OPEN 51. – DRÁMÁK
„Ismerd meg magadat.
Légy ura lelkednek.”
A GÖRÖG DRÁMA MEGSZÜLETÉSÉRŐL, AISZKHÜLOSZRÓL ÉS EGY 2500 ÉVES ERKÖLCSI ÜZENETRŐL
Táv irat: agörögségemberformálópéldastop
Jártam Delphoiban, láttam az amfiteátrumot, jártam a Szicíliában, Taorminában: mindkét helyen, mert volt időm, a régi görög színház nézőterét órákig néztem és elgondolkodtam azon, hogy akkor mennyire más volt itt egy előadás. A ma emberének, különösen egy diáknak, aki nem különösebben otthonos a bonyolult, változatokkal, sőt ellentmondásokkal teli görög mondavilágban, és nem nagyon ismeri e mondái családok gyilkosságokkal és vérfertőzésekkel terhelt származásrendjét, melyben a családfák ráadásul nem is mindig egyértelműek, nehezen érthetőek a görög drámák. Pedig valahogyan olvasni, érteni kell. Keleti Károly ezt találóan így fogalmazta meg: „a legfőbb kérdés, amelyet kinek-kinek személy szerint a mellének szegeznek, lényegében ez: elbír-e ilyen világ-látást?” A rövid válaszunk: nehezen. Ezért is próbáljuk ezt a világ-látást megismerni, és haladjunk visszafelé 2500 évet időben és gondolatban, még akkor is, ha tudjuk, ez nehéz a ma ember számára.
Az archón szava döntő volt[1]
Az athéni drámai előadások a Nagy vagy Városi Dionysos-ünnepen folytak. Kr.e. 432-től tragédiaköltők négy darabbal, vagyis egy tetralógiával pályázhattak. Ez három tragédiából és egy szatírjátékból állott. A darabokat először a város főtisztviselője, az archón bírálta felül, s ő jelölte ki azt a három szerzőt, akinek darabját előadták. Egy évben tehát csak három tetralógia került előadásra, éspedig mindegyik csak egyszer, hiszen a következő évben már új darabok pályáztak, így a közönség színpadról csak egyszer hallhatta a műveket, s csak az V. század vége felé kezdett divatba jönni, hogy régebbi darabokat újra előadjanak. Miután az archón megállapította az előadásara kerülő darabokat, kijelölte azt a három gazdag polgárt, aki a kart kiállítja, vagyis aki az illető darab előadásának költségeit vállalni tartozott.
Thespis idejében, aki az első tragédiákat alkotta és vitte színre Athénban, még csak egy színész szerepelt. Feladata valószínűleg a kar énekének és táncának magyarázata lehetett, de részben bizonyára beszélgetett is a karvezetővel, a koryphaiosszal. (A szó élenállót jelent, ebből lett a ma is használt korifeus szó.) E tekintetben a döntő lépést mindenesetre Aischylos tette meg, aki egy második színészt is felléptetett, s ezzel a színpadi párbeszédet sokkal elevenebbé tette. Még tovább ment ezen az úton Sophoklés, aki a harmadik színészt is bevezette. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy szerep is csak kettő, ill. három volt, egy színész ugyanis több szerepet is játszott, csupán más álarcot kellett vennie. A két, ill. három színész tehát csak azt jelentette, hogy a színpadon egyszerre legfeljebb két, ill. három színész lehet. (A vígjátékban több színész is szerepelt.)
Az összes szerepeket férfiak játszották, a kar tagjai is mindig férfiak voltak, akkor is, ha a kar szerepe szerint nőkből állott. A színészek ui. álarcot viseltek mind a tragédiák, mind pedig a vígjátékok, a komédiák előadásain. Az álarcok egy-egy szerep leglényegesebb vonásait sűrítették, viszont az arcjátékot lehetetlenné tették. A szereplő végig egy álarcot viselt, ettől csak kivételes esetekben tértek el, amikor a szerep ezt feltétlenül megkívánta. A tragédiákban különösebb jelmezt nem viseltek, a szereplők mindössze díszesebben voltak öltözve az átlagosnál, mint ahogyan a heroikus világ alakjai is többek voltak az átlagembereknél. A szatírjáték szereplőinek természetesen megvolt a maguk sajátos jelmeze: kitömött nagy pocak, farok stb. Ugyanígy voltak öltözve a komédiák szereplői is.
Athénban a legrégebbi előadásokat az agorán, a piactéren épített színházban tartották. Az ülések már itt is emelkedők voltak, s nagyjából félkör alakban vették körül a középen levő kerek térséget, a táncteret. Ez a beosztás maradt meg a későbbi színházakban is. A színpad hátterét egy palota homlokzata alkotta. Ezen középen széles ajtónyílás volt, amit, ha kellett, egészen ki lehetett nyitni, s akkor be lehetett látni az épület belsejébe. Más díszlet ritkán volt,a függönyt a görög színház nem ismert.
A tragédia-előadásokra, mint említettük, eredetileg csak Dionysos isten márciusban levő ünnepén, a Nagy Dionysián került sor. Az előadásokon minden szabad ember részt vehetett. Az ünnep első napján volt az ünnepi felvonulás, mely Dionysos szobrát vitte ki a városon kívülre, az istennek Akadémos hérós berkében levő templomához. Itt Dionysosnak bikaáldozatot mutattak be, s vigalomban töltötték a napot.
