Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ
•
Akkoriban oltári nagy merészség kellett hozzá, hogy egy fiatal lány összecihelődjön és otthagyja aprócska szülőfaluját. Hogy idegen városba, nálánál korosabb férfihoz menjen férjhez, de a nagy világomlás idején annyira megfogyatkozott a falubéli fiúk száma, nem volt más választása. Belefonnyad a pártájába vagy követi a frontot megjárt Lájos bacsit, és azonmód megkezdi a szerény falusi lánykából módos polgárasszonnyá változást, ami méltó volt ugyan az irigylésre, de cseppet sem mutatkozott meg a szerep nehézkessége.
Bizony, bizony, a kukoricafosztásra, szőlőkapálásra, málnaszedésre, tyúkkopasztásra minden különösebb odafigyelés nélkül rájárt a keze a csendeske Elzának, de évekbe tellett a zserbókészítés és a gőzölgő tea fölötti könnyed csevegés tudományát, míg elleste a szomszédasszonyaitól, muszájból, mert amíg az ura a várost járta az úrinők szobáinak felparkettázására, azalatt majd belekergült, hogy a lustálkodó cirmos macskán kívül nem volt kihez szólnia. Mert hiába koptatták a városban oly sokan a járdák macskaköveit, ha valaki nem járt össze délutánonként a barátnőkkel locsogni, magába savanyodott. Vadidegenek nem szólították meg az utcán jártában-keltében: „Ugyan hogy szolgál az ifiasszony egészsége?” „Árulja már el, hogy miféle étellel melegíti fel a munkából fáradtan hazatérő ura gyomrát?” Nem, még a kóbor kutya sem állt vele szóba, míg elért a piacig, fűszeresig, hentesig, pékig és tőlük vissza belső udvaros, az utca felé boltíves, kőkapuval szinte hermetikusan lezárt portájára.
Gondolatban okosan elbeszélgetett vidáman repdeső édesanyjával, aki jókedvében dalra fakad és táncra perdül átkarolva azt a lányát, amelyik abban a minutumban a legközelebb tartózkodik hozzá, szót váltott komoly nővérével, Mariskával, alaposan megdorgálta kajla öccseit. Akkoriban még nem volt telefon, hogy kedve szerint rácsöngethessen szeretteire. Hol voltak akkor még azok az ördöngös készülékek? Ugyan, ezerkilencszázhuszonkilencben, amikor az asszonyok délelőttönként az eszcájggal elkészülve a petróleumlámpájukat is kifényesítették.
Alkonyatkor lámpagyújtogató közalkalmazottak járták végig a város főutcáit, hogy valamennyi pisla fénnyel szolgáljanak a sötétben botorkálóknak. De őket csak ritkán pillanthatta meg Elza, ha az ura jobbján mulatságba vonulhatott. Szilveszter, farsang vagy búcsú közeledtekor ellátogatott a varrónőjéhez, délutánonként pókhálóvékony csipkekesztyűt horgolt, és apránként elsajátította a trottőrcipőben való lépegetést a girbegurba mellékutcák csorba macskakövein. Itt a városban ilyen praktikákra volt szüksége, a kukoricatöltést és a borsószedést akár el is feledhette. Merőben másképp folyt az élet a maga medrében, ami szemmel láthatóan csak Elzától volt idegen.
Néhány év pergett csak le az idővégtelenség homokóráján, és úgy ment a kényes bőrcipőben a tipegés, a konflisra föl- és lelibbenés, mintha abba a miliőbe pottyantotta volna Elzát a gólya. Igen ám, csakhogy addigra már ott totyogtak a kicsinyei körülötte.
No, de a városban két pulyánál csak a maflácska asszonyok szültek többet, így Elza néni se, pedig Lájos bacsi igencsak sokat nyöszörgette éjjelente az alájuk feszülő ágydeszkákat.
Mindamellett a fölös energiáiból még arra is futotta, hogy a kertjükbe átjárogató szomszéd gyerekeket bolondítsa.
– Májd há áz iskolabán látint vágy fránciat tánultok – á-nak ejtve az a-kat és hosszan kitartott a-val az á-kat –, forduljátok hozzam korrepetalasrá! Figyelj csák: tón á lúd atusz, visszáusz, még atusz, mondjá á látín, á fránciá pedig ímigyen háblátyol: páp ül á pádon, dézsan ül, laban szűr.
