Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/2. rész)
* Kocsis István: Bolyai János estélye https://epa.oszk.hu/00400/00458/00398/pdf/Korunk_EPA00458_1970_08_1181-1201.pdf
(Az előző részt ld.: http://www.naputonline.hu/2024/05/03/az-ember-aki-vala%c2%admiert-is-tudott-elni-nemcsak-valamibol-iv1-resz/)
KkF: „Kirekesztém magam a zajos világból, hogy egy másik világot, a csendnek világát megépíthessem…” [4] (Árva Bethlen Kata)
Ha a hányattatott életű, erős akaratú Árva Bethlen Katának sem sikerülhetett könyvtára, olvasmányai mélyére visszahúzódva megsegíteni, megváltani egy darabka világot, sikerülhet-e (zaklatott, felgyorsult, vesztébe rohanó világunkban) bármelyikünknek is?
KI: Válaszomat azzal kezdem, hogy akinek úgy válik egyre erősebbé a lelke még a legsúlyosabb csapások elszenvedése után is, mint a Bethlen Katáé, annak sikerülhet mindaz, ami Bethlen Katának… Sikerülhet, ha nem adatik is meg neki, hogy minden földi küzdelemben győzedelmeskedjen, ha nem valósult is meg minden szép terve…
De Bethlen Kata élete győztes élet… Soha nem adta fel a küzdelmet, soha nem nyugodott bele semmiféle vereségbe, ezért a küzdelmeit megerősödve folytathatta… A székelység nem véletlenül választotta ki őt is – a mindig győztes Bocskai István mellé – példaképnek.
Igazolja előbbi megállapításomat, hogy a dráma végén úgy dönt, ahogyan egy igazi drámai hősnek döntenie kell:
– Kinek teremtésre nem lehet akaratja, ne legyen annak pusztításra se? Teremteni vágytam?… Hogy az ember az értelme által méltóvá válhassék Teremtője akaratjához, oskolákat építtettem, könyveket gyűjtöttem egybe, kinyomattam pusztulni hagyott könyveket, taníttattam félszáz diákot. Elvártam volna, hogy szeretetem melegében nemcsak az tudásnak birtokosaivá, de szeretetre képessé váljanak védenceim, önzetlenek legyenek… Nehéz betegségek annyiszor apasztották el erőmet, de meggyógyítottam sok száz reményét vesztett beteget tudásomnak erejével… És építtettem templomokat is az hitnek erősítésére. És Te, Mindenható Istenem, mégsem támogató szeretettel, hanem pusztító haraggal fordultál énfelém? (Szünet, majd továbbra is csendesen.) Miért van ez így, Istenem?… Ami betegségem idején történt, azt csak képzeltem? Nem is jártam Fény-Hídon, nem is voltam élő égi Tér lakója a Te kegyelmed által?… Tisztázzuk ezt is, és minden mást, Mindenható Istenem… Ó, az élő égi Tér mégsem lehetett képzeletem szülötte… Nem láttam ott csillagokat, de mintha én magam lettem volna abban az élő Térben egy élő csillag. Az én Fény-Énem! Fényből való égitest voltam a végtelen harmóniában, az időtlenségben és a határtalanságban!… Képzeletem ezt fel nem érte volna!… Ezt is beszéljük meg, és azt is, hogy miért nem támogató szereteted, miért pusztító haragod nyilvánult ott meg, ahol semmi mást nem láthattál a csendes építőmunkán kívül… Hozd tudomásomra a teljes igazságot… Ha magamra hagytál, akkor én megpróbálok belenyugodni tehetetlenségembe… És akkor mondom én is fennszókkal, minden engedelmes teremtményeddel: Istennek bölcsessége mélységes, ítéletei értelmét emberi elme fel nem foghatja; Isten cselekedeteit csak csudálhatja, ki embernek teremtetett, kérdést az ő teremtőjének fel nem tehet, s ha mégoly nagynak és szépnek hitt emberi tervei sorra meghiúsulnak is, nemcsak hogy nem lázadozhat, de még csak kételkedni sem kételkedhetik… (Feláll, lassan előrébb jön, majd csendesen, félszeg mosollyal.) Lehet, Istenem, hogy nem tetszik neked az építő, a tanító, a tehetségeket gyámolító, az árvákat védelmébe fogadó, a gyógyító Bethlen Kata se… Lehet, nem tudok olyanná válni, amilyennek Teszerinted lennem kellene? Ha így van, akkor csak azt válaszolhatom, hogy önmagamból kilépni én a magam erejéből nem tudhatok… Nem ígérem, hogy megváltozom… Én az vagyok, aki vagyok… Olyan vagyok, amilyen lenni tudok… De ha most lenézel énreám, láthatod, hogy ez már így sokáig nem lészen, csak erőm végeztéig lészen ez így… Mely oly közel van már: érzem, ha megmoccanok, de érzem, ha csak lélegzem is… Maradék erőmmel hát folytatom, amit oly nagy akarással és a Te segítségedben bízva elkezdtem… Míg még lehet, míg még hallhatóak a szavaim… És ha nem tetszik neked ezen elhatározásom, hívj fel újra az élő égi Térbe, és cseréld ki a lelkemet… Akkor megnyugodhattam közelségedben, megváltozhattam! A lelkem is mintha megszelídült volna, de megváltozni nem változott meg… Most cseréld ki a lelkemet! Adhatsz nekem is olyan lelket, aki megengedi, hogy megnyugodjak legyőzöttségben, tehetetlenségben. (Hosszú szünet, majd elmosolyodik; suttogva.) Nem, ezt nem teszed meg… Ugye ezt nem tennéd meg akkor sem, ha őszinteségnek őszinteségével kérlelnélek rá? Ugye nem is Te sugalmaztad, hogy meg kell változnom? Próbát állattál ki vélem bizonnyal… Figyeled továbbra is, méltó vagyok-e? A győzelmeimre is szükséged lehet… Ugye éppen azért teremtetted az embert, mert szükséged van a győzelmeire? Ha ez nem így lenne, mi értelme volna létünknek? Folytatom, amit elkezdettem… Ugye megnyugodhatom abban, Mindenható Istenem, hogy embernek lelkét ki bármikor Égi világodba szólíthatod, nem állhat szándékodban lelkét még földi életében kicserélni…
KkF: „Amikor az esküvő napján méltóságteljesen, határozott léptekkel bevonultunk a templomba, hirtelen elkapott a rettenetes sejtelem, hogy álomban látom magamat…”[3] (Széchenyi István)
Én a nap bármelyik órájában ablakunkon át látom a krisztinavárosi Havas Boldogasszony Plébániát, amelynek bejáratától jobbra emléktábla őrzi a fenti eseményt. Így kapcsolódik ezer szállal a történelem s benne nagyjaink életsorsa a hétköznapjaink szövetébe. Vajon úgy halad-e a világ, hogy ez a mai fiataloknak legalább olyan fontos legyen, mint volt mondjuk őseinknek, de még talán nekünk, szépkorúaknak is?