Este fáklyafénynél tértek vissza a városba, Dionysos szobrát a színházba vitték, s az ott állt az ünnep végéig. Ezután került sor a drámai előadásokra, éspedig (486-tól) előbb a komédiákéra, ami egy napot vett igénybe (a komédia-írók ui. csak egyes darabokkal és nem tetralógiákkal versenyeztek), majd három napon keresztül a tragédiákat mutatták be, mindennap egy tetralógiát. Ezzel ért véget az ünnep.[2]
A görög rabszolgatartó demokrácia idején a város vezetői is tudatosították az ilyen előadások jelentőségét, és támogatták a drámaírókat. Ekkor épülnek az első szabadtéri színházi épületek, amfiteátrumok. Főleg a perzsák elleni háborúk idején és Periklész korában (Kr.e 5. sz.) csúcsosodik ez ki. Erre a korszakra tehető Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész működése. Egy-egy szerző évente 3-4 művel jelentkezett. Ezeket mutatták be a színházi seregszemléken, és a legjobb alkotók (akik leggyakrabban rendezték is a darabot, esetleg szerepeltek is benne) magas rangú elismeréseket kaptak. A város vezetői támogatták, hogy az emberek színházba járjanak, még fizettek is nekik érte (a szegényebbeknek), mert nevelő célzatúnak tartották az előadásokat. A legjelentősebb szerzők 100-nál is több darabot írtak, bár csak néhány maradt fenn belőlük. A legismertebb szerzők Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész és Arisztophanész voltak. Témájuk a görög mitológia vagy a történelem volt. Mégsem a cselekmény folyamata a legérdekesebb, hanem az egyes drámákban rejlő erkölcsi üzenet. Például Antigoné esetében annak a kérdésnek eldöntése, hogy behódoljon-e a királyi parancsnak, mely megtiltja testvére eltemetését, avagy kövesse a hagyományokat, az ősök útmutatását vagyis az isteni parancsolatot, hogy a halottat eltemetni, a testvért pedig szeretni kell. Így mondja a szolgalelkű lánytestvérének, Iszménének: ”Most megmutathatod, hogy ki vagy: dicső ősökhöz méltó vagy hitvány utód”. Ez az emberi szabadság valódi értelmezése, amely a görögség egyik embereszménye is volt. Még a zsarnokság idején is Antigoné maga dönti el, hogy mit válasszon, bár tudja, hogy ez a döntés a király parancsával szemben számára a halálos ítéletet jelenti.
*
Szophoklész Antigone című tragédiája kötelező tananyag, ezért ezzel itt nem foglalkozunk, de azért ide idézzük Áprily Lajos versét, amely rímekbe szedve szép összefoglalója drámának, annak lényegét mondja el: a választás szükségszerűségét.
Áprily Lajos: Antigone
A Nap nagymessze, drága Haimon,
most oldja bíbor csónakát,
a harmat-fényü Dirke-tájon
tengerfuvalmak szállnak át,
s a szöke por éjjel be fogja
temetni könnyü lábnyomom –
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.
Mit is keresnénk árva-ketten,
hol égig ér a gyülölet?
Én gyülöletre nem születtem
és itt szeretni nem lehet;
s az ösöm átka, haj, suhogva
végigsüvölt a sorsomon –
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.
Itt meg kell halni: Dike fénye
ki tudja, meddig nem derül,
mikor lesz embernek reménye
testvért szeretni emberül?
De lenn, törvények átkozottja,
majd új világról álmodom –
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.
*
A világirodalom első tragédiaköltője Aiszkhülosz (Kr.e. 525-456) Athén polgára volt: már életében nagy elismerés övezte, ránk azonban közel száz tragédiájából csupán hét maradt fenn. Ezek közül való az Oreszteia, az egyetlen ránk maradt görög tragikus trilógia. Három önálló, de tartalmilag egymáshoz kapcsolódó tragédiából áll, ezek az Agamemnón, az Áldozatvivők és az Eumeniszek. (A trilógiához csatlakozó szatírjáték elveszett.) A költő a három drámában a mitikus argoszi uralkodóház, a Pelopidák mondakörének egy részét dolgozta fel. A királyi nemzetséget ősük szentségtörő vétke miatt szörnyű átok sújtja: gyilkos kézzel törnek egymás életére. Az első darab a Trója földúlása után diadallal hazatérő Agamemnón király pusztulását mutatja be. A második arról szól, fia hogyan állt érte bosszút a gyilkosokon, kiknek egyike saját anyja volt. A vérbosszú láncolata a harmadik darabban szakad meg: köszönhető ez az athéni állam jogrendjének, amelynek megteremtője maga Athéna istennő. A trilógia bemutatója Kr. e. 458-ban volt Athénban: azon a versenyen az első díjat nyerte el.
A SORSOK MÉLY ÖRVÉNYÉBEN[3]
Az Oreszteiá-ban, a mükénéi mondakör záró eseményeit ábrázolja a trilógia. A királyi nemzetség ősének, a véres kezű és ravasz Tantalosznak emlékét nem is idézi fel, fiáról, Pelopszról is alig szól. Az ő fiainak, Atreusznak és Thüesztésznek véres viszályából eredezteti a további tragédiákat: Atreusz (a mítosz itt nem említett változata szerint, feleségének elcsábításáért állva bosszút) elüldözte fivérét, majd visszafogadta, de leölette két fiát, és feltaláltatta a mit sem sejtő Thüesztésznek; az megátkozta Atreuszt, s életben maradt fiára, Aigiszthoszra bízta e rémség megtorlását. Atreusz két fiának, Agamemnónnak és Menelaosznak a sorsán kell beteljesülnie az átoknak.