Erre az okításra nem került sor, mert akkoriban németet tanultak. A kisebb gyerekek pedig inkább elkerülték a házuk udvarán trónoló öreget, mert amikor túlságosan felöntött a garatra, hajlamos volt rá, hogy elvesse a sulykot. Vadászni kezdett a kicsikre, mintha kártékony állatok lepték volna el az udvarát. Sétabotja kampós végével rántotta magához válogatás nélkül azt, amelyik a közelébe keveredett, ha az első szavára nem ugrott elébe. Márpedig nem mozdultak, pontosan a végett a bottal való fojtogatás végett, amitől a kicsiket a halálfélelem kerítette hatalmába. Ha tehették, inkább szétrebbentek, amint Lájos bacsi a közelükbe telepedett, iszkoltak, amerre egérutat találtak. Mert mintha Lájos bacsinak nem lett volna elég, hogy a rettegésükkel mit sem törődve a nyakuknál megragadva rángatja őket, kirobbanó örömét sátáni kacajok kíséretében engedte szabadjára. Ezzel a gyermeki lelkeket porig alázva hajszolta a tehetetlenség dühébe. Aztán ahogy az ősz végi fagyok véget vetettek a kint ücsörgéseknek, a kampós bot bekerült a kamra ajtó melletti pókhálós sarkába, és Lájos bacsi elő se vette többet, mintha a szorgos pókok a láthatatlanságig beszőtték volna.
Amint a lányka és a fiúcska néhány éven belül iskolába kezdett járni, az anyjuknak újra fel lehetett eleveníteni a barátnői kapcsolatokat. Akkorát fordult velük eközben a világ, hogy már nem otthon gyúrtak, kotyvasztottak a fiatalasszonyok egymásnak, hanem a presszó kerek asztalkáján, mint a kényes madárkák csipegettek és kortyolgattak aprókat, aztán elsétáltak az iskolából kisereglő apróságok elé, otthon alaposan jóllakatták őket, és a folyóparton már az ő hancúrozásuk kíséretében korzóztak, hűsöltek kovácsoltvas karfájú rőtbarnára pácolt fapadokon hámló törzsű platánóriások alatt. Ami akkoriban megadatott egy módosabb polgárasszonynak, azzal annak rendje és módja szerint tudtak is élni. Panaszra nemigen volt okuk, egyedül Elza sápítozhatott volna az ura kimaradozásai, kikapásai miatt, ha nem marad belül a jó ízlés határain. Persze a platánokon ücsörgő, köztük repkedő madarak így is csiviteltek egyet, s mást, de az úri neveltetésű városi asszonyok továbbra is úgy viselkedtek, mintha pelyhes fülecskéjük kacskaringós járata elé viaszkaput vontak volna. Kizárólag akkor teregették ki Elzáék szennyesét, ha a kellemesen gömbölyded asszonyka már hallótávon túljutott kopogós cipőcskéjében, és beállt egyetlen pillanatra az ottmaradottak számára az izgatottságig feszülő csend. De ez az állapot tényleg nem tarthatott tovább, mint egy verébsóhajtás. Aztán még az is megesett, hogy éppen Elza asztaltársaságában ültek az általa gondolatban ringyónak nevezett feslett erkölcsű hölgyek, akik az urát délutánonként meghempergették.
De igazságtalanul bánnánk Lájos bacsival, ha kizárólag a felesége által elszenvedett bővérűsége oldaláról mutatnánk be, mert ő volt a város lakóinak az a ritka egyede, akit szinte mindenki kedvelt, aki ismert. Nemcsak a könnyűvérű nőket kápráztatta el, hanem az ivócimboráit, a rokonságot és a szomszédokat is. Beállt a gyermekek által alkotott kör kellős közepére, ha nem hasogatott háborúban golyót kapott lába, és előregörbedve, ujjával egyenként megbökve a vállukat kiszámolta, ki lesz a hunyó: „Bodá, bodá, büdös Pánná. Mit csinalsz te suszterbogar á paroddál összeforrvá? Ide-odá futrinkazvá?”
Igaz, ebből jóformán egy kukkot sem értettek a csöppségek, de az általa kreált mondóka szövegének játékossága megkacagtatta őket, s mivel beszállt a játékba is, egyenesen rajongtak érte. Vasárnaponként az ő háza előtt gyülekeztek és addig hangoskodtak, – főleg fehér cápát játszva –, míg ki nem tárta nekik a kaput.