KI: E nagyon szép és fontos kérdésedre nem egy, hanem két választ kell megfogalmaznom. Az egyik bizony elég hosszú, mert ebben azt mondom el, nekem rendszerint mi jut eszembe, amikor belépek a krisztinavárosi templomba, de akkor is, ha mindössze elhaladok előtte, a másik válaszom nagyon rövid, de időszerűbb, s időszerűsége miatt még más kérdéseidre adott válaszaimban is foglalkozom azzal, amit itt felvetek.
Kezdhetném is a válaszadást, de úgy érzem, előbb be kell vallanom, hogy én a kérdéseidre adandó válaszaimban egyáltalán nem akartam idézni drámáimból, csak nagyon röviden össze akartam foglalni mindazt, amit feltétlenül el kell mondanom, de nem annyira röviden, hogy a rövidségre törekvés leegyszerűsítést, illetve hamisítást eredményezzen. Szerencsére felismertem, hogy amit húsz oldalon sem tudtam a leegyszerűsítés veszélyét elkerülve elmondani, az egy-egy drámában (elsősorban a főhős monológjaiban) nagyon röviden, de a maga bonyolultságában jelen lehet, ezért néha az inkább tanulmányba illő kifejtését a válaszomnak abbahagytam, s helyettesítettem olyan tömör szöveggel, amilyent csak drámaírás közben lehet megfogalmazni. Van ennek még tudományos magyarázata is, mégpedig az, amelyik arra a kérdésre keresi választ, hogy miért tömörebb a dráma, mint a regény.
Folytatom válaszomat annak bevallásával, hogy nekem olyan monológok jutnak eszembe, amikor belépek a krisztinavárosi templomba, de akkor is, ha mindössze elhaladok előtte, amelyeket Széchenyi István csak 1848 őszének legsúlyosabb drámai helyzetében mondhatott volna el.
Előzményei:
1848 késő nyarán nagyravágyó osztrák „hazafiak” a következőkre vették rá a gyermeteg V. Ferdinánd királyt: az 1848-ban alakított első osztrák nemzeti kormányt, az újdonatújat, tehát tapasztalatokkal nem bírót és türelmetlent tekintse az 1848-ban feloszlatott birodalmi kormány jogutódjának, azaz rendelje alá az osztrákkal egy időben, 1848 tavaszán alakított, azzal a bécsi megállapodásokban egyenrangúnak minősített magyar kormányt az osztrák kormánynak.
Hát ez volt ’48-ban a főbűn: az osztrák nemzeti kormány törvénytelenül elfoglalta a ’48 tavaszán feloszlatott birodalmi kormány helyét: a nemzetek fölötti kormányét a nemzeti. Tűz és víz összebékíthetőbbek, mint e kettő. De a nemzeti osztrák kormány a nemzetek feletti birodalmi kormány jogutódjának tolta fel magát önkényesen.
A hivatott magyar államférfiak felfogták, hogy a magyar válasz semmi más nem lehet, mint a honvédő háború vállalása.
Széchenyi István lelkiállapota 1848 őszén a Fényhíd című drámában:
– Bécsben azokban a sorsdöntő, magyar–osztrák testvériséget oly gyönyörűen hazudó, igazi, boldog meg krokodilkönnyes lázas napokban hol voltam? Milyen jogon feszítettem az ünnepelt magyar küldöttség tagjai között, ha józan eszemet otthon felejtettem? Belekábultam én is a nagy lelkesedésbe? Hol voltam?! Az, aki Széchenyi István néven ott mitugrászkodott, az nem én voltam! Én hol voltam?! Ott voltam, mindenütt ott voltam, és mindenben az én akaratom érvényesült… Tavasszal az én követelésemre megalakult az első osztrák nemzeti kormány… Igenis az én követelésemre!… Kossuth Lajos követelte a magyar országgyűlésben, hogy Ausztriának alkotmánya és nemzeti kormánya legyen, de ki tette lehetővé, hogy követelhesse? Én. Ki akadályozhatta volna meg, hogy az országgyűlés megszavazza azt a felirati javaslatot? Én. Miért nem tettem meg? Megpróbáltam, de minden valószínűség szerint annak reményében, hogy úgysem fog sikerülni. Miért viselkedtem így? Nem tudom, mert csak azt tudom, hogy a felelősséget azért az áldatlan felirati javaslatért én viselem. Mint ahogy Kossuth minden tettéért én vagyok felelős, mert ő nem más, mint az én másik énem, a meggondolatlanabb, fanatikusabb, erőszakosabb, férfiasabb énem… Szurkoltam márciusban annak a másik énemnek… Hát ezért viselkedtem úgy, oly méltatlanul! Lám, most kiderült az igazság! Igen, akkor én már minden bizonnyal annak a másik énemnek a győzelmét kívántam, hát ezért nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy a Kossuthé helyett az én felirati javaslatomat fogadja el az országgyűlés… Hát mit kerestem én akkor ott az alsótáblán, mit ágáltam én ott választott követként, ha már képtelen voltam érvényesíteni hasznosabb, csendesebb, alkotóbb énem akaratát. Igen, ne szépítsünk, igen, én akkor felelőtlenül feladtam a küzdelmet. Csak tessék-lássék szólaltam fel Kossuth felirati javaslata ellen… Pedig ha az én felirati javaslatomat fogadta volna el az országgyűlés, akkor most nem létezne osztrák nemzeti kormány, s nem lenne osztrák–magyar ellentét. Esetleg a Habsburg-dinasztia és a magyar nemzet közötti hagyományos ellentét éleződik ki újra, amit viszont Metternich ügyesen, szépen elsimított volna. De én előbb magamat, aztán Metternichet buktattam meg… Pedig Metternich sohasem mert volna oly felelőtlenül fellépni a magyar államiság intézményei ellen, mint most a Habsburg-ház cinkosaként az osztrák nemzeti kormány; ó, Metternich még azt vallotta, hogy aki birodalmi főhivatalnokként a magyar alkotmányt, a magyar államiság többi intézményét és a Szent Korona országai területi egységét nem tekinti szentnek és sérthetetlennek, az az összbirodalom fennmaradását veszélyezteti… Mindezek ellenére képes voltam megbuktatni Metternichet… Nem igaz! Nem igaz, hogy én márciusban az országgyűlésben nem küzdöttem foggal és körömmel az álláspontom elfogadtatásáért! Küzdöttem erőmön felül, de reménytelenül, mert nem voltam már senki, semmi!… De ha már tehetetlen voltam, ha már figyelembe sem vett, tekintélyét vesztett senki voltam, akkor az is én voltam, aki hagyta magát félreállítani!… Hagytam magam félreállítani nemzetem éléről, elindítottam nemzetemet az újjászületése útján, aztán hagytam magam félreállítani, nincsen ennél nagyobb vétek, elképzelni sem lehet ennél nagyobb vétket, és nálamnál szánalmasabb senkit, nálamnál szánalmasabbat, nevetségesebbet!… Milyen jogon engedtem ki a kezemből az irányítást? Ez az én halálos vétkem… Hogy a vezetést másoknak átengedtem… Aki elkezd valamit, végezze is be! Aki elkezd valamit, végezze is be!
