Erdélyi Z. János: A barna szavak tündére*
*Fel-felvillanó gondolat-fodrok
Hoppál-Kovács Edit Majdnem elhittem
című, 2021-ben megjelent elbeszéléskötetének
olvasása kapcsán
Az alcímben említett kötet Hoppál-Kovács Edit első megjelent kötete, melyet a Cédrus Művészeti Alapítvány adott ki. A szerző a Napút folyóirat Prágai Tamás-díjának 2021. évi kitüntetettje.
Mivel gondolat-fodrokat ígértem, egy személyes vonatkozású betoldással kell kezdenem. Képies látásmóddal vagyok megáldva, noha ez nem mindig áldás. A szörnyűt, a bántót, a rosszat ugyanúgy képekben látom, mint a szépet. Sajnos azonban az emberi képzelet nem lehet annyira szelektív, hogy csak a jót válassza ki.
Tehát amit olvasok vagy hallok, azonnal megképzik előttem, mi több, színesben látom. Ebből arra lehetne következtetni, hogy napjaim szüntelen „mozizással” telnek. A valóság korántsem ilyen „heppi”.
Mindebből az a lényeg, hogy a hallott, de még inkább az olvasott szavakhoz azonnal színeket társítok. Vagy ha nem is az egyes szavakhoz, de hosszabb-rövidebb szövegekhez.
Eme „adottságom” folytán született meg bennem az a felismerés Hoppál-Kovács Edit elbeszéléseinek olvasásakor, hogy szavai bennem összességükben barna színhatást keltenek: barna mackó-meleget, vagy még inkább a szeretet barna melegét. Evégből érzem őt a barna szavak tündérének.
A kötet huszonhárom elbeszélést foglal magába. Terjedelmük roppant változó: a szűk fél oldaltól a tízig. Mint huszonhárom különböző nagyságú üveggolyó. Olyan fénylőek. És épp oly gömbölyűek. Tudvalévően a gömb a legtökéletesebb forma.
Első mondatomban a krónikás tényszerűségével tettem említést arról, hogy a szerző első megjelent könyvéről van szó. Ennek a tényközlésnek azért van jelentősége, mert az írásokat olvasván ez a lényegesnek tűnő momentum véletlenül se jutott eszembe. Az egységes szerkezet, az egyéni hangvétel, a teljesen kiforrott stílus mögött egyáltalán nem éreztem az elsőkötetesekre többnyire jellemző útkeresési bizonytalanságot.
Hoppál-Kovács Edit nemcsak szeretettel, de féltéssel, aggódással formálja „teremtményeit”. Nemcsak a történetek fő figuráit alakítja plasztikusan, de a mellékszereplők megrajzolása is pontos, éles kontúrú. Természetesen vannak kedvenc történeteim a hozzájuk tartozó szereplőikkel – rendszerint főszereplőkkel – együtt. Ilyen például A hó esik puhán című történet tinédzser leánykája, a címadó írás a „másságát” hosszú időn keresztül titokként magában őrző hősével, Petivel, vagy akár a Sósanya Annája. Az érzékletesen megformált mellékszereplők közül pedig számomra az egyik legemlékezetesebb Ági néni a Majdnem elhittem című elbeszélésben.
Biztos vagyok benne, hogy a kötetben található írásoknak komoly előzményük van, vagy egyéb fórumokon már korábban történt publikálás, vagy az „íróasztalfiókban” összegyűjtött, remélhetőleg mielőbbi közlésre váró művek formájában.
Nem titok, hogy megjelenéshez közeledik az újabb elbeszéléskötet, amelynek egyes darabjai a Napút folyóirat internetes portálján már olvashatók. Ezek ismeretében türelmetlenséggel vegyes kíváncsisággal várom a folytatást.
Illusztráció: könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