Rengeteget változott folyamatában az élet a városban; a főutcán sárga villamosok jártak csilingelve, távolsági buszok futottak be az újonnan épített buszpályaudvarra. Zihálva zakatoló vonaton is el lehetett jutni majdnem a város szívéig. Indításkor sípolt a kalauz. A kis Lalit főleg ez utóbbi izgatta. Hányszor, de hányszor kiment vele délutánonként az anyja a pályaudvarra. Igen, főleg a gépek piszkálták fel a fantáziáját és a gépekhez hasonlóan működő rovarok. Órák hosszat elbámulta és hajkurászta a folyópart enyhén kanyarodó lapályos szakaszán a víztükör fölött propellerező szitakötőket. Teletűzdelte velük a rovargyűjtő kekszesdobozai fenekét, s még a nevüket is szépen aláskribálta a könyvtárból kikölcsönzött rovarhatározóból. Gombostűre felszúrva terpeszkedett a dobozában áttetsző szárnyú levéllábú szitakötőtől kezdve a kékesebb árnyalatú szép légivadászig, türkiztestű, pergamenszárnyú sávos szitakötő, fáradtbarna és ibolyaszínekben játszó kisasszony-szitakötő, de még szőrös szitakötőt is fogott magának. Legbüszkébb az óriás szitakötőjére volt, ami kiterpesztett szárnyaival majdnem akkora volt, mint tulajdon tenyere.
De nem siklott el mellette észrevétlenül még egy házilégy sem, úgy, hogy ne kapjon utána az izgága vékonyka legényke. Képes volt fél napokat ücsörögni a napsütötte járdán, a mama egyik dunsztosüvegébe suszterbogarakat, de minek gyűjtögetve, hogy aztán ottfelejtse a verandaasztalon. Addigra már ő is tudta, hogy az apja által egyszerűen bodának és büdös Pannának nevezett suszterbogár tulajdonképpen bodobács, és kiigazított minden arra járó szomszédot, aki azzal élcelődött, hogy csak nem suszterbogár-befőttet tesznek el télire, hogy nem suszterbogarat, hanem verőköltő bodobácsot gyűjtöget. Azt viszont elhallgatta, hogy népi nyelven hívják még botbonáknak, szabóbogárnak, tűzi poloskának, katóféregnek, napféregnek, papbogárnak, mert mitől fog a többiek közül biológusként kiemelkedni, ha az összes tudományát elkótyavetyéli ilyen jöttment városlakókra. Mert vagy biológus, vagy gépész lesz, s ettől az elhatározásától még az apja sem fogja eltántorítani, hiába parkettázza be még a budi és a kamra oldalát is, sosem fog kedvet kapni arra a négykézláb araszolgató szakmára. Így aztán annak a tudománynak sem lett sosem doktora Lala, hogy leginkább a padlón szöszmötölve lehet büntetlenül úgy alákémlelni a nők szoknyájának, hogy a bugyi ráncaitól kezdve a combgömbölyűségeket és járás közben a pelyhes combhajlatokat is lássa. Olyannyira felkínálkozva, hogy ágaskodni kezdjen a középkék kantáros melósnadrágjába rejtett szerszáma. S onnantól már csak kitartó és célratörő csibészes bókolás, mert azt kedvelik, még ha zavarukban hápognak is egy kicsit, mint például nem is sejtette, hogy ilyen formás a combja és kellemesen gömbölyű a tompora a nagyságos asszonynak. S még mindig a padlón csuszkorászva megragadni a bokáját, erőnek erejével fogva tartani, még ha a fejére löttyenti is a kávét vagy a fröccsöt, amivel éppen meg akarta kínálni Lájos bacsit, a másik vörös pihés kezével meg cirókázva fölfelé simogatózni a lába szárán, és ha ezzel sem ér révbe, jöhet még egy kis becézgetés, s ha kell, szilajkodás árán, de fölkerülni az asszonnyal együtt a vetett ágy tetejére. Amennyiben asztalhoz ebédre invitálja, mint például a hentes felesége, aki elébe tette az angolszalonnába göngyölt, pácolást követően pörköltnek elkészített szarvasoldalast, neki a szemét, haját, száját dicsérve, kezén, arcélén végigsimítva indulhat a mennyországba. De hiszen éppen ilyen kalandokba nem vágyott Lali, mert míg el nem került a szülői háztól, napjában többször is, de leginkább este végighallgathatta a körötte felparázsló, rágalom-petárdákat puffantgató perpatvarokat. Ilyen esetekben inkább kimenekült a szerszámos kamra kátránypapírral bevont tetejére, s addig tömte magába a pironkodó orcájú mézédes sárgabarackokat, míg csikaró hasa be nem űzte a budiba.
