Dráma

április 16th, 2024 |

0

Lukáts János: AZ ÖREG WILL

Dráma öt felvonásban

Első felvonás

(Helyszín: Will házának belseje, Stratfordban, 1616 tavaszán. A berendezés: mint a hagyományos angol vidéki házaké. Múlhatatlan kellék: karosszék és kandalló, a többi ráadás!)

1. jelenet

(Will és Anna)

WILL (a karosszékben ül):
Holnap szent Bálint napja lesz.
Az életemben talán az utolsó.
Aki szívében hordoz valakit,
szeresse most, és ne felejtse el! (Csend.)
Maholnap ötvenkét éves leszek,
a nép „öreg Will” néven emleget,
én mégis, lám, jól hordozom magam.
Agyam se lágyult még meg teljesen,
nem jobban, mint sok írótársamé.
Vagy kétezer sor verset őrizek
fejemben és rögtönzök, hogyha kell
még ugyanannyit, s nincsen hallgató,
ki észrevenné!(Csend.)
De már egyetlen sort se mondok el,
és írni aztán végkép nem fogok!
Az utókornak meg elég legyen,
amit kapott huszonhat éven át.(Csend.)
Karosszék ringat három napja már.
Tizenkettőt vásároltam magamnak,
hogy házam összes helyiségébe jusson.
Minden szobába kandallót rakattam,
s karosszéket a kandallók elé.
Végigtapodtam annyi színpadot,
és ácsorogtam annyi udvarházban,
hogy már csak üldögélni akarok
karosszékeim valamelyikében.
Csak ülni, ülni és a tűzbe nézni.
Vagy tán álmodni s ez a bökkenő!
Ugyan, badarság…!
És hogy mily álmok jöttek… életemben!
De ez a karszék, ez vaskos valóság! (Csend.)
Huszonhat év alatt, ha egy hetet
éltem házamban egyfolytában végig,
Londonban forrt az élet körülöttem,
nem értem rá karszékben üldögélni.
(A szövőszék mellett dolgozó Annára mutat)
De őmiattuk fontos volt a ház,
ebből látták, hogy valaki vagyok.
A kandalló, az istálló, a karszék.
Nos, hát valóban, formás úri ház!
Kéménye tégla, ablakán üveg…
Már nem megyek belőle többet el,
csak majd, ha visznek. Úgy…
Ők ezt még nem tudják, és azt hiszik,
ezúttal is csupán vendég vagyok…
Holnap szent Bálint napja lesz.

ANNA (a szövőszéknél ül, időnként fel-felugrik, házi teendőit végzi):
És te megvárod, székben üldögélve,
a holnapot, vagy eltűnsz reggelig,
mint annyiszor?

WILL: Fontos ülnivalóm van itt nekem.
Ha érezné e testemhez szabott,
bársony koporsó, mit gondoltam végig
e három nap, recsegve összerogyna.

ANNA: Aztán miről döntöttél, ringatózva,
vén tékozló fiú?

WILL: Életről és halálról…

ANNA (gúnyosan): Életről és halálról?

WILL: Tinektek élet, énnekem halál…

ANNA: Magam már rég egyikben sem hiszek.
Az életem mind halványabbra válik,
akár hajnal felé a gyertyaláng.
A halál meg… talán egy lobbanás!

WILL: Ne tengésről beszélj! Naponta kell
a színészeknek a halált idézni,
mintegy kománk lett, mégis jó mulatság,
ha kifoghatunk rajta néha nap.

ANNA: Te a halálon?! Bujkáltál előle,
egy életen át messze elkerülted.
Most meg karszékben ringatod magad!
Őneki akarsz talán tetszeni?

WILL: Nem a haláltól, csak a tétlenségtől
szöktem. Tudtam, hogy itt fog várni rám,
most visszajöttem újra, itt vagyok,
és készen állok a találkozásra.

ANNA: Most is csak a szavakat forgatod!
Ehhez értettél egész életedben!

WILL: Remélem, így igaz! (Csönd.) Szép szőnyeget
szősz, Anna, szőj be, kérlek, engem is
a szálaid közé.

ANNA: Nem szőlek én! Csak aki része volt
az életemnek!

WILL: Én része voltam.

ANNA: Na, szépen! Merre voltál, amikor
a szégyenemmel egymagam maradtam?
És amikor valamelyik beteg
gyerek fölött kellett virrasztanom?
S az ikreket ki ringatta vajon,
kettőt egyszerre? Nem te! És ki gondolt
a házra, földre? És az emberek
nyelvétől meg ki védett? Nem te! Nem!
Te Londonban majmoltál épp királyt,
rablót, papot… Meg lányruhába bújtál!
És ez jó volt neked! A cimborák
a csapszékben jók voltak mind. Csak én
nem voltam jó neked!
Nem ismert rád leányod és fiad,
ha nagy ritkán meglátogattad őket.
Minden förtelmet végig próbálgattál,
nagy élvezettel…
Ne is tagadd s ne is hencegj velük!
Ez volt az életed, ha ezt ugyan
életnek mondja a tisztességes ember.

WILL: Egy rossz házasság minden szennyvizét
– hisz volt elég, – arcomba zúdítod.
Hogy elszöktem Stratfordból? El bizony!
Az őszi sártól és a nyári portól,
mely lelketekre ült, s a dúvadaktól,
kik erdőn s házban oly bőven tanyáztak.
Hogy jobban értsék, azt mondtam nekik,
hogy vadorzásért futottam világgá.
Ezt megbocsátják könnyebben talán,
mint hogyha azt mondom: színésznek állok.

ANNA: A lelkifurdalás időnként vissza-
hajtott. Együttlét helyett szép levél,
amit nem tudtam még olvasni sem.
A cifra ház kész évek óta már,
de csak lézengek napról-napra benne…
Az utcáról irigyen bámulok be
idegen házak nyitott ablakán,
mert ott családok élnek és szeretnek.
És még ha durva szitok, vagy pofon
hallatszik is, van, aki megbéküljön
a másikkal. Ez itt egy sírhalom…
És sohasem fogom megtudni, hogy
milyen pénzből raktad fejünk fölé,
kinek a vérén, könnyén, mosolyán
szerezted meg hozzá ezt a vagyont.

WILL: Jól mondod, Anna, vér, könny és mosoly…
De az a vér nem folyt ki senkiből,
könny és mosoly csak festett arcokon
fakadt…

ANNA: Az én vérem pedig közben kihűlt,
könny és mosoly az arcomról leszáradt.

WILL: De most már itt vagyok.

ANNA: Most már minek vagy, Will? A házad kész,
a lányaid felnőttek, asszonyod
megvénült – és mindez te nélküled.
Hogy egyikünk majd eltemesse nagy
hamar a másikat?

WILL: Hogy igazságot tegyek a világgal!

ANNA: Igazságot?! Bolond ember, ki csak
azért reszket, hogy győzzön az igazság!
Ki csak kuporgat s élete utolsó
napján akar rendet teremteni.
A boldog ember cseppenként ragasztja
a fészkét, mint a fecske…

WILL: Én nem voltam vályograkó paraszt,
és fecske sem.
Színészek közt szerettem, nekik éltem
és nekik írtam.
Voltam király, voltam barát, lovász,
kukorékoltam, mint éber kakas,
lány is voltam, selyemruhába bújtam,
színészlovagok nyúlkáltak alám.(Nevet)

ANNA: Fuj, undorító!

WILL: Az, hát – itt ülve föl-fölemlegetni.
Ott ez volt egyedül helyénvaló.

ANNA: Mindenre kapható voltál! Ez adta
a pénzed, ebből lett a ház, a kert?
Kiköltözöm az üstház végibe!

WILL: Király, szentföldi keresztes vitéz,
tanácsos, bíboros – mind voltam ez.
Még sincs kolostorom, se palotám.
Visszaköltözhetsz szövőszéked mellé!

ANNA: Idegen világ, amiről beszélsz,
felejtsük inkább, ne fölemlegessük! (Csend.)
Hát hová szőjelek? Rétem fölött
a napnak nincs sugárzó ábrázatja,
oda beszőhetlek, csak félek, Will,
ha ekkora hazugságot talál,
az aranyszál mérgében szétszakad.

WILL: Elég a vádból mára már, elég!
A nyelved párbajképes, Anna, látom.
Akár kardot köss és lovagnak állj a
Globe színpadán. Ha le nem égett volna!

ANNA: Tebenned egyszer égett csak porig
a jó reménység, én bennem naponta.
De végleg akkor halt ki a remény
belőlem…, akkor…, hisz tudod…

WILL: Ne mondjad, óh! Vagy mondjad épp! Fiam,
fiunk…

ANNA: Tizenkét éves volt…

WILL: Most már örökre annyi lesz!

ANNA: Ő hitt tebenned! Csöndes éjszakákon
terólad kérdezett, városba vágyott,
ámulni színpadot. És látni téged,
amint eljátszod a színészkirályt.

WILL: A titkos vágy a színészlét után
korán felébredt benne, tudva: csak
kevés évet szabott a sors neki.

ANNA: Őrült beszédeid készpénznek vette.
És ment veled… Szökött. Kiloptad ő
kezem közül.

WILL: Ölemben ült, mikor kocsira szálltunk.
És ott lakott, nagy kőházban, velem.
Tanult, miként a polgárgyermekek.
Latint értett, históriához is
konyított, később lantot pengetett,
sőt bátran már a lovat is megülte,
a kisebb fajtát persze.

ANNA: Aztán megölted, nem sokáig bírta
melletted azt a léha életet.

WILL: A lázroham végzett végül vele,
hiába volt az ápolás,
a virrasztás, a doktor is… hiába.

ANNA: Megölted, mint mindent magad körül.

WILL: Én meg nem öltem őt. Kezem között
némult valóban el.
Lelkem jobb része vele halt. De én…
aztán királyfit formáztam belőle.
Amint megírtam, újra ott öleltem,
sírtam…
s örültem aztán, mint pompás szerepnek.

ANNA: Te láttad őt, hát persze, megsirattad.
S feltámasztottad esténként, magadnak.
De én, Will, mondd csak, mit tehettem én?
A legszörnyűbb hírt, ezt kaptam belőle,
a „nincs tovább!”-ot.
Te nem tudtad életben tartani,
nekem belőle csak egy sír maradt.
Csak az…
Az arca, itt benn, egyre csak fakul…
De biztos már, hogy holtomig kitart. (El.)