És ebben a pillanatban emeli homlokához a pisztolyt. (Itt, pesti otthonában, nem pedig Döblingben, ahol 1860-ban meggyilkolják.)
El is sütötte volna, ha nem történik meg minden idők egyik legnagyobb csodája: arcán boldog mosoly jelenik meg – valószerűtlenül boldog mosoly –, és ennél csak az valószerűtlenebb, amit mond:
– Boldogtalanságom – a legkínzóbb, legelviselhetetlenebb boldogtalanság! – egyik pillanatról a másikra átváltozott a legnagyobb boldogsággá… Ó, lelkem fájdalma annyira elviselhetetlen volt már, hogy sziklaszilárd elhatározással megtöltöttem ezt az ártatlan pisztolyt, felemeltem, ujjam már a ravaszt érintette, amikor elviselhetetlen lelkiállapotom egyik pillanatról a másikra átváltozott a legnagyobb boldogsággá… Én csak engedelmeskedtem, de nem tudtam rögtön azonosítani azt, akinek engedelmeskedtem… Ami történt, nem nevezhetem másnak, csak csodának, hisz én a rettenetes döntésemet nem változtattam meg, az én akaratomból nem történt semmi, csak engedelmeskedtem, s csak később kezdtem felfogni, mi történt, aztán meg is értettem, ha nem is mindent, de egyre jobban megvilágosodott számomra minden… Különös fény, fénynél fényesebb fény árasztotta el a szobát, s én már abban a pillanatban felfogtam, hogy Élő Fény, de lehet, hogy csak most gondolom úgy, hogy már akkor felfogtam, hiszen amikor szépen letettem az éjjeliszekrényre a pisztolyt, én annak az Élő Fénynek engedelmeskedve tettem le – másképp nem lehetett –, de annak sem voltam tudatában, hogy leteszem… Csak annak voltam tudatában, hogy nagyon boldog vagyok, boldogságom felfoghatatlan nagyságúvá erősödik… Ha gondolkoztam volna, talán az is eszembe jut, hogy ekkora boldogságot bizonnyal nem lehet elviselni, de akkor én még nem gondolkoztam semmin, mindössze átéltem valamit, amit még nem tudtam megmagyarázni… Amiben még biztos voltam – ó, ha ebben nem lettem volna biztos, boldogságom nem lehetett volna olyan felfoghatatlanul tökéletes –, amiben minden másnál biztosabb voltam, az az, hogy Crescence jelen van… Eszembe se jutott olyasmi akkor még, hogy a titokzatos Élő Fény Crescence Időtlen Égi Énje is lehetne, de semmiben sem voltam biztosabb, mint abban, hogy jelen van Crescence, annak ellenére, hogy Crescence-t én nem láttam… Nem is láthattam, hiszen Ő Cenken volt, én kergettem el Pestről a gyermekekkel együtt, ellentmondást nem tűrő, zordon tekintettel, és követelve, hogy amíg nem üzenek, ki ne mozduljon Cenkről… De jelen volt, és nem zavarta boldogságomat, hogy nem szólhatok hozzá… Az lett volna természetes, ha mindjárt őt ismerem fel a titokzatos Élő Fényben, de nem így történt… Hogy minden sokkal bonyolultabb, felfoghatatlanabb, titokzatosabb, az rövidesen kiderült… Rövidesen? Nem tudom, pontosan mikor, lehet, hogy egy nap múlva, lehet, hogy öt perc múlva… Az idő számomra megszűnt létezni, de azt sem voltam képes felfogni mindjárt az elején, hogy az idő múlását képtelen vagyok érzékelni… Egyszer csak belépett a szobába Crescence, a valóságos, a látható, a megsimogatható Crescence, boldog mosoly szépítette az arcát, és én megsejtettem már akkor, hogy annak ellenére olyan boldog, hogy mindenről tud, arról is, hogy egy pillanat töredékén múlott, hogy nem húztam meg a ravaszt, de arról is, hogy engem most már semmiféle veszély nem fenyeget… Most már ki tudom számítani, mennyi idő telhetett el az én rejtélyes megmenekülésem és az ő megérkezése között, de akkor én hogy is törődhettem volna azzal, hogy az idő létezik-e egyáltalán… Mintha semmi sem lett volna fontos, csak az, hogy ünnepelhettem Crescence megjelenését… Csak örvendeztem boldog mosolyának, s olyan bolondságok is eszembe jutottak, hogy más teendőm nem lévén, bele kellene öltöznöm boldog mosolyába, de hirtelen eszembe jutott az is, mi történt annak az éjszakának a legelviselhetetlenebb órájában, amikor már semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra, hogy nemcsak erőm nincs az életben maradásomhoz, de jogom sincs hozzá, hisz én taszítottam pusztulásba a nemzetemet, de erre is úgy emlékeztem vissza, mintha nem is velem történt volna… S annál mintha mi sem lett volna természetesebb, hogy így emlékszem vissza, hiszen számomra ekkor csak annak volt jelentősége, hogy a titokzatos Élő Fény, aki engem megmentett, még mindig jelen volt, s lám, visszahozta Crescence-t is… A csodák éjszakájának nevezzem azt az éjszakát? Az utána következő napokat pedig a csodák napjainak?