Akkoriban már nem töltötte be szívét-lelkét Lalinak a büszkeség, ha megütötte a fülét az utcán ugrabugráló szomszéd gyerekek jóvoltából az apja által költött „Boda, boda…” kezdetű kiszámoló, mivel tisztában volt vele, hogy a végén összetapadva futkározó bogarak tulajdonképpen párzanak. Pedig eleinte Lájos bacsi gyerekei nem győztek azon álmélkodni, hogy az iskolában se a bodás, se az álmodó kiskutyáról szóló kiszámolót sem ismeri senki. Ami Lájos bacsi palócos nyelvjárásán így hangzik: „Kiskutyam, kiskutyam, almodjal szépeket! Nágy velőscsontokát, rezgő húshégyéket. Hess alom! Hess! Hess! Hess! Minket ki ne vess!”
Bizony, ahogy múlik az idő, átcsoportosulnak az értékrendek.
Még az elemi iskola padjait koptatták a gyerekek, amikor kitört a második világháború, és az enyhén pocakosodásnak indult Lájos bacsit újra kihajtották a frontra. S míg végigkúszta sártól tocsogó lövészárkokban és végigraboskodta barakkban fagyoskodva a hátralévő ifjúkorát, otthon hű hitvese a gyermekeiket felnőtté nevelte. Fölkerültek a mesekönyvek és a társasjátékok a csorba porcelánnippek és -edények mellé a darázsdongással telítődött poros padlásra, aztán kisvártatva, amikor csak lopva szabadott misére járni, oda telepedett közvetlenül a mesekönyvek mellé a galambpárral és virágfüzérrel keretezett falra szerelhető porcelán szenteltvíztartó. Jobb, ha ebbe se ütközik senki illetéktelen tekintete a konyhájukba belépve, mert mit lehetett azt tudni egy nagyvárosban, hogy milyen következményeket vonhat maga után egy kegytárgyba való belebotlás? Például nem iskoláztathatja a fiát gépésznek, mert a bogarászásról addigra már letett. Bezzeg a porcelánbaba, amivel Pötyi sosem játszhatott, nehogy összetörje, ott trónolhatott továbbra is az üvegezett vitrin főhelyén. Abba már tényleg nem köthetett bele senki, mert ilyen luxustárgyak vásárlását a városban lakó többi polgár is megengedhette magának.
Tényleg felnőtté cseperedtek a gyerekek, mire az erősen megkopaszodott, vörös és szeplős, csontsoványan is tenyeres-talpas Lájos bacsi a csatározást követő fogságból hazahúzta az irháját, de semmi sem változott, ahogy bevonuláskor hirtelen abbamaradt, minden ugyanabban a mederben folydogált tovább. Mégpedig azzal az egyetlen rutinos mozdulattal, ahogy vállára akasztotta a szerszámosládáját és elindult a módosabb polgárasszonyokhoz parkettázni, az engedékenyebbekhez cicázgatni.
Az otthonukban esténként állt a bál, mert a korosodó Elza ezt már mégse tűrhette, hogy szégyent hozzon ősz, akkor már hullámosra bongyorított fejére a vén kecske.
A gyerekek szinte egyszerre repültek ki akkortájt a házból, és Elza néne hiába bömböltette naphosszakat a rádiót, hogy: Egy cica, két cica, száz cica, haj! Kergeti az icipici egeret, háborgó gondolatait még ez sem andalította el. Ugyanúgy, mint a Hold ragyog a Dunán, s én valahol Budán álmodozón utamat járom, vagy a Hajnalfényben ég a Boszporusz, a kis Ollé már a sarkon ááll. Ollé áll a sarkon és nyújtja a kezét, baksisért, a ba-aksisért, de a Járom az utam, macskaköves úton sokszor felpeckelte a fantáziáját, amit ő és Lájos bacsi is oly igen kedvelt. A különbség csak abból állt, hogy az ura elkapkodva füttyögte, Elza néni pedig csendesen dünnyögte vagy dúdolgatta. Otthonosan mocorgott lelkében, hisz ő is éppen azokon kopogott napjában többször a városban kényesen a sarkos cipőiben, és amikor a szövegben odaért, hogy Itt kísért anyám iskolába szegény, ott volt a szeme mindig kisfián, akkor megcsuklott a hangja és könny futotta be őzbarna szemeit, már hogyne, hiszen minden esetben elé vetítődött Lali fia és jómaga. Gondolom, más fiús anyákat is ugyanígy csapdába csalt ez az ártatlan kis dal.
