Mondd meg nékem, merre találom…

Interjú, beszélgetés ki1

május 3rd, 2024 |

0

Az ember, aki vala­miért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/1. rész)


* Kocsis István: Bolyai János estélye https://epa.oszk.hu/00400/00458/00398/pdf/Korunk_EPA00458_1970_08_1181-1201.pdf

 

Elöljáróban
Kocsis István a Magyar Érdemrend tisztikeresztje és Széchenyi-örökség, valamint Herczeg Ferenc- és József Attila-díjas írót faggatni életéről, írásművészetéről nem egyszerű dolog. Több ezer oldalra tehető (eddigi) életműve számtalan irányba téríti a kérdező gondolatait. Vajon létezhet-e olyan fonál, ami mentén nagy biztonsággal felfűzhető minden (na jó, a legtöbb) kocsisi gondolat?
Az olvasóra is gondolni kell! Nem zúdíthatunk fejére mindent, amit ez a kitűnő hangyaszorgalmú, zseniális írástudó elme máig alkotott. A számtalan lehetőség közül választottam ki egyet (biztosan nem a legtökéletesebbet): a műveinek újra (vagy éppen először) olvastán, az elmémet megragadó egy-egy idézet kapcsán kérdezem őseiről, életútjáról, tapasztalatairól, munkamódszeréről, s alább kiderül, hogy még miről…

Kovács katáng Ferenc Kocsis Istvánnal beszélgetett

 


Kovács katáng Ferenc: „Ha Paul Gauguinnek igaza van – mondja Vincent van Gogh  –, akkor az ember egyedüllétre ítéltetett!” [2] (Vincent van Gogh)
Budapest 2023 őszén rendezte meg újra a nemzetközi Demográfiai Csúcsot, immár ötödször. Ha meghívott előadó lettél volna, milyen témával (történelmi alakkal, példaképpel) lepted volna meg a hallgatóságot?

 

Kocsis István: Annak bizonyításával leptem volna meg a hallgatóságot, hogy Magyarországon is, de az egész Kápát-medence, azaz a történelmi Magyarország magyarlakta vidékein a családi élet (beleérte a gyermekvállalási kedvet is) miképpen változik tartalmasabbá, szebbé, gyümölcsözőbbé a rejtélyes hagyományok (elsősorban a táltos paripa  és a Tündér  Ilona kultusza) felélesztésének, illetve  őrzésének köszönhetően. Két erdélyi tanár, Csenge és Imre rendkívüli szereleméről, majd házasságától szóltam volna, de bevallom azt is, hogy én az ő történetükről nem mertem volna beszélni éppen az első kérdésedre válaszolván, ha nem emlegeted a Budapesten ismét megrendezett,  Nemzetközi Demográfiai Csúcsnak nevezett konferenciát, amelyen bizonyára szívesen tartottam volna előadást, ha felkérnek rá… De annak ellenére, hogy még hallgatónak sem hívtak meg, elgondolkoztam azon, hogy miről beszéltem volna, ha megtisztelnek azzal, hogy felkérnek előadás megtartására… Hát legszívesebben  valóban arról beszéltem volna, hogyan születik az a szakrális szerelem, amely a legnehezebben elviselhető diktatúrában, a hatvanas-hetvenes  évek Romániájában is megvédelmezte azokat, akik igénybe tudták venni a régi idők hagyományainak a védelmét… De mivelhogy arra is rádöbbentem, hogy az előadásomnak csak akkor lenne értelme, ha a mai, nem sokkal elviselhetőbb helyzetével is foglalkoznom kellene a mai erdélyi magyarságnak, előadásom legalább három órát tartana, ami persze azt is jelenti, hozzá se szabad kezdenem, hisz nem hallgatná végig senki. És akkor jutott eszembe legújabb drámám, Az aranykapu kulcsai, amelynek legfontosabb hőse éppen az az erdélyi pedagógus házaspár, Csenge és Imre, akiknek rendkívüli szereleméről, majd házasságáról szóltam az imént.  Hát fel is ajánlottam volna valamelyik színházunknak mielőbbi műsorra tűzésre, majd gyors, de igényes megrendezésre és bemutatásra… A bemutatóra meghívtam volna mindazokat, akiknek előadást a közelmúltban nem tarthattam, s az én feladatom pedig csak az ő köszöntésük lett volna…

 

ak

 

De e terv megvalósulásához is hiányzott volna valami: nem vagyok sem színigazgató, sem főrendező, úgyhogy más megoldást kellett kitalálnom, egy megvalósíthatót. Ez pedig a következő lett volna: kiválasztom a könyvben már megjelent dráma elejének a legérdekesebb jelenetét, s azt azzal a céllal olvasom fel negyedóra alatt, hogy a hallgatóságomnak ne legyen ereje ellenállni a felolvasás alatt született, minden más kívánságát felülmúló vágyakozásának, hogy még aznap megszerezze a könyvet, éjjel pedig már el is olvassa… És mi történik miután elolvasta? Azonnal hozzákezd azoknak az elég nehéz gyakorlatoknak a méltó elsajátításához, amelyek segítségével megtanulja, hogyan lehet felülni a táltos paripára és felrepülni a hátán Tündér Ilona kastélyába, megérkezvén így a legszebb és leghasznosabb régi magyar hagyományok világába.
Talán arra még felhívtam volna a hallgatóság figyelmét, hogy a drámában szereplő házaspár számára a hagyományok őrzését jelentette az erdélyi magyarság önvédelmi ösztönének az ébren tartása is. Ennek része a Székelyföld teljes, azaz területi autonómiájáért, valamint Erdély többi részének (beleértve a Partiumot is) részleges, azaz elsősorban kulturális autonómiájáért – amelybe beleértendő a kolozsvári magyar egyetemnek és a marosvásárhelyi magyar orvostudományi és gyógyszerészeti egyetemnek az újranyitása – folytatott küzdelem.

 


KkF: „Az igazi politikus egy nemzetet képvisel, nemzete nevében szól, cselekszik. Aki erre a pályára lép, annak Jézus Krisztus tulajdonságaival kell bírnia.” [3] (Széchenyi István) „Az ember, ha nem látja maga felett az atyát, könnyen butaságokat képes csinálni.” [1]
A fenti gondolatok megvallása után tudnál-e valaha is anti-hőst (negatív történelmi személyt) felkarolni, drámád középpontjába állítani?

 

