José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet)
•
Juhász Anikó
Előszó
A spanyol gondolkodó, José Ortega y Gasset (1883-1955) neve nem ismeretlen a magyar olvasóközönség számára, sem filozófiai, sem szépirodalmi vonatkozásban. Művei jelentős hatást gyakoroltak a magyar értelmiségre már a két világháború között és azt követően is. Szépirodalmi vonatkozásban Szerb Antal, Halász Gábor, Németh László[i] és Márai Sándor gondolatvilága, írói és szerkesztői tevékenysége jelzi ezt a hatást; bölcseleti szálon, a filozófiai mondanivalót és annak megjelenítésmódját illetően pedig Hamvas Béla, Cs. Szabó László, Barankovics István és Bibó István kötődik hozzá.
A kettős gyökerűség írásait is áthatja, így a hiteles fordításra törekvőnek szüksége van mind a szakfordítói, mind a művészetekhez közelebb álló, a szó szűkebb értelmében vett műfordítói ismeretekre és kreatív alkalmazástechnikákra. A fordítás természetével, különösen annak kettős jellegével kapcsolatos általánosabb jellegű gondolataimat, észrevételeimet korábban egyszer már papírra vetettem hosszabban is (http://www.naputonline.hu/2020/07/21/a-muforditasrol-2/). Részben az ott kifejtettekhez is kiegészítő adalék az, ami itt most részlegesen megjelenik.
Ortega próbált mindig közérthető lenni, de annak magasabb, minőségi szintjén, irodalmi metaforákat, szimbólumokat is közbeiktatva, akár filozófiai mondatok templomainak tornyára is ráemelve, vagy ravaszul tengeri kagylóhéjként azok alá csempészve, hogy a nyelvtenger így egyszerre legyen széles, ugyanakkor félig-meddig már az indulásnál is az érthetőség keskenyebb nyílására is leszűkített.
Tájesszéi kiváltképp alkalmat adtak arra, hogy az életről vallott nézeteit úgy szólaltassa meg és képiesítse, hogy abból kitűnjön, a szerzőnek költői-írói vénája is van. Ortega az élet számos jelenségét az életíró-életfilozófus minden érzékét, képességét mozgósítva ülteti át a megszólalás vagy a látás közegébe. Más vonatkozásban is sokszor vall arról, hogy a különböző területek között nincs éles határ, a történelem kreatív módon összejátszik a földrajzzal, a psziché a tájpercepcióval, a nemzettudat és -érzés a minket felnövesztő tájjal és nyelvünk gyökérvilágával, a festészet a bensőnkben vizionált világgal, s hosszan lehetne folytatni a sort.
Érezte és hangoztatta is a műfordítói tevékenység világtágító, a műveltségi horizontot szélesítő, a teljességhez közelebb engedő hatását, mint ahogy az is érdekelte, milyen elkülönítő sajátosságai vannak a költészetnek és a filozófiának, s adott esetben az egyik műelem, látószög miképpen fordítódhat át a másikra, mi a metamorfózis jellemzője.
Több esszéjében maga is foglalkozott a metafora eltérő megjelenés- és alkalmazásmódjaival, így pl. a Két nagy metafora. Kant születésének második centenáriumára című esszéjében[ii], ahol ezt írja:
„Nos: a metafora – intellektuális eljárás, segítségével meg tudjuk ragadni azt, ami felfogóképességünktől távolabb esik. A legközelebbi segítségével – vagyis azzal, ami leginkább a hatalmunkban van – szellemi kapcsolatba léphetünk a távolival és megfoghatatlanabbal is. A metafora növeli felfogóképességünk erejét, a logikában pedig a metafora azonos a horgászbottal vagy a lőfegyverrel.
Ezen persze nem azt kell érteni, hogy a metafora révén túljutunk az elgondolható határain. Egyszerűen arra szolgál, hogy gyakorlatilag érthetővé tegye azt, ami felfogóképességünk határán sejlik fel. Nélküle szellemi látóterünkben volna ugyanis egy birtokba nem vett terület, ami elvben alá van vetve hatáskörünknek, valójában azonban ismeretlen és betöretlen.