WILL: Óh, Anna, tőrt forgatsz szívemben! – így
kiált színészkirály a színpadon. (Csend.)
Hány amazont, szüzet, királyleányt
öltöztettem föl pompás szóruhába,
faragtam lelket, jellemet nekik.
Pedig a leghősibb, az igazi
hősnő itt vív meg sorsával naponta,
itt él, itt szenved egy házban velem .
Ez űzött el huszonhét év előtt
s ez tart lekötve máig is. De ő
megírhatatlan, a valódi szen-
vedés előtt megáll a szó, a szín-
pad néma lesz, a függöny föl se gördül…
Anna, az egyetlen hősnő te vagy.
Csak meg ne sejtse valaha, hogy így
gondoltam rá egy gyenge pillanatban,
mert „öreg Willnek” úgy csúf vége lesz!

2. jelenet

(Will, Suzanne)

SUZANNE (beárad az ajtón, Will nyakába ugrik):
Apám, apám, de jó, hogy újra itt vagy!
Igaz, hogy most már itt maradsz? Ugye?

WILL: Tudod, London már elpártolt Vilmostól,
így hát Vilmos is hátrahagyta Londont.

SUZANNE: Judit nővérem küldött hírvivőként,
Hall doktor, nagyreményű férjura
ma délután, ha két makacs beteg
időt enged neki, belátogat,
hogy tisztelegjen végre már előtted.

WILL: Együtt, mindnyájan… Kissé többen is
mint kellene.

SUZANNE: Apám, Hall doktor tisztel tégedet.

WILL (félre): Jobb szeretném, ha mondaná: utál –
akárcsak én őt!

SUZANNE: Viszont anyánk…, ő csavargónak tart!

WILL: Mi több: ikertestvéred gyilkosának!

SUZANNE: Judit nővérem bolondnak nevez.

WILL: A férje meg egyenest szélhámosnak.
Azért ez együtt pompázó csokor. (Csend.)
És te, Suzanne, mondd, mit tartasz felőlem?

SUZANNE (komolyan):
Én nem gondollak csavargónak téged.

WILL: Oly szépen szólsz, mint esteli harangszó.

SUZANNE: És gyilkosnak sem tartalak, apám.

WILL: Ezt hallani megnyugvás egy apának.

SUZANNE: Sőt én még csak bolondnak sem nevezlek.

WILL: A végén még bölcset faragsz belőlem.
(Csend.) És szélhámosnak…?

SUZANNE: …talán egy kicsit!
Csak épp’, amennyi kell belőle!

WILL: Aztán mihez kell, hogyha kell?

SUZANNE: Hogy mindig elmenj, s mindig visszatérj.

WILL: Most már tudom, hogy mégis érdemes volt
világgá futni, s újra visszatérni.

SUZANNE (körülnéz):
És a híres drámáid merre vannak?
Talán egy óriás kalitkába zártad,
hogy szét ne szálljon harminchat felé?

WILL: Suzanne, a dráma nem mátyásmadár,
nem is nyúl, róka sem!
Könyvekbe írva békésen megül.

SUZANNE: Könyvekbe írva…? Óh, én azt reméltem…

WILL: Hogy majd eljátszhatsz este némelyikkel,
akár ha macska volna… Persze, no…
(Játék indul.) Hát, nézz körül, hisz itt van mindegyik!
A kandalló, amott, sötéten ásít:
Othelló ő, a megcsalt mór vitéz.
Csúnyán végezte, sose légy hiszékeny!
(Csend.)A váza és a csokor vadvirág:
Szentivánéji tündér látomás,
Szerelmük tarkán összevissza téved.
Vigyázz, szamárba sose légy szerelmes!
(Csend.) A görbe bot gonosz: Richárd király.
Suhogni kezd s országot ér lovad!
(Csend.) Aztán ez itt egy régi brit király,
leánya több is volt, de birodalma
egy talpalatnyi sem maradt neki.
Learnek nevezték, nem, nem én vagyok.
(Zavartan.) És hogy te itt vagy-é? No, persze, lám!
Te Mab királynő vagy, csak ő lehetsz.
Hintód dióhéj, holdsugár az ostor,
és pókfonál röpít az álomúton.
Sosem szabad leszállnod róla…

SUZANNE: Most megmutattad, máris ismerősök,
akár ha én is elmondhattam volna
egyik vagy másik bús történetet,
vagy épp vidám mesét. Mert bőven volt
az is, tudom, csak épp nevén nevezni
olyan nehéz. Minden nap elbeszélsz
kettőt-hármat, és úgy benépesítjük
apró drámákkal, meg jó véresekkel,
a házat, kertet sőt Stratfordot is,
amerre járunk, talpalatnyi hely
drámátlan nem marad! Jó lesz, apám?
„Öreg Will”, jó ez így?

WILL (némán bólogat): Jó, jó! (Félre) Öreg Will!
Írni sem tud, nem tudja, mi a dráma,
a jambusról fogalma sincsen!
Aztán mégis, hallgasd csak, hogy beszél!
Ez a leány, vajon kire ütött?
Az életemnek célja ő lehet?
(Fennhangon) Eh, képzelgés, felejtsed el hamar!
Nincs dráma itt sehol, csak kandalló,
zsírosbödön s egy ronda piszkavas.
Te meg egy vedlett, vén világcsavargó
írástudatlan lánya vagy…

SUZANNE: Apám, ne űzd ki őket innen! (Sírni kezd.)

WILL: Késő! Hall doktor ördögbűzét érzem! (Félre.)
Most mind lebújtok földbe, falba, fába!
Te meg ne bőgj, Mab és figyelj nagyon,
ma este láthatsz még komédiát is!

3. jelenet

(Will, Suzanne, majd Anna, később Judit és Hall doktor)

ANNA (izgatottan besiet):
Jönnek, régen nem látott lányod és
sosem látott vejed.

WILL: Kölyök korában körtét lopni láttam,
s kerítést hágni kertünk végiben,
később lányom körül ólálkodott.
Csak akkor még doktortudor helyett
„ebadta szomszédkölyke” volt neve.

ANNA: Ma városunknak nagyhírű tudorja.

WILL: Isten kezén ülünk mindannyian!
ezt mondom én. – S Hall doktorén – teszed
te hozzá!

ANNA: Leányunk sorsa biztos nála van.
S majd egykor csetlő-botló unokáink
sorsát is ő vezérli majd.

SUZANNE (évődve):
Nem mindegy, ám, hogy és mint emlegetnek
porontyaidnak porontyai majd,
a hálás vagy háládatlan utókor!
De jönnek is már! (Judit és Hall doktor belép.)

HALL: Szerencse látogassa, csapás elkerülje e házat!

WILL (félre): Szerencse elkerülte, csapás meglátogatta! (Fennhangon.)
Milyen mázsás öröm tetőm alatt
tisztelhetnem a távol és közel
elhíresült orvosdoktortudorját,
ki egyúttal kedvelni adatott
vőmuram is nekem!
(Kölcsönös félszeg hajlongások és egymás bizalmatlan kerülgetése. Félre.)
Tán attól fél, megbillentem farát
húsz év előtti körtekár miatt,
vagy a tíz éve folyton folytatott
kakaskodásért?
Ebadtának derék ebadta volt,
híres tudósnak tökfilkó nagyon.

HALL: Első ízben köszöntöm kelmedet,
miként a vő apósurát köszönti. (Zavartan.)
(Csend.) Nevem ma már nem egyszerűen: Hall,
de Doktor Hall. (Hízelegni akar Willnek.)
Így hangozhatnék akár színpadon.

WILL: Akár, bizony – akárki színpadán!
Akárki másén – de nem az enyémen!
Az orvos ott Doktor Böllérius,
Dottore Miskárló, vagy Docteur Bélbetour.
De Hall, ez épp alkalmas nevezet
egy bársony zártszék dőre gazdájának.

JUDIT (Will nyakába ugrik): Apám, hát mégis? És igaz…?
(Annához, súgva) Hogy megvénült!

WILL: Igaz, most már végleg, sőt mindörökre!
(Annához, súgva) Hogy megszépült!

HALL: Őrizkedjünk az elhamarkodott
csókmételytől, doktorné asszonyom!
Veszélyt hordoz ily nedves, nyirk időben.

WILL: Veszélyt hordoz, ha úgy adják titokban,
bármely évszakban csattan is. De, hát,
csók ez, melyet lányommal váltok én…? (Ismét megöleli Juditot.)

HALL: Az orvosbölcselet már ismeri
pompás ellenjavallatát! A csók
mérgét ecettel pácolt füst elűzi,
hatásos mód nádszálon szívni fel
és orrlyukunkban visszatartani,
míg szemgolyónk kilencszer körbeles,
majd hátralépni, és úgy fújni ki
a csókűző gonosz füstöt magunkból!

WILL (Suzanne-hoz): Ez elmeháborult, szavamra mondom!
(Hall-hoz.) Ön még bizonnyal sosem csókolózott,
orvostudordoktornyi vőmuram?!

HALL: Isten megőrzött ily veszedelemtől.

WILL (félre): Szegény leányom! (Hall-ra pillant.) Vagy jobb is talán.

JUDIT: A doktor roppant elfoglalt, apám.
Őt hívja Stratford minden betege,
hogy mielőbb egészséges legyen,
s az egészséges, hogy az is maradjon!

WILL (félre): A nép, már biztos, csakhamar kipusztul!

HALL: Ma még az öreg Staff-hoz kell sietnem.
Hírhedt nevét hallotta tán kegyelmed?

ANNA: Hogy hallotta-e? Ivócimborája!

WILL (félre): Falstaff néven lett nyárspolgár riasztó!
(Fennhangon.) Vidám legény vagy félszáz éve már.

HALL: Vadorzott szarvas húsából zabált
megint, hasgörcs kínozza. Menni kell,
testén s lelkén könnyítenem.

WILL: A beteg teste kiszolgáltatottan
doktorságodnak mindig ott hever,
de hogy s miként jut lelke közelébe?

HALL: A testi bajra ott a hagymaszár,
jól megforgatva kecskevizeletben.
Az minden görcsön könnyen átsegít…

WILL (félre): Szegény jó Staff koma, kihányja még
a lelke mélyét is,
így Hall doktor hozzáfér könnyedén.
(Fennhangon.) Mindent értek már! (Félre.) De hogy épp a kecske…,
remélem, hogy mindegyik alkalommal
oldalba rondít az a ronda állat!

SUZANNE (részvéttel): Szegény Staff bácsi!

ANNA: Te csak ne szándd a vén, falánk zsiványt!

