Láncra vert eső* (Levélfa, 78.)
*Levélváltás Győri Lászlóval legújabb verseskötetének olvasásakor
A Láncra vert eső Győri László legújabb verseskötetének (Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2024) a címe. A címadó vers a modern világ leleményére, az esővizet levezető, ömlését a kavicságyba vezető láncra utal, egyúttal a veszteségre, melyet az ember a civilizáció kényelméért elszenvedni kényszerül. Talán jobb lenne ma is a gótikus szörnypofákból áradó „istenkáromló zuhogásnak”, a „Sátán köpködéseinek”, „öklendezéseinek” kitéve, ezzel pedig a Rossz tudásának birtokában élni. A vers lesújtó véleményt fogalmaz a mai ember szabadsághiányos állapotáról: „Engedelmes életet éltem, / és most nem tudom, mire volt jó.” Győri László tudja, miközben éli. Versei pedig ennek az életnek klasszikus tömörségű, költőileg mindvégig hiteles megfogalmazásai, ahogy ezt az alábbi levélváltás néhány idézete és mondata mutatja is.
Suhai Pál, szerkesztő
•
2024. március 7.
Kedves Lacikám! A nyolcvankettedikre igazán szép ajándékkal lepted meg magad. („Magad magad.”) Ennél szebb már csak a Kossuth-díj elismerésével lehetne. (De hát azt, ha jól sejtem, a nyolcvanadikon elvitte a Covid.) Pedig igazán megérdemelnéd. Nálad kevés hűségesebb énekese van e hazának. (Én legalábbis alig ismerek ilyet.) Talán a feketerigókat kertedben (Kertedben). Te is „szedd magad” akciót rendeztél magadnak.
Szálldosnak, nyüzsögnek a rigók,
tépik, csipkedik a málnát.
A bokrok mintha maguktól kínálnák,
szedd magad, és fald föl a bogyót.
[…]
Megérett a kert, megérett a málna.
Nagy lelke buborék, mintha égbe szállna,
s vinné bokrostul az egész kert rigót
Látom, ezt a kötetedet sem osztottad fejezetekre. Igazad is lehet – a verseid maguk állnak „csatasorba”. Én legalábbis látni vélem (s ha látom, biztosan így is van /!/). Először a múltat gereblyézed össze, az orosházi emlékeket. E csoportozatnak reprezentatív versét a Kiment a ház az ablakon címűben olvasom. (Nagy László írt egykor ilyeneket, látomásosan, pl. A Zöld Angyal című hosszúversében – a tiedben semmi kiválasztottság-tudat: az enyészet a romló tárgyak nyelvén beszél:
a fakampón durva istráng
húzza a múlás árnyékát
horizontot szűkre metsző
a két zsarnok szemellenző
Pontosan harminc versszak – éppen ennyire tervezted? Rólad még ezt is feltételezem – ilyen gondos és szinte előrelátó a többi versed szerkesztése is. Szó szót követ, a szavak kart karba öltve és mindig biztosan célba is érnek. (Bár A cél tragédiájában kétségbe is vonod e törekvés – a haladás? – értelmét.) Látom, hogy Madáchcsal párbeszédben.
Irtottuk egymást, tarra vágtuk a Földet,
kopár. Én, aki célomat elértem,
küzdjek mégis? De ki tart majd velem?
Mit ér az osztott, sivár küzdelem?
Párbeszédben, mint nyilvánvalóan oly sok és híres betűvetővel. Utalás és rájátszás címben és versben egyaránt, hogy csak egyet említsek e körből: Horatiust az Odi profanumvulgusban. Így, ilyen kiművelten, s közben a pandémia családi viszonyait (is) megjelenítve.
Ideköltöztünk a falusi házba.
Hány hete már? Távol, messzire
a mocskoló tömegtől.
