Időtlen Égi Énem a másik felével, Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy különös égitestként, egy új csillagként létezik. Az az új égitest körül­határoltan létezik a végtelen térben. Egy végtelen elmében. Az én időtlennek és végtelennek látszó elmémnek így maradhat meg az azo­nos­ságtudata… Ez bizonnyal így van. De ha Időtlen Égi Énem Időt­len Égi Asszonyommal együtt egy új csillagot alkot, akkor ez az új égitest az, amely a szférák zenéje kíséretében fürdik az Élő, védel­mező, teremtő Térben…

Az Ég Kapuján azért si­került belépnem, mert az elménk ott is van? Ott is van, a végtelenben is. És az időt­lenségben is! Igen, az elmém az Égi Élő Végtelen Térnek is része, és így lehet benne Időtlen Égi Asszonyom is!

Ó, én most nemcsak erre jöttem rá, hanem egy még nagyobb titokra is! Az időtlen és határtalan világban is megmaradó azonosságtu­da­tom titkára! Az elmém ez azonosság­tu­dat védelmében határolja kö­rül önmagát? Az új égitest születésének hát az a leg­na­gyobb rejté­lye, hogy az elmém körülhatá­rolja önmagát? Ó, az egyik legnagyobb misztéri­um­ba pillan­tottam bele! Lé­­­te­zésem titka ez az egye­temes létezésben… Megadatott ne­kem meg­­­tudnom, mi teremti meg létezésem és az egyetemes létezés harmo­nikus egységét! A szfé­rák zenéje ezt a harmóniát ünnepli? Ó, ha én mindezt képes lennék méltóképpen szavakba foglalni! Ó, belenyugszom abba, hogy nem tudom méltóképpen nemcsak hogy szavakba foglalni, de felfogni sem… Átéltem! Érzékelem! Ó, ha fel­fogható, megma­gyaráz­ható vol­na, akkor érzékelése, megtapaszta­lása volna sokkal szegénye­sebb.

KkF: Még nem érintettünk egy igen fontos, téged az utóbbi évtizedben különösképpen foglalkoztató témát. A Trianoni Szemle c. folyóirat 2023. évi 1-2. különszámában pl. A trianoni pszichózisok és gyógyításuk feltételei című írásod olvasható.

Előbb a folyóiratban betöltött szerepedről, majd az ott megjelenő írásaidról kérdezlek.

KI: Szívesen írok a Trianoni Szemlébe, mert szerkesztői nem veszik tekintetbe a kötelező elvárásokat, például a konszenzust…

Mi is az? A megbékélés reményében vállalt konszenzusnak nevezték azok, akik nálunk, Trianon kárvallottjainak országában is kötelezővé tették az elfogadását.

Mielőtt beszélek e konszenzusról, felteszek egy nagyon fontos kérdést:

Száz esztendővel ezelőtt tört ki az első világháború, de még mindig nem jött el az ideje annak, hogy Európa szembenézzen azzal, hogy miért tört ki az első világháború, s egyelőre a békediktátumok legnagyobb rejtélyeivel sem szabad ijesztgetni a gyenge idegzetű emberiséget? Azzal sem, hogy nem azok döntöttek a békekonferencián, akik a kulisszák előtt szerepeltek? De főképpen azzal nem, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút?

A hivatalos európai és a hivatalos magyar történelemtudomány hasonlóképpen válaszol e kérdésekre. A hasonló válasz: sem a világháború, sem a békediktátum kérdéskörében nem vállalható az igazmondás. És a hivatalos történelemtudomány művelői – megtévesztettként vagy a legszigorúbb elvárásnak tudatosan engedelmeskedve – szalonképessé szelídítik az első világháború és a békediktátumok történetét. Döbbenten tapasztalhatjuk bizony, hogy komoly történészek, egyetemek professzorai, akadémiák nagyra becsült, sok alkalommal kitüntetett tagjai komolyan veszik, hogy a békekonferencia jegyzőkönyveiben szereplő hozzászólások, érvelések alapján születtek meg a döntések. Még a Millerand-féle válaszlevél minősítése alkalmával is megőrzik higgadtságukat, s nem élnek az alkalommal, hogy méltóképpen minősíthessék mint minden idők hazugságban és cinizmusban felülmúlhatatlan levelét. (Nem véletlen, hogy többször is szóltunk róla fentebb.)

Vagy csak egy, a megbékélés reményében kimódolt konszenzus fenntartása érdekében vállalják, hogy a világháború és a békediktátumok kérdésköreiben nem leplezik le az igazságot? Megpróbálhatjuk megérteni a konszenzust erőltetők szándékát, állásfoglalását, de nem tekinthetünk el attól a felismerésünktől, hogy az erőltetett konszenzus védelmezői tulajdonképpen – bizonnyal nem mindenki tudatosan – amellett foglalnak állást, hogy hazugságra is lehet jövőt építeni.

Mert az erőltetett konszenzus alapja nem más, mint Trianon szükségszerűségének az elismerése… Csakhogy a források nem igazolják, hogy Trianon szükségszerű volt.

Nemcsak azért, mert az első világháború kitörése sem volt szükségszerű, hanem azért elsősorban, mert a béketeremtés alapelvéül elfogadták ugyan a népek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartását, de e legszentebbnek kikiáltott jogot többek között éppen azért csúfolták meg különös cinizmussal és gátlástalansággal a döntéshozók, mert már akkor is tudták, amit a ma tanulmányozható hiteles (de a hivatalos történészek számára nem ajánlott) források is igazolnak: hogy a Magyarországon élők (sem a magyarság, sem a nemzetiségek) többsége népszavazáson nem amellett foglalt volna állást, hogy a Magyar Királyságot fel kell darabolni. A legfőbb bizonyíték erre természetesen az, hogy a népszavazás – a békekonferencia határozatainak eldöntői akaratából – elmaradt.

Mindazonáltal nagyon fontosnak tartom annak a kérdésnek a komolyan vételét, hogy feltétlenül el kell-e vetnünk minden olyan törekvést, melynek célja, hogy Trianon kérdésköreinek megítélésében a magyar – és az európai, különösen a Kárpát-medencei nem magyar – történészek között széles körű konszenzus alakuljon ki… Nemcsak hogy nem kell elvetnünk feltétel nélkül, de támogatnunk kell az ilyen törekvéseket! Szerintünk is kialakulhat „… a Monarchia és a történelmi Magyarország »felbomlásának« versus »feldarabolásának« a kérdésében” az a széles körű konszenzus, amelyről – szép álmainak igézetében – Romsics Ignác, a mai magyar hivatalos történetírás egyik meghatározó személyisége már el is hiszi, hogy ki is alakult „a témában járatos magyar” – és „nemcsak a magyar” – történészek között.

De nyomban tegyük hozzá: csak akkor alakulhat ki a megbékélést elősegítő konszenzus – és kialakulhat még Trianon kárvallottja és kedvezményezettjei között is –, ha mindegyik vitába szálló fél hiszi és komolyan veszi, hogy nemzete csak nyerhet azzal, ha az első világháború és a békeszerződések kérdéskörei vonatkozásában is mindenki vállalja a teljes igazság kimondását – szembefordulva a tilalmakkal, az elvárásokkal (a legszigorúbbal is), a kötelező előítéletekkel és a tabuk tiszteletével. Tehát arra a kérdésre, hogy mi használ az „illúzióktól és önbecsapástól mentes egészséges nemzettudat” kialakulásának: Trianon egész kérdéskörében a teljes igazság feltárása vagy az ún. kényes kérdések elhallgatása, mi azt válaszoljuk, hogy a teljes igazságnak a feltétel nélkül való vállalása…

Miért állítjuk határozottan, hogy a teljes igazság feltárása még Trianon legkényesebb kérdései tanulmányozásakor is az egyetlen járható út? Mert a hiteles Trianon-történetet tulajdonképpen minden valamirevaló történész ismeri – nemcsak a magyar, hanem a román, a szlovák, a szerb, az ukrán, az osztrák és a nyugati (francia, angol, olasz) történészek is –, de a hivatalos, mérvadónak tekintett történész megfelel annak az elvárásnak, hogy úgy kell tennie, mintha nem ismerné…

A magyar történész helyzete azért kivételes, mert ha például a román történész hazudik a párizsi békekonferencia valamely kényesnek tekintett kérdése nemzetközi tanácskozáson tartott vitáján, akkor cinkosan összekacsinthat a szlovák, a szerb, az ukrán vagy az osztrák történésszel, de ha a magyar történész teszi ugyanezt – például azt állítva, hogy Trianon szerinte is szükségszerű volt –, akkor lehet, hogy még meg is köszönik fennhangon együttműködését a „hőn óhajtott” konszenzus megteremtése érdekében, és mélységes megvetésüket is „elfelejtik” kifejezni a jelenlétében, de ez a mélységes megvetés fogja meghatározni történészi együttműködésüket, azaz összehangolt történelemhamisításukat.

KkF: „Nyugat-Európa népei nem fogták fel Trianon évében, hogy mi történt a kulisszák mögött, nyilván a politikusok többsége sem. Nyugat-Európa államférfijai szolgaként engedelmeskedtek, vagy néma cinkosként. Nem fogták fel, hogy amire a végsőnek szánt csapást mérik a cinkosságukkal, azok az éltető hagyományok. A sajátjaik is.”

Miben különbözik a három kiadásban (az első 2020-ban, a második és a harmadik 2021-ben) megjelent könyved az eddigi, Trianonról megszerezhető, mások által írt általános ismeretektől?

KI: Több fontos különbözésre már felhívtam a figyelmet előző válaszaimban.

A legfontosabbra meg éppen az előző, a XVIII. kérdésre adott válaszomban, amely romboló történelemhamisításra törekvést nevez a megbékélés reményében vállalt konszenzusnak. Ezen konszenzus következményeképpen annak a békekonferenciának a döntéseit, amelyeket a kulisszák mögül diktáló hatalmasságok elfogadtak már a békekonferenciának a megnyitása előtt, és amelyet 1919 elején kezdtek meg, de csak 1920 nyarán fejeztek be, annak ellenére szentnek és sérthetetlennek, azaz felülbírálhatatlannak  kötelező tekinteni, hogy mindössze azért vált hírhedetté, mert ha nemcsak azt vizsgáljuk, miképpen darabolták fel a döntéshozók Magyarországot, hanem vállaljuk azoknak az összefüggéseknek a figyelembevételét is, amelyek egész Európa sorsát meghatározhatják, ha tehát az egész békekonferenciát és előzményeit vizsgáljuk, különös tekintettel arra, hogy miképpen határozta meg az egész „békealkotást” a cinizmus, az igazságtalanság, miképpen diadalmaskodott benne a Hazugság kultusza, akkor a következő kérdést tarthatjuk a legfontosabbnak és egyben legfélelmetesebbnek: a békekonferencia előzményei és végbemenetele (azaz a kulisszák mögött – már a konferencia megkezdése előtt – meghozott döntések mérlegelés nélküli, szolgai elfogadása a konferencián, de annak színlelése, hogy ott érdemi munka folyik) olyan folyamatot indított-e el, amely végül végveszélybe sodorhatja egész Európát?