Minthogy a metafora a tudományban kiegészítő szerepet tölt be, kizárólag a költészet szemszögéből vizsgálták, ahol a szerepe alapvető. Az esztétikában viszont a metafora a szépség ragyogásával kelt érdeklődést. Ebből ugyanakkor az is következik, hogy nem tették kellően nyilvánvalóvá: a metafora igazság, a valóság ismerete. Ebből pedig következik másrészt az is, hogy a költészet – egyik dimenziójában – szintén kutatás, s olyan biztos tényeket fedez fel, mint amilyenekre a tudományos kutatásban szoktunk szert tenni.
Vers Logroño városához [Silva a la ciudad de Logroño] című költeményében Lope de Vega így ábrázol egy kertet:
A levegőt számos forrásban látod majd fürödni,
melyek mozgatórugói mindig különbözőek,
mindig egyetlennek mutatkoznak,
kristálylándzsákkal megsebzik az eget,
Lope de Vega úgy gondolja el a források feltörő vízsugarait, mintha azok kristálylándzsák lennének. Persze nyilvánvaló, hogy a források feltörő vízsugarai nem azonosak velük. S mégis, gyönyörködtető meglepetést okoz, mikor a források feltörő vízsugarait kristálylándzsáknak nevezi.
Mint két ellenséges instancia, a költészet épp azt dicséri, amit a tudomány ócsárol. S a helyzet az, hogy mindkettőnek megvan a maga igazsága. Az egyik ugyanis éppen azt ragadja meg a metaforából, amit a másik meg elhagy belőle.
Egy feltörő vízsugár, valamint egy kristálylándzsa két konkrét dolog. Konkrét minden dolog, amit fel lehet fogni a maga egyedi mivoltában. Ezzel ellentétben valamely elvont dolog csak valamely másikkal együtt fogható fel. A szín elvont dolog, mert mindig ennek vagy annak a formának felületén láthatjuk, legyen az a felület kiterjedt vagy szűk. S fordítva is így van, a felület csak akkor látható, ha van valamilyen színe. Szóval a szín és a felület arra ítéltettek, hogy mindig együtt legyenek; az egyik soha nem fordul elő a másik nélkül, különállóan nem léteznek, noha különbözőek. Némi erőfeszítéssel elménknek mégis sikerül létrehozni köztük valamilyen látszólagos elkülönítést; ezt az erőfeszítést nevezik absztrakciónak. Elvonatkoztatunk az egyiktől, hogy a másik látszólag magában maradjon, és így jól meg tudjuk különböztetni az elsőt a másodiktól.
A konkrét objektumok elemibb, elvontabb objektumokból tevődnek össze. Így a kristálylándzsa, több más összetevő mellett, meghatározott formával és színnel rendelkezik; megvan benne az emberi kar sebezni kész lendülete. Hasonló módon el tudunk vonatkoztatni a feltörő vízsugár formájától, színétől és a víznyomás emelő lendületétől. Ha teljességében vesszük a feltörő vízsugarat és a lándzsát, látni fogjuk, hogy sok mindenben különböznek: de ha csak ezt a három elvonatkoztatott tényezőt vesszük, akkor azonosnak fogjuk találni őket. A forma, szín és a dinamikusság ugyanaz a feltörő vízsugárban és a lándzsában. Ez az állítás szigorúan tudományos, valódi tényt fejez ki: a meglévő azonosságot a feltörő vízsugár, valamint a lándzsa bizonyos részei között.
A csillag és a szám egymástól igen különböznek. S mégis, amikor Newton a gravitáció törvényét képletbe foglalja, és azt mondja, hogy a testek által egymásra kifejtett erő egyenesen arányos a tömeggel, s fordítottan arányos a távolság négyzetével, nem tesz egyebet, minthogy feltár egy olyan elszigetelt, elvont azonosságot, ami az égi örökmécsesek és valamely számsorozat között létezik. Az előbbiek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint ahogy az utóbbiak. S a püthagoreus, aki ennek alapján így gondolkodott: „Tehát a csillagok számok”, ugyanúgy szolgált volna kiegészítésül Newton számára, mint ahogy Lope de Vega bővítette ki egy újabb résszel a tényleges, habár részleges azonosságot a kristálylándzsa és a források feltörő vízsugarai között. A tudományos törvény arra korlátozódik, hogy kimondja azt az azonosságot, mely két dolog elvont részei között áll fenn; a költői metafora viszont két konkrét dolog teljes azonosságát sugallja.