Ment minden a maga rendjén, már az unoka is ott mocorgott a menyük szíve alatt, de az ő életük még mindig nem zökkent a rendes kerékvágásba. Pedig akkorra már tényleg békésen elbambulázgathatott volna Lájos bacsi a fekete és fehér összes árnyalatában villogó tévékészüléke előtt naphosszakat, de bütykösödésnek indult, májfoltokkal pettyezett pergamenbőrű ujjai még mindig a vérpezsdítő női illatok rejtett zugait kutatgatták. Ebben vagy inkább az ezt követő tevékenykedésében még a fogságban szerzett aranyere sem gátolhatta meg, amit fürdés után egy porcelántégelyből kikapargatott faggyúdarabkával kenegetett.
De Lájos bacsi kakaskodásai amolyan, szinte a semmiből hirtelen támadt viharok voltak, mint a nyári záporok, ahogy keletkeznek, ugyanolyan hamar elcsitulnak. Jelenlétükről csupán a visszamaradt tócsák árulkodnak. Mit tócsák, csupán apró pacák. Takarón, lepedőn, alsógatyán, no meg Elza néni szipogásainak árulkodó jelei, kézzel hímzett, madeirás selyemzsebkendőin. Egyik kilengése sem csapott át mélyen szántó szerelembe. A kívánt hatást Lájos bacsinak már az is megtette, ha engedhetett gyűjtőszenvedélye kényszerének.
Miközben az öreg még el-eljárt parkettázni és mellesleg a nőket hajkurászni, Elzára mázsányi súlyokkal telepedett a csend, de annyira, hogy egyszer még a nővére unatkozó unokáját is átcsalta nyaralni az ő városukba. S mint macska a kölykeit, Lájos bacsi a motorján először a belé görcsösen kapaszkodó feleségét, aztán a satnya kamaszlánykát is átszállította. Már ezzel is felkavarta a féltékenység viharát az öreg, karistoló homokszemcséket hintve a neje szemébe, mert Elza néni úgy szerette volna, hogy ők ketten a lánykával hajóra szállnak, Lájos bacsi pedig a pöfögő motorjára, de hiába vitatkozott vele, az ura észérvei, mint mindig, ez esetben is erősebbeknek bizonyultak. Mármint, hogy időt és pénzt spórolnak meg, ha mindannyian motorral mennek.
Ezzel a sápadt kis Julival sem költözött sok élet a házukba, mert vagy a padláson kotorászott és kuksolt a régi mesekönyvek és vallásos leányregények körülményeskedő nyelvezetét megmosolyogva, vagy mint valaha az unoka-nagybátyja, a kamra tetején csücsült a lottyadtra érett sárgabarackokat majszolva, de legalább el lehetett vele menni délutánonként a strandra, este moziba, aztán presszóba. Okítgatni, hogy milyen finomkodó mozdulatokkal kavargassa a kávéját, törjön a pillekönnyű briósból, és inkább kehelybe kérje a fagylaltot, és abból kanalazgassa, ne az utcán kutyafuttában, a nyelvét öltögetve nyalja, mert finom úrinőhöz – amit nemigen hitt, hogy valaha is azzá fog válni Julika – mégsem illenek az ilyen pajzán gondolatokat felkeltő mozdulatok.
Páváskodva bevonulni a régi barátnők közé nem lehetett a Juli gyerekkel, mert olyan ordas módon lepték el a pattanások az egész arcát, mint a porban kúszó, izzadságban fürdő bakáknak. Amint összefutottak egy ismerőssel, az rögtön a bőrgyógyászatot emlegette, mire Juli egyszer kikotyogta, hogy ápolja ő az arcát, mégpedig azzal a kenőccsel, amire a fürdőszobában bukkant. – Jesszusom! – bukott ki Elza néniből akaratlanul. – Azzal Lajos bácsi az aranyerét kenegeti.