JUDIT: A betegség, húgom, kicsit vezeklés,
mivel letértünk az egészség józan,
Isten rendelte ösvényeiről.
A szenvedés pedig talán előleg
a halál gyötrelmeiből, csak éppen
egy fuvallat…

WILL: Csak egy fuvallat. Még szerencse, hogy…!
(Félre.) Ez meg rajongó! Kik közé kerültem!
Vezeklés és fuvallat.
Hogy hallgatnom kell ezt a zagyvaságot
a kecskeléről meg a hagymaszárról,
az a vezeklés!

HALL (mondja a magáét): A lelkén nehezebb könnyíteni,
a hencegés s a csúf káromkodás
eltorzították nagyon vén korára.

WILL (elismerően): Tudta cifrázni legényfővel is!
De hát a vér, az már csak vér marad,
(Hall-hoz, félreérthetetlenül)
amint a kecskeléből sem lesz rózsavíz!

JUDIT: Veszélyes ám csak rálegyinteni,
és mindig mindent megbocsátani.

WILL: S az élet minden megnyilvánultában
agyonverendő veszélyt szimatolni.

ANNA: A vén latorról mit fecsegtek annyit!
Asztalhoz, hát, mert ritka alkalom,
hogy együtt ül e széthúzó család.
(Körülményesen az asztal köré telepednek.)
Talán Hall doktor, tisztelt vő urunk
mondjon ma este asztali imát…

HALL: Szóljon talán, ki legrégebben szólt,
e ház ura…

ANNA: El is feledte már talán bizony…

WILL: Ha a munkámat nem kísérte áldás,
hogyan kérhetném most gyümölcseire?

JUDIT: Nem kell ürügyre, alkalomra várni,
fohásznak mindig jó ideje van.

SUZANNE (félre): Sok itt a dac, és sok az indulat.
Imáink is csak egymással pörölnek…

ANNA (türelmetlenül): Ej, doktor, kezdje már!

HALL (áhítatosan): Őrizz, Uram, kísértéstől:
nagy ivástól, sok evéstől!

ANNA (felhördül): Sosem hallottam még ilyen fohászt!

WILL (félre): Receptet mormol – imakönyv helyett!

JUDIT: Ezt mondja reggel-este, otthon is.

WILL (félre): Szegény leányom! (Fennhangon.) Nos, tehát együnk!
(Félre.) A fácán majd talán feledteti
e balfácánt velünk!
(Fennhangon) Remek fácán került ma asztalunkhoz!

SUZANNE: Magam neveltem kilenc héten át.

ANNA: A zsenge húshoz ízes töltelék,
meghálálja a jó tartást a fácán.

HALL: Fácánhús, méreg, betegség, halál.

SUZANNE: Az én fácánom lenne mérgező?

ANNA: Az én fácánom terjeszt döghalált?

HALL: A rút falánkság szörnyű logikája
egymásutánra így következik!

WILL (egyetértően bólint):
Ha nincs vörösbor, úgy életveszélyes!
Fácánra is s a felfalóra is
csúfos halál vár – szárazkór. Nagyon
veszélyes baj, eleddig elkerültem. (A boroskancsó után nyúl.)

HALL: Az Istenért, megissza, jó uram?

WILL: Tudom, veszélyes, mint a csók! De én
kedveltem mindig a veszélyeket!
(Inni készül, aztán meggondolja magát.) De, mégse! Nem!
Magányomban majd magam szenvedek!
(Félreteszi a fácánt és a boroskancsót.)

HALL: Friss forrásvízzel enyhítné talán
bendője olthatatlan lángjait,
s hogy teste üdvét jobban megtalálja,
keverjen benne el köménymagot.

WILL: Följegyzem ezt a följegyezni méltó,
beltest-vigasztaló javallatot.
(Félre) S ha egyszer még bohózatot csinálok,
szerephez jut majd, mint bohó megoldás!

HALL: Megvallom, én is voltam egyszer… ott,
a színházak körül, Londonban járva…

WILL: Ugyan bizony…

HALL: A vágóhídon marhahólyagot
kerestem, pompás gyomortisztító,
s egy hordóforma színház tűnt elém…

WILL: A drága Globe! (Félre.) Hordó a szűk agyad!

HALL: Az utcasarkon cifra öltözetben
pojáca lép elém s jegyet kínál,
az ára négy guinea. Négy guinea!
Tucatnyi marhahólyagot vehet-
tem ennyiért, hát menten elzavartam.

WILL (félre): A marhahólyag fontosabb neki!

HALL: Amint szétnézve ácsorogtam ott,
egy szájtátó zsebéből földre hullt
egy cédula. Fölszedtem észrevétlen,
hát színházjegy volt, éppen négy guinea-s.

WILL (félre): Fösvény, potyázó! (Legyint) Rosszabb is lehetne!
Ingyen hajlandó volt színházba jönni.

HALL: Úgy ült ott körben, lenn s fönn úr, cseléd,
polgár, csibész, szépszámú dáma is,
hogy száz szemmel se győztem volna lesni.
A király is ott ült személyesen,
Richárd! Mit mondjak?! Ványadt egy alak.
De gonoszság, az fért belé elég,
megölt az vént meg apró gyermeket…
No, akkor aztán elfogott a méreg!
Csak felkiáltok hozzá, harcra készen:
„Figyellek, hallod-é, gyalázatos”!
S a népeknek: „Ti csöndben tűritek”?
Körülnézek, s dühödten indulok,
hogy eldöngessem jól a színpadon.
De lenn röhögve jobbra-balra dőlnek,
engem meg két karomnál megfogott
két szolga forma, jó markos legény
s kitett a ház elé, sőt csizmaszárral
mindkettő még utamra indított…

WILL (vidámságát nehezen tudja elfojtani):
Bizony akadnak különös királyok!
(Félre.) Ha egy bugris véletlenül betéved,
a karzat rajta mindig jót röhög.
S ha bölcs igéket szórna szét a színész,
azt bezzeg unja, ásít, vakarózik.

HALL (bizalmatlanul):
Kegyelmed is köztük forgott talán,
a nézők közt ült, vagy dárdás lovag volt…
netán Richárd palástja fedte arcát…?

WILL (kezét Hall vállára teszi): Sosem voltam Richárd…
Csak épp a színre én álmodtam őt.
Sok éjszakán és nappalon keresztül
bőrében éltem, szavait faragtam,
s a tettek – tettei –
mind ércesebbek s ördögibbek lettek.
S hogy a megkívánt szép özvegy kezét
a meggyilkolt férj koporsója mellett
kérjem meg s nyerjem el frigyül, no, hát
ez ötletem boldoggá tett nagyon!
Esténként, otthon hol Richárd király,
hol meg az özvegy jelmezébe bújtam!
Becsületes kis senkiháziak,
ők vakon hittek mind Richárd királynak,
úgy is végezték, mint a vadnyulak
egy jól sikerült körvadászaton.
Alig tudtam, hogy végezzem ki őket. (Csend.)
Aztán a kör legvégül csak bezárult…
Az üldözöttekből egy megmaradt!
Egy mindig megmarad, figyeljen, Hall!
Ő szétkiáltja országnak-világnak
a gyilkosok s a cimborák bűnét.
Csak ennyi lesz a dolga,
nem hősi póz, nem is hálás szerep,
de őket fogják majd megemlegetni,
és értük gyűl a színház népe össze.
Emitt a vérengző Richárdért
s a rendtevő Fortinbrasért amott.
Ha végignézte s végigfélte őket,
a hosszú tobzódást s a gyors bukást,
jó étvággyal s megnyugvással fogyasztja
a kiérdemelt színházi vacsorát.
(Szembefordul Hall-lal.)
De, sajnos, önt előbb kiebrudalták,
mintsem félelme testet ölthetett,
s igazságvágya kielégült volna,
katarzisról így hát fogalma sincs.
Duzzogva nyilván egy csapszékbe ment,
disznósajtot falt s langyos sört ivott,
négy guinea-ért, vagy ha sajnálta érte,
az árokparton vadkörtét szedett…

HALL (félre): Előbb azt hittem, énhozzám beszél.
De mégis, hogyha állok s hallgatom:
fülembe mászik, sőt arcul legyint.
De jobb, ha mostan mégis itt hagyom…
Nincsen fogfájás, bélgörcs, víziszony,
amin csak egy szemernyit is segít
a legszebb szó vagy fennkölt fecsegés.

JUDIT: Már menni kéne, doktor férjuram!
Apám végül színészt farag magából,
s ha legközelebb vért kíván csapolni,
pióca helyett kardot ránt elő.

SUZANNE: Vagy ő apánkból kirurgust csinál,
aztán a bajnokok konfliktusát
hashajtó szerrel oldja meg helyettük.

ANNA (Judithoz, súgva): Lányom, vigyázz férjedre jól!
Kedvébe járj, hogy el ne kóboroljon!

WILL: De éjjel-nappal a nyakán se ülj!

ANNA: Ha újra látlak, ne ketten, de hárman…

JUDIT (közbevág): Anyám, az Isten majd csak megsegít!

WILL (Hall-ra mutat): De néki is kell érte tennie!

SUZANNE (titokzatosan):
E házban úgyis egyre több a játék.
Apró gyermeknek könnyen megjelennek…

WILL: Suzanne!

SUZANNE: Apám!

JUDIT: Anyám!

ANNA: Hall doktor!

HALL: Asszonyom! (Judit és Hall doktor el.)

4. jelenet

(Will, Anna, Suzanne)

WILL: Ítéletosztó karszékembe szállok,
a fácánsült s a burgundi vörösbor
kancsónyi örömét kiérdemeltem.
(A tálat és a korsót maga mellé helyezi, majd a karosszékbe ereszkedik.)

ANNA: Te gúnyolódsz olyan embereken,
akik csak mások, mint te vagy.
A bűnük, hogy nem jártak színpadon,
nem isznak bort és mások gyengeségét
nem trombitálják harsányan világgá…

WILL: Hogy én gúnyolnám őket, úgy hiszed?
Csak összefoglalom természetük
legszembetűnőbb gyengeségeit,
hogy megmutassam: ez ilyen s olyan.
Ráismersz? – kérdem, s te ráismersz bizony! (Csend.)
És ők eközben mit tesznek vajon?
Híresztelik, hogy részeges vagyok,
hazug, szélhámos, csavargó s a többi.
Nos, hát legyen!
De semmi szellem, csattanó sehol!
Merő irigység, sanda gyűlölet –
lapos szavakban, félszeg mondatokban.

SUZANNE: Apám, te most is drámát írsz belőlük!
Csak a szereplők közül válogatsz!

ANNA: Saját leányod s vőd, akit kigúnyolsz.
A jó sorsot irigyled tőlük el,
amely nekünk s magadnak nem jutott?

