Interjú, beszélgetés

május 9th, 2024 |

0

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/3. rész)

* Kocsis István: Bolyai János estélye https://epa.oszk.hu/00400/00458/00398/pdf/Korunk_EPA00458_1970_08_1181-1201.pdf

(Az előző részt ld.: http://www.naputonline.hu/2024/05/06/az-ember-aki-vala%c2%admiert-is-tudott-elni-nemcsak-valamibol-iv2-resz/ )

KkF: Vajon egy történelemboncolgató írónak is van saját „privát történelme”? Írtál-e, történetbe foglaltad-e már őseid, hozzátartozóid múltját, cselekedeteit? Beszélnél nekünk arról is, hogy honnan jöttél, hová tartasz?

KI: Apai nagymamám volt az én családomban a legérdekesebb, legjelentősebb, rendkívüli, csak metafizikai megközelítéssel értékelhető képességekkel megáldott személyiség, de szüleim bemutatásával kezdem saját történetemet („privát történelmemet”, ahogy a kérdésedben fogalmazol)…

Édesapám, amikor én 1940. május 7-én megszülettem, a Szatmár vármegyei Ombodon volt tanító. A feleségem, Monika biztatására – aki többet törődik gyermekkorom emlékeinek a feltárásával, mint én; ilyen a jó feleség – megpróbáltuk megtalálni Ombodon a szülőházamat vagy a szülőházam helyét. Nem sikerült.

Remetemezőre költöztünk néhány hónapos koromban. Onnan már vannak emlékeim. Egy hatalmas viharra is emlékszem, amely az iskolaudvar minden fenyőfáját derékba törte. Emlékszem első „fillentésemre” is: édesanyám karjában ülve az ablakon néztem ki, amikor bőgni kezdett egy borjú, és megkérdeztem, hogy mama kell-e neki, és nem arra emlékszem, mit válaszolt édesanyám, hanem arra, hogy hirtelen világosság árasztotta el az iskolaudvart, s ebben a világosságban megláthattam első bűnömet. Azt leplezte le a világosság, hogy dehogyis érdekelt engem, mi kell a kisborjúnak, az érdekelt, hogy édesanyámnak kifejezésre juttassam, mennyire szeretem… Nagyon szeretem, tehát le ne tegyen az öléből… A háború már folyt, emlékszem a költözésünkre és édesanyám magyarázatára is: azért költözünk a magasan fekvő Medgyeshegyre, mert oda autók nem tudnak feljönni az idegen katonákkal. Édesapám gondoskodott így rólunk, hisz sejtette, hogy elviszik katonának. Be is vonult, emlékszem szomorú búcsúzkodására. Medgyeshegyre mégis feljöttek az orosz katonák, de csak azért mondom el, mi történt, amikor megjelentek, mert édesanyám magatartása egészen rendkívüli volt! Összeszedték ott is az órákat az orosz katonák, akik nem is oroszok voltak, lóháton jöttek, s ha a házunk előtt leugrottak a lóról, édesanyám már ott is volt a kapuban kenyérrel és sóval; egy orosz regényből olvasott a kozákok szokásairól, és reménykedett abban, hogy hiteles az a könyv. A kozákok el is fogadták a kenyeret, törtek belőle, belemártották a sóba, ették, ittak rá, és nem jöttek be a házba. Megmaradtak az óráink is! A kozákok aztán nem jöttek többet. Jött helyettük egy román katona, ordítozva érkezett, az udvarra terelt minket, a falhoz, s azt kiabálta, jött kivégezni a magyar tanító családját. Dórika nővérem sírt, biztosan megértette, amit a katona mondott, s hogy miért hadonászik a puskájával, az egyéves Albert öcsém is ott volt édesanyám karjában, de édesanyám mintha nem is félt volna, határozott hangon kérdezte a katonától, kitől tudta meg, hogy ő dugdos a tolvajok elől egy vadonatúj német fűrészt; ő előveszi, hogy egy ilyen kedves és jó embernek odaadhassa. A katona szabadkozni kezdett, a puskáját ledobta a földre, elindult édesanyám után a fáskamra felé, édesanyám kiabált, vegye fel a puskát, a gyerekek… A katona vidáman mondta, nem töltötte meg, sejtette, hogy ért a jó szóból az igazgatóné nagyságos asszony. A kapu felé tartott már, vállán a hatalmas fűrész, és kiabálta, hogy ő falubéli, és a magyar tanító családja az ő védelme alatt áll.

Kucsmásan, furcsa civil ruhában jött haza a háborúból édesapám, szótlan volt, nagyon komor, s napok múlva eltűnt, édesanyám meg felpakolt minket egy lovas fogatra; éjszaka lehetett, emlékszem a csillagos égre, ahogy vitt Szatmárnémeti felé a szekér. Rokonoknál hagyott minket édesanyám, és eltűnt ő is. Két évtized múlva tudtam meg, hogy édesapám Mátészalkára ment az öccséhez, mert sejtette, hogy visszaállítják a trianoni határt; ő a másik oldalon akart tanítani, talált is tanítói állást Mátészalka mellett, üzent édesanyámnak, hogy viheti a családot, ment is édesanyám, gyalog, a gyerekek nélkül, nem vitte magával csak az ékszereit, hogy az útját álló katonákat megvesztegethesse, s visszahozta édesapámat.

Aztán megint költözünk, ekkor már Avasújvárosba. Még arra is emlékszem, ahogy behajtottak a költöztető szekerek a szép nagy iskolaudvarba.

De most megint visszatérek nagymamám bemutatásához:

Még nem volt benn minden bútor a házban, amikor megérkezett nagymama. Édesapám nem szólt semmit, édesanyám mérges volt, hogy jött nagymama lábatlankodni. Ki értesítette anyukát, kérdezte, édesapám meg nagymamát nyugtatgatta, hogy egy hét múlva akarta áthívni, szekeret küldött volna érte. Nagymama hat kilométerre lakott Avasújvárostól, Apahegyen, édesanyám mintha nem értette volna, miért mormogja nagymama, hogy már megy is, csak találkozni akart a fiával és a családjával, ha már ilyen közelre költöztek. Magyarázata rejtélyes volt. Nem értesítette senki, ismerte be, de egy anya nem tehet úgy, mintha nem látná, hogy a fia éppen költözködik. Marasztalta akkor már édesanyám és édesapám is, de indult. Édesapám rá akarta beszélni az egyik szekerest, hogy vigye fel Apahegyre, de nagymama csak hajtogatta, hogy ő gyalog akar menni, egyáltalán nem fáradt.

Igen, nagymama mindig gyalog jött, és sohasem üzente meg, hogy jön. Rendszerint délután érkezett, egy-két órát maradt, s már indult is vissza; néha elkísértük egy darabon Dórikával, a nővéremmel, de olyan lassan ment, hogy kedvünk lett volna kinevetni, s nem értettük, hogy azért megy lassan, hogy hamar hazaérkezzen. Nem értettem meg csak évtizedek múlva, hogy úgy teszi meg a hat kilométert több mint nyolc óra alatt, hogy számára az alig több, mint negyedóra. A lassúságával állította meg az időt. Később megértettem, hogyan… Nem elég olyan lassan menni, amilyen lassan csak lehet, de ismételgetni kell induláskor: – Megyek, de nem fontos megérkeznem, de ha mégis, akkor minél később érkezem meg, annál jobb. – Most már én is gyakorolom az idő megállítását – lassúsággal.

Én természetesen nem értettem meg rögtön nagymama rejtélyes szokásait. Azt sem értettem meg gyermekkoromban, miért él nagymama remeteéletet. Ma persze már tudom. Furcsállottuk, de elhittük, hogy akárhol volt, remetelakában is – egy szőlőbirtok közepén élt, mindig látja édesapámat, hiszen ha megérkezett, nem arra volt kíváncsi, mit tett a fia, hanem arra, hogy miért tette. Ötvenben édesapám már szabadulni szeretett volna az iskolaigazgatói tisztségtől, hetekig erről beszélgettek édesanyámmal, aki nem értett vele egyet, s egyik délután éppen az aznapi vitatkozás után vagy fél órával érkezett meg nagymama, s minden bevezetés nélkül állást foglalt a vitában: mondjon csak le a fia, mert nagyon megviseli az igazgatóság.

1945-ben, amikor Avasújvárosba költöztünk, a középső fia már nem élt nagymamának. A háborúban esett el ’44-ben. Ő látta azt is, több ezer kilométerről… Meggyászolta. Amikor megérkezett az értesítés, ő már mély gyászban várta. Ő maga sose mondta, hogy látó asszony, meg hogy különleges képességei vannak. De valóban mindig látta a fiait! A középső fiát, Bandi bácsit egyszer, még a háború előtt sikerült is megmentenie. Egy téli éjszakán látta, ahogyan belealszik a fagyhalálba a közeli, öt-hat kilométerre levő erdőben. Ismerős tisztáson feküdt Bandi bácsi, szerencsére. Nagymama átszaladt egy fogatos gazdához, könyörgött, fogja be a lovait a szekérbe, s induljanak megmenteni a fiát. Leírta az ismerős tisztást, s hamar odaértek, mert a gazda is jól ismerte az erdőt. Nagybátyám pontosan ott volt, ahol nagymama látomásában, s szerencsére még meg lehetett menteni.

Beszélek még nagymamáról, de előbb elmondom, hogy a legnagyobb rejtélye a gyerekkoromnak, hogy első barátaim nem gyerekek voltak, hanem idős emberek… Lehetséges, hogy nem fogadtak volna be maguk közé a felnőttek – de nem a középkorúak, hanem a község bölcs öregjei! – kisgyerek koromban, ha nem lett volna fehér a hajam. Igaz, hatéves koromban már szőkülni kezdett. Nagy rejtély egyébként az én fehér hajam, hisz a szemöldököm nem volt fehér. Olyan szőke hajam volt, amelyet már nem lehetett szabad szemmel megkülönböztetni a fehértől? Mindegy. Az volt a fontos, hogy mint fehér hajút a falu idősei megtűrtek maguk között. Bölcs öregemberek voltak, s a hosszú téli estéken volt idejük beszélgetni. Nem meséket mondtak, úgy mondták egymásnak a történeteket, mintha én ott se lettem volna. Legszívesebben háborús történeteket meséltek. Az öregebbek az első, a fiatalabbak a második világháború történeteit mesélték. Volt olyan is közöttük, aki végigharcolta mindkettőt. Ha édesapám is megjelent – többnyire éppen értem jött –, helyet szorítottak neki, és folytatták a beszélgetést, igaz, csak addig, amíg a világ legtermészetesebb módján szünetet nem lehetett tartani, s akkor – koccintás után – mintha átváltoztak volna kisiskolásokká, osztálytársaimmá. Édesapámra függesztették a tekintetüket, hogy na, tanító úr, tanuljunk akkor egy kis számtant, ne tudjanak becsapni minket a vásárban. De most következik a legfontosabb, az, ami sok mindent megvilágosíthat! Volt olyan is az öreg bölcsek között, akinek a megérkezésekor nem lehetett folytatni a beszélgetést! Ezekről én ma szívesen írom, hogy szakrális fejedelmek trónus nélkül. De szívesen írt róluk Nyirő József is, Wass Albert is. „[…] a fák közül szép csendesen kiballag vén Üdő Márton – írja Nyirő –, az erdők apja […] Egyedül Ajnádinak nyújt kezet, de neki is vígan, fensőbbséggel, mintha maga a jó Isten ereszkedett volna le pár szóra hozzá…” Amiről beszélek, azt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, mi is volt a rejtélyes szakrális hierarchia. (Ennek a kérdésköre is része a magyar történelmet meghatározó Szent Korona-eszmének, tehát kötelező méltóképpen foglalkoznunk vele.) Hát mi is ez? Az újabb korok történelmének egyik legnagyobb titkára hívom most fel a figyelmet, arra, hogy két hierarchia létezik a ritka pillanatoktól eltekintve: a hivatalos hierarchia és a szakrális hierarchia – utóbbit ma már rejtőzködőnek is nevezhetjük. A tisztségnek, amelyet visel a szakrális hierarchia feje – ha nem azonos a hivatalos hierarchia csúcsán állóval –, hát e tisztségnek a neve: szakrális király trónus nélkül. Menjünk most vissza egy kicsit az időben! Mit is akarok mondani? Döbbenetes, hogy a Mohács utáni Magyarországon is a nagy drámai helyzetekben igen gyakran oly erős fénnyel ragyogott fel az a rejtélyes szakrális hierarchia, hogy elhomályosította a hivatalos hierarchiát. Ez történt a reformkorban, s a reformkor sok rendkívüli eseménye ezért tűnik a mából visszatekintve csodaszerűnek. Ilyen időszakban a meghatározó személyiség nem a hivatalos hierarchia első embere, hanem a szakrális hierarchia csúcsán álló, vagyis a trónus nélküli szakrális fejedelem. Ilyen volt például Széchenyi István… De vannak idők – s az én gyermekkorom is ilyen időben telt –, amikor a trónus nélküli szakrális fejedelem szerepét nem töltheti be olyan nagy ember, mint Széchenyi István, s akkor lehet, hogy éppen öreg földműves emberek a trónus nélküli szakrális fejedelmek. Akik az ősrégi hagyományok legjobb őrzői! S éppen onnan lehet biztosan tudni, hogy az én öreg barátaim között is volt trónus nélküli szakrális fejedelem, hogy Avasújvárosban méltóképpen őrizték a nagyon régi hagyományokat. Az én öreg barátaim gyakran felmentek a falu szőlőhegyének présházaiba, sok száz esztendős szertartással itták a maguk művelte szőlő borát, s közben nemcsak szépeket meséltek, de szebbnél szebb népdalokat énekeltek. Nem illett kétszer elénekelni ugyanazt a népdalt. Sokat gondoltam rájuk, amikor a Szent Korona-tagság közjogi fogalmáról írtam! A mellérendelés elvéről. Bármelyikükre rá lehetett volna bízni egy országot. Ők még olyan korban élték le életük javát, amelyet a Szent Korona misztériuma és tana határozott meg. Magatartásukkal mintha példázták volna, hogy a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szent Korona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette.

De gyermekkoromban, amellett és annak ellenére, hogy egy ideig bölcs öregemberek voltak a barátaim, nagy veszélyben voltam! Annak a veszélye állt fenn, hogy visszaélek a hatalmammal… Milyen hatalomról beszélek? Az iskolaigazgató fiának a hatalmáról. Hiszen ő az úr az iskolaudvaron. Mert ott az az úr, akinél a sportszertár kulcsa. Az adja ki – vagy nem adja ki – a futball-labdát a fiúknak meg a röplabdát a lányoknak. Meg télen a síléceket… Bizony nagy volt a kísértés az iskolaudvaron. Királyfi voltam az avasújvárosi iskola épületében és udvarán, s a négy évvel fiatalabb öcsémmel nem igyekeztem megosztani a hatalmamat. De minket, mindhármunkat, Dórika nővéremet is, Albert öcsémet is az egész község kényeztetett! Na, nem önmagunkért, hanem édesapánkért. Hogy édesapámat mennyire szeretik és tisztelik, tapasztaltuk mindannyiszor, amikor elindultunk gyümölcsöt lopni. Lopni? Nem szorultunk mi arra! Nem volt a községben gyümölcsfa, amelyikről ne lett volna jogunk gyümölcsöt szedni. Egy idő után én már nem is azért másztam át a kertek kerítésein, hogy gyümölcsöt szedjek, hanem azért, hogy „elkapjanak” mint gyümölcstolvajt. Ennek komoly szertartása volt! Miután a gazda felismert, bocsánatot kért – gyönyörű szavakkal, hisz az avasújvárosi ember híres szép beszédéről –, majd felhívta a figyelmemet kertje legjobb gyümölcseire.