… Te minek neveznéd, néztem Crescence-ra, de ő tétova mosollyal csak ingatta a fejét, s mondta is, miképpen nevezhetne el valamit, aminél biztosan semmi sem fontosabb, de ő nem tudja, ki az, mi az, majd könyörögni kezdett, magyarázzak el mindent, nem hallgatva el semmit, nem egyszerűsítve le semmit… Mindent, hisz ő még azt sem érti, hogy amikor hajnalban – melyik nap hajnalán? – elindult Cenkről, ő már nem is volt nyugtalan… Ő tudta, mi történt pesti otthonunkban – hírét nem vitte neki senki, mégis tudta –, de biztos volt abban, hogy túléltem, de még abban is, hogy énértem többé nem kell aggódnia… Tudta, fogalma sincs, honnan és miért, de tudta… Ezért annak szeretné most hallani a hiteles magyarázatát, miért nem volt már nyugtalan, amikor elindult, miért volt az egész úton olyan vidám, meg annak is, honnan tudta, miképpen lehetett abban biztos, hogy pesti lakásunkban őt ily teljes, felhőtlen boldogság várja, már az ajtóban a boldogan mosolygó István fogadja… És folytatta tovább, mire szeretné még tudni a hiteles választ… Főképpen a saját viselkedésére, érzéseire, elsősorban megmagyarázhatatlan, de határtalan boldogságára… Hisz őt – már megérkezése után – még az sem lepte meg, hogy annak a legrettenetesebb éjszakának a legiszonyatosabb óráit, majd ugyanazon éjszaka legboldogabb, legnyugodtabb, csodákkal teli óráit olyan szokatlanul nyugodt mosollyal, boldog mosollyal, rejtélyesen boldog mosollyal mondtam el neki… Évekkel ezelőtt, ó, sok-sok évvel ezelőtt, házasságunk első hónapjaiban láthatott engem ennyire boldognak, de nem pontosan ilyennek… És minden, ami a csodák éjszakáján és azóta történt, annyira nyilvánvaló és természetes, hogy ő hittel hiszi, semmi se történhetett volna másképpen, de megmagyarázni nem tudja… Ó, nagy baj, hogy szeretné tudni a hiteles magyarázatot? Én akkor ahelyett, hogy hosszú magyarázatba kezdtem volna, mindössze annyit mondtam, de önkéntelenül, hisz nem is ezt akartam mondani, csak úgy megjegyeztem, mintegy időhúzásképpen, hogy mi most – nem lehet tudni, meddig, bizonnyal rövid ideig – kegyelmi állapotban vagyunk… És ő akkor a legnagyobb meglepetésemre felkiáltott, köszöni, hogy kimondtam, s hogy ez annyira nyilvánvaló, hogy még ő is rádöbbenhetett volna, s hogy a megfejthetetlen rejtély kezd számára felfoghatóvá válni, hisz miképpen történhetett volna meg, ha nem kegyelmi állapotban, hogy amikor ő belépett a hálószobánkba, s én boldog mosollyal siettem eléje, s ő is boldog mosollyal közeledett felém, önfeledt boldogságunkat az sem zavarta meg, amit látott. A pisztoly ott volt az éjjeliszekrényen, de annak már semmi jelentősége sem volt, hogy ott van… De ezután a nagy rejtély, a legfontosabb rejtély megfejtéséhez valóban egészen közel kerültünk, mert amikor már én tettem fel a kérdéseket Crescence-nak, végre meg mertem tőle kérdezni azt is, amire olyan választ is adhatott volna, ami az én akkori boldog lelkiállapotomba keserűséget csöppentett volna… Nyugtalanított a válasza, ezért halogattam sokáig, hogy feltegyem a legfontosabb kérdést… Előbb arról kérdezgettem, amit válaszai nélkül is tudnom kellett, hogy a csodák éjszakája előtti napokat miképpen élte meg, és hogy pontosan mire figyelt fel, amikor arra ébredt, hogy most már nyugodt lehet, önfeledten boldog, mint amikor megérkezett; kértem még arra is, próbáljon meg mindenre emlékezni, a jelentéktelennek tűnő részletekre is… – Azelőtt – kezdte bizonytalan hangon – csak rémképeket láttam, ezekben veled minden rossz megtörtént, ami emberrel megtörténhet, de nem tudom, hogy rémálmomban láttam vagy rémlátomásokban, talán aludtam is, de lehetséges még az is, hogy le se hunytam a szemem – ennyit mondott, s láttam rajta, hogy elégedetlen a válaszával. – Segítek – mondtam, hogy valahogy ösztökéljem a folytatásra. – Tulajdonképpen miért is jöttél most ide, hisz Cenken kellene lenned, ahogy megbeszéltük? – Válasza annyiból állt, hogy ő mintha már mondta volna, hogy nem tudja, miért indult el, nem a saját akaratából, de elindult, mert jönnie kellett… Sok mindenre, apró részletekre nem emlékszik, nem is emlékezhet, mert mintha minden mást ki is törölt volna az emlékezetéből annak a nagy élménye, ahogyan felébredt… Hisz akármennyire felfoghatatlan, az történt, hogy különös, fénynél fényesebb fény árasztotta el a szobát, és ő felébredt, és mintha egészen más ember ébredt volna fel, mint aki lefeküdt… Frissen ébredt, amikor az a különleges fény felébresztette, akinek ha ő nem is tudja a nevét, biztosan Élő Fény, mert akarata van; ő sejti, hogy neki köszönheti, hogy ébredése óta semmi sem zavarta különös boldogságát… – Azt a különös, fénynél fényesebb fényt, akit az imént Élő Fénynek neveztél, más is látta? – kérdeztem… – A szobalány, a kocsis, bárki… – Crescence nem emlékezett arra, hogy más is láthatta… És én akkor, abban a pillanatban rádöbbentem arra, hogy ami nyugtalanított, amikor kérdezgetni kezdtem, annak semmi alapja, és ki is mondtam a legfontosabbat mindabból, amiről meggyőzött engem az a csodás egybeesés, hogy ugyanazon pillanatban ugyanazt éltük át; ugyanabban a pillanatban, bár én Pesten voltam, ő pedig Cenken, de ugyanaz a rejtélyes, fénynél fényesebb fény árasztotta ránk a boldogságot, akit mindketten Élő Fénynek neveztünk, aki Pesten is jelen volt, de Cenken is, és engem megmentett, de amikor engem megmentett, már biztosan vele volt Crescence is, ezért éreztem, hogy Crescence jelen van, holott csak másfél nap múlva érkezhetett