Ez pedig arra utal, hogy az intellektuális tevékenység a tudományban többé-kevésbé ugyanolyan, mint a költészetben és az élettevékenységek során. A különbség tehát nem annyira ebben van, hanem sokkal inkább abban az eltérő alkalmazási körben és rendeltetésben, melynek az intellektuális tevékenység e rendszerek mindegyikében alá van vetve. A metaforikus gondolkodással kapcsolatban is ez a helyzet. Bárhol is működik, a tudományban másféle, sőt azzal ellentétes szerepet tölt be, mint amit a költészet vár el tőle. Ez utóbbi két dolog részleges azonosságát használja fel, hogy – persze nem helyesen – azok teljes azonosságát állítsa. Az azonosság ilyenfajta, az igazság határait meghaladó eltúlzása az, ami poétikai értéket képvisel. A metafora ott kezd el szépséget sugározni, ahol lezárul benne az, ami igaz. De ez fordítva is így van, nincs költői metafora tényleges azonosságok felfedezése nélkül. Elemezze az ember ezek bármelyikét, mindenféle tétovázás nélkül rá fog találni annak mélyén arra a pozitív – mondhatni tudományos – azonosságra, mely két dolog absztrakt tényezői között áll fenn.
A tudomány fordítva használja a metaforikus eszközt. Két konkrét tárgy közötti teljes azonosságból indul ki – miközben tudván tudja, hogy hamis ez az azonosság –, s teszi ezt azért, hogy később csak a benne lévő igaz részt tartsa meg. Így a pszichológus, aki a „lélek mélységéről” beszél, nagyon jól tudja, hogy a lélek nem valami mély hordó; mégis egy olyan pszichikai réteg létezését akarja nekünk sugallni, ami a lélek struktúrájában a tartály mélységéhez hasonló szerepet tölt be. Ellentétben a költészettel a tudományos metafora a többtől a kevesebb felé halad. Elsőként a teljes azonosságot állítja, később tagadja azt, és csak egy részt hagy meg belőle. Érdekes, hogy a gondolkodás nagyon korai szakaszaiban a metafora mint verbális kifejezés világosan megmutatja először az állításnak, aztán pedig a tagadásnak a kettős műveletét. Amikor egy védikus költő azt akarja mondani, hogy „sziklaszilárd”, így fejezi ki: Sa parvato na acyutas — ille, firmus, non rupes. Szilárd, de nem szikla. Ugyanígy a dalnok Istennek ajánlja non suavem cibum himnuszát, ami édes, de nem táplálék. A folyó bőgve tör előre, „de nem bika”; a király jó, „de nem atya”.”
Az alább közölt esszérészlet (Feljegyzések a homályló nyárból) [iii] Ortega y Gasset azon írásának első két fejezete, mely teljes egészében 2008-ban jelent meg a Tájak és emberek c. esszékötetben.
José Ortega y Gasset
Feljegyzések a homályló nyárból (részlet)
I.
Úton
Milyen nagyszerű élvezet bolyongani Kasztília keskeny útjain! Mivel a föld olyannyira kietlen, lehet látni még azt is, hogy az utak a föld hullámzó rögeihez csupaszon tapadnak. Vakmerően keresztülbucskáznak a lenti meredélyen, aztán pedig – nagy és lendületes ugrással – beveszik a szemközti magaslatot, és sejteni lehet, hogy vidáman dalolva folytatják útjukat; ki tudja, miféle örök fiatalság tulajdonítható nekik! Akadnak pillanatok, amikor a tágas, sárga és vörös színű tájakon olyanok, akár valamely festő kézjegye.
A mezők szakadatlan, egyikből a másikba átalakuló változásai közepette az utak képezik a tiszta folytonosságot. Mindig azonosak önmagukkal, így kapcsolódnak a kilométerkövekhez; engedelmesen követik a Közművek Igazgatóságának előírásait, ekként kötik össze egyik tájat a másikkal; jól lecövekelik mindegyik tartomány darabjait, majd egymáshoz kapcsolják, így formálva meg Spanyolország nagy szőnyegét. Ha pedig egy éjszaka eltűnnének, ha valamilyen gonosz lélek ellopná őket, akkor bizony Spanyolország káoszba süllyedne, alaktalan tömeggé válna; barbár és kezelhetetlen módon mindegyik földdarab önmagába zárkózna, és hátat fordítana a többinek. A vékonyka utak hálózata a nemzet érrendszere, mely egységbe foglal, és az egész testben egységes szellemiséget keringet. Noha a politikai gazdaságtan kézikönyveiben ezt már sokszor megírták, mégis meglepő, ha egyszerre csak úgy érezzük, hogy történetesen igazuk van.