Válaszom e kérdésre nem lehet más, ha nem igyekszem én is megfelelni a konszenzus követelményeinek, mint az, hogy igen, az első világháború utáni párizsi békekonferencia mindenkit érintő következménye, hogy az Igazság és a Harmónia kultuszát valóban felváltotta Európában a Hazugság és a Cinizmus kultusza, s ezzel rávezették Európát arra útra, amelyen – elsősorban éltető hagyományai hazug és cinikus érveléssel való megtagadása következményeképpen – valóban megsemmisülhet. Mindazonáltal reménykedhetünk abban, hogy nem minden országa. (Magyarországot például megmentheti Szent Korona-eszme,  amelyben – tudván tudjuk –  jelen van, egymást erősítve, mind a Szent Korona misztériuma – amely által meggyőző erejűvé válik, hogy a Szent Koronát méltán tekinthetjük Isten akarata közvetítőjének, Hídnak Magyarország és az Ég között –, mind a Szent Korona mint jogalany – a hajdanvolt szakrális király jogutódjaként a magyar államhata­lom legmagasabb rangú alanya –, s így alakulhatott ki az a rejtélyes hatalma a Szent Koronának, amelynek köszönhetően a magyar nemzet biztonságos jövendőjének a megalapozójává válhat mindig a Szent Korona-eszme, ha méltóképpen megbecsüli nemzetünk döntő többsége, és addig tanulmányozza, míg meg nem érti, mi az annyiszor megtámadott, üldözött és több alkalommal még megsemmisítésével is megfenyegetett magyar nemzet legyőzhetetlenségének a titka.)

A Trianon és a történelemtudomány (vagy inkább történelemhamisítás?) kérdéskörét nagyon komolyan összefoglaltam a századik évfordulóra írott Trianon avagy Passiójáték a XX. században című könyvemben (annak mindhárom  kiadásában), s most kiemelem még néhány felismerésemet azok közül, amelyeket hiába keresünk a legfontosabbnak tekintett történelemkönyvekben, azaz gimnáziumi és egyetemi tankönyvekben, valamint tanári segédkönyvekben.

Mit tartok e kérdéskörből legfontosabbaknak, olyanoknak, amelyek ismerete nélkül nem lehet felfogni Trianon legfontosabb, de legkevésbé ismert rejtélyeit?

Akármivel kezdheti a történész a párizsi békekonferencia kérdésköreinek tanulmányozását, döbbenten tapasztalja, hogy egyre kevésbé érti, mi történt… A döntések nemcsak igazságtalanok, nemcsak észszerűtlenek, de megmagyarázhatatlanok is. Felfoghatatlanok… Lassan rájön még arra is, hogy a „hivatalosított” források (köztük a többtonnányi jegyzőkönyv) nem megvilágosítják, hanem leplezik a valóságot… Mindazonáltal csak akkor vonja le a következtetést, hogy a békekonferencia különféle tanácskozásai jegyzőkönyvei tanulmányozásának nincs sok értelme, amikor három dolog nyilvánvalóvá válik számára:

1/ A békekonferencia döntéseit nem azok hozták meg, akik a kulisszák előtt szerepeltek.

2/ De ennek nincs is különösebb jelentősége, mert a békekonferencián már fontosabb kérdésekben nem is döntöttek, hiszen a valódi döntéshozók ítéleteiket már meghozták a békekonferencia megnyitása előtt…

3/ Cinizmusban felülmúlhatatlanok a békekonferencia szervezői, hisz csak azokat hívják meg a konferencia különböző bizottságaiba, akiknek országa kedvezményezettje lesz azoknak a döntéseknek, amelyekről azt fogják hazudni, hogy a békekonferencia döntései.

A történész bizony igen nehéz helyzetbe kerül, ha megpróbál válaszolni arra kérdésre, kik döntötték el, hogy a párizsi (a versailles-i nagy palotában Németországgal 1919. június 28-án, a versailles-i Nagy Trianon kastélyban Magyarországgal 1920. június 4-én, a saint-germaini kastélyban Ausztriával 1919. szeptember 10-én, Neuillyben pedig Bulgáriával 1919. november 27-én aláírt, illetve aláíratott) „békeszerződések” mit tartalmazzanak… Mert nemcsak azt ismeri fel igen hamar (már kutatómunkája kezdetén), hogy nem azok döntöttek, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, hanem még azon is elcsodálkozhat, hogy valakik, a konferencia szellemiségének sugalmazói mintha mindent el is követnének azért, hogy mindenki számára, aki szerencsétlenségére belelapoz a konferencia irataiba, mihamarabb le is lepleződjék, hogy nem a kulisszák előtt ágálók és fontoskodók döntöttek. (Választhat is nyomban szegény történész: azonnal leleplezi a cinikusan – szándékosan ügyetlenül – leplezett igazságot, vagy cinkosává válik a cinikus játék nagymestereinek.)

És szegény történész egy idő után már azon sem csodálkozik, amit képtelenségek képtelenségének tart. Még azon sem, hogy a békekonferencia megkezdése előtt valakik már eldöntötték, hogy Magyarországot büntetni fogják ellenfél és szövetséges helyett egyaránt, és annyit fognak területéből elcsatolni, amennyit akármire – hamisra, igazra, észszerűre, észszerűtlenre – hivatkozva el lehet venni tőle… De amikor már ezen sem csodálkozik, töprengeni azért még töpreng, ha máson nem, akkor legalább azon, hogy a cinikus játék nagymesterei miért döbbentik rá túlságosan is hamar olyan felismerésre, amit nem szabad felismernie…

Az a történész, aki addig – legalábbis látszatra – megfelelt az elvárásoknak, s még nem rekesztették ki a hivatalosak közül, sőt még öntudatosan tartja magát a hivatalos, mérvadó történésztársadalom tagjának, talán éppen akkor kezdi felfogni még azt is, hogy őt magát mint történészt milyen megalázó helyzetbe taszították, amikor a béketeremtés nagymesterei (a kulisszák mögötti döntéshozók) cinizmusával szembesül… Ráébresztik az igazságra éppen azok, akik elvárják tőle, hogy leplezze az igazságot. Mi lehetne ennél megalázóbb? (Felháborodása egyre nő szerencsétlen történésznek, hisz nem tudja felfogni, miért leplezik le a döntéshozók oly hamar – és ráadásul tudatosan – azt az igazságot, amelyet feltétlenül lepleznie kell, hisz kimondásával olyan összeesküvésre hívná fel a figyelmet, amelyet nem szabad felismernie!) Mit tehet ő, szegény, hogy mérvadó és támogatott történész maradhasson? Addig keresheti, hogy mikor vették fel először a békekonferencia hivatalos jegyzőkönyveibe azokat a felvetéseket, illetve előterjesztéseket, amelyekről tudja, hogy feleslegesen hangzottak el, hisz nem befolyásolták, mindössze igazolták mindazt, amit legalább hónapokkal a jegyzőkönyv felvételének napja előtt a valódi döntéshozók már eldöntöttek, amíg meg nem találja. (Ezenkívül egyetlen lehetősége marad: nem igyekszik megfelelni a legszigorúbb elvárásnak, s beáll a lázadó történészek közé.)

Még szerencséje a történészeknek – mind a hivatalosaknak, mind az elvárásokkal szembefordulóknak –, hogy nem mindenre döbbentik rá igen hamar a cinizmus nagymesterei! Hagyják azt is, hogy rejtélyek halmozódjanak rejtélyekre! Ilyenek: nemcsak a békekonferencia döntései (illetve a valódi döntéshozók ítéletei) döbbenetesek, hanem minden, ami előzményének tekinthető. Kezdve az első világháború kitörésének okaival, hisz annak elfogadottá vált (hivatalossá vált) magyarázatai mind hiteltelenek, kivéve azt az egyet, hogy a világháború kitörése minden idők legügyesebb manipulációjának az eredménye.

Miért felülmúlhatatlan a kulisszák mögött álló, a hivatalos történelemtudomány által máig le nem leplezett manipulátorok ügyessége?

A világháború tervét többek között azzal a csellel fogadtatták el a korabeli uralkodókkal, hogy a háború nem valódi, hanem hadgyakorlat-szerű lesz, és néhány hónapig ha elhúzódhat… A háború legfontosabb (és természetesen titkos) célja a hagyományos Európa felszámolása, de e legfontosabb célnak alárendelve a háború valódi céljai között szerepelt a dinasztiák közül legalább háromnak a megbuktatása; ezek: a Habsburg-, a Romanov- és a Hohenzollern-dinasztia…

Akik tehát látszatra a legfelelősebbek a háború kitöréséért (a korabeli uralkodók, illetve főhivatalnokok), nem is ismerik a valódi háborús célt (a hagyományos Európa felszámolása), ráadásul anélkül mozgósítanak, illetve üzennek hadat, hogy fogalmuk volna arról, hogy a háború nem lesz hasonlatos az előző háborúkhoz. (A XIX. sz. olyan háborúihoz, amelyek jobban hasonlítanak egy hadgyakorlathoz, mint ahhoz, amely 1914-ben kezdődött.) Érdemes még azt is figyelembe venni, hogy nemcsak II. Vilmos német császárnak, II. Miklós orosz cárnak, nemcsak I. Ferenc József osztrák császárnak és magyar királynak nincs fogalma arról, milyen célokért halnak hősi halált alattvalói, de VI. György angol királynak sincs.

De akiknek hatalmában állt minden idők legügyesebb manipulációját elvégeztetni azokkal a főhivatalnokokkal, akik – rosszhiszeműen (a háborús célt ismerve) vagy jóhiszeműen (a háborús célt nem is ismerve) – elhitették az uralkodókkal, hogy szokványos erőfitogtatásról lesz szó, már a háború kitörése előtt megtették a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy a háború olyan különös, újfajta háborúvá váljon, amely nagyon hosszú ideig fog tartani, egészen a harcoló felek kimerüléséig, s amely végül egy olyan hatalom könnyű győzelmével végződhet, amely csak „belesodródik” a háborúba, de eldöntheti, hogy kiket fogad be maga mellé győztesnek, s e „rendkívüli” körülményeknek köszönhetően a háború végül olyan békekonferenciával zárulhat, amely nem veszi tekintetbe a meghirdetett háborús célokat, s ezek helyett a hagyományos Európa felszámolásának a feltételeit teremti meg.

(Annyit még megjegyzek itt, hogy bár a Ferenc Ferdinánd elleni merényletet tekinthetjük a legkevésbé a háború okának, hiszen a merénylet után mindenki megkönnyebbül, aki aggódott az Osztrák–Magyar Monarchia jövőjéért, maga Ferenc József is, a sikeres merénylet mindenképpen előbbre hozta a háború kitörésének napját.)

De a háború kirobbantása felfoghatatlannak látszó rejtélyénél csak az felfoghatatlanabb – ismeri fel mihamar bármelyik képzett történész, a hivatalos is –, hogy miért nem volt szabad elfogadniuk 1917-ben az antant vezető politikusainak az Osztrák–Magyar Monarchia új uralkodójának, Károly császár-királynak a különbéke-ajánlatát! Ha nem az volt a békeajánlat elutasításának az oka, hogy csak azért is meg akarták hosszabbítani a háborút, akkor csak az lehetett, hogy a háború egyik titkos célja – a hagyományos Európa felszámolásának tervébe beilleszkedő titkos célja – éppen az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolása volt. Hogy lehetett volna Károly császár-királlyal békét kötni, ha éppen az ő birodalma volt az egyik áldozatra kiszemelt?