Itt nem hordunk védelmünkre maszkot,
itt nem kell védelmünkre Horatius,
a gyűlöllek: távol légy, alacsonytömeg…
Némely versed egymással is párbeszédben – egyugyanazon dolog ellenkező oldalát mutatva (A részek eltávolodása; Egyesített állam). Előbb az előbbiből:
A fölfelé tolakvó talajvíz
szétfeszítette a parketta burkát,
rések, hézagok rajzottak elő rajta,
felgyűrődtek az egységek élei, peremei,
kiemelkedések vonulatai álltak össze
párhuzamos láncolatokká.
A részek elidegenedtek egymástól,
eltolultak és feltorlódtak.
Az utóbbira, az Egyesített államra külön is felfigyeltem – remek a József Attila-i versforma, a Születésnapomra versszakainak még egy sorral való megfejelése.
Mintha jönne a részek összeillesztése,
mert eddig csak szétziláltam
mindent
kint-bent,
de most már mintha minden ízük összeérne,
s csak arra várnak, hogy az elme működése
simán surrogva, hibátlan
össze-
kösse
őket végre a soha széjjel nem esésre.
S ha már a Születésnapomra szóba került, hadd figyelmeztesselek (!) a József Attilának című bravúrjára: annyi ócska szerepjátszó vers után egy valódi néven nevezés és sztori. Ez JA után is bravúr (a Benkő Loránddal való eset megírása).
…arcán legott egy félmosoly.
Remélem, verset nem kohol,
ha már
szamár,
sok évre rá majd ellenem.
Magát útjára engedem:
mehet,
lehet
felőlem tanár, oktató,
kréta-, katedrakoptató.
Tegye!
Vegye
kézbe a felső diplomát,
írjon, ha tud, csak így tovább!
Egyáltalán a megírás. Én élem ezeket a keserű napokat, orvostól orvosig (nem mintha Te nem), és Te megírod. (Pedig össze se beszéltünk.) Kevés ennyire őszinte számvetésről tudok (Öröklakások; Sajnálom). Az utóbbiból, szonettedből idézem:
Sajnálom, ami utánam marad,
minden, minden veszendőbe megy […]
A számtalan fogható anyag,
az egy személy, a hű öltözet
elválnak, mint perelő felek
bíró előtt, s belenyugszanak,
hogy változtathatatlan. Külön
élnek tőlem saját földjükön.
És mindenem veszendőbe megy.
Levélközben azt is érzékelem, hogy e kis szemlével mintha köteted nemlétező ciklusait is pásztáznám. S ha még eggyel tovább megyek, a részvét hangjait is hallom (A láger megtekintése; A halálba menők). Az előbbiből a Gottfried Benn emblematikus versére emlékeztető drámai jelenetezés:
Férj és feleség az összeterelt tömegben
az amerikaiak kényszerítésére átmegy
a láger barakkjain a foglyokat megtekinteni
[…]
– Nem tudtam – zokog a feleség,
férjébe karol, úgy támolyog végig
a barakkokon, a haláltáboron.
– Ne sírj, ők már nem tudnak ítélkezni,
ne nézz a szemükbe, mert még visszanéznek.
Legalább ilyen megrendítő az utóbbiban a gyermekek, e kis virágszálak letépése.
Még csak most növekszenek,
még csak most nőnek fölfelé.
Még alig-alig
tudnak a világból valamit.
Mi soha annyit, amennyit nemsokára ők.
Magadhoz és máshoz így kegyetlen is tudsz lenni, ahogy ezt pl. Az öldöklő angyal, ez a kettős árnyékú vers mutatja (Írtál már ehhez hasonlót korábban is, ráismerni vélek benne A légy című, Baudelaire Héautontimorouménosára visszamenő versedre.) Itt persze Az öldöklő angyalból:
Mintha egy másik élne bennem,
Valaki más, mintha egy idegen
foglalná el belülről a helyem,
a belső zugokat, a testem.
[…]
……belém telepedett,
ez a férgem, amely úgy gyötör,
úgy rág, mint a lelkiismeret,
pedig nem az, ilyesmi nem öl,
nyugodt vagyok, nem is rettegek,
semmin se fáj, mégis öldököl.