Szóval, ha csekélyke öröme telt csak Julikában, mégis mocorgott a házban valaki körülötte. S mint általában mindennek, ennek is Lájos bacsi élvezhette közvetlenül a jótékony hatását, mert legalább a vendéggyerek jelenlétében nem nyaggatta és vallatta harapófogónak is beillő nyelvével Elza, amiről már sejthetjük, ha sikerül is az öregből valamit kiszednie, akkor sem lesz tőle nyugta, mert átkapcsol vég nélküli korholásokba.
Aztán egy verőfényes reggelen a megbeszéltnél egy héttel korábban egyetlen szó nélkül hazatoloncolta Julikát.
Szerinte történhetett az öreg és a lányka között valamiféle ágybéli csetepaté, amiben a kislány is kedvét lelhette, mivel nem sikoltozott, nem menekült segítséget kérni Elza néni szobájába, hanem amikor rányitott, alvást tettetett.
A fajtalankodásra úgy derült fény, hogy Elza néni olyan erős ziháló szuszogásra ébredt az éj kellős közepén, hogy a döbbenettől az ágyába beledermedve fülelni kezdett. Mindeközben az ura zihálása motyogásba és mocorgásba fordult át, ekkor csapott belé a felismerés villáma, hogy semmi másról nem lehet szó, minthogy a szuvas öreg és a még kifejletlen lányka egymást látogatják titkon éjszakánként. Ettől a gondolattól egyszeriben úgy felforrt Elza néni agyvize, hogy reumás végtagjait nem kímélve kipattant az ágyából, és berontott Lájos bacsi szobájába. Ott feküdt az öreg izzadságtól fénylő vörös fejjel, behunyt szemmel, még akkor is zihálva.
Nem szólt egy árva szót sem Elza, úgyis tagadna mindkettő, hanem összecsomagolta Juli több generációt kiszolgált viseltes ruhácskáit, és a szatyrával együtt visszavitte a nagyanyjához.
Hogy mit kavartak eztán és mit nem, abba Pestről nem lehetett belelátni, mert a bili csak ősszel borult ki. Minden előzetes bejelentkezés nélkül, életében először és utoljára berobogott Lájos bacsi a böhöm nagy motorján Juliék udvarába. Bakancsostul betalpalt egyenest a szobába, a nyiszlett lánykát beszorította a kétajtós szekrény és az ágy közti sarokba, megragadta a vállainál fogva és szinte összefüggéstelenül üvöltözött, savanykás fröccsöt lehelve közvetlenül az arcába, miközben szünet nélkül úgy rázta, hogy majd kiszakadt medréből tüdejével együtt a szíve.
– Mit házudtal te kis szájhá áz Élzanák?! Há nem mondod meg rögtön, kitáposom á béledet!
– Én? Én? Én? Semmit – mekegte Juli.
Mire egy pillanatra eleresztette, és a vézna lányka, mint az űzött gazella, úgy megugrott, egészen az asztalig, de arra végképp nem számított, hogy az apja, Lájos bacsi tulajdonképpeni ivócimborája nem őt veszi a védelmébe, hanem a karját hátracsavarva nekiszorítja az asztal élének. Ugyanúgy arról sem volt tudomása, hogy akik mások gondolat-áradatainak gázlóiból kiálló frázisköveken totyorognak egész életükön keresztül, mint az ő apja, azok nem csak beszélni, de gondolkozni se képesek összefüggően. Minek erőltessék az agyukat, ha minden fülükbe kúszó mondatra évtizedek óta a fejükben szépen slihtolva el van raktározva a megfelelő válasz. Ilyen léptéket alkalmazva nullára csökken az ismeretlen vizekre tévelygés rizikója. S mivel észérvekkel nem képes alátámasztani és kivívni a maga igazát, helyből támad.
– Mindig mondtam, hogy hazudik a gyerek. Nem megmondtam neked többször is? Na, mit hazudtál Elza nénédnek?
– Én? – nyögte kigúvadt szemekkel, mintha apja a nyakát markolná.
– Ázt, hogy én téged bászogáttálák a nyaron, ázért kellett őnekije minket erőnek erejével szétvalásztáni…
– Nem, nem, én ezt sosem…
– Nem is mondtád, eskü álátt vállottád – lépett feléje egyet Lájos bacsi.
– Nem mondtam – rebegte a lányka.
Kitépte karját apja szorításából, s a hatszemélyes posztóborítású asztalt megkerülve úgy elrohant, hogy csak késő este mert hazalopakodni.