Ezek az előzményei az Oreszteia színpadi történésének. A trilógia első része, az Agamemnón a Trója alól győztesen megtérő király elbukását ábrázolja; mindazt, ami korábban történt, részletekben (egy-egy szereplő ajkára adva vagy kardalokba szőve) idézi fel a költő.
A mükénéi palota tetőjén ügyelő őr monológja nyitja meg az Agamemnónt. Szívből fakadó szomorúsága, mellyel a királyi ház balsorsát siratja és esztendős őrködésének keserveit elmondja, az egyszerű ember szemével láttatva, de inkább csak sejtetve a múlt és jelen bajait, máris nyomasztó atmoszférát teremt. És csak megerősíti e hatást, hogy amikor a győzelmi hírt jelentő fáklyafény láttán örömtől repes a szíve, rettegve harapja el szavát. Egy későbbi jelenet, Agamemnón hírnökének megható monológja egészíti majd ki ezt az emberséget (503. és köv. sorok) : az ő szeplőtlen őszinteségük, tudatos ártástól mentes életük kívül áll a királyok világán. Másképpen élnek és másképpen éreznek, mint a hatalmasok. Velük kevésbé törődnek az istenek, nem emelik őket szédítő magasságokba, de nem is kápráztatják el a mélység szédületével, nem ajándékozzák meg, de nem is sújtják társadalmi jelentőségű döntések kényszerével.
Az őr monológját követő kardalnak hármas funkciója van. Felidézi a múltat, a trójai háború kitörésének okát, jellemzi önmaga helyzetét s érzéseit, végül pedig, a színre lépő királynét üdvözölve, az ünnepi áldozás oka felől érdeklődik.
A múlt felidézésében, a vendégjogot megtipró Pariszt kárhoztatva és a két Atreusz-fi, Agamemnón és Menelaosz bosszúhadjáratának keserű okára emlékezve, analógiával érzékelteti az összefüggéseket:
kebelükből kélt nagy hadriadás,
valamint keselyűk rínak keserűn,
ha fiókátlan fészkük föliben
kavarog röptük,
csupatoll-evezővel evezve leget,
s fészküket őrző
türedelmük a semmibe foszlott;
hanem ezt odafönn hallja Apollón
vagy Pán vagy Zeusz, e madárzokogást,
közelébe-lakók bús sivítását,
s késve, de mégis
elküldi a bosszu-Erinüszt…
48–59. sorok
Az analógia értelme mégsem itt, hanem a későbbiekben válik teljessé, akkor, amikor a karvezető idézett szavaihoz kapcsolódva, ugyanezt a képet ellenkező tartalommal tölti meg a kórus:
gályák két fejedelme elé repült
két fejedelmi madár: feketén ez,
s amaz fehér háttal, a ház közelében, a lándzsát
rázó kéz felől, ormon
falva mohón viselős nyúl-anyát kicsinyestül, ‘a végső
futáskor elfogott nyulat.
114–120. sorok
Ezt a kardal-részletet – a jós jel magyarázatát – a közvetlen folytatás fejti ki: Artemisz[4] istennő megharagudott a Trója ellen induló seregre, ellenszelet támasztott az auliszi öbölben, s Agamemnón leányának, Iphigeneiának feláldozását követelte engesztelésül. A „fiókátlan keselyűk” – a Helené elrablásán búsuló Atridák[5] – támadó vadmadarakká lesznek tehát az ellenképben, akikre lesújt a Trójáért bosszút álló istennő.
Orestés és Iphigeneia a taurosi szentély előtt. A szentélyben az istennő szobra áll.
Iphigeneia vállán a templom kulcsa. A másik férfi Pylades. (Attikai vázakép)
Kalkhasz, az öreg jós, aki egykor a csodajelet megfejtette, imádságba burkolva helytelenítette Artemisz követelését (a „jogtalan áldozatot”), de megjósolta az Iphigeneia legyilkolását követő szörnyű családi viszályt is. Agamemnón tragikus döntésre kényszerült: vagy lemond a jogos ügyű hadvezetésről, vagy leánya vérét ontja. „A kényszerűség igába törte” (218. sor), s a sok önsorvasztó tépelődés után Iphigeneia feláldozását határozta el. Övéinek cserbenhagyása is bűn lett volna, de szörnyű bűn ez is, s ezáltal kap új értelmet a korábbi analógia: mert immár nemcsak Artemisz szemében bűnös Agamemnón; saját népe is borzad tőle. Saját bűnével segíti elő a thüesztészi átok beteljesülését. A dráma későbbi részletei új adalékokkal tetézik megítéltetését. Az argoszi nép átkozza a népveszejtő háborút, a hellén sereg bűnös módon gyalázza meg a trójai istenszobrokat, Agamemnón – felesége kívánságának engedve – hagyja, hogy csak istenekhez méltó pompával fogadják: megannyi bűn-bűnhődésre méltó tett, annak ellenére, hogy a győzelmet ünneplő nép megbocsátva dicséri a királyt, s hogy ő maga csak viszolyogva tűri lába alatt az istensértő bíbor szőnyeget.