Édesapámról még elmondom, hogy az iskolájáról méltóképpen gondoskodott, de kevés ideje maradt a családjára… Az egyik esztendőben az iskolának beszerezte télire a tűzifát, a családjának nem. Én voltam kénytelen fát lopni az iskoláéból, mégpedig naponta. Egyébként elfelejtette, hogy nem vett a családja számára tűzifát, különben megkérdezte volna, miért van a lakásunkban mindig olyan kellemes meleg. Különben az utolsó polihisztorok egyike volt édesapám: szépen hegedült és tanított is hegedülni – énhelyettem például a szomszéd fiút, mert annak jobb volt a hallása, és a kitartása is nagyobb volt –, idegen nyelvet – a francia volt a kedvence – is szívesen tanított, de matematikusként volt a leghíresebb.

Nevelőnek viszont még nagyobb volt édesapám, mint tanítónak! Hogy engem rendkívüli módszerrel nevelt, az biztos. Vissza is élhettem volna kiváltságos helyzetemmel, ha édesapám nem olyan kiváló pedagógus. Bizony, az egyik nagy rejtélye gyermekkoromnak, miképpen akadályozták meg a szüleim – székely édesapám és sváb édesanyám –, hogy visszaéljek a helyzetemmel. Édesapám különleges intelmekkel nevelt. Ilyenekkel: – Nem te vagy az első a gyerekek között; te, a tanító fia csak a földet művelők gyermekei után következel, mert ők az iskola után mennek a mezőre segíteni a szüleiknek, te pedig csak tanulsz, olvasol és meséket hallgatsz. Tanévnyitón pedig el merte mondani, hogy ő mit tart valódi hierarchiának. Az ő hierarchiájában a király után a földműves emberek következtek! A tanítótársai nehezteltek is, hogy ebben a hierarchiában a földművesek megelőzik a tanítókat. Azt persze nem mondta el a tanévnyitón, amit nekem el mert mondani, hogy soha eszembe ne jusson a tanítói pálya választása, mert nincs annál a tanítónál kiszolgáltatottabb ember, aki hazug tankönyvekből kénytelen tanítani. Neki még szerencséje, hogy a matematikán kívül csak hegedűt és nyelveket tanít! Kiszolgáltatott volt bizony a tanító a világháború utáni években, csak nem mindegyikük mondta ki, még a gyerekeinek se. Nekem viszont gyakran el kellett mondania, mert valóban fennállt a veszélye, hogy visszaélek a hatalmammal mint az iskolaudvar királyfija. Ismételgette is szorgalmasan édesapám: – Tekintsd csak előkelőbbnek a földműves bácsik gyermekeit, mint magadat, és ha találkozol velük, köszönj előre! S ha panaszkodnak rád, előveszem a nadrágszíjat. Elő is vette, ha a tanulótársaim panaszkodtak rám, de ha a tanítóim, akkor soha. Édesanyám szigorúbb volt, mint ő. Gyakrabban megvert, de vesszővel. Megbízott az igazságérzetemben: én választottam ki a verésemhez a vesszőt.

1952 volt a legtragikusabb év gyermekkoromban. Elvesztettük édesapámat. 39 éves volt még csak, és soha nem betegeskedett. Felmászott egy hatalmas hársfára, teának szedte a levelét. A fa alatti kerítésre esett. Eltört a hátgerince a szíve táján… Elvitte a mentő. Nagymamát akkor sem értesítette senki. Telefon egy ha volt Apahegyen… Táviratot lehetett volna küldeni. Jött nagymama, nem kérdezte, hol a fia, mi történt vele, csak hajtogatta, hogy elkésett. – Egyből a szatmári kórházba kellett volna mennem – siránkozott. – Hat napig élt még édesapám. Nem engedték, hogy meglátogassam, s én ebbe belenyugodtam. Ezt sose tudtam megbocsátani magamnak! Egyik napról a másikra szegényekké, kiszolgáltatottá válhattunk volna, ha a tantestület és az egész község nem úgy viselkedett volna, mint akik örök hálával tartoznak édesapámnak. Édesanyámról pedig ezután derült ki, hogy anyatigrisnek született.

Nagymamámról beszélnék megint, mert eszembe  jutott valami, ami  nagyon fontos…. Én úgy vettem észre, hogy féltett minket a tudásától meg a meditációs, révüléses gyakorlataitól. Vagy csak felkészületlennek tartott minket arra, hogy megossza velünk a tudását, hogy rávezessen minket arra a rejtélyekkel teli útra, amelyen ő biztonságosan járt? Ő mint remete – mint a remeték többsége egyébként – biztosan magas szinten meditált, meditációjában legyőzte a teret és az időt… Különben nem ragaszkodott volna a remete-életformához! Bizonnyal gyakran ült táltos paripán, gyakran repült be a hátán Tündér Ilona kastélyába. De tudta azt is, hogy a táltos paripáról le is lehet esni, s ettől féltett minket? Pedig de nagy szükségem lett volna arra már kamaszkoromban is, hogy beavasson a remete-lét nagy titkaiba! (Nagy kár, hogy ennek akkor nem voltam tudatában.) Engem talán be is avatott volna, mert Albert öcsém szerint én voltam a kedvence. Többször mintha el is kezdte volna a tanításomat, de én megmosolyogtam igyekezetét. És bizonnyal sértő, fölényes mosollyal. Még akkor is, amikor tréfás hangon próbálkozott: – Ha nem szeretnek a lányok, ülj fel szépen a táltos paripára, repülj be a hátán Tündér Ilona kastélyába, aztán vedd feleségül a tündérlányt! De nem avatott be se a táltos paripának, se a Tündér Ilona kastélyának a titkába. Valóban elvesztettem a bizalmát tudatlanságból táplálkozó fölényeskedésemmel? Vagy csak féltett engem is a tudásától?

Milyen volt az én tudatlanságból táplálkozó fölényeskedésem? Írtam nagymamáról huszonéves koromban egy rövid novellát, amelyért akkor nagymama nagyon haragudott, s amelyet most már én is szégyellnivalóan rossznak tartok. Ha idéznék belőle, csak azért tenném, hogy rávilágítsak a titokra: ha csodát látunk, mindenképpen megkeressük az észszerű magyarázatot – ennek érdekében fehérnek látjuk a feketét, a kősziklát pedig felhőnek! Minden csalást elkövetünk, hogy komolyan vehessük a metafizikai megközelítés modern tilalmát? Nem tehetem meg, hogy ne idézzek abból a novellából! Kifejezi, milyen voltam – mily tudatlan és érzéketlen – 28 éves koromban. Így magyaráztam meg nagymama lassúságának a titkát: „az ő mozgásában benne van a pihenés is, valahogy beleszületett a pihenés is az ő mozdulataiba… […], de nem szabad megmondani neki, miért olyan végtelenül lassúak a mozdulatai; rá fog jönni akkor arra, hogy ő is pihen, mint a többi ember…” Még szerencse, hogy odaírtam: lehet, hogy mégis más titka van. Ha nem írtam volna meg ezt a rossz novellát, talán beavatott volna a titkaiba. Nem avatott be se a táltos paripának, se a Tündér Ilona kastélyának a rejtelmeibe nagymama, néhány évtized múlva mégis megírtam A táltos paripa című könyvet. Azt viszont még önmagamnak is elfelejtettem bevallani a könyv megjelenésének ünnepén, hogy ha nagymama bizalmát nem veszítettem volna el, akkor legalább harminc évvel hamarabb megírtam volna a könyvet.

A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején már nagymama szorult segítségre. Akkor vesztette el a harmadik fiát. A legkisebbiket, Kálmán bátyámat. A nővérem mesélte, hogyan fogadta a hírt. Nagymama akkor már Szelestyehután, Dórika nővérem közelében élte remeteéletét. Annak a teleknek a házikójában lakott, ahova nővéremék nagy családi házat akartak építeni. A táviratot nem neki, hanem a nővéremnek kézbesítették. Rohant vele Dórika a házikóhoz, nagy gondban volt, milyen szavakkal készítse fel nagymamát. Legnagyobb megdöbbenésére nagymama már a ház előtt várta, gyászba öltözötten, lábainál utazótáskája, s ő szólalt meg elsőnek, hogy öt órát késett a távirat, és nagy baj ez, mert a temetést lekésik. Szatmárnémetinél mondta aztán nagymama, hogy most már ne siessenek, a temetést elhalasztották. Megérkezvén Mátészalkára, nővérem megtudhatta, hogy akkor, amikor nagymama kijelentette, hogy most már ne siessenek annyira, mert nem késnek el, akkor értesítették a családot, hogy vállalata nagybátyámat saját halottjának tekinti, de kérik a temetés egy nappal való elhalasztását. Nagymamát a temetés után én azzal próbáltam segíteni, hogy rábeszéltem emlékiratai megírására… Meg is írta, de túlságosan gyorsan. Bizonnyal nagyon sietett a fiaihoz.)

Szívesen elmondom még néhány gyermek- és ifjúkori élményemet:

Gimnáziumba Szatmárnémetiben jártam 1953-tól, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban… Akkor még nem így hívták, de méltán volt híres ez a gimnázium. Elmondom, milyen minősítést kapott évtizedekkel később az Egyesült Államokban, Lake Hope-on, ahol egy alkalommal, egy hosszú tanácskozás utáni éjszakán komoly versenyre került sor. A verseny tétje: a XX. század ötvenes éveiben melyik magyar gimnázium volt a legjobb a világon… És én elmondtam egy 1954-ben játszódott történetet, melynek hősei iskolám tanárai és én, a 14 esztendős gyerek. Mi is történt? Az ötvenes évek közepén március 15-ét ünnepeltük magyartanáraink szervezésében. Én a Nemzeti dalt szavaltam. És büszke voltam arra, hogy a Nemzeti dalt szavalhatom. De az ünnepség után odajött hozzám magyartanárom, és komor arccal – legnagyobb meglepetésemre – kijelentette, hogy fegyelmi bizottság elé állítanak. Rettenetes volt az én lelkiállapotom, nem tudtam felfogni, miért kerültem ily drámai helyzetbe! Ott álltam a bizottság előtt, ott voltak mind a kedvenc tanáraim. Elhangzott végre az első kérdés: – Mi bajod van neked, fiam, Petőfi Sándorral? – Nekem? Hiszen én nagyon szeretem, az ő versét szavaltam… – Az ő versét? Hát… – Ekkor hangzott el a következő, még szigorúbb kérdés: – Mi bajod van neked, fiam, a magyarok Istenével? – Nekem? Hiszen benne van a versben, minden szakasz végén, hogy „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” – Ekkor mondta ki a vádat az egyik tanárom: – Hát éppen ez a nagy baj, fiam, hogy nem volt benne a te szavalatodban, ami Petőfi Sándor versében a legfontosabb, hogy a magyarok Istenére… Kihagytad a vers legfontosabb sorai legszentebb szavait. – Majd elsüllyedtem szégyenemben! Csak dadogtam, hogy én nem tudtam, hogy kimaradt a szavalatomból, hogy a magyarok Istenére esküszünk… Én hogy követhettem volna el ilyen rettenetes bűnt? Hát hogy képzelik azt, hogy én ezt szándékosan… Tanáraim elfogadták a magyarázatomat, és közölték velem, hogy a tanári fegyelmi bizottság kimondta ártatlanságomat. És amikor egy évtizede az Egyesült Államokban, Lake Hope-on, azon a különös versenyen elmondtam ezt a történetet, az alkalmi bíráló bizottság azonnal a szatmári Kölcsey Ferenc Gimnáziumnak adta az első díjat, mondván, ha 1954-ben egy romániai magyar gimnáziumban egy tanári kar azért idéz fegyelmi bizottság elé egy diákot, mert az kihagyta – akarva vagy akaratlanul – Petőfi Sándor verséből, hogy A magyarok Istenére esküszünk, akkor az a gimnázium a világ legjobb gimnáziuma volt abban a rettenetes időszakban…

KkF: A történelemboncolgató író mit mondana még el szívesen önmagáról. elsősorban arról, hogyan lett író?

KI: 1956-ban, tizenhat éves koromban érettségiztem. Nem voltam érett, ráadásul tizenhatnak sem látszottam! Perecz Sándornak, Avas járás egykori híres és nagyra becsült főszolgabírájának köszönhetem, hogy nem jogra felvételiztem! Vittem hozzá a Bolyai Tudományegyetem tájékoztató füzetét, s megkértem, segítsen felkészülnöm. Ő csak lapozgatta a tájékoztatót, sokáig hallgatott, majd csendesen megjegyezte: – Szívesen segítenék, de nincs azon az egyetemen jogtudományi kar. Nagyon sajnálom. – Odaugrottam, s mutattam, mit írnak a jogtudományi karról. Még olvastam is a tájékoztatóból. – Nincs olyan kar – ismételte meg Perecz bácsi. – Nagyon jó volna, ha lenne… Ha lenne, biztatnálak, hogy csakis a jogtudományi karra felvételizz. De sajnos… – Nem szólt többet. De ha reggelig beszél, akkor se értettem volna meg jobban, hogy 1956 nyarán nem szabad jogra felvételizni.

Történelem–magyar szakra felvételiztem bánatomban. De nem vettek fel, csak néhány hónap múlva levelező tagozatra. (Ezt folytathattam 1961-től rendes tagozaton.) De mint levelező szakos egyetemi hallgató, történelmet és testnevelést taníthattam Avasújvárosban mint helyettes, mint képesítés nélküli tanító. (Abban a faluban, ahol gyermekkoromban édesapám volt az iskolaigazgató.) Természetesen nagy igyekezettel játszottam meg a felnőttet! De hiába: történelemóráimon le tudtam kötni a gyerekek figyelmét, tornaórákon viszont nem. Igazgatóm a legjobb szándékkal tanácsolta, hogy ha nem vagyok képes fegyelmet tartani tornaóráimon, próbálkozzam esetleg „klasszikus” módszerekkel: ha X-ék (akiknél a járási első titkár gyakran ebédelt) gyermekét meg tudom különböztetni a többitől, akkor a pálca használatának nem lesz következménye. Mit tesz ilyen helyzetben egy kamasz? Én természetesen senki mást nem vertem meg, csak X-ék gyermekét. Még aznap éjjel első titkári parancsra rúgtak ki az állásomból. Illett volna kétségbeesnem, szégyellnem magam, de a kamaszvirtus inkább a büszkeségemet erősítette. S még szerencsém is volt: a szomszédos Kőszegremetén egy tanítói állást senki nem óhajtott betölteni. Igaz, a falu megközelíthetetlen volt: se vasútja, se járható országútja… Hogy mekkora szerencse ért, azt persze akkor még nem tudtam. Kőszegremeténél aligha létezett akkor érdekesebb hely Európában. Mintha visszavarázsolták volna az első világháború előtti időkbe. Bizony, mintha a XIX. század nyolcvanas éveiben lettem volna ott tanító! Döbbenten tapasztaltam, hogy csak azt tekintik valóságosnak, ami Trianon előtt történt. A jelenkort mintha olyan rossz álomnak tekintették volna, amelyről beszélni sem érdemes. Mintha a legújabb kort, a Trianon utánit, a falu határánál sikerült volna feltartóztatniuk a kőszegremetei „varázslóknak”! Volt ott két tanítónő, fiatalok, szépek, komoly képesítéssel, egyikük az igazgatói tisztet is viselte, de a falu mintha engem tekintett volna oskolamesternek. Mert 1880-ban még nem voltak tanítókisasszonyok? Szállásadómnál megérkezésem estéjén megjelentek ünneplő ruhában a presbitérium tagjai, szépen megvendégelte őket a házigazdám, nehezen fogtam fel, hogy engem ünnepelni jöttek; asztalbontáskor reményüket fejezték ki, hogy másnap az ő jelenlétükben tiszteletemet teszem a parókián… Másnap aztán még különösebben viselkedtek, amikor bevezettek a templomba is. Mutatták, hol a helyem, a tanító úr helye. Hol ül a falu bírája, bár a falunak most nincs bírája… Minden vasárnap ott ül azért, ha nem is látszik. – Hol van most? – kérdeztem mélységes tudatlanságomban. – Lehet, hogy a tejúton, de lehet, hogy valahol az erdő mélyén… – Ó, már nem él – mondtam szomorúan. – Hova gondol a tanító úr? Amíg a falu él, a falu bírója is. A falunak éppúgy van bírója, mint tanító ura. Tiszteletes ura, tanító ura és bírója mindig van a falunak, akkor is volt tanító ura, amikor csak a tanítókisasszonyok tanítottak… Ha nem vallottam volna be, hogy katolikus vagyok, bizonnyal választanom kellett volna: vagy olyan szerepet vállalok a község egyházi életében, mint XIX. századi elődöm, vagy távozom. Olyan volt ott tényleg, mint a mesében. Én ott egy egyszerű vidéki tanító bácsi voltam, a legnehezebb időben… Azt mondták, nem biztos, hogy meg tudnák nekem bocsátani, ha arra vetemednék, hogy a falu kis boltjában állami bort vennék… Ha megszomjazik a tanító úr, akkor induljon el vagy lefelé vagy felfelé az utcán, s a kapuk beszippantják. Be is szippantottak igen gyakran, de nem voltam még borivó, ezért a borivás szertartásai helyett más szertartásokat találtak ki. Például a héjába sült krumpli elfogyasztásának szertartását… Még valami nagyon furcsát is kértek: ne javítsam meg senkinek a kerékpárját. Kiderült, hogy nem tudták megbocsátani egy tanítóúr-elődömnek, hogy javítgatta a kerékpárokat…