WILL: Kinek mi jó, kinek mi rossz, tudod?
Mi nékem jó, ő meggárgyulna tőle,
s szerencséjét csapásnak érzem én!

ANNA: Ígértél okos igazságtevést,
élet s halál ügyében, így nevezted.
De, Will, amit te művelsz itt velünk…

WILL: Kirázom most a port, fölösleget,
s amit maradni érdemesnek tartok…,
azt százszor is még mérlegelni kéne.
Még százszor is! De, hát, időm lejár… (Csend.)
Az eltűnt kort nem hozza vissza már
sem szemrehányás sem szelíd bocsánat.
Feledjük el, vagy úgy tekintsünk rá,
ahogy kártyás tekint a veszteségre!

ANNA: Én nem kártyáztam, kockáztam soha!
Mégis miért enyém a veszteség?

WILL: S ha nyerni fogsz, lemondasz arról is?

ANNA: A tét az életem volt s elveszett.
Mit adhatnál helyébe még nekem?

WILL: Az éveid helyett nincs más, amit
kárpótlásul lábadhoz rakhatok. (Csend.)
Egy nyughatatlan, vadorzó legény
huszonhét éve már, hogy útra kelt.
Stratfordban hagyta atyja műhelyét,
sírját s családja jól csengő nevét.
És itt hagyott egy lányt is. Itt hagyott…
Pedig szerette, persze úgy, ahogy
szeretni tud, ki mindig nyugtalan.
Londonba ment, hogy megcsinálja ott…
a szerencséjét, így mondják, ugye?
Volt pincér, szolga, volt kengyelfutó,
de arról álmodott, színésznek áll.
S mert könnyen írt és bírta a latint,
színlapot másolt s drámát fordított.
Csinálta lelkesen és mind több ötletet
szőtt a szövegbe saját kútfejéből.
A publikum s a színészek szerették,
még a király is pártfogásba vette,
lett pénze hébe-hóba, kis vagyon
csak összegyűlt s még kisebb megmaradt.
A színházat egynéhányan kibérlik,
most már övék lett kockázat s haszon!
A drámák egybekötve megjelennek,
újabb pénzt hoznak Vilmosnak s ő örül:
Stratfordba majd saját hintón mehet,
házat vesz, malmot, mind, mi elmaradt
húsz éven át s a lány is újrabékül.
Hisz vár rá, asszonya, három gyerek
kotlóshadát csitítja és ígér
atyát nekik Londonból, gazdagot.
Mint forgószél, betoppan néhanap
a várt atya… Egy ölelés, egy kézfogás
s a forgószél már újra elforog.
Aztán egy szörnyű őszi éjszakán
a színházuk leég, a drága Globe!
Az új király bizalmatlan velük,
irigyek és kárörvendők hada
Londonból is kiebrudalja őket.
Csapás csapást követ… nem folytatom.
A veszteséget elfelejteni
és újra kezdeni még volt erő.
De hetykeségük nem volt már öröm,
nem tisztes párbaj már a küzdelem,
a hivatal packázott csak velük. (Csend.)
A harmincnyolcadik drámát megírtam,
utolsó volt, tehát több nem lehet,
az aranyhídból s pókszálból kötött
varázspálcám is végül összetört
(mint Prosperoé!) és most itt vagyok. (Csend.)

ANNA: Huszonhét év alatt csak indulat,
tervek s kudarcok egybefordulása,
ezt tudtam ebből én.
És kárörvendő idegenek jöttek,
hiú reménnyel és hamis beszéddel.

WILL Két lányom emberré nőtt nélkülem.
Az egyik asszony, már talán anya.
Nem adhattam tanácsokat nekik,
se dorgálást, se csókokat, mosolyt,
sem egyetértő szemhunyást, amint
szülő s gyerek között természetes.
Én egyetlen fiam ragadtam el,
miként Ikárosz mennyboltig repült,
szárnyalt, zihált, végül tengerbe hullt
s nekem maradt a lelkifurdalás
egy élten át… (Csend.)

SUZANNE: Apám, én mindig tudtam, merre jársz!
S a sorsodról: nem könnyű élet az!
A szóbeszédre mindig büszke voltam,
amely felőled szólt, ha jó, ha rossz.

ANNA (félre): Mit szóljak ehhez? Négy-öt alkalom,
hogy eddig apjával találkozott,
és érti, őrzi mindegyik szavát.

WILL: Fáraszt a bölcselet s fáraszt a lét.
Ma este már csak nyugalomra vágyom.
Holnap találkozom ravasz kupeccel,
vár bankár rám, bíró, jegyző, tanácsos.
Makacsnak kéne lenni, mint a buldog
s harcolni jussomért, mint egy hiúz…
De megmaradni Willnek is, ki vén
arcát mindig mosollyal vonta be,
és nem hallották fogcsikorgatását. (Csend.)
Undor, jöjj, állj elém, ne érjen el,
kit én elérni sohasem kívántam.
Légy most enyém, te, földi élvezet,
mennybéli ötletek szerény szülője (előveszi a fácánsültet),
add gyenge húsodat, legyen kivel
utolszor vívnom győzelmes csatát!
(A fácánt jóízűen falatozni kezdi, közben nagyokat kortyant a borból.)

Függöny

Második felvonás

(A „Tücsökhöz” címzett fogadó Stratfordban, néhány nappal később.)

1. jelenet

(Will és a Tanácsos az asztal mellett tárgyal, Pukkancs a söntés mögött matat és zsémbel.)

TANÁCSOS: Nehéz a konstelláció, nehéz!
(Iratokat rakosgat, térképet simít ki századszor is.)
Adót mindenkinek fizetni kell!

WILL: Nos, ezt a szántót akkor megveszem.

TANÁCSOS: Nem egy szántó ez, hanem két darab.

WILL: Hogy volna kettő, hisz látom, hogy egy!

TANÁCSOS: Ez egy fele, ez meg másik fele.
Így drágább is lesz természetesen!

WILL (félre): Hogy üssön ki rajtad a penész!
(Fennhangon) Rendben, no, írja hát nevemre át!

TANÁCSOS: Nehéz a konstelláció, nehéz!
Stratford lakója-é ön, jó uram?

WILL: De mennyire! Fél század éve már!

TANÁCSOS: Ez baj! Mert úgy drágább az átírás.
Füstpénzt, helypénzt is kell fizetnie.

WILL: S ha nem volnék már Stratfordban lakos?
Londonban éltem harminc éven át.

TANÁCSOS: Akkor vámot fizet, meg útadót!

WILL (félre): Mocsárba fulladj, ronda szörnyeteg!
(Fennhangon) Legyen, ha törvényünk így rendeli.

PUKKANCS (aki a söntés mögül rosszallóan figyeli):
Sok büdös róka szakadt ránk a télen.
Nem röstellnek a városban tanyázni!

WILL: Nos, ezzel így egyezségen vagyunk.

TANÁCSOS: Amint költségem árát megkapom.
A törvény mindenkor törvény marad.

PUKKANCS: Amit találnak, mindent fölzabálnak.
S ha nem találnak, elhordják erővel.
De hát a róka már ilyen…

WILL: No, fogja hát! (Fizet. Félre) Hogy döglenél halomra!

TANÁCSOS: A város üdve legelébbvaló! (A pénzt besöpri.)

WILL: Az már igaz s ön első őre ennek.
(Félre.) Fán látnám már száradni bőrödet!
(Fennhangon) A malmot most! Ne veszítsünk időt.

TANÁCSOS: A malmok drágák, gátpénzt kell fizetni.
Meg vízadót…

WILL: De hisz minden malom a vízre épül.
Miért fizessünk még ezért külön?

TANÁCSOS: Kenyérhez is kell liszt, víz, só, kovász.
Külön munkáért külön bér dukál!

WILL: De liszt, víz és só – az együtt lesz kovász!

TANÁCSOS: Nos, meglehet, de attól nő a bér,
ha számba vesszük minden tartozékát.

WILL: Mindent, de egyszer! Nem hol így, hol úgy
nevezzük, két meg háromféle néven!

TANÁCSOS: A malmok ára napról napra nő.
Ön kénytelen ma megfizetni itt
a hasznot, melytől elesik a város –
akár már holnap. Ez belátható…

WILL: A várossal alkudni nem kívánok.
A végső árat mondja, hát, nekem!

PUKKANCS: Egy puska kéne, meg egy jó kutya!
Aztán farukba egy marék sörét,
majd elhordanák az irhájukat!

TANÁCSOS (számol):
A végső ár, az persze magasabb.
A kalkuláció komoly dolog,
szakértelmet és szakértőt kíván!

WILL: No, mondja már!

TANÁCSOS (bizalmaskodva):
Nálam fizethet részletekben is!
Barátja vagyok én az ügyfeleknek!
Na, persze, úgy az én kockázatomra
felszámítok egy kisebb összeget!

WILL: Nincs részlet, nincs előleg, itt a pénz!
Kevés időmből ennyi jut magára!

TANÁCSOS: Nehéz a konstelláció, nehéz! (Besöpri a pénzt.)
Ha egyszer még szüksége lesz reám,
ön megtalál a törvény közelében. (El.)

2. jelenet

(Will, Pukkancs)

WILL: Húsosfazék körül inkább hiszem!
Vagy ahol zsírt eresztenek – belőlünk. (Csend.)
„A város üdve” – így hívják zsebét.
A köznek jó? – ő hasznot húz belőle,
a köznek rossz? – ő hoppon nem marad.
Ha régen is búsított volna már,
nem Shylock volna kalmárom neve.
De eltűnt végre – pénzemmel zsebében!
Az életben többet ne lássalak. (Csend.)
Vagy fölkereslek egyszer, mint kísértet
s te fogvacogva végignyargalod
Stratford utcáit egy ingben-gatyában…

PUKKANCS (nevet): Majd biztatom, hogy szedje lábait!
Én közben rókát, meg mit emlegettem,
remélve, oly botor: nem érti meg.
Bögyömben volt a fickó már nagyon!

WILL (a söntéshez lép):
Bögyödben volt? Szépen megnőtt bögyöd,
mióta két kezembe fogtam legutóbb.

PUKKANCS: Elhallgass, Will, mert képen öntelek
az unatkozó moslékos vödörrel!

WILL: Bögyöddel együtt megnőtt haragod,
s nyelved se lett kisebb húsz év alatt.

PUKKANCS: Igyál s eredj, akár a többiek!
Ez kocsma itten, nem finom szalon,
hová az úrfik udvarolni járnak.

WILL: Hogy udvarlás, arról szó sem lehet!
Sőt, értem már, mért Pukkancs lett neved.