Visszatérve az első karvezetői monológ és kardal funkcióira: lírai részlete egyfelől bölcsen szép önjellemzés, másfelől már most sejteti az argoszi vének tehetetlenségét a drámát záró zsarnoksággal szemben:
Vének, mi, akik gyönge tagokkal
akkor a haddal ki se szállottunk,
vesztegelünk itt,
az erőnk gyereké, bot a megtartónk:
hisz a zsenge kebel velejét kezdet
kezdetekor nézd: ugyanígy nem Arész [6]
lakhelye az; s hát aki vén már, és
lombja kiszáradt? Az úton három
lábon tipeg és nem erősebb már, [7]
mint a gyerek, s csak
fel-alá bolyg: nappali álom.
73–82. sorok
Végül, e rész harmadik szerepe, hogy a múlt bánatait idézve és Klütaimésztrát (más szerzőknél: Klütaimnésztra) illő hódolattal köszöntve, a kar előre lendítse a történést, s a „férfitervű” királyné gőgös válaszával együtt fessen képet az erőviszonyokról, szakaszról szakaszra mélyítve a jövő rossz sejtelmét.
A kar és Klütaimésztra párbeszéde lelassítja a cselekményt, de csak azért, hogy a visszafojtott várakozás öröm s aggodalom közt hányódó perceit újabb kardal töltse ki, amely Parisz gyalázatának elmondásával és a zeuszi igazságtevés dicséretével erősíti meg a tanulságot: nem maradhat büntetlen senkinek a bűne, legjobb senkitől nem irigyelt közepes sorsban élni, a csábító ártással dacolva. A kar még mindig kétkedik a fáklyák hozta győzelmi hírben s Klütaimésztra kihívóan magabiztos ujjongásában, mígnem Agamemnón boldogságtól alélő hírnöke megerősíti a reményt. Az ő monológja, a hazatérés öröme és a katonák (309)sok szenvedésének elmondása – ziháló mondatokban, a köznapi beszédhez közelítő stílusban – csak tartalmilag önálló epizód. Klütaimésztra triumfáló közbeszólása, kurtán hitvesi hűségének hivalkodó említése pedig gonosz terveket leplez.
Csak e hosszú, sokoldalú, késleltetésekkel fokozott előkészítés után lép a színre maga Agamemnón. aki vonakodik az isteneknek járó pompa elfogadásától, végül enged asszonya csúf tervű óhajának. Amikor belép a palotába, a királyné azzal végzi hálaimáját, hogy tervei megvalósításához kér segítséget Zeusztól.
Ekkor következik a dermesztő Kasszandra-epizód. Agamemnón rabnője – a hajdani királylány, akit szerelme megtagadása miatt vert meg hitelre nem lelő jóstehetséggel Apollón – némán tűri Klütaimésztra sértegető szavát, majd önkívületben idézi fel a kórus előtt a Pelopidák házának minden múlt rémségét. És felidézi a jövőt is, Agamemnón és önmaga szörnyű elhullását, a férjgyilkos Klütaimésztra terveit s tetteit. Indul, hogy a véres bárd aláhajtsa fejét, hiszen nincs menekvése – Agamemnónon is, rajta is be kell teljesülnie a végzetnek.
*
Mikor a kapu újra kitárul, odabent látszik a két holttest, Agamemnóné és Kasszandráé; Klütaimésztra véresen áll fölöttük, és „ujjongva” számol be szörnyű tettéről Argosz elrémült véneinek.
Nem terveletlen érkezett e küzdelem,
győzelmem harca késve bár, de célhoz ért:
itt állok én, hol rá sújtottam, győztesen.
Így tettem én, és ezt tagadni nem fogom,
nem szökhetett ki, védekezni sem tudott:
köré vetettem véghetetlen leplemet,
halászhálóként, gazdag és gonosz ruhát:
s kétszer csaptam rá, és két jajdulás után
elernyedt minden tagja; és hogy elterült,
harmadszor is megtettem ezt.
Mire hivatkozik mentségül, igazolásul ez az „iszonyú-dölyfű” asszony? Természetesen arra, hogy jog és igazság szerint cselekedett: mint szerető anya, állt bosszút a szívtelen apán, és mint sértett hitves, a hűtlen férjen. Mint szerető anya:
Megsiratott szép drága virágom,
Iphigeneia, általa hullt le:
kapta, mit osztott, megfizetett most:
sose kérkedjék odalent: úgy halt,
ahogy érdemlette: a bárdtól –
feleli a király pusztulását sirató Karnak. A trójai mondakör egy Homérosznál még ismeretlen epizódja szerint ugyanis, melyből azonban a tragikusok már bőven merítettek, miközben a Trója ellen egybegyűlt görög hajóhad Aulisz kikötőjében kedvező szélre vár, Agamemnón vadászat közben véletlenül megöli Artemisz kedvelt szarvasát. Az istennő bosszúból szélcsöndet parancsol a tengerre. A görögök mindaddig nem mozdulhatnak Auliszból, míg Agamemnón engesztelésül oltárára nem adja Iphigeneiát. A király némi vonakodás után kénytelen engedni; azzal az ürüggyel, hogy feleségül akarja adni Akhilleuszhoz, a táborba hozatja, és ott,
mintha csak bárányt ölt volna, semmi mást,
gyapjas juhokban oly gazdag mezőiről,
áldozta föl leányát, édes magzatom.