Mindazonáltal  nincs könnyű helyzetben a történész – különösen az, aki nem igyekszik megfelelni a legszigorúbb elvárásnak, ezért most kizá­rólag  az ő lelkiállapotát próbáljuk meg átélni – akkor sem, ha ta­nulmányoz­za, hogyan ért véget a háború… Mert az bizony úgy ér véget, hogy az Ame­rikai Egyesült Álla­mok belép a háborúba… De az ame­rikai hadseregnek nem kell ha­talmas csatákban győzedel­mes­ked­nie, hiszen az­zal győz, hogy az Ame­rikai Egyesült Álla­mok el­nöke, Wilson meg­hirdeti azt az örök bé­két, amely azáltal válik örök békévé, hogy nem diktátu­mok, hanem nép­szavazás fogja el­dönteni a határvitákat: nem győzte­sek és legyő­zöttek fognak tár­gyalni egymás­sal a béketeremtés aszta­lainál, hanem egyen­rangú nemzetek, akiket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önren­delkezési joga. Tu­lajdonképpen mindegy tehát, hogy kiket ne­­veznek meg győztesek­nek és kiket legyőzötteknek. A hadsere­gek nem kapitulálnak, hanem fegyver­szüneti egyezmények alapján hazain­dul­­nak. Németország had­serege is ellenséges földről vonul haza, Auszt­ria–Magyarországé is.

De döbbenten olvassa a kérdéskör elfogulatlan tanulmányozója a forrásokban (nem azokban, amelyek azért léteznek, hogy elhi­tessék a gyanútlan utókorral, hogy minden spontán folyamat ered­ménye), hogy a győztes nagyhatalmak és „kishatalmak” szapo­rod­ni kezdenek. De nem­csak ez döbbenti meg, hanem az is, hogy a győzelem nélkül befe­je­zett háborút rövidesen az antant – Fran­cia­ország, Nagy-Britannia, Olaszország stb. – végső, totális győ­zel­mévé keresztelik át, és le is von­nak ebből minden következ­tetést: a békekonferencián, illetve már előtte – a fegyverszüneti egyez­mények megkötése idején is – a végső, totális győzelem je­gyében ítélkeznek, a békekonferencia határozatai kárvallottjainak pedig egyetlen jogot hagynak meg: a megszégyenítő diktátum alá­írá­sának jogát…

A történész nem hisz a szemének, amikor a forrásokat olvassa, és kér­dezi: miképpen jöhettek létre olyan fegyverszüneti egyez­mények, melyeknek a tartalma szöges ellentétben áll az elneve­zésével (és ter­mé­sze­tesen bármiféle egyezmény szellemisé­gé­vel)… A központi ha­tal­mak (Németország, Ausztria–Magyaror­szág) hadseregei még idegen területeken tartózkodnak, de e ha­talmak kormányai olyan feltételeket fogadnak el, amelyek akkor is szigorúak lettek volna, ha e hadseregek totális vereséget szenved­tek volna…Van erre elfogadható magyarázat?

Meggyőző magyarázat nincs, de az biztos, hogy a központi ha­tal­mak va­ló­ban kiszolgáltatott helyzetben vannak az egyezmények aláírá­sakor… Igen rejtélyes módon kibontakozó forradalmak te­szik őket kiszol­gál­tatottá. Mi teszi ezeket rejtélyessé? Nem olyan for­radalmak, ami­lye­nek a népharag meghatározta forradalmak szok­­tak lenni. Szer­ve­­zé­sük min­den titkát  – miképpen az orosz forradalomét sem – még nem ismerjük, s nem is lenne könnyű megismernünk, mert a szervezés szálai mintha követhetetlenek lennének. (Vagy mégsem?)

Az elvárásoknak megfelelő történész persze „könnyebb” hely­zet­ben van, mert neki kötelező összeesküvés-elméletnek nyilvání­tani mind­­­­­­azt, amit e vonatkozásban a hiteles történelemtudomány feltár­hatna.

A népszavazások elmaradásának rejtélye megfejtésével folytatom:

Mi ebben az ellentmondás, amely felfoghatatlan, s miképpen ismeri fel ez ellentmondás feloldhatatlanságát a történész?

Tudja – mert több száz forrás hívja fel rá a figyelmét –, hogy a békekonferencia legfőbb és fennen hirdetett alapelve: érvényesülnie kell a népek önrendelkezési jogának. És nyilvánvaló, hogy a népek népszavazáson élhetnek az önrendelkezés jogával, de a döntéshozók már a békekonferencia előkészítésekor elrendelték, hogy a konferencia az önrendelkezési jog látványos megcsúfolásával kezdődjön. És a konferencia úgy is kezdődik: annak a cinikus döntésnek az elfogadásával, hogy a békekonferencia leendő kárvallottjai a konferencia érdemi vitáin nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek, miért is kapnának meghívást, ha rájuk nem vonatkozik a legszentebbnek kikiáltott jog: a népek önrendelkezési joga, s így még népszavazáson sem nyilváníthatják ki akaratukat… A békekonferencia előkészítői nem vállalják nyíltan azt a legcinikusabb magyarázatot, hogy minek hallgassák meg a békekonferencia „döntést előkészítő” vitáin azokat, akik érveikkel „a már meglevő döntést” esetleg megcáfolhatnák, de nem is fordítanak gondot arra, hogy leplezzék, mekkora cinizmussal szánták el magukat az önrendelkezési jog megcsúfolására, hiszen amikor elhatározzák, hogy milyen bizottságok fogják a döntéseket előkészíteni, akkor csak azokat veszik be e döntéseket előkészítő bizottságokba, akik a már meglevő döntés kedvezményezettjeinek a képviselői. És ez bizony félreérthetetlen utalás még arra is, hogy a békekonferenciát nem azért fogják megtartani, hogy ott döntsenek, hanem azért, hogy egy már meglévő döntést igazoljanak.

Amikor a magyar küldöttséget a békekonferencia megkezdése után egy évvel végül fogadják, sőt meg is hallgatják, cinizmusban és hamisításban felülmúlhatatlan válaszban fejtik ki, hogy érvelésükből, szempontjaikból, bizonyítékaikból stb. semmit sem vesznek figyelembe… A békekonferencia legfurcsább, önleleplezésben legmesszebb menő vitáján, a londoni tanácskozáson hozott határozat alapján megfogalmazott válaszlevélben fejtik ezt ki, a Millerand francia miniszterelnök, Clemenceau utódja által aláírt, ezért róla elnevezett levélben… Hogy Millerand maga tudta-e, hogy levelében minden érvelés hamis, nem tudjuk, mindössze feltételezzük, hogy nem is tulajdonított jelentőséget a levél hitelességének. Ha tudomása volt arról, hogy magyar delegáció részvétele merő formaságnak tekintendő, akkor minek is tulajdonított volna ily csekélységnek jelentőséget?

A történész – ez alkalommal is a legszigorúbb elvárással szembeforduló történészről beszélünk – bizonnyal többször is elolvassa a Millerand-levelet, hogy döbbenetén enyhítsen, csóválgatja is a fejét, hümmög, mondogatja magában, hogy felfoghatatlan, de még nem elég mérges ahhoz, hogy súlyosan elmarasztaló következtetést vonjon le, ezért folytatja a kérdés tanulmányozását, és még szemrehányást is tesz magának, hogy türelmetlenségében a konferencia egyik utolsó dokumentumát, az 1920. május 6-án aláírt Millerand-levelet hamarabb olvasta el, mint az 1918 végén megtartott nagygyűlések (népszavazást helyettesítő nagygyűlések) rejtélyének 1918-ból való forrásait. Önmaga mentségére azért felhozhatja, hogy a Millerand-levél minden más forrásnál cinikusabban fogalmazza meg, miért maradtak el a népszavazások – nem is tagadva, hogy nem óhajt magyarázattal szolgálni abban a kérdésben, hogy a még el sem kezdődött békekonferencia leendő kárvallottjai (ez esetben a magyarok) miért nem élhetnek azzal a joggal, amely minden népnek legszentebb joga: a népek önrendelkezési jogával. Íme: „Igaz, hogy a magyar Békedelegáció azzal érvel, hogy a Békefeltételek sehol sem rendeltek el népszavazást. Ha a Szövetséges és Társult Hatalmak fölöslegesnek tartották, hogy a népesség ilyen irányú megkérdezéséhez folyamodjanak, ez azért történt, mert meggyőződtek róla, hogy ha ez a megkérdezés az őszinte véleménynyilvánítás teljes biztosításával történnék, nem vezetne számba vehetően más eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és nemzeti aspirációinak tüzetes vizsgálata vezette a Hatalmakat.”

A néprajzi viszonyokat nemcsak hogy nem vizsgálták meg tüzetesen – tehetem hozzá –, de egyáltalán nem vették figyelembe, mert ha ezt megteszik, Magyarországnak az 1940. évi – a két bécsi döntés utáni – határait húzták volna meg.

De mit mondanak az 1918. évi források a népszavazások elmaradásának okairól? Tulajdonképpen semmi érdemlegeset… Sem a felelősök (akik eldöntötték, hogy a népszavazásokat nem fogják megtartani, de a népszavazást helyettesítő nagygyűlések határozatát érvényesnek fogják tekinteni), sem a közvetítők (akik a nagygyűlések szervezésének a képtelen – és értelmetlennek látszó – ötletét elfogadtatják a román, a szlovák és a szerb politikusokkal), sem a nagygyűlések szervezői nem nyilatkozgatnak ebben a kérdésben könnyelműen, felelőtlenül és cinikusan, hanem úgy tesznek, mintha az a felfoghatatlan ellentmondás, amelyet a történelemtudománynak végre fel kellene oldania, nem is létezne… Ami nem létezik, arról minek is beszélni… Hogy is lehetne ebben a kérdésben feloldhatatlan ellentmondás, ha azt ügyes csellel leplezni lehet… De az a csel mégsem annyira ügyes, hogy ne ismerné fel minden képzett történész. (Ha fel meri ismerni.)

Mert a cselt már az is leleplezi, hogy folyamodni kellett hozzá, a lényege pedig ennyi: népszavazások helyett nagygyűléseket kell tartani, de ennek csak akkor van értelme, ha a népszavazást helyettesítő nagygyűlés összehívása előtt a világpolitika legerősebbjei garantálják, hogy határozatát el fogják fogadni a meg nem tartott népszavazás végeredménye helyett, azaz úgy tesznek, mintha egyenértékű volna egy törvényesen megtartott népszavazás végeredményével.

A népszavazások helyett összehívott nagygyűlések képtelen és jogtalan ötletének a kiagyalója is csak az lehet, aki tudja, hogy van ereje elfogadni a népszavazás helyett megtartott nagygyűlés határozatát, azt a meg nem tartott népszavazás végeredményének tekintve…

De ennek alapján olyan súlyos vádat lehet megfogalmazni, hogy a történész elbizonytalanodik. Viszont ha elbizonytalanodását legyőzendő, még tüzetesebben megvizsgálja a népszavazások elmaradásának kérdését, akkor mintha megvilágosodna számára mindaz, ami segíthet feloldani a feloldhatatlannak hitt ellentmondást… És mindjárt felteszi a legfontosabb kérdést is: mikor marad el egy népszavazás? Akkor marad el, ha az, akinek az adott helyzetben a hatalmában áll a népszavazás elmaradását elrendelni, megsejti, hogy számára kedvezőtlen eredménnyel végződhet a népszavazás… Magyar vonatkozásban: felismeri a veszélyt, hogy ha Magyarországon megtartják a népszavazásokat, akkor Magyarországot nem lehet feldarabolni.