PUKKANCS: Ha már úgy hívnak, hát csak hívjanak!
De nálam rend van… (szerényen hozzáteszi) s ritka a viszály. (Csend.)

WILL: Volt itt egy lány a vendéglő körül…
Emlékeznék nevére is talán,
de mit tesz egy név annyi év után!
Tizenhat hogyha volt, és szende, szűz,
szavát alig vehetted…

PUKKANCS (zavarban):
Biztos volt száz ilyen, no, mondd tovább!

WILL: Volt száz ilyen, de egyet most is őrzök.
Mondom tovább… Meg is szerette őt
egy széplelkű, félénkszavú legény…

PUKKANCS (növekvő zavarban):
Olyan legény e városban nem élt!
Tán más vidéken történt az eset!

WILL: Az Avon-parti nyíresek között,
meg az elvadult, régi temetőben.
Emlékszem, mintha tegnap történt volna…

PUKKANCS: No, meglehet… s mi lett aztán velük?

WILL: Aztán a lány nagyhangú mostohája
s a fiú apja csúful összevesztek,
minden hitványnak elmocskolták egymást,
a két gyerek ráunt a szerelemre
s az álmodott frigy csöndesen kimúlt.
A történés itt véget érne, ha…

PUKKANCS: Ha?

WILL: Ha szépreményű és félénkszavú
fiúnk nem szökött volna el világgá.
De elszökött s a lányon bosszút állt…

PUKKANCS (ijedten): Bosszút? Hogyan?

WILL: Nemes bosszút! Amerre elvetődött,
széjjel kürtölte hű szerelmüket.
Ország, világ és London népe mind,
estéről-estre könnyhullatva nézi,
a lány s az ifjú hogy szerette egymást
s meghalt egymásért egy bús éjszakán.

PUKKANCS (zavartan):
De nem haltak meg, hisz élnek ma is.

WILL: Még élnek, egyikük már nem soká.
Aztán mindketten szépen elvonulnak
a vadvirágos, régi temetőbe.
Ahogy tették szerelmük hajnalán…
S a történet makacsul él tovább,
a színpadon meghalnak minden este,
és minden este újra megszületnek.

PUKKANCS (a szemét törölgeti):
Na, még az kell, hogy megríkass a végén!
És hogy hívják a lányt… a színpadon?

WILL: El is feledtem… talán Júliának?

PUKKANCS: S a… másikat?

WILL: Azt végképp nem tudom.

PUKKANCS: Hát annyi baj legyen! Kit érdekel
Londonban, hogy Stratfordban él a lány,
ki minden este meghal nyílt színen
s otthon nevét se Júliának ejtik,
hanem talán Pukkancs a csúfneve.
S hogy régen elmúlt már tizenhat éves…

WILL: Most meg te ríkatsz, látod, engemet! (Csend.)
Mondom tovább, mert van tovább is ám.
Rég elfeledte hajdanvolt szerelmét
a szépreményű, halkszavú diák…

PUKKANCS: A hűtlen fajzat!

WILL: Tán csak feledékeny! (Csend.)
Nagy hébe-hóba hazalátogat
s a lány helyén valaki mást talál.
Ki szende volt és szűz és Júlia,
tizenhat esztendős és elhagyott,
az asszonnyá formásodott, szemében
tüzek villantak s jégeső a száján.
Egy férfi meg nem állhatott előtte,
de háta mögött kapott csúfnevet,
hogy:… Pukkancs, olyan boszorkányosat.

PUKKANCS: Nagyon jó név nekem!

WILL: És illik rád! De mégse hagyta már
a szépreményű és a halkszavú,
hogy kocsmazaj és sörhab nyelje el
e jó nevet s a névnek viselőjét.

PUKKANCS (nevetve):
Mit tett megint a nemes bosszúálló?

WILL: Levágta, hát az asszonynak a végét…

PUKKANCS: No, még fiúknál csak-csak elhiszem.

WILL: Pedig bizony! Pukkancsból Puck maradt.

PUKKANCS: Az meg milyen?

WILL: Akárcsak te, vásott a teste-lelke.
Kicsit tündér és egy kicsit boszorkány,
méregbe s mézbe mártogatja ujját,
míg ajkad megkeni.
Szamárfület kap, ki belészeret!
De úgy kell a hiszékeny ostobának,
mert Puck csak játszik, aztán kinevet.

PUKKANCS (elgondolkozva):
Bizony lehet, hogy az a Puck ilyen!
(Csend.) Egyik felemből koboldot csináltál,
varázstevőt, csibész erdőlakót.
De már a másikat, a „kancs”-ot föl ne éleszd!
Hol vannak Júlia s Puck bájai,
elhízott, vén kocsmárosné vagyok.

WILL: De tudd, hogy voltál régen másmilyen!
És más is tudja ezt…

PUKKANCS: No, azzal aztán Pukkancs sokra megy!
Aki emlékszik ifjú bájaimra,
az vén már, mint a stratfordi malom!

WILL (nevetve): A vén malomra épp most alkuszom.

PUKKANCS (sóhajtva):
Az én kövemre nem hord senki búzát.

WILL: Pedig nagyon jól őrölt hajdanán.

PUKKANCS: Elég legyen, hízelgő rondaság!
Mit képzelsz rólam…

WILL: Nem képzelek már, csak emlékezem… (Csend.)
De, mondd, vajon kettőnkért kelt a nap
ma fel, s kettőnként bújik este ágyba?
Miféle kocsma lett a jó Tücsök,
hogy egy szomjas lélek se tér bele.
Bor csordogál talán a vén Avon-ban,
s a sok stratfordi mind partján hasal?
„Old merry England” elfajzott talán,
lakóinak csak víz folyik le torkán?
Vagy villám járt a szőlőkben tavaly,
idén pedig a szárazság bitangol?
Sorolnám még a balsejtelmeket,
de félek, torkom végül is kiszárad,
s nem lesz mivel tüzét enyhítenem.

PUKKANCS: Bor van – mértékkel. Két hordó sör is.
De vendég mára csak magad leszel.
A férfiember mind munkába ment,
szarvast hajszolnak hajnaltól napestig
az urasági körvadászaton.

WILL: Köztük van Staff komám, e ház ura?

PUKKANCS (nyomatékkal):
E ház ura most is előtted áll!
Staff, ő a férjem és az már dolog.

WILL: Kigyógyult már a szarvas bosszújából,
mely falánksága miatt rászakadt?

PUKKANCS: Mi az neki! Háromszor is berúgott
azóta már, az árokba zuhant,
az ág letört alatta és a méhek
megcsipkedték, hogy képe földagadt.

WILL: Egy hét alatt – ez Stafftól is derék!
Amíg ő megvan, doktorunkra is
szükség lesz Stratfordban bizonyosan.

PUKKANCS: Száz évig él, a nagyhangú zsivány!

WILL: S ti, ketten együtt, kétszázig, remélem!

PUKKANCS: Nem könnyű ám vele, de úgy legyen!

WILL (félre): Elmondjam-e, hogy merő féltékenység
miatt faragtam Staffból Falstaffot?
Ki hitte volna, hogy valóra válik,
s olyan lesz harminc év után, ahogy
dühből belőle torz tuskót faragtam.
Dühből, ámbár ki tudja már? Szegény
vadász volt, és királyi udvarok
falánk lovagja lett a színpadon,
szoknyák bolondja, szájas hencegő.
És kétszáz font, vagy háromszáz talán?
S amint vállán az évek összegyűltek,
Staff egyre súlyosabb lett s gömbölyűbb,
ma úgy hasonlít már a csúf szerepre,
hogy – Isten uccse! – játszhatná magát
a színpadon, nem kéne párna sem. (A hasára csap. Csend.)
De mintha emberhad zsibongana,
„Tücsök” lakából most lesz hangyaboly?

3. jelenet

(Staff, Horace és a stratfordi hajtók bevonulnak. Will félreül a sarokasztalhoz, Pukkancs visszaáll a söntés mögé)

STAFF: Hej, kocsmáros, sört a hajtók kezébe,
hadd hajtsanak le gyorsan egy kupával!

ELSŐ HAJTÓ: Mi lehajtjuk, de ő nehogy meghajtson…

MÁSODIK HAJTÓ: Mert akkor aztán felhajtást csinálunk!

HORACE: Ne is hajts, Pukkancs, e bolond beszédre!

STAFF: Csak azt tedd, ami hasznot hajt neked!

PUKKANCS: Beléndekfűből belegeltetek,
attól beszéltek ennyi zagyvaságot?

ELSŐ HAJTÓ: Az hajtott arra épp, amerre folyt a hajtás!

MÁSODIK HAJTÓ: De ha felhajtasz egy erős kedélyű
s gyengébb erkölcsű tündért, az se baj…

STAFF: Maradj, kocsmáros, hajthatatlan,
a hajtó meg csak hajtsa a magáét! (A hajtók az asztal mellé rogynak, vagy a söntéspultot támasztják, nevetgélnek. Pukkancs sörös kupákat oszt szét közöttük.)

PUKKANCS: Aztán ne egy hajtásra ám!

WILL (félre): Ezek itt, lám, babérjaimra törnek! (Csend.)
Amúgy irigylem fáradságukat
s egymás kárán csiszolt jókedvüket.
Hajnaltól űznek erdőt és vadat,
izzadság, vér, por lepte arcukat
s egy rossz szavuk sincs, mégis, hogyha fel-
kívánkoznék egy-két káromkodás:
esőre, szélre s főként szomjúságra
szórják a szitkot, mennykővel tetézve. (Csend.)
Hogy közülük hány lépett színpadomra,
hányból lett bakter, csősz, erdővigyázó,
vagy más, hasonló réti méltóságra
hányat tettem meg, magam sem tudom. (Csend.)
Most megnézem, hogyan játsszák tovább
mesterlegényeim saját drámájukat…

STAFF (eljátssza, amit mond):
A vén agancsos körbe szimatolt,
fejét patakba dugta és ivott, (Felkapja a sörös kupát)
ivott… szomjas volt… ivott… s még ivott… (A sörös kupát szárazra issza)

ELSŐ HAJTÓ: Nagyot böfög, ahogy szarvas szokott…

MÁSODIK HAJTÓ: Letörli bajszáról a sörhabot…

STAFF: … aztán tehenét körüludvarolta… (Pukkancsot ölelgeti)

PUKKANCS: Eredj innét, te szarvatlan barom!

STAFF: … aztán meglódul, szembe épp velük…
(A két hajtó szembe akar szállni vele, de Staff a földre dönti őket)
kitört a bamba két hajtó között,
s már száguldott is, mint a förgeteg…!
De szerelmesen újra visszanézett
tehenére és, óh, ez lett a veszte!
(Megfordul, Pukkancsra mosolyog, a feltápászkodó hajtók a földre teperik.)
Jaj, minden romlás nők miatt szakad ránk!