Az utakhoz azonban társulnak – olykor morális, máskor pedig testi – kínok is. Teszem azt, az egyik út találkozik két vagy három másikkal – ez a hármas vagy négyes útkereszteződés. Mi a teendő? Milyen irányt vesz az út? Oly kínos a tanácstalanság! Izrael legbölcsebb embereinek egyike (idén ősszel szűkebb pátriájában, Córdobában kell majd beszélnem e jeles személyiségről), a nagy Maimonidész megalkotott egy később híressé váló művet, minden lényegi bölcsesség összegzését, melynek A tévelygők útmutatója címet adta. Hát persze! Az élet legszörnyűbb dolgainak egyike az a tétovázás, amikor sok egyforma lehetőség között kell dönteni. S minél többet töpreng ilyenkor az ész, annál jobban belemerül a bizonytalanságba, és – kellő tisztelettel legyen mondva – annál inkább felfedezi a mélyben Buridán szamarát, aki ott bújik meg. S létezésünk során ez sokszor történt már így. Szükség van a kaland szívdobbanására, a pascali „fogadásra”, mikor feltesszük, hogy „fej vagy írást” játszunk az útkereszteződésnél.
Ami pedig a testi kínokat illeti, akad közöttük egy éles és rettenetes fájdalom. Ez akkor áll elő, amikor a keskeny földút szépen, nyugodtan kanyarog, s hirtelen – zsupsz! – átszeli a vasút. Egyetlen pillanat alatt történik mindez, mégis nagyon fájdalmas, nagyon is emlékeztet a sebészetre. Kettős vasinjekció, mely áthatol a földút testén, s átjárja egyik végétől a másikig. Szegény utacska, örökre beteg marad ettől a megpróbáltatástól, és két sorompóval kell sínbe rakni, s még orvossegédet is kell biztosítani számára, aki mellette őrködik. S áthaladás során gyakran látjuk a vérrel átitatott kendőt is, melyet – jelezve a veszélyt – a felcser lenget.
S így tovább… stb.
Durrdefekt. Itt vagyunk a felföldön, mely a hágó után elhúzódik egészen Áviláig. A búzamezők sárgálló földjét – hirtelen – hatalmas, opálszínű sziklák csoportja szakítja meg. A gabona buja aranyszíne, valamint a zord kinézetű, kopár – s olyannyira meredek, égbeszökő, igazolatlan és rejtélyes – szirtek közötti ellentét lehangolja a lelket. Nem tudni, hogy ezeket a sziklákat a föld hányta-e ki magából, vagy pedig – súlyos átkokként – a magasból hullottak alá.
Miközben a kegyetlenül perzselő napon munkába áll a szerelő – s akár az ördög, oly szurtos a kocsi alatt –, én pedig itt dohogok a sors ellen, a két gyermeknek, aki itt volt velem, nyoma veszett. Vajon hová mehettek a kölykök e hatalmas, elhagyatott tájon? Eszembe jut a vers a gyermekről, akit a halál ragadott el.
Hová ment vadászni ma
A szitakötők kis vadásza?
S az ijesztő jelenet hatására enyhe borzongás fut végig a gerincemen.
Ám a gyermekek nemsokára felbukkannak, ott messze, valamelyik sziklavár csúcsán, vidám kiáltásokat hallatnak, kezüket, mint valami apró vitorlát mozgatják a szélben. Felkapaszkodnak és leereszkednek az érdes sziklákon, elbújnak, majd újra előjönnek, képzeletbeli nyilakat lődöznek egymásra, indiánosdit játszanak a tágas ég alatt.