Elképzelni sem tudom, hogy bármikor is hatalmasabb úr lehetnék, mint tanító bácsi koromban Kőszegremetén. Nagyon tisztelhették ott az oskolamestereket a XIX. század nyolcvanas éveiben. Egyszer – bizonnyal tudálékos kamasz pózában – a gimnáziumban tanultakat mondtam el a Föld történetéről, az ember eredetéről. Minden harag nélkül, de olyan mélységes csodálkozással néztek rám, hogy fölényérzetem égető szégyenben semmisült meg. Megszólalt végre egyikük: – Nagy szerencse, hogy csak viccelt a tanító úr. – Ebből is látszik, hogy annak ellenére szerettek és tiszteltek – és megajándékoztak a mélységes bizalmukkal, amelyben és szabadnak és védettnek éreztem magam –, hogy nem én tanítottam a kőszegremeteieket, nem én neveltem őket, hanem ők engem! Hogy neveltek? Én vezettem itt a nagy hírű színjátszó csoportot. De a kőszegremeteiek döntötték el, hogy mit tűzzünk műsorra. Szinte kizárólag XIX. századi népszínműveket. Mi történt volna, ha egyszer nem a kőszegremeteiek, hanem a tanfelügyelőség utasítását teljesítem, és a kollektivizálást, azaz a földnek a földművesektől való elrablását dicsőítő darabot tűzök műsorra? Azonnal kiközösítettek volna, egy tál ételt nem kaptam volna tőlük többet! Sokat tudnék még mesélni varázslataikról. Nagy tudomány az.

És a továbbiakban valóban íróvá válásomról kellene még beszélnem, hisz eddig csak azt vallottam be, hogy kamasz koromban egyetemi hallgató is voltam, történelem–magyar szakos, de levelező tagozaton. Hamar elment a kedvem tőle! Nem az volt a baj, hogy levelező tagozaton kellett tanulnom, hanem az, hogy az egyik szakom éppen a történelem volt… Hogy miket kellett megtanulnunk hiteles történelemtudomány helyett! Kimaradtam másodéves koromban… Majd három év múlva másodévesként folytathattam egyetemi tanulmányaimat, de már rendes tagozaton, magyar nyelv és irodalom szakosként…

Engem 1964-től tartanak írónak. De 1964 után azokat a drámai helyzeteket írtam meg, amelyeket 1956 és 1961 között átéltem! Ilyen volt az is, ami 1959 nyarán történt…

Különös drámai helyzetet éltem akkor át… Azzal kezdődött, hogy egy nagy, nagyon nagy hibát követtem el. Helyettes, azaz képesítés nélküli tanár lettem megint az avasújvárosi iskolában, pedig jobb lett volna, ha Kőszegremetén maradok „tanító bácsinak”… Sajnos  elvállaltam egy másodállást is. Oktató lettem egy sofőriskolában. Úgy kezdődött, hogy az egyik oktatóról kiderült: analfabéta. Szükség volt egy írástudó helyettesítőre. Ehhez volt kamasz-önbizalmam, de semmiféle képzettségem, semmi tudásom. Tanítványaim mindenben jobbak voltak, mint én. Ezt be is tudom bizonyítani. Egy nagyon félelmetes történettel…

Akkor történt, amikor már gépkocsi-vezetésre oktattam őket. Ebben aztán igazán nagy eredményeket értem el. Mármint gépkocsi-felborításban. A világrekordot is beállítottam: három tehergépkocsit és egy vontatótraktort borítottam fel két hónap alatt. Úgyhogy egy világbajnok emlékezik most vissza… A harmadik borulás volt az, amely nagyon megviselt. A máramarosi hegyekben történt, egy szerpentinen. Huszonnégyen ültek, mind tanítványaim, a tehergépkocsin. Mellettem az analfabéta oktatótársam aludt részegen. Amikor a borulás után magamhoz tértem, azt sem tudtam, hány órát feküdtem a felborult kocsi kabinjában eszméletlenül. Rögtön azzal vádoltam magam, hogy bizonnyal nem is ájultam el, csak szeretném elhitetni magammal, hogy elájultam, csak szeretnék elájulni, hogy minél később kelljen szembesülnöm a rettenetes ténnyel, hogy felelőtlenségem miatt meghaltak a tanítványaim. Az idő és a tér teljesen megváltozott. Száz esztendő alatt másztam ki a kabinból! Amit érzékeltem, teljesen valószerűtlen volt. Csak a felborult kocsit láttam, fákat, a domboldalt, de a tanítványaim közül senkit. És tudtam, hogy ami iszonyatos, azzal akkor fogok szembesülni, ha megkerülöm a felborult kocsit. Száz esztendeig késlekedtem, majd elindultam, s ötszáz év alatt kerültem meg a kocsit. S nem hittem a szememnek: a túloldalon ott voltak mindannyian, de valószerűtlenül: mozdulatlanul álltak mindannyian, s ahányan voltak, annyi irányba néztek. És sapka volt a fejükön. S megvilágosodott előttem, mit jelent az, hogy sapka van a fejükön; hogy azt jelenti: mindenki él, és hirtelen hatalmas boldogság árasztott el. Elmosolyodhattam, mert valaki kiáltotta, hogy hát ez még vigyorog is. Ha nem mosolyodtam volna el, nem vertek volna meg. De elmosolyodtam, s legalább tízen nekem estek. Nem védekeztem, nem is éreztem az ütéseket, még olyan állapotban voltam, hogy a fizikai fájdalmat képtelen voltam érezni. A tanítványaimnak is mindegy volt már, hogy engem püfölnek vagy egy homokzsákot: ütöttek, hogy szabadulhassanak attól az elviselhetetlen valamitől, ami a mellkasukat feszítette. A nagy verés közben nem is eshettem össze: az ütések minden oldalról megtámogattak. Később a fiúk tudni vélték, hogy amikor magamhoz tértem, azt mondtam: aki nem tud vezetni, ne vezessen. De ezt az igen „okos” következtetést minden bizonnyal csak napok múlva, betegágyamon sütöttem ki. Hogy mit éltem át, amikor magamhoz tértem, de száz esztendeig meg se mozdultam, majd mégis elindultam, de ötszáz év alatt kerültem meg a teherkocsit, azt képtelen voltam felfogni, de abban biztos voltam, hogy csak akkor nem élem át újra naponta többször is, ha megírom. Annyit megértettem, hogy a kocsit a lefelé gurulásban egy fa állította meg, de én többet, mást, a lényegest akartam megtudni… De hiába fogtam hozzá a megírásához, ezredszerre sem sikerült hitelesen megírnom… Szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre?) az íráskényszert sem tudtam legyőzni. Talán negyven év múlva, a Magellán című drámámban végre sikerült megírnom, mit éltem át akkor, felelőtlen kamasz koromban?”

Amiről még beszélnem kellene, azok közül éppen a legnehezebben elviselhetőről még nem szóltam. Ez a kétéves katonáskodásom… Mert azt a két esztendőt ép lélekkel, sőt a győztesek elégedettségével azért bírhattam ki, mert előtte tanítóskodhattam Avasújvárosban és Kőszegremetén, olyan falvakban, amelyekben még az idő visszavarázsolásának az ősi tudományát is ismerték, no meg sokat számított az is, amit a sofőriskolások botcsinálta  oktatójaként átéltem… Hogy tudtam én viselkedni 1959-ben, újoncként a katonaságnál?! Este volt, felsorakoztunk az ágyaink mellett a hatalmas hálóteremben. A szolgálatvezető őrmester vezényelt. Kezében égő gyufaszál. Eltökélte, hogy addig vetkőzünk, öltözünk, vetjük be az ágyat, készítjük elő lefekvésre, amíg oly gyorsak nem leszünk, hogy mindent elvégzünk, míg a gyufaszál leég. Fél órán át próbálkoztunk, a század felének sikerült is! Elégedetlen volt őrmesterünk, folytatnunk kellett, azoknak is, akiknek sikerült. De egyszer csak kipécézett engem. Úgy tűnt neki, hogy én különösen lassú vagyok. És ördögi tervet eszelt ki: kiszemelt engem bűnbaknak. Odajött az én ágyamhoz, és diadalmas mosollyal ordította, hogy most már miattam gyakorlatozik a század éjfélig, ha kell, reggelig… Meggyújtotta a gyufaszálat, kiabálta, hogy Kocsis közlegényért mindenki… Szegény katonatársaim engedelmeskedtek is, de én meg se mozdultam. Akárhányszor próbálkozott, meg se mozdultam! Üvöltött, káromkodott, de én – nemhiába voltam helyettes tanár, tanító, sofőriskolai oktató három évig! – arra gondoltam, ha most engedelmeskedem, akkor kiváltom a katonatársaim jogos gyűlöletét, s gyűlöletük lángja egy esztendeig perzselni fog, egyetlen dologban voltam hát biztos, hogy nem engedelmeskedem. De a szolgálatvezető őrmester egyre jobban kijött a sodrából! Minek képzelem én őt, mit gondolok én róla, hogy ő egy juhászbojtár volt civilben, róla, aki tanító volt… Hát abból lett a baj, hogy ezt mondta! Mert válaszolhattam, hogy én bizony nem becsülhetem többre a tanítóból lett szolgálatvezető őrmestert, mint azt, aki civilben juhász volt, mert én is voltam tanító három évig. Ekkor esett a torkomnak, s védekezésképpen én is az övének. Akkora ember volt, mint én, s erősnek sem volt erősebb, hát küzdöttünk egymással, amíg a szolgálatos tiszt minket el nem választott. A szolgálatos tiszt rettenetes haragjában engem, a felettes-verőt azonnal sötétzárkába csukatott, de alig ismerkedhettem a sötétzárka borzalmaival, hamarosan kiengedtek, mondván, hogy a szolgálatos tisztet valaki figyelmeztette, hogy nem lehet olyan bakát sötétzárkába csukatni, aki még nem tette le az esküt. Kiengedtek hát a sötétzárkából, napokig nem lehetett tudni, mi lesz a sorsom. Legtöbbet a munkaszolgálatot meg a büntető századot emlegették! De a katonák körében egyre nőtt a tekintélyem. Győztesnek érezhettem magam! Az ezredparancsnok kifakadása mentett meg a büntetőszázadtól. – Ez nehéztüzérség, ide száz érettségizett katona kellene, és tíz sincs – kiabálta. – Matematikusok kellenek! Ha jó matematikából ez a baka, akkor találjatok ki valamit!

Az ezredorvos találta ki, hogy maradhatok mint lassúságbetegségben szenvedő… Napiparancsban olvasták fel vagy két nap múlva, hogy tekintettel arra, hogy lassú­ságbetegségben szenvedek, nem vehetek részt többet századom közös programjaiban, negyedórával előbb kell felkelnem, negyedórával később kell lefeküdnöm, s mindent egyedül végeznem…

A későbbi évtizedekben nemegyszer vontam magam felelősségre, miért nem követtem el mindent, hogy ne vigyenek el katonának. De nyugodtan felmenthetem magam: akkori lelkiállapotomban az volt a fontos, hogy próbákat álljak ki, hogy pokolra szálljak. Át kellett élnem, mit jelent bakának lenni: mit jelent a társadalom legalján élve létezni… A katonaság után, 1961-ben iratkoztam be a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Másodévesnek, de most már nappali tagozatra. Ezt el is végeztem 1965-ben…

1961-ben már feltétlenül író akartam lenni! Akkor már tudtam, hogy igazat mondani abban az országban csak az irodalomban lehet. Pedig évekig azt hittem, nincs olvasható háború utáni erdélyi irodalom… De aztán megjelent Szabó Gyula Gondos atyafiság című regénye! Szabó Gyula lett a példaképem, a mesterem. Majd sorra jelentek meg az erdélyi irodalom többi kiválóságának jelentős művei. Kikre gondolok elsősorban? Sütő András, Hornyák József, Bajor Andor, Székely János, Horváth Imre, Horváth István – és még sorolhatnám! – ekkor írták legjelentősebb könyveiket, ekkor jelentek meg az első Forrás-nemzedék kötetei. A jelentős kritikusok közül Kántor Lajosé… Ekkor már a csonka-magyarországi irodalom is kezdett olvashatóvá válni. Németh László regényei és drámái voltak a kedvenceim… De akkor Erdélyben szinte mindenki író akart lenni – vagy legalább magyartanár! –, az is, aki történésznek született, az is, aki jogásznak. Nem véletlenül. Az egyetlen kifutópálya, ahonnan fel lehetett emelkedni, az irodalmi élet volt…

Először egy tanulmányom jelent meg, mégpedig a tudományos akadémia folyóiratában, 1962-ben. Fél éve voltam egyetemi hallgató rendes szakon, hívat legszigorúbb professzorunk, Márton Gyula, akivel sosem beszéltem, csak a tanársegédjével, s mondja: – Olvastam a dolgozatát Kőszegremete gúny- és ragadványneveiről, közölni akarom a Nyelv- és irodalomtudományi Közleményekben. Mit szól hozzá? – Semmit se szóltam. Annyit se tudtam kimondani, hogy örülök neki. – Nem örül neki?! – Még mindig nem tudtam megszólalni. – Tudja egyáltalán, milyen folyóiratról beszélek?! Egyetemi tanárok és akadémikusok írják… Valami baj van? – Végre kinyögtem ennyit: – Én nem is gondoltam volna… Én nagyon örülök. – Na, végre! –Tulajdonképpen ez volt az első megjelent írásom. Márton Gyula professzor úr különben nagyon csalódott bennem. Azt szerette volna, hogy nyelvész legyek. De én helytelenül azt képzeltem, hogy aki író akar lenni, annak inkább irodalomtörténettel kell foglalkoznia… Egyetemista koromban hosszú ideig csak szerelemes verseiket írtam. De azokat rendületlenül. Húszoldalasat is. Oda is adtam a lányoknak, de minden siker elmaradt. Versek voltak azok? Nemrégiben is írtam lírai szövegeket… De ezeket dráma- vagy regénybeli hőseim mondják el.