Ez a királyné egyik érve a Kar vádjával szemben. A másik: sértett asszonyi méltósága. Agamemnón „szennyet hozott rá“, tehát joggal bűnhődött, s vele együtt vétkében társa, Kasszandra.
Az okról, az igazi okról, amit pedig mindenki tud, eddig nyíltan nem esett szó, legföljebb félős célzásokban; ez az a „szörnyű súly”, mely megbénítja a nyelveket. Klütaimésztra most mondja ki először a nevét: épp mikor „szennyéért” vádolja a holtakat.
A lányom-bosszuló Dikére esküszöm,
s Átéra s Erinüszre, kiknek itten ezt
levágtam, hogy lakomba nem lép félelem,
amíg Aigiszthosz szítja tűzhelyem tüzet,
ki nékem, mint idáig is, csak jót akar:
a bátorságban ő nem kis pajzsom nekem.
*
De ki ez az Aigiszthosz? Egyelőre elég annyit tudnunk róla, hogy unokatestvére Agamemnónnak, s a király őrá bízta Trójába indultakor házát és feleségét. Hűtlen sáfár volt: ágyasa lett az asszonynak, a vagyonra és hatalomra pedig, sejthetőleg, régóta sóvárog. Kettejük, Klütaimésztra és kedvese kapcsolatát, vagy inkább talán mértékét és arányát legjobban, legkegyetlenebbül a Karvezető jellemzi, amikor „tyúk mellett kérkedő kis-kakasnak” nevezi Aigiszthoszt.
A cselt az asszonyának kellett vetnie:
én régi ellensége voltam, s így gyanús –
mondja ez a gyilkosság után. Valójában inkább gyáva („a férfiút, te gyáva lélek, mondd, miért – nem magad mészároltad így le, mért e nő – döfte le?” – kérdezi tőle a Karvezető); háttérbe húzódik, ha cselekedni kell, de egyszeriben dölyfösen előlép, mihelyt nincs kitől félnie többé, és a mások elkövette bűnből hasznot húzhat. Közben az a „hódító” férfi, aki szinte lenyűgözi és mindenre rá tudja venni a nőt; valamennyire nőies is a kemény, férfias Klütaimésztra mellett, aki vakságában nem látja, hogy voltaképpen ő is csak eszköz egy gyáva számítás kezében. Mert mihelyt Agamemnón eltűnik az útjából, Aigiszthoszból nyomban kibújik a zsarnok: a megölt király kincsével, mondja,
most megkísérlem én magam
a kormányzást: s ki nem fogadja meg szavam,
nehéz igát kap tőlem, nem lógós csikó
módjára táplálom, de majd a vak homály
társa, az éhség fogja meglágyítani.
Igaz, Aigiszthosz – mint egyébként Klütaimésztra is – a végzetre hivatkozik, az ősi átokra, melyet most ő töltött be a Pelopidák nemzetén (Agamemnón ugyanis Tantalosz fiának, Pelopsznak az unokája). Agamemnón szerinte is méltán, igazság szerint veszett el, „Diké hálójába hullt”. Az Atreusz-ház történetét, az Oreszteiá-t illetőleg „a történet főbb vonalaiban s kimenetelében adva volt”; ezeket a mondákat mindenki ismerte, ezen az anyagon nem lehetett változtatni. „Adva voltak a jóslatok, az istenek közbelépése stb. Klütaimésztrának meg kell ölni Agamemnónt, Oresztésznek Klütaimésztrát. Iphigeneiát föl kell áldoznia Agamemnónnak, s Apollót is úgy kellett fölmutatni, mint ki Oresztésznek megparancsolja anyja meggyilkolását.” Ezek voltak a „tények.” De hogy – túl az istenek beavatkozásán – ki miért és hogyan követ el egy tettet: ez már a költői, illetve lélektani, jellembeli motivációra tartozik. Egy ilyen „motivációs” remeklés Aiszkhülosz Agamemnón-jában Aigiszthosz alakja: a zsarnokság lélektanának lángelmére valló leleplezése.[8]
*
A tragédiában tehát, amíg az argoszi vének tanácstalanul tipródnak, Klütaimésztra végbeviszi gyilkos tervét, sőt kérkedve, álarcát nyíltan félredobva, a gyilkosság részleteiben kéjelegve vallja meg tettét. Szörnyasszonyra vall minden szava, de szülőanyára is, aki leánya gyilkos apján állt régóta kitervelt bosszút. Jogosnak véli, vállalja, amit tett, a vének azonban irtózattal fordulnak el tőle, ha már a szembefordulásra nincs erejük. A Zeuszba vetett hit s a száműzetésben élő királyfi, Oresztész reménye élteti csak őket. A Klütaimésztrát elcsábító Aigiszthosz, „a tyúk mellett kérkedő kiskakas” arcátlan fenyegetőzése önt erőt az aggokba. Már-már tettleges összetűzésre kerül sor, de Klütaimésztrának sikerül elsimítani a viszályt. – Az erkölcsi és társadalmi gonoszság üli torát Agamemnón teteme fölött, a megfélemlített Mükénében. Lezárult a tragédia cselekménye, de el kell jönnie a viszontbosszúnak, amit Kasszandra megjósolt: nem tarthat örökké az isteneket sértő, szabad polgárokat rabságba taszító rémuralom.