A gyermekben lakozó óriási vitalitás számára a világ puha és képlékeny, s egy pillanat alatt csodálatos játékszerré varázsolja a szörnyűséges sziklát is. Lehet, hogy a gyermekkorral szembeni túlságos engedékenységünk némiképp helytelen. A fordítottja helyesebb lenne, vagyis az, ha ők tekintenének ránk elnézőbben, mivel az élet már erejét veszti bennünk. Ami viszont őket illeti… Irigység, rémület, meglepődés, mindez csak növeli a gyermek vitális erejét, kinek öblös torka vidáman nyeli el a tájakat és a legmagasabb fokra hágó félelmeket is, s az isteni elegancia gesztusával veszi kezébe a hatalmas, szederjes sziklákat, s törékeny játékszerré alakítja át.
Valamivel odébb található egy falu, Martín Muñoz de las Posadas – tele érdekes régiségekkel. A helység védőszentje a Szűz, a hozzá szóló ajánlás elég különös: Lebecsülő Miasszonyunk.
Tierra de Campos. Gabonaföldek, érett gabonamezők. Aranyló gabona mindenfelé, tengerként hullámzik a szélben. Az aratók, benne hánykódó hajótöröttekként, széles karcsapásokkal igyekeznek a tűző napon, hogy elérjék a látóhatár kék partját.
II.
Árkádok és eső
A spanyol életben léteznie kellett egy felemelő korszaknak; annak, melyben árkádsorokkal együtt építették meg a nagy tereket, amelyekhez néhány kisvárosban hosszú, fedett utcák csatlakoznak. Számunkra már annyira ismerős a múlt e nagyszerű képe, hogy csodálatosságát szinte észre sem vesszük. Megvallom, hogy – számomra legalábbis – mind ez ideig nem tudatosodott a városi eszme jelentősége, valamint az, hogy milyen erőfeszítés van a kivitelezésben. Kíváncsi vagyok, hogy a jelenkor – dacára annak, hogy hevesen vágyik a gazdagságra és a kényelemre – tud-e büszkélkedni effélével.
Az építkezés költségei, a kor mércéjével mérve, hatalmasak voltak. A hivalkodó oszloptörzsek valamennyi háznak palotaszerű külsőt kölcsönöztek, s szemkápráztató, kényes és drága építkezésre késztettek. Másfelől azonban a városnak azokon a részein, ahol értékesebb volt a földterület, ennek egy részéről lemondtak, hogy közúttá alakítsák át.
Mindez eszmeként a lélek olyan finomságait foglalta magában, melyek ma már elképzelhetetlenek. Feltételezte az összes tulajdonos egyetértését és közös áldozatát egy absztrakció, a város javára. Arra törekedtek, hogy kellemessé tegyék az utat, lehetővé tegyék a sétát, s győzedelmeskedjenek az esőn. A városban az eső visszataszító jelenség; a kozmosz, az eredendő természet jogtalan betörését jelenti a város elkerített területére, melyet épp azért hoztak létre, hogy eltávolodjanak a kozmikustól, az eredendőtől, miközben kialakítottak egy természeten kívüli, aprócska világot. A vademberben számunkra az a legmeglepőbb, hogy undor nélkül képes együtt élni a természettel, belefekszik a sárba, kígyókkal, varangyokkal érintkezik. S egyszer el kellett érkeznie a szellemi undor ama korszakának is, mely a kozmosz felét tabuvá tette, visszataszítónak nyilvánította. S fölöttébb furcsa, hogy ez a fennkölt undorodás elsősorban a nedvességet illetően nyilvánult meg. Karl von der Steinen, a nagy etnológus szerint a brazíliai karibok nem különülnek el egymástól, mikor kisdolgukat végzik. S általában véve úgy tűnik, sok minden alátámasztja Bachhofennek azt a meglátását, hogy a kultúrának létezett valamiféle őseredeti korszaka, amikor mélyen tisztelték azt a mocsaras természetet, ahol éltek. Ez a legnyersebb és leghomályosabb korszak; az emberek cölöpépítményeken laktak a félelmetesen termékeny állóvizek fölött – növények, rovarok, hüllők, emberek, mind együtt. A matriarchátusban a termékeny és nedves nő jutott uralomra. Az istenségek szomorkodtak, és az egész emberi létezésből a lápvidékek sűrű, párás levegője áradt.