Végeztek-e ilyen felmérést azok, akik meghatározhatták, hogy milyen béke teremtessék az első világháború után? Végeztek. És be is vallják. És éppen azzal a sugalmazásukkal, hogy a békekonferencia leendő kedvezményezettjei tartsanak népszavazást helyettesítő nagygyűlést. De a népszavazást helyettesítő nagygyűlések kérdésének további tanulmányozása már nemcsak arról győzi meg a történészt, hogy a békekonferencia 1919. januári megkezdése előtt valakik eldöntik, hogy Magyarországot a lehetőségig feldarabolják (még arra is könnyedén rájön, hogy e döntés már azt is tartalmazza, hogy a békekonferencia majd a Magyar Királyság területének kb. kétharmadát átadja a szomszéd államoknak, mégpedig népszavazás nélkül, azaz a fennen hangoztatott etnikai elv figyelembevétele nélkül), de kezdi felismerni azt is, hogy nem véletlenül hasonlóak a nagygyűlések; s ekkor már nemcsak azt kezdi gyanítani, hogy mindhárom esetben (a Felvidéken, a Délvidéken és az Erdélyben megtartott nagygyűlések eltervezésekor) ugyanazok döntöttek, de igen súlyos következtetést von le abból is, hogy egyik, népszavazásokat helyettesítő magyarországi nagygyűlésre sem hívják meg a magyar nemzet (az államalkotó nemzet) képviselőit, kifejezve ezzel azt a képtelenséget, hogy a Magyar Királyságban a döntéshozók szerint minden nemzetiségnek van önrendelkezési joga, csak az államalkotó nemzetnek nincs…

Mindezek ismeretében a történész már megfogalmazhatná a legsúlyosabb vádat, de még nem teszi, mert nehéz nemcsak kimondani, hanem még felfogni is azt a vádat, amelynek része, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút, s ha a legsúlyosabb vád megfogalmazásától még visszaretten, tovább keresi a mentségeket azok számára, akik képesek voltak meghozni a döntést, hogy a törvényesen megtartható népszavazásokat törvénytelen nagygyűlésekkel helyettesítsék.

A legsúlyosabb vád megfogalmazásától még visszarettenő, de az ellentmondásokat feloldani akaró történész a nagygyűlések kérdésén aztán még hosszasan töprenghet, hisz e kérdés nemcsak az egyik legfelfoghatatlanabb a fegyverszüneti egyezmények és a békediktátum közötti másfél esztendőben, hanem a legfontosabb is.

Hosszasan, kitartóan töpreng, de elfogadható mentséget nem talál… Mert képtelen nem figyelembe venni, hogy a nagygyűlés illetéktelen területeknek egyik államtól a másikhoz való csatolása kérdésében, s csak egy célja lehet: az önrendelkezési jog – azaz a népszavazás intézményének – a megcsúfolása. S azt sem tekintheti véletlennek, hogy közel azonos időben „jut eszükbe” a szerbeknek, a románoknak és a szlovákoknak a megoldás – nagygyűlés szervezése – a népszavazás elkerülésére. (A Csehszlovákiának szánt Felvidéken 1918. október 30-án, a Szerbiának szánt Délvidéken 1918. november 25-én, a Romániának szánt Kelet-Magyarországon 1918. december 1-én tartják meg.) Nem tekintheti véletlennek, hisz bizonnyal mindegyiküknek ugyanazok sugalmazzák a nagygyűlések megtartását. Azok, akik tudják – előrejelzésekből, titkosszolgálati jelentésekből –, hogy a világháború utáni népszavazásnak mi lett volna a végeredménye: a történelmi Magyarország területi egységének a megmaradása.

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke és a rejtélyes Edward Mandell House együttműködésének megismerésével is méltóképpen kellett volna foglalkoznia annak, aki Trianon századik évfordulója alkalmából könyvet mert írni a békekonferenciáról.

Az amerikai Edward Mandell House-ra hívom tehát még most fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmányozható források alapján sem nehéz megállapítanunk, hogy Wilson igen gyakran rendelte alá saját akaratát az övének.

Minden fellelhetőt el kellene olvasnunk az „ezredesről”, Edward Mandell House-ról, de már akkor is sokat megértünk hatalmának rejtélyeiről, ha elolvassuk titkos iratai hatalmas gyűjteményét. Ezeket Charles Seymour professzor négy kötetben adta ki, mégpedig igen rejtélyes módon: olyan megtévesztő kommentárokkal, amelyek a figyelmes olvasót mégsem tévesztik meg – céljuk mintha Charles Seymour azon ellenségeinek a megtévesztése lenne, akik képesek lettek volna megbüntetni az igazság leleplezőjét!

A Seymour professzor könyvében közölt levelek, visszaemlékezések, feljegyzések tanulmányozója számára nyilvánvalóvá válik, hogy House miért volt fontosabb személyiség Wilsonnál, hogy miképpen történhetett meg, hogy az ő állásfoglalása legyen a meghatározó Wilson elnökségének három nagy döntésében: a központi bank magánosításában, az Amerikai Egyesült Államoknak a világháborúba való belépésében és a Nemzetek Szövetsége létrehozásában. És bár nem lépett a kulisszák elé a békekonferencián, annak is ő a meghatározó személyisége. Wilson az ő hatására fordul szembe eszméivel, tagadja meg nyilatkozatait, tervezeteit, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népszavazás intézménye támogatásáról. Megválaszolatlan kérdések azért továbbra is maradnak: House kinek az akaratából „uralkodott” Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy elviselje House felügyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A magáét? A szabadkőművességét mint a korabeli szabadkőművesség egyik vezéregyénisége? A fináncoligarchiáét?

Nehéz arra a kérdésre is válaszolni, hogy miért mondom, Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyakran rendelte alá saját akaratát az Edward Mandell House-énak, minden korabeli politikus „House ezredesének”… Miért nem az Amerikai Egyesült Államok állásfoglalásáról beszélek inkább? Mert két amerikai álláspont van. Az egyik az, amelyet még a kongresszus üléstermében is meg lehetne vitatni, azaz nincs ellentétben a meghirdetett háborús célokkal. A másik viszont az, amely az amerikai nép képviselőivel (a szenátussal és a kongresszussal) nem egyeztetett, nyíltan nem vállalt célkitűzéssel van összhangban. E célkitűzés a XX. század elején, a háború előtt és alatt, valamint a békekonferencia idején: a hagyományos Európa felszámolása, s az esetben, ha ez nem valósulna meg teljes mértékben, akkor a háború folytatása feltételeinek a megteremtése.

De 1919. június 28-án, a versailles-i békeszerződés aláírásának napján már nyilvánvalóvá válik a nagy ellentmondás, amelynek a feloldása megvilágosítja a rejtélyt… Miképpen? Azt kell figyelembe vennünk a nagy ellentmondás feloldása érdekében, hogy ha a párizsi békekonferencia valódi urai el is követnek mindent, hogy Németország erősként maradjon meg, azt már nem tehetik meg, hogy ne keltsék a példás büntetésnek legalább a látszatát. Németországnak hatalmas háborús jóvátételt kell fizetnie. Megfizethetetlent. Valóban megfizethetetlent, és nem is gondolják komolyan, hogy meg fogja fizetni! Németország a háborúért tulajdonképpen azzal fizet, hogy vállalja hagyományai (elsősorban közjogi hagyományai) megtagadását. Hagyományaitól megfosztott Németország = Weimari Köztársaság. Mely életképtelen. Egyetlen esélye: az 1918-ban abbahagyott háború folytatása.

Nem hagytam ki a Trianon avagy Passiójáték a XX. században című könyvemből Lloyd George pálfordulását sem, de nemcsak azért, mert számunkra ez a pálfordulás legalább annyira káros következményekkel járt, mint a Wilsoné, hanem elsősorban azért, mert semmi sincs, ami váratlanabb és fájdalmasabb volt a békekonferencián történtek közül a korabeli magyarság számára, mint ez a pálfordulás. Miért is? Meghatódva olvassa a mai magyar kutató is a párizsi békekonferencia jegyzőkönyveiben David Lloyd George-nak, a brit miniszterelnöknek a magyar kérdésben vállalt pártfogó hozzászólásait, megjegyzéseit… Nem is veszi közben figyelembe, hogy a konferencia első időszakában – amikor az Amerikai Egyesült Államokat Wilson, Franciaországot Clemenceau, Olaszországot pedig Orlando képviselte a Négyek Tanácsában – Lloyd George magyar párti állásfoglalásának nincs tétje, mert a négy döntéshozó közül a másik három mindig leszavazza az ő magyar párti javaslatát… A magyar olvasót a hideg zuhany akkor éri, amikor a békekonferencia talán legfontosabb, Londonban megtartott ülésének a történetével ismerkedik. Ekkor ugyanis Lloyd George állásfoglalásának már volt tétje…

Mi is történt ott, Londonban, amikor a Nagyoknak arról kell dönteniük, figyelembe veszik-e a magyar küldöttség érvelése közül legalább azokat, amelyek azzal foglalkoznak, hogy Magyarország vonatkozásában hol sértették meg nyilvánvaló módon a béketárgyalás alapelveit… Ilyen többek között az önrendelkezési jog megsértése, azaz a népszavazás elmaradása, a majdnem színmagyar, de Romániának szánt erdélyi városok (köztük Kolozsvár) sorsa, a színmagyar Székelyföld kérdése, a Szatmárnémetit Temesvárral összekötő vasútvonal kérdése, melyet ha valóban Romániának szánnak, a vasútvonal menti nagy, szintén majdnem színmagyar városok, Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Arad és magyar többségű környékük szintén Romániához kerülnek…

Az Amerikai Egyesült Államok képviselői ekkor már nincsenek jelen a békekonferencián. Az amerikai hivatalos indoklás távozásukról (miszerint a kongresszus elégedetlen a békével) hamis. Egyrészt: a kongresszus addig sem saját meggyőződése, illetve a kongresszus tagjai akaratának alapján döntött a háborúra vonatkozó egyetlen kérdésben sem, még a háborúba való belépés kérdésében sem; másrészt: a békekonferencia legfontosabb kérdéseiben ezután is azok döntöttek, akik meghatározták a békekonferencián addig szereplő amerikaiak – beleértve Wilson elnököt – magatartását.

Lloyd George-nak és az olasz Francesco Saverio Nittinek (a magyarellenes Orlando magyar párti utódjának) egyetlen ellenfele maradt, a francia miniszterelnököt, Millerandot helyettesítő Berthelot vezértitkár.

„Mivel a konferencián az erőviszonyok kettő-egyre álltak – állapítja meg Ormos Mária –, az angol–olasz álláspont fenntartása esetén a tervezet módosítása elkerülhetetlennek látszott. Március 3. és 7. között azonban Lloyd George hátraarcot csinált.”

Lloyd George elfogadhatóan, hitelesen sose indokolta meg pálfordulását. Az nem hiteles indoklás, hogy „szíve szerint” Nittivel ért egyet, de miután „tanulmányozta az iratokat, és megállapította, hogy a határokat a konferencia végleg elfogadta, arra a következtetésre jutott, hogy nincs más lehetőség, a döntésbe bele kell nyugodni”, hisz előbb az ő határozottan vállalt álláspontja éppen az volt, hogy a konferenciának nem áll jogában Magyarország határairól dönteni a magyar fél meghallgatása nélkül… Előbbi idézet arra utal, hogy a konferencia 1919 tavaszától 1919 nyaráig foglalkozott Magyarország feldarabolásával, s a határokat véglegesítette is 1919 nyarán, ami viszont mind a konferencia „szent és sérthetetlen alapelvei”, mind Lloyd George meggyőződése szerint csak jogszerűtlen döntés lehetett, mégpedig éppen azért, mert a magyar szempontokat a konferencia akkor még meg sem ismerhette – lévén hogy ezeket a magyar delegáció csak fél évvel később fejthette ki. (Közismert, hogy az előkészítő bizottságokban Magyarország nem képviseltethette magát, s hogy a magyar küldöttség csak 1920 januárjában engedtetett a konferencia hivatalos döntéshozói elé. Január 7-én érkezett Párizsba, s január 15-én vehette át a békefeltételeket a francia külügyminisztérium épületében.)