A történet folytatódik
A gyilkosság után Aigiszthosz, az eljövendő bosszú lehetőségétől féltében, el akarja pusztítani Agamemnón fiú utódját, a még kisgyermek Oresztészt; Elektra, a legnagyobbik nővér azonban megmenti a fiúcskát: idegen földre küldi, Sztrophiosz királyhoz. Ott nevelkedik föl Oresztész, testvéri barátságban Sztrophiosz fiával, Püladésszel. Elektra sorsa szüntelen szenvedés ezalatt: anyja számára élő lelkifurdalás, Aigiszthosznak élő vád; rosszul bánnak vele, és a bitorló végül is meg akar szabadulni tőle. Elektra a hajthatatlan, az irgalmat nem ismerő gyász és bosszú. Krüszothemisz lágyabb lélek, engedékenyebb jellem, hajlékonyabb egyéniség; se anyjával, se a bitorlóval nem szegül szembe olyan engesztelhetetlenül, mint a nénje. Mindketten várnak, Krüszothemisz félénk reménykedéssel, Elektra olthatatlan bosszúvággyal; várják, hogy Oresztész visszatérjen, és megtorolja apjuk halálát. Az istenek nem nézhetik tétlenül amit Klütaimésztra s Aigiszthosz tett és tesz továbbra is, a holt Agamemnónt gyalázva s a királylányt, Elektrát gyötörve. A második résznek, az az Áldozatvivőknek a témája a messziből megtérő Oresztész bosszúja.[9]
A múlt már csupán a siratódalokban elevenedik meg, a cselekmény középpontjába – eltérőleg az Agamemnón teljes első felétől – a jelen kerül. Barátjának, Püladésznek kíséretében tér haza az ősi földre Oresztész, de titokban, hiszen pusztulás várja, ha felismerik a trónbitorlók. Apjának sírján mutat be hajfürt-áldozatot, majd félrevonul, mikor az ugyancsak áldozni készülő nőcsapat (a kórus) és Elektra lép a színre. Éji álmától megriasztva küldte ki őket Klütaimésztra, hogy megengeszteljék a halott szellemét. A fájdalomtól űzött és gyűlölettől fűtött Elektra azonban – a kar tanácsára – épp ellenkezőleg cselekszik, úgy önti a sírra az italáldozatot, hogy Oresztész hazatértéért s önmaga lelki megerősödéséért imádkozik, apjának gyilkosaira pedig halálos átkot mond. Az érzelem gátlástalan és szenvedélyes megvallását az értelem kormányozza a cselekvés gondjai felé; Elektra gyengéd nőiessége (amit különösen nővéri odaadása emel ki) hősi büszkeséggel s eszes megfontoltsággal párosul. Amikor a sírra helyezett hajfürtről s az odavezető lábnyomokról megsejti, hogy Oresztész tért haza, majd a szembetalálkozáskor, a boldogságtól megrészegülten, ujjongásban tör ki:
Apánk lakának legdrágábbik gondja, te,
megváltó sarjért támadt megsiratott remény,
erődben bízz, s tiéd lesz ősi otthonod.
Te drága szem, te nékem négyszeres gyönyör:
hisz mint apámhoz kell lehozzad szólanom,
s anyám mi illetné, a gyöngéd érzelem,
az is terád száll – mert őt méltán gyűlölöm –
s vadul föláldozott nővérem része is;
s mint hű fivérem, meghozod becsületem.
Csak álljon oldalamra most az Erő s a Jog,
és harmadikként Zeusz, a leghatalmasabb.
235–245. sorok
Egy irányba tart érzés és gondolat, az ellágyulást tettvágy váltja fel, s Elektra lesz később is az, aki meg nem rendülő szívvel bátorítja öccsét a gyilkos terv végrehajtására. Másfelől viszont, fokozatosan a cselekmény perifériájára szorul, hiszen – gyenge nő létére – csak tanáccsal és csellel tudja siettetni közös ügyük diadalát. Oresztész itt a tragikus hős, őt intette kemény szavú jóslatokkal Apollón, hogy torolja meg apja vesztét, különben tűrhetetlen kínszenvedésekkel sújtja.
Oresztésznek úgyszólván minden pillanatban Apollón jóslatára kell hivatkoznia és jogi-erkölcsi támaszérveket keresnie, mert szíve mélyén bizton tudja, hogy irtózatos vállalkozásra szánta el magát – irtózatos, s mégis meg kell tennie, nem térhet ki a szörnyű döntés elől. Kétség tántorítja meg majd, amikor karddal tör anyjára Aigiszthosz megölése után, de Püladész szava megkeményíti szívét:
KLÜTAIMÉSZTRA (térdre hull, kitárja mellét)
Állj meg fiam, tiszteld az emlőt, gyermekem,
amelyen annyit szunnyadoztál édesen
s szívtál belőle lágy ajakkal jó tejet.
ORESZTÉSZ (leereszti kardját)
Püladész, anyámat megkíméljem? Mit tegyek?