A város kísérlet az elkülönülésre; az ember azért hozza létre, hogy a kozmoszon kívül, azzal szemben éljen, s abból csupán kiválogatott, gondosan kicsiszolt és jól körülhatárolt darabokat emeljen be. Azonban az eső zuhog, és a vízben rejlő mágikus erő képes egyesíteni a dolgokat. A nedves bőr jobban érzi a dolgokkal való kontaktust; a mandarinok ezért nedvesítetik meg ujjukat kéjsóváran, élvezni akarják ugyanis a jade-golyók tapintását. Mikor kilépünk a házból, a visszataszító záporeső újból a tájhoz tapaszt bennünket, s valami rajtunk végig futó homályos érzés – meglehet, évezredes tapasztalatok üledéke – a mocsarakban való életre, a kígyóval és a varanggyal való barátság ijesztő és szennyes időszakára emlékeztet minket.
Szitás Miasszonyunk
A mezőkön ellenben az eső gyönyörködtető méltósággal hull alá. Emlékeim között őrzöm egy kasztíliai vihar szinte már beethoveni zenéjét.
Jó néhány év eltelt már azóta, s a kép metszetté stilizálódott bennem. Öszvérháton tettem meg a Cid útját, ahogyan azt – az ősrégi költemény nyomán – mesterünk, Menéndez Pidal rekonstruálta. Medinaceliből – azt hiszem, itt élt a tiszteletre méltó geszta szerzője – Barahona de las Brujas felé vettem az utam. Ez Spanyolország egyik legmagasabban fekvő területe, egyben a legszegényebb is. Utak is alig vannak. A kereket nem használják. Mindent állatháton szállítanak, s ebben a nőstényszamártól származó, mokány öszvér jár az élen; tulajdonképpen kitenyésztett szamár, idomai feszesek, mutatós a pofája és szemre szép.
Nem tudok úgy tekinteni ezekre a mokány, őshonos és ősrégi öszvérekre, hogy eközben ne gondolnék arra: már-már valóra váltják a nagy Juan Ramón Jiménez vágyát, mely akkor ébredt benne, amikor a Platero meg én című könyvének illusztrált kiadását készítette elő – csodálatos, ugyanakkor egyszerű és ízléses, szerény és jelentős könyv ez, mellyel gyermekeket kellene jutalmazni Spanyolország összes iskolájában, ha államunk nem lenne annyira hitvány és zsugori. A rajzolónak nem sikerült körvonalaznia a költő által megálmodott csacsit, s emiatt a költő keserűen panaszkodott; arra kérte, hogy igényes, elegáns, könnyed mozgású szamarat rajzoljon. „Kristályszamarat akarok!” – rimánkodott Juan Ramón a kétségbeesett rajzolónak. Nos hát, a mokány kis öszvérek már-már kristályszamarak. Örömet okoz, ha látjuk őket a Sierra Ministra, Miedes, Barcones köves földjein, ahol csak juh és bogáncs – a lakhatatlan föld utolsó lakói – tenyésznek.
Fülledt és nyugtalan augusztus volt, mely azon a zord területen még mindig él az emberek emlékezetében. A falvakat szérűskertek aranygyűrűje övezte, a csépeletlen gabonarakások sárga ékszerekként ragyogtak bennük. Délben érkeztem meg Romanillosba, egy aprócska faluba – olyan volt, mint egy hajótörött a kalásztengerben. Beléptem a vendégfogadóba, hogy a tűző nap elől menedékre leljek. A külső fényözönhöz képest a tornác hűs homálynak tetszett. A sötétből nézve viszont a kapualj tűnt fényárban úszó és némiképp valószerűtlen mozivászonnak. Földművesek haladtak az úton, ingujjra vetkőzve, kendőjüket amúgy soriai módon viselve; a testük apró, inas, arcuk napbarnított – elefántcsontfehéren villantak elő fogaik. Mögöttük apró, csilingelő öszvérek voltak, hátukon nagy zsákok, teli a nemrég rostált, napsárga színű árpával. A falu apraja-nagyja aggodalommal telve dolgozott a szérűskertekben, mert gyakoriak ebben az időszakban az esők, s megerjedhet a termés, ha nem takarítják be idejében.