Ha a tervezetet Lloyd George korábban – és itt is, a tanácskozás elején – képviselt elképzelései szerint felülvizsgálják, akkor nem kevesebbet kellett volna bejelenteniük, mint azt, hogy a békekonferencia elfogadott – szentnek és sérthetetlennek tekintett – alapelvei (köztük az önrendelkezési jog) a magyar nemzetre is vonatkoznak. S akkor meg kellett volna tartani a népszavazást Magyarország területén… És ha megvizsgáljuk a népszavazások elmaradásának kérdését, akkor bizony határozott hangon vonhatunk le következtetést… Felhívtam az imént a figyelmet arra, hogy rendszerint akkor marad el egy fontos népszavazás, ha az, akinek az adott helyzetben a hatalmában áll a népszavazás elmaradását elrendelni, megsejti, hogy számára kedvezőtlen eredménnyel végződhet…

Lloyd George-nak egyébként elég lett volna ahhoz ragaszkodnia, hogy a konferencia – meghirdetett alapelvei szerint is – csak a magyar fél meghallgatása után dönthet, de olyan ok vagy szempont vagy figyelmeztetés vagy fenyegetés hatására, amelyet nem óhajtott nevén nevezni, lemondott álláspontja védelmezéséről, s elfogadta helyette azt a képtelen határozatot, hogy a magyar delegáció ellenérvei közül egyet sem vesznek figyelembe – meg sem vizsgálva, hogy azok igazak vagy hamisak… Bizonnyal azoknak az akaratából, akik eldönthették már a konferencia megkezdése előtt (és nem csak 1919 nyarán), hogy Magyarországot a lehetőségig feldarabolják – mindegy, mire hivatkozva…

Londonban – végül Lloyd George cinkosságával – ezt a döntést erősítik meg. (A londoni döntés alapján fogalmazzák meg az aláírójáról elnevezett hírhedt Millerand-levelet.)

De írtam a nem magyar trianoni pszichózisokról is, amelyről szintén nem írhatnak azok, akik tiszteletben képesek tartani az emlegetett legszigorúbb elvárást és a legártalmasabb konszenzust. A nem magyar trianoni pszichózisok egyébként szintén felfoghatatlanok, de annyira, hogy sokan vannak a mai magyarok között is olyanok, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy csak magyar trianoni pszichózis létezhet, de hogy nem magyar trianoni pszichózisok is létezhetnek, olyan képtelenségnek tartják, amire kár a szót vesztegetni. De én éppen előbbiek miatt foglalkoztam a megismertetésükkel a századik évforduló esztendejében. Meg természetesen azért is, mert a nem magyar trianoni pszichózisoknak következménye az elszakított területek magyarságának a ma is felfoghatatlanul súlyos elnyomása. (Talán ezért tekinthetjük ma a trianoni pszichózisokat a legidőszerűbb kérdésnek.)

Most azzal kezdem e pszichózisok legfontosabb kérdéseinek a bemutatását, hogy aki elhiszi, hogy Trianon kérdéskörei tanulmányozásakor nem kell feltétel nélkül vállalnia az igazmondást (valóban hiszi, hogy tapintatos elhallgatással, félreértelmezéssel, hamisítással jobban elősegítheti a megbékélést), az sosem nézett méltóképpen szembe azzal a veszedelemmel, amelyet a trianoni pszichózisok okozhatnak.

A trianoni pszichózis, különösen a nem magyar – a román, a szlovák, a szerb stb. – trianoni pszichózisok kérdése tulajdonképpen nem is közelíthető meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe. A legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák, sőt az ukrán politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép-szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá.

Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román stb. agresszív nacionalista minden cselekedete mögött észszerű politikai meggondolás áll.

Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legészszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak – mint amilyen a trianoni pszichózis – tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is nőhet ki.

Hogyan alakultak ki a trianoni pszichózisok?

A román, szlovák, szerb trianoni pszichózis kialakulása azzal kezdődik, hogy a román, szerb, szlovák (akkor még csehszlovák) politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet.

Miért tagadják meg? Nézzük román vonatkozásban.

Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nemcsak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető magyar–román határt tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km²-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km²-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű.

(Vegyük itt tekintetbe azt a felfoghatatlan rejtélyt is, hogy Románia, amely  nem azért kap 2 millió 900 ezer román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkozva nagyobb területet Magyarországból, mint amekkora Csonka-Magyarországnak a 11 millió magyarra hivatkozva megmarad, mert Romániát meg akarják jutalmazni! Románia e hatalmas területet azért kapja meg, mert a nagy játék nyilvános szereplői – Wilson, Clemenceau és a többiek – végrehajtják azt az utasítását a kulisszák mögül diktáló leghatalmasabbaknak, hogy Magyarországtól pontosan annyi területet vegyenek el, amennyit akármire – hamisra, igazra, ésszerűre, ésszerűtlenre – hivatkozva el lehet venni tőle.)

Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Trianonban aláírt békediktátumot mindenki igazságtalannak tekinti – a diktátum kedvezményezettjei is –, akkor megvilágosodik előttünk a trianoni pszichózis kialakulásának a legfélelmetesebb magyarázata, melynek lényege:

Az igazságtalanság kedvezményezettjei szükségképpen gyűlölik az igazságtalanság kárvallottjait. Szükségképpen, mert az igazságtalanság kedvezményezettjei lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivághatatlan erdeje. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját. Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos rendezéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kárvallottjait. Népirtás végrehajtását tervezik be. Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is.

A szerb és a szlovák trianoni pszichózis úgy alakul ki, mint a román.

Különösebb az osztrák trianoni pszichózis. Ez hogyan alakult ki?

Az Osztrák–Magyar Monarchia egyik része, Ausztria számára is területeket szakítanak ki Magyarországból, s hogy ezt megtehessék, az Ausztriával szomszédos megyéket kettévágják, és akik ezt eldöntik, azok tudván tudják még azt is, hogy e megyéiben a Magyar Királyságnak nem laknak osztrákok (néhány vasutas, orvos vagy kereskedő kivételével), de azt is tudják, a világgal könnyű elhitetni, hogy az Ausztriának szánt országrész osztrák többségű, hisz azt lehet hazudni, hogy a törökvilág után odatelepített svábok (egy részük még németnek vallja magát, de nem osztráknak) osztrákok.

És miközben a kettévágott megyék svábjai öntudatos magyar állampolgárokból öntudatos osztrák állampolgárokká váltak, az ő lelkiismeret-furdalásukból is kinőtt a gyűlölet.

És a magyar trianoni pszichózis? Ennek mélységét az határozza meg, hogy már 1920-ban is nyilvánvaló volt mindenki előtt, a történelmi Magyarország feldarabolása nemcsak hogy nem volt sem szükségszerű, sem ésszerű, de teljesen váratlanul érte az ország lakosságát. Hisz ellentétben állt a meghirdetett (és Magyarországon komolyan vett) önrendelkezési joggal.

Az egyik legfontosabb kérdésre sem olvashattam az évfordulón méltó választ, mégpedig arra, hogy legyőzhető-e a trianoni pszichózis?

A trianoni pszichózissal magyarázható, hogy a Kárpát-medencében minden elő­rejelzés ellenére tovább erősödik a gyűlölködés szelleme. Pedig Magyarország szomszédai közül már nemcsak Ausztria, hanem Szlovákia és  Románia is  tagja az Európai Uniónak.

És kérdezhetjük: ha nincsenek politikai okai a gyűlölködésnek, akkor miért erő­södik a gyűlölködés szelleme?

Nehéz erre válaszolni, miképpen arra is, hogy miért kell hazudni a történelem­könyvekben, ha nincs már politikai oka a történelemhamisításnak sem….

Természetesen változott a magyar–román és a magyar–szlovák viszony a rend­szerváltozás óta eltelt három évtizedben, s nemcsak azért, mert Magyarország, Szlovákia és Románia is tagja lett az Európai Uniónak. Nem lehetne ma már parancsszóval – miképpen a rendszerváltozások előtti évtizedekben  – betelepíteni több százezer román lakost az erdélyi magyar városokba (például Kolozsvárra) és több százezer szlovák lakost a szlovákiai magyar városokba (például Kassára), hogy e városokban kisebbségbe  kerüljön a magyarság, de a román és a szlovák politika újfajta módszerekkel sorvasztja a világháborúk utáni döntésekkel Magyarországtól elvett területek magyarsága létfeltételeit.

Azok, akik egy nemzeti közösség létfeltételeit elsorvasztják, mit is cselekszenek tulajdonképpen? Népirtást hajtanak végre. Ehhez persze nincs joguk, ezért nem is nevezik nevén.