KI: Hihetetlennek tűnhet, de én Vincent van Gogh sorsának bemutatásával kezdem e rendkívül fontos, de nagyon nehéz kérdésre a választ… Miért is? Számomra rendkívül értékes ajándékot kaptam tegnapelőtt: egy barátom elküldött interneten egy Van Goghról szóló tévéfilmet (ő is interneten látta), melynek több mint húsz esztendeje volt a bemutatója. A filmet én írtam, Radó Gyula rendezte és Vincent van Goghot Cserhalmai György alakította, de úgy, hogy engem most már lehetetlen meggyőzni arról, hogy készült vagy készülni fog minden idők legnagyobb festőjéről ennél hitelesebb, katarzis teremtésben felülmúlhatatlanabb film vagy színházi előadás. (Két drámát írtam Van Goghról, egy monodrámát, melynek címe Vincent van Gogh és a Tárlat az utcán címűt, amelynek két főszereplője van: Vincent van Gogh és Paul Gauguin) A következők miatt nem tudtam szabadulni a katarzis áldott „fogságából”: rám ez a film sokkal erőteljesebben hatott, mint húsz évvel ezelőtt, s bár azóta többször megjelent, ráadásul kissé átdolgozva, tehát javított szöveggel mindkét dráma, tehát nagyon figyelmesen olvastam el mindkettőt többször is, de a tegnapelőttihez hasonló élményem sose volt… Megpróbáltam megfejteni ennek a titkát, de nem sikerült… Fel akartam hívni Radót és Cserhalmit, hogy segítsenek, de nem találtam meg a telefonszámukat… Meg akartam mondani nekik, hogy minden idők legjobb színészi alakítását, illetve rendezését láttam, de azt nem tudtam volna megmondani, miért hallgattam ezt el húsz évvel ezelőtt… Persze azt sem tudom megindokolni, hogy ma miért akarom mindenáron megtalálni azokat az „anti-hősöket, azaz negatív történelmi személyeket”, akik hozzájárultak ahhoz, hogy Van Gogh ne tudjon ellenállni az öngyilkosság gondolata kísértésének, de hogy felülmúlhatatlan erejű volt az a kísértés, abban biztos vagyok… Megpróbálom azért megtalálni őket, mert ma semmi értelemeset nem tudok tenni, csak értelmetlenül keresni őket… Van Goghnak ott Arles-ban nem voltak barátai, sem támogatói; nem arles-i ember sütötte el az ő életét kioltó fegyvert, de többen viselkedtek úgy, hogy abból valóban rettenetes következtetéseket lehet levonni… Azokra gondolok, akik nem titkolták, hogy szeretnék, ha Van Gogh eltűnne a városból, hogy ne zaklathassa őket többé például azzal, hogy még az utcán is kínálgatja képeit, amelyek Arles korabeli lakói szerint nem érnek semmit, egy sincs közöttük, amelyiket megnézni érdemes lenne; és eléggé sértő módon kínálgatja a képeit, s még ajándékba is adná, ami még nagyobb sértés, ráadásul még azt a híresztelést sem cáfolta meg, hogy ő tulajdonképpen egy kiebrudalt  prédikátor, de nemcsak hogy nem cáfolta meg, de amikor itt volt a veszekedős és verekedős barátja (Paul Gauguin), akivel a kocsmában senki sem mert szembeszállni, akkor mindig olyan prédikációfélével igyekezett rendet teremteni, amelyet senki sem értett, csak a barátja, de az biztosan  értette, mert meghunyászkodott tőle, s még mondta is, hogy jó, de ezeknek többé ne prédikálj…         
Mindazonáltal nem az a fő kérdés, hogy milyen következtetéseket lehet levonni abból, miképpen viselkedtek az arles-i emberek, hanem az, hogy Vincent van Gogh akkor is, ha csak a képeit kínálgatta nekik, akkor is, ha legszívesebben valóban prédikációval szerette volna az ő gyöngülni látszó hitüket erősíteni, a tekintetükből azt olvasta ki, hogy legszívesebben kövekkel dobálnák meg őt védekezésül…
Hallgassuk csak meg a drámában elhangzó egyik prédikációját:
– Amitől megijedtek, ami az első pillanatban félelmetes számotokra, az nem feltétlenül ellenetek van… Amiről megérzitek, hogy a következő pillanatban már nem lesz, amiről hirtelen megérzitek, hogy a következő pillanatban már elég, úgy ég el, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni, hogyan  ég el: hirtelen az egész világot befogadva önmagába ég el! Fi­gyelmezzetek, testvéreim, az elégés előtti utolsó pillanat csodájára! Ó, hát képtelenek vagytok megérteni az elégés előtti utolsó pillanat csodáját?! Megijedtek tőle! De még csak nem is tisztázzátok magatokban, mitől féltek. Csak féltek, mintha szeretnétek félni… Mindentől féltek, amit nem tudtok nevén nevezni! Minek féltek attól, amit nem tudtok nevén ne­vezni?! Amit nem tudtok nevén nevezni, az nem feltétlenül ellenetek van! Megrettentek mindentől, ami titokzatos. A képeimtől is megrettentek! Megrettentek attól, ami olyan, mintha égne, de mégsem ég el, megretten­tek attól, amiről hirtelen megérzitek, hogy a következő pillanatban már nem lesz, a következő pillanatban már el fog égni! Képtelenek vagytok megérteni az elégés előtti utolsó pillanat csodáját, képtelenek vagytok megérteni! Legyen ember, legyen búzaföld, legyen csak fa, úgy válik csodák csodájává, ha úgy ember, úgy búzaföld, úgy fa, hogy nem bírja már, amit magába fogadott, izzik már, hiszen mindent magába fogadott, nem bírja már, mégsem tud lemondani a milliomod részéről sem annak, amit magába fogadott, hát el kell égnie… És mégsem ég el, az benne a legcsodálatosabb, hogy mégsem ég el! Ne rettenjetek hát meg tőle, nézzetek nyugodtan szembe vele, hogy felfoghassátok a ha­­mis és a valódi fény megkülönbözte­tésének a titkát!
Végzetes tette előtti napokban pedig még így erősíti a legyőzhetetlenségébe vetett hitét:
– Minél több képem vesz körül, annál erősebb vagyok… Minél több ké­pem vesz körül, annál legyőzhetetlenebb vagyok.
Lázas sietséggel hatalmas ládákat nyit fel, rengeteg képet borít ki be­lőlük, a képeket szétszórja a padlón, megrakja velük az ágyat, asztalt, székeket; leül közéjük, diadalmasan mosolyog; felpattan, sorra felemeli a képeket, mutogatja őket; közben rendíthetetlen magabiztossággal.
– A képeim érthetővé, ellenállhatatlanná, varázserejűvé változtatják a kifejezhetetlent kifejező szavaimat, tehát mutogatnom kell a képeimet, és nem ládákban és a saját szobám falán tartanom őket… Ki kell vinnem őket, igen, csak azért is ki kell vinnem őket emberek közé, piacokra, te­rekre, hogy legyőzhetetlenekké erősödjenek a szavaim…
Abbahagyja képei rendezését, kihúzza magát, majd ugyanazzal a fé­lelmetes, rendíthetetlen nyugalommal.
Miként a világ, ő maga is, Vincent van Gogh, a maga gyarlóságában, esendőségében, a képei védelmében áll… Legyőzhetetlen, megsérthetet­len, megalázhatatlan a képei védelmében… Megvédik őt a képei bármily körülményben: erősebbek, mint a fegyveres legények… A képei, a háta mögött álló és nem a képtárak falain függő képei… Aki pedig követ hajít védekezésül Vincent van Gogh egyre érthetőbbé, ellenállhatatlanabbá, varázserejűvé váló szavai ellen, az hiába dobja a követ: a kő a képekig nem érhet el, a képei védelmében nyugodtan álló Vincent van Goghig nem érhet el… Mert a képek szénné szelídítik a követ… A szénné szelídített kő pedig elég, még mielőtt a képekhez érne… Elég a levegőben…
Hosszabb ideig áll még mozdulatlanul, magabiztosan s diadalmasan mosolyog, majd hirtelen felkap néhány képet, a nézőtér felé rohan ve­lük; megáll, a képeit úgy tartja maga fölé, mintha győzelmi jelvényeket mutatna fel, és arckifejezéséből, szája mozgásából kivehető, hogy beszé­det tart… Csakhogy szavai nem hallatszanak.
Vincent van Gogh arles-i ellenfelei nem szándékosan kergették őt legyőzhetetlen kétségbeesésbe. Ha jövőbelátóként megsejtették volna, hogy kit tekintenek ők elviselhetetlen, elüldözendő zaklatónak, hogy azokat a képeket tekintették ők értéktelen kacatnak, amelyek ma többet érnek, mint Arles összes lakosának minden vagyona, akkor megbecsüléssel és szeretettel védelmezték volna… Nem ez történt, de nem szándékosan ártottak neki.
Drámáim többségében viszont a valódi drámai hősök ellenfelei, illetve ellenségei tudatosan próbálják őket magasztos küldetésük teljesítésében megakadályozni. (Például Stuart Máriát a hiteles források szerint annak tudatában kényszerítik ellenségei olyan drámai helyzetbe, amelynek vége csak a királynő kivégzése lehet, hogy őnála ártatlanabb ember nem létezik az általuk ismert földi világ országaiban.)
Miután a Napkút Kiadó kiadásában 2016 és 2020 között négy kötetben megjelentek válogatott drámáim, talán nem véletlenül hangzott el róluk a következő értékelés:
„Kocsis István történelmi  drámáinak hősei,  elsősorban modern tragédiáinak (királydrámáinak?) hősei (Hunya­di Má­tyás, Stu­art Mária, Báthory István, Bocskai István stb.) csak abban hasonlítanak egymásra, hogy nehéz drámai helyzetekben küldetéstudatuk egyre erősödik: mindegyikük hittel hiszi, hogy talán ő lesz az, aki helyreállítja a  kizökkent időt: aki megnyitja országa fölött – és talán az egész keresztény vi­lág fölött – az Ég Kapuját. Nem csoda, hogy nem tudnak úgy ural­kodni, mint koruk machiavellista uralkodói. Ha a Föld csodás káprázatai elfedték volna az ő látásuk elől is a valódi fényt: az Ég fényét, s az Eget képes lettek volna megtagadni, akkor úgy éltek volna ők is, mint koruk diktátorai: jelentéktelen földi sikerekre cserélve fel az örökkévalóságot. De ők nem kötik meg minden idők legrosszabb üzletét: nem hajlandók Istenre emelt fegyverrel megölni saját lelküket. Vereségükben így diadalmas­kodnak. Más drámáinak  hősei – akár államférfiak (például a Fényhíd című drámatrilógiában és a Találkozás a Fényhídon című drámában Széchenyi István vagy A megkoronázottban Esterházy Pál és Bethlen Miklós), akár tudósok (Bolyai Farkas és Bolyai János A kitüntetésben), akár művészek (Déryné, Jászai Mari, Vincent van Gogh) önmagukat nemzetük, illetve az emberiség sorsáért legfelelősebbnek hiszik, és szeretnének méltóképpen válaszolni koruk legnagyobb kihívásaira.”
Miért idéztem én ezt éppen most? Hogy hihetőnek tűnjék a következő megállapításom:
Akármennyire megdöbbentő, én azt, akit kérdésedben „anti-hősnek (negatív történelmi személynek)” nevezel, egyszerűen „hasonmásnak” hívom. Sajnos majdnem minden drámámban szerepelnek ilyenek, a történelmi drámáimban elsősorban, pedig régen sokkal kevesebben voltak, mint a mi korunk Európájában… Tanulmányokat is írtam róluk, rendszerint a hajdanvolt szakrális királyok rejtélyes uralkodása, de elsősorban  beavatása kérdésköreinek a megvilágosítása érdekében.
Erre a kérdésre egyébként azért nem lehet röviden válaszolni, mert mielőtt elmondanám, kik a „hasonmások”, szólnom kell azokról a méltán szakrálisnak nevezhető személyekről, akiknek ők a legveszedelmesebb ellenségei: a szakrális királyokról.
Mindenekelőtt nagyon röviden összefoglalom,  hogy ki is a szakrális fejedelem, ki is a szak­rális király.
A szakrális fejedelem (szakrális király) Híd a földi és az Égi világ között. Ő az, aki képes mél­tóképpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világgal.
Méltó­sá­gát megala­pozhatja a származás, de nem feltétlenül, mert ami nélkü­löz­hetetlen, az be­ava­tásá­nak sike­ressége. A beavatás az, ami „meg­teremti a szakrális fejedelmet.” Pál apostol írja az egyik legismertebb szakrális királyról, Melki­ze­dekről: „nem a testi leszármazás törvénye alapján lett azzá, ha­nem a hal­ha­tat­lan élet erejéből”. (Zsid 7,16)
A szakrális fejedelmet nem véletlenül ne­­vezik kétszer vagy másod­szor szüle­tett­nek vagy olyannak, aki legyőzte a halált.
A szakrális királynak  jelmondata lehetne (többek között Mátyás király élt e jel­mondat szerint): királynak lenni azt jelenti, mint szüntelenül Isten-ítélet alatt állani.
Az igazság és a szeretet a szakrális király érzelemvilágában, gon­dol­kozásában és magatartásában természetesen szétválaszthatat­lanok, azaz harmonikus egységben vannak jelen. A gyűlöletet és az önzést nem ismeri, hisz már beavatása során le­győz­te a gyűlölködés és az önzés minden fajtájának a kísértését.
A szakrális királyt nem véletlenül nevezik igen gyakran igazsá­gosnak, igazság­osztónak vagy az igazság védel­me­zőjének. Nem véletlen, hogy megjelenése kör­nye­zetéből nem a fé­lelem, hanem a nyugalom és a biztonság érzését váltja ki.
Felfoghatóbbá válik ez, ha azt is figyelembe vesszük, hogy beava­tása éveiben (év­tizedeiben?) képessé vált szétválasztani a fényt az anyagtól önmagában, önmaga egyéni létében, azaz képessé vált lé­te­zésének középpontját földi létében áthelyezni Időtlen Égi Énje középpont­jába.
Annyit szeretnék itt még megjegyezni, hogy a szakrális király beavatásának titkát őrzi a magyar mitológia,  archaikus népmeséink, valamint szerves, természetes mű­veltségünk. De a  kérdés tanulmányozásának módszertanához hozzátartozik, hogy azt se tart­sa a történész sem elfogadhatatlannak, sem elképzelhetetlennek, sem szé­gyell­niva­lónak, hogy helyes megtapasztalnia a régi korok életformáját – mondjuk a kardforgatástól a szakrális király beavatásáig. Ha úgy tetszik, nevezzük ezt a régi korok tanulmányozása szubjektív megközelítésének.
A szakrális fejedelem (szakrális király) Híd a földi és az Égi világ között – állítottam az imént… De vajon valóban képesek vagyunk felfogni annak az értelmét, amit állítottam? Mit kell tennünk, hogy képesek legyünk felfogni mindazt, ami második ezred­fordulós gondolkozásunkkal felfoghatatlan?
Nem szabad összetévesztenünk az érzékelhető, meg­fi­gyelhető kozmoszt a látha­tatlan és csak a beavatot­tak által érzé­kel­hető Éggel.
Miért téveszthető össze az Ég és a látható kozmosz? Mert a látható­hoz viszo­nyí­tunk.
De most ne ezt tegyük, hanem hívjuk fel a figyelmet a Nagy Látók vallo­másaira.
Amit ők látnak, az nem a látható koz­mosz (mely anya­gi világunk része), hanem a láthatatlan felsőbbrendű világ, az Ég (mely nem a mi anyagi világunk része). Ez Égi világban nem érvényesek a fizikai lét törvényei. Arról a világról van szó, ahova át lehet jutni, de nem a mi terünkben és időnkben, ha­nem a mi terünket és időnket legyőzve. E világ űrhajóval megköze­líthetetlen, me­ditációval megtalálható.
És itt mindenekelőtt fel kell vetnem  az egyik leg­bonyo­lultabb kérdést is: a tér–idő kérdését.
Kérdezhetem: ki lehet lépni a mi időnkből és terünkből? Le lehet győzni a te­ret és az időt?
Akinek sikerült, az – a régi korok hitvilága szerint – beavatott vagy szakrális sze­mély. Miért szakrális személy? Mert látja, ami a töb­biek, a beavatatlanok számára lát­hatatlan.
Nem ismeri a tér és az idő korlátját. Látja a láthatatlan és fel­fog­hatatlan Világot, amely­ben a földi törvények nem érvényesek: amely­ben megszűnik a tér és az idő: amelyben az emberi szemmel érzé­kel­hetetlen Fény-Út, maga az Út, a Teremtőhöz vezető Út érzékelhető­vé, járhatóvá válik. Legyőzi a Föld von­zását, a földi lét von­zá­sát és kor­látait.
Hogy értsük ezt meg? Megpróbálom mindazonáltal kifejteni a maga bonyolultságában, mert ha nem teszem, éppen a legfontosabb kérdéseidre nem tudok érdemben válaszolni. (Például a Tündér Ilona kultuszáról sem tudnék úgy beszélni, hogy érthető is legyen.)
Szerencsére mindössze két megközelítési lehetőségem van. Első: az Út irányából. A teret és az időt nem elméletben kell legyőz­ni, hanem valóságosan. Krisztus sem mást kér az embertől, mint azt, hogy győzze le a teret és az időt. Igen, aki az időt és a teret le akarja győzni, az tulajdonképpen elindul a kollektív be­avatásnak a Krisztus által megvilágosított útján.    Miképpen? Komolyan veszi a Hegyi Beszéd legfontosabb intel­mét: belép a Szűk Kapun, aztán elindul a Keskeny Úton. Az Úr Jézus Útja az Ég kapuja felé vezet, az Ég nyitott Kapuja felé. És éppen azért nem képes járni rajta az, aki még nem győzte le az időt és a teret (nem lépett be a Szűk Kapun), mert ez az Út éppen ott ta­­lálkozik az Éggel, ahol az Ég kapuja nyitott. Igen, a Hegyi Beszéd fel­szólítás a beavatás elkezdésére: a szűk kapun csak az léphet be, aki a teret és az időt le­győzi. De az idő és a tér legyőzése nem többet és nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy létezésünk kö­zéppontját földi létünkben is áthelyezzük Időtlen Énünk középpont­jába.
Második megközelítési lehetőségem: az Élet irányából. A tér és az idő legyőzésének bonyolult kérdését ez irányból meg­kö­zelítve, az Evan­géliumnak egy másik nagyon fontos figyel­mezte­téséből indulhatunk ki: az Úr Jézus arra szólította fel az embert, hogy válassza az élet helyett az Életet. Váljék az­zá, aki a bűnbeesés előtt volt. Az ere­deti ember szintjére emelkedjen fel. Azt jut­tas­sa diadalra ön­magában, ami szellemi. Legyőzvén önmagát, vál­­­­­­jék igazi em­ber­ré. Önmaga legyőzésével, azaz Krisztus felszólításainak a teljesítésé­vel tulajdonképpen azzá válhat, akivé például az apostolok a Szentlélek által váltak: minő­ségi­leg más lénnyé. Mit is tudtak az apostolok átlényegülvén? A teret is le­győz­ték, az időt is le­győzték.
Önmagunk legyőzéséről beszélvén, helyes megkülönböztetnünk a je­len idejű ént és az Időtlen Ént. (E megkülönböztetés egyébként a magyar mitológiában nagyon fontos helyet foglal el.) A jelenben az én időben és térben létezik, látását, érzékelését az idő és a tér meghatározza, az Időtlen Én világából semmit sem lát, ha a valódi látás ké­pességének megszerzése érdekében nem tesz rendkívüli erőfeszítéseket. A jelen idejű én világa a földi világ és a látható kozmosz.