1967-ben jelent meg az első könyvem, az Egyenletek. Novellákat, elsősorban szerelmes novellákat tartalmaz és egy különös drámát… Olyan német zászlóaljparancsnok a hőse, aki katonái számára megteremti a békét: rettenetes fegyelmet tartva fákat számláltat katonáival, és így a háborúból kilép. Ezért lett a dráma címe: Megszámláltatott fák. Nem hős orosz vagy amerikai katonák lövik le, mint minden addig megjelent vagy bemutatott háborús drámában, hanem saját hadserege tábori csendőrsége. – Ilyen a valódi drámai hős – mondtam akkor. – Lefordította a svájci Andreas Oplatka németre a darabot még a hetvenes években, de Nyugat-Németország színházai nem merték bemutatni. – Mi németek nem vehetünk részt egy német főtiszt felmentésében – magyarázták, s hiába mondtuk, hogy a darab nem a német kérdésről szól, hanem egy rendkívüli ember rendkívüli drámájáról, nem tudtunk bátorságot önteni a német rendezőkbe! A darabot még megírtam két változatban, legjobbnak azt tartom, amelyik 2006-ban jelent meg Az áldozat című drámakötetemben. Ennek főhőse tudatosabb, mert a kulisszák mögé lát, még az ellenfél kulisszatitkait is ismeri. Második kötetem, az Örömteremtés 1969-ben jelent meg, s ebben a novellák mellet már két dráma van. A harmadik (A korona aranyból van, 1972), a negyedik (Tárlat az utcán, 1974) és az ötödik (A nagy játékos, 1976) kötetemben már csak drámák vannak.

A nagy játékos megjelenése nagy ünnep volt számomra, mert ez az első Budapesten megjelent könyvem. Csoóri Sándor ajánlására Hegedős Mara, a Magvető főszerkesztője adta ki, Ferencz Zsuzsa szerkesztette. Következő könyvemben (A fehér kesztyű, 1978) jelenetek mellett ismét ott vannak az elbeszélések, de aztán megint drámakötetek következnek: Drámák (1978), Megszámláltatott fák (1981), A megkoszorúzott (1982), Széchenyi István (monodrámák, 1984)… Ezután még írtam vagy negyven könyvet, de azokról később szólok, újabb  kérdéseidre válaszolván.

– Előbb lettem író, és csak azután újságíró, ez volt az én nagy szerencsém! A fordított sorrendnek rendkívüli a jelentősége. Főszerkesztőim a gyermek-, majd az ifjúsági lapnál (Hadai Jenő, Dali Sándor, Cseke Gábor), majd az irodalmi hetilapnál, az Utunknál (Létay Lajos) hagyták az írót megszólalni, és nem is próbáltak arra kényszeríteni, hogy a lelkiismeretem ellen forduljak. Ezért nagyon hálás vagyok nekik.

KkF: „Kocsis István drámáinak a hősei – akár királyok, államférfiak, akár katonák, akár tudósok önmagukat nemzetük, illetve az emberiség sorsáért legfelelősebbnek hiszik, és szeretnének méltóképpen válaszolni koruk legnagyobb kihívásaira. Összefüggésben van ez  azzal is, hogy nem a hatalomnak, hanem mindig valamilyen magasztos küldetéstudatnak a megszállottai.

…a drámaíró képtelen olyan rendkívüli drámai helyzeteket kitalálni, mint amilyenek a forrásokban lappanganak. Akárhány példát felhozhatunk erre e drámák hősei (Széchenyi István, Bolyai János és a többiek) életéből. Csak egy baj van! Az új ezredforduló embere számára kezdenek felfoghatatlanná válni a források is” – olvashatjuk A kitüntetés – drámák II. című köteted fülszövegében. [13]

Minden történész tartja magát a hiteles források tanulmányozásához? Nem tekintenek el olyan dokumentumoktól, amik nem a hipotéziseik irányába vezetnek?

KI: Ebben a kérdésben arra hivatkozol, hogy azt olvastad valamelyik drámakötetem fülszövegében, hogy az új ezredforduló embere számára kezdenek felfoghatatlanná válni a források is… Helyesbíteni vagyok kénytelen 2017. évi (ez évben jelent meg A kitüntetés című drámakötet) megállapításomat, mert később rájöttem, hogy a baj az, hogy az új ezredfordulón nem az lett a fő kérdés, hogy kezdenek felfoghatatlanná válni a források, hanem az, hogy melyik korszak mely forrásait szabad megérteni… Szerencsére nem minden korszakét tilos megérteni… Hiteles könyveket írhatnak történészeink például a borzalmas Rákosi-korszakról, de az első és a második világháború utáni párizsi békekonferenciákról már nem… De a magyar őstörténetről még kevésbé. Ezért lett a szkítakérdés történetírásunk legkényesebb kérdése. És a nyelvvesztések kérdése még kényesebb, azaz felvethetetlen. (Fűzzük azért hozzá legalább zárójelben: mindenki írhat mindenről, ha nem várja el könyve megjelenésének a támogatását, és nem bosszantja nagyon, hogy rendszerint a méltó sajtóvisszhangja is elmarad a támogatás nélkül megjelent könyvnek.)

 Visszatérve a szkítakérdéshez és nyelvvesztések rejtélyéhez:

Én vállalom mindkettő felvetését, és először arra próbálok meg válaszolni, hogy miért minősíthetjük a szkítakérdést kényes kérdésnek.

Azzal kezdem válaszomat, hogy a magyarok önmagukat évszázadokon át szkítának hitték, miképpen más népek is így különböztették meg a magyarságot. Azt is vegyük figyelembe, hogy a magyarok történetét összefoglaló krónikások (Anonymus stb.), majd a humanista történetírók (Bonfini) még úgy tudták, hogy a Kárpát-medencében is államot alapító szkíták történetét írják, és hosszú ideig úgy tudták mind a magyarok, mind a nagyvilág népei, hogy a Magyar Királyság – Hungaria – államalkotó népe a szkíta nyelvet beszéli. Aztán legújabb kori „tudósok” (bár komolyan vehető új forrás, bizonyíték nem állt rendelkezésükre) „kimutatták” – ha nem tudományos felismerés alapján, akkor politikai okokból? –, hogy a szkíták, ha már magyarnak (Hungarusnak) nevezik őket, akkor bizonnyal nem is ősi szkíta nyelvüket beszélik, s ha nem azt beszélik, akkor az bizonnyal ki is halt. Így születhetett meg a szkíta nyelv eltűnésének elmélete és a szkíták indogermánosítása – összefüggésben a magyar őstörténet eltüntetésével.

A szkíták indogermánosítása tipikus példája az ún. délibábos történészkedésnek, illetve nyelvtörténészkedésnek.

Bizony, az indogermán világtörténelmet megálmodók teremtették meg a „dé­li­bábos”  történelem- és nyelvtudományt.

Ámde ha a magyarok nem szkíták, és nyelvük nem a szkíták nyelve, akkor a magyar nyelv – vonják le egyik önkényes következtetést a másik után – bizonnyal egészen új keletű, hisz ha a magyaroknak értékelhető őstörténetük nincs, akkor ősi nyelvük sem lehet. De hogy őstörténet és ősi nyelv nélkül mégse maradjanak, ki lehet számukra találni ezt is, azt is, elég mindehhez megkérdőjelezni a régi szakirodalmat, elsősorban a magyar krónikákat. Mára oda jutottunk, hogy mind a magyar, mind a nyugat-európai tudományos világ hivatalos képviselői fölényes mosollyal követelik meg a mai kutatóktól, hogy mindaddig ne beszéljenek szkíta-magyar nyelvről, illetve szkíta-magyarokról, amíg be nem bizonyították, hogy a magyar nyelv, illetve nép valóban az, aki volt. Nem azt kellene bizonyítani inkább, hogy miképpen kopott ki mind az európai, mind a magyar köztudatból, hogy a szkíta nép és nyelv azonos az ómagyarral? (Lehetséges, hogy az ómagyar csak egyik meghatározó nyelve volt a szkíta világnak? Lehetséges, de e lehetőség is kikopott a köztudatból.)

Miképpen kopott ki mind az európai, mind a magyar köztudatból, hogy a szkíta nép és nyelv azonos az ómagyarral? A forrásokban, illetve a szakirodalomban a szkíta hosszú ideig szinonimája a hunnak, illetve a magyarnak. És mi történt? A szinonimák egyike elsorvadt, kikopott: a szkíta. A végeredmény? Ma már illetlenségnek számít felvetni, hogy a magyar nyelvnek köze volna a szkíta nyelvhez. Hát hogy ne számítana ez illetlenségnek, ha „komoly tudósok” egyszer már – minden bizonyíték nélkül, sőt kimondván, hogy néhány értelmezhetetlen szó kivételével nem maradtak fenn szkíta nyelvemlékek – iráninak, azaz indogermánnak nyilvánították a szkíta népet és nyelvet.

Mégis fel kell vetnünk a szkítakérdést?

Akinek van bátorsága felvetni a szkítakérdést, annak ajánlatos a történetírás két eléggé megcsúfolt, talán legmegcsúfoltabb alapelvének a segítségét is igénybe vennie. Az igazságosság és az egyenlő esélyek elvéről van szó.

Az igazságosság elve akkor érvényesül, ha elfelejtjük a hamis premisszákat. És ha a kérdéseket helyesen tesszük fel.

Mondok egy példát a helytelen kérdésfelvetésre. Megkérdezhetném: mennyiben szkíták a magyarok?

Mennyiben szkíták a magyarok? Vagyis mennyiben magyarok a magyarok?

De ilyen kérdést nem tehetünk fel, mert leegyszerűsítő és igazságtalan.

Mennyiben magyarok a magyarok? E kérdés bizony csak akkor lesz valódi kérdés, ha igazságos kérdésként tesszük fel. A teljesebb valóságot figyelembe véve. És akkor kérdezhetjük a következőket:

Mennyiben magyarok a magyarok? Mennyiben németek a németek? Mennyiben franciák a franciák? Mennyiben olaszok az olaszok? Mennyiben oroszok az oroszok? Mennyiben lengyelek a lengyelek? Mennyiben angolok az angolok? E kérdésekre csak egyszerre szabad válaszolni. Mert így igazságos.

Próbáljuk meg! Felejtsük el egy pillanatra a nyelvi nemzet fogalmát, és vegyük komolyan az etnikum fogalmát. És tegyük fel a kérdéseket, de csakis igazságosan. Tehát:

Mit jelent az, hogy magyar etnikum? És folytassuk: mit jelent az, hogy német etnikum? Mit jelent az, hogy francia etnikum? Mit jelent az, hogy angol etnikum? És a többi.

Udvariasabban, azaz kíméletesebben fogalmazva: milyen eredetűek a magyarok, milyen eredetűek a németek, a franciák, az angolok? És a többi.

E kérdésekre sokan tudják a választ, de nem írják le, ha pedig leírják, nem közlik, ha mégis közlik, senki nem veszi komolyan a közleményt. Miért? Mert a válaszok valóban döbbenetesek.

Ugyanis mire kérdeztünk rá? Ha valóban behelyettesítjük a nyelvi-kulturális létet az etnikai-történeti léttel, akkor azt mondhatjuk, hogy magyar az, aki magyar eredetű, német az, aki német eredetű, francia az, aki francia eredetű, angol az, aki angol eredetű. És akkor egymás után vonhatjuk le a képtelenebbnél képtelenebb, de valódi következtetéseket. Ilyeneket: Németországban több magyar él, mint Magyarországon. Franciaországban több a német eredetű francia, mint a latin eredetű. Ugye, nem szabad így folytatnunk?

Pedig például a német–magyar szimbiózis kérdését felvetvén csak azt vettük figyelembe, hogy több hun törzs germánosodott el, mint amennyi megmaradt hunnak, azaz szkítának, azaz magyarnak.

Folytassam?

Ha az igazságosság elvéhez ragaszkodunk, akkor bizony érvényesítenünk kell a másik nélkülözhetetlen alapelvet is. Az egyenlő esélyek elvét. Mi ez? Könnyebben felfogjuk, ha figyelembe vesszük, hogy ez az elv az, amelyre manapság akkor hivatkoznak előszeretettel az elfogulatlanok szerte a világon, amikor védelmükbe veszik a nemzetiségi kérdésnek azt a megoldását, amelyben egyik nemzetiségnek a másik által való elnyomása akkor is lehetetlenné válik, ha egymás megbecsülésének nincs meg az érzelmi alapfeltétele. Ők azt állítják – és bizonyítják is tapasztalataikkal –, hogy az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet.

Érvényesítsük csak ezt az alapelvet magyar vonatkozásban és német vonatkozásban. Hogy érvényesíthessük, ne abból induljunk ki először, hogy német és magyar, hanem abból, hogy germán és szkíta… Mert ha nem szabad a magyarokról mint szkítákról beszélni, akkor a poroszokról és a szászokról sem szabad mint germánokról beszélni.

De ne mi döntsük el, hogy a németség fogalmát a németek miképpen fogják fel, mi csak annyit mondjunk, hogy azt se a németek döntsék el, hogy mi a magyarság fogalmát miképpen fogjuk fel.

És itt a baj! Mert az elképesztő helyzet az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a magyarság fogalmát úgy fogja fel, ahogy azt a németek meghatározták. Ők pedig úgy döntöttek helyettünk, hogy bár az ő esetükben ezentúl is lehet használni a gyűjtőfogalmat, a magyarok esetében többé nem.

(Az indogermán világtörténelmet megálmodók, miközben megteremtették a „délibábos” történelem- és nyelvtudományt, bizonnyal nem számoltak azzal, hogy „délibáboskodásuk” bárminek, illetve bárkinek ártalmára lesz, de az ártó szándék is megszületett mihamar – mégpedig a történelemtudományt politikai célnak alárendelő politikusok fellépésével. E politikusoknak – akik nem göttingeniek, hanem bécsiek voltak – bizony nagyon kapóra jött, hogy a szkíták nyelve iráni, azaz indo­európai, tehát nem ómagyar, mert ezzel is gyöngíteni lehetett a magyar nemzeti öntudatot, mely a XIX. század első felében bizony újjászületőben volt. Aztán eljött a magyar nemzet ideje: 1848. De 1849 után a politikusi ártó szándék kitombolhatta magát. Mi is történt akkor? Osztrák főhivatalnokok eldöntötték a magyar államiság felszámolását, és döntésüket szükségszerű döntésnek próbálták beállítani. Hogy ügyeskedtek? Nem azt mondták, hogy ha a magyar államiság megszűnik, s ha a magyar kultúrát, a magyar nyelvet elsorvasztják, akkor a magyar nemzet elvész, hanem fordított sorrendet állítottak fel. Azt mondták bizony, hogy a magyar sajátosságokra miért is volna szükség, ha a magyar sajátosságok értéktelenek vagy nem is léteznek.)

Amikor annak idején német történészek úgy döntöttek, hogy a németekre vonatkoztatva továbbra is lehet használni a gyűjtőfogalmat, a magyarokra vonatkoztatva viszont többé nem, akkor a történetírásban mi is történt? Az új, poroszokról szóló történelemkönyvet úgy kezdték továbbra is, hogy: A germánok… De az új, magyarokról szóló történelemkönyvet már nem úgy kezdték, hogy: A szkíták… És megkezdődött minden idők legkáprázatosabb történelemhamisítása.

És nem is az a legdöbbenetesebb, hogy elvárták a magyar történészektől, nyelvtörténészektől, hogy kritikátlanul vegyék át a német történetírás úgymond „eredményeit”, hanem az, hogy a magyar tudományos élet hangadó személyiségei közül sokan meg is feleltek az elképesztő elvárásnak. A korabeli magyar történészeknek mi lehetett volna a méltó válasza?

Ennyi: kezdjük csak úgy a magyarokról szóló történelemkönyvet, mint Anonymus vagy Bonfini, vagy bármelyik régebbi magyar vagy nem magyar történetíró: A szkíták… Ehhez azért még hozzáfűzhették volna: nem próbáljuk meg kitörölni a német történelemből a germánokat, de várjuk el mi is a német történészektől, hogy vegyék tekintetbe legalább a következőket: a magyar éppúgy szinonimája a szkítának, mint ahogyan a porosz vagy a sváb vagy a szász szinonimája a germánnak.

De mindezzel komolyan kellene foglalkoznia a mai magyar történetírásnak is.

Miből indulhatunk ki?