PUKKANCS: Kössétek ólba, mert megint kitör!

STAFF: A pulthoz inkább, ott csak éhezik
szegény szarvas, de szomjan mégse vesz…
(A pulthoz vezetik, isznak, játszanak tovább.)

WILL (félre): Staff jól bakugrik, annyi szent! A két
cingár komát ugyancsak földre kente. (Csend.)
A fáradtságot játékkal feledni,
az izzadást sörhabbal mosni le,
s az asszony hátán még egy kis gyönyör…
Játék, az hát, ha ennyi volna csak!
(Pukkancs felé mutatja üres kupáját.)
Pukkancs, vidítsd fel játszó kedvemet!

PUKKANCS: No, ’szen derék! Miféle férfi az,
ki ónkupák után rimánkodik
s a játékszerét asszonynéphez méri?

WILL (a cégérre néz, de Pukkancsra érti):
De hangosan cirpel ma a tücsök!
Mit mérjek hozzád, tán … az eszemet?
Te szép legyél és kedves is legyél…
Bölcsnek majd itt leszünk mi, férfiak!

STAFF (Will-re mutat): Jól mondja! Bölcsnek, lám csak, itt vagyok!

PUKKANCS: Te a bölcsek bölcsének, egyenest!

STAFF: Ahogy te szépnek, lelkem, én okosnak!

PUKKANCS: És kedves is leszek mindjárt veled,
hogy arról kódulsz, akasztófadísz!

STAFF: Meggyőzlek rögtön, elmém erejével! (Átöleli)

PUKKANCS (tréfásan öklözi):
Otromba dög! No, már csak így szorítsz?
Régen kinyomtad majd’ a lelkemet!

STAFF: Soványan jobban tudtam nyomni is!
De kétszáz fonttal csak magam nyomom!

WILL (félre): Szent Együgyű, egymázsás behemót!
Ha Will nem volnék, Staff akarnék lenni!

HORACE (kupájával leül Will asztalához):
Will, ez te vagy, alig hiszek szememnek!
S hogy láttalak, még kevésbé hiszek!

WILL: Aztán miért, Horace?

HORACE: Hogy így megvénültem, szemem se lát
már rendesen. Ahol te mostan ülsz…

WILL: … egy vén fiút látsz ülni itt helyemben.

HORACE: Ha te ilyen vagy, milyen lettem én? (Csend.)

WILL: Horace, Horace, hát így megy a világ!
De rosszul látsz valóban, jó komám.
Egy ifjú lányra nézz inkább helyettem!
Ott volt tavaly, vagy három éve, mondd?
Na, ugye, nem! Hol itt a vénülés?
Vagy nézd a bárányt, fát, füvet, rügyet,
hol volt előbb? Nem káprázik szemed!
Csak új világgal telt meg zsúfolásig,
oly bőségben lett ifjú, zsenge, szűz,
hogy száz fajtáját észre sem veszed,
csak vén medvén akad meg már szemed!

HORACE: Gyermekszemünknek csúnya volt a vénség,
kicsúfoltuk, mit göthöl ott közöttünk!

WILL: Csúfold az ifjat, mondj tapasztalatlant!

HORACE: Mondom, mondom, de magam sem hiszem!

WILL: Betyár világ, hogy mérsz az embereknek!
Én megkacaglak, ő pedig sirat!
Hálás vagyok, hogy nincs egyenlőség!
A természetnek szörnyű átka volna!

HORACE (iszik, nehezen kezd a szónak):
Hát, szóval, itt ülök, utamra készen…

WILL: Utadra-e…?

HORACE: Hogy együtt menjek Londonba, veled.
Ugye, így mondtad, jó huszonhat éve?

WILL: Így, így, Horace… Huszonhat éve épp…
De én itt voltam s aznap útra keltem.
A posta nem vár a későn kelőkre.

HORACE: Az nem, … de hittem, hogy te vársz reám.

WILL: Te jöttél volna,… Londonba… velem? (Csend.)
Így volt, beszéltük, tán igaz se volt…

HORACE: Igaz se lett… Elmentél, én maradtam.
Azóta várom… Nem mennék… ma már.
De akkor! Akkor tudtam, hogy hiába!
Hogy elment Will s elment az életem!

WILL: Ha ennyi volt a szándék csak tebenned,
hogy itt megülj az asztal véginél
s a postát lesd, mely elmegy nélküled…

HORACE: Nagy szándék volt,… de ennyi épp hiányzott.
És tőled vártam azt a keveset.

WILL (zavartan): Éreztem ezt a fájdalmas hiányt.
Egy jó barát hiányát, a tiédet!
Akivel együtt könnyebb, egyszerűbb!
Aztán önzésből kényszerű falat
vontam magam köré barát helyett.
De, hogyha baj volt – s még inkább öröm –
szótlan szavakkal néked mondtam el
harag villámát, bánat könnyeit,
a csábítás jó kuncogásait.
S ha itthon voltam, jó szóval fogadtál…
Jó szóval, ám de kéréssel soha.
Lett volna hely Londonban néked is…

HORACE: Már akkor, óh, nem! Eltöltött egészen
a gondolat, hogy Vilmos messze jár,
mit gondol most, kivel pöröl, miért?
Vagy bánja-e, hogy nincs Horace vele…

WILL: Will bánja-e?, De mennyire, hogy bánta!
Úgy bánta ő, hogy megszült tégedet.
Nem egy, de Isten tudja, hány alakban!
Ha bölcsességet kellett mondani,
te mondtad mindig el, nem én!
Ha hű barátról szólt a krónika,
a formád, arcod lépett színre akkor.
Mercutionak hívtak, vívtál értem,
aztán „a méla Jacques” lett a neved
(okos volt-voltál, mint egy filozófus!),
sőt azt a csínyt is elkövettem én,
saját nevedben hagytalak beszélni
(kicsit latin lettél: Horatio)
és még meg is kegyelmeztem neked,
a vérfürdőt ott épp bőrrel megúsztad,
te egymagad, pedig királyok haltak… (Csend.)
De jó, hogy mégis itthon hagytalak,
mindig furdalt a lelkiismeret
s kéznél volt mindig az engesztelés…

HORACE (keserűen nevet): Sovány vigasz!

WILL: De még milyen sovány!
Ennél soványabb már csak az enyém!
Barátom sem volt és felejteni
sem bírtam jó huszonhat éven át.
S az itthonlét? Maga a gyötrelem!
A szemrehányás, számtalan ígéret,
a be nem tartott esküvéseim…
Ha meg nem írom sorban, száz alakban,
bizony megöl a lelkifurdalás…! (Isznak. Csend.)
Tudod, Horace, már végleg visszajöttem.
Ez lett belőlem, nézz rám, cimbora.
Ilyen volnál te is, ha jössz velem.
Kutyám ugat rám, szószegő vagyok,
a szeretőm megcsalt s vén lett nagyon.
A családom, ha van ugyan családom… (Legyint.)

HORACE: Óh, mindent adnék ilyen kínokért.
Csak egy napig,… vagy inkább háromig…
egy félévig, hogy Stratfordot feledjem…
Hogy annyi emlék gyűljön össze bennem,
hogy elrágódjam rajt’ halálomig…

WILL: Ha most a postaló amott nyihogna,
a zablát rágva, indulásra készen,
s te ifjú volnál, lelkes és szegény.
Mondom, ha most… te fölszállnál-e rá?

HORACE: Fölszállnék úgy, hogy vissza sose nézek,
feledjék el, hogy élt itt egy Horace…
Szállnék Londonba, tengerre, világba…
Feledni, élni, mint te, szabadon!

WILL (sóhajt): Hát akkor jó utat neked, Horace!
Mert én, ha ismét húsz éves lehetnék,
az elzárást az orvvadászatért
inkább letölteném s itthon maradnék.
Az Avon-partra mind kihordanám
a lányokat, míg frissek és üdék,
aztán szereznék szőlőt, malmot is
és elhencegnék minden utazónak,
hogy van barátom Londonban nekem,
ki néha jön csak, ám sosem felejt,
de a világot megnevetteti
s az én nevemben bölcsen szónokol.
Horace-nak hívják, vagy Horatio-nak…
De hozzátenném nagy sietve még,
hogy nem mennék Londonba semmiért,
csak innen nézném azt a szép világot,
amelyért szívem oly epedve vágyott.
(Iszik, csend, a hajtók lassan köréjük gyűlnek.)

PUKKANCS: Még addig győzi egyik itt a mását,
hogy végül mindkettő ruhát cserél!
Csak a bolond elégedetlen egyre
és mindig másra, mindig többre vágyik!

STAFF (ölelgeti Pukkancsot):
Én ennél többre nem vágytam sosem,
s te mégis egyre több és több leszel!

PUKKANCS: Kell, hogy magamra szedjek egy kicsit,
mert még lerágod húsom-bőröm is.

STAFF: Bizony le és kisütöm zsírodat!

PUKKANCS (Will-hez): Fékezd meg, Will, e szörnyű állatot!
Ijessz reá, hogy rács mögé dugod
s a rácson majd egy tábla hirdeti,
hogy él Stratfordban Staff, a nagy barom
s megbámulhatja mind, ki arra jár.

WILL (Staffra mutat): Rá készen áll a bölcs szentencia,
hallhatta bárki, asszonya faragta! (Csend. Horace-hoz)
S te rád, mi bölcset írhatnék, Horace?

HORACE: Az én rácsomra két évszám elég lesz.
Egyik: melyben világra szült anyám
s reménykedvén utamra indított.
S a másik, melyben végleg megbizonylott,
hiába volt remény és indítás.
S a kettő közt csak egy név lesz: Horace.

PUKKANCS: No, gyászos hangulat! Nem is csoda,
megérkezett a temetőbogár!

4. jelenet

(Will, Pukkancs, Sírásó, Staff, az Első és a Második Hajtó. Sírásó hátul lassan belép, ásóját-lapátját a vállán hozza, körülményesen a pad mellé támasztja, majd maga is leül. Csend.)

PUKKANCS (csörömpöl az ónkupákkal, majd énekelni kezd):
„Röpke nappal, hosszú álom,
függ az élet pókfonálon…” (Zavartan elhallgat.)

SÍRÁSÓ: Minek sietni! Én mindig odaérek. Azt mondják, néha még túl korán is érkezem. (Nevet. Csend.)

ELSŐ HAJTÓ: Vár rám az asszony s párolgó fazék,
Mind a kettőt megkóstolom ma még! (Zavartan el.)