Magas rangú román po­litikusok mindazonáltal majdnem nevén ne­vezik az utób­bi idő­ben. Kényszerhelyzetben, mert válaszolniuk kell ar­ra, miért nem támogatják az erdélyi magyarok olyan tö­rek­véseit, ame­lyek nemzeti közösségként való megma­ra­dásukat szol­gál­nák. A majd­nem színmagyar Székely­föld lakossága például ki­nyil­vá­nítja óhaját, hogy élni szeretne azon jogokkal, amelyek az egy tömb­ben – egy nagy terü­leten többséget alkotva – élő történelmi nem­zetiségeket vitathatatla­nul megilletik Nyugat-, illetve Észak-Európában. Mint például a své­deket Finnor­szág­ban, a dél-tiroli oszt­rákokat Olasz­ország­­ban, a ka­ta­lá­nokat Spanyolországban. Az auto­nómi­áról van szó, arról az auto­nómiáról, amely intéz­mé­nyes feltétele a székelyföldi ma­gyarság meg­ma­ra­dá­­­sának. A román vezető politikusok szerint a szé­kely­ségnek nincs joga az autonó­miá­hoz, mert Szé­kely­föld autonómiája össze­férhe­tetlen Románia al­kot­má­nyának első paragrafu­sá­val… Felteszem a kérdést: va­ló­ban van a román al­kot­mánynak egy olyan pa­rag­ra­fusa, amely tiltja a szé­kely­földi magyarság megmara­dá­sa fel­tételeinek a meg­teremtését? Akármennyire hihetet­len, de van. A vesze­delmes, de ártatlannak lát­szó pa­ragrafus nem az, ami, hanem ellenkezője is an­nak, mint ami, és a kö­vet­kező szavakból áll: „Ro­mánia – az­az a Trianonban lét­reho­zott har­madik sok­nemze­tiségű biro­dalom – szu­ve­rén és független, egységes és oszt­hatat­lan nem­zet­­ál­lam.” Ártatlan lenne ez a parag­rafus, ha Romá­niában egysé­ges nem­zet­államról beszél­vén politikai nemzetre gon­dol­nának, és annak fogal­mát helyesen ér­telmez­nék. Ahogy például a történelmi Ma­gyar­országon az 1868-as magyar­országi nemzeti­ségi tör­vény vitá­ján a legte­kinté­lye­sebb magyar poli­tikus, De­ák Ferenc értel­mez­te. Emlékeztetek itt arra, mit jelen­tett az 1868. évi ma­gyaror­szági nem­­zetiségi tör­vény­ben a politikai nem­zet fogalma. Azt jelentette, hogy min­denki tagja a magyar po­liti­kai nemzetnek, füg­getlenül nem­zetiségi hovatar­tozásá­tól, de az egyenlő esélyek elvének a tiszteletben tartá­sával. Hogy magya­ro­sí­tásra a törvény megalkotói nem is gondolnak, az annyi­­­ból is ki­tetszik, hogy nemcsak elismeri az anyanyel­vű oktatás jogát a nemzetiségi iskolák­ban, de nem tart­ja szükséges­nek kötele­zővé tenni a magyar nyelv­nek mint tantárgy­nak az ok­tatását sem… A román al­kot­mány 1. paragrafu­sának helyes értelmezése ez len­ne, ha a román po­litika is tekintetbe venné a politikai nem­­zet fogalmát: Ro­má­nia úgy egy­sé­ges nem­zet­állam, hogy a nemzeti­ségek lét­feltételei szabadon kibontakoz­hatnak: állami egye­tem­hez is jo­guk van, auto­nó­miához is… De úgy lát­szik, Ro­má­niában nem szabad helyesen ér­tel­mezni a poli­tikai nemzet fogalmát, azaz úgy kell értelmezni, mintha a politikai nem­zet azonos lenne az etni­kai-nyelvi nem­zettel. És ha úgy értelmezik, akkor le is lehet vonni olyan következte­tése­ket, hogy Szé­kely­föld­nek nem lehet autonómiája, s hogy ami­kor a Szé­­kely­föld auto­nómia statú­tumának meg­fogalmazói le mer­ték ír­ni, hogy „Székelyföldön a magyar nyelv egyen­rangú az állam hivatalos nyelvé­vel”, akkor a ro­mán politiku­sok a politikai nemzet fogalmának sajátos ro­mán értel­mezése alapján ki is jelenthették, hogy a szé­kelyek képvi­selői megsértették az alkotmány 1. pa­rag­rafusát, hisz meg merték fogal­mazni, hogy nem akar­nak el­romá­nosodni, nem óhajtanak a ro­mán etni­kai nem­zet tagjává válni. A politikai nemzet fogalma sa­já­tosan román értelmezésének má­sik kö­vetkezmé­nye, hogy a vezető román poli­tiku­sok némelyike szem­reb­benés nél­­kül állíthatja, hogy nem lehet újra meg­nyit­ni a ko­lozsvári álla­mi magyar egyetem kapuit, mert azt is tiltja az alkot­mány első parag­rafusa. Az össze­függés a magyar egyetem újraindí­tása és az al­kotmány 1. parag­rafusa között valóban nyilvánvaló, hi­szen az a pa­rag­rafus csak tilthatja a ko­lozsvári ma­gyar egye­tem újra­in­dítását, ha a politikai nemzet fogal­mát valóban behe­lyette­sítik az etnikai-nyelvi nem­zet fo­gal­mával. De ha ez így van, akkor az alkotmány 1. pa­ra­grafusa valóban kö­telezővé te­szi az erdélyi ma­gyarság teljes felszámolását… A román al­kotmány első paragrafusa valóban felszólítás az et­nikai tisztogatásra, és román politikus mé­gis mer hivatkozni rá? – ámul­doz­­­ha­tunk. – Igen, e paragrafus a legci­ni­ku­sabb felszó­lí­tás az etnikai tisz­to­ga­tásra, és mégis hivatkoznak rá. És így értelmezik: Ro­mániában min­­­denki ro­mán, aki nem az, annak azzá kell válnia. Az egyetem pél­­dájánál maradva, megfogalmazom követ­kez­mény­ként: ha lesz ál­lami magyar egyetem, az erdé­lyi magyarság nem kényszerül ro­mánná válni vagy ki­ván­do­rolni, kö­vetkezésképp alkotmánysértő a magyar egye­­tem újra­in­dítása. Ha a poli­ti­kai nemzet fogalmát helyesen értelmeznék Romá­niá­ban is, akkor itt is ugyanolyan kö­vetkeztetéseket von­nának le a nemzetiségek megmara­dásának érdeké­ben, mint annak idején a tör­ténelmi Ma­­­­gyarországon vagy több mai soknemzetiségű ál­lam­ban, és mondhatnák: a román politikai nemzetben a román nemzetiség a leg­nagyobb ugyan lélekszámra, de csak egy a többi kö­zött, s a töb­biek saját nyel­vükkel, kultúrájukkal, auto­nó­miájukkal tagjai a poli­ti­kai nem­zet­nek. De ha a poli­tikai nemzetet Romániában „össze­té­veszthetik” az et­ni­kai-nyelvi nemzettel, akkor csak a román etni­kai-nyel­­­vi nemzet megmaradásának marad­hat­nak meg a feltételei. Mi a helyes megoldás? Meg­sem­misíteni több mint másfél millió ma­gyar létfel­té­­teleit, vagy módosí­tani az alkotmány első paragra­fu­sát? Fe­lülbírálható-e, módosítha­tó-e egy alkotmány – vagy csak alkotmány­értelmezés? –, amely népirtást ren­­­­del el, illetve amely tiltja a népirtás megakadályo­zását? A kérdés, remélem, költői… De akár költői e kérdés, akár nem, nehéz arra válaszolni, miképpen maradhat benne az Európai Unió egyik tagállama alkotmányában egy olyan paragrafus, amely népirtást rendel el… A román politika miért nem igyekszik tisztázni magát a vád alól, hogy legfőbb célja egy nemzeti közösség, a romániai magyarság létfeltételeinek az elsorvasztása? Miért nem törli a román alkotmányból a népirtást elrendelő paragrafust? Szembefordulását a felfoghatatlan paragrafussal elsősorban éppen a román trianoni pszichózis akadályozza meg.

Mindazonáltal a trianoni pszichózis legyőzhető.

De mielőtt a trianoni pszichózis legyőzésének három alapfeltételét bemutatnám, szólok még a következőkről:

A legdöbbenetesebb felismerés azok közül, amelyeket elég könnyen felismerhet a párizsi békekonferencia mai tanulmányozója:

Wilson eszméi, tervezetei, köztük a 14 pontja valóban megteremthették volna a tartós béke feltételeit, az európai harmonikus együttműködés megszületésének a feltételeit, Európa biztonságos jövendőjének a feltételeit, de a képtelen békediktátumok képtelen elfogadtatásával (melyekben a hazugságot csak a cinizmus múlja felül) az Önpusztítás Európája születik meg… Igen, Európa további sorsát valójában nem az határozza meg, ami a fegyverszüneti egyezmények megkötése előtt történik, hanem ami utána! Az határozza meg, hogy Wilson – a mindenki másnál rejtélyesebb Edward Mandell House utasítására? – a békekonferencián szembefordul eszméivel, megtagadja nyilatkozatait, tervezeteit. Mindaz, ami az európai politika végzetes meghasonlását eredményezi, ami a fasizmusnak, illetve a nácizmusnak, valamint a kommunizmusnak uralkodó ideológiává válását lehetővé teszi, ami a második világháborút, majd a hidegháborút elkerülhetetlenné teszi, mindaz, aminek következményeképpen ma az európai nemzetek nemcsak a harmonikus együttműködésre, de az önvédelemre is képtelenek (a globalizáció, azaz a neoliberalizmus romboló ideológiájával  nem képesek méltóképpen szembefordulni, így a nemzethalál fenyegetésével sem), mindezek bizony annak a következményei, hogy Wilson annak idején megtagadta korábbi önmagát, korábbi eszméit.

Mindezeken kívül még a következőkre hívom fel ismételten a figyelmet:

– Az első világháború és a párizsi békekonferencia legfélelmetesebb rejtélye, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút.

– A békekonferencia megnyitásakor mintha már el is döntetett volna, hogy a legfőbb cél a Hagyományos Európa felszámolása – ennek útját kövezik ki a Hazugság és a Cinizmus kultusza megteremtésével.

De e félelmetes következtetéseket csak azért mertem ismételten levonni, mert megvilágosítják a megoldás útját. Hiszen mindössze három feltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy a Hazugság és a Cinizmus kultuszát felváltsa az Igazság és a Harmonikus Együttműködés kultusza, s hogy az európai nemzetek méltó választ tudjanak adni a nagy kihívásra (azaz méltóképpen szembe tudjanak nézni a nemzethalál rémével).

A három alapfeltétel pedig a következő:

1. Kötelezővé és megbecsültté kell válnia az egyenlő esélyek elvének, hogy kifejthesse jótékony hatását ez a Harmóniateremtő elv. Nem véletlen, hogy erre hivatkoznak manapság is előszeretettel mindazok, akik védelmükbe veszik a nemzetiségi kérdésnek azt a megoldását, amelyben egyik nemzetiségnek a másik által való elnyomása akkor is lehetetlenné válik, ha egymás megbecsülésének nincs meg az érzelmi alapfeltétele. Ők azt állítják – és bizonyítják is tapasztalataikkal –, hogy az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet.

Az erdélyi magyarság életében például milyen változást eredményezne ennek az elvnek az érvényesülése? Csak az a romániai román várhatná el, hogy a romániai magyar román egyetemre járjon, aki már beíratta gyermekét egy romániai magyar egyetemre. Vagy másképpen fogalmazva: csak az a romániai román küzdhetne azért, hogy a romániai magyarságnak ne legyen állami magyar egyeteme, aki már minden romániai román állami egyetemet megszüntetett. És csak az a román mondhatná ki, hogy Székelyföldnek nem lehet autonómiája, aki már elfogadta, hogy nem Székelyföld tartozik Romániához, hanem Románia Székelyföldhöz. Ennek minden következményével: magyar államnyelvvel, de a román nyelv szabad használatával, a románok lakta tartományok autonómiájával és a többi… Így működik az egyenlő esélyek elve.

2. Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Azaz meg kell teremteni a hiteles történelemtudományt.

Miért olyan fontos ez?

Nyugat-Európa népei nem fogták fel Trianon évében, hogy mi történt a kulisszák mögött, nyilván a politikusok többsége sem. Nyugat-Európa államférfijai szolgaként engedelmeskedtek, vagy néma cinkosként. Nem fogták fel, hogy amire a végsőnek szánt csapást mérik a cinkosságukkal, azok az éltető hagyományok. A sajátjaik is.

Nem volt még tudomásuk a közelgő veszedelemről: a nemzethalál fenyegetéséről. De ma már szembe kell nézniük a keresztény nemzeteknek a nemzethalál rémképével. Viszont képtelenek érdemi választ adni a legrettenetesebb kihívásra… Nem volt még ennél nagyobb veszedelem. Ma már a németek is beszélnek a német nemzethalál elkerülhetetlenségéről, de a franciák is a francia nemzethalál, az angolok is az angol nemzethalál fenyegető réméről. Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóik már sejtik, hogy érdemi választ csak akkor tudnak adni a legrettenetesebb kihívásra, ha képesekké válnak megbecsülni régi, éltető hagyományaikat.

3. De hogyan válhatnának képesekké erre, ha történelemkönyveikben hamis történelem szerepel az igazi helyett? Sehogyan sem! Ezért olyan fontos a harmadik feltétel megvalósulása: a hiteles történelemtudománynak nemcsak a Kárpát-medencében, nemcsak Európában, hanem világszerte meg kell születnie.

Ha megszületne, ha vállalhatóvá válna minden igazság, a teljes igazság kimondása, akkor válna  megbecsültté és fejthetné ki jótékony hatását az egyenlő esélyek elve… Emlékezzünk: az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet.

A gyűlölködés szelleme pedig nemcsak a Kárpát-medencében, nemcsak Európában, hanem földi világunk egészében  is csak addig uralkodhat, amíg a Mindenható Istenünk teremtette, de a teremtőjük akaratával szembefordulván, hazugságban élő nemzetek nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk minden igazságát. De ha elfogadják, megszületik minden országban a hiteles történelem­tudomány, és ha ezzel egyidejűleg hagyják érvényesülni az egyenlő esélyek elvét is, akkor bizony a párizsi békekonferencián legdurvábban megcsúfolt jog: a nemzetek önrendelkezési joga is érvényesülni fog, a Hazugság és a Cinizmus kultuszát pedig felválthatja végre az Igazság és a Harmónia kultusza.