Igen sok ember megsej­ti Időtlen Énje létezését, de azt kevesen fogják fel, mi a meghatározó az Időt­len Én és a jelen idejű én viszonyában. Tulajdonképpen a földi lét értelmét fogja fel, aki felismeri, hogy a cse­lekvő jelen idejű én földi létének győzelmeivel, illetve vereségei­vel az Időtlen Égi Ént gazdagítja vagy szegényíti. Megrázó élmé­nye lehetne az embernek az is, hogy amit az Evangélium Útnak nevez, az nem a „rendkí­vüli” út (bár mára azzá vált), hanem (bár eléggé fel­fog­hatat­lanul) a leghét­köznapibb út. És semmi sem döbbenetesebb, mint az, hogy e leg­hét­köznapibb utat az emberek nagy többsége már nemcsak hogy nem látja, de sejtelme sincs létezéséről, és ha az Evangéliumban olvas róla, akkor nem ér­ti, mit olvas. Milyen érthetően, de a mai ember számára mégis érthetetle­nül beszél erről az Úr Jézus a Hegyi Beszédben!
Alapkérdéssé válik, hogy tulajdonképpen mit jelent önmagunkat le­győz­ni. És mert nem akarom e legfontosabb kérdést leegyszerűsíteni, azt sugalmaztam fentebb, hogy önmagunk legyőzése az idő és tér legyőzését is jelenti, de azt is, hogy létezé­sünk középpontját földi létünkben is áthelyezhetjük Időtlen Énünk középpontjába. És bármilyen irányból közelítjük meg a kérdést, olyan egyszerű megfo­galma­zása is van önmagunk legyőzésének, mint az, hogy elfo­gadjuk egy garasunkért a milli­árdszor milliárd aranyat. Ámbár – teszem hozzá – mint­ha mi sem lenne ennél bo­nyolultabb és felfoghatatlanabb, hisz meg­szo­kottá az vált a mai világban, hogy a mil­liárd­szor milliárd aranyat adják oda az egy garasért. És éppen ezért kell mél­tóképpen tekin­tetbe vennünk a következőket: aki önmagát legyőzi, csak az a győz­tes, és mint győztesnek éppen a látás a jutalma, s mindabból, amit lát, jelen ide­jű énjére az van hatással, ami pontosan ellenkezője annak, amit „vakságában” látott: látja az időtlenség mellett a jelen idő szánal­masan zsugo­rodó éveit, az örökkéva­lóság mellett a percet, és látja azt az önmagát is, aki – akármennyire hihetetlen most már számára – évtizedeken át a percet választotta, illetve az egy garast választotta, és természetesen nemcsak az Utat látja az út mellett, hanem az Életet is az élet mellett, és semmin sem csodálkozik nagyobb csodálkozással, mint azon, hogy oly hosszú ideig nem fogta fel, mit értett azon az Úr Jézus, hogy aki ragaszkodik az élethez, az elveszíti az Életet. Aki a percnek él, az persze hogy megtagadja az Örök­kévalóságot! Azaz megtagadja Időtlen Énjét, aki nem cselekvő, csak sugalmazó, de su­gal­mazása bizony nem gyakran talál meg­hallgatásra.
Az én és az Én viszonya kifejezi az emberi lét értelmét. Mert az Időt­len Én bi­zonnyal csak a testet öltött jelen idejű én által mérettet­he­tik meg, azaz általa állhat ki próbát. Magasabb szintre emelkedvén így? Lehetne-e másképpen? Hiszen az Időt­len Én a maga környezetében semmit nem győzhet le: mert környezetében, az Égben nincs ellenál­lás. A jelen idejű én létének értelme viszont nem lehet más, mint a földi élet­ben állandóan újjászülető ellenállás folyamatos legyőzése.
Eddig mindez spekuláció is lehet. Jobb esetben intuíció.
De mindezt meg lehet tapasztalni:
a/ Látva és érzékelve. A régi korok beavatásainak tulaj­don­­képpeni célja e látó, illet­ve érzékelő képesség megszerzése.
b/ Az Időtlen Ént felfogva.
Miképpen lehetnénk képesek Időtlen Énünket felfogni? Nincs ennél nehezebben megválaszolható kérdés.
Megpróbálok válaszolni Platón segítségével. Feltehetem én is a kér­dést, hogy mit jelent megszabadulni a tekintetünket rögzítő kötelékektől, azaz ha­mis elő­ítéleteinktől? És mit jelent kijutni a bar­langból, először napfényben állani? Éppen azt jelenti elsősorban, amire fentebb már felhívtam a figyel­met: aki meg­szabadult kötelékeitől, az képessé válik arra, hogy léte­zésének közép­pontját földi lé­tében is áthelyezze Időtlen Énje közép­pontjába. Azt is mondottam az imént, hogy ön­magunk legyőzése tulaj­donképpen ezt jelenti. De az új kérdésem ez: felfogható-e, elvisel­hető-e az ember számára az új helyzet, amely­ben földi léte­zésének közép­pont­ja is Időtlen Énje középpontjában van? Amennyire fel­fog­ható a napfény és a nap­fény megvilágította világ a barlangból életében elő­ször kilépő barlanglakó tompa érzékeivel? E kérdésnek legalább a súlyosságát képesek leszünk felfogni, ha meg­értjük Platón bar­langha­sonlatát.
A barlanglakó látása, tapasztalata korlátozott – és jelen idejű énjét látja; ha lá­tása, tapasztalása nem lenne korlátozott, akkor Időtlen Énjét látná. De vajon miképpen magyarázná meg családjának és baráti körének, hogy pon­tosan mit látott? Milyen szavakat használna, hogy megértsék és ne félreértsék? Bi­zonnyal új fogalmakat kellene kitalálnia és el­fo­gadtatnia. Vagy körül kellene írnia azokat az új fogalmakat, ame­lyek megnevezésére nem talál megfelelő szavakat.
Most ennyit fűzök még hozzá előbbiekhez: ha a földi téren és időn túl nincs sem­­­mi, akkor semminek sincs értelme. Akkor tiszavirágok va­gyunk. Ak­kor a tiszavirág-lét és az ember-lét között lényeges különb­ség nincs.
Megpróbáltam a maga bonyolultságában kifejteni a szakrális fejede­lem kérdés­körei legfelfoghatatlanabbnak látszó kérdéseinek egy ré­szét, de most már nem halogatom tovább, beszélek arról a „lényről”, akiről senki sem beszél szívesen, sokan azért, mert semmi sem kellemetlenebb, mint őt emlegetni, mások azért, mert feltételezik, hogy – igaz, különböző okokból – tilos beszélni róla.  A „hasonmás”-kérdésről van szó.
Említettem már, hogy nemcsak drámáimban szerepelnek „hasonmások”, de tanulmányokat is írtam róluk, rendszerint a hajdanvolt szakrális királyok rejtélyes uralkodása, elsősorban  beavatása kérdésköreinek a megvilágosítása érdekében…  Vagy inkább a XX-XXI. század legfelfoghatatlanabb rejtélyei  megoldása érdekében?
Beszélek hát a „hasonmásról”, arról, aki valamikor ember volt, de már nem az, mert kialudt benne az Égi Világgal összeköttetést fenntartó titokzatos fény, a lélek.
Nem könnyű kioltani a lelket, de az ember megteheti. De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg. Azaz a felfoghatatlanul nagy bűnökkel.
Példák arra, hogy ki a hasonmás:
Aki szándékosan és aljas indokból embertársát megöli vagy megö­le­ti, az is Istenre emelt fegyverrel oltja ki saját lelkét.
Aki államférfiként elárulja saját népét és idegen hatalom érdekeit szolgálja, szintén Istenre emel fegyvert – és így szegényíti népét, ön­magát pedig megfosztja attól, ami legértékesebb.
A bíró is, aki ártatlant ítél el – parancsra vagy ellenszolgáltatásért –, termé­sze­tesen szintén Istenre emel fegyvert.
Aki ateista létére papi tisztségben tetszeleg, termé­sze­tesen szintén Istenre emel fegyvert.
Több példát most nem hozok fel, de azt megállapítom, hogy aki Istenre fegyvert emel, az emberként nem is él tovább, csak másvala­kiként, illetve másvalamiként.
Igen, arról van szó, nem többről és nem kevesebbről, mint arról, hogy az ember valami mássá válhat, valami mássá, ami minőségileg alacsonyabb rendű. Én ezt nevezem jobb híján „hasonmásnak”, az ember „hasonmá­sának”.
Az idéző­je­let azért teszem ki, ha a „hasonmásról” beszélek, mert más értelemben használom a ha­sonmás szót, mint az ér­telmező szótárak – „olyan személy, aki feltűnő­en, a megtévesztésig hasonlít vala­kire” –, az én értelmezé­semben a „hasonmás” az, „akinek a lelke megsem­mi­sült”. De hozzáfűzöm: na­­gyon ritkán a „hasonmás” lelke csak tetszhalott állapotban van, s ebből feléledhet. E feléledésről ennyit mondok itt még el: csak egészen rendkívüli körül­mények között következhet be. He­roikus tett vállalásával egy újabb drámai helyzetben. De ez új lehetőség rendsze­rint nem jön el. Eljö­vetele aligha következik be Isten különleges kegyelme nélkül.
Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a „hasonmás” létét, a létezésével összefüggő kér­déskört a mi korunk embereinek többsége nem létezőnek tekinti, és talán azért riadnak vissza filo­zófusaink és teológusaink a tárgyalá­sától, mert a „hasonmás” létezésének beisme­rése összeegyez­tet­hetet­len azzal a leghamisabb, de megdönthetetlen premisszá­val, hogy min­den ember egyenlő. (E hamis premisszával szembefor­dulni nem lehet, hisz erre épül többek között az általános választójog. Ha pedig valaki azt mondaná, hogy a választójog csak azt illeti meg, aki megőrizte em­beri minőségét, annak joggal válaszolnának azon kérdés felve­tésével, hogy ki illetékes különválasztani az embe­re­ket és a „ha­son­má­sokat”.)
Mielőtt folytatnám fejtegetésemet, megjegyzem, hogy valójában semmi rend­kí­vülit nem tettem a „hasonmás” fogalmának a bevezeté­sével, hisz maga a fo­ga­lom – megnevezetlenül – tulaj­donképpen min­den ember tudatában jelen van. Mily gyak­ran utal rá minden aggódó ember, például ilyképpen: „Csak ne csalódnék ben­ne!” (Házastársban, üzlettársban, barátban stb.) Másképpen fogal­mazva: „Csak az le­gyen, akinek látszik és ne valaki vagy valami más.” Azaz „hasonmás”.
Igen, a „hasonmásoktól” retteg minden jövőjét féltő ember. És ok­kal: a „ha­son­más” hazudik politikusként, szerelmesként, ő képes áru­lásra, ő csapja be üz­letem­berként az ügyfelét, kereskedőként a vevőjét, ő építi az időnap előtt összeomló háza­kat, ő gyilkol megfon­toltan és nem utolsó sorban ő tekinti jó üzletnek a háborút stb.
De nem elég ennyit mondani róla. Folytatom azzal, ami a legdöb­benetesebb: a hasonmás fel is fogja, hogy hasonmás lett.
Abban a pillanatban még nem fogja fel, amikor rájön, hogy olyan bűnt követett el,  amelyet Isten nem bocsáthat meg, de abban a pillanatban már igen, amikor képessé válik elhitetni önmagával, hogy Istennel szembe­fordulva is lehet élni. (Lehet élni Istennel szembefordulva, de nem az embernek, hanem a „hason­másnak”.)
A „hasonmás” nemcsak bűnt követ el, de képtelen a valódi bűn­bá­natra. Ha temp­lomba jár, természetesen képmutatásból teszi. A „ha­sonmásnak” a szeretete is egy­fajta képmutatás, hisz képes szeretni, de nem önzetlenül. (Egyébként nincs teljesen tudatában annak, hogy szeretete látszat-szeretet: rendszerint az téveszti meg, hogy képes örülni családja és környezete más tagjai sikerének, előme­netelének. Ez öröm­ről azonban nem nehéz kimutatni, hogy hasonló ahhoz, amit pl. egy üzletember a jó befektetés biztos reményében érez.)
A „hasonmás” előbb igen terhesnek érzi bukott voltát, aztán egyre kevésbé érzi ter­­hesnek, de teljesen sohasem nyugszik meg.
Utolsó reménysége azért van. A „hasonmásoknak” nem mindegyike ateista (ha el is képes hitetni magával, hogy az), mint ahogy az ateista sem feltétlenül válik „hasonmássá”. De a „hasonmás” az a lény, aki reménysugárnak tekinti az ateiz­must. Hisz felfogja, hogy az ateizmus éppen őt lenne hi­vatott igazolni.
Hozzáteszem fentiekhez: ha valaki felfogta, hogy „hasonmás” lett, és a hason­más-létet el tudja viselni, akkor számára többé semmi sem azonos azzal, ami. A bűn többé nem bűn, a legrosszabb üzlet, minden idők leg­rosszabb üzlete (az Örökkévaló­ságról lemond a percért, azaz az Énre, az Égi Énre, Időtlen Énre nincs tekintettel, hanem csak az énre, azaz az Élet helyett az életet választja) már nem legrosszabb üzlet, hisz az örökkévalóság a „hasonmás” számára már maga a perc. Igen, szá­má­ra már csak a perc létezik. És e percbe belesűrítene minden ha­talmat, minden él­vezetet, hisz földi önmagán kívül többé semmire sem tud tekintettel lenni. Ezért siet, ezért mohó, ezért gátlástalan, ezért gázol át minde­nen és mindenkin.
Következzék a legsúlyosabb kérdés.
Nem biztos, hogy egy akármennyire igényes interjúban fel kellene vetnünk a „hasonmás” létezésével összefüggő legkellemetlenebb kérdést, ha vitatandó csak a „hasonmás” léte vagy nem léte volna… De fel kell vetnünk ama leg­kellemetlenebb kérdést, mégpedig ép­pen a szakralitás, a beavatás kérdéseivel összefüggésben, fel kell vetnünk, mert különös a szak­rális királyság leg­nagyobb ellenségének, a sátánnak és a „hasonmásnak” a viszonya.
Vagy talán nem is különös ez a viszony? Hisz csak arról van szó, hogy kiüresített földi énjét a „hasonmás” szinte felkínálja a sátán­nak. Másképpen kifejezve: a „ha­sonmás” nem ren­delkezik a leg­fon­tosabb emberi képességgel: nem tud szembe­fordulni a sátánnal, és talán nem is akar, mert ő a sátánnal együttműködve válik iga­zán erős­sé, hatalmas­sá. A sátán tehát őt könnyedén megszállhatja.
Ha a sátán él a lehetőséggel, és beleköltözik, a „hasonmás” sátán meg­szállta lénnyé válik, és ez esetben – megint jobb kifejezés híján – „megszállt hason­másnak” nevezhetjük. A „megszállt hasonmások” az­tán nagy úrrá válhatnak itt a Földön. Könnyűszerrel, hisz hatal­muk a sátán hatalma, ügyességük a sátán ügyessége, célja­ik a sátán céljai. És legszívesebben passiójátékot rendez­nek. Passiójáté­kot, mert csak a legigazabb, a legártatlanabb keresztre feszítése elégíti ki őket. Passiójátékuk szenvedő alanya lehetett, tudjuk, maga a meg­­testesült Isten, de lehet Isten által szeretett ember, lehet Isten által szeretett nép.
Az Úr Jézus azt mondja, hogy aki nem ismeri meg általa az igaz­ságot, ellenáll az igazság megismerésének, hogy életmódján ne kelljen változtatnia, nem vállalja, hogy szabaddá váljék az igazság megisme­rése által, az a szolga, az a „hasonmás”, mégpedig megszállt „hason­más”, akinek az „atyja” a sátán. Büntetése: „megízleli az örök halált.”
Arról szól bizony az Evangélium, hogy a „hasonmás” halála teljes, mert lelke sem halhatatlan. Ez a nagy különbség ember és „hason­más” között, sokkal lénye­gesebb kü­lönbség, mint az, ami abból követ­kezik, hogy a „hasonmás” gát­lástalan önérvé­nyesítő, másokon lelki­fur­dalás nélkül átgázoló élőlény.
Sokféle megközelítésben mutathatnám be, miképpen szaporodnak a „hasonmá­sok”, de elsősorban azt kell megállapítanom, hogy dik­ta­túrák, megszállások után azért nehéz a helyreállítás, mert a „hasonmá­sok” leginkább éppen a diktatúrák, meg­szállások alatt szaporodnak el.
És fel kell hívnom a figyelmet arra is, hogy két – tulajdonképpen egymásnak ellentmondó – súlyos kérdéssel mindenképpen szembe kell néznie annak, aki a „ha­sonmás” kérdését fel meri vetni.
a/ Ember embertársáról csak nagyon ritkán, kivételes helyzetben állapíthatja meg, hogy „hasonmás”.
Feltételezhetnénk pedig, hogy – a történelmi távlatnak köszönhető­en – néhány sátán által megszállt „hasonmás” életét és tevékenységét elég jól ismerjük. Sokat fel is sorolhatnánk közülük, hiszen „hason­más” minden valóban machiavellista világi uralkodó és egyházfő. A XX. század sok nagy személyiségét megnevezhetnénk, a világháborúk és Trianon elő­készítőit elsősorban, de nem biztos, hogy nem téved­nénk. Már az is gyakran elbizonytalaníthatja a kérdés tanulmányo­zó­ját, hogy nehéz megkülönböztetni az őrültet (többek között a para­noiást) a sátán által megszállt „hason­mástól”, de néha még az idealis­tát is nehéz a „megszállt hason­mástól” meg­különböztetni.
Nem könnyű tehát teljes bizonyossággal felismerni a „hasonmást”. Az aggódó ember megérezheti, megsejtheti, hogy ki az (a magánéle­tében, valamint a közéletben egyaránt), védekezhet ellene, menekülhet előle, de nem nyilváníthatja ki róla, hogy „hasonmás”. Mert könnyű tévednie.
A történelmi tapasztalat is arra kötelezi a mai embert, hogy e kér­désben legyen óvatos. Mert voltak olyan évszázadok a mi második évezredünkben is, amikor meg­hirdették a „hasonmások” elleni hábo­rút (eretneknek, sátán cimborájának, boszor­kánynak stb. nevez­ték a „megszállt hasonmás”-gyanúsokat), de nemcsak azt álla­píthatjuk meg, hogy sok esetben ártatlanokat égettek meg a valódi „hasonmá­sok” he­lyett, hanem azt is, hogy a „hasonmás”-üldözők közé szépen befura­kodtak a legü­gyesebb „hasonmások”.
b/ A másik kérdés, amivel szembe kell néznünk:  tiszteletben tart­juk, hogy ember embertársáról nem állapíthatja meg tel­jes bizonyos­ság­gal, hogy „hasonmás”, de az emberiség törté­nelme nem érthető meg, ha nem számolunk a „hasonmások” létezé­sével. A világtör­téne­lem több hatalmas drámáját készítették elő, majd irányí­tották ugya­nazon dráma kibontakozását „megszállt hasonmá­sok”, s e drámá­kat soha nem értenénk meg, ha nem vennénk tudo­másul, hogy a „meg­szállt hasonmások” bizony létezhetnek. Például az 1849-ben történ­teket sem érthetnénk meg. Gondoljunk most csak arra, hogy az Ara­don kivégzett mártírokat a valódi bűnösök (Schwarzenberg és társai) helyett végeztetik ki a drámai helyzet „ha­sonmás”-szereplői.
De Trianont sem érthetnénk meg. Az elmúlt évszázad legsötétebb titkát. Miért felfoghatatlan Trianon? Trianon rejtélyeiben és a Tria­nonnal össze­füg­gő kérdések­ben a leg­gyakrabban előforduló ellent­mon­dás nem más, mint az, hogy a leg­hata­l­masabbak, sőt a leg­oko­sabbak is a legostobábbak módjára visel­kednek.
Trianon tudatos szem­befordulás Istennel, és nincs is hiteles magya­rázata, ha ezt nem vesszük tekintetbe. De ha tekintetbe vesszük, ak­kor fel kell tennünk még azt a kérdést is, hogy miképpen lehet annyira hülye egy emberi elmével bíró lény, hogy tudatosan megta­gadja Istent, önként lemondván így az örökkévalóságról…