A magyar őstörténet tanulmányozója számára elsősorban a nyelvtörténet szolgáltatja a legtöbb bizonyítékot. De másodlagos kérdés, hogy a magyarokat miképpen nevezték, s az is, hogy ők magukat miképpen. Ómagyarnak az ómagyar nyelvet beszélők civilizációját nevezzük, akkor is, ha az ómagyarokat szkítáknak hívták, akkor is, ha óiráninak, akkor is, ha hunnak stb. Nem fontos tehát az ómagyar nyelvet sem magyar nyelvnek nevezni, elnevezhetjük – mint sokan meg is teszik – óiráninak is, de hozzátéve, hogy akár óiráni, akár ómagyar, a lényeg ugyanaz: a mai magyarnak ez az archaikus változata.

Előbbiekkel összefügg az,  hogy akármennyire hihetetlen, de mielőtt a német romantikus történészek megteremtették (vagy megálmodták) az indogermán világtörténelmet, minden valamirevaló történésznek (magyarnak is, de a nyugati és a keleti világból valónak is) szabad volt elhinnie nemcsak azt, hogy a hun, az avar, a kun, az ómagyar, a magyar szkítautód nép, de még azt is, hogy a Magyar Királyságtól nyugatra is élnek szkítautód népek, ha nem is tudnak már arról (vagy tudják, de már restellik, s ezért hallgatnak róla), hogy szkítautódok. Ezek a nyelvvesztes szkítautódok.

A legtöbben Németországban laknak (a hun birodalom Attila halála utáni összeomlása utáni évszázadokban váltak germánokká), és ha ezt tudták az indogermán világtörténelem mítoszának a megálmodói, akkor talán még fel is menthetők azért, hogy a hajdanvolt hatalmas szkíta birodalom lakói közül tízmillió vagy még több XVIII. századi német szkíta őseit – bizonnyal tiszteletből és szeretetből – befogadták az indogermánok közé a XVIII–XIX. század során…

De mindennek nem volt súlyos következménye, amíg nem bontakoztak ki azok az irredenta mozgalmak, amelyeknek szervezői és irányítói célul tűzték ki a Magyar Királyság feldarabolását.

Vessük egybe ezt azzal, amit a mai európai történelemhamisításról tudunk:

A hivatalos, mérvadó európai és magyar történetírást eljelentéktelenítő, elcsúfító, nevetségessé tevő szigorú elvárásokról, tilalmakról, kötelező előítéletekről és tabukról vagyunk kénytelenek beszélni.

Ide tehát be kell illesztenem a következőket:

Közhelynek számít, hogy a megbékélés kulcsa az igazmondás. De nemzetközi tanács­kozásokon nem lehet hivatkozni az igazmondás hi­va­talosnak, mérvadónak minősített tárházaira: a hatalmas (tíz-, húszkö­tetes vagy még terjedelmesebb) összegező történelmi mű­vekre.

Nem lehet és nem is illik. Mert senki sem hiszi, hogy ezek hite­lesek.

Az is összefüggésben van a történetírás válságával, hogy a mai keresztény nemzetek képtelenek érdemi választ adni a leg­rettenetesebb kihívásra…

Nem volt még ennél nagyobb veszedelem. Ma már Európa leghatalmasabbnak tekintett  nemzetei  – mint például a németek – lelkiismeretes  gondolkodói is beszélnek a nemzethalál rémképéről, de nem­csak a németek beszélnek a német nemzet­halál elkerülhe­tetlen­sé­géről, hanem fran­ciák is a francia nemzethalál, angolok is az angol nemzethalál fenyegető réméről. Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóik már sejtik, hogy érdemi választ csak akkor tudnak adni a legrettenetesebb kihívásra, ha ké­pesekké válnak megbecsülni régi, él­tető hagyományaikat…

De hogyan válhatnának képesekké erre, ha történelem­köny­veikben hamis történelem szerepel az igazi helyett?

Bizony soha nagyobb szükség nem volt a valódi, az igaz­mon­dást feltétel nélkül vállaló történelemtudomány segítségére, de a  hi­vatalos, azaz mérvadó, azaz támogatott történetírás hitelessé vá­lását szigorú elvárások, tilalmak, kötelező előítéletek és tabuk teszik lehetetlenné.

Derűlátásunkat erősíthetné, hogy a történelemtudomány műve­lői – szigorú elvárások, tilalmak, kötelező előítéletek és tabuk lé­tezése elle­nére – nagyon sok hiteles tanulmányt közölnek manap­ság is szerte a világon, az viszont nyomban kedvünket szegi, hogy a történészek hi­teles tanulmányai nem határozzák meg a törté­ne­lemtudomány egészét, hiszen azoknak a hatalmas (tíz-, húszkö­tetes vagy még terjedelmesebb) összegező történelmi műveknek a megalkotásakor, amelyeket fentebb hiteltelennek minősítettünk, és amelyek ötven vagy százezer vagy még nagyobb példányban je­len­nek meg Európa országaiban, ezeknek a meg­­alkotá­sa­kor bi­zony mintha nem vennék méltóképpen figyelembe ezeket a tanul­má­nyokat. S ehhez még hozzáfűzhetjük, hogy a hata­lmas össze­gező történelmi művek elsősorban ezért hiteltelenek.

Vigasztalhatna minket, hogy a hivatalos, összegező tör­ténelem­köny­­veknek nem minden fejezete hiteltelen… Az is vigasztalhatna min­ket, hogy a régi korok történelme meghami­sítására még ma­gya­­rá­za­tot, mentséget is találunk, hisz mintha joggal mond­hat­nánk, hogy minél ré­gebbi egy korszak, annál nehezebben is­mer­he­tő meg. De e vi­gasztaló megállapítás újabb kedvrontó tényt juttat eszünkbe: a régi korok törté­neténél csak a XX. század tör­ténete van kevésbé hitelesen megírva.

Elvárások, tilalmak, kötelező előítéletek és tabuk akadályozzák bi­zony a valódi, a feltétel nélkül igazságkereső és igazmondást vál­­­laló ma­­­gyar és európai történetírás megszületését – ismétel­get­jük szomo­rúan –, de nem mondtuk még el, hogy az elvárások kö­zött van egy, amely félelmetességében felülmúlhatatlan, ráadá­sul kö­telezőbb a töb­binél.

Szóljunk végre erről a legszigorúbb és legkárosabb elvárásról.

Alamuszivá, cinikussá, lélekrombolóvá az teszi ez elvárást (melynek a minősítése, megítélése egyébként egyáltalán nem könnyű), hogy nemcsak hogy súlyos követ­kezményekkel jár a vele való szembefordulás, de még nevén nevezése is tilos.

Csak bonyolítja a kérdést, hogy ez a legszigorúbb elvárás ártalmatlannak tűnik mindaddig, míg nem vesszük tekintetbe, hogy a gyakorlatban miképpen érvényesül, s hogy miképpen teszi értelmetlenné a hivatalos történészek elég nagy részének a munkáját. (Azokét, akik nem tudják vagy nem akarják felfogni annak a drámai helyzetnek a mibenlétét, amelybe ez az elvárás taszította őket.)

Ez az elvárás, mely megköveteli a történésztől, hogy kövessen el mindent, hogy munkája ne szolgálhasson – a legcsekélyebb mértékben sem – alátámasztására valamely összeesküvés-elméletnek, valóban igen ártalmatlannak, sőt hasznosnak tűnik mindaddig, amíg nem figyelünk fel arra, hogy ennél azért sokkal többet vár el szegény hivatalos történésztől, többek között azt, hogy képessé kell válnia az összeesküvés-elméletek megkülönböztetésére, azaz éberségből is jelesre kell vizsgáznia: nem szabad tévednie annak megítélésében, hogy pontosan melyek azok az összeesküvés-elméletek, amelyeket sem­miképpen sem szabad elfogadottnak, azaz hivatalosítottnak, azaz valódi összeesküvésnek tekintenie – függetlenül attól, hogy kutatásai során minek az igazságáról, valódiságáról, illetve minek a hamisságáról győződött meg. És ez az, ami a legfelfoghatatlanabb: a legszigorúbb elvárás számon kérői nem elégszenek meg azzal, hogy figyelmeztetik szegény történészt, mily súlyos következményekkel jár, ha összeesküvés-elméletet támaszt alá munkájával, de megfosztják attól a lehetőségtől, hogy ő maga állapíthassa meg, mi össze­esküvés-elmélet, mi pedig valódi összeesküvés…

És ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor bizony egyre félelmetesebbé válik az eleinte magától értetődőnek látszó elvárás…

A legszigorúbb elvárás természetesen nem volna félelmetes, nem volna kö­te­lező ereje, ha megtagadása nem járna nagyon súlyos következ­mé­nyekkel. Ki megtagadja, kitaszíttatik az elfogadott, azaz hiva­talos történészek köréből, azon körből, ahon­nan Európa-szerte az aka­dé­mi­kusok, az egyetemi tanárok, az elismertek és díja­zottak, tehát a „szak­ma” hatal­masai ke­rülnek ki.

De ehhez nyomban tegyük hozzá, hogy a mérvadó – hivatalos, támogatott – történészek között olyan szerencsések is vannak, akik kutatómunkájuk során nem szembesülnek a legszigorúbb elvárással – mert nem foglalkoznak az ún. kényes kérdésekkel –, de mi most nem ezeknek a lelkiállapotát próbáljuk meg megérteni, hanem a kevésbé szerencsésekét, azokét, akik kénytelenek felfogni a legszigorúbb elvárás értelmét, és engedelmeskednek.

Mi határozza meg az utóbbiak lelkiállapotát? Különös drámai helyzetet élnek át, mert nem feszültségben élnek – jól értsük: nem az igazságkeresés feszültségében élnek –, hanem rettegésben. Attól rettegnek, rájuk sütik a bélyeget, hogy valamely összeesküvés-elméletnek a hívei.

Miképpen védekezik szegény történész rettegésében? Nem mer véleményt mondani, nem meri levonni azokat a következtetéseket, amelyeket a tanulmányozott forrásokból levonhat… Mit tehet ehelyett? Szentnek és sérthetetlennek tekinti a legfontosabb elvárást, azaz a legszigorúbb elvárás számon kérői akaratát, s lelkiismeret-furdalását legyőzve szembefordul a történetírás eszményeivel, annyira, hogy kész arra is azt mondani, hogy spontánul kialakult folyamat eredménye, amiről tudja, hogy a kulisszák mögött szervezték meg, mégpedig valódi összeesküvők.

(Hiába jön rá, mi történt a kulisszák mögött, hiába kiált fel munka közben, hogy végre látja az összefüggéseket, végre látja az igazságot, a papír fölé hajolva elbizonytalanodik, és rettegve fordul szembe mindazzal, amit hitelesnek lát; rettegésében így válik képessé levonni annak a következtetésnek az ellenkezőjét, amelyet igaznak hisz.)

De – a kérdés drámaiságát enyhítendő – felhívom a figyelmet arra is, hogy a modern történetírás természetéről és módszeréről írott tanulmányok és történészi vallomások olvasása közben különös alkotás-lélektani rejtélyekkel is találkozhatunk, s ezek közül az a legdöbbenetesebb, hogy az is megtörténhet, a történész úgy hamisít, úgy felel meg elvárásoknak, úgy tisztel akárhány tabut, úgy lehet rabja akárhány előítéletnek, hogy mindennek nincs is tudatában… Még az is lehetséges, hogy közben még azt sem fogja fel, hogy történészi küldetéstudata sérülést szenvedett.

Arra is sietek – ugyancsak a kérdés drámaiságát enyhítendő – felhívni a figyelmet, hogy szerencsére léteznek ún. „lázadó” történészek is, akik egyszerűen azért tekinthetők láza­dónak, mert történészi lelkiismeretük elvárásain kívül semmiféle elvárásnak nem óhajtanak megfelelni. Azt is mondjuk ki ismételten, hogy a legfontosabb elvárásnak sem rendelik alá munkásságukat, ezért professzori rang, komoly jövedelem és hatalom nem is illeti meg őket, mindazonáltal ha korunk történelemtudományát valakik még megmenthetik, ők azok. De félreértés ne essék! Nem szakképzett tudósok és szakképzetlen műkedvelők ellentétéről van szó. Ellenkezőleg! Minél szakképzettebb egy történész, annál nehezebb megfelelnie az elvárásoknak. Sokan közülük a történelemtudomány doktorai, ám ha a „lázadó” történészek csoportjába tartoznak, egész Európában mellőzöttekké válnak, de – hangsúlyozzuk ismételten! – nem valamiféle alternatív történelemtudomány mellőzéséről van szó. Kirekesztésük mindazonáltal eléggé fondorlatos: munkásságuk eredményeit nem lehet megkérdőjelezni – de elhallgatni lehet… És a legnagyobb baj: nem veszik figyelembe munkásságukat a nagy hivatalos összegezések, tankönyvek, egyetemi tankönyvek, valamint tanári segédkönyvek megírásakor, illetve szerkesztésekor.

Sokan vannak bizony a történészek között olyanok is, akik a tudományosság mezébe öltöztetett elvárásoknak, tilalmaknak képtelenek megfelelni. És szembefordulva az elvárásokkal, lázadó történészekké válnak, és kiközösíttetnek a támogatottak köréből, akár profinak, akár műkedvelőnek tartják őket, akár van hivatalos minősítésük (doktori címük stb.) a történelemtudományban, akár nincs.

A legfontosabb elváráson kívül felhívhatom itt a figyelmet azokra a má­sodrendű elvárásokra is, amelyek a Szent Korona-eszme (melyben együtt van jelen, egymást erősítve  a Szent Korona misztériuma és tana) méltó tanulmányozását akadályozzák.

Egyet mindjárt meg is nevezek közülük: a hivatalos törté­nész­nek el kell felejtenie mindent, ami igazolná a metafizikai világ lé­te­zését. (Per­sze nem követelik meg, hogy a történész nyilatko­zat­ban vonja két­ségbe a me­tafizikai világ létezését, de azt már igen, hogy történetírói munkássága közben ne vegye tekintetbe, hogy a metafizikai világ lé­tezik. De mi történhet, ha a történész hívő em­ber? Ez esetben létező szá­mára a meta­fizikai világ a hét egy nap­ján, amikor a templomba megy, de nem lehet létező a hét többi nap­jain, amikor íróaszta­lánál ül vagy könyvtárban vagy levéltár­ban vagy egyetemi kated­rá­jánál vagy aka­dé­miai tanácskozáson.) Például ha magyar történészként ezt elfelejti, akkor a magyar őstörténet, illetve a régi magyar hitvilág  tanulmányozását el sem kezdheti. Nem foglalkozhat érdemben a szakrális királyság, illetve a szakrális király kérdésköreivel, nem értheti meg a régi magyar küldetéstu­datot, és nem találhatja meg azt az ókori birodalmat, amelyben az állami és hité­letnek az ómagyar volt a hivatalos nyelve. És hozzá sem kezdhet a régi magyar hit­világ még rejtélyesebb kérdéskörei tanulmányozásához.

Egy majdnem ennyire szigorú elvárásra is felhívom ismételten a figyelmet: nem szabad foglalkoznia a történésznek a nyelvvesztések kérdésével…

Eléggé érthetetlen, nem? Nem egyes emberek, illetve kis népcsoportok nyelvvesztéséről beszélek, hanem hajdan nagyon erős országok, birodalmak vezető népének a nyelvvesztéséről… Miért baj az, ha valaki megtudja, hogy őse valamikor, réges-régen, egy évezrede vagy még régebben rálépett a nyelvvesztés útjára? Bizonnyal nem is hibáztatható azért, hogy olyan körülmények közé került családjával, nagycsaládjával vagy egész nemzetségével együtt, amelyben – nyilván nem egy-két-három, hanem több emberöltő alatt – nyelvet, hitvilágot és kultúrát cserélt…

De elsősorban azért kényes kérdés a nyelvvesztés, mert minden valószínűség szerint a mai Eurázsia népeinek legalább a fele nyelvet és kultúrát cserélt. És ezért ma kínos történészi eltévelyedésnek minősítendő a nyelvvesztéssel, illetve a nyelv-, kultúra- és hitvilág-csere kérdésköreivel foglalkozni. A tilalmat mindazonáltal a bolgár történészek közül még a hivatalosak is megszegik, legnagyobb királyukat, Attilát méltatván – mégpedig tárgyilagosan…

Időszerű kérdéssel is összefüggésbe hozhatjuk a nyelvvesztést. Ez időszerű kérdés: az első világháború utáni békediktátumok elrendelőinek mai utódai (szellemi örökösei) miért támadják a mai Magyarországot olyan rágalmakkal, amelyeknek a hamisságáról éppúgy meg vannak győződve, mint a Magyarország feldarabolását véglegesítő, 1920 márciusában, a londoni tanácskozáson elfogadott, majd június 4-én Trianonban aláírt, illetve aláíratott határozat elrendelői a maguk magyarázatának a hiteltelenségéről?