meg, és bár én számot vetettem azzal is, hogy képtelen vagyok – legalábbis egyelőre – szavakba foglalni mindazt, amiről megadatott meggyőződnöm, kimondtam azt, ami nemcsak számomra, hanem Crescence számára is a legfontosabb, kimondtam, és biztos vagyok abban is, hogy diadalmas mosollyal mondtam: – Nem láthatta más azt, akit Élő Fénynek neveztél, s aki a boldogság varázslatába ejtett téged, nem láthatta más, nem bizony, mert az a csodatevő, Élő Fény nem más, mint Te magad… – Még akkor elhallgattam a másik, talán nem kevésbé fontos rejtélyét az Élő Fény megváltó csodájának, hogy az Élő Fényben bizonnyal nem egyedül van jelen Crescence, ezért csak ennyit tettem hozzá kacagva: – A csodatevő és most is jelen levő, a mi nyugalmunkat, boldogságunkat most is őrző Élő Fény az az Önmagad, akinek a létezésében soha nem hittél… De akinek a létezésében én sem voltam egészen biztos, de most már biztos vagyok…
Következhetne a méltó válaszom a másik, a nagyon időszerű kérdésedre is („Vajon úgy halad-e a világ, hogy ez a mai fiataloknak legalább olyan fontos legyen, mint volt mondjuk őseinknek, de még talán nekünk, szépkorúaknak is?”), amelyre én itt még azért válaszolok mindössze egyetlen mondatban, mert éppen időszerűsége miatt még más kérdéseidre adott válaszaimban is foglalkozom azzal, ami remélhetőleg nemcsak neked és nekem, hanem még néhány millió magyarnak is legfőbb gondja.
Az egymondatos válaszom: a mai fiatalok többségének nem olyan fontos, viszont a jövendőbeli fiatalok többségének nagyon fontos lesz, de ha mégsem, akkor nem lesz jövendő.
KkF: „… az írás elsőrendű célja a tanulás, és csak másodlagos célja a tanítás”[7] (A királynő aranyból van)
David Riccio emlékezteti erre Máriát. S akkor itt álljunk meg egy darab időre. Ehhez a 90 oldalas, a XVI. században történő drámához, Stuart Mária legendájához hány száz, hány ezer oldalt kellett elolvasnod? Mérnök létemre (számolgatva, statisztikázgatva) szabadjon nekem olyan kérdéseket is feltennem, hogy hány forrásmunkát kellett kikérned a könyvtárakból? Hány munkaórát áldoztál a megírására? Hány szót, sort, oldalt kellett törölnöd, hogy olvasóbaráttá formáld az írásodat?
KI: Én nem tudom kiszámítani, hogy mennyit, de nagyon sokat (forrásmunkának tekintett könyveket, hitelesnek tartott szakirodalmat, szépirodalmat, valamint olyan legkomolyabban tanulmányozandó forrásokat, mint a levelei), mindazonáltal csak addig olvasgattam ezeket, míg rá nem jöttem, hogy a korabeli angol titkosszolgálat emberei – mint a korabeli hamisítás nagymesterei –, majdnem tökéletes munkát végeztek… De a hamisított forrásokat hitelesnek vélő szakírók, de főleg szépírók is írtak nagyon jó könyveket (a legjobb példa erre Schiller drámája), csakhogy ezek nem Stuart Máriáról szólnak…
Említettem már, mégpedig a második kérdésedre adott válaszomban, hogy Stuart Máriát a hiteles források szerint annak tudatában kényszerítik ellenségei olyan drámai helyzetbe, amelynek vége csak a királynő kivégzése lehet, hogy őnála ártatlanabb ember nem létezik az általuk ismert földi világ országaiban.
Nem lehet véletlen az sem, hogy a Stuart Máriáról írott, A korona aranyból van című színdarab szerzőjeként egyszer csak hozzákezdtem egy új darab megírásához a skót királynőről. (Az újnak a címe: A királynő aranyból van.) Nemrégiben láttam a televízióban a régit, A korona aranyból van címűt, s megállapítottam, hogy nem is rossz darab, de nem az igazi Stuart Máriáról szól.
A leghitelesebb szakirodalmat egyébként akkor kezdtem el olvasni (több ezer oldalt a hajdanvolt szakrális királyságokról, illetve szakrális királyokról, akik nehéz, de sikeres beavatásuknak – beszélek később arról, miért volt ebben legfontosabb a fénybe öltözés gyakorlata – köszönhetően különleges képességek birtokosaivá válhattak), amikor rádöbbentem arra, hogy Stuart Mária szakrális királyként próbált uralkodni, de akkor mert valódi királyként, szakrális királyként uralkodni, amikor Európában a szakrális királyság korát már „diadalmasan” felváltotta a machiavellista uralkodás kora. Veszedelmes példának tekintették mind Skóciában, mind Angliában a machiavellistaként ügyeskedő olyan hatalmasságok, akik valószínűleg „hasonmások” voltak, mert azért tudtak könyörtelenül rátámadni mindenre, ami kevesek számára még szent és sérthetetlen volt, mert Istenre emelt fegyverrel már megölték saját lelküket.
De léteznek olyan hiteles források (még könyvek is), amelyek tulajdonképpen nem Róla szólnak, mégis Neki szolgáltatnak igazságot. (Van olyan könyv, amelynek szerzője nagy szeretettel és tisztelettel ír Róla, de nem tudja méltóképpen megvilágosítani uralkodásának a rejtélyeit, mert nem tanulmányozta a hajdanvolt valódi szakrális királyságok korát.
(Egy később feltett kérdésedre adott válaszomban foglalkozom még a források hitelessége, illetve hiteltelensége kérdéskörével.)
Hogyan fogadja a halálos ítéletet Stuart Mária A királynő aranyból van című drámában?