KkF: Avass be kérlek, miben különbözik a legújabb könyved, a Magyarország Szent Koronája hatodik átdolgozott és bővített változata, amely már nyomdakészen várja a megjelenését, a könyv ötödik kiadásától.

KI: Már 2023 elején kezdtem el a kiadásra előkészíteni azt a könyvet, amelyről az interjúról szóló beszélgetésünk alatt megjegyeztem, hogy ijesztően terjedelmessé, közel 1000  oldalassá kezdett válni (örömmel jegyeztem meg az imént: már csak 700 oldalas), hogy én akkor nem a Trianon avagy Passiójáték a XX. században című könyvem negyedik, átdolgozott változatáról beszéltem, hanem Magyarország Szent Koronája című, 2000-ben megjelent könyvem  hatodik, átdolgozott és bővített változatáról. Örömmel kezdtem hozzá nemrégiben legújabb (tulajdonképpen hibavadászó) elolvasásához, de ugyanakkor szégyenkezve is, mert eszembe jutott olvasás közben az is, hogy bocsánatkéréssel tartozom… Nem azért, mert az ötödik változat már 2010-ben megjelent, s ez azt jelenti, hogy e hatodik változaton 13 évet dolgoztam. Ez talán még megbocsátható lenne, de az már nem, hogy a második, harmadik, negyedik és ötödik változatok belső címoldalán szintén ott díszeleg a figyelmeztetés a megjelenés évszámai (2001, 2005, 2008, 2010) fölött, hogy átdolgozott változat… És erre bizony nem lehet egykönnyen a mentséget találni. De én nem is keresem, viszont megmagyarázom, hogy miért.

Először is: milyen jogon adtam ki az első öt változatot, ha azok mindegyike átdolgozásra és bővítésre szorult… Vádolom tehát magamat azzal, hogy kiadtam öt félkész változatot… Az nem tekinthető mentségnek, hogy ez a hatodik változat sokkal hosszabb, mint az ötödik,  tehát 12 évig még fontosnak tartottam tanulmányozni a Szent Korona misztériumát és tanát, hogy hiteles, megcáfolhatatlan legyen minden állításom a Szent Korona-eszméről, amelyben jelen van, egymást erősítve, mind a Szent Korona misztériuma – amely által meggyőző erejűvé válik, hogy a Szent Koronát méltán tekinthetjük Isten akarata közvetítőjének, Hídnak Magyarország és az Ég között –, mind a Szent Korona mint jogalany – a hajdanvolt szakrális király jogutódjaként a magyar államhata­lom legmagasabb rangú alanya…

Hozzátehetem azt is, mielőtt önbírálatom át nem alakul öndicséretté, hogy olvasás közben eszembe jutott persze az is, hogy ügyes cselhez folyamodhatnék most, a hatodik kiadás nyomdába küldése előtt: a könyv szövegének elég nagy része valóban új, és az ötödik kiadás megjelenése utáni 13 esztendő kutatási eredményeit tartalmazza, s ez bizonnyal feljogosítana arra, hogy első kiadásként jelentessem meg, új címmel ter­mészetesen… Gondolkoztam bizony azon is, hogy éljek-e e lehetőséggel, de végül úgy döntöttem legalább öt óra töprengés után, hogy a cím megváltoztatása nem éri el azt a hatást, mint annak bevallása már az Előszóban vagy a fülszövegben, esetleg már a címoldalon, hogy a hatodik kiadás oly mértékben átdolgozott, hogy tartalmaz legalább egyharmadnyi új szöveget, s mindennek  a bevallása a könyvem hatodik kiadását tulajdonképpen első kiadássá emeli. S ennek rendkívüli a jelentősége, hiszen megjelenése után mind a könyvesboltosoknak, mind a könyv­tárosoknak kötelességévé válik felvilágosítani a Szent Koronáról szóló könyveimről érdeklődőket, hogy az első kiadás „előjogai” átszálltak a hatodik kiadásra, amely „előjogok” közül az a legfontosabb, hogy idézni – bármilyen célból! – csak ebből a hatodik kiadásból lehet, mert – a Szent Korona-eszme kérdésköreinek bármelyik kérdéséről legyen is szó – ebben az egyelőre véglegesnek tekinthető változatában található a hiteles válasz. Hogy ehhez mit fognak szólni azok, akiknek már megvan a könyv előző őt kiadásából legalább egy, azt nem tudom… Talán olyan is lesz köztük, aki azt, hogy belebolondult a könyv szerzője a lelkiismeretességébe… Vagy talán azt, hogy oly hatalmas önbizalom-hiányban szenved, hogy nem hiszi el, hogy a 13 évvel ezelőtt befejezett könyve minden megállapítása hiteles lehet… Mindegy, mit mondanak, mert számomra csak az a fontos, hogy  az olvasó tudomásul vegye, hogy a hatodik változat a hiteles, a végleges…

Az is igaz viszont, hogy ha a könyv első öt változata csak kéziratban lenne meg, akkor ma rendkívüli fegyelmezettségemet dicsérhetném, sőt ünnepelhetném, hogy 13 esztendeig képes voltam ellenállni a kísértésnek, hogy az előző öt változatot megjelentessem.

De arra talán még büszke is lehetnék, hogy új könyvem legalább egyharmada teljesen új.

Ebben írtam először a Habsburg-kor legfelfoghatatlanabb rejtélyeiről… Ebbe viszont  be kellett illesztenem a nemzetiségi mozgalmak kibontakozásának a kérdéskörét is. És nagyobb terjedelemben kellett foglalkoznom a reformkorral (benne természetesen Széchenyi István szerepével, majd az 1848-1849. évi honvédő háborúnkkal).

Másképpen és nagyobb terjedelemben foglalkoztam Bocskai István erdélyi fejedelem hatalmas  győzelmeivel és rejtélyes, csak metafizikai megközelítéssel megismerhető rejtélyes  magánéletével. (Bocskai István számára, bizonnyal említettem már, a legfontosabb személyiség az a Mária Krisztierna hercegnő, aki néhány évig Báthory Zsigmond fejedelem felesége volt, s aki a „világraszóló” válás után az erdélyiek közül csak vele tartja a kapcsolatot. Történelemtudományunk nagyon talányosnak tartja személyiségét, s bár nem vitatja el tőle az Erdély végzetes asszonya minősítést, nem mer következtetéseket levonni még abból sem, hogy amikor 1606 elején Bocskai István feleségül kéri, igent mond, s a házasságkötést csak Mária Krisztierna unokafivére, Rudolf császár-király tudja megakadályozni.) De a szakrális király uralkodásának ma már eléggé felfoghatatlan kérdéskörével is, különös tekintettel a beavatására.

Abból, ami még abba a teljesen új egyharmadba tartozik, azt tartom legfontosabbnak, hogy ebben a hatodik, átdolgozott és bővített kiadásában a Magyarország Szent Koronájának, már írhattam egészen részletesen az Alaptörvényről, s nagyon röviden ez interjúban is összefoglalhatom, hogy mit írtam a Jogfolytonosság-helyreállítás és az Alaptörvény című fejezetében a legújabb  könyvemnek.

Ki is fejtem rögvest, hogy mit:

 Magyarország a 2011-ben el­fogadott és a Magyar Közlönyben április 25-én kihirdetett, majd később – szükségképpen és javulását eredményezve – többször módosított Alaptörvényében már nagy megelégedéssel olvashattam, hogy az alaptörvény a preambulumában (a nemzeti hitval­lásban) és az Alapvetésben, valamint többi fejezeteiben is tisztelettel szól a magyar köz­­jogi hagyományokról, tisztelettel és nagy megbecsüléssel szól a Szent Koronáról is, kimondván, hogy a Szent Korona „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”, de elég hamar rájöttem, fontos lett volna, ha kiegészítésképpen a Szent Korona ország- és nemzetmentő hatalmára is felhívta volna a figyelmet, elsősorban arra, hogy a saját állami léttel és alkotmánnyal bíró Magyar Királyságot éppen a saját állami lététől és alkotmányától megfosztani akaró akármilyen hatalmas ellenség (rendszerint maga a Habsburg-házi magyar király, de sokszor felséges ura tudta nélkül  néhány túlbuzgóságban „szenvedő” főhivatalnok) győzelmét a Mohács utáni nehéz évszázadokban is mindig meghiúsította…

Minderre Szent Koronának az Alaptörvény preambulumában szereplő méltatásának a kiegészítésével is felhívtam a figyelmet, egyetlen közérthető, de semmit le nem egyszerűsítő kiegészítő értelmezéssel, azzal, amelyet beszélgetésünk során (a 4. kérdésre adott válaszomban) is megfogalmaztam, viszont annak ellenére ide, az interjúnk végére is illesszük be, de nem céltalan, felesleges ismétlésként, hanem indoklásképpen az Alaptörvénynek egy újabb módosításához.

A kiegészítő értelmezés a következő lehetne:

A Szent Korona-eszmében jelen van, egymást erősítve, mind a Szent Korona misztériuma – amely által meggyőző erejűvé válik, hogy a Szent Koronát méltán tekinthetjük Isten akarata közvetítőjének, Hídnak Magyarország és az Ég között –, mind a Szent Korona mint jogalany – a hajdanvolt szakrális király jogutódjaként a magyar államhata­lom legmagasabb rangú alanya –, s így alakulhatott ki az a rejtélyes hatalma a Szent Koronának, amelynek köszönhetően a majdnem négy évszázados Habsburg-korban azon rejtélyes viszályok végeztével, amelyek a Habsburg-házi magyar király (aki egy személyben az egész Habsburg Birodalom császár-királya) és a Magyar Királyság ellenségeskedésének a következményei, a nagy drámai helyzetek befejező szakaszában a Magyar Királyság (nem látványos harctéri, hanem egyszerűnek látszó, de nagyon is bonyolult közjogi küzdelmek színterén) mindig győz. Ilyen súlyos drámai helyzetet kiváltónak tekinthetjük minden, a magyar jogfolytonosságot megszakító visszaélését az uralkodónak (illetve a főhivatalnokainak az uralkodó nevében) és természetesen a Szent Korona-eszme követelményeivel való bármilyen szembefordulását, valamint a király központosító törekvései kiváltotta legnagyobb drámai helyzeteket és természetesen a magyar fegyveres ellenállást kikényszerítő legsúlyosabbakat: az 1703–1711. évi dinasztikusnak (mert ha magyar győzelemmel végződik, akkor a magyar királyok többé nem Habsburg-háziak, hanem Rákóczi-háziak – vagy akármilyen háziak, de egy minden szempontból független Magyar Királyság választott uralkodói lettek volna) és az 1848–1849. évi honvédőnek nevezhető  háborúkat. Utóbbiak befejező szakaszában a Magyar Királyság harctéri vereség után győz a közjogi küzdelmek színterén: az első esetben már a békekötéskor (ez a híres szatmári béke), a második esetben csak 18 év múlva (ez az 1867. évi kiegyezés)… Következésképpen ismételten hozzáfűzhetem előbbiekhez: a magyar nemzet biztonságos jövendőjének a megalapozójává válhat a következő évszázadokban (évezredekben?) a Szent Korona-eszme, ha méltóképpen megbecsüli nemzetünk döntő többsége, és addig tanulmányozza, míg meg nem érti, mi az annyiszor megtámadott, üldözött és több alkalommal még megsemmisítésével is megfenyegetett magyar nemzet legyőzhetetlenségének a titka.

(Nem túlságosan rövid ez a kiegészítő értelmezés, de az Alaptörvény preambulumába, a Nemzeti Hitvallásba beilleszthető.)