 


KkF: „Mátyás: Pontosítom kérdésemet: azért lettem király tizenöt éves koromban, mert a Duna befagyott, vagy azért fagyott be a Duna, hogy király lehessek…
Vitéz: Természetesen azért fagyott be a Duna, hogy király lehess.
Mátyás (vidáman): Köszönöm a válaszod, érsek atya… és remélem, hogy uralkodásom igazolni fogja válaszod helyességét.” [5] (Magyarországnak fényes tüköre – Hunyadi Mátyás)
Arra lennék kíváncsi, hogy Te most, a huszonegyedik század elején miként ítéled meg Mátyás király uralkodását? Mennyit kellett foglalkoznod vele, s mi módon, hogy egy közel százoldalas drámában megalkothasd a karakterét?

 

KI: Hogyan ítélem meg ma Mátyás királyunk uralkodását?
Mindenekelőtt megpróbálom én is megfejteni egy rejtélyes vers legrejtélyesebb sorait. A következőket:
„Pusztuljunk, ha a többiek is, belenyugszik a fajtánk / abba, amit közösen oszt ki az égi parancs. / Sőt, ha magunk, hunnok vezekelhetnénk a világért, / lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!”
E rejtélyes sorokat, amelyek ma már valóban megfejthetetlennek tűnnek, s talán azért, mert Csezmicei János pécsi püspök (költői, azaz ismertebb nevén: Janus Pannonius) eléggé önkényesen illeszti be Az árvíz című költeményébe.
Vagy mégsem megfejthetetlenek e rejtélyes sorok?
Megfejthetők, ha megismerkedünk mindazzal, amit a magyar mitológia, a magyar szerves műveltség, az archaikus népmese, az archaikus imádságaink, legendáink, regösénekeink, régi templomaink freskói, a keresztény magyar misztika, a magyar múlt magasztos emlékeit tudatosan, kevésbé tudatosan vagy önkéntelenül magába szívó magyar irodalom, elsősorban a magyar költészet és nem utolsósorban a Szent Korona eszméje a ma és a jövendő számára is átmentett.
Ismerjük meg mindazonáltal Janus Pannonius rejtélyes verse keletkezésének a körülményeit is.
E verssorokat mintha éppen azért illesztette volna be Janus Pannonius Az árvíz című versébe, hogy megindokolja, miért lázadtak fel Mátyás király ellen éppen ők, a király legközelebbi barátai, a legmegbecsültebbek, a legérdemesebbek… Éppen ők, Vitéz János esztergomi érsek és Csezmicei János pécsi püspök?
Miért lázadtak fel? Mátyás akkor, a lázadás előkészítésének idején éppen a nyugati hadjáratra készült. Meg akarta akadályozni a nyugati hadjáratot a két főpap? Nem tudhatjuk teljes bizonyossággal.
Mátyás nyugati hadjárata értelmét legalább képesek vagyunk felfogni? Nem, erre sem vagyunk képesek. Nem vagyunk rá képesek, mert fel sem tudjuk már fogni Mátyás korát.
Az itáliai tudós férfiak miért éppen az ő udvarában gyülekeztek? Hogy tengődjenek nyomorult haszontalanként a költségén? Nem inkább azért, mert rádöbbentek, hogy Mátyás kivételével a keresztény fejedelmek már nem törődnek Isten akaratával, s legfőbb uralkodói céljuk nem több, mint a hatalom megtartása és növelése? Mert azt tapasztalták, hogy farizeus fejedelmekkel, királyokkal van tele Itália és Európa egész nyugati része? Azért jöttek Mátyás udvarába, hogy kiheverjék a többi európai udvarban szerzett csalódásaikat? Azért jöttek, hogy értelme legyen az életüknek?
Vagy talán azért jöttek, hogy lebeszéljék Mátyást a nyugati hadjárat vállalásáról?
Mátyás pedig miért nem törődött inkább a török veszedelemmel?
Törődött ő a török veszedelemmel, hitt is abban, hogy meg fogja törni a török erejét, mégpedig véglegesen. Hitt abban, hogy az utolsó keresztény falut is felszabadítja. De tudta azt is, hogy nagy terve végrehajtására egyelőre gyenge. Egyedül gyenge. Tudta, hogy egyedül a török birodalom szívéig nem tud eljutni, a keresztény Európa szívéig viszont igen. Aztán Bécsen, Frankfurton, majd Rómán keresztül az út éppen Konstantinápolyig vezet…
És mit tudott még? Azt is figyelembe vette, hogy a keresztény hadak akkor lesznek képesek méltóképpen megküzdeni a mohamedán török birodalom hadaival, ha a keresztény világ nemcsak egyesült erővel harcol, de meg is tisztul.
Arra is gondolt, hogy bárcsak ne lenne szükség a keresztény világ megigazulásához az ő fegyverei fenyegetésére. Bárcsak ne kellene többé Istennek földi királyt ostorként használnia. (Mint régen Attilát.)
De aztán egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy nincs más megoldás: vállalnia kell, hogy német-római császárrá koronázzák, mégpedig Frankfurtban, majd azt is vállalnia kell, hogy az egész keresztény világ fejedelmévé, mégpedig Rómában.
Miben reménykedett? Miért hitte, hogy Nyugat-Európa szeretettel fogadja? Így gondolkozott: ha minden templom minden papja bejelenti, hogy a forma üressé vált és meg kell tölteni tartalommal, visszafordulván a legbecsesebb keresztény hagyományokhoz, akkor a keresztény ember még magához térhet. És ha magához tért, ha ismét fogékonnyá vált, akkor várja, hogy a valódi király megjelenjen. És felismeri a királyt, mert visszanyerte a valódi király és az álkirály megkülönböztetésének a képességét. És hagyja, hogy a valódi király visszavezesse őt Istenhez.
Volt-e Mátyásnak a nagy küldetéshez méltó önbizalma?
Olvassunk csak bele a IV. Sixtus pápának Veglia ügyében megfo­gal­mazott, 1480. május 30-án kelt levelébe:
„Nem győzök csodálkozni Szentséged hiszékenységén; a másik fél vélemé­nyét meg sem hallgatva lépre megy az első rábeszélő szóra ahelyett, hogy mindkét fél ér­veinek mérlegelése után döntené el, mi hát az igazság. (…) Ha nem nekik volna tel­jesen elkötelezve, soha­sem írt volna Szentséged ilyesmit, nem is hitte volna el ilyen könnyedén, hogy a sziget joga, amelyet számos meggyőző okirat csatol – láthatta Szentséged! – országunk Szent Koronájához, a velenceieket illetheti; még dicséri is józanságomat, amiért a sziget jogát nekik, akik csak bitorlók, átengedem.  (…)
Bizony fájdalom, Szentséges Atyám, hogy cserbenhagyva bennün­ket idáig sod­ródott; bár elsőként tapasztalta a törökkel szövetkező velenceiek hűtlenségét, mégis a szövetségüket keresi. (…) A törökök csatlósaival, a velenceiekkel kötött szövetség megmutatja egyébként azt is, mennyit remélhet a kereszténység az Apostoli Szentszéktől.”
Aki így ír IV. Sixtus pápának, annak bizony nemcsak önbizalma le­hetett, hanem hatalmas tekintélye is.
Fogas kérdés az is, hogy miképpen juthatott egyáltalán eszébe a magyarság megváltói küldetéséről írni a pécsi püspöknek oly időpontban, amikor Magyarország talán éppen a legerősebb a keresztény világ országai közül?
Nem nehéz felfogni, hogy Mátyásra nem gyakorolt sorsfordító hatást a versbe fogalmazott jóslat, sem akkor, sem a következő években.
A későbbi években pedig inkább száz másik versnek az ő legyőzhetetlenségéről szóló sorai hatottak rá? És másik százé, amelyek arról szólnak, hogy nem uralkodott még király a Földön, akit Isten hatalmasabb szeretettel fogadott kegyelmébe, mint őt? Vagy az olyan méltatások, amilyent Ludovico Carbone írt?
„Bárcsak gyorsan elérkezne a nap, melyen Mátyást római királynak és császárnak látjuk! Ugyanis így kívánják ezt apja, valamint saját érdemei. És ahogyan tudjuk, hogy Mátyás apostoli sorsra jutott, úgy a másik Mátyásról is szabad nekünk remélni, hogy egyszer majd császári sorsra jut. Ha ez megvalósul, úgy, ahogy reméljük, ó, micsoda beszédet mondok majd akkor Mátyás császárnak, mikor Itáliába fog utazni a koronázás miatt! Akkor majd minden ember megérti az én magyarok iránti szeretetemet!”
De nemcsak a nagy király küldetéstudatáról kellene most szólnom, hanem a rejtélyes elbizonytalanodásairól is. De ha Mátyás király sokszor elbizonytalanodott, akkor miért… Elbi­zony­talanodhatott, mert rádöbbent: a nyugati ke­resztény vi­lá­got talán már nem lehet megmenteni? Figyelte a bécsieket Bécs el­fog­la­lása után. Ők félnek tőle, és nem szeretik. Ő egy sze­rencsésebb és tehetségesebb, rátermettebb Habsburg Frigyes a sze­­mükben. Pedig minden szabadságában megerősítette a várost. De egy Frigyesnek látják. Egy sikeresebb, egy győztes Frigyes­nek, de csak egy Frigyesnek. És Bécs népe olyan, mint Nyugat-Euró­pa né­pe. Az a nagy baj, hogy már belenyugodtak ab­ba, hogy frigye­sek, fa­rizeus királyok uralkodjanak felettük. Bele­nyugodtak? Bele­szoktak, már el sem tudnak képzelni mást. Igen, az emberek már berendezkedtek a farizeus királyok uralta új rend­szer­be… Mindenki farizeussá válik, a királyok kör­nye­zete is, a ki­sebb ne­mesek is, a nép is. Itáliai hívei viszont méltóképpen erősítik Má­tyás önbizalmát biz­ta­tásukkal:  nincs más megoldás, új Attilaként kell győze­del­mesen végigvonulnia Mátyás királynak Európán, meg­vál­tó katarzis átélésére kény­szerítvén az európai népeket… Igen, a legsürgősebb most, hogy a keresztény vi­lág megigazuljon. Mind a királyi udvarokban, mind a püspöki udva­rokban megiga­zuljon, de minden keresztény hajlékban, a leg­sze­ré­nyebb hajlékban is megigazuljon! Mert az iszlám világával csak a meg­tisztult keresztény világ küzd­het meg méltókép­pen… Igen, Mátyás figyelembe vette, hogy a keresztény hadak ak­kor lesznek képe­sek megsemmisíteni az iszlám-hitűek támadó hadait, ha a keresztény világ nemcsak egy­ségesen harcol, de meg is tisztul.
Voltak bizony Mátyásnak kételyei, és nemegyszer elbizonytalanodott Bécs elfoglalása után is.
De vajon valóban nem gondolhatott ő semmi másra, mint győzedelmes hadjáratokra? Biztosan nem gondolt többé a Janus Pannonius versében megfogalmazott jövendölésre a magyar küldetéstudat megváltozásáról: megváltói küldetéssé való átváltozásáról?
Mátyás ugyan szerette volna megváltani a bűnös, egyre bűnösebb keresztény világot. De mint kora legnagyobb hadvezérének lehetett éppen az a legfőbb gondja, hogy önmagát, népét és országát megváltói áldozatnak felajánlja?
Nem tudhatjuk, de a magyar küldetéstudat Mátyás halála után néhány évtizeddel valóban úgy változott meg, ahogyan azt Janus Pannonius az árvízről szóló versében megjósolta… De ha Mátyás később felfogta, hogy nem teljesen valószínűtlen, hogy a jóslat megvalósul, akkor feltétlenül kétségbe kellett esnie? Vagy mégsem? Mert rádöbbenhetett Mátyás arra is, hogy a jóslat a megváltói küldetésről nem kétségbeesésre ad okot, hanem inkább ujjongásra? Mert ha a magyarság kiválasztottsága a legnagyobb áldozatban teljesedik is ki, abban, hogy az Úr Jézus helyett feszíttetik a Magyarok Királysága keresztre, az nem jelenthet mást, mint azt, hogy a magyarság az Ég népe lesz, mert az üdvöt csak a magyarság által érheti el az emberiség… Hatásosabb megfogalmazásban: ha a Magyar Királyság valóban az Úr Jézus helyett feszíttetik keresztre, akkor az ismételten a romlás útjára tévedt emberiség megváltása csak Magyarország feltámadása által következhet be… Képessé válhatott Mátyás király így megbarátkozni a megváltói küldetés gondolatával, mindazonáltal a legközelebbi trónbeszédében bizonyára határozottan szólt arról, hogy folytatja a hadjáratot. Érvei természetesen valódi érvek voltak: ha folytatja a nyugati hadjáratot, akkor a keresztény világot védi. Mert ha nem tisztul meg a keresztény világ, akkor előbb-utóbb elpusztul. Bizonnyal Isten is veszni hagyja, ha nem tisztul meg. Megsemmisíti önmagát a keresztény világ! Igen, ha ő, I. Mátyás magyar király nem tisztítja meg a keresztény világot, azaz ha nem vet gátat a kereszténység „humanizálásának”, Isten ellen fordulásának: istentelenülésének, akkor a keresztény világ elpusztítja önmagát!… De ha Isten valóban azt a megváltói küldetést szánta a magyarságnak, amelyről Janus Pannonius jóslata szól, hát akkor legyen meg az Isten akarata…
Valóban bizonyos, hogy méltóképpen számolt Mátyás király azzal a lehetőséggel is, hogy a régi küldetés helyett a magyarságnak vállalnia kell a megváltói áldo­za­tot. Ha az ő király­ságát, az utolsó valódi, azaz szakrális királyságot Isten keresztre szánja, akkor nem egye­sül a keresztény világ a török ellen, hanem martaléka lesz a szét­húzásnak, hitetlen­ségnek, keresztény farizeus­ságnak. És más súlyo­sabbnál sú­lyosabb következményei lesznek… És a kedvezőtlen válto­zásokra meg kell adnia a méltó választ.
Ezért lát ekkor Mátyás munkához a törvényhozó hatalom része­se­ként is, mégpe­dig lázas igyekezettel. És döbbenetes, már-már felfog­hatatlan, hogy mire készteti Mátyás ekkor az or­szággyűlést, milyen törvények megal­ko­tására!
Nagy jelentősége volt bizony már annak is, hogy Mátyás hagyta, hogy elvegyék tőle a nádor kinevezé­sének jogát: hogy sugal­mazta a törvénycikket, mely szerint a ná­dor többé nem kinevezendő, hanem vá­lasztandó, mégpedig az országgyűlés által. De „eltűrte” azt is, hogy a rendek által választott nádor kezében rendkívül nagy ha­ta­­lom össz­pon­­tosuljon. Nem marad el jelentőségben mind­ezek mögött az or­szág­gyűlés és a vármegyei közgyűlés hatáskörének a bővítése. Az 1486. évi dekré­tum 60. tör­vénycik­kének bizony felmérhetetlen a je­lentősége. E törvénycikkben a várme­gyei ispánok, illetve alispánok kine­vezéséről és beiktatásá­ról van szó, azaz­hogy sokkal többről. Tör­vényerőre emelkedett, hogy a főispán többé nem választhat ki bárkit alispán­nak, ha­nem csak az il­lető vármegyéből valamely jeles férfiút, de aki nem a király előtt tesz esküt, mint a főispán, hanem a vár­megye közgyű­lése előtt. És ezzel megszületik a vármegyei önkormányzat!
A Má­tyás ki­rály ko­rá­ban visszafordíthatatlanná vált az a folyamat is, amely során a Szent Korona a szakrális király jogutódjává, a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanyává vált. Mintha Mátyás számára nagyon fontos lett volna, hogy méltatlan utódai vagy bárki a jövendő méltatlan tiszt­ségviselői közül ne tudjanak visszaélni a hatalmukkal: ezért a Szent Ko­ro­nát mint jogi személyt a ha­ta­lom tel­jes­sé­ge il­le­sse, tag­ja­i­nak egyi­ke sem – se a ki­rály, se  nem­zet, és senki se a nemzet képviseletében –, bizony egyikük se  tör­hessen a Szent Korona egész ha­ta­lmára, az­az telj­ha­ta­lom­ra.
Meghatározhatta volna a Szent Korona a ma­gyar politikai életet a vármegyei önkormányzat nélkül a Mátyás utáni nehéz évszázadokban? Bizonnyal nem.
Mátyás király szerepe a törvényhozásban éppen azért példátlan, mert az ő kez­­de­mé­nye­zé­sé­re az or­szág­gyű­lé­s olyan tör­vé­nye­ket fo­gad­ el, ame­lyek a súlyos drámai hely­zetbe jutó ma­gyar nem­zet fenn­ma­ra­dá­sá­nak köz­jo­gi ga­ran­ci­á­i.
Feltehetem így is a kérdést: tulajdonképpen azoknak a tör­vé­nyek­nek a megalko­tását kényszeríti ki Mátyás, amelyek segítségével a királysága túlélheti a keresztre fe­szítést? Ami bizonyos: Mátyás mint király felfoghatatlan céltudatossággal küzdött a királyi hatalom gyön­gítéséért, s ha más alapján nem tehetnénk, akkor ennek alapján feltéte­lezhetnénk, hogy Isten akaratát teljesítvén készítette fel a magyar nemzetet a nehéz jövendőre. Igen, Isten akaratát tel­jesítvén – azaz szakrális király­ként.  Szak­rális királyként, aki nem győz­het? Akivel közli az Ég, hogy Országa keresztre fe­szít­tetik? Miféle összefüggés lehet ily drámai helyzetben külde­tés­tudat és közjog kö­zött? – kérdezem ismételten. – Megváltói áldozat­válla­lássá, megváltói kivá­lasz­tottság-tu­dat­tá átváltozó küldetéstudat és közjogi változások között…
Mátyás ha valóban belenyugodott abba, hogy a régi magyar kül­detést a megváltói áldozat ­válla­lása váltja fel, akkor megnyugvásához bizonnyal nagy mértékben hoz­zá­járult az abban való hite, hogy min­dig lesz méltó utódja: a Szent Korona.
(Az is eszembe jut most, hogy másfél évtizede, Hunyadi Mátyás királlyá koro­názásának 550. évfor­dulóján azt ünnepelték tanulmányaikban elég sokan „hivatalos tudósaink” közül, hogy Mátyás sikerrel alkalmazkodott a nyu­gat-európai divat­hoz…
Miképpen állíthatták e képtelenséget?! Mátyás alkalmazkodott volna ahhoz a nyu­­gat-európai divatos irányzathoz, amely előkészítette a mai neoliberális ideológia, romboló ideológia győzelmének az előfeltételeit, az a Mátyás, aki egyesíteni akarta a keresztény világ konzervatívjait?! Az a Mátyás, aki helyre akarta tolni a „kizökkent időt”?)