MÁRIA Én Erzsébethez mint szerető rokonhoz menekültem, és fogalmam sincs még arról sem, miért akadályozzák meg, hogy nővéremet meglátogassam… Lelkiismeretem tiszta.
CECIL Ne folytassa felséged, ugyanis nincs jelentősége annak, hogy a lelkiismerete tiszta-e, miképpen annak sincs, hogy bűnös-e valójában vagy nem bűnös… Csak annak van jelentősége, hogy Erzsébet királynő visszahelyezi a skót trónra, ha teljesíti a következő feltételeket. Első: szakít francia és spanyol pártfogóival – akár vannak francia, illetve spanyol pártfogói, akár nincsenek –, az ő Skócia- és Anglia-ellenes terveiket leleplezi – akár vannak ilyen tervek, akár nincsenek… Második: országát Anglia védelmébe helyezi, önmagát pedig Erzsébet királynő oltalmába, mindazonáltal a külügyek, hadi és pénzügyek kivételével skót államférfiak által kormányoztathatja Skóciát… Harmadik: belenyugszik abba, hogy Skóciában az államvallás a református vallás, komolyan veszi, hogy katolikus mise celebrálása tilos az országban, áttér a református vallásra, és mindenkit meneszt tisztségéből, aki ebben nem hajlandó követni felségedet; utóbbiaknak birtokait is elvéteti, természetesen… És most következik a negyedik feltétel, melynek felséged anyai szíve örvendezvén örvendezhet: mind a skót, mind az angol trónt Angliában székelő és angol törvények szerint uralkodó királyként – amennyiben Erzsébetnek nem lesz gyermeke – felséged Jakab fia fogja örökölni.
MÁRIA Mézesmázos beszédét lefordítottam a magam egyszerűbb nyelvére: hitemet, vallásomat, királynői esküimet, fogadalmaimat, küldetéstudatomat megtagadván, adjam el lelkemet a sátánnak, a skót nemzetet pedig áruljam el, kiszolgáltatván az angol nemzetnek… Válaszom ennyi: nem. Nem tagadok meg semmit mindabból, ami számomra szent és sérthetetlen. Ó, a hitegetés fegyverét is megcsillogtatták előttem: önmagam, népem és Istenem elárulásáért cserében gyermekem a távoli jövendőben majd méltó jutalmat kap, ha a körülmények nem változnak… Remélvén remélem, hogy Jakab fiam nem örülne ily áron a szerencséjének… Ennyi a válaszom, Cecil.
CECIL Csodálkozunk felséged magatartásán… Ha nem teljesíti a feltételeinket, akkor felséged ellen tovább folytatjuk a pert, melyben a vádpontok: férjgyilkosság és merénylet királynőnk élete ellen…
MÁRIA Gyalázatosak! Hogy képzelhetitek, hogy én országomat és népemet elárulhatnám?! Hogy képzelhetitek, hogy én a ti parancsotokra vallásomat megtagadhatnám?! Hogy képzelhetitek, hogy én a ti parancsotokra Istent megtagadhatnám?!
KkF: „Ön merő hiúságból veszi most védelmébe azokat a szerencsétleneket, kiket a balsors egy nagy formátumú csirkefogó mellé sodort. …Hiú lelke nem tudja elviselni, hogy mások, az igazán bátrak mártírhalált haljanak!” [8] I. Ferenc, Magyarország királyának szavai ezek. (A nagy játékos)
Lehet, hogy nem voltam elég figyelmes, de nekem úgy tűnik, hogy a Martinovicsról szóló drámád némileg kilóg történelmi írásaid sorából. Egyedül itt találtam hangod szarkasztikusnak, szatirikusnak.
KI: Joggal találtad a hangomat szarkasztikusnak, szatirikusnak!
Válaszomban a hamis szakrális királyokról szólok. És másokról is, akik ugyan csak ún. hivatalnok királyok, de a hamis szakrális királyokhoz hasonlóan megpróbálják bitorolni a hajdanvolt valódi szakrális királyok teljhatalmát. Természetesen nem tartozik ezek közé az újkor és a legújabb kor minden királya, annak ellenére, hogy ők sem szakrális királyok, de nem is próbálják elhitetni, hogy azok. (Ők annak ellenére csak hivatalnok királyok, hogy az előírt formaságok betartásával megkoronázottként uralkodhatnak, de nem állták ki a szakrális királyok beavatásának olyan próbájának egyikét sem, amelyeknek köszönhetően a szakrális királyok különleges képességei birtokosaivá válhattak volna, és nem lázadoznak az ellen, hogy hivatalnok királyként nem lehet teljhatalmuk, ami pedig azt jelenti, hogy mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalmat meg kell osztaniuk a nemzetüket képviselő országgyűléssel.) Csak azok tartoznak a hajdanvolt szakrális királyok teljhatalma bitorlói közé, akik annak ellenére a teljhatalom megszerzésére törnek, hogy tudatában vannak annak, hogy céljukat csak törvénysértéssel érhetik el, de még azzal is, hogy nem Isten kegyelméből uralkodnak, viszont politikai céljuk: a teljhatalom megszerzése érdekében nem átallnak Isten kegyelmére hivatkozni.
A királyságnak mint megosztott hatalmat – a nemzetet képviselő országgyűléssel megosztott hatalmat – biztosító intézménynek a sírját egyébként elsőként éppen a szakrális királyt imitáló álkirályok kezdik el ásni. Rombolásban talán minden társán túltesz a francia XIV. Lajos, nemcsak azáltal persze, hogy megengedi magának minden idők legpimaszabb kijelentését („Az állam én vagyok!”), hanem azáltal, hogy a lehető leggyűlöletesebb pózokban tetszelgett a szakrális király szerepében – mindent megsértve közben, ami a hajdani szakrális királyságok korában szent és sérthetetlen volt. XVIII. század végi utánzója, Habsburg-Lotharingiai József magyarországi diktátor (II. József néven német–római császár) annyiban „emberibb” nála, hogy nem meri vállalni a megkoronázását a Szent Koronával.
Mindezek után fel szeretném hívni a figyelmet a hamis szakrális fejedelmek legfelismerhetetlenebb fajtájára. A történelem sok példával igazolja, hogy az is lehet hamis szakrális fejedelem, aki a királyság ellenségének szerepében tetszeleg. Tulajdonképpen a teljhatalomra törő „forradalmár” valódi arcát pillanthatjuk meg, ha tanulmányozzuk a történetüket.