MÁSODIK HAJTÓ: Vár rám a munka, félig kész akol,
Lenn borjú bőg, fenn új pacsirta szól! (Zavartan el.)

STAFF: A hordók tönkre mennek, hogyha nem
fejtjük le mind a vinkót rendesen! (Zavartan el.)

HORACE: … De addig esztendőnyi haladék,
vagy mennyi írva van, az kéne még! (Zavartan el.)

SÍRÁSÓ: Mindig elmennek, engem meg itt hagynak egyedül.

WILL: Hát én, komám?

SÍRÁSÓ: Indulsz te is már, látom az arcodon.

WILL (félre): Vén csont, szívem mélyére látsz! (Fennhangon) Nem én! (Iszik. Csend.)
Aztán, mondjad csak, jól megy-é az üzlet?

SÍRÁSÓ (felsóhajt): Nagyon rosszul! Nem hal meg senki mostanában. Nem és nem! Aztán, ha mégis, hát farkas tépi széjjel, vagy elnyeli az árvíz. És kérdezem, mi hasznom nekem abból?! Ha mindenki ilyen makacsul élni akar, még a végén éhen halok. De én nekem bezzeg ki ásna akkor sírt?

WILL: Nagy gond a gondod, részvéttel élem át!
Te sírt ástál már akkor is, komám,
mikor én még csak udvarolni jártam
a temetőbe. (Félre)
Bár azt tenném ma is, de ahelyett
még siheder fővel megírtalak!
Ki hitte volna, hogy túlélsz a végén?!

SÍRÁSÓ: A tisztességesebbje meghalni jár oda. Aki meg másért, az rosszban sántikál.

PUKKANCS (közbeszól): Igaz biz’ az! Vagy mégse rossz a rossz?

WILL: Hány éve ásol itt gödröt nekünk?

SÍRÁSÓ: Hajjaj, ne is kérdezd! Röstellem a dolgot! Először számoltam az időmet, egynek vettem minden tavaszt, meg egynek minden őszt. Aztán, mikor már száznál is több volt, elfelejtettem tavasztól őszig, hogy hol tartottam és a számolást elkezdtem elölről.

PUKKANCS (félre): Így én is lehetek tizenhat újra!

WILL (nevet): És mennyit gyűjtöttél a száz után?

SÍRÁSÓ: Most már, ugye, hogy számolom a nyarat meg a telet is, megint közeledik a száz. Csak aztán újra össze ne zavarjam.

WILL : Kétszáz évszakos tapasztalattal valódi sírművész leszel!

SÍRÁSÓ: Nem rossz munka ez! Az én ügyfeleim nem alkudoznak, nem jönnek panaszra és csak ritkán hagynak cserben. Borravalót sem adnak, az igaz! Mikor nincs forgalom, előre ásogatok, csak úgy a magam kedvére!

PUKKANCS (félre): A fene azt a furcsa gusztusát!

SÍRÁSÓ: Sokáig nem láttalak, már azt hittem, hűtlen leszel hozzám. De, ugye, csak jobban bízik az ember az ismerős mesterben. (Megtapogatja Will karját.) Jó szélesek a vállaid.

WILL (elhárítja a Sírásó kezét): Nem lesz még túl korán?

PUKKANCS (félre): Zavardd el a vén póklábat magadtól!

SÍRÁSÓ: No, szélesvállú, meg tudsz-e felelni nekem arra a kérdésre, hogy melyik ember a leggyorsabb a világon?

WILL: A kengyelfutó, bizonnyal…

SÍRÁSÓ: Ugyan, ha kifárad, ő is csak földre rogy…

WILL: A silbak, éjjel-nappal jár le-föl…

SÍRÁSÓ: No, hisz! Mintha egy helyben topogna…

WILL: Hát akkor bökd ki már!

SÍRÁSÓ: Hát a sírásó! Hiszen ő mindenkit utolér! Ezt nem gondoltad, ugye, szélesvállú. Majd meglátod te is, hogy nem foghatsz ki rajta!

WILL: Ha meglátom, már nem látom, komám!

SÍRÁSÓ: Ha nem látod meg, lásd be, hogy igaz!

WILL: Belátom én, hunyt szemmel is belátom! (Csend.)
Eszed mint sólyom, karod mint vakond.
Ma jókor jöttél, alkuvások napján.

SÍRÁSÓ: A határidőt, azt majd te szabod meg, de a teljesítést bízd csak rám nyugodtan.

WILL: Ma egy hiéna szimatolt előtted,
ha nem vigyázok, elevenen elrág. (Legyint.)
Csontom helyett beérte aranyammal.

SÍRÁSÓ: Miért üti orrát a más hivatalába?

WILL: Én most veled egy tisztább üzletet
kötnék, komám, egy… életembe vágót.

SÍRÁSÓ: Nem szoktak engem ilyenre rábeszélni…

WILL: Én rád beszélem pénzemet, fogadd el. (Pénzt vesz elő és a Sírásó felé tolja.)

SÍRÁSÓ: Nem kell előre, majd utána inkább. Ha nyakamon maradsz, vissza kell, hogy adjam. (Visszatolja a pénzt Will felé.)

WILL: Előbb-utóbb talán csak meghalok! (A pénzt a Sírásó felé tolja.)

SÍRÁSÓ: Te is csak ígéred, aztán megmaradsz. (A pénzt Will felé tolja.)

WILL: Vedd, hát, előleg, rakjad már zsebedbe!
Ki tudja, lesz-e majd aztán „utólag”… (A pénzt a Sírásó felé tolja.)

SÍRÁSÓ: Röstellem a dolgot, azt mondod majd, csak a pénzedért tettem… (Elteszi a pénzt.)

PUKKANCS: No, már azt hittem, holtig itt vitáztok!
A hátamon borsózik a hideg!

WILL (Pukkancshoz lép): No, borsózzék most akkor a meleg!
(A Sírásóra mutat) Ha ez az úr a dolgát rendbe tette,
s az ígért mű már szépen domborul,
munkájából szomjazva visszatér,
s akik művét a helyszínen csodálták,
azok számára fogd e foglalót…!
(Pukkancs elé a pultra aranyakat tesz le.)
Míg élt, Stratforddal nem gondolt sokat! –
ezt mondják majd Vilmosról, s így igaz.
De holtában vendégséget csapott,
s míg ebből tart, tán megmarad nevem. (Indul.)

SÍRÁSÓ: Csak kurta perc, de bölcs előrelátás. Will, még látjuk egymást…

WILL: Te engem biztosan… (El.)

PUKKANCS (csörömpöl az ónkupákkal, és közben énekel):
„Röpke nappal, hosszú álom,
Függ az élet pókfonálon…”

Függöny

Harmadik felvonás

(Helyszín: Will házának belseje, mint az első felvonásban. Idő: néhány nappal később, nagyszombat délutánján.)

1. jelenet

(Will egyedül)

WILL (a karosszékben ül):
Akkor ma az igazság napja lesz…
Ha létezik egyáltalán igazság…!
Formálom is egy hónap óta már.
Eladtam, vettem, csaltam és pöröltem,
pénzt tékozoltam s költöttem vagyont.
Tessék, itt van mögöttem mindenestül.
Hogy hol? Hát itt az üres asztalon.
Itt lesz… Nem szárnyas istenasszony ül
az asztalfőn, csak pár bútordarab
cserél gazdát s helyet és erre mondják:
eljön közénk a várva várt igazság! (Csend.)
A várt? Ki várta? Én nem, azt tudom!
E győzelem nekem véget jelent,
vagy kezdetét a leskelődő végnek.
De, hát, legyen! Mit kezdhetnék vele,
a pénzt herdáljam, faljam vagyonom?
Most, vén fejemmel kezdjek tékozolni? (Csend.)
A görcs leköt, a szív rohamra készül,
tétlen vergődöm székem börtönében
s végül barátságot kötök vele.
Ez aztán csúfos zárójelenet:
a két kezemre két rokon borul,
könnyem mellemre hull, nyelvem kilóg,
papucsban visznek mennybe angyalok… (Felpattan a karosszékből)
No, még azért odáig egynehány
keményebb lépcsőt végig kéne járnom…
Családom úgy féltett, hogy itt hagyott,
e nyirkos lyukba egymagam bezárva.
Nehogy baj érjen, szél, hó, förgeteg.
Meghalni? Még egy kicsit nem szabad…
Ígéret van és nincsen testamentum.
Haha! Nagy baj, a szó az elrepül,
papír kell, bár olvasni egy se tud. (Felnevet. Odakinn megszólal a harang.
Az utolsó harangütés után Will keresztet vet.)
Nagyszombat van, az Úr feltámadott! (Csend.)
Három egész nap nem volt Istenünk!
A poklot járta, hogy rendet tegyen…
De most feltámadt, fel, mint minden évben.
Nekünk támadt fel, helyettünk talán
Ez jól van így, kell a feltámadás.
Feltámadás, no persze: újrakezdés.
Halálon győzni Isten tud csupán,
de megunt élet hitvány vackait
mind félredobni képes ember is.
Uram, bocsáss meg, hűtlen Vilmosodnak
már ezt jelenti a feltámadás.
Nem mondanám el másnak, csak neked,
mert még eretnek hírét kelteném
és semmi kedvem máglyán pörkölődni.
Ezért csak súgva s őszintén, ha mondom:
a feltámadást köszönöm neked. (Csend.)
S ne vedd zokon, de megpróbálkozom
magam körében ezzel én is egyszer.
Amúgy sután, mi embertől telik,
csak félig-meddig lesz hozzá erőm,
de szándékom nézd s ne gyarlóságomat. (Csend.)
Ezeknek kell…! Én halnék már nyugodtan,
de ez egyet még megteszem nekik.
Sokat nem láttál templomodban engem,
inkább itt bennem volt kész templomod,
ahol nem kellett szertartás, se pap
s ha szóltam néha – egyenest tehozzád.
Már jönnek… végzem vallomásomat.
Nem akarom, hogy együtt lássanak!

2. jelenet

(Anna, Judit, Hall doktor, Suzanne ünneplőben be, Will közben ismét a karosszékbe ereszkedik.)

ANNA: Az Úr feltámadt, Will, teérted is!

WILL (félre): Már vétkezhettek egy évig nyugodtan.

SUZANNE: Apám, nem fázol? Nyirkos itt a lég.

WILL: Érzelmeimmel fűtöttem magam.

HALL (Judithoz): Ha megfázik, megfertőz minket is…

WILL (nevetve): Majd békanyállal meggyógyít bizonnyal
doktorságod, vagy friss csalánlevéllel.