 


KkF: „… a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya a Szent Korona, természetesen. A mi hitünk miben megingathatatlanabb, mint ebben? S a Habsburg-házi magyar királyok? Úgy viselkednek, mint akik beletörődtek, hogy nem törhetnek abba a magasságba, ahol a Szent Korona mint közjogi absztrakció áll? [6] (A kiválasztott)
A magyar történelem egyik fényes korszakát, melyet Báthory István nevével kötünk össze, történelemkönyvekből sokan ismerhetik. A Szent Korona-tanról a múlt század közepétől alig-alig hallunk. Többszáz oldalas köteted jelent meg róla, s nemsokára megjelenik egy kiegészített változat is. Tudom, nehéz egy interjú keretein belül összefoglalni a lényegét, mégis kérlek, hogy tégy egy kísérletet.

 

KI: Négy nagyon fontos kérdésről nagyon röviden beszélnem kell, hogy interjúnk olvasói megértsék és ne félreértsük a valóban nagyon bonyolult rejtélyeit a Szent Korona-eszme kérdésköreinek.
1/ a Szent Korona rejtélyes hatalma  kia­lakulásának legfontosabb kérdése
2/ miért olyan felfoghatatlan a Szent Korona misztériuma
3/ a Szent Korona miképpen lehetett, illetve lehet a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya
4/ mi a titka annak, hogy a Magyar Királyság a Szent Korona-eszmének köszönhetően  a közjogi küzdelmek színterén mindig győzött a Habsburg-kor évszázadaiban?
Az első tehát: miképpen alakulhatott ki a Szent Korona rejtélyes hatalma?
A válaszomban legfontosabb annak megvilágosítása, miképpen tudták felfogni a nagy magyar politikusok a késő kö­zépkor­ban, hogy a magyarság számára semmi sem fon­to­sabb, mint annak elfo­gadta­tása, hogy a magyar közjogban a király rangban és hatás­körben ne első, hanem második személy legyen, azaz annak elfogadtatása, hogy a királynak felettese legyen, a Szent Korona – jogi személyként, a ma­gyar államhata­lom legmagasabb rangú alanyaként? Könnyű meg­­ér­teni eleinket, ha azt is tudjuk, hogy az ő tudatukban e kérdés mi­képpen jelentkezett. Leglé­nyegesebbnek azt tart­hatjuk, hogy ők azért ragaszkodtak ahhoz, hogy a régi idők szakrális kirá­lyának a jog­utódja a Szent Korona le­gyen, mert még értették, érezték, hogy mekkora a kü­lönbség a szak­rális király és a minden szakrálistól men­tes ki­rály között, s hogy min­den bizonnyal semmi sem volt számukra elret­tentőbb, mint az, hogy a késő közép­korban
beköszöntő új kor királyai már nem elég­szenek meg az országlakos Isten irán­ti hűsé­gével, hisz nem tekintik, nem is tekinthetik magukat már Isten akarata közve­títőjének, Hídnak orszá­guk és az Ég között, és ezért jobban ragasz­kodnak a hatalomhoz, mint bármelyik szakrális király, s hatal­muk erő­sítése érdekében a hűsé­ge­seket szolgákkal helyettesítik.
Ámde a változásokkal együtt megjelenő nagy veszélyek felismerése csak erősí­tette a magyar nemzet méltó képviselői elhatározását, hogy „az elrejtőzött, sehol már fel nem található” szakrális király fel­ségjogait (teljhatalmát) az „el nem rejtőzött, jelen­levő” és tisztelve tisztelt szakrális személyre, a Szent Koronára ruházzák át.
Hogy ennek jelentőségét felfoghassuk, válaszolnunk kell a követ­ke­ző kérdésre is:
Az a korai, szakrálisnak nevezhető társada­lom, amelynek alapja a hűség és amelyben a Föld tulajdonképpen Isten tulaj­dona, és a hata­lommal (sem a politikusi, sem a birtokosi hatalommal) gyakor­latilag nem is lehetett visszaélni, meddig tartott? Nem azonos időpontban ért véget a különböző földrészeken és egyazon földrész különböző orszá­gaiban sem… Mivelhogy a hűség (a csak Istent megillető hűség) a szakrá­lis királyságnak az alapja, Magyarországon a késő középkor elejéig tartott volna a szakralitás meghatározta életmód, ha a Szent Korona nem menti át a követ­kező évszázadokra.
Lássuk mindezt részletesebben:
A tulajdonhoz való viszony akkor változik meg, amikor a valódi hűség (az Istent megillető) hű­bér­úrnak (mint királynak, mint arisztokratának stb.) járó hűséggé silá­nyul. A hűségesek egy része megmarad ugyan szabadnak, de szabad­ságát oklevél, illetve szerződés biztosítja, s a nemes ettől kezd­ve szi­nonimája ugyan a szabadnak, de már nem szinonimája a hűségesnek.
Az átalakulás egyik szembetűnő velejárója, hogy a királyi ud­va­rokba költözik be a „legkártékonyabb” félelem. Ebben persze semmi meg­lepő nincs, hiszen az ural­kodók e korszakban már rend­szerint visszaélnek a hatalmukkal. A félelem aztán ter­mé­szetesen el­üldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot. És „kizökken az idő”.
Hogy az európai keresztény világ uralkodói (királyai, fejedelmei, főpapjai, főhi­va­tal­nokai) meddig jutnak a züllés útján, megtudhatjuk Machia­vellit olvasva. Az ő fejedelme már nem törődik Isten aka­ra­tával, s legfőbb uralkodói célja eléggé szé­gyen­letes, mert nem más, mint a hatalom megtartása. Így van ez a „kizökkent időben”.
„Kizökkent idő” annyit jelent, hogy az éltető hagyomá­nyok eltűnnek, a szakrális hagyományo­kat semmibe veszik. (A „kizökkent idő” állandósult szókapcsolatot termé­szetesen Shakespeare Hamletjéből vettem át. Nem véletlenül, hisz ugyanazt fejezi ki, amit sokan megpróbáltak kifejezni az ő korában is, előbb is, később is, ma is, de az övé a leghitelesebb és legerőteljesebb.) A megbízható szakrális hie­rarchiát – melyben a beavatás mi­nősége számított – felváltja a megbízhatatlan, ellenőriz­hetetlen hi­va­talos hierarchia.
Felhívom itt a figyelmet arra is, hogy már Dante Alighieri megírta az Isteni színjátékban – mégpedig hitelesen és hatásosan –, hogy mi vár az európai keresztény világra a „kizökkent időben”. Dante vészkiáltására minden öntudatos európai nemzet megpróbál válaszolni. Megkezdődik a küzdelem a legveszedelmesebb uralkodói törekvéseket ellensúlyozni képes alkotmányért. De a nagy kihívásra a magyar válasz a legméltóbb. A magyar válasz a Szent Korona-eszme. A magyar társadalom méltóképpen megbecsülvén a szerves jogfejlődés eredményeit, a Szent Korona által ragaszkodni tudott a magasabb rendű hagyományhoz, amelynek lényege Isten akaratának komolyan vétele, a küldetéstudat komolyan vétele, a szakrális komolyan vétele. Azt vegyük itt tekintetbe, hogy éppen azáltal, hogy a Szent Korona lett a szakrális fejedelem jogutódja, a Szent Korona-eszme tulajdonképpen átmenti a későbbi korszakokba a szakrális királyság korának legfontosabb hagyományait. A Szent Korona-eszmének talán ez a legnagyobb érdeme.
A  legnagyobb rejtélye pedig az, hogy a királyi hatalmat korlátozó Szent Korona eszmének a kialakításáért a legnagyobb magyar királyok küzdöttek a legeredményesebben. (A legismertebbek: II. Endre, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás.) Miért tették? Hogy történhetett ez meg? A magyarázat: szakrális királyok voltak, beavatott királyok.
A második: miért olyan felfoghatatlan a Szent Korona misztériuma?
A Szent Ko­ro­na védelmező hatalmát a Szent Korona országainak lakói (magyarok és nem magyarok, magyarországiak és társult országok, illetve városok lakói) évszá­zadokon át megkér­dője­lezhetetlennek, hatálytalanít­hatat­lannak tekintették, de nemcsak azért, mert tudatában voltak annak, hogy mit köszönhetnek a Szent Korona eszméjének, ha­nem azért is, mert lenyűgözte őket magának a Szent Koro­nának a na­gyon is bo­nyo­lult sze­mé­lyi­sé­ge.
Úgy beszélnek év­szá­za­do­kon a Szent Ko­ro­na tu­laj­don­sá­ga­i­ról: meg­­tév­esz­the­tet­len­sé­gé­ről, nagy­lel­kű­sé­gé­ről vagy ép­pen szi­go­rú­sá­gá­ról, va­la­mint a Szent Ko­ro­na aka­ra­tá­ról, mintha mi sem lenne számukra természetesebb, mint az, hogy a Szent Korona a Magyar Királyságban az államhatalom legmagasabb rangú alanya – Eget és földet összekötő élő személyiségként.
Trau dal­má­ci­ai vá­ros ve­ze­tői 1387-ben mint leg­ne­me­sebb, de szen­ve­dő sze­mély­ről ír­nak a Szent Ko­ro­ná­ról a ve­len­cei köz­tár­sa­ság­nak írott le­ve­lük­ben.
A raguzai ta­nács is úgy ír 1450-ben a Szent Ko­ro­ná­ról (meg­kü­lön­böz­tet­ve Ma­gyar­or­szág­tól is), mint­ha sze­mély­nek te­kin­te­nék.
A raguzaiak a XV. szá­zad kö­ze­pén a Szent Ko­ro­na ke­gyes­sé­gé­ről is ír­nak – és nem más­nak ír­nak le­ve­let er­ről, mint a ma­gyar ki­rály­nak:
„Meg­kap­tuk a le­ve­let,  amely  ál­tal ke­gyes ko­ro­ná­tok ke­gyes volt ve­lünk kö­zöl­ni… ” Ugyan­ők ír­nak a Szent Ko­ro­na pa­ran­csa­i­ról is.
Éberen figyelték a Szent Korona országainak lakói, hogy méltóképpen érvé­nye­sül-e  a Szent Ko­ro­na aka­ra­ta,  és vigyázó tekintetüket bizony nem is lehetett meg­té­veszteni, hiszen a Szent Korona akarata érvényesülését el­ső­sor­ban a Szent Korona közjogi tana, valamint a Szent­korona-eszme boltozatát szilárd oszlo­pokként tartó törvények (az or­szág­gyű­lé­sen ho­zott és a ki­rály ál­tal szen­te­sí­tett tör­vé­nyek) bizto­sították,  és megnyugvással töltötte el őket, hogy a Szent Korona leg­főbb akarata nem más, mint az, hogy a tör­vény­ho­zó és a vég­re­haj­tó ha­ta­lom valóságosan, ellen­őrizhetően meg­osz­tott legyen a ki­rály és az országlakosok között, és  bizony  va­la­hány­szor a ki­rály ab­szo­lút ha­ta­lom­ra tört, az országlakosok méltó képviselői nem késlekedtek őt figyelmeztetni, hogy szem­be­for­dult a Szent Ko­ro­­na aka­ra­tá­val. (S e figyelmeztetést rendszerint méltó ellenszegülés tette hatásossá.)
Rátérve a Szent Korona misztériumának bonyolultabb kérdéseire, először is arra kell válaszolnom, hogy miért szent a Szent Korona…
Azért, mert a Szent Korona által Isten a magyarságnak szóló legfontosabb üzenetét erősíti meg. Ez a réges-régi üzenet az Igazsággal van összefüggésben. Az Élő Égi Igazságról, a legyőzhetetlenről van szó, arról, aki Isten Önvédő megnyilvánulása: az Isten akaratát érvényesítő legnagyobb Erő, legszilár­dabb Hatalom. Bün­tető vagy vé­delmező hatalom: igazságérvényesítő, illetve szere­tet­­oltalmazó. És akármennyire felfoghatatlan már a mai magyarság elég nagy része számára, a régi magyarság (akárhogyan nevezték: szkítának, óiráninak, hunnak, magyarnak stb.) még hittel hitte, hogy az Élő Égi Igazság népet választott magá­nak, aki által érvényesítheti akaratát. A magyarságot. A régi ma­gyar kül­de­téstudatban a magyarság azért az Ég népe, mert az Élő Égi Igazság akaratának méltó végre­hajtója. (Be­mu­tathatnám itt, hogy az Élő Égi Igazság mily gyakran szerepel – s mily sokféle alak­ban! – a magyar mitológiában, népme­sében és  szépirodalomban.)
A középkor öntu­datos ma­gyar­ja mindezt ily röviden fejezte ki: a Szent Koronát an­gyal hozta. (A régi ma­gyar küldetéstudat központi kérdése tehát az, hogy a magyarság Isten által fela­datra kiválasztott nép. De jegyezzük már itt meg azt is, hogy a magyar külde­tés­tudatban nyoma sincs annak, hogy a ma­gyar egyetlen kiválasztott népe Istennek. Egyetlen nagy feladatra ki­választott – erről szól  a magyar küldetés­tudat története. És az is bi­zonyos, hogy a magyar küldetéstudatban nem szerepel sem erősza­kos ma­gyarosításnak, sem erőszakos hittérítésnek a célkitű­zése.)
Vegyük itt méltóképpen tekintetbe, hogy a Szent Korona tiszteletében milyen vál­tozás következett be a Szent Korona tanának a kialakulása után. Egyre fontosabbá vált annak tudata, hogy a Szent Korona a hajdanvolt szakrális király jogutódja. An­nak tudata, hogy a Szent Korona maga a magyar szakrális király.
Mi járult hozzá a Szent Korona misztériumának erősödéséhez az ab­ban való mély­séges hiten kívül, hogy a Szent Koronát Istentől kapta a magyar nemzet?
A tény, hogy ha­tal­mat át­ru­ház­ni csak a Szent Ko­ro­ná­val tör­té­nő ko­ro­ná­zás­sal le­he­tett.
Annak bizonyossága, hogy Magyarországot Szent István a Szűz Má­­­ria, il­letve a Nagyboldogasszony (a kettő együtt: a Magyarok Nagy­­­­­­­­­­­­asszonya) ol­talmába aján­lotta.
Mindezeken kívül az is erősítette a Szent Korona misztéri­umát, hogy a Szent Ko­ronával megkoronázott királyok közül Szent István és Szent László Istennek tetsző életükkel, uralkodásukkal kiérdemelték a szentté avatást, s hogy rend­kívüli tisztele­tük egyre mélyült az idő mú­lásával.
A misz­té­ri­u­má­val hoz­ha­tók össze­füg­gés­be természetesen a Szent Ko­­ro­­ná­ról szó­ló tör­té­ne­tek cso­dás ele­mei. A Képes Krónika szerint pél­dául nem veszhet el, s ha fennáll a veszélye elvesztésének, akkor látha­tatlanná is tud válni.
A Szent Korona misz­té­ri­u­mát nem kis mér­ték­ben gaz­da­gította az a hit is, hogy a Szent Ko­ro­na mint sze­mé­lyi­ség nem­csak jó­sá­gos cse­le­ke­de­tek­re ké­pes, ha­nem a szi­go­rú bün­te­tés­től sem ri­ad vissza. A ki­rály is sze­ret­ve vagy fél­ve tisz­te­li – ural­ko­dói ma­ga­tar­tá­sá­tól, kon­cep­ci­ó­já­tól, ter­ve­i­től füg­gő­en. Vegyük figyelembe ennek megértése érdekében I. Lipót és a Szent Ko­rona vi­szonyát. Én annak megértését tekintem legfontosabbnak, hogy a Bethlen Miklós és az erdélyi rendek álláspontját kifejező Diploma Leopol­di­num kérdésé­ben I. Lipót nem a saját, hanem ellenfelei álláspontját fo­gadja el, mégpedig félelmében. Kitől fél? A Szent Koronától. Bi­zony a Szent Ko­ro­na mindenek felettiségében, sért­he­tetlenségében va­ló hit az I. Li­pót ma­ga­tar­tá­sát is meg­ha­tá­roz­za. Beth­len Mik­lós győ­zel­mét te­hát el­ső­sor­ban azzal magyarázhatjuk, hogy a király fél szem­befor­dulni a Szent Koronával. Mi­kép­pen vál­to­zott át I. Li­pót a ma­gyar al­kot­mány, va­la­mint a Szent Ko­ro­na hí­vé­vé? Sehogyan. Ő nem vál­tozik át a Szent Korona hívévé, de rette­netesen fél Tőle. Tudván tudja, hogy a Szent Korona őt bármikor megsemmisítheti. Leg­fon­to­sabb­nak tehát min­den­kép­pen azt tart­hat­juk, hogy Li­pó­tot és Beth­len Mik­lóst szem­be­for­dí­ta­nák ér­de­ke­ik, de aka­­­ra­tuk azo­nossá vá­lik a Szent Ko­ro­na misz­té­ri­u­má­ban. (A Magyarország Szent Koronája című könyvemnek nemcsak a hatodik kiadásában, hanem a régebben megjelentekben is részle­te­sen foglal­kozom Bethlen Miklós nagy és rejtélyes közjogi küz­­del­mével.)
Ér­de­kes, hogy a Szent Ko­ro­ná­ról szó­ló egyik el­ső önál­ló írás­mű, a Ré­vay Pé­ter ko­ro­na­őr (az 1608. és 1618. évi ko­ro­ná­zá­sok egyik szer­tar­­tás­mes­te­re) val­lo­má­sos Szent­ko­ro­na-ér­té­ke­lé­se nem a Szent Ko­ro­na köz­jo­gi fo­gal­má­val fog­lal­ko­zik el­ső­sor­ban, ha­nem a misz­té­ri­u­má­val.
Tör­té­ne­ti össze­fog­la­ló­já­nak igen ér­de­kes ré­sze az, amely­ben ar­ról ír, hogy Sa­la­mon ki­rály a Szent Ko­ro­na meg­sér­té­sé­vel mi­kép­pen hív­ta ki ma­ga el­len a sor­sot.
De azt is elmeséli Révay Pé­ter, hogy I. Ulászló ki­rály „a távollevő Ko­ronát engesz­telő áldozatként” esett el a várnai csatában.
Mindezek a Szent Korona misztériumának a legkönnyebben fel­fog­ható kér­dései. Mi az, ami nehezebben érthető a mai ember szá­mára? A Szent Korona nem csak annyi, hogy a hajdanvolt szakrális király jogutódja, s így legmagasabb rangú ala­nya a ma­gyar államhata­lom­nak… Minden magyar erőfeszítés benne találja meg az értelmét: Őt erősíti, Őbenne marad meg. Benne van Szent István és Bethlen Gábor és Széche­nyi István minden próbá­jának az értéke, de minden mai magyar pró­bájának az értéke is: minden magyar vállalás értéke benne összegeződik. A Szent Korona az Ég egy darabja… Mivel érdemelte ki a magyarság Istentől? Mit vár Isten cserében a magya­roktól továbbra is?  A Szent Koronára függeszt­vén sze­müket tekinthetnek a magyar nemzet tagjai az örökkévalóságba. Azt hisszük, szentségé­ben, misztériumában min­d­az benne van, amit szentnek, misztikusnak, ti­tok­nak te­kintett a magyar nemzet esz­mélése óta. Tehát azt az egész titokzatos vilá­got lát­nunk kell, ha meg akar­juk érteni a Szent Korona titkát, ami a magyar hitvilágban, a magyar mitológiában benne van – a kezdetektől napjain­kig. Igen, a kezdetek­től napjainkig. És a Szent Korona misztériuma, szentsége a magyar keresztény életnek min­den­képpen (és felekezettől függetlenül) központi, sajátos kér­dése.
Ha a misztériuma felől közelítjük meg, akkor bizony a Szent Ko­rona a ma­gyar nemzet szent titka. A magyar nemzet fennma­radásá­nak, létének szent titka. E titkot próbáljuk megfejteni, amikor a Szent Korona misztériumával fog­lalkozunk. A Szent Korona misz­tériuma tanulmányozásának mélységes értelme van. Hiszen mi a Szent Korona e misztériumban? A Szent Korona Isten gondolata a magyar létről… A ma­gyar küldetésről.
A Szent Korona misztériumának a tartalma koronként más. De mindig az ön­védelmi ösztönnel függött össze. Sugalmazta, mit kell tennie a magyar nemzetnek a legnehezebb hely­zetek­ben.
A harmadik: milyen volt valójában a királyi hatalmat korlátozó rejtélyes hatalma a Szent Koronának?
A Szent Ko­ro­na a magyar államhatalom legmagasabb rangú ala­nya. Ő a legfőbb személyiség a magyar közjog bonyolult világában.
De e két megállapítást csak akkor nem érti félre a mi korunk magyarja, ha előbbi két mondatot kiegészítjük egy mindent megvilágosító, félreérthetetlen harmadikkal:
A Szent Korona azzal a feltétellel a magyar államhatalom legmagasabb rangú ala­nya, hogy Benne  egye­sül­nek a vég­ér­vé­nye­sen meg­osz­tott tör­vény­ho­zó és vég­re­haj­tó ha­ta­lom ré­sze­sei: a min­denko­ri ki­rály és a min­denko­ri po­li­ti­kai nem­zet.
A Szent Ko­ro­nát mint jogi személyt bizony a ha­ta­lom tel­jes­sé­ge il­le­ti, tag­ja­i­nak (a ki­rály és a po­li­ti­kai nem­zet) egyi­ke sem tör­het a Szent  Ko­rona egész ha­ta­l­mára, az­az telj­ha­ta­lom­ra. Ezért legfőbb garanciája a Szent Korona a hatalommegosztás véglegességének (itt nyilván nem a hatalommegosztás modern elvéről van szó, hanem arról, hogy a hatalomból miképpen részesedik a király és a nemzet), az alkotmányosság megtartásának. Senki és semmi nem egyenrangú vele: a király a maga korlátozott hatalmát csak addig tarthatja meg, amíg nem fordul szembe a főhatalom alanyával, a Szent Koronával. A királyt választási hitlevele,  koronázási esküje és a hatalommegosztást kimondó törvények kötelezik arra, hogy ne törjön abba a magasságba, ahol a Szent Korona mint közjogi absztrakció áll.
Következésképp a Szent Ko­ro­na nemcsak a király, hanem a nemzet hatalmát is korlátozza. Mind a ki­rály, mind a nemzet cselekvési lehetőségeit szűkíti (és nem­csak akkor, ha a hatalom gyakorlásáról, birtoklásáról, hanem akkor is, ha pl. al­kotmá­nyozásról van szó), hogy mi­kép­pen a ki­rály sem, a nem­zet sem ha­tá­roz­hat­ja meg a Szent Ko­ro­ná­hoz va­ló vi­szo­nyát.
A Szent Korona nemcsak közjogi absztrakció (az állam­hatalom alanya), hanem élő organizmus. Test, melynek részei, tagjai vannak. Tagjai mindazok, akik részesei a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a történelmi magyar államban, a király és a politikai magyar nemzet: 1848-ig a nemesség (nemzeti­ségre és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül) 1848, illetve 1867 után (származásra, felekezeti hovatartozásra és nemzeti­ségre való tekintet nélkül) az ország minden szavazó­polgára. (És természetesen mindegyiknek a családtagjai, nemre való tekintet nélkül.) Így is fogalmazhatunk: 1848-ban, illetve 1867-ben – az 1849-ben megszakadt jogfolytonosság hely­reállítása után – mindazon országlakosok a Szent Korona tagjaivá váltak, akik megfeleltek azoknak a követelményeknek, amelyek feltételei voltak a választójog gyakorlásának.
De itt – féleértések elkerülése végett – szeretném megindokolni,  miért hivatkoztam az  imént az organikus állam­szemléletre… Nem másért, mint azért, mert a régiek a magyar közjogi küzdelmek legfontosabb eredményeit gyakran éppen az egyházi eredetű organikus államszemlélet szókincsét kölcsönözve nevezték el. Így születik meg a magyar közjogban a Szent Korona-tagság fogalmának az a magyarázata is, amely éppen a hatalommegosztás elvének megtörhetet­lenségét hangsúlyozza. Hozzáfűzöm azért mindjárt indoklá­somhoz, hogy a közjogi fogalom: a Szent Korona-tagság közjogi fogalma természetesen már létezik, amikor kifejtik az organikus államszemlélet szókincséből kölcsönzött szavakkal. Ez a Szent Korona-tagság közjogi fogalmát nem gazdagítja és nem szegényíti, csupán szemléletesebbé teszi. A köznemesség­nek a politikai jogai például nem változnak, nem bővülnek és nem csorbulnak azzal, hogy nem a hatalommegosztás törvényeivel és más törvényekkel indokolják meg létezésüket, hanem szemléletes kifejezésekkel, mondhatnánk úgy is: költői képekkel.
Ez persze azt is jelenti, hogy a Szent Korona-tagság közjogi fogalma – miképpen a Szent Korona közjogi fogalma is – a magyar közjogfejlődés sajátos eredménye. Így nem lehet kölcsönzés, és nem lehet a zseniális jogász-politikus Werbőczy kitalációja.
Werbőczy István a XVI. század elején írja meg Hármas­könyvét – 1514-ben nyújtja be az országgyűlésnek –, amelybe a Szent Korona tanának lényeges részeit is belefoglalja: foglalkozik többek között a Szent Korona tulajdonjogával, a Szent Korona-tagság fogalmával és a hatalomátruházás kérdésével. De hogy magának a Szent Korona-tannak a megalkotásában mi volt a Werbőczy szerepe – csak belefoglalja könyvébe a már létező, hatályos Szent Korona-tant vagy pedig mást, többet is tesz –, az a magyar közjogtörténet egyik legvitatottabb kérdésévé vált. És nem azért, mert Werbőczy korában – és még néhány évszázadon át a közjognak azt a részét, amely a Szent Korona hatalmával foglalkozik, még nem nevezik a Szent Korona tanának… Beszélnek a Szent Korona hatalmának minden rejtélyéről és minden vonatkozásáról, de nem szólnak a kötelező erejű közjogi tanról. Ez évszázadokban „mindössze” meghatározza a társadalmi és a politikai életet, valamint hatékonyan védelmezi a létében fenyegetett Magyar Királyságot azokban a ma már felfoghatatlan közjogi küzdel­mekben, amelyeket azért nevezhetünk magasztosnak, mert bennük nem a metafizikai valóság figyelembe vétele nélkül is felismerhető erőviszonyok érvényesültek, hanem annak a Szent Koronának a rejtélyes hatalma, akire a késő középkorban a magyar nemzet méltó képviselői nem véletlenül ruházták át a hajdanvolt szakrális király teljhatalmát, hanem annak tudatában, hogy Isten a Szent Korona által a magyarságnak szóló legfontosabb üzenetét erősíti meg.