A látóhatáron feltűnik egy kerek, félelmetes, varázslatos, mágikus felhő fekete foszlánya, s ezzel különös drámaiság telepszik rá a tájra. A küszöbön váratlanul porfelhő áramlik be, számtalan aranyszínű fényszikrával lobbantja lángra a homályt; apró, kavargó szalmaszálak ezek, vakítanak. Nem sokkal később újabb szélroham, majd még egy. Leesik néhány kövér esőcsepp, szétfreccsennek az út porában. A járókelők meggyorsítják lépteiket. Sokasodnak az esőcseppek, hatalmas mennydörgés hangja visszhangzik. A felhő befedi a látóhatárt. Sebesen jön, diadalittas vágtában, mintha csak egy barbár Isten volna az utasa. Szakad az eső. Az emberek futnak. A viharos eső egyre tombolóbb. A következő mennydörgés majd szétveti a mezőt. Egy villám ostorcsapása éri a felhő légies lovait. A porfelhőtől semmit sem látni; hirtelen egy csapat férfi és asszony tódul be, védelmet keresve a tornácon. Nevetés, kiáltozás, a falusiak ösztönös orgiája. A kapu mélyedésében meghúzódva, hátsó megvilágításban, egy lány áll. A vörös alsószoknya hozzátapad csípőjéhez, fehér blúza vitorlaként dagad keblei alatt. Haja aranyszínű, akárcsak az árpa, szeme kék, mint a forrás vize. Egyik lábára támaszkodik, a másikat ferdén tartja, rajta – karjával megtartva – egy szitát pihentet.
A kiáltások kereszttüzében egy ráncos és sötét arcú, szibillai szemű öregasszony sipító hangját hallani; a kalandtól feltüzelve és a villámlástól meg a sokaságtól felvillanyozódva csúfságokat mond. A nemzőképességet emlegeti, s tekintete látja Priapust, aki mindörökre ura a betakarításoknak. A küszöbön álló lány mosolyogva hallgatja, s a szüzesség lényegi erejénél fogva már-már feloldja, és semmissé teszi a sikamlós utalást. Oly szép és oly szűzies, hogy elhatározom, a Szitás Miasszonyunknak szentelt néven imádom majd. Közben a vihar alábbhagy, a porfelhők elülnek. Szalma- és esőszagú, nyirkos hűvösség csap meg bennünket. Néhányan kimennek a tornácról. Ismét hallani lehet a mokány öszvérek csengettyűit, s friss napsugár szövődik a leány hajába. A légkör szimfonikus crescendóját lágy diminuendo követi. A táj visszazökken a régi kerékvágásba. Én pedig ismét útnak indulok.
Alkonyattájt egy tölgyesből kitekintve a messzeségben megpillantom Barahona de Brujast. A síkságon – ez Spanyolország egyik legmagasabban fekvő síksága – kúp alakú halom emelkedik a magasba. Ennek csúcsán templomtorony fürkészi a környéket, alatta pedig, mintegy a dombot befedve, gyökeret eresztett a major. Odaérkezve meglepve tapasztalom, hogy a lakosság megbolondult. Az emberek tömegbe verődve ide-oda futnak, miközben a magasba bámulnak. Elkápráztatott és kápráztató népség. Vajon milyen elementáris erő ragadta magával őket? Úgy mennek, mintha valami égi látomást, pünkösdi lángnyelvet követnének…
Az egyik méhkasból kiszabadult egy méhraj, a lakosság pedig üldözőbe vette, hogy befogja őket. A méhraj végül a torony egyik peremén telepszik meg, a falu legmagasabb pontján, miközben a lenyugvó nap fénye ragyogó és forrongó arany szőlőfürtté varázsolja…
Jegyzetek
[i] Lásd: Csejtei Dezső: Nyílvessző és kör. Ortega y Gasset és Spengler hatása Németh László gondolkodására. Tiszatáj. 1996. 3. sz. 74-83.
[ii] José Ortega y Gasset: Két nagy metafora. Kant születésének második centenáriumára. In Tájak és emberek. Szerk.: Scholz László. Attraktor Kiadó. Máriabesnyő – Gödöllő. 2008. 103-115. Rákosi Marianna fordítása
[iii] José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból. In Tájak és emberek. Id. mű. 55-91. Csejtei Dezső és Juhász Anikó fordítása
Illusztráció: David Gonzales egyik, 2014-es Platero y yo-illusztrációjával
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