Látok még sok mást is, de itt már megállok, talán unod is ezt az állandó lángra csavart dicséretet. Ne und. (Én nem unom.) Még egy versed megemlítem, aztán tényleg befejezem. A Rémület engem is elfog (!) névtelen pályatársadnak ajánlott versed olvastán – megrendítettél a közösnek ezzel a sorsanalízisével, ezzel a Szabó Lőrinc-ien reflektív és önreflektív verssel. (Az egyik legjobbal.) Ez is dicséretedre tehát.
Nemcsak a tudást gyűjtögette,
hanem teremtett maga is
tényt a tényeknek megette,
művet, melyet elemezhetne
az ítélkezők hada is,
ha megítélni volna kedve,
de a kedv ám olyan fura,
hogy akkor csordul csak a nedve,
[…]
ha van egy közös, nagy ura,
az iszonytató közítélet,
a kevesek ítélete…
[…]
Sorstársam ő. Üvölt belőlünk
a szent, nagy kétségbeesés.
Küzdve hiába vesződünk,
a világ egészen megőrült,
és nincs tőle menekülés.
De bármilyen őrült is, én örülök, Lacikám, hogy elolvashattam a versed róla – s ezt az igazán szép és gazdag kötetet. Két kézzel gratulálok is és ölellek barátsággal: Pali
Ui.: A hitel kedvéért muszáj még egyet kérdeznem is: hova tegyem a pajzán verseknek e kötetvégi kései és üdítő kisciklusát? („Kései”: ne örülj korán, korodra értem.)
2024. március 7.
Kedves Palikám, csak most jutok hozzá, hogy válaszoljak. Kossuth-díjról nem álmodozom, ha nem a Covid, elvitte a cica.
Nem osztottam ciklusokra a kötetemet, úgysem lehet egységes részeket pontosan kialakítani. Ma már – Ady óta – szinte kötelező lenne, én nem látom értelmét. Anélkül is vannak benne összetartozó részek, te magad is láttad. Az egész talán mégis összeáll, és azt hiszem, hogy eddig ez a legjobb kötetem. Agyon is dicsérsz, persze, hogy jólesik. Írni ugyan alig-alig írnak róla, meglepődnék, ha többen is reagálnának. Mert: „A vers nem embernek való” – így mondta a Mohácsi Árpád nevű költő és műfordító, és igaza van.
Külön köszönöm, hogy észrevetted A láger megtekintését, A halálba menőket. Melléjük tartozik Az egyetlenegy is Otto Schimekről, akinek a lengyelek emléket is állítottak. Előző köteteimben is elég sok zsidókról szóló vers van, mert botránynak tartom, amit velük szemben, az emberiség részei ellen elkövettek. Gondolj bele: meggyilkolták Radnóti Miklóst, ezt az angyali költőt, Sárközy Györgyöt, a költőt, a József és testvérei fantasztikus műfordítóját, Szerb Antalt, és másokat is.
Persze, sok mindenről írok, azt hiszem, a könyvem elég változatos. Jó, de mindig bennem van az örök kétely: csakugyan jó költő vagyok én? Ne mondd rá: persze, mert én is úgy gondolom, hogy bujkál bennem a jó!
A pajzán versekről: muszáj erotikus verseket írni, mert Freud szerint is a sex (hogy kellene lefordítani?) az élethez tartozik, a halál meg a sex az ember két legnagyobb hajtóereje. Egy Egon Schieléről forgatott filmben idézték utoljára. Verseghy pornográf versét ismered? Mit nem írt! Akkor! Weöres hozzá nagy semmi. Nincs benne személyesség, csak hideg játék. Az agyondicsért Pszichét ki nem állom.
Még egyszer köszönöm a jegyzetedet.
Ne betegeskedj, nem embernek való!
Baráti üdvözlettel Laci
Illusztráció: könyvborító
Ezek is érdekelhetik!
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
„Egy úriember, aki ad szavai méltóságára” (Levélfa, 80.)* →
