Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal*
(*Széchenyi István: Napló, 1846)
Ködben siklunk a nyirkos talajon
Fojtó utóíz jutott osztályrészül
A keserű kehely alján
Jelentésmezőn tévelygek
Jelentőséget keresek
Jóllaknak mitológiai lények a félelmeinkkel
És a sötétben valóság lesz az összes
Leomlanak a falak és megszűnik az otthon
Világháborús poszttraumában rekedtünk
Sírnak magyar anyák és sírásuk mögé
Vetül az emberiség összes anyai jajszava
Az irgalom csontig hatol
Lemaradtam elmaradtam
Vetett magot nem arattam
Végtelen az ideje Üres az öle
nem bújik senki
Hideg ha a takarón kívül rekedsz
Zúgó harangok és basszusgitárok közt ritka a csöndes szó
Aki beszél semmit sem mond
Csak az mond aki csendben marad
Csak az van itt aki figyel
Ha azt mondod egyedül könnyebb majd
Látod hogy ha Hamlet nem hal meg Dániának sincs értelme
Sok van mi csodálatos de Istennél nincs csodálatosabb
De a görög szerint rettenetes – az emberre mondja
Többletjelentésnek
Újrafordítjuk az Antigonét Dantét és az Újszövetséget
De az ember tragédiáját nem fordítjuk éljük
Anyanyelvünk madách
A fiatal tanár még hisz az igaz útban
Más dialektusban szeret
Shakespeare-rel castingol a színház-az-egész-világhoz
Nagypénteken premier
Illusztráció: Kass János-rézkarc (Az ember tragédiája-sorozatból)
Ezek is érdekelhetik!
Toldalagi Pál: Csöndes éj →
Baka Györgyi: Áldott születés →
Devecsery László: KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS (versek) →