Lerohant a Duna partjára, a tőlük távolabbra eső játszótérre. Felült a középső láncos hintára, de esze ágában sem volt repkedni. Meredten nézte az út fölött húzódó szürke villanyvezetékeket. Sorjáztak oszloptól oszlopig, mint az énekfüzetben a berajzolandó kottafejekre várakozó vonalak. És nem hiába, mert a legfelső ötödikre hamarosan egy gerle telepedett. Farkának sötét árnyéka merőlegesen áthúzta a negyedik vezetéket, alulról a harmadikra farka végének keskenyebb árnyéka vetült.
Fény már nem szűrődött ki a szobából, a tárt ablakon viszont hullámokban közelített feléje az apja leginkább vízben fuldoklókra emlékeztető bugyborgó hortyogása. Mert mit lehet azt tudni, mire szövetkezett össze a vén kópéval, akit ráadásul a nyár folyamán ténylegesen megkedvelt Juli, gyermeki rajongását leginkább az öreg csibész humorérzéke ragadta magával. Olyan históriákat, vicceket és mondókákat agyalt ki, amivel az egész környezetét elszórakoztatta.
Julikának leginkább ez tetszett: Rajá, rajá, tüskés rajá. Ki ne gondolná reajá, ámikor á tengert jarjá?
Apja viszont, aki szintén katonaviselt ember volt, főleg a tábori lódításait díjazta. Hogy mi módon viccelték meg egymást az egész napi robotból hazavánszorgó rabok. Egy kis gyűrött papírosba ehetetlen dolgokat csomagoltak, és az esti félhomályban, a sejtelmes holdvilág fényénél egymást kínálgatták sutyiban a barakkjukban. Például fakéregdarabkákkal, amelyeket kineveztek libatepertőnek, szalonnapörcnek, meg aprócska fakockákkal, amelyek közül a világosak sajtnak, a sötétebbek csokinak szolgáltak volna, ha elrágható vagy elszopogatható lenne. Azt is kiagyalták, hogy egy szappandarabkát kineveznek hitlerszalonnának – ahogy akkoriban a répából és almából készült marmeládot hívták –, aztán kedvére forgathatja a nyelvén a kipécézett, habzó szájjal, míg rá nem döbben, hogy szappannal van dolga. Csakhogy a szappan legalább akkora értéket képviselt, mint a lekvár, ezért, ha akadt még valakinek a kincstárában, nem volt hajlandó feláldozni a móka oltárán. Egy másik alkalommal Lájos bacsi szerzett valahonnan egy üres konyakosüveget, belebrunyáltak – az ő kedvenc szavajárásával élve –, az üveg száján keresztül belegyömöszöltek egy egérkölyköt, és ivást imitálva kínálgatták egymást egy zúzmarás éjjelen: – Igyal konyákot! Á tisztiszallasról csórtuk. – sutyorgott Lájos bacsi. Egészen addig, míg elért a butélia a sokak által megvetett beszari Gézához, aki amint szájához rántotta, hogy egy jókora slukkot húzzon belőle, az egérke rákluttyant a nyílásra és beleszorult az üveg szájába. Akkor a hold pisla fénye felé tartva vizslatni kezdte az értetlen Géza, és addig-addig forgatgatta, mígnem felismerte a beszorult dugónak vélt egeret, és öklendve a barakk ajtajához szédelgett.
Amikor egy-két rizlingfröccs hatására sziporkázott, köréje gyűltek a málészájú gyerekek, míg félrebiccentett fejjel hallgatták – hogy majd kicsordult szájukból a nyál –, még el is hitték, hogy a fogolytáborokban volt csak igazán vidám az élet.
De térjünk vissza az iménti mellékvágányról Lájos bacsihoz, aki a pesti rokonoktól a pöfögő motorján hazatérve olyan darázsfészekbe pottyant, mint még annak előtte sose. Elza néni addigra papírra vetette leendő esküjének a szövegét, amit aztán két komoly férfitanú jelenlétében írt alá Lájos bacsi a sógora házában, ahonnan a kis Julit feltehetően ártatlan állapotban szállította át az ő romlott erkölcsű nagyvárosába.
Kénytelen volt felesküdni gyermekei életére, halott szüleinek emlékére, Istenre, mindenre, hogy eztán már csak a hitvesével bújik ágyba. Ezt a kétoldalas szerződést őutána a sógora és annak öccse is aláírta. Végezetül a sógor kaparós borából áldomást ittak a leendő nagy családi békességre.