A Szent Korona-tagság fogalma összefüggésben van a Szent Korona tulajdonjogával, melynek központi kérdése:
Minden birtokjog gyö­ke­re a Szent Ko­ro­ná­ban van, kö­vet­ke­zés­képp a bir­tok a Szent Ko­ro­ná­ra száll vissza.
Wer­bőczy is ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a ne­me­sí­tés és a bir­tok­ado­má­nyo­zás jo­gát a nem­zet a Szent Ko­­ro­­na tulajdonjoga sért­hetetlenségének a tiszte­letben tartásával ru­ház­za át a ki­rály­ra.
Ebből vi­szont ér­te­lem­sze­rű­en kö­vet­ke­zik, hogy a ki­rály csak mint a Szent Ko­ro­na aka­ra­tának vég­re­hajtója gya­ko­rol­hat­ja a bir­tok­ado­má­nyo­zás és a ne­me­sí­tés jo­gát. A nemesítést, illetve a birtoka­do­mányo­zást a királynak ennek figyelembevételével kell megindo­kolnia. Az or­­szágnak, illetve a Szent Koronának tett szolgála­tok hangsú­lyo­zá­sával. Te­hát a valódi hűség bizonyí­tásával, hiszen, aki a Szent Koro­ná­hoz hű, aki a Szent Korona akaratát teljesíti, az Istennek enge­delmes­kedik.
A Szent Korona tulajdonjogának köszönhető, hogy Ma­gyarország területén csak a Szent Korona tagjai (mai szó­használattal: csak magyar állam­pol­gárok) birto­kol­hattak föld­et.
(Vegyük itt figyelembe, hogy a rendi társadalom megszű­nése után a Magyarország területén lakó idegen állampol­gárok is birtokolhattak föld­et, ha bir­tokjoguk nem sér­tette a Szent Korona tulajdon­jogát!)
Látszólag ellentmond annak az állításnak, hogy Magyar­ország területén csak magyar állampolgár birtokolhatott föld­et, az a tény, hogy a király kül­ho­nosnak is adományoz­hatott földbirtokot. Sok pél­­dát fel tudunk hoz­ni erre.
Az ellentmondást annak ismeretében oldhatjuk fel, hogy a külhonos megado­má­nyozása csak akkor vált érvényessé, ha őt a magyar or­szággyűlés hon­fiúsította: a meg­ado­mányo­zott tehát csak mint a Szent Korona tagja (mint magyar állampolgár) vál­hatott Magyaror­szágon földbirtokossá.
Hogy is volt ez? Nagy jelentőséggel bírt, hogy a ho­no­sí­tás, az ún. indigénák be­fo­ga­­dá­sa nem a király, hanem a Szent Ko­ro­na jo­ga­i­hoz tar­to­zott. Azt jelen­tette ez a gyakorlatban, hogy a ho­nosí­tást a királynak kérnie kellett az or­szág­gyű­lés­től, mégpedig a Szent Ko­ro­ná­nak tett szol­gá­la­tok­ra hi­vat­koz­va.
Az országgyűlésnek a honfiúsítást elrendelő hatá­rozatával a meg­ado­má­nyo­zandó tag­já­vá is vált a Szent Ko­ro­ná­nak, mi­u­tán ün­ne­pé­lyes es­küt tett ar­ra, hogy „az or­szág tör­vé­nye­i­nek min­den­ben en­ge­del­mes­ked­ni fog, és en­nek az or­szág­nak a sza­bad­sá­ga­it te­het­sé­gé­hez ké­pest meg fog­ja vé­de­ni, és azok el­­le­né­re sem­mit sem fog el­kö­vet­ni, az or­szág­ból an­nak sem­mi vá­rát és sem­mi ré­szét sem fog­ja el­ide­ge­ní­te­ni, ha­nem egész igye­ke­zettel azon lesz, hogy az el­ide­ge­ní­tette­ket vissza­sze­rez­ze.”
Tudom, hogy itt kellene foglalkoznunk a magyar közjog egyik legfontosabb – a Szent Korona-eszmével szoros összefüggésben álló – részével, az ősiséggel, de a maga bonyolultságában csak olyan terjedelemben  mutathatnám be, hogy semmi más nem férne el ebben az interjúban, ezért itt csak a következőkre hívom fel a figyelmet:
Az ősiség törvénye Nagy Lajos királynak az Aranybullát megerősítő 1351. évi oklevele záradékaként kerül bele először a történelmi magyar alkotmányba. Ebben az áll, hogy Nagy Lajos megerősíti II. Endre oklevelét egyetlen cikkely kivételével, „melyet ugyanabból a kiváltságlevélből kirekesztettünk, hogy tudniillik az örökös nélkül elhalt nemesek megtehetik, hogy a birtokaikat életük folyamán vagy halálukon annak, akinek akarják, egyházaknak vagy másoknak adják vagy hagyják, eladják vagy elidegenítsék, sőt ennek megtételére semmiféle lehetőségük ne legyen, hanem jogilag és törvényesen, tisztán és egyszerűen mindenféle ellentmondás nélkül testvéreikre, rokonaikra és nemzetségükre szálljanak birtokaik…”
Az ősiség törvénye persze nemcsak a földtulajdont védte.
A magyar földtulajdon védelme mellett az ősiség intézménye törvénykönyvbe foglalásának azért volt rendkívüli a jelentősége, mert a köznemesség általa maradhatott szabad: csak azért nem vált az arisztokrácia kiszolgáltatottjává, mert birtoka – mint szabadságának legfőbb biztosítéka – elidegeníthetetlenné vált. A birtokos elvesztette a birtok elidegenítéséhez való jogát: sem el nem adhatta, sem végrendeletben nem mondhatott le róla: ha egyenes ági örökösei nem voltak, akkor a birtokot az oldalági rokonok örökölték. Mit nyert ezzel a köznemes? Ő személy szerint semmit. De a köznemesség egésze és az ország annál többet: megmaradt a köznemesség mint a politikai élet hűségeseinek egyre jelentősebbé váló csoportja, méltóképpen részesülvén mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomból. (Az országgyűlésben, illetve a vármegyei közgyűléseken.)
Vegyük itt tekintetbe azt is, hogy a Szent Korona tulajdonjogának azért volt oly nagy a jelentősége, amiért az egész Szent Korona-eszmének: a magyar nemzet hivatott képviselői, a hűségesek általuk tudták visszacsempészni az üressé vált formába a régi tartalmat. (Ne feledjük, hogy a szakrális királyság megszűnése utáni korszakokba a Szent Korona-eszme tulajdonképpen átmenti – rejtélyes módon, de éppen azáltal mentheti át, hogy a Szent Korona lett a szakrális király jogutódja – a szakrális királyság korának legfontosabb hagyományait, eszményeit, köztük a valódi hűségét.)
Meg kellett erősíteni a nemesség egyenlőségét a közjogban, hogy az ősiség intézménye betölthesse hivatását. Ezért került be az 1351. évi határozatba a minden nemes egy és ugyanazon szabadságát biztosító 11. törvénycikk is.
Éppen az szól amellett, hogy az ősiség törvényének a megalkotói (Nagy Lajos király és hivatott főhivatalnokai) tudatában lehettek cselekedetük jelentőségének, hogy abba a dekrétumba foglalják, amelyik a nemesség egy és ugyanazon szabadságának elvét is kimondja.
De az a tény, hogy az ősiség törvényét Nagy Lajos és tanácsadói igen fontosnak tartották, még nem jelenti azt, hogy az ősiség kérdése Nagy Lajos korában került először napirendre.
Nem az ősiség törvényével függ össze, de ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy Magyarországon csak a Szent Korona tagjainak lehetett földbirtoka. És ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a rendi társadalom 1848-ig tartott, ez bizony azt is jelenti, hogy 1848-ig, a rendi társadalom idején csak a nemességnek, 1848-tól az ország minden polgárának, hiszen ez esztendőben minden országlakos – nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül – befogadtatik a Szent Korona tagjai közé, mégpedig a jogkiterjesztés elve alapján.
(Vegyük itt is tekintetbe: 1848-ban, illetve 1867-ben – az 1849-ben megszakadt jogfolytonosság helyreállítása után – mindazon országlakosok a Szent Korona tagjaivá váltak, akik megfeleltek azoknak a követelményeknek, amelyek feltételei voltak a választójog gyakorlásának.)
Mindeddig tulajdonképpen csak a földtulajdonjog kérdésével fog­lalkoz­tam, ezért nyomban hozzáteszem a fentiekhez, hogy nemcsak a földtulajdon a Szent Koro­náé, hanem a stratégiai fon­tosságú ipar­ágak (régen pl. a bányaipar, ma pl. az élel­miszeripar vagy az energia­gazdálkodás és a honvédelem megfelelő színvonalát biz­tosító ipar­ágak) vagyona is. És miképpen régen a bányák, kamarák jöve­delmei is a Szent Korona tulajdonának elidegeníthetetlen részei voltak, ma a mai stratégiai fontosságú iparágak vagyonával kapcsola­tos jogok összessége illeti a Szent Koro­nát. (Megjegyezhetek itt meg még annyit, hogy mennyivel gazdagabb lenne a mai ma­gyar nemzet is, ha a rend­szer­változtatás utáni ún. privatizáció során az illetékesek tekintetbe vet­ték volna, hogy a Szent Korona tulajdonjoga szent és sérthetetlen.)
A királyi felségjogok kérdésével is méltóképpen foglalkoznom kellene, de most mindössze a következőkre hívom fel a figyelmet:
A királynak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a legfontosabb kérdésekben a törvényhozó hatalom másik részese, az országgyűlés fölénybe kerülhet vele szemben. Elsősorban azért, mert a törvényhozás folyamatában a képviselőházi vita (a király nevében a kormány által vagy a képviselők által – önálló indítványként – előterjesztett törvényjavaslat és a módosító javaslatok vitája) a törvényal­kotás gyakorlatában a döntő szakasz és nem az egyre nehezebben megtagadható törvényszentesítés.
Nem vé­let­len, hogy a ki­rá­lyi fel­ség­jo­go­kat leg­több­ször ép­pen ak­kor ér­tel­mez­ték fél­re (mind a ki­rály főtisztségviselői, mind a po­li­ti­kai nem­zet kép­vi­se­lői), ami­kor a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom­ról volt szó. A vi­tat­ko­zó fe­lek­nek nyil­ván szem­be kel­lett néz­ni­ük a szu­ve­re­ni­tás kér­dé­sé­vel is.
Nem egy­sze­rű kér­dés a ki­rály jog­kö­re a bí­rói ha­ta­lom gya­kor­lá­sá­ban sem, hiszen a leg­fel­sőbb bí­rói ha­ta­lom is a Szent Ko­ro­nát il­leti. (Ér­te­lem­sze­rű­en kö­vet­ke­zik eb­ből a tör­vény­ke­zé­si ágak­nak a ki­rá­lyi ha­ta­lom­tól és a kor­mány­tól va­ló füg­get­len­sé­ge.)
De ha utá­na el­ol­vas­suk ugyan­ezen tör­vény­cik­kek­nek a szám­ta­lan pa­rag­ra­fu­sát a bí­rói füg­get­len­ség­ről és fe­le­lős­ség­ről, ak­kor azt is jobban meg­ért­jük, mit je­lent az, hogy a Szent Ko­ro­na tana korlátozza a királyi hatalmat.
A ki­rá­lyi fel­ség­jo­gok egy­sze­rűbb kér­dé­se­i­ sem igazán egyszerűek. Vannak persze vitathatatlan királyi felségjogok is. Ilyenek: hi­va­ta­lok, cí­mek, mél­tó­sá­gok, ne­mes­ség adományo­zá­sa, valamint ér­dem­ren­de­k alapítása.
Kevésbé vitathatatlan, hogy kié a főkegyúri jog. Ki nevezheti ki a főpapokat? A király egyik legtermészetesebb felségjoga érvényesítő­je­­ként vagy ugyanazon király a Szent Korona akaratának végrehaj­tója­ként?
De szívesen beszélnék a jog­ki­ter­jesz­tés elvéről is, hisz a jog­ki­ter­jesz­tés el­ve alap­ján számol­ja fel a ma­gyar­or­szá­gi és az er­dé­lyi or­szág­gyű­lés 1848-ban a ren­di tár­sa­dal­mat. 1848-ig csak a ne­me­sek tag­jai a Szent Ko­ro­ná­nak, 1848-tól, il­let­ve 1867-től az or­szág min­den vá­lasz­tó pol­gá­ra.
De a jog­ki­ter­jesz­tés el­ve ér­vé­nye­sül ak­kor is, ami­kor – 1927-ben – az or­szág­gyű­lés fő­ren­di há­za át­ala­kul korporatív jellegű fel­ső­ház­zá.
A Szent Korona-eszme oltalmazó hatalmára a Magyar Királyságnak a Habsburg-kor idején volt a legnagyobb szükség (a Habsburg-házi magyar királyok, akik XIX. század elejéig Német-római  Birodalomnak is császárai 1806-ig, de 1804-től az ebben az esztendőben létrehozott Osztrák Császárságé is, de két esztendő múlva csak az Osztrák Császárságé), de ezt nem értjük meg, ha nem mutatjuk be tárgyilagosan a Habsburg-házi császár-királyok és a Magyar Királyság viszonyát.
Éppen ezért a Szent Korona rejtélyes hatalma kérdéskörének negyedik részével (Mi a titka annak, hogy a Magyar Királyság a Szent Korona-eszmének köszönhetően a közjogi küzdelmek színterén mindig győzött a Habsburg-kor évszázadaiban?) csak a Habsburg-kor legfontosabb, de legkevésbé ismert rejtélyei bemutatása után foglalkozhatok.
Beszéljünk hát előbb a Magyar Királyság Habsburg-koráról:
Nem tudhatjuk, mi történt volna, ha a mohácsi katasztrófa nem következik be, s ha Mohács után a magyar rendek nem választják meg Habsburg Ferdinándot (is) királynak. (Őt is 1526-ban választják meg királynak, mint Szapolyai Jánost. Természetesen nem ugyanazok mindkettőt.) Lehet, hogy akkor valamelyik Budán székelő magyar király az ország határait biztonságban tudván, elszánta volna magát a Károly Róbert uralkodása idején kezdődött közjogi küzdelmek eredményeinek eltörlésére, s abszolút monarchiává alakítja át az országot? I. Ferdinánd (aki már 1522-től az Osztrák Örökös Tartományok uralkodó főhercege, s 1526-tól cseh király is) nem rendelte alá kevésbé fontos uralkodói kötelességeit a Magyar Királyság törökök által elfoglalt területei felszabadítása nagy feladatának, a királyi hatalmat korlátozó magyar alkotmányt és a Szent Korona rejtélyes hatalmát, mintha nem létezőnek tekintette volna, de talán megérteni sem akarta… Amennyit megértett belőle, az bizonnyal nyugtalanította…. Pedig ha annyit megért, hogy a Szent Korona rejtélyesen működő hatalmát annak köszönheti, hogy Benne mint az államhatalom alanyában egyesülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végre­hajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet, akkor talán meg is nyugszik… De az még jobban megnyugtathatta volna, hogy miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát. Hiszen ez csak azt jelenti, hogy egyikük sem törhet a Szent Korona egész hatalmára, azaz teljhatalomra. Tehát nemcsak ő, de a magyar hatalmasságok se… De hiszen magyar királlyá való megválasztása, illetve koronázása idején esküjével is megerősítette, hogy nem tör teljhatalomra… Akkor meg mit számít, hogy ismét figyelmeztetik erre?… Az pedig, hogy a magyar urak sem törhetnek teljhatalomra, különösen megnyug­tató lehetett volna számára, hisz ez nem mást jelent, mint azt, hogy ha fogadalmait és esküjét betartja, trónfosztására nem kerülhet sor… Fogadalmait és esküjét persze minden bizonnyal nem lehetett képes betartani…
Nagy kár pedig, hogy nem gondolta végig, mi teremthette volna meg a Magyar Királyság tisztségviselői és a Habsburg-házi magyar királyok (akik egyúttal több más ország uralkodói) békés, harmonikus együttműködését.
I. Ferdinánd az erőviszonyok alakulásán kívül mást is nagyon komolyan vett: bátyjának, V. Károly német-római császárnak és spanyol királynak, a korszak leghatalma­sabb uralkodójának a tanácsait. (Vagy inkább utasításait?) Néhány bekezdéssel lejjebb az ő magatartásáról és tetteiről is szólok…
De előbb visszavonom azt a vádaskodásnak minősíthető állításomat, hogy I. Ferdinánd nem rendelte alá kevésbé fontos uralkodói kötelességeit a Magyar Királyság törökök által elfoglalt területei felszabadítása nagy feladatának. Mert nem így volt! Ő semmit sem helyez fölébe a magyar királyság elfoglalt területei felszabadítása nagy feladatának… És minden más Magyarországot érintő fogadalmát és esküjét is komolyan vette volna, ha ő valódi uralkodónak tekintette volna magát, és nem V. Károly mindenben tájékozatlan helyettesítőjének… Minden­ben tájékozatlan volt ő valóban, mert országait akkor ismerte meg, illetve próbálta megismerni, amikor V. Károly azok trónusát már nem akarta elfoglalni, ezért öccsét fogadták el helyette uralkodónak – természetesen abban reménykedve, hogy V. Károly jóindulatát, illetve támogatását e tettükkel, mellyel a Habsburg-házhoz való ragaszkodásukat fejezik ki, méltóképpen kiérdemlik… Mi másért választották volna meg magyar királynak? Mert egy 1515-ben kötött házassági szerződés erre feljogosította? „Ekkor Ferdinánd főherceg elvette a magyar király, Ulászló leányát, Jagelló Annát, Ulászló fia…. Így Ferdinánd benyújthatta igényét a magyar trónra.” Mindez így volt, de nem vehetjük komolyan, hogy a magyar rendek ezért választották meg királynak, hisz a trónigényléseket megalapozó (abban a korban eléggé divatos) házassági szerződéseket nagyon ritkán vették komolyan. Rendszerint csak kényszerből. S ez abból állhatott, hogy az erősebbik fél háborúval fenyegette a gyengébbiket, ha nem teljesíti a házassági szerződésbe foglalt feltételeket… Ráadásul Ferdinánd azért sem választathatott és koronáztathatott meg magyar királynak egy házassági szerződés kényszerítő erejére hivatkozva, mert az 1505-ös országgyűlési határozat, az ún. „rákosi végzés” döntése kimondja az idegen származású király megválasztásának a tilalmát. Sokkal meggyőzőbb az a feltevésem, hogy V. Károly jóindulatában, illetve támogatásában reménykedve választották meg.
Ferdinánd Spanyolországban nőtt fel, s még németül is akkor kezdett tanulni, amikor megérkezett kialakulóban levő birodalma országaiba, s ha már elsőként az osztrák örökös tartományokat tekinthette magáénak, s ennek főtisztviselői nem tudtak spanyolul, de latinul se eléggé, hát nagylelkűségből példát mutatva, hozzáfogott a nyelvtanulás­hoz… Amikor négy év múlva bátyja helyett a cseh és a magyar királyság trónját is elfoglalhatta, akkor már nem jutott ideje nyelvtanulásra…
Egyébként valóban úgy gondolta, hogy az uralkodás gondjairól csak a mélyen tisztelt és rajongva szeretett bátyjával érdemes beszélgetnie. És nem érezte megalá­zónak, hogy a világ leghatalmasabb és bizonyára legbölcsebb uralkodójával nem társaloghat egyenrangú félként, hiszen ő, ha megszólal, csak tanácsot kérhet; aki uralkodóként a leghatal­masabb és legbölcsebb, az biztosan a legtapasztaltabb is… Tanácsot persze nemcsak kérhet, de kötelessége is kérni, és segítséget is kérhet… És a török által a Magyar Királyság területéből addig elfoglalt részek felszabadítását is kérte, hisz mind ő maga, mind a magyar választói azt várták el tőle elsősorban, hogy kérje, s mind ő maga, mind a magyar választói reménykedtek abban, hogy ez a kérése meghallgatásra talál… A többi, Magyarország közjogi intézményrendszerére, a magyar alkotmányra és a Szent Korona hatalmára vonatkozó kérdés, amelyekről az imént beszéltem, s még azt is találgattam, mi lett volna, ha meg is érti e nagyon fontos kérdésköröket, számára esetleg századrendű kérdés volt, de az őt megválasztó magyar rendek számára is legfeljebb tizedrendű a megszálló török hadak halasztást nem tűrő kikergetése nagy feladatához képest…
V. Károly öccse, Ferdinánd tehát azért választatott és koro­náztatott meg magyar királynak – az 1505-ös országgyűlési határozat, az ún. „rákosi végzés” döntése ellenére –, mert a mohácsi vereség bódulatában az életben maradott magyar főemberek egy része emlékezetét vesztette (itt természetesen arra utalunk, hogy megfeledkeztek az 1505. országgyűlési határozatról, de azt még hozzáfűzhetjük, hogy tetőzték a bajt azzal is, hogy mást is elfelejtettek, mégpedig azt, hogy ugyancsak kétségbeesésükben mások már megválasz­tották és megkoronázták királynak Szapolyai Jánost), de ha figyelembe vesszük, mily veszteség érte a magyarságot Mohács­­nál, talán mentséget találunk I. Ferdinánd megválasztói számára, hisz a Magyar Királyságnak abban a reménytelen helyzetében a kétségbeesett magyarok bizonnyal csak egyetlen európai uralkodó mindent megoldó, a Magyar Királyságot megszabadító, megmentő hatalmában hittek, aki ráadásul keresztényi alázatával, hitével és erejével is mindenki fölé emelkedett, s még a szultán is reszketett félelmében, ha arra gondolt, hogy meg kell vele mérkőznie. S ha Károly császár-király nemcsak a legerősebb, de a legkeresztényibb is, akkor segítőkészségben bizonnyal felülmúlhatatlan, s azonnal indítja is a segítséget, mihelyst tudomást szerez Magyarország siralmas állapotáról, mindössze fel kell hívni rá a figyelmét, de méltóképpen; a legméltóbb az lenne, ha őt magát hívnák meg királynak, de hogy lehet annak a magyar trónt felajánlani, akinek országában sohasem száll le a nap, nem vállalna ő már több koronázást, nem lenne rá ideje. Ráadásul bizonnyal fáradt és szomorú, ha már úgy alulmaradt a Német-római Birodalom császáraként a Martin Luthert védelmező német fejedelmekkel szemben, de ott csak a katolicizmust védte a reformációval szemben, s szerénysége rávette a meghátrálásra, de ha őt most nem hívhatják is meg magyar királynak, akkor helyette legalább az öccsét, Ferdinándot, akit már hagyott maga helyett uralkodói székekbe ülni kicsit nyugatabbra, az Osztrák Örökös Tartományok kis fejedelemsé­geibe meg Csehországba királyi trónusba…
Megbánták igencsak hamar a magyar nemzet azon kétségbeesett képviselői V. Károly öccsének a megválasztását, mert rövidesen kiderült, hogy V. Károly összetévesztette a törököket a franciákkal, ellenük gyűjtötte hadseregét, amely valóban legyőzhetetlen lett, és a török – igaz, hogy csellel – 1541-ben bevette Budát is, ahelyett, hogy Konstantinápolyt feladta volna…
De V. Károlynak is van mentsége? Akik erre a kérdésre igennel válaszolnak, felhozhatják V. Károly nemtö­rődömsége igazolására, hogy teljesen mindegy volt azokban a Magyarország számára veszedelmes években, hogy ő a hadait a franciák ellen, a törökök legjobb európai szövetségese ellen veti-e be, vagy a törökök ellen. Hát e mentegetőzés ugyan valóban mentségnek nevezhető, de nem meggyőző mentségnek…
Az európai történelem egyik legnagyobb rejtélyéről beszélek? Amely a Magyar Királyság szempontjából majdnem végzetes lesz? Következményei közül legismertebbek:
– három részre szakad hosszú időre Magyarország;
– a Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem vezette dinasztikus háború, amely  ha magyar győzelemmel végződik, akkor a magyar királyok többé nem Habsburg-háziak, hanem Rákóczi-háziak – vagy akármilyen háziak, de egy minden szempontból független Magyar Királyság választott uralkodói lettek volna;
– a felfoghatatlan nemzetiségi mozgalmak születése…
Miért V. Károlyt tekintem Közép-Európa országai, elsősorban a Magyar Királyság későbbi drámáiért a legfelelősebbnek?
V. Károly, a Habsburg-ház leghatalmasabb, leggazdagabb és legtiszteltebb császár-királya (Spanyolország királya 1519-től 1556-ig s mint ilyen Közép- és Dél-Amerika kincsekben leggazdagabb részeinek  meghódítója, német-római császár 1516-tól 1556-ig) egyszer csak igen szokatlan módon kezd viselkedni…  Elköveti azt, amiről előbb már szóltam: Európa leghatalmasabb birodalma uralkodójaként nem óhajt még hatalmasabbá válni:  megválasztathatná magát Csehország és Magyarország királyának is, de nem él ezzel a lehetőséggel… Mintha unni kezdte volna az uralkodást? Vagy terhesnek érezte, hogy uralkodnia kell?