Hogy függ össze a nyelv- és kultúracsere azzal a gyűlölettel, amellyel mintha egyforma kérlelhetetlenséggel illetnék a száz esztendővel ezelőtti Nagy-Magyarország és a mai Kis-Magyarország (a harmadolt Magyar Királyság) magyarjait?

Emeljük ki az összefüggés megerősítése érdekében mindenekelőtt azt, ami a legmegbocsáthatatlanabb mindabból, amit a nagyon régi korok történetének, művelődéstörténetének, de elsősorban nyelvtörténetének forrásai bizonyítanak:

A magyarság az a rejtélyes módon megmaradt népcsoport, amely őrzi egy, a görög-római civilizáció előtti jelentős civilizáció nyelvét, kisebb mértékben kultúráját és még kisebb mértékben – elsősorban a mitológia által – a hitvilágát. E civilizáció többi népcsoportja – lehettek akár százszor annyian, mint azok, akiknek utódai magyarul beszélnek – előbb nyelvet cserélt, majd a nyelvcsere hatására jelentős mértékben változott kultúrájuk és hitviláguk.

De egy nagyon régi civilizáció nyelvének és kultúrájának őrzőit hogyhogy nem tisztelet és megbecsülés övezi?! Tisztelet és megbecsülés helyett mi válthatta ki éppen a gyűlöletet?…

Meg lehet fejteni ennek a gyűlöletnek a titkát?

A gyűlöletet ez esetben is félelem váltja ki… Az attól való félelem, hogy önvédelmi ösztönük arra késztetheti a nyelvvesztes szkítautódok millióit (legalább százmillió nyelvvesztest?), hogy egyre jobban megbecsüljék azt az őseik által kényszerűségből elhagyott civilizációt, amelyet teljességében (azaz nemcsak anyanyelvük ismeretében) ma már a magyarok közül is csak a legöntudatosabb hagyománytisztelők őriznek méltóképpen? A nyelvvesztes szkítautódok visszaszkításodásától, magyarrá válásától félnek?

Valószínű, de egyelőre nem tudom beismerésekkel bizonyítani.

Most arra hívom fel a figyelmet még, hogy nemcsak régi és XX–XXI. századi magyar kutatók, történészek és nyelvtörténészek (Varga Csaba, Kiss Dénes, Bakay Kornél stb.), hanem újabban a nyugat-európaiak közül is egyre többen ismerik fel, hogy a ma­gyar (az ómagyar, azaz a szkíta) a Kár­pát-medence ősnyelve. Grover S. Krantz Az európai nyelvek földrajzi kiala­kulása című könyvében két megdöbbentő kijelentést tesz: „A magyar nyelv ré­gisége megle­pő lehet. Mezolitikus nyelvnek tartom, ami megelőzi a ne­olitikus bevándorlást.” Második: „az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy a nyelvcsalád Magyar­or­szágról ered,  és innen terjedt el ellenkező irányba.” És ez azt is je­len­ti, „hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakor­latilag a magyar a legrégibb.”

Egybevetem Grover S. Krantz meg­állapítását László Gyula felvetéseivel.

László Gyula abból indul ki, hogy a „régészet-településtörténeti megfigyelések” ellene mondanak annak, hogy egykor lett volna egy nagyobb számú, egységes nyelvet beszélő nép, a finnugor ősnép, „amely aránylag kis területen lakott, s ez szétvándorolt volna. Ezzel éppen ellenkezőleg: nagy területen szétszórt, egymástól távol lakó kisebb csoportok halmazának kell elképzelnünk például a Közép-Lengyelország és az Urál hegység közt kiterjedő szvidéri műveltséget. A lazán kapcsolódó népesség közt hogyan jöhetett létre »nyelvegység«?”

Elmondja, hogy minden népnek, „így a finnugor népek mindegyikének is hatalmas »ismeretlen eredetű« szókészlete van, amelynek egymáshoz, tehát az úgynevezett rokon népekhez semmi köze sincsen. Ugyanide tartoznának »a nyelvek külön életében« keletkezett szavak. Nem lehetséges-e, hogy ez a szókészlet nagyjából megvolt már akkor is, amikor az egymással lazán érintkező nemzetségek közt kialakult egymás megértésére egy kezdetleges nyelv, amely éppen az elemi mindennapos kérdésekre felelt, az emberi testre stb., tehát az egymást megértés legegyszerűbb szókészletére, mondatfűzésére stb. vonatkozott. Ez az »összekötő nyelv« természetesen más és más színezetet vett fel, e csoportok egymástól való távolságának megfelelően. Tehát nem egy ősnyelv volt, hanem sok, s ezek közt teremtődött volna meg egy, az élet egyszerű kérdéseire felelő közös nyelv. Ez magyarázná például, hogy a finnugor rokonság alapszavai a lehető legegyszerűbb kérdésekre felelnek.”

A nyelvészkörökben általában vallott „ősnyelv” meghatározásának nehézségei alapján feltételezi, „hogy a nyelvünkben kimutatható indoeurópai, altaji, török, iráni stb. »jövevényszavak« nem jövevények, hanem az alapnyelvnek a maradványai, amelyek egy-egy más közösség közelében kialakult »nyelvi egység« szavait ötvözték az új közösség közelébe kerülvén annak nyelvével?

László Gyula tulajdonképpen arra hívja fel a figyelmet, hogy a késő jégkori, ún. gravetti műveltségnek olyan jelentős nyelve lehetett az ómagyar, amely hosszú ideig közvetítő nyelv volt e műveltség hatókörében élő népek érintkezésében – a Kárpát-medencétől egészen Szibériáig. Magyarázatul szolgál a finnugor-nyelvrokonság eddig felfoghatatlan kérdéseire is a magyarnak mint közvetítő nyelvnek a szerepe.

De ezután következhet kérdésedre adott válaszomnak az a része, amely azért fontos számomra, mert helyesbíthetem igen könnyen félreérthető régebbi megállapításomat a forrásokról.

Amikor e régebbi megállapításomat megfogalmaztam, nagyon nagy hibát követtem el: nem hívtam fel a figyelmet arra, hogy vannak hiteles és hiteltelen, azaz hamisítás céljából alkotott álforrások… Ezért fontos a forráskritika komolyan vétele…

Nem vonom kétségbe a valódi forráskritika eredményeit. Nem fele­lőtlenül és nem szakszerűtlenül állapították meg a méltó forrás­kritika művelői a régi oklevelek többségéről, hogy hamisítványok. Létezik tehát valódi forráskritika, de elégedettek mégsem lehetünk, mert ered­ményei nem hatottak méltóképpen a történetírásra, főképpen a nagy szintézisek megírására nem. Mindemellett igen nagy a romboló hatása annak, hogy rengeteg a forráskritikának álcázott tudatos hamisítás.

Romboló hatásban nem marad el e mö­gött az ún. ál-forráskritika. A forráskritika művelőjének ez esetben vagy a szakér­telmével van baj vagy valami elhomályosítja a látását. Utóbbira nagyon sok példát hozhatunk fel. De legtöbbet talán  éppen a XVIII–XIX. századi német  forráskritika köréből. A forrás­kritika nagy tekintélyű német művelői egy részének például a hamis prekoncepciók homályosították el a látását, amikor hitel­telen­nek kiáltották ki a középkori magyar krónikákat.

E krónikákról persze nem állíthatom én sem, hogy a valódi for­ráskritika minden próbáját minden soruk kiállja, de – egyáltalán nem felfoghatatlanul – nem ott van­nak a hamis részek, ahova Roesler és munkatársai és tanítványai (és magyar tanít­ványai) mutattak. A magyar krónikákban ott találhat elsősorban megkérdő­jelezhető tényt vagy magyarázatot a mai forráskritika, ahol feltűnik egy-egy valódi, tehát feloldhatatlan ellentmondás.

Hiteltelenek tehát azok a részek, amelyekben egymásnak ellent­mon­­dó megálla­pítások vannak. Az ilyen részek  a hitéletről, több­nyi­re a hittérítésről szólnak, és a for­ráskritikának azt kellene meg­vizsgálnia, hogy ezen részek eredetiek-e, vagy ké­sőbbi betoldások. Ha bebizonyosodna, hogy betoldások, akkor azt kellene megvizs­gál­ni, hogy vajon nem az Árpád-kori magyar szentek legendáival próbál­ták össz­hang­ba hozni a krónikákat a betoldások elkövetői? Példát is hozzunk fel: Anonymus arról ír, hogy „Álmos vezér se­gítsége a Szentlélek volt”, máshol viszont pogánynak nevezi a kora­beli ma­gyarokat. De kérdez­hetjük: akinek segítsége a Szentlélek, az miért pogány? Itt bi­zony ellentmondásra figyelhe­tünk fel. Hason­ló ellentmondásra a Képes Krónikában is fel­figyelhetünk, és nem vé­letlenül: krónikáink valóban nem foglalkoznak érdem­ben Szent István egyházügyi reformjá­val.

A harmadik példa a legfontosabb:

A Koppány-történet központi kérdése Szent István uralkodása megítélésének: ha létezett volna a Koppányt felnégyeltető István király, akkor aligha beszélhetnénk Istvánról mint szakrális királyról.

A Koppány drámája István uralkodásának nagyon ne­hezen megoldható rejtélye, de a Koppány-rejtélyt a történész semmiképpen sem kerülheti meg: ha megteszi, Szent István uralkodásának későbbi rejtélyeivel sem tud megbirkózni. Mindenképpen figyelembe kell vennünk a következőket is:

Ami a forrásokban ellentmondásos, azt könnyűszerrel feloldhatta volna történelemtudományunk, ha nem kerülte volna meg a választ arra a kérdésre, hogy annak a kornak az országlakosa kit tekinthetett lázadónak.

Természetesen csak abból lehet kiindulni, hogy ki fordul a törvényes rend ellen, és nem is mondja senki, hogy nem ebből kell kiindulni. De aki ebből indul ki, annak azzal kellene folytatnia, hogy Koppány ellenáll ugyan, de minden bizonnyal sem ő maga, sem István nem tekinti lázadásnak tettét. Koppány szemével nézve a törvé­nyes rend megbontója Géza, kedvezményezettje pedig István a régi renddel való szembefordulásnak. Az ifjú István király bizonnyal annak tekintette Koppány tettét, ami volt: szembefordult azokkal az újításokkal, amelyek üdvös voltáról nem volt meggyőződve, káros voltáról viszont annál inkább.  És mindezek figye­lembevétele után a drámai történetet nem lehet azzal folytatni, hogy István kemény kézzel lesúj­tott a lázadóra. Tegyük hozzá: nagyon lebecsüli Szent Istvánt az, aki feltételezi, hogy ő Koppányt lázadónak tekintette, sőt olyan lázadónak, aki­nek a holttestét min­den lelkiismeret-furdalás nélkül fel lehet négyeltetni. Történelem­tudományunk a Koppány-drámát éppen azzal hamisítja meg, hogy elfelejti a drá­ma első felvonását, a második és harmadik felvonásban pedig úgy bonyolítja a cselekményt, ahogyan hite­lesen nem lehet.

Bizony, valódi, lelkiismeretes forrásvizsgálatnak kell alávetni történelmünk régi forrásait is. Köztük a Szent István után írott első legendákat. Különös ellentmondásokra is felhívjuk a figyelmet. Az egyik ilyen ellent­mondás: mindaz, ami az Árpád-kori legendákban ol­vasható, szinte teljes egészében ellentéte annak, amit a magyar mi­tológiából, archaikus népmeséből, archaikus imádságokból, a nép­költészetből és a magyar szerves műveltségből  kikövetkeztethe­tünk. Miképpen? A magyar nép emlé­kezete a Szent István előtti kereszténységre hívja fel a figyelmet, a legendák a po­gányságra. De azt is vegyük tekintetbe, hogy jelentéktelennek tűnik kró­nikaíróink, legenda­íróink „elbizonytalanodása”, ha összehason­lítjuk a mai magyar és a mai európai történelemtudo­má­ny­­ban uralkodó zűrzavarral.

KkF: „Hosszú ideig egy erdélyi színház, Szatmárnémeti színháza volt a kedvencem. Ennek egyszerű a magyarázata: szí­vesen és ma­gas színvo­nalon mutattak be e színházban új magyar drámát.” 75. születésnapod alakalmából nyilatkoztad ezt. Történtek nagy változások azóta a „színházi fronton”?

KI: Azóta nagyon kevés, de azelőtt – sajnos nem tudom megmondani, melyik esztendőben, de még azt sem, hogy rendszerváltozás előtt vagy után –  történt valami, ami végzetes lehet a magyar drámaírás jövendője szempontjából. Válaszomban ezért a drámaírás drámai helyzetéről beszélek. De nem is nekem illene beszélni róla, mert rám mintha nem is vonatkozna, amit felvetek? Hiszen a fiatal drámaírókat veszélyezteti elsősorban az, amiről szólok.

Drámáimat 1969 óta játsszák. Több tucat drámámnak legalább 500 bemutatójáról olvashatunk bírálatokat. (Ez sok ezer előadást jelent.) Az Árva Bethlen Kata című monodrámámat pedig – igaz, több, mint tíz művésznő előadásában – legalább ezerszer játszották. Volt olyan színházi évad, amikor négy darabomat játszották fővárosunkban.

És éppen nekem lenne jogom panaszkodni? Mindjárt kiderül…

Nem sorolom fel a bemutatóimat, de amire hivatkoztál, hogy hosszú ideig egy erdélyi színház, Szat­márnémeti szín­háza volt a ked­vencem, azt kedvem kerekedik sokszor megindokolni. Mert a magyarázata valóban az, hogy szí­vesen és ma­gas színvo­nalon mutattak be e színházban új magyar drámát. Hány bemutatóm is volt ott? Fél tucat? Nem. Eggyel több: hét. Mind ősbe­mu­tatók. Gyöngyösi Gábor, Ko­vács Ádám, Ko­vács Ferenc ren­dezték ott annak idején a leg­­jobb elő­­adá­sokat… Azok közé tartoz­tak bizony, akik szíve­seb­ben ren­dez­tek új magyar drámát, mint di­va­tos külföldit. Nagy színész­egyé­niségek voltak ak­kor a szatmári színtársulat tagjai: Zsol­dos Árpád (ő játszotta A nagy játékos című drámám főszerepét, Kovács Ádám rendezésében, ő mutatta be először a Bolyai János estéje című monodrámámat, Gyöngyösi Gábor rendezésében, Ács Ala­jos (ő volt a főszereplője a Megszámláltatott fák című darabomnak, Nyiredi Piroska (ő játszotta Árva Bethlen Katát az ősbemutatón), Boér Ferenc (a Magellán ősbemutatóján ő játszotta a címszerepet Kovács Ferenc rendezésében, a Tárlat az utcán címűben pedig Vincent van Goghot Gyöngyösi Gábor rendezésében), Korcs­máros Jenő, Bartis Ildikó (ő játszotta Jászai Marit az ősbemutatón)”…

A Szat­márnémeti szín­házához kötődő élményeim felidézése után rátérhetnék a marosvásárhelyi, nagyváradi, kolozsvári,  temesvári, sepsiszentgyörgyi  színházak által vállalt bemutatóimra. Azután a felvidéki, (a kassai és a komáromi) bemutatóimat méltathatnám.

Nem sorolom fel Magyarország mindazon színházait, ahol játszották  a darabjaimat, de a kezdetekkel dicsekszem, mindjárt kiderül, hogy miért…

Hogy kezdődött az, amit sikertörténetnek hittem?