JUDIT: Imádkoztam bocsánatért helyetted.
Az én imám s a lelkész éneke…

WILL: Fölös számú a buzgó közvetítő,
a vétkekért majd inkább én magam…

ANNA: A jámbor szándékért hálás lehetsz
inkább, te mégis gúnyt űzöl belőle.

WILL: Gúnyt űzni? Most inkább a félhomályt!(Felkel a karosszékből.)
A gyertyatartót add kezembe, lány! (Suzanne Will kezébe adja a karos gyertyatartót.)

JUDIT(Annához, súgva): Oly ünnepélyes, rejtélyes ma este.

ANNA (legyint): Színház ez is…, tán díszelőadás.

WILL (az asztalhoz lép):
Az asztal most Stratford város legyen!
A tárgyakat meg titkos küldetéssel
ruházzuk mára fel…
A gyertyatartó házunkat jelezze –
a jószívűnek meleget ígér,
a kapzsinak viszont körmére ég.
(A gyertyatartót az asztal közepére helyezi, majd a polcról leemeli a mozsarat. Az ütővel megkongatja.)
Mozsár, de úgy kalimpál, mint malom.
Az Avon partján nem lesz rossz helyen. (Az asztal szélére állítja.)

SUZANNE (súgva): Minden darabnak új szerepet ad!

WILL (kezébe vesz egy nagyhasú borosüveget):
Hát persze, szőlő, másfél hold, fanyar!
Ötven puttonyt is adhat egy szüret.
(A gyertyatartó mellé helyezi, majd távolabbra tolja.)
A ház mögött a pince túl közel van,
inkább helyezzük kissé távolabbra.

ANNA (félre): Nem könnyen s gyakran tűnhetsz benne el!

WILL (felvesz egy csokor virágot):
E kis csokor most hatalmasra nő:
a Birnam erdő búvik meg mögötte.

SUZANNE (félre): A múltkor dráma volt, álombeli.
Szerelmesek cicáztak ágai közt.

WILL: A Birnam erdő lábra kél s megindul,
Stratfordba jön, zúgatva lombjait.

HALL (félre): Ez bizony nekem rejtélyes beszéd!
Az erdő tán Richárd királyt takarja?

WILL (félre): Richárd! Te tökfej! Macbeth átka szól!
Megérdemelnéd, hogy reád eresszem!
(A virágcsokrot az asztal másik oldalára helyezi. Fennhangon.)
Ez eddig könnyű, szinte semmiség:
családi tűzhely – meghitt gyertyafény,
az üveg bor szőlőt takar, mi mást?
A kis csokorban erdőt lássatok,
a rézmozsár pedig malmot jelent. (Csend.)
De dézsmabérlet és adószedés
– ez undok dolgok, hogyha én fizetném,
s milyen jól hangzik, hogyha én kapom! –
mint rakhatnám fel asztalomra őket,
hogy jelkép-formán ott virítsanak?
(Körülnéz, majd hirtelen a piszkavasat kapja fel és az asztalra dobja.)
Te az adószedő jelképe vagy,
piszkos szerszám, bőrünket égeti.

SUZANNE (félre):
A múltkor dráma volt, egy rossz királyról.
Jövő télen gyújtós közé kerülsz!

WILL (felnevet): Itt egy kövér, öreg zsírosbödön,
a dézsmabérlet nem kívánhat jobbat.
Ahol megáll, alul zsírfolt marad,
a dézsma foltja sárga színarany.
(Az asztalra helyezi a zsírosbödönt is. Csend.)
Tessék, ha már eladtam lelkemet,
s a földi hitványság halomban áll,
tessék, no hát, válasszatok belőle!
Kinek mi tetszik, megtarthatja! – csak
azt mondja, hogy magának ő szerezte,
az én nevem ne ejtse senki sem,
mint dézsmabérlőt és adószedőt.

ANNA: Hát mégis, Will, a hosszú szenvedés
nem volt egészen hiábavaló!?
(Kezét tördeli és az asztalhoz lép.)

JUDIT: A gazdagság is Istentől ered,
kemény munkának látjuk itt gyümölcsét.
(Kezét tördeli és az asztalhoz lép.)

WILL (félre): E munka eddig hitvány volt, ugye,
s gyümölcse inkább férges, mint nemes!

SUZANNE: Apám, s a drámát megtartod magadnak,
miért nem díszlik az is asztalunkon?

WILL (szembefordul Suzanne-nal, megfogja a vállát):
Csak amiért jó zsíros pénzt fizettem,
s a fiskálisnál alku tárgya volt,
azt látod itt, a „Stratford-asztalon”. (Nevet.)

HALL (zavartan): Az asztal dús, de mégis, egy hiányzik…
Azt öntől kérem, mástól nem lehet…

WILL (Annára és a lányaira mutat):
Tőlem ne, ők itt az örökösök,
a kegyosztók s a haszonélvezők…

HALL: De ezt csak ön… Atyámnak hadd nevezzem…

WILL (meghökkenve, meghatottan):
Legyen hát, doktor Hall, legyen, fiam!
(Félszegen megölelik egymást, majd Hall visszasiet az asztalhoz. Félre.)
A megbocsátás is beköltözött…?
A gyertya lángja tán elégeti
huszonhat év keserű rőzsefüstjét,
s a pénz felszárítja a könnyeket?
(Lassan visszaül a karosszékbe.)

ANNA (fölemeli a gyertyatartót):
Ez itt a ház, tucatnyi kandallóval,
évente frissen vágott nádfedél… (Visszahelyezi az asztalra.)

SUZANNE (fölemeli a csokrot):
Ez zúgó erdő, benne őzikék,
patakparton virágzó fűzliget…

HALL: Pompás vadászhely, fajd, fogoly halomban…

SUZANNE: Képes volna lemészárolni őket?!

HALL: Bérletbe adnám és busás haszonnal!
(Suzanne a csokrot visszahelyezi az asztalra.)

JUDIT (fölemeli a mozsarat): Akinek malma van, hatalma van…
Hallból hamar polgármester lehet, –
belőlem pedig polgármesterasszony.
(A mozsarat visszahelyezi az asztalra.)

HALL (félre): Az erdőt vágnám én ki szívesen,
helyén ásatnék kenderáztatót…

ANNA: A ház enyém lesz, megszenvedtem érte.
Huszonhat évem csak nem volt hiába!
Az adószedés piszkos, undorít,
a dézsmabérlet már tetszik nekem. (Suzanne-ra mutat)
És itt e lány, az erdő majd övé lesz…

JUDIT (felcsattan): Talán elég lesz már, anyám…

SUZANNE: Vigyétek hát az erdőmet, de néha
hadd járjak arra, hogyha nő a som…

HALL: A malmot mindenképen, azt igen…
Mellé egy révladik nem volna még?

JUDIT: Adószedés, az hasznot hoz, sokat!
Aztán bizony a ház se volna rossz!

HALL: Mi úgyis többen volnánk… vagy leszünk!

SUZANNE: Fejünk felől a házat gondolod?

JUDIT: Mit is csináltok tizenkét szobában?

ANNA: A ház enyém lesz és az is marad!
Ne vess szemet rá, mint kutyák a koncra!

HALL: No, persze, egyszer majd…

JUDIT: … talán jövőre!

ANNA: Máris halálom napját áhítod?
S húgod kidobnád, város szégyenére?

JUDIT: Suzanne ellakhat nálunk, míg akar…

SUZANNA (sírni kezd):
Ezek után egy percig sem, Judit!

HALL: Hagyd ezt a házat, nádfalú vacak!
Az első szél a földre dönti úgyis…
A malmot, azt…!

JUDIT: …A malmot, úgy igaz!
Meg az adóbérlést! Ha már miénk,
egy év alatt polgármester leszel!

HALL: Az erdő árából egy révladik….
Hajó s malom: miénk a rév s a vám!
(Nevet, a kezét dörzsöli.)

ANNA: Hogy inna már az ostoba előre
a medvebőrre…! De nem az enyémre!
A malmot mafla kézzel tönkretenné,
varázslevekkel ott hiába próbál.
A révhez úgy sem ért, mint a malomhoz,
csak szája jár (Judithoz) s te lovat adsz alá?

JUDIT: Majd megtanulja, van még rá időnk!
Az unokád majd áldani fog érte!

ANNA: Látnám már végre azt az unokát!

WILL (félre): Még itt ülök, még élek, úgy hiszem.
De három nemzedék sorsára vetnek
máris kockát ez önzetlen utódok.

HALL: Stratfordban polgármester az lehet,
ki saját házat mondhat birtokául
s tíz éve már a városban lakik.
Ezért kell ház, ha mégoly rozoga…

WILL és ANNA (egyszerre): Hogy rozoga?!

WILL (félre): Lám, végre egyszer egyetért velem!

HALL: Ha már polgármester leszek, lebontatom…

SUZANNE: Már úgy beszél, mint nyert tulajdonáról!

HALL: …helyére kőház, kéttornyú kerül,
méltó az úrhoz, aki benn lakik

WILL (félre): Ma délután még nem volt semmije,
szegényen, mint templomlakó egér,
az oltár sarkán buzgón ostromolta
az éppen feltámadt istenfiút,
nem épp kegyes célt: gazdagságot esdve.
S a pénz szagát hogy megneszelte orra,
felejt Istent, jámborságot, családot.

ANNA (Will-hez): Te miért vonultál vissza ringatózni?
Kajánul nézed itt az osztozást?

SUZANNE: Mert már megtette, amit tehetett,
ránk hagyta: osszunk igazságosan.

JUDIT: Igazság, az bizony! Azé legyen,
ki felhasználni s megnövelni tudja.

ANNA: Ki évek hosszán megszenvedt a jussért!

HALL (félre): Csak ennyi pénz egy színház nyeresége?
Hisz dőlt a pénz ott, százszor négy guinea
és száz estén meg százszor annyi volt.
Én jártam ott, láttam saját szememmel,
engem becsapni könnyen nem lehet. (Fennhangon.)
Egy gyertya, butykos, kóró, rossz mozsár…
A játék szép, de lássuk már be végre:
a kincs, az érték más: pénz és arany.
Az merre van? És mennyi? Hol marad?

WILL: Hogy hol marad? Hát itt virít előtted!
Csak éppen, hogy formát változtatott:
a fürge pénzből megfontolt vagyon lett.
A ház enyém, a szőlő és malom
nevemre írva már szabály szerint,
az erdő vadja is nekem fial.
Az adószedés és a dézsmapénz
két évig engem illet biztosan.
Vagyis, hogy egyre inkább titeket!
Az én napom már lassanként lejár