PÜLADÉSZ
Hát Loxiásznak [10] jóslatát így elveted,
a püthóit, [11] s hű esküszód is? Ellened
mindenki légyen inkább, mint az istenek.
ORESZTÉSZ
Győzött tanácsod; intelmed, tudom, helyes.
(Klütaimésztrához)
Kövess, mellette vágylak földresújtani:
apámnál őt te többnek vélted élve is:
aludj mellette holtan is, hisz kedveled,
s akit szeretned kellett volna, gyűlölöd.
896–907. sorok
Oresztész kétszer kerül szembe anyjával – előbb másnak hazudva önmagát, hogy Aigiszthoszt hazacsalja s végezzen vele, később, amikor a szeretőjét sirató (nem úgy, mint az édesfiát, hanem szívből sirató) Klütaimésztrára emel kezet. Ez a jelenet a dráma kulminációs pontja. Az asszony persze a Végzetre hivatkozik, hogy bűnét mentse, s Oresztész kegyetlen vitára kényszerül, hiszen minden szó és minden mozdulat felkavarja benne a múltat – apja emlékét, önmaga sanyarú sorsát, Klütaimésztra anya-voltát.
KLÜTAIMÉSZTRA
Megölnéd hát szülőanyádat, gyermekem?
ORESZTÉSZ
Nem én, magad vagy tenmagad gyilkosa.
KLÜTAIMÉSZTRA
Anyád dühös kutyáit elkerüld, vigyázz.
ORESZTÉSZ
Apáméitól hogy futok, ha nem teszem?
KLÜTAIMÉSZTRA
Így hát még élve sirhoz esdek hasztalan.
ORESZTÉSZ
Apám balsorsa küldi rád a pusztulást.
922–927. sorok
Még néhány szó, s Oresztész nem tűri, de nem is bírja tovább – betaszítja anyját a palota ajtaján és megöli. Itt azonban már teljességében feltárul tettének és sorsának tragikuma. Apollón is az Erinnüszök bosszújával fenyegette meg, ha halogatja a bosszút, s ezt teszi Klütaimésztra is a halál árnyékában – mi lesz hát a sorsa? Jó ügy védelmében ontotta anyja vérét, a kar áldva dicséri hősi bátorságát, amely megtorolta a régi gaztettet és a városra is újra fényt derít – mégis olyat tett, ami nem maradhat bosszulatlan. Apollón parancsára vétkezett ugyan, de ez mit sem enyhít személyes felelősségén, hiszen ő döntött úgy, hogy inkább vállalja a gyilkosságot, mint hogy ő maga váljék az isten üldözöttjévé. Lehet-e ennél borzasztóbb sors, hullhat-e ember mélyebb örvénybe?
*
A trilógia harmadik része, az Eumeniszek tematikailag szorosan kapcsolódik az előzményekhez. Mikor a végzet betelt, amikor az Erinüszök-,,anyám őrjöngő szelindekei” – már üldözni kezdik a zsarnok- és anyagyilkos Oresztészt, Aiszkhülosz az Oreszteia-trilógiája második darabjában így szól, végszóul, a Kar:
Ime itt a király háza ölében a vihar most már
harmadszor is átzuhogott-fútt:
gyermekevés volt egykor az első,
mely verte, gyötörte Thüesztészt;
másodikul már a vitézi király
hullt el a fürdőben leszuratva,
az akháji vezér;
s harmadszor elénk idejött – mentőnk
vagy veszedelmünk? Véghez jut-e már,
megpihen-é már,
elaludni tud-é dühöd, Áté? [12]
A második – a Kar által „viharnak”-nak mondott rész –, tudjuk, Agamemnón megöletése volt; a harmadik ennek megbosszulása Oresztész által: Aigiszthosz és Klütaimnésztra megöletése. A trilógia első két részének tragikus lezárásával szemben, a harmadik, az Eumeniszek konfliktusa békésen és a pozitív erők győzelmével végződik, egy új szintű harmónia valósítja meg az addig hiába áhított igazságot.
Maga a konfliktus is más síkon bontakozik ki, immár nem emberek, hanem az apajogot védő Apollón és az anyajogért küzdő Erinnüszök között. Míg tehát az Agamemnón és az Áldozatvivők a tragikus döntésre kényszerített hősök elbukását ábrázolta – vagyis belső és külső konfliktusok kölcsönhatását elevenítette meg mind a bűn elkövetésében, mind a bűnhődésben –, a záró rész kizárólag az ellentétes, belső ellentmondásoktól mentes erők összecsapására épül fel. Az ember (Oresztész) nem aktív hős többé, nem az ő elhatározásától vagy cselekedetétől függ önmagának és övéinek sorsa, hanem a mellette és ellene tusázó istenek csatájának eredményétől. (317)
Történelmi súlyú érvek és hatalmak mérkőznek a színen, és az emberek lelkében. Ezt kell a ma emberének valahogy megérteni. De ez csak a görög kultúra egészének megértésével lehetséges. Ezt a kultúrát, az ókori görög embereket pedig csak úgy tudjuk megérteni, ha a segítő és ártó isteneket, az áldozatot és a feláldozást is oda képzeljük.