Piróth Gyula oly sikerrel mutatta be Kecskeméten még 1971-ben a Bolyai János estéjét (ez volt a első ma­gyarországi bemutatóm), hogy a nagy rendezők és direk­torok – Marton Endre, Pétervári István, Keres Emil, Misz­lay István, Dobai Vilmos, Kerényi Imre, He­gyes­halmi Lász­ló – mind kedvet kaptak arra, hogy darab­kérő levelei­ket meg­írassák. Szerencsém is volt: miután a szi­gorú színikritikus és dra­maturg, Osz­­­­tovits Le­ven­te elol­vasta a darabot, éppen a kor­szak egyik legjelen­tősebb ren­de­zőjének, Turián Györgynek adta oda. (Ő a kö­vetkező évadban A korona aranyból van rendezé­sét is vál­lalta; Ko­petty Liát választotta ki a fő­sze­repre.)

A kecskeméti Bolyai-bemutatót szerencsére Radó Gyula is látta, és a következő esztendőben már próbálta is a dara­bot Ka­posvár híres színészével, Rajhona Ádámmal. (Radó Gyula később a Vincent van Gogh című monodrá­mámat is megrendezte, Cserhalmi Györggyel a címsze­repben.) Eszembe jutnak az Árva Bethlen Kata 1975. évi rendkívül sikeres bemutatói. Spányik Éva felejthetetlen előadása Győrben (rendező: Vas-Zoltán Iván) és a Ronyecz Máriáé (rendező: Vadász Ilona) a Nemzeti Színházban. (A budai várban, a történelmi hangulatot árasztó, de kicsi „királypin­cében” volt a bemutató, de akkora volt az érdeklődés, hogy az előadást átvitték a Nemzeti nagyszín­padára. Száz­nál több előadást ért meg!) Az Árva Bethlen Katát ezután sok színház bemutatta, így játszhatták a korszak többi nagy művésznői is. Nagyon emlé­ke­ze­tes számomra Dobos Ildikó (Veszprém; rendező: Kerényi Imre) csodálatos ala­kítása.

Volt olyan esztendő, amelyikben már-már elhittem, hogy még a világhír is szárnyára kap, „ha  nem védekezem” méltóképpen… Arról, hogy világhírnek a drámaírókat általában megrontó veszélye engem is megkörnyékezett, Finnországban szereztem tudomást. Nagy drámaírónak képzel­hettem vol­na bizony magamat a het­venes évek közepén, amikor a finnországi Lahtiban az Árva Bethlen Kata című darabomat játszották… Hannu Launonen és Ilka Firon for­dították a drámát finn nyelvre, Inkeri Luoma-Aho művész­nő játszotta Bethlen Katát… És az elkényeztetettség veszélye, jobban mondva: az elbizakodottság veszélye is fennállt, mert közvetlenül a finnországi utam előtt a Radnóti Színpad a Tárlat az utcán című darabom­ban Bessenyei Fe­renc játszotta Gauguin-t, Darvas Iván pe­dig Van Goghot. Ugyanott ját­szot­ta Sinkovits Imre a Bolyai János estéje cí­mű mono­drámámat. E nagy megtiszteltetés drámaírói önbizalmamat bizony jócskán megerősíthette, ami­kor elindultam Finnországba! Ahol én – életemben elő­ször és utoljára – a legjelentősebb vendégek közé sorol­tat­tam. Akkor is teljesítették a kívánságaimat, ha teljesít­hetetlen volt! Ha véletlenül azt mondtam, hogy más­nap síz­ni szeretnék, de aztán elfelejtve ez óhajo­mat, kije­len­tettem, hogy lovagolni szeretnék a finn tavak között, ak­kor reggel vittek a sípályára, de délben már ott volt a sí­pályán a fel­nyergelt ló is! Mondtam egy finn tisztség­vi­selőnek, hogy ilyen tiszteletet egy drámaíró nem érde­mel. Ko­moly arccal válaszolta, hogy nemrég Arthur Mil­lert ugyan­ilyen tisz­telettel fogadták. Mindent félreértett sze­gény! Mert nem azt bizonygatta, hogy engem is olyan tisztelettel fogadtak, mint Arthur Millert, hanem azt, hogy Arthur Millert is ugyan­olyan tisztelettel fogadták, mint engem.

De most  abbahagyom a dicsekvést… Inkább leleplezem magamat:

Azt hittem annak idején, hogy az én érdemem mindaz, ami történt, pedig  az a sikertörténet annak a rendeletnek volt a következménye,  amely arra kényszerítette a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát. Lényege ennek a rendeletnek, hogy amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást…

És később tapasztalhattuk annak következményeit, hogy ez a rendelet hatályát veszítette…

Igen, a magyar drámaírás eljelentéktelenítése tervének a megvalósítása kezdődött akkor, amikor a magyar drámaírás jövendőjét megalapozó rendelet hatályát veszítette, az a rendelet, amely szerint – megismétlem! – amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást…

Senki a magyar drámaírók közül addig nem sejtette, hogy a magyar drámaírás olyan drámai helyzetbe kerülhet, amelyben nemcsak eljelentéktelenedhet, de meg is semmisülhet… No, nem drámaégetésre gondolok, hanem csak arra, hogy a magyar dráma feleslegesnek, érdektelennek, nem létezőnek tekintetik…

De amikor elkezdődött a magyar dráma eljelentéktelenítése tervének a megvalósítása, hosszabb ideig nem is fogta fel senki az áldozatok közül, hogy elkezdődött…

Aki aláírásával elrendelte a drámai helyzet kialakulásának elkezdését – nem tudjuk ki, de bizonnyal a művelődési minisztérium egyik főtisztségviselője (minisztere?) –, talán nem is tudta, mit rendel el, mert nem is rendeletet kellett aláírnia, hanem egy meglévő rendelet visszavonását szentesítenie… Nem találkoztam senkivel, aki emlékezett volna arra, melyik esztendőben történt, de még  a rendszerváltozás előtt… Vagy később? Amikor oly nagy dolgok történtek, hogy ennek a rendelet-visszavonásnak a pusztító hatására senki sem gondolt… Mint mondtam, még az áldozat-jelöltek sem, a  drámaírók sem…

Nem emlékeznek rá bizony ők sem, mikor történt, mert a győztesek ugyan hatalmas győzelmüket fülsiketítő diadalordítással ünnepelték, de elhallgatták, hogy pontosan mit ünnepelnek… Csak azt kiabálták, hogy a magyar színházak visszanyerték szabadságukat, a színházigazgatókra és főrendezőkre többé senki nem kényszerítheti akaratát… Csak a következő évadokban derült ki, hogy a magyar színházak arra nyerték vissza szabadságukat, hogy a magyar drámairodalmat nem létezőnek tekinthessék. Természetesen annak a rendeletnek a visszavonását ünnepelték, amely arra kényszerítette a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát, azt, amely kimondta, hogy amely színház nem mutat be valamely évadban egy kortárs magyar drámát, nem kapja meg abban az évadban az állami támogatást… De a drámaírók többsége s a színházak nézőközönsége azért volt hosszú ideig annyira gyanútlan, hogy fel sem fogta, mi történt, mert a rendelet visszavonása mellé nem rendeltek újabb tiltást, például azt, hogy tilos magyar színműveket játszani… És a vidéki színházak ki is válogatták bemutatásra a biztosan sikeres vígjátékokat, zenés bohózatokat, a budapesti színházak több direktora pedig úgy értelmezte, hogy liberális szellemiségű magyar drámát továbbra is játszani kell, mindössze azokat a drámákat kell mellőzni, amelyeknek szerzői „korszerűtlenül” a legfontosabb magyar sorskérdéseket világosítják meg drámájukban, de főképpen azokat, amelyeknek szerzői ahelyett, hogy „korszerűen” kicsúfolnák a magyar múltat, „korszerűtlenül” a magyar színjátszás Aranykora legnagyobb egyénisége, Jászai Mari művészi hitvallásának éppen a legfontosabb igazságát vallják egybehangzóan és következetesen magukénak, azt elsősorban, amely arról szól, hogy a magyar színjátszásnak  a régebbi korok magyar hagyományait méltóképpen meg kell becsülnie – ha nemcsak meg akar maradni, de be is akarja tölteni a küldetését…

Sietek hozzáfűzni előbbiekhez: szerencsére sem vidéken, sem a fővárosban nem állt be minden színházvezető szolgalelkűen a valódi magyar drámaírás felszámolását szorgalmazó ünneplők közé.

Folytatnám már itt a magyar drámaírók drámai helyzetéről a szónoklatomat, de most félbeszakítom, mégpedig annak tudatában, hogy még van néhány kérdésed, amely a folytatására kényszerít.

KkF: „Üljön össze ezerszer ellenem a Színházi Törvényszál, mit bánom… ez komédia” (Jászai Mari –  A megkoszorúzott – , monodráma)

A Jászai Mari életének egy napjából kikerekített monodráma eléggé bizarr és különleges eseményről szól. Nem részletezem a tartalmát. Olvasni kell!  Bennem azonban felveti azt az égető kérdést, hogy napjainkban milyen hatású a színidirektorok szerepe, szellemisége a színpadon. Milyen a viszonyod velük? Hogy fogadják manapság a drámáidat?

KI: Most vallom be először, hogy A megkoszorúzott című monodráma  legelső változatát akkor írtam, amikor rádöbbentem, hogy végveszélybe kerülhet a magyar színműírás, ha nem születik ismét meg egy olyan rendelet, amely arra kényszerítheti a színházigazgatókat, hogy támogassák a kortárs magyar drámát.

Válaszképpen írtam vagy megnyugtatásomra?

A darab tulajdonképpen arról szól, mit élt át Jászai Mari, amikor Színházi Törvényszék elé állítják, mert nem viselkedik úgy, ahogyan elvárják tőle…

Jászai így vall a színművésznő önmagáról és a színjátszásról:

– Nincs jogom könnyekkel könnyíteni magamon… A komédiás­nőnek gyerekjáték könnyeket előcsalni… Csak tiszta szívből ne­vetni, örülni nehéz a komédiásnőnek… Mert Jászai Mari komé­diásnő egész életében a tragikus szerepkört gyakorolta. (…)  Hát ha nem hiszek az ember nagy­ságában, akkor…  De hát még születnek Széchenyi Ist­vánok, egyre több születik. S ha a színház  felnő önmagához, akkor a legha­téko­nyabb segítség az ember megváltásában… A színház elő fogja készíteni a csodát… Megteremti a szakrális fejedelmet… Az ember megvilágosodik. A csoda történik meg: az ember megpil­lantja az Igazságot. Szókratészokat, győztes Szókratészokat ne­vel a Színház… Ráébreszti az Embert arra, hogy nem a pillanat­nak kell élnie… Nem gyarló Önmaga válik meghatározóvá… Fel­szabadul… Látóvá válik. Látni fogja az Élő Égi Igazságot, a Le­győzhe­tetlent… Látni fogja azt az Igazságot, aki Isten önvédő megnyilatkozása…  Megvilágosodik… Az Embert bizony a Színház megvilágosítja… S a megvilágosított ember győzedelmeskedik: önmaga felett és a mulandóság felett… Bizony szent háborút vívunk a Színházban… A szakrális beavatások helye lesz a szín­ház: sikeres beavatásokon fogunk ámulni. A katarzis maga a tisztí­tó­tűz… Mi is történik a valódi drámában? A tragédiát az te­szi igazi drá­mává, hogy főhőse az adott drámai helyzetben csak akkor győzedelmeskedhet, ha nem győzedelmeskedik. Vereségében diadalmaskodik: nem megsemmisül, hanem belép az örök­ké­valóság kapuján… És e kapu fénye elárasztja a nézőte­ret… És a katarzis ellenállhatatlan erővel sugalmazza, hogy aki meg akarja tartani életét, elveszti, aki pedig földi céloknál na­gyobbakon tartja tekintetét, az megnyeri. A  katarzis a halhatatlanság itala… A katarzis más minőséggé formálja az embert… Az­zá, aki megvívja szent hábo­rúját a sátánnal… És aki a valódi katarzist legmélyebben átéli, megpillantja Teremtőjét… E pillantásba belehal és újjászületik… Áldott le­gyen a katarzis! Áldott legyen a beavató színház minden szent rítusa: megvilágo­sító ereje és hatalma.

Nagyon fontos számomra: ebben kérdezed meg, hogy hogyan fogadják manapság a drámáimat?

Válaszomat nem panaszkodással kezdem, hanem szégyenkezéssel… Mi kényszerít engem erre?

Miután hatálytalanították azt a rendeletet, amely védelmezte a magyar drámaírást, a magyar színjátszás Aranykora nagyjai hitvallásának bűvöletében élő  magyar drámaírók, ha nem is rögtön, de rövidesen tapasztalhatták is, hogy nincs többé szükség magyar drámára, én azok közé tartoztam, akik szerencsésebb helyzetben voltak, mint azok, akik arra kényszerültek, hogy rövid időn belül  abbahagyják a drámaírást… És én most szégyenkezve bevallom azt is, hogy hosszú ideig nem is érezhettem a magyar dráma elhalásával fenyegető drámai helyzet kialakulását. Mert dámáim között sok volt a monodráma (sokkal kevesebb, mint a sok személyes, de azért sok), amelyek bemutatása a színházak vezető színművészei akaratérvényesítő lehetőségein múlott…

Nyilvánvaló, hogy ha későn is, felfogtam én is, hogy a magyarországi színházak számára kezdek érdektelenné válni mint drámaíró, de ez sem viselt meg olyan nagyon, mint elvárható lett volna, mert ekkor kezdtem egyre komolyabban venni a történetírást..… Azt mondták sokan barátaim közül,  hogy a történelmi drámák írója ír ugyan történelemkönyveket is, de mintha ezekkel próbálná a drámaírást megmenteni.

És a válaszomat erre a különösnek tűnő állításra már most kifejtem… Nem csapom be önmagamat, s egyetértek azokkal, akik szerint írtam ugyan történelemkönyveket, de mintha ezekkel is a drámaírást szolgálnám. Hisz az történt, hogy valóban évtizedeken át tanulmányoztam a történetírás hiteles forrásait, hogy minél jobban megértsem azokat a drámai helyzeteket, amelyekben hőseim diadalmaskodnak vagy elbuknak. Kutatásaim eredményeimnek összefoglalása és könyvekben való megjelentetése pedig mintha valóban azért lett volna fontos számomra, mert méltóképpen szolgálhatják a történelmi drámáimnak a megértését. E felismerésem helyességét igazolja, hogy amikor már megírtam első drámapróbálkozásaimat Széchenyi Istvánról, sőt egy regényt is,  rádöbbentem, hogy még mindig nem tudom felfogni Széchenyi rendkívüli személyiségének minden rejtélyét. Rádöbbentem arra is, hogy a második ezredforduló idején élő emberként nem is lehetek erre képes… De az újkor és legújabb kor többi nagy személyiségeinek a rejtélyét se tudja felfogni a második ezredforduló idején élő ember… De a többi kedvenc hőseimét se…  A Mátyás királyét, a Báthory Istvánét, a Bocskai Istvánét, a Bethlen Miklósét, a Bethlen Katáét biztosan nem… Miért nem?! Azért nem – jöttem rá a rettenetes igazságra –, mert a magyar történetírás nem foglalkozik azzal, miképpen határozta meg a történelmi magyar alkotmány, de elsősorban a Szent Korona eszméje (melyben jelen van, egymást erősítve, a Szent Korona misztériuma és tana) a régi magyar életet. Elhallgatja még azt is, hogy a tör­ténelme legnehezebb helyze­tein a Szent Ko­­rona segítsé­gével lett úrrá a magyar nemzet. Mit tehettem válaszképpen? Fél évtizeden át tanulmányoztam e rendkívül érdekes és fontos kérdéskört, majd írtam néhány könyvet a Szent Korona misztériumáról és tanáról, melyek közül az első: A Szent Korona tana (1995; második, javított kiadása: 1996), a második: A Szent Korona misztériuma (1997), a harmadik: Magyarország Szent Koronája; 2000, ötödik, átdolgozott kiadása: 2010), a negyedik: A Szentkorona-eszme időszerűsége (2012), de már a Szent Koronáról szóló második könyvemnek írása köz­ben megsejtettem azt is, hogy nem áll fenn a lehetősége annak, hogy rövidesen abbahagyhatom a kérdéskörrel való foglalkozást… Amikor először leírtam, hogy a Szent Korona a történelmi magyar közjog­ban nem más, mint a régi korok szakrális királyának a jog­utódja. Mert e megállapításomnak valóban nagyon súlyos következményei lettek. Én ugyan nem akartam többet, mint megérteni a szakrális királyság, illetve a szakrális királyok titkát. De ezt megérteni akarván, rádöbbentem arra is, hogy a régi korok történelmének a legérdekesebb kérdése éppen a szakrális király beavatása… A szakrális király beavatása rejtélyes kérdéskörei közül pedig a legesleg­érdekesebb a Tündér Ilona és a táltos paripa kultusza… Két könyvet írtam erről. Első: A táltos paripa (2008, harmadik, átdolgozott kiadása: 2010),  a második: A szakrális szerelem. (2012.)