Azokról van szó, akik hataloméhségből adták el a lelküket. Ilyen volt a magyar történelemben Martinovics Ignác… De ő A nagy játékos című dráma utolsó jelenetében képes szembefordulni önmagával:
MARTINOVICS (lekucorodik a földre, csendben ül; hosszú szünet után felemeli a fejét és suttogva) Úgy kellett volna élnem, hogy azt mondhassam, amit az Igazak mondhatnának: Istenem, adj nekem a Te világodban e lehulló helyett egy halhatatlan fejet… Nem mondhatom. Talán egy olyan tettem van, mely meghathatja az Eget… Hogy a mai napon szembe tudtam fordulni régi önmagammal… Mindketten a sátán szolgái voltunk. Ferenc azáltal, hogy avatatlanként bitorolja a szakrális fejedelem helyét, én azáltal, hogy avatatlanként akartam bitorolni a szakrális fejedelem helyét. Nekem már csak egyetlen esélyem van: a legszörnyűbb véget beavatásnak tekinteni… (…) Azt mondják a nagy misztikusok, hogy Isten majma. Ha a sátán Isten majma, akkor Istent szolgálja, Istent szórakoztatja, és akkor… Akkor én is csak Isten majma lehettem, ha a sátán is csak Isten majma?… Nem, semmiben sem reménykedhetem. Minden, amit csak elképzelhetek mentségemre, merő önáltatás… Semmi mentségem.
De még hozzáfűzi:
Egyetlen éjszakám maradt… Mi végre? Megpróbálhatnék belenézni az Élő Égi Igazság arcába, ha számomra nem volna láthatatlan… Életemben először az Evangélium szerint cselekedtem: nem akartam megtartani az életemet… Így megtarthatom? Ó, nem hiszek a bűnbocsánatban. Nem, nem hiszek. Az Igazságban hiszek… Az Élő Égi Igazságban, aki megsemmisíti holnap a lelkemet.
KkF: „Alvinczi: Olyan uralkodóra van szükségünk, amilyen régen volt nagyságod. Ne játszadozzon, hanem uralkodjon… Ahogyan illik, ahogyan kell.”[9] (A magyar Trisztán és Izolda)
Bocskai fejedelem, Rudolf császár és király, de Mátyás király és Stuart Mária személyében is az uralkodás rendkívüli módjait (például hiányzik belőlük a hatalommal való visszaélés) járod körül igen alaposan. Vagyis nem nagyságukat, hőstetteiket állítod elénk példaképül, hanem valami mást, ami kevésbé ismert, mégis értékesebb, mint a nagyon jól ismert, szokványos uralkodás módjai. Talán azért-e, mert – Rudolf szavaival – „a méltó uralkodó, a valódi fejedelem Híd a földi és az Égi világ között. Ő az, aki képes méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világgal”? Kifejtenéd ezt nekünk bővebben?
KI: Nagyon szívesen beszélek erről, hisz Bocskai is vállalja (igaz, nem fiatal korában) a valódi, a hajdanvolt szakrális királyok beavatásának előbb nehéz, majd inkább rejtélyes és magasztos próbáját, s ő is olyan korban, amikor Európában a szakrális királyság korát már „diadalmasan” felváltotta a machiavellista uralkodás kora. Én egyébként már három, ezt megelőző válaszomban is foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel, Mátyás király és Stuart Mária uralkodásáról szólván, de előbb, a második kérdésedre adott válaszomban nagyobb terjedelemben magának a szakrális királyságnak a rejtélyeivel, illetve a szakrális királynak a még régebbi korokban eléggé ismert különleges képességeivel, de e kérdéskörök bemutatását most örömmel folytatom Bocskai István erdélyi fejedelem uralkodásának rejtélyeivel foglalkozva, hisz róla is írtam drámát, mégpedig olyat, amelyikben Rudolf császár-király is szerepel, s ez nem is lehetne másképpen, mert Bocskai nagy szerelme éppen Rudolf unokahúga, Mária Krisztierna hercegnő…
Számomra a legrejtélyesebb kérdés eleinte az volt, hogy miért tekintik Bocskait – akinek a múltjában bizony sok a szégyellnivaló is (és ő nem is szépíti, nem is mentegeti „machiavellista” ifjúkorának vétkeit) – egyre többen Isten küldöttének, illetve kiválasztottjának?… Sikerei mindenkit elkápráztatnak? Felfigyel környezete olyan különleges képességeire, melyekre nem találja az észszerű magyarázatot?
Különös bizony, hogy azok is hisznek Bocskaiban élete két utolsó esztendejében, akik nem azzal a szándékkal jelennek meg az udvarában, hogy segítségére legyenek. Az emberek bizony megváltoznak a jelenlétében, s zavartan keresik a magyarázatot… Sokan mondják, hogy akármihez fog, csodákat teremt…
Ő maga miképpen éli meg a sikerek rövid, de „sűrű” idejét? Mindenekelőtt: magától értetődőnek tartja-e sikereit? Mikor elindul a török táborba, nemcsak katonái és hivatalnokai tartanak attól, hogy úgy járhat, mint annak idején Török Bálint, hanem ő maga is… Mondja is, hogy mintegy Isten-ítéletet vállalva megy a török nagyvezér táborába. Végrendeletet is ír indulása előtt… Küldene szívesen mást maga helyett, de nem teheti. Mert ha sikeres hadjárataiban – sokszor valóban csak csodával magyarázható győzelmeiben – őt az Ég segítette, akkor ő nem óvatoskodhat, mert bármiféle gyáva tette annak az uralkodónak, akit az Ég valódinak tekint, bizony szembefordulás lenne az Éggel. És gondolatait az Isten-ítéletről – bár még bizonytalan hangon – át is fogalmazza: „Uralkodónak lenni azt jelenti, mint szüntelenül Isten-ítélet alatt állani.” (Minden szakrális fejedelemnek ez a jelmondata.) És a török táborban folytatódnak a csodadolgok: a nagyvezér közli vele, hogy a szultán nemcsak megbocsátotta neki, hogy béketárgyalásokat folytat a török birodalom legnagyobb ellenségével, Rudolf császárral, de megbecsülése jeléül koronát is küldött számára. (Bocskai nem akarja magát magyar királlyá koronáztatni, de a koronát – mint gyönyörű ékszert, és nem mint a Szent Korona helyettesítőjét – udvariasan elfogadja.) És hazatérve a török táborból várja az újabb felfoghatatlan jó hír, hogy a bécsi béketárgyaláson a Rudolf császár-király nevében tárgyaló Mátyás főherceg szembefordult önmagával, és – mintegy varázslatban – magyar párti nyilatkozatokat tesz…
És Bocskai kezdi átélni, hogy mintha a Világ Tengelyében lenne az ő létének közepe… Mintha valóban az övé lenne az egyensúlyteremtés legmagasztosabb szerepe. Természetes, hogy küldetéstudata egyre erősödik: talán ő lesz az, aki helyretolja a kizökkent időt, aki megnyitja országa fölött – és talán az egész keresztény világ fölött – az Ég Kapuját. (Mintha úgy tenne politikusként, mint két évszázaddal később Bolyai János tudósként, aki miután „megváltotta” a geometriát, megkíséreli az emberi létet is jobb minőségűvé átalakítani.)