Babits Mihály Bűn és bűnhődés címmel összegzi az Aischylosról alkotott véleményét, akiről azt írja, hogy ő nem olyan, mint Homérosz. „Aischylos világa nem a jelenségeké, ő lefelé ás, a mélységbe, ahol az erkölcsi dilemmák lakoznak. Megmutatja a legborzasztóbbat, a végleteset, íme a legmélyebb emberi szakadék: érzékeny, nemes lélek, és anyagyilkosság! Mi hidalhatja át ezeket a szörnyű örvényeket? Milyen oldás képzelhető a bűnből? Micsoda menekvés a fúriáktól? Aischylos megoldása kiábrándítóan hat a modern olvasóra. Nem belső megtisztulásról van itt szó, mint Goethe Orestesénél. Aischylos csak külső ítéletet tud elképzelni. A bűnöst csak a nép oldozhatja föl, a kollektivitás, a nemes, szabad állam. A trilógia a szavazás jelenetével végződik, s maga Athéna, a város istennője, dobja az urnába a felmentő fehér követ. Hazafias dráma? ahogy Péterfy Jenő nevezi? Igen, de a haza itt magát a vallást jelenti, az emberi kultúra vallását, melynek Athén diadalmas székhelye és zászlóvivője. Aischylos – így összegez Babits – az első nagy költő, aki az emberiség problémáit megpillantotta.”
Zárószó helyett
Delphoi az ókor legkedveltebb és legismertebb jóshelye volt. E kultuszhely tekintélye idővel túlnőtt a vallási kereteken. A görögök nem kezdtek háborúba vagy nagyobb közösségi vállalkozásba anélkül, hogy a Püthiát[13] meg ne kérdezték volna, de egyszerű emberek is gyakran fordultak hozzá személyes problémáikkal. Nagy szerepe volt az erkölcsök és magatartásformák alakításában is. A delphoi szentély homlokzatán ez állt:
Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek. Kerüld az igazságtalanságot. Igazul tanúskodj. Keresd a hírt. Dicsérd az erényt. Cselekedj igazságosan. Szeresd barátaidat. Védekezz ellenségeid ellen. Gyűlöld a gőgöt. Beszélj tisztességesen. Könyörülj a segélykérőkön. Valósítsd meg célodat. Légy ura asszonyodnak. Senkit ne nézz le. Tiszteld a felsőbbséget. Hajolj meg az istenség előtt. Ne büszkélkedj erőddel. Gazdagodj igazságos úton.
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] In Ritoók Zsigmond-Sarkady János-Szilágyi János György: A görög kultúra aranykora című könyv alapján. Bp., 1984. 279-283.
[2] In A görög kultúra aranykora: i.m. 280-283.
[3] Ez a rész Falus Norbert könyvének felhasználásával készült: Az ókori görög irodalom története. I. 1964. 305- 317.
[4] Artemisz: görög istennő, Zeusz és Létó lánya, a vadászat és a vadak, általában a természet védnöke. Ikertestvérével, Apollónnal együtt a Délosz melletti Ortügia szigetén született.
[5] Atridák: Átreusz király fiai: Agamemnón és Menelaosz.
[6] Arész: római megfelelője, Mars a görög és római mitológiában a háború istene, Zeusz és Héra gyermeke. Pallasz Athénével ellentétben nem bölcsen vezetett hadat és ezért nem a győzedelmes és igazságos háború, küzdelem istene volt, hanem az értelmetlen vérontás és kegyetlen öldöklés megtestesítője.
[7] három lábon tipeg: bottal jár
[8] Ez a rész Rónay György írása alapján készült. In Örök Elektra. Utószó. Bp., 1966. 535-536.
[9] Az Áldozatvivőkből való idézetek Devecseri Gábor fordításából valók.
[10] Apollón melléknevei: Phoiobosz – Ragyogó –, Lükoktonosz – Farkasölő –, Loxiász – Kétértelmű, jóslataiért – Paian/Paieón, Gyógyító.
[11] Püthón (azaz „rothadó”) a görög mitológia egyik kígyójának neve. Általában Gaia gyermekeként képzelték el. Felesége Delphüné, vagy más változatban Delphüné elpusztult testéből született, ezért kapta a nevét is. Azon mítoszváltozatokban, ahol Héra volt Tüphón anyja, Püthón nevelte fel Tüphónt. A Parnasszosz oldalának egy sziklahasadékában lakott. Mitológiai szerepe azzal kezdődik, amikor Zeusz beleszeretett Létóba és gyermeket nemzett vele. A féltékeny Héra Püthót küldte Létó után, hogy ölje meg. Létó hosszú ideig menekült Püthón elől, végül Délosz szigetén megszülte Apollónt és Artemiszt.
Apollón felnövekedvén elsődleges feladatának tekintette Püthón megölését. Ezt Delphoi közelében sikerült megtennie, ahol a meggyilkolt kígyó mérges lehelete még sokáig feltört a mélyből. Erre alapozták a delphoi jósdát, amelynek jósnője mindig a Püthia nevet viselte. A környéket a későbbiekben Püthó néven ismerték.
[12] Áté: görög mitológiai alak, a rosszra csábítás és a rossz tanács istennője, Erisz leánya.
[13] Delphoiban, a domb felső részén állt Apollón temploma, amelynek legrejtettebb helyiségében – az adütonban – tartózkodott a jósnő, Apollón fantasztikus jóstehetséggel megáldott papnője, akinek neve, ezt már korábban is megemlítettük, Püthia volt.
Illusztráció: OPEN 51.
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