Többi történelemkönyvem megírásával most már nem foglalkozom, visszatérek inkább drámaírói sorsom alakulásának bemutatásához:

A monodrámáim bemutatóim ritkultak ugyan, de folytatódtak…

Az újabb  magyarországi bemutatóim közül néhányat fel is sorolok: 2003-ban Gáspár Tibor játszotta Zalaegerszegen nagyon nagy sikerrel A Tér című monodrámám­ban Bo­lyai Jánost, Merő Béla rendezésében, Debrecenben Sárközy Zoltán (aki a nyolc­vanas évek elején Ranke őrnagyot játszotta a Meg­szám­láltatott fák című darabomban) a Vincent van Gogh című mono­drá­mámat mutatta be 2009-ben Pinczés István rende­zésében.

Az új évezred első évtizedében az erdélyiek pedig mivel erősítették dráma­írói önbizalmam újraéledését? Az Árva Bethlen Katát Meister Éva mű­vésznő előadásában nem máshol láthattam, mint Beth­len Kata faluja, Olthévíz templomában… A Tér című mono­drámámat Sebestyén Aba is bemutatta Marosvásár­helyen, Török Viola rendezésében.  De én az ő szép játékukat már több magyarországi színházban is megcsodálhattam, mert járják a darabjaimmal az egész Kárpát-medencét.

Monodrámáim bemutatóiról egyelőre nem szólok többet, s inkább azzal folytatom válaszomat, hogy a közelmúltban  két jelentős színház több sokszemélyes drámámat is műsorra tűzte: az egri Gárdonyi Géza Színház és a budapesti Új Színház. (Utóbbi műsorpolitikája egyébként válasz a magyar drámaírást létében fenyegető rendelet-visszavonásra, következésképp csak magyar drámát tűzhet műsorra.) És az egri és a budapesti új bemutatót – megmaradt drámaírói önbizalmam védelmében – nem véletlennek, hanem szükségszerűnek tekintettem, és reménykedve kérdeztem: most pedig töprenghetek azon, hogy véletlenül vagy sem? Miben is hasonló e két színház? Mindkettőnek ugyanaz a hitvallása, amely az enyém is? Amely hitvallásnak köszönhető a XIX. század második felében kibontakozó Magyar Színházi Aranykor?

A bemutatók sikerei mintha ezt igazolná. És nyilatkozhattam:

– A 2013–2014-es évadban a Gárdonyi Géza Színházban nagy sikerrel játszották A Fény éjszakája című drámámat. (A dráma alcíme: Németh László és hősei. Nem véletlenül. Németh László a dráma nyitó jelenetében különös, felfoghatatlan halálvágyról beszél. De a záró jelenetben már derűlátó, s vidáman tervezget. Mi történt közben? Heten indulnak el megmenteni Németh Lászlót, mind a heten történelmi drámáinak hősei: VII. Gergely pápa, Matild grófnő, Széchenyi István, Crescence – Széchenyi Istvánné –, Bolyai János, Galileo Galilei és II. József császár. A hét látogatónak talán az a legnagyobb győzelme – hisz a tét mégiscsak az, hogy házigazdájuk legyőzze a fortélyos halálvágyat –, hogy bebizonyítják, soha senkinek nem voltak még olyan igazságtalanok az önvádjai, mint amilyenekkel Németh László önmagát ostorozza. És ő a hősei által teremtett varázslat jótékony hatása alól – szerencsére! – nem tudja kivonni magát.) A következő évadban (2014–2015) a Jászai Mari című monodrámámat mutatta be a Gárdonyi Géza Színház (Bodor Németi Gyöngyi kiváló alakításában és Blaskó Balázs rendezésében). Ugyanezen  évadban a budapesti Új Színház mutatta be Az Áldozat (Szent Margit legendája) című darabomat – Koncz Andreával a főszerepben, Nagy Viktor rendezésében – rendkívül nagy sikerrel.

Ezután (a 2015–2016-os évadban) az Új Színház bemutatta A királynő aranyból van (Stuart Mária legendája) című darabomat ugyancsak Nagy Viktor rendezésében és Koncz Andreával a főszerepben – talán még nagyobb sikerrel.

E sikerek magasztos rejtélyeiről természetesen kedvem lett volna írni legalább száz oldalt, de visszatartott a szigorú intelem: a drámaíró nem hivatott drámái sikerének igazolására, indoklására, még magyarázatára sem… Mindezek helyett méltóképpen kifejezheti háláját…   És van még valami, ami illik az ő szerepéhez: várhatja a legnagyobb jutalmat, ami természetesen nem lehet más, mint újabb drámájának a műsorra tűzése.

De jól tettem, hogy elhalasztottam az említett két színházhoz kötődő színházi sikerek magasztos  rejtélyeinek a megfejtését… Mert nem írhattam volna a két színház újabb bemutatóiról. A 2016–2017-es évadban a Gárdonyi Géza Színház a Tárlat az utcán című darabomat mutatta be, ugyancsak Beke Sándor kiváló rendezésében, s a főszereplők: Káli Gergely és Tunyogi Péter hiteles és emlékezetes játékával. És e bemutatót rövidesen követte a budapesti Új Színházé: A megszámláltatott fáknak a 2016-ban megjelent változatát mutatták be Csiszár Imre rendkívül hatásos rendezésében és Viczián Ottó lenyűgöző főszereplésével…

KkF: A drámaíró magányossága. Éjjel, félhomályban, a képernyő hideg kék színébe burkolózva írsz?

KI:  Éjjel szigorúbb vagyok, mint nappal… Nem tudom mi ennek az oka, de így van… Jaj annak a drámámnak, amelyiket éjjel valamilyen okból – például fennáll a lehetősége a bemutatásának – újraolvasom.

Éjszaka olvastam el a Stuart Máriáról szóló, A korona aranyból van című darabomat, s úgy megviselt az újraolvasása, hogy hozzá is kezdtem egy új Stuart Mária-darab megírásához… De egészen újat írtam. Még Stuart Mária ellenfelei sem ugya­nazok a két da­rabban. (Az újnak a címe: A királynő aranyból van.) Nemrégiben láttam a televízióban az első Stuart Máriáról írott darabomat, s megállapítottam, hogy nem is rossz. .. Mert nappal volt, amikor néztem? Hozzáfűzöm azért: valóban megállapítottam a tévében látottak alapján, hogy A korona aranyból van nem rossz darab, de ismételten azt is, hogy nem az igazi Stuart Máriáról szól.

Valóban két egymáshoz nem is hasonlító darabot írtam Stuart Máriától. Az első egy jóságos királynőről szól, aki nem él vissza hatalmával, a második egy olyan szakrális királyról, aki vállalja a mártírhalált. Róla már szóltam az első kérdéseidre adott válaszaim egyikében, de annyit megismétlek mindabból, amit ott elmondtam, hogy  a leghitelesebb szakirodalmat akkor kezdtem el olvasni Stuart Máriáról (több ezer oldalt a hajdanvolt szakrális királyságokról, uralkodókról, akik nehéz, de sikeres beavatásuknak – beszélek rövidesen arról, miért volt ebben legfontosabb a fénybe öltözés gyakorlata –  köszönhetően különleges képességek birtokosaivá válhattak), amikor rádöbbentem arra, hogy szakrális királyként próbált uralkodni, de akkor mert valódi királyként, szakrális királyként uralkodni, amikor Európában a szakrális királyság korát már „diadalmasan” felváltotta a machiavellista uralkodás kora. Veszedelmes példának tekintették mind Skóciában, mind Angliában a machiavellistaként ügyeskedő olyan hatalmasságok, akik valószínűleg „hasonmások” voltak, mert azért tudtak könyörtelenül rátámadni mindenre, ami kevesek számára még szent és sérthetetlen volt, mert Istenre emelt fegyverrel már megölték saját lelküket.

A színműveim és a történelmi tanulmányaim átdolgozásának rejtélyéről fogok mindezek után mindent bevallani. De hogy erőt gyűjtsek hozzá, előbb dicsekszem:

Mindenekelőtt azt mondom el, hogy legalább egy esztendőn át igen jelentős drámaíró­nak hittem magam. Az 1999. esztendőben, amikor a „Magyarországnak fényes tüköre” című, Mátyás király­ról szóló drámámat írtam. A Nem­zeti Kulturális Örök­ség Mi­nisz­tériuma (dr. Hámori József volt akkor a miniszter) felkérésére ír­tam, még­pedig Szent István államjogi és egyházügyi reformjának ezredik évfordulója  al­kal­mából… A minisztérium tisztségviselői közvetítettek akkor köztem és a budapesti színigazgatók között. Úgy gondolták, előbb csak a dráma szinopszisát küldik szét a direktoroknak. És a szinopszist a direktorok el is olvasták – és hangot is adtak meg­­döbbenésüknek. Ilyképpen: „Mit akarnak?! Az operaház számára nem íratják meg a magyar »ringet«?! A vége az lesz, hogy a magyar történelem mellett még a magyar mitológiát is a színpadra csempé­szik!” No, olyan is volt a direktorok között, aki nem elégedett meg a deheroizálás divatja ily – akármennyire  harcos – védelmezésével, hanem  őszintén meg­mondta, hogy ő nem akarja ünnepelni Szent István államjogi és egyházügyi reformjának az ezredik évfor­dulóját… Egy másik kijelen­tette, hogy azért nem érdekli a dráma, mert ő bizony tudja, hogy a drámaíró Kocsis István azonos azzal a történésszel, aki könyveket írt a Szent Koronáról… A döb­be­netes az, hogy ez a direktor nem tudta, hogy miért is gyűlöli a Szent Ko­ronát és mindazokat, akik tisztelettel írnak a Szent Korona-eszméről. Divatból vagy a neoliberálisoktól való félelmében gyűlölte ez a színigazgató a Szent Koronát? Azt sem tudta szegény, hogy a magyar történelemben mindig a Szent Korona rejtélyes hatalma volt az alkot­mányosság legfőbb biztosítéka… Persze Mátyás királyt is ugyanazért gyűlölte, amiért a Szent Koronát…

Mivel dicsekedhetnék még?

Kitüntetéseimmel, díjaimmal is dicsekedhetnék?

1987-ben kaptam meg a József Attila-díjat. 2014-ben részesültem Szép Ernő jutalomban. 2015-ben tüntettek ki a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével. 2019-ben nyújtották át a Herczeg Ferenc-díjat. 2020-ban tüntettek ki a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével.

E dicsekvések után már be merem vallani a következőket:

A Napkút Kiadónál nemrégiben, 2014 és 2020 között négy vaskos kötetben megjelent válogatott drámáim között vannak egészen újak, de szerepelnek közöttük régi drámáimnak új, átdolgozott változatai, és van közöttük olyan régi darab is, amelynek a szövegén egyáltalán nem változtattam. Az újraírt, illetve átdolgozott darabok esetében az évszám az új, illetve legújabb változat, azaz az általam legjobbnak, teljesnek tekintett változat befejezésének az évét jelzi.

De emlékeztetek arra is, hogy  A királynő aranyból van című kötet előszavában azt írom, hogy csak azt a drámát szabad újraírni, amelynek témájáról bizton állíthatjuk, hogy örökérvényű.  Kényes a kérdés, mert ha már fel mertem vetni, arra a megválaszolhatatlan kérdésre sem kerülhetem el a választ, hogy  melyek azok a drámáim, amelyekről nyugodt lélekkel megállapíthatom, hogy témájuk örök érvényű. Szerintem azok a történelmi drámáim, amelyekben nagy, közismert történelmi személyiségek küzdenek meg önmagukkal és ellenfeleikkel… És melyek azok a drámák, amelyeket nem szabad újraírnom? Ezek természetesen az ún. társadalmi drámák, amelyekben a szerző saját mindennapjainak a tapasztalatait dolgozza fel, és állást is foglal saját kora drámai küzdelmei sajátos kérdéseinek a megítélésében. Ez állásfoglalás elsősorban politikai, s a drámaíró már csak azért sem változtathatja meg, mert így saját múltjának a meghamisítójává is válna.

Mindezek előrebocsátása után bevallom a következőket is:

Én bizony igyekszem tökéletesíteni a drámáimat, valahányszor az igyekezetemnek értelmét látom. (Ha újra kiadhatom, ha ismét műsorra tűzik valamely darabomat…) És ez a szokásom nem új. Már a hetvenes évek végén, nyolc­va­nas évek elején is nagy kedvvel gyakoroltam az „újraírást”. Mi en­nek az oka? Ha úgy ér­zem, hogy egy drámai helyzet igazságához köze­lebb kerül­tem, ak­kor ismét kedvem kerekedik foglalkozni vele. A Széchenyi Istvánról szóló drámatrilógiát húsz évig ír­tam, s több változata meg is jelent. Bo­lyai Jánosról is írtam egy új mo­nodrámát, A Tér címűt. Az üdvtant író Bolyai drámáját próbálom hitelesen bemutatni az új darabban. Az 1966-ban elkezdett Megszámláltatott fák cí­mű drámám »tökéletesítésén« négy évtizeden át dolgoztam. De nem kedvetlenül! (A 2014-ben befejezett változatával egyelőre nagyon meg vagyok elégedve.)

De még hozzáteszem előbbiekhez:

Történelmi esszéimet, tanulmányaimat, történelemkönyveimet nem újraírom, hanem elsősorban kibővítem. Javítgatom is persze. A Szent Korona misztériumáról és tanáról szóló Magyarország Szent Koronája című könyvem ötödik kiadása nem véletlenül kétszer olyan terjedelmes, mint az első kiadás. A hatodik kiadása, mely még nem jelent meg, viszont már másfélszer terjedelmesebb, mint az ötödik, de háromszor terjedelmesebb lenne, ha nem sikerült volna kihúznom belőle kb. háromszáz oldalt… Így hétszáz oldalas lett… Töprenghetek: egy vagy két kötetben érdemesebb kiadni?

(Folyt. köv.)

Jegyzetek a nagyinterjúhoz (IV/1-4. rész)

[1] Kocsis István: Bolyai János estélye
https://epa.oszk.hu/00400/00458/00398/pdf/Korunk_EPA00458_1970_08_1181-1201.pdf
[2] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[3] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[4] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[5] Kocsis István: A királynő aranyból van ­– Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[6] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[7] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[8] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[9] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[10] Önlexikon, Kortárs magyar írók önszócikkei Cédrus Művészeti Alapítvány 2017
[11] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[12] https://www.helikon.ro/bejegyzesek/beszelgetes-a-75-eves-kocsis-istvan-drama-proza-es-tortenetiroval
[13] Napkút Kiadó 2017 https://www.napkut.hu/kocsis-istvan-a-kituntetes-815
[14] Trianon, Napkút Kiadó 2021

Illusztráció: Kocsis István-portré

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →

»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/2. rész) →