Látszólag elsimult minden, de valójában csak néhány hétig tartott Lájos bacsi vörös bozontos alfelében a rettegés diktálta rövidzárlat, mialatt az odújába szorított rókákra emlékeztetően visszahúzódott az elhanyagolt és elhagyott fiatalasszonyok pátyolgatására aztán újra előmerészkedő nemes szerszáma. Azért kényeztette pont az őket, mert ők voltak a leghálásabb fehérnépek.
Valami rejtélyes oknál fogva hiába repültek el Lájos bacsi feje fölött az évtizedek, jóformán semmit sem öregedett. Csak a gerince görbült kissé oldalirányba, a kalapácsot emelgető jobbja ellensúlyozására, úgy, hogy a jobb válla lényegesen följebb került. De ilyen apró szépséghiba végképp nem gátolta őt meg a cicázásban. Ragadozó volt még javában, s ennek megfelelően enyhén sárga, eléggé gyatrán nőtt fogazata sem hagyta még cserben. Olyan gyengéden rágicsálta vele a pelyhes női fülcimpákat, mint a városukban senki fia se. Száját csupán résnyire nyitogatva, kissé jobboldalt eregetve útjára a becéző szavakat, lecsippentve az á hangokról a vesszőket, hogy aztán az a hangokra villámhárítónak rácsapja.
– Megjött á Lájos bacsi párkettazni – köszönt jó hangosan a kerítések fölött a kertes házakba, s csak ezután nyomta meg a kapualjba szerelt csengőt, a nyomatékosság kedvéért.
Látszatra ugyanúgy élte az életét, mint az eskütételig, egyedül az a gondolat nyomasztotta, hogy ha ténylegesen nem is, de szavakba foglalva a gyermekei életét is kockára tette, pedig az ő lelküket nem kezdte ki a hűtlenség vétke.
Egyik este a szokásos nyelvpárbaj után megpattant Lájos bacsi agyában valami, mert egy vastag kötéllel kezdett el a hálószobájában babrálni. Viszont a sok matatással, neszezéssel, a rendezgetés közbeni hokedlicsiszorgatással felkeltette Elza néni kíváncsiságát, hogy vajon miben mesterkedik?
Miután a csillárt óvatosan leemelte és a tejopálszínű üvegburákat féltve felfektette a dunyhájára, felkapaszkodott a hokedlire, átvette a csillárt tartó vaskampón a kötelet, és nekilátott bíbelődni a hurok megkötésével, miközben időnként a plafonra pislantva ezt motyogta: – Te vágy á vilag legnágyobb szádistajá. Megallj csák, Isten! Hámárosán tálalkozunk. Szemtől szembe, férfi á férfivál. Nem viszed el szarázon!
Szavaiból nem sütött ki hetykeség, inkább a legrosszabbakra való elszántság keserűsége, és a beletörődés a megváltoztathatatlanba.
„Hat micsodá dolog, hogy á forró vérével megaldod áz embert, meg á két jó szemével, összeereszted jobbnal jobb nőkkel, és há kiereszti á farádt gőzt, kikialtod bűnösnek. Menjen páphoz, gyónjon térden allvá, könyörögjön bűnbocsanátért, vezekeljen. Te pedig összedörzsölgeted odáfönn á tenyeredet és nágyokát röhögsz bele, miközben engem lesel. Ennek most egyszer s mindenkorrá vége!”
Lájos bacsit látva és hallva hű hitvesének agyában megvilágosodott, hogy mire készül az öreg. Egy borotvaéles szabóollóval mögéje settenkedett, lélegzet-visszafojtva végignézte, hogy Lájos bacsi belebújtatja amúgy vörös, akkor viszont egyre sápadtabbnak tűnő fejét a hurokba, elrúgja maga alól a hokedlit, kissé meglódul, majd a nyakára szoruló kötéltől ráng egyet a teste. Hideg fővel végigvárta, hogy alaposan megleckéztesse a zuborgó vére ostorcsapásai miatt vele állandó háborúságban élő párját, s csak ezután lépett mögé és vágta el egyetlen határozott mozdulattal a húrként megfeszült kötelet. Lájos bacsi letottyant a saját két keze által lerakott parkettára és percekig csak ült ott bárgyún, mint egy rongybaba, rövid, vörös pillákkal keretezett sárgászöld szemét fölfelé meresztgetve, mert sehogy sem értette, hogy a francba nem bírta el az a kisujjvastagságú vadonatúj kötél.
Illusztráció: M. Nizharadze
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