De ekkor rádöbben arra is, hogy ez a legmagasztosabb, legrokonszenvesebb szerep nehezebb, mint előbbi szerepei: a hadvezéri, a főhivatalnoki. Mert e szerep azt követeli, hogy miután megteremtette a békét, s rendet teremtett a politikai életben is, vállalnia kell többet, szokatlanabbat is: rendet kell teremtenie a hitéletben is… E szereptől hiába óvják a környezetében levő papok. És a hadvezér-fejedelem az ő szemükben mintha kezdene átalakulni hitvitázó, hitélet-reformáló fejedelemmé… Aki erősödő küldetéstudata alatt mintha már-már összeroskadna…
De nem roskad össze, hanem egyre nagyobb az önbizalma. Kitetszik ez a Rudolf császár-királyhoz írott levelei hangvételének a megváltozásából.
Küldetéstudatának megszületése előtt így ír:
„Ami engem illet, ahogyan szent felségednek már gyakran alázatosan megígértem, a jövőben sem mulasztok el semmit, amiről úgy gondolom, hogy hozzátartozik a hűséges alattvaló kötelezettségéhez. Egyébként magamat alázatosan ajánlva szent felséged kegyébe, lelkem mélyéből imádkozom azért, hogy felséged nagyon sokáig és nagyon boldogan éljen.”
Így indokolja meg e levelek hangvételét a róla szóló dráma mindkét változatában:
(A magyar Trisztán és Izoldában és ennek annyira átdolgozott változatában, hogy új címet adhattam neki: Bocskai szerelme. Az átdolgozást nem, de a címváltoztatást később megbántam.)
– Nem hazudtam azokban a levelekben… Én egy évtizeddel ezelőtt – amikor ezt a levelet fogalmaztam – valóban bíztam felségedben… Őszinte beszélgetésre invitáltattam… Felséged gondjaira ne volnék tekintettel? Gondjai… Panaszkodni persze hogy panaszkodik állandóan – az országgyűlésen és bármilyen tanácskozáson –, hogy milyen sokba kerül felségednek a megmaradt országrészek védelme és a hadi készületek az ország többi részének a felszabadítására. A hadi dolgok titkosak, nem ellenőrizheti a kijelentések hitelességét senki. Bármit vetnek fel, bármit követelnek a magyar rendek, a figyelmet nyugodtan a hadi kiadásokra terelheti!
De miután kiállta a beavatásnak azokat a nehéz próbáit, amelyet a régi korok szakrális királyainak feltétlenül vállalniuk kellett, már így fogalmaz:
„Mint Mózest a pásztorságból, Dávidot a juhok aklából kiemelte és a népnek fejedelmévé tette, engem is kiválasztott az Úr, »időknek előtte«, még megszületésem előtt. Üzenem is felségednek, hogy sorsom jobbra fordulásában próbálja meglátni Istennek a végzését.”
A Kiválasztott szerepében nagyobb próbákat kell kiállnia, mint előző szerepeiben. Ez időszakban egyesek ellene fordulnak, mások méltóképpen segítik. Utóbbiak közül a legrejtélyesebb, legvonzóbb és Bocskai István számára a legfontosabb személyiség az a Mária Krisztierna hercegnő, aki néhány évig Báthory Zsigmond fejedelem felesége volt, s aki a „világraszóló” válás után az erdélyiek közül csak vele tartja a kapcsolatot. Történelemtudományunk nagyon talányosnak tartja személyiségét, s bár nem vitatja el tőle az Erdély végzetes asszonya minősítést, nem mer következtetéseket levonni még abból sem, hogy amikor 1606 elején Bocskai István feleségül kéri, igent mond, s a házasságkötést csak Mária Krisztierna unokafivére, Rudolf császár-király tudja megakadályozni, de még abból sem, hogy a szép és még mindig fiatal hercegnő Bocskai István váratlan halálának hírére azzal a sokat sejtető elhatározással válaszol, hogy kolostorba vonul…
De én azt javasolom, hogy vegyük csak komolyan ennek a különös szerelemnek a történetét. Mert ami Bocskai István és Mária Krisztierna szerelmi viszonyában történik, az bizony mintha a metafizikai valóság része volna. Történetük hasonlít Trisztán és Izolda történetéhez, de nem ugyanolyan. Bocskai István és Mária Krisztierna története könnyebben megfejthető a magyar mitológia és a magyar archaikus népmesék segítségével.
(Folyt. köv.)
Jegyzetek a nagyinterjúhoz (IV/1-4. rész)
[1] Kocsis István: Bolyai János estélye
https://epa.oszk.hu/00400/00458/00398/pdf/Korunk_EPA00458_1970_08_1181-1201.pdf
[2] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[3] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[4] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[5] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[6] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[7] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[8] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[9] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[10] Önlexikon, Kortárs magyar írók önszócikkei Cédrus Művészeti Alapítvány 2017
[11] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[12] https://www.helikon.ro/bejegyzesek/beszelgetes-a-75-eves-kocsis-istvan-drama-proza-es-tortenetiroval
[13] Napkút Kiadó 2017 https://www.napkut.hu/kocsis-istvan-a-kituntetes-815
[14] Trianon, Napkút Kiadó 2021
Illusztráció: Kocsis István-portré
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