Lemond trónjairól, nem egyszerre, de mindegyikről… Két leghatalmasabb birodalma trónjáról is. Legfelfoghatatlanabb tette persze hogy éppen az, hogy 1556-ban elszánja magát hatalmas birodalma végzetes gyöngítésére, mégpedig azzal, hogy legyőzhetetlen birodalmát két legyőzhető – vagy egyelőre csak legyőzhetőnek látszó – birodalommá alakítja… Egyik felét – mindazt, amivel spanyol királyként rendelkezhet – fiának, Fülöpnek adományozza, a másik felét – mindazt, amelyben német-római császárként uralkodhatott – öccsére, Ferdinándra bízza, arra, aki már az Osztrák Örökös Tartományok uralkodó főhercege, de Csehországnak és Magyarországnak is királya…  De az nem valószínű, hogy azért, mert unalmasnak vagy terhesnek érezte az uralkodást. Lehetséges, hogy többről van szó? Rádöbbent, hogy a kizökkent időben még a leghatalmasabb uralkodó sem képes valódi császárrá, illetve királlyá válni? Elhihetjük, hogy ez áll döntései mögött? Rádöbben, hogy csak akkor válhatna valódi császár-királlyá, ha képes lenne helyreállítani a kizökkent időt? Tapasztalja, hogy birodalma európai részében az éltető hagyomá­nyok eltűnnek, a szakrális hagyományo­kat semmibe veszik? Tapasztalja, hogy a machiavellizmus már legyőzhetetlen? De nem is olyan biztos, hogy e kérdésekre igennel válaszolhatunk. Mert figyelembe kell vennünk a következőket is: akármilyen indoklással mond le trónjairól, azt se hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy lemondását komoly uralkodóhoz méltatlanul, tökéletes felelőtlen­séggel követte el, alárendelve tettét a kor legnevetségesebb, ráadásul legveszedelmesebb téveszméjének, amely szerint már nem az a természetes, sőt szükségszerű, hogy országoknak legyenek alkalmas, felelős s még küldetéstudattal is megáldott uralkodója, hanem az hogy az uralkodóknak vannak – még a legalkalmatlanabbaknak, legfelelőtle­nebbeknek, leggonoszabbaknak is – országaik, ami természetesen azt is jelenti, hogy az uralkodóházak érdekei felülmúlhatják az országok érdekeit. És akkor már nincs mentsége V. Károlynak, ha e  legártalmasabb divatnak hódolva mond le trónjairól.
De miután V. Károly legyőzhetetlen birodalmát két legyőzhető – vagy egyelőre csak a török szultán szemével nézve legyőzhetőnek látszó? – birodalommá változtatta, az Oszmánházi szultán, Szülejmán és utódai el is döntötték, hogy a Német-római Birodalmat és az ún. dunai Habsburg Birodalmat megpróbálják elfoglalni. E döntésnek – mely végül kudarcot vallott – igazi kárvallottja  a Magyar Királyság lett, hisz a német világot csak a Magyar Királyság területén  keresztül lehetett megközelíteni. (Következményei: a Magyar Királyság hadszíntérré válása, három részre szakadása, a magyar lakosság fogyása a másfél évszázados háborúban, majd a Habsburg-háznak az a legönzőbb döntése a török kiűzése után, hogy a megfogyatkozott magyarságot nem a régi, megszokott, például a nagy nyugat-európai pestisjárványok után alkalmazott módon, azaz a természetes népszaporulatban  bizakodva  egészítsék ki az új nemzedékek, hanem idegen népességgel töltötték fel a lakatlannak vagy ritkán lakottnak minősített területeket, olyan  átgondolatlan betelepítéssel, melynek első következménye a magyarság és az őshonosnak hazudott betelepítettek (minden magyarországi nemzetiség a németek és a ruszinok kivételével)  ellenségeskedése, az utolsó pedig a Magyar Királyság feldarabolása, illetve a Kárpát-medence tönkretétele az első világháború után.
Bizony még a gyorsan terjeszkedő oszmán-török birodalom szultánja, Szülejmán is legyőzhetetlennek tartja V. Károlynak a még felosztatlan birodalmát, annak ellenére, hogy ha sor kerülne közöttük egy valóban méltó megmérettetésre, akkor ő számíthatna nagy keresztény szövetségese, a Francia Királyság támogatására, s bizonnyal a mohácsi győzelme után, a Magyar Királyság haderejének legyőzése után, azért torpan meg rövid időre, másfél évtizedre, s mond le nyugati hadjárata folytatásáról, mert figyelembe veszi, hogy a leggazdagabb, leghatalmasabb keresztény uralkodóval szemben alul maradna… Igaz, 1541-ben legyőzi félelmét, óvatosságát, és elszánja magát a Magyar  Királyság fővárosa, Buda elfoglalására… El is foglalja, de nem ostrommal, hanem csellel veszi be… Mi  bátorítja fel? Éppen az, ami annak a szerencsétlen következménye, hogy Mohács után a magyar rendek kétségbeesésükben két magyar királyt választanak, a magyar János királyt és a spanyol, de már németesedő Ferdinándot… És miért éppen 1541-ben? Addig mintha Szülejmán V. Károlynak a mohácsi magyar vereségre adandó válaszát várná, hisz a legyőzhetetlennek hitt császár-király kedvenc öccse, Ferdinánd az egyik magyar király… És hogyan is történt Buda elfoglalása éppen akkor, amikor legnagyobb szükség lett volna az V. Károly hatalmas birodalmának felülmúlhatatlan gazdagságára, illetve arra a hatalmas haderőre, amilyent ő, a Földgolyó leggazdagabb uralkodója képes fenntartani?
Azért történhetett meg Buda Szülejmán szultán által való elfoglalására, mert Buda nem a Ferdinánd, hanem a János király területének erőssége volt?
Mi is történt 1540 júliusa előtt?
A két magyar király 1538-ban kötött, valóban szerencsétlen titkos békeszerződése szerint János király halála után megtörténhet az országegyesítés, de azzal a Ferdinándnak kedvező feltétellel, hogy még akkor is ő lesz az egyesített Magyar Királyságnak az uralkodója, ha Szapolyai Jánosnak örököse születik. (Utóbbi esetben fiát, aki 1540-ben meg is születik, a szerződés szerint egy Felvidékre tervezett hercegséggel kárpótolták volna, ha János királyt a fia születésekor érzett öröme nem veszi rá a szerződés megszegésére, ami abból állt, hogy végrendeletében a saját fiát nevezte meg utódjának.
Másik súlyos következménye annak, hogy a világbirodalom uralkodója gondolkozásában a családszeretet (vagy egyszerűen a tájékozatlansága?) legyőzte a küldetéstudatot, hogy tudván tudva, hogy a dunai országok (kezdve az Osztrák Örökös Tartományokkal, folytatva a Magyar Királysággal és a Cseh Királysággal stb.) az ő szeretett öccsét, Ferdinándot nem azért választják királynak, mert alkalmasnak tekintik, hanem mert bíznak annak jótékony alkalmasságában, akinek birodalmában sosem száll le a nap, azaz őbenne, s nem vette tekintetbe, milyen bonyodalmakat, félreértéseket, ellentéteket, ellenségeskedéseket fog okozni, ha szegény Ferdinánd sok országnak lesz az uralkodója…
De ha már felvetettem, hogy azt a Habsburg-házi uralkodót, aki a Szent Korona országainak királya, azért nevezhetjük császár-királynak, mert egy császárságnak, a Német-római Birodalomnak is uralkodója volt, a különbözőségek bemutatását is vegyük komolyan.
Foglalkozom hát röviden a Habsburg-házi császár-király és a Német-római Birodalom viszonya rejtélyének a megfejtésével  is:
1442-től (III. Frigyes megválasztásától) 1806-ig Habsburg-házi a császára a Német-római Birodalomnak, de e birodalomnak és császárának a viszonyát elég nehéz megérteni… Még arra a mulatságos kérdésre is nehéz válaszolnunk, hogy miképpen lehet része 1806-ig a Habsburg Birodalomnak a Német-római Birodalom…  Meg arra is, hogy a Habsburg-házi császár-király (bizony, császár-király, mert királyként uralkodója Csehországnak és Magyarországnak) úgy német-római császár, hogy császári székhelye Bécs, illetve rövid ideig Prága… De a Német-római Birodalom uralkodójaként is császár-király: német császár és római  király. De más országoknak csak fejedelme vagy főhercege… Összegezve:  a Habsburg Birodalomhoz tartozik egy másik birodalom is (a Német-római Birodalom), mely császárság, két királyság és több fejedelemség (köztük az Osztrák Örökös Tartományok), de a szakirodalom forrásainak többségében (elsősorban a félreértelmezett forrásokban) mintha csak egy birodalom szerepelne, olyan birodalom, amelyhez viszont több királyság,  hercegség és fejedelemség tartozik… De az még mulatságosabb, hogy két esztendeig a Habsburg-házi császár-király 1804-től két esztendeig két császárságnak is császára, azaz nemcsak a Német-római Birodalomnak, ugyanis 1804-ben létrehozzák az Osztrák Császárságot (részei lesznek az ún. dunai Habsburg Birodalom országai a Szent Korona országai kivételével), és éppen annak érdekében, hogy amikor 1806-ban Ferenc császár-királynak előreláthatólag le kell mondania a német-római császári címről, viselhesse továbbra is a császári címet… Beszéltem már erről, de úgy gondolom, addig ismételgethetjük, amíg  érthetővé nem válik…
A rövidebb, de talán hitelesebb értelmezés szerint a Habsburg Birodalmat nevezhetjük olyan birodalomnak, amelynek része volt hosszú ideig, 1519-től 1806-ig egy császárság is, a Német-római Birodalom, amelynek választófejedelmei és fejedelmei majdnem négy évszázadon át a Habsburg-házból választottak maguknak császárt, de ezt mintha azzal a feltétellel tették volna, hogy Habsburg-házi császáruk nem veszi át tőlük a törvényhozó, illetve végrehajtó hatalmat, ráadásul nem örökös császára a német birodalomnak, azaz megfosztható császári címétől.
Ferenc császár-király le is mond 1806-ban, mégpedig a napóleoni háborúk következményeképpen, de nem pontosan úgy, ahogy várható volt, mert a német választófejedelmek más császárt már nem választhatnak, hisz – igaz, hogy Napóleon ösztönzésére vagy inkább utasítására? –  a Német-római Birodalom tagországai úgy döntenek, hogy nincs értelme egy új császárválasztásnak, s ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a Német-római Birodalom megszűnik, s helyette a német fejedelmek megalakítják a Rajnai Szövetséget. Ez persze azt is jelentette, hogy a tekintélyét, megbecsülését vesztett Ferencet többé nem tekintik német-római császárnak. Mindazonáltal  Ferenc 1806-ban lemond a német-római császári címről, de ennek már nincs jelentősége, de mégis megteszi, természetesen csak a rend kedvéért…
Habsburg-Lotharingiai Ferenc tehát II. Ferenc német-római császárként tovább nem uralkodhat, de I. Ferenc osztrák császárként továbbra is viselhette a világi uralkodók legmagasabb rangját… Bizonnyal eldőlt mindez már 1805-ben? Mi is történt e végzetes esztendőben? Napóleon november 13-án bevonul Bécsbe, majd december 2-án Austerlitznél döntő győzelmet arat egy olyan szövetség felett, amelynek a Habsburg Birodalom is tagja… De ennek a Habsburg Birodalomnak 1804-től már az az Osztrák Császárságnak nevezett császárság is tagja, amelynek első császára Habsburg-Lotharingiai Ferenc.
Napóleon is 1804-ben döntötte el, hogy császárrá koronáztatja magát, ezért sokan vélték úgy a kortársak közül, hogy osztrák császárrá koronázását méltó válaszképpen döntötte el Ferenc császár-király… Nem valószínű… Inkább azért, mert ő maga (de valószínűleg okos taná­csosai hatására) idejében, már 1804 előtt felfogta, hogy a Napóleon hadaitól elszen­vedett valóban szégyenteljes vereségek után nem számíthat arra, hogy Német-római Birodalom császára maradhat… Mindazonáltal Habsburg-Lotharingiai Ferenc rövid ideig még a Német-római Birodalomnak is császára, de már az újdonsült Osztrák császárságnak is.
A korabeli magyarság szempontjából vizsgálva a kérdést, az előzőnél jelentősebb rejtélyre hívhatom fel a figyelmet. Ha Ferenc, illetve leghűségesebb tanácsosai, az ő osztrák császárrá való megválasztását csak úgy tudják megoldani, hogy a megkisebbedett Habsburg Birodalom egységesültebbnek tekintett részét, azaz a dunai Habsburg Birodalomnak azt a részét, amelybe nem tartozik a Magyar Királyság és a Szent Korona többi országai, elnevezik Osztrák Császárságnak, akkor az új császárság első uralkodójának valóban megmaradhat a császári címe, de mivelhogy a Magyar Királyságot nem tekinthetik egységesültnek, ő ott továbbra is csak király, mégpedig olyan magyar király, akinek tiszteletben kell tartania, hogy a Magyar Királyság „saját állami léttel és alkotmánnyal bír, és tu­laj­don tör­vé­nyei és szo­ká­sai sze­rint, nem pe­dig más tar­to­má­nyok mód­já­ra igaz­ga­tan­dó és kor­má­nyo­zan­dó or­szág”. (Az idézet annak az 1790-91. évi országgyűlés határozatából való X. tc., amelyben ezt a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a részesei, a Habsburg-házi magyar király – aki akkor II. Lipót – és a magyar rendek a Szent Korona-eszme szellemében döntenek így.)
    A Magyar Királyság politikai nemzetének legtekintélyesebb képviselőivel meg sem beszélték a nagy változtatást, hogy abban a birodalomban, amelynek a Német-római Birodalom már nem tagja, de a Magyar Királyság még igen, létrehoztak egy új császárságot… Úgy gondolták, hogy mindebből a magyar rendekre csak annyi tartozik, hogy I. Ferenc királyuk is császár-király, de egyeztetésre a magyarokkal semmi szükség nincs, mert nincs beleszólásuk abba, hogy az a Habsburg-házi király, aki eddig német-római császár is volt, ez időtől kezdve nem német-római császárként viselhette a császári címet, hanem osztrák császárként… Császárként tehát tekintsék osztráknak, királyként pedig továbbra is magyarnak… De mi közük ahhoz a magyaroknak, hogy létrejött az Osztrák Császárság, hiszen I Ferenc magyar király és a Magyar Királyság viszonyában ezzel semmi sem változott… Mi lehet tehát mindebből az egyetlen következetésünk? Hogy a Magyar Királyságot ezzel nem megalázták, hanem megtisztelték, hisz hogyan másként minősíthetnénk könnyen félreértelmezhető tettüket, mint akképpen, hogy kifejtették, nem óhajtanak változtatni a Habsburg-ház és a Magyar Királyság minden hajdani koronázás  alkalmával megerősített viszonyán, de a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság viszonyán sem, minden marad úgy, ahogy sokszor megfogalmazták a választási hitlevélben és koronázási esküben (de a Pragmatica Sanctiónak a Magyar Királyság számára is azért fogalmazták meg – magyar kérésre – a birodalom többi országa számára kibocsátott Pragmatica Sanctiótól különböző változatát, hogy ezt belefoglalhassák), de legvilágosabban az 1790–91. évi jogfolytonosság-helyreállító országgyűlésnek az imént idézett X. törvénycikke tartalmazza.
Összefügg mindaz, amit eddig elmondtam a Magyar Királyság és a Habsburg-ház viszonyáról, a nemzetiségi mozgalmak kibontakozásának a rejtélyével…
S ennek bemutatását azzal az eléggé felfoghatatlan megállapítással kezdem, hogy nincs valódi nemzetiségi ellentét a Szent Korona országaiban a XVIII. század első harmadának végéig, ám a század harmincas éveiben Erdélyben és a Partiumban váratlanul megszületett az ország közjogi intézményrendszerét eléggé rejtélyes módon támadó román nemzetiségi mozgalom, amelynek első nagyon súlyos, gyújtogatással, fosztogatással és vérengzéssel járó következménye az az 1784. évi felkelés, amelynek hiteles bemutatásával történészeink igyekeznek ugyan megbirkózni, de közülük mindmáig csak azon keveseknek az igyekezete nem vallott teljes kudarcot, akiknek sikerült megszabadulniuk attól a hamis premisszától, hogy akkor egy román parasztfelkelés tört ki, s  nem mondtak le arról, hogy következtetéseket vonjanak le azokból a korabeli forrásokból, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy akkor és ott parasztlázadás nem „törhetett ki”, mert nem elnyomóik ellen lázadtak fel a felkelők, és ami történt, az sajátosságai által a világtörténelem minden felkelésétől, illetve lázadásától különbözik, mert csak olyan királyságban történhetett meg, ahol a király ellenséges viszonyban van a saját királyságával… A legnyilvánvalóbb sajátossága: 1784-ben nem lázadás és nem felkelés tört ki, hanem az európai történelem talán legelső olyan pogromja valósult meg, amelyet nem az állam nemzeti többsége hajtott végre, hanem egy nemzeti kisebbség tagjai, de még felfoghatatlanabbá az teszi e pogromszerű felkelést, hogy a rendi Magyar Királyágban valóban nem voltak meg egy nemzetiségi mozgalom kibontakozásának a feltételei, hisz a magyar nemes egyenlő volt a román  nemessel, a magyar jobbágy pedig a román jobbággyal, s a  román támadás szervezői és irányítói nem azért biztatják a felkelőket arra, hogy a magyar nemesek kastélyait gyújtsák fel, azok lakóit pedig tekintsék  megsemmisítendőnek, mert azokban a vármegyékben, amelyekben folyt a vérengzés, a magyar jobbágyoknak kedvezőbb lett volna a helyzete, mint a román jobbágyoknak, hanem két nehezebben megmagyarázható okból; az egyik: a korabeli uralkodónak, Habsburg-Lotharingai Józsefnek, aki a Magyar Királyságban törvénytelenül uralkodott (s nem is titkolta még azt sem, hogy szándékosan), a nemeseket tekintették a megsértett magyar közjogi hagyományok védelmében kifejtett ellenállásuk miatt a reformer diktátor-uralkodó legfőbb ellenségének; a második: fél évszázaddal előbb politikai szándékkal – igaz, akkor még nem pogromok szervezésének szándékával  – kidolgozott ügyes történelemhamisítással már elkezdődött annak elhitetése az erdélyi románokkal, hogy őshonososok és nem bevándorlók a Magyar Királyságban, s ennek tudatában már úgy gondolhatták 1784-ben, hogy a terület, ahova a kastélyok épültek, román terület, ezért mi sem természetesebb, mint a magyar betolakodók kifüstölése az ő területükre épült kastélyokból…
Ez bizony így, egy két mondatból álló bekezdésben összefoglalva valóban felfoghatatlan, de később  igyekszem a maga bonyolultságában bemutatni és bizonyítékokkal alátámasztani a felfoghatatlannak látszó összegzésemet.
Nem volt tehát nemzetiségi ellentét a Szent Korona országaiban a XVIII. század első harmadának végéig… Nem volt, és nem is lehetett volna. És a román nemzetiségi mozgalom kibontakozásának sem voltak meg a feltételei. Hogy mégis elkezdődik a kibontakoztatása, annak rejtélyes, nehezen felfogható és könnyen félreértelmezhető okai vannak.
Miért állíthatom teljes bizonyossággal, hogy nem volt nemzetiségi ellentét a Szent Korona országaiban a XVIII. század első harmadának végéig?
A Magyar Királyság rendi állam a középkor második felétől egészen 1848-ig, s rendi államban nincsenek meg a feltételei a nemzetiségi mozgalmak kibontakozásának… Hisz ezen évszázadokban az akármelyik nemzeti kisebbséghez tartozó nemes tagja a magyar politikai nemzetnek, de a magyar jobbágy nem tagja. Ráadásul a Magyar Királyság sajátos rendi állam, hiszen évszázadokon át mindent a Szent Korona misztériuma és rejtélyes hatalma határozott meg: a társadalmi életet, politikai életet, de még a magánéletet is… Kik voltak a Szent Korona tagjai a Magyar Királyságban? Mindazok, akik részesei a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a történelmi magyar államban, a király és a magyar politikai nemzet: 1848-ig a nemesség (nemzetiségre és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül), 1848-tól, illetve 1867-től – a kiegyezés, illetve a jogfolytonosság helyreállítása után – pedig az ország minden polgára. (És természetesen mindegyiknek a családtagjai, nemre való tekintet nélkül.)
Milyen ellentétek, ellenségeskedések – tehát nem rejtélyes, nehezen felfogható és könnyen félreértelmezhető ellentétek – voltak a Magyar Királyságban a román mozgalom kibontakozása előtt?
Rendi államban kialakulhatnak az ellentétek azok között, akik tagjai a rendi társadalom politikai nemzetének (főnemesek, nemesek), és akik nem tagjai. A Magyar Királyság rendiségen alapuló évszázadaiban tehát lehet parasztfelkelés (mint 1437-ben és 1514-ben), de nem lehet valódi ellenségeskedés, illetve háborúskodás az állam többségi nemzete, illetve annak bármelyik rétege és a nemzeti kisebbségek akármilyen közössége között. (A valódi parasztfelkelések sincsenek tehát tekintettel a nemzetiségi hovatartozásra.) Kialakulhatnak ellentétek (háborúskodásba torkolló ellentétek) a király és hadat kiállítani képes főurak között, de olyan ellentét, amely megteremtethette volna a XVIII. század első harmadában kezdeményezett nemzetiségi mozgalom kibontakozásának a feltételeit, rendi államban nem létezhetett…
De akár létezhettek ama nemzetiségi mozgalom kibontakozásának a feltételei, akár nem, ha kibontakozott, bemutatom, miképpen történt!
Így kezdődött:
A XVIII. század harmincas éveinek közepén az új magyarországi román egyház – a római katolikussal egyesülő ortodox, akkori nevén unitus, későbbi nevén görög katolikus – legkiemelkedőbb vezető személyisége, sorrendben harmadik püspöke, a fentebb már emlegetett Inochentie Micu-Klein az erdélyi országgyűlésen (a három évtizede létrehozott vallási unióra hivatkozva) közjogi harcot kezdeményez a románság érdekében, ám hamar meggyőződik arról, hogy szokványos, a közjogi küzdelmekben megszokott harcmodorral küzdve alulmarad az erdélyi magyar, székely és szász rendekkel szemben, hát szokatlan harcmodort választ…
E közjogi küzdelmet egyáltalán nem könnyű megérteni. Tárgyalásakor ezért különösen arra kell ügyelnünk, hogy mindent a maga bonyolultságában mutassunk be.
A Micu-Klein kezdeményezte mozgalomnak a püspök irányította első szakasza (1732–1744) első tíz évében III. Károly az uralkodó, majd leánya, Mária Terézia, s ez a tizenkét esztendő kedvez a közjogi küzdelmeknek. Nem véletlen, hogy az országgyűlés ez időben elég gyakran ülésezik. A korabeli országgyűlések szellemiségét egyébként éppen az az 1691-es, ún. alap-Diploma Leopoldinum határozza meg, amelyet Mivu-Klein püspök apolitikusnak tart figyelembe venni. (Ismertettük fentebb.)