De az is eszembe jut most, hogy a Szent Korona-eszme hatékonyságának a felélesztése érdekében még vállalnia kellene egy módosítást a nemzeti érdeket elsőrendűnek tekintő és kétharmados többséggel rendelkező mai országgyűlési koalíciónak: az Alaptörvény az Alapvetés B paragrafusában minden meggyőző értelmezés nélkül szerepel, hogy a közhatalom forrása a nép, pedig értelmezés nélkül e kijelentésnek elég sok értelmezési lehetősége van, s ezeknek legalább fele félreértelmezés…  E paragrafus is módosulásra szorul tehát, hisz félreértelmezhetik – minden rosszindulat nélkül is! – mindazok, akik elmulasztják figyelembe venni, hogy mi a Szent Korona rejtélyes hatalma kialakulásának a legfontosabb kérdése.

    A legkényesebb kérdés, amelyet még fel kell vetnem: az Alaptörvény annak ellenére jogosan kinyilváníthatta, hogy  a közhatalom forrása a nép, hogy ez valóban félreérthető és félreértelmezhető, ha nem vesszük figyelembe, hogy kit tekintettek a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanyának (és egyben  a közhatalom forrásának, mert e kettőt még nem választották külön)  réges-régen, a Szent István államjogi és egyházügyi reformja előtt, majd Szent István korában, majd a Szent István utáni évszázadaiban az Árpád-kornak, azaz a magyar szakrális királyság korában, majd a Habsburg-kori Magyar Királyság évszázadaiban, amikor a Szent Korona rejtélyes hatalma akármilyen nehéz, akármilyen kilátástalannak látszó helyzetben lehetetlenné tette az országunk végzetes kiszolgáltatottságba taszítását?

A válaszaim rövid összefoglalása:

A szakrális királyok idejében a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya (és mert ekkor még nincs hatalommegosztás: a közhatalom forrása is) az Isten akaratát közvetítő szakrális király. Mondhatjuk így is: Isten és a szakrális király. Miután a nagy magyar politikusok a késő középkorban, de szerencsére még 1526. évi drámáink (Mohács, majd Szapolyai János mellé egy második király, a Habsburg-házi Ferdinánd megválasztása és megkoronázása) előtt átruházzák a hajdanvolt szakrális király teljhatalmát a Szent Koronára, a közhatalom forrása továbbra is a Szent Korona, de azzal a feltétellel, hogy Benne egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a király és a nemzet.

De kit tekinthetünk a közhatalom forrásának az első világháború után, amikor az egyharmadára csonkított Magyarországot mint király nélküli királyságot védelmezte a Szent Korona rejtélyes hatalma? Ekkor, az 1921. évi trónfosztástól 1944. március 19-ig a Magyar Királyság a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanyaként továbbra is a Szent Korona, és Benne továbbra is a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei egyesülnek, de ezek már nem a király és a nemzet, hanem a király jogutódja mint államfő (kormányzó) és a nemzet. (1926-ig az egész nemzet képviseletében a nemzetgyűlés, 1926-tól a politikai nemzet képviseletében az ismét kétkamarás országgyűlés.) Természetesen azért szerepel a megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom  részesei között a király helyett a király jogutódja államfő, mert a jogfolytonosság helyreállító csonka nemzetgyűlés döntése alapján a Magyar Királyság király nélküli királysággá vált.

És kit tekinthetünk a közhatalom forrásának ma, amikor Magyarország államformája  köztársaság?

2012. január elsejétől, az Alaptörvény hatályba lépésétől a megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei között a király helyett a király jogutódja, a kormányfő, mert az Alaptörvény nem az elnöki, hanem a miniszterelnöki rendszert tekinti elfogadhatónak. De nem a király jogutódja (mint miniszterelnök) ezután sem a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya, hanem a Szent Korona, akiben egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a miniszterelnök és a nemzet. (A nemzet képviseletében az országgyűlés.)

Sokan kérdezik azok közül is, akik hitelesnek tartják az Alaptörvénynek azt az állítását, hogy a közhatalom forrása a nép (Alapvetés B), és még azt is tudják, hogy a hajdanvolt szakrális király teljhatalmát a késő középkorban a korabeli politikai nemzet átruházta a Szent Koronára, hogy hatálytalanítható-e a Szent Korona-eszme a nemzetet képviselő országgyűlés által?

Rövid válaszom: a közhatalom forrása valóban a nemzet, de ha annak a történetét tanulmányozzuk, miképpen ruházta át a Szent Koronára a szakrális király teljhatalmát (annak a szakrális  királynak a teljhatalmát, aki Isten akaratának a közvetítője) a késő középkorban, csak erősödik a meggyőződésünk, hogy nem hatálytalanítható…

De úgy érzem,  nem hagyhatom ki a Magyarország Szent Koronája című könyvemnek hatodik kiadása új részei bemutatásakor azt sem, ami derűlátásomat eléggé sorvasztja.

Elsősorban azt, hogy szembe kell néznünk a sajnálatos ténnyel, hogy ma nemcsak gimnáziumaink­ban, hanem az egyetemeinken sem (az egyetemek jogi karain sem, a bölcsé­szet­tudományi karok tör­ténelem szakán sem) tanítják méltó­képpen a Szent Korona misztériumának és rejtélyes hatalmának (az újabb korok kifejezésével: tanának) oly kérdés­köreit, amelyek isme­rete nélkül a magyar történe­lem nem érthető meg. Mint áldott kivételre emlékezünk vissza a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karának oktatójára, a 2018-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt dr. Tóth Zoltán Józsefre, aki tudományos munkássága mellett (sok nélkülözhetetlen könyvet írt a Szent Korona-eszme kérdésköreiről) nemcsak magas színvonalon oktatta szemináriumán a tanítványait mindarról, amire könyveiben is felhívta a figyelmet, de áldozatos munkát igénylő szervezéssel teremtette meg a feltételeit a Szent Korona misztériuma és tana legidőszerűbb kérdései megismerésének a legfontosabb magyarországi műhelye működésének.

És ha most ismételten felteszem a kérdéseket, hogy miért nem ismerkedhet a magyar tanulóifjúság a Szent Korona-eszmének, azaz a Szent Korona misz­tériumának és tanának magasztos kérdéseivel, nemzeti önérzetet és erkölcsi tartást erősítő kérdéseivel, a gimnáziumok ta­nárai pedig miért nem olvashatnak színvonalas segédkönyvet a Szent Koro­na-eszme kérdésköreiről, valamint a legfontosabbat: miért nem szerepel a gimnáziumok és egyetemek tantervében a Szent Korona-eszme, akkor azzal indokolom meg elszomorodásomat, hogy  úgy tudom, a Tóth Zoltán József szerkesztette, 2017-ben megjelent Hungaria Archiregnum (alcíme: Szent Korona-eszme, Szent Korona-tan, Alaptörvény, és sokan nyilvánítottuk legméltóbb tanári segédkönyvnek) megjelenése után csak egy olyan könyv jelent meg, amelynek színvonala feljogosítja arra azokat, akik küzdenek a Szent Korona-eszme tantervbe vételéért, hogy tanári segédkönyvnek fogadtassák el, s ez a könyv nem más, mint ennek a 2017-ben megjelent könyvnek a Dr. Tóth Zoltán József Alapítvány által kiadott második, javított és átdolgozott kiadása.

Mindehhez már csak a következőt fűzöm hozzá:

Minden közép- és felsőfokú iskola falára is ki kellene függeszteni, amit elmondtam arról, hogy mit köszönhetünk annak, hogy a Szent Korona-eszmében jelen van, egymást erősítve, mind a Szent Korona misztériuma – amely által meggyőző erejűvé válik, hogy a Szent Koronát méltán tekinthetjük Isten akarata közvetítőjének, Hídnak Magyarország és az Ég között –, mind a Szent Korona mint jogalany – a hajdanvolt szakrális király jogutódjaként a magyar államhata­lom legmagasabb rangú alanya.

Minek a fontosságát emelné ez is ki?

A ma­gyar nem­zet­nek sohasem szabad ép­pen azt a meg­ol­dást vá­lasz­ta­nia, amelyik együtt jár mind­an­nak a ta­ga­dá­sá­val, ami múlt­já­ban ér­té­kes. Ra­gasz­kod­nia kell a sa­já­to­san ma­gyar köz­jog­hoz, a tör­té­nelmi ma­gyar al­kot­mány­hoz, a Szent Ko­ro­na eszméjéhez – sem­mi más­ra, mint ön­vé­del­mi ösz­tö­né­re hallgatván, s kije­lentvén, hogy ami tör­té­nel­me so­rán a leg­ve­szé­lye­sebb hely­ze­tek­ben min­dig meg­men­tette, az nem meg­sem­mi­sí­ten­dő, nem ki­cse­ré­len­dő.

Ér­te­lem­sze­rű­en kö­vet­ke­zik fen­ti­ek­ből, hogy ha a ma­gyar nem­zet nem ta­gad­ja meg azt az alap­el­vet, amely év­szá­za­do­kon át meg­ha­tá­roz­ta a ma­gyar közjog­fej­lő­dést, azt az alap­el­vet, mely sze­rint tör­vény­sér­tés jo­got nem ala­pít, ak­kor sem­mi mást nem mond­ha­tunk, mint azt, hogy Ma­gyar­or­szág ma is a Szent Ko­ro­na or­szá­ga. De ha ezt az alap­el­vet a ma­gyar­ság ké­pes len­ne meg­ta­gad­ni, ak­kor min­dent meg­ta­gad­na, ami a ma­gyar nem­zet tör­té­ne­té­ben ma­gasz­tos volt: Szent Ist­ván­tól De­ák Fe­ren­cig min­dent. Az egész ma­gyar köz­jo­got, a tör­té­nelmi ma­gyar al­kot­mányt, a Szent­ko­ro­na-eszmét, az egész ma­gyar múl­tat, mind­azt, ami ne­héz hely­zetek­ben a ma­gyar nem­ze­tet meg­­tar­totta.

*

Végezetül

Ha valaki elégedetlen, kielégítetlen a kérdező és kérdezett fennen olvasható gondolataival, nem marad más hátra, mint hogy saját maga győződjön meg a Kocsis életműről. Kutassa át a könyvüzletek polcait, a könyvtárak zugait, az Országos Színháztudományi intézet videótárát. Olvasson, nézelődjön és okuljon a felmérhetetlenül gazdag történelmi parabolából, ami ráadásul olyan szép, veretes magyar nyelven tárul elénk, hogy érdemes, sőt kell is kezébe adnunk a bennünket követő generációknak. És végre újra és újra színre vinni!

Isten éltesse és táplálja továbbra is alkotó erővel a 80. évét nemrég betöltött Kocsis Istvánt!

Jegyzetek a nagyinterjúhoz (IV/1-4. rész)

[1] Kocsis István: Bolyai János estélye
https://epa.oszk.hu/00400/00458/00398/pdf/Korunk_EPA00458_1970_08_1181-1201.pdf
[2] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[3] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[4] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[5] Kocsis István: A királynő aranyból van ­– Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[6] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[7] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[8] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[9] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[10] Önlexikon, Kortárs magyar írók önszócikkei Cédrus Művészeti Alapítvány 2017
[11] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[12] https://www.helikon.ro/bejegyzesek/beszelgetes-a-75-eves-kocsis-istvan-drama-proza-es-tortenetiroval
[13] Napkút Kiadó 2017 https://www.napkut.hu/kocsis-istvan-a-kituntetes-815
[14] Trianon, Napkút Kiadó 2021

Illusztráció: Kocsis István-portré

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →

»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/3. rész) →

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/2. rész) →