Micu-Klein püspök persze sokkal jobb politikus annál, semhogy nyíltan harcot hirdetne I. Lipót császár-király első diplomája, az ún. alap-Diploma Leopoldinum ellen. Ő inkább úgy tesz, mintha tudomása se volna róla. Ám ez nem bizonyul igazán jó taktikának. Hisz paradox helyzetbe kerül: úgy akarja az erdélyi országgyűléssel a román nemzetiség sérelmeit orvosoltatni, hogy közben Erdély érvényes közjogi státusát nem ismeri el. Célja elérése érdekében Micu-Klein püspök a közjogi helyzetet meghatározó Diploma Leopoldinum helyett I. Lipót későbbi, az egyesült román egyház helyzetét szabályozó diplomáira látta helyesnek hivatkozni; mindenekelőtt a második (1701-es) unió-ügyi diploma 3. pontját tekintette jó hivatkozási alapnak. Ez kimondja, hogy nemcsak az uniót elfogadó román papok, hanem minden román, a közrendű és a jobbágy is a katolikus rendhez tartozik, amennyiben tagja az egyesült egyháznak.
Ezt a cikkelyt az erdélyi országgyűlés úgy értelmezi, hogy minden görög katolikus román egyenrangú minden római katolikus magyarral, román nemes a magyar nemessel, román jobbágy a magyar jobbággyal stb., Micu-Klein püspök és követői viszont úgy, hogy a vallási uniót elfogadó románokra többé nem vonatkoznak a rendi társadalom kötöttségei, odáig menően, hogy a korabeli rendi alkotmányt kell hozzáigazítani az unió-ügyi diploma 3. pontjához, és nem fordítva… Nem nehéz felismerni, hogy éppen az unió-ügyi diploma e harmadik pontjának (az erdélyi rendek és a Micu-Klein által való) eltérő megítélése a közvetlen kiváltó oka a magyar–román ellenségeskedés kibonta­kozásának.
Az erdélyi országgyűlés magyar, székely és szász rendjei következetesen ragaszkodnak álláspontjukhoz, így Micu-Klein püspök küzdelmének első három évében minden eredmény nélkül hivatkozik ama diplomára. Ám ezután, 1735-ben Micu-Klein taktikája megváltoztatására szánja el magát: ha a korabeli (általa sajátosan értelmezett) törvényekre való hivatkozással semmit nem ér el, akkor a múltra fog hivatkozni. Dekrétumok, diplomák helyett az őshonosi jogra. Ám ez új hivatkozás eredményessége érdekében új őstörténetet kell elfogadtatnia népével. Amit nem vesz tekintetbe: nem tudja igazolni a románság őshonosságát Erdélyben, de ha tudná, mit sem érne vele, hisz a korabeli alkotmányban nem szerepel semmiféle őshonosi jog…
Ámde vigyázzunk, le ne egyszerűsítsük a kérdést. Annak ellenére vegyük komolyan Micu-Klein püspöknek az őshonosságra való hivatkozását, hogy a korabeli országgyűlés éppúgy nem vette komolyan, mint az 1701-es Diploma Leopoldinum 3. pontjának a hatályban levő közjogot szintén figyelmen kívül hagyó értelmezését… Abból induljunk ki, hogy Micu-Klein püspök hitt új taktikája eredményességében.
Micu-Klein püspök, a román őstörténetcsere elrendelője és követői minden bizonnyal nem számoltak azzal, hogy nem állna jogukban megfosztani népüket valódi történelmétől, nem számoltak azzal, hogy a múlt megtagadtatása komoly lelki megrázkódtatással járhat. Csak arra gondolhattak, hogy kényszerűségből cselekszenek: a valláscsere csak akkor hozza meg a várt eredményt, ha múltat is cserélnek. A katolizáció, meglehet, csak a katolikus egyház és az uralkodóház érdeke, de a római–román eredetmítosz hozzáadásával mindjárt a román nép érdekévé is válik, ez utóbbi alapján ugyanis hivatkozni lehet az őshonosi jogra. Ki kell törölni tehát a román nép emlékezetéből, hogy elődei valamikor a XII–XIII. században vándoroltak a Balkán-félszigeti őshazájukból Kunországba (nagyjából a későbbi Havaselvére és Moldvába), illetve Erdélybe, mert ha továbbra is vállalják Balkán-félszigeti eredetüket, az albán–vlach, majd bolgár–vlach szimbiózist, s ha nem tagadják meg még a vlach nemzetiségű Asszánok bolgár–vlach birodalmának az emlékét is, akkor bizony vezetőik erdélyi közjogi harcokban nem hivatkozhatnak az őshonosi jogra. Kár lenne erről a jogról lemondani – gondolják Micu-Klein püspök és követői –, megszerzése érdekében viszont a román nemzetnek áldozatkészen vállalnia kell valódi őstörténete helyett az újat: a politikai harcokban való hivatkozásra sokkal alkalmasabb eredettörténetet. És Micu-Klein püspöknek nem kell sokat töprengenie azon, hogy milyen eredetmítosszal cseréltesse fel a valódit. Nyilvánvaló számára, hogy a vlach nép római eredetének a meséjét kell igaz történetté nyilvánítania.
De minek az alapján?
Nincs valódi jelentősége annak, hogy minek az alapján. Korszakos jelentősége annak van, hogy a románság régi őstörténetének egy újjal való felcserélését ő nem történet­tudományi, hanem politikai kérdésnek tekinti. Ő nem valaminek a hamisságára és másvalaminek az igazságára döbben rá. Ő azt ismeri fel, hogy éppen a Traianusi Dacia római katonái és telepesei csodálatos megmaradásának szép, magasztos története az, amelyre szüksége van. És bizony az ártatlan történetből éles politikai fegyvert kovácsol. Szebb eredetmítosza ennél talán egyetlen népnek sincs. Egyetlen szépséghibája, hogy hamis. De mivel szebb az eredetinél, a román nép el fogja fogadni Micu-Klein püspöktől ajándékba. Ha az ő nemzedéke még nem, akkor a következő, vagy az azután következő…
1735-ben foglalja először írásba Micu-Klein az erdélyi románok őshonosi jogát – talán taktikából olyan kérvényben, illetve levélben, amelyekben éppen nem a magyar, hanem a szász rendek szabadságjogait kérdőjelezi meg, illetve nevezi visszaélésnek. E kérvényben a korabeli alkotmányban nem szereplő őshonosi jog mellett felveti a korabeli közjog által szintén nem ismert katolikus jogot is.
Szembesítsük a micu-kleini őshonosi jogra való hivatkozást a korabeli közjogi gondolkozással. Jogos vagy jogtalan hivatkozásnak tűnt, vagy egyenesen provokációnak? Vegyük figyelembe, hogy Micu-Klein püspök mielőtt megírta volna az őshonosi jogra hivatkozó kérvényt, illetve levelet, hasonló követeléseit az érvényes törvényekre, elsősorban a II. unió-ügyi Diploma Leopoldinumra hivatkozva – igaz, azokat önkényesen félreértelmezve – terjeszti elő, ám visszautasításban részesül. Amikor az őshonosságra is hivatkozik, ő nem tesz említést a korabeli hatályos alkotmányról mint olyanról, amellyel már szembekerült. Ő e dokumentumokban nem is követel szabadságjogokat, nem kéri, hogy a románságot vegyék be a rendi nemzetek közé, hanem csak sérelmezi, hogy nem tekintik rendi nemzetnek. Tehát ő az őshonosi jogra hivatkozva semmi mást nem tesz, csak felhívja a figyelmet a népét ért rettenetes jogtalanságra és igazságtalanságra: arra, hogy népe történelmi jogait nem engedik érvényesülni. E merész taktika csak azért kockázatos, mert a jog, amelyre hivatkozik, történelmi forrásokkal igazolhatatlan, hisz merő kitaláció.
A román–magyar ellenségeskedés születése történelemtudományunk egyik legbonyo­lultabb kérdése. Megértéséhez mit kell még feltétlenül figyelembe vennünk azon kívül, amit az imént elmondtam?
A küzdelem, amelyet Micu-Klein püspök kezdeményez, közjogi küzdelem, s annak porondja az országgyűlés ülésterme. Ennek ellenére nem törődik azzal, hogy az erdélyi országgyűlésben többségben levő magyar rendeknek a támogatását is fontos lenne megszereznie. De nem igyekszik az országgyűlés szász képviselőinek a támogatását sem megnyerni.
Kilátástalannak tűnő közjogi küzdelmet miért kezdeményez? Mire számíthat?
Nyugodtan állíthatjuk, hogy Micu-Klein püspök nem volt sem naiv, sem könnyelműen kockáztató, s hogy nem viselkedett apolitikusan. Őt Bécsből kapott „jó tanácsok” vezették félre…
Bizony magas rangú bécsi államférfiak sugalmazzák neki, hogy a Habsburg-házi magyar királyok a jövendőben nem tűrik meg a Magyar Királyság és Erdély önállósodási törekvéseit: a Szent Korona egyik országának sem lesz saját államisága és alkotmánya. Micu-Klein bécsi tanácsadóinak bizonyára helyes az a feltevésük, hogy a külhonban székelő magyar király és az erdélyi magyar és szász rendek érdekei ellentétesek, amit viszont félreértenek, az a Habsburg-házi magyar király és a magyar közjog viszonya. Feltételezik, hogy a magyar király (aki egy személyben több országnak az uralkodója, köztük egy császárságnak is) teljhatalmú, akaratát nem gyöngíti holmi jog. És Micu-Klein püspök hatásukra azt veszi tekintetbe és semmi mást, hogy az ő korának uralkodója is mindent el fog követni a Habsburg-ház talán legfontosabb célja megvalósítása érdekében. (Arra bizonnyal elmulasztották figyelmeztetni bécsi tanácsadói a püspököt – de talán csak azért, mert ők maguk sem tudtak róla –, hogy a Micu-Klein közjogi küzdelmei során oly gyakran emlegetett I. Lipót császár-király, a vitatott egyházügyi Diploma Leopoldinum aláírója, a Szent Korona büntetésétől való félelmében a századfordulón lemondott akarata érvényesítéséről, alárendelvén azt a Bethlen Miklós által képviselt erdélyi rendek akaratának. Igaz – ismételhetjük meg most egy fentebbi megállapításunkat –, nagyon kevés Habsburg-házi magyar király magatartásában ismerhetjük fel azt, amit az I. Lipótéban: hogy ha szeretve nem is, de legalább félve tisztelte a Szent Koronát.)
Hangsúlyozom még a következőket: amikor Micu-Klein püspök tévesen és általános országgyűlési felháborodást kiváltva értelmezi a II. unió-ügyi Diploma Leopoldinum 3. pontját, akkor tulajdonképpen felhívja a figyelmet arra a bécsi államférfiak által kitűzött politikai célra, amelyet nemcsak hogy az uralkodó nem vállalhat nyíltan, de egyetlen magas rangú politikusa sem.
Micu-Klein püspök tehát nemcsak azért vált ki az erdélyi országgyűlés tagjaiból nagyobb gyűlöletet, mint bécsi ellenfeleik, mert több és radikálisabb változtatást akar elérni Erdély politikai életében, mint azok, hanem mert az erdélyi alkotmány, az önálló erdélyi magyar államiság (és minden, ami számukra szent) összes ellenfelei közül egyedül ő lép fel személyesen.
Micu-Klein püspök követői változatlan taktikával folytatták az ő küzdelmét.
Mindezek bemutatása után emlékezzünk arra, hogy a negyedik kérdésem ebben a válaszomban az volt: mi a titka annak, hogy a Magyar Királyság a Szent Korona-eszmének köszönhetően a közjogi küzdelmek színterén mindig győzött a Habsburg-kor évszázadaiban?
Erre most fogok válaszolni, de hogy válaszom hiteles legyen, előbb más kérdéseket is fel kell tennem, először is a következőt:
Mire kell még feltétlenül felhívnom a figyelmet, hogy megértsük  a Habsburg-házi magyar királyok és a Magyar Királyság ellenségeskedését?
Ha a Magyar Királyságnak V. Károly olyan családtagja vagy rokona jutott volna Habsburg-házi uralkodónak, aki kizárólag csak a Magyar Királyság uralkodója, akkor neki és utódainak talán megadatott volna, hogy szeretett országának tekintse a magyar királyságot, s őt is, de utódait is olyan megbecsülés és tisztelet övezte volna, mint az Anjou-házi királyainkat… Természetesen cserében a Magyar Királyság és a magyar nemzet olyan megbecsüléséért, amilyen az Anjou-házi Nagy Lajosé volt.
Tehát miért kerül veszélybe mindaz már I. Ferdinánd idejében, ami 1526-ig szent és sérthetetlen a Magyar Királyság és uralkodója viszonyában? A Habsburg Birodalom V. Károly és I. Ferdinánd uralkodása után is hatalmas, erős, igaz, soha többé nem lesz olyan hatalmas és erős, mint V. Károly idejében, és a Habsburg-házi magyar király továbbra is nemcsak Magyarországnak, hanem sok  országnak az uralkodója: nagyhercegként, királyként vagy császárként. (Legszeretettebb országuknak, az ún. Osztrák Örökös Tartományoknak ugyan csak annak császársággá válása után, 1804-ben lesznek a császárai.)
Fűzzük hozzá fentiekhez a következőket is:
Nem véletlen, hogy a magyar rendeknek a Szent Korona misztériumában, illetve a Szent Korona rejtélyes hatalma védelmében megvalósuló különállását a Habsburg-korszak évszázadaiban az a rémálom szilárdítja meg, hogy a magyar király legnagyobb ellenségévé válhat a magyar államnak.
Ezen évszázadokban különös dolog történik: mind a fő-, mind a köznemesség abbahagyja a vezető szerepért folyó harcot, s egy igen erős hatalomnak adja át a vezetést. Ez az erős hatalom a magyar közjog. A Szent Korona védelmező hatalma által legyőzhetetlenné erősített közjog. Történel­münkben ezután is meghatározóak a gazdasági és a katonai erőviszonyok, de leg­meg­ha­tá­ro­zóbbak a köz­jog színterén zajló küzdelmek. Amelyek – szóltunk már erről, de rövidesen ismét megtesszük – magyar győzelemmel végződnek. Ennek köszönhető, hogy a magyar történelem Mohács után is gazdag győzelmekben.
Hogyan alakultak ki azok a „kényszerhelyzetek”, amelyekben a Habsburg-házi magyar királyok többsége nem uralkodhatott úgy, mint az Anjou-háziak, azaz úgy, mintha valóban  csak magyar királyok lettek volna? Törvénytelen központosítási törekvéseikkel egységes birodalommá akarták forrasztani országaikat, s a magyar királyságot azért tekintenék ellenségnek, mert ez nekik nem sikerülhetett…
Úgy gondolom, hogy helyes lenne már itt, a Magyar Királyság és a Habsburg-házi magyar király ma már eléggé felfoghatatlan, és igen gyakran félreértett vagy félreértelmezett viszonyát bemutató részében összefoglalni a magyar nemzet ellenállása megtörhetetlenségének a titkát – egyelőre a Habsburg-korban, s elsősorban a Habsburg-házi magyar király és magyar királysága ellenségeskedésére gondolva.
Megpróbálom összefoglalni a maga bonyolultságában, de egyetlen bekezdésben:
A Szent Korona-eszmében jelen van, egymást erősítve, mind a Szent Korona misztériuma – amely által meggyőző erejűvé válik, hogy a Szent Koronát méltán tekinthetjük Isten akarata közvetítőjének, Hídnak Magyarország és az Ég között –, mind a Szent Korona mint jogalany – a hajdanvolt szakrális király jogutódjaként a magyar államhata­lom legmagasabb rangú alanya –, s így alakulhatott ki az a rejtélyes hatalma a Szent Koronának, amelynek köszönhetően a majdnem négy évszázados Habsburg-korban azon rejtélyes viszályok végeztével, amelyek a Habsburg-házi magyar (aki egy személyben az egész Habsburg Birodalom császár-királya) és a Magyar Királyság ellenségeskedésének a következményei, a nagy drámai helyzetek befejező szakaszában a Magyar Királyság (egyszerűnek látszó, de nagyon is bonyolult közjogi küzdelmek színterén) mindig győz. Ilyen súlyos drámai helyzetet kiváltónak tekinthetjük minden, a magyar jogfolytonosságot megszakító visszaélését az uralkodónak (illetve a főhivatalnokainak az uralkodó nevében) és természetesen a Szent Korona-eszme követelményeivel való bármilyen szembefordulását, valamint a király központosító törekvései kiváltotta legnagyobb drámai helyzeteket, közülük pedig elsősorban a magyar fegyveres ellenállást kikényszerítő legsúlyosabbakat: az 1703–1711. évi dinasztikusnak (mert ha magyar győzelemmel végződik, akkor a magyar királyok többé nem Habsburg-háziak, hanem Rákóczi-háziak – vagy akármilyen háziak, de egy minden szempontból független Magyar Királyság választott uralkodói lettek volna) és az 1848–1849. évi honvédőnek nevezhető  háborúkat. Utóbbiak befejező szakaszában a Magyar Királyság harctéri vereség után győz a közjogi küzdelmek színterén: az első esetben már a békekötéskor (ez a híres szatmári béke), a második esetben csak 18 év múlva (ez az 1867. évi kiegyezés)… Következésképpen hozzáfűzhetjük előbbiekhez: a magyar nemzet biztonságos jövendőjének a megalapozójává válhat a jövendőben is a Szent Korona-eszme, ha méltóképpen megbecsüli nemzetünk döntő többsége, és addig tanulmányozza, míg meg nem érti, mi az annyiszor megtámadott, üldözött és több alkalommal még megsemmisítésével is megfenyegetett magyar nemzet legyőzhetetlenségének a titka.
Ennek igazolásaképpen vegyük itt tekintetbe azokat a Habsburg-kori dekrétumokat, amelyekből kikövetkeztethetjük, miképpen győzedelmeskedtek a Habsburg-korban a magyar rendek a magyar alkotmány, a magyar államiság, az or­szág területi integritása, a törvényhozó hatalom megosztottsága, a vármegyei önkormányzat megőrzéséért vívott harcukban már a Habsburg-kor elején is.
Szólok ebben a végül nem túlságosan rövid válaszomban a Magyar Királyság Habsburg korának végnapjairól is, de abból kiindulva, hogy az 1848–49. évi vesztes magyar honvédő háborúban az Osztrák Császárság győzött, az agresszor, de nem a Magyar Királyság románjainak és szerbjeinek (mindkét nemzetiség szabadcsapataiban ott harcolnak a magyarok ellen azok, aki a rendi társadalomnak az 1848. évi megszüntetésével váltak tagjaivá a Szent Koronának, s lettek magyar nemesek akaratából jobbágyból szabad gazdákká – hát bizony ebben is felismerhetjük a felfoghatatlan ellentmondást)  támogatásával, hanem egy orosz cár, I. Miklós segítségével, akit nemcsak azért tartunk az összes orosz cárok egyik legalkalmatlanabbjának, mert a Habsburg-ház oldalán léptette be hadait a háborúba (nem törődve azzal, hogy a törvénysértőt segíti), hanem mert győzelme után úgy viselkedett, mintha nem az ő tábornokai előtt tették volna le a magyar honvédek a fegyvert 1849-ben Világosnál, s lemondott a győztes szerepéről, átváltozott szolgává. S mintha valóban semmit sem tudott volna arról, ki és miért kezdte a háborút, Ferenc József ifjú császár szolgájaként a honvédő háborúban részt vevő tábornokokat ki is szolgáltatta a győzelemre segített osztrák hadsereg tábornokai bosszújának, akik úgy igyekeztek szabadulni az abból eredő szégyenérzetüktől, hogy alulmaradtak a magyar honvédséggel vívott harcukban, hogy a háborúért felelős osztrák főtisztviselőkkel egyeztetve a legvitézebb magyar tábornokokat kivégeztették, más főtiszteket börtönbüntetéssel sújtottak… A „győztesnek” nevezett Osztrák Császárság legkérlelhetetlenebb főhivatalnokai végre akarták hajtani a Magyar Királyság felszámolásának nem is annyira „titkos”tervét, feldarabolását el is kezdték, de az 1849 utáni magyar ellenállást nem sikerült megtörniük, s elsősorban azért nem, mert azok a ’49 előtt még Habsburg-párti magyar főurak is részt vettek benne, akik felismerték, hogy a Szent Korona magyar megsértőivé válnának, ha az álgyőztesekkel cinkosságot vállalva belenyugodnának abba, hogy mit terveznek a Szent Korona védelmében álló Magyar Királyság ellen…
Az 1867. évi kiegyezéssel aztán helyreállt a jogfolytonosság, ami azt is jelentette, hogy a Magyar Királyság területi integritását is visszanyerhette, de csak 1920-ig őrizte, s akkor sem a Habsburg-háznak, hanem ellenkezőleg, a Habsburg-ház ellenségeinek sikerült megtörnie a Szent Korona országai területi épségét, mégpedig az első világháborút követő párizsi békekonferencián, amikor a kulisszák mögül diktáló leghatalmasabbak azon felfoghatatlan utasítását kellett végrehajtaniuk a kulisszák előtt tüsténkedőknek, hogy mindegy, mire hivatkozva, de darabolják fel a Magyar Királyságot, meghagyva belőle valamennyit, talán egyharmadát, s ezt nyugodt, de gonosz lélekkel tették, s nyugalmuk annak köszönhető, hogy biztosak voltak benne, hogy egy ország nem élheti túl, ha minden elfogadható érvelés nélkül területét egyharmadára csonkítják. És betegessé hatalmasodó cinizmusukban a felszámolandó ország területéből a legnagyobb darabot éppen a világháború egyetlen hivatalosan is vesztes államának adják, Romániának, de gonoszsággal is fűszerezett cinizmusukban még a Habsburg-ház egykori birodalma nagyobbik feléből Ausztria néven meghagyott örökös tartományokhoz is csatolnak Magyarországból vagy kétmegyényi területet, kárörömmel gondolva közben arra, hogy a Habsburg-ház ennek a sikernek már nem örvendezhet, mert magától az uralkodóháztól az utolsó négyzetmétert is elveszik, s így a történelem színpadán már nem marad helyük, s diadaluk ünneplésekor eszükbe se jutott, hogy nekik vajon miképpen sikerülhetett olyan könnyen, ami a Habsburg-házi császár-királyoknak nem sikerült, pedig ha ezen méltóképpen elgondolkoznak, akkor talán rádöbbennek arra, hogy a Magyar Királyságtól elvett területeknek majdnem az egészét, tehát kis híján kétharmadát éppen azok között a népcsoportok között osztották szét, akik a birodalom két fele egységesítéséért vívott harcában leghűségesebb szövetségesei voltak a Habsburg-házi királyoknak, illetve főhivatalnokaiknak, s nagy kár, hogy erre nem döbbentek rá, mert kiteljesedő kárörömükben Trianon esztendejének minden jelentős újságjában közölték volna, mire döbbentek rá, s azokból az újságokból a mai Kárpát-medence és egész Európa hivatalos, azaz mérvadó történészei is bizonnyal tudomást szereznének a döbbenetes felismerésről, s olvasgatván és megvitatván még arra is rájönnének, mi a titka annak, hogy az erdélyi román görög katolikus egyház Micu-Klein nevű püspökének a XVIII. század első felében kezdődő, eleinte eléggé veszélytelennek, sőt jelentéktelennek látszó országgyűlési küzdelméből miképpen bontakozhatott ki az a nemzetiségi mozgalom, amely valóban veszélyeztette mindazt, ami Erdély és Partium számára a legfontosabb volt: a néhány évtizede megerősített alkotmány sértetlensége a Szent Korona oltalmazó hatalmával együtt…
(Folyt. köv.)

 

 

Jegyzetek a nagyinterjúhoz (IV/1-4. rész)

[1] Kocsis István: Bolyai János estélye
https://epa.oszk.hu/00400/00458/00398/pdf/Korunk_EPA00458_1970_08_1181-1201.pdf
[2] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[3] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[4] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[5] Kocsis István: A királynő aranyból van ­– Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[6] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[7] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[8] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[9] Kocsis István: A királynő aranyból van – Drámák, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2016
[10] Önlexikon, Kortárs magyar írók önszócikkei Cédrus Művészeti Alapítvány 2017
[11] Kocsis István: Széchenyi István Monodrámák, Magvető 1984
[12] https://www.helikon.ro/bejegyzesek/beszelgetes-a-75-eves-kocsis-istvan-drama-proza-es-tortenetiroval
[13] Napkút Kiadó 2017 https://www.napkut.hu/kocsis-istvan-a-kituntetes-815
[14] Trianon, Napkút Kiadó 2021

 

 

Illusztráció: Kocsis István-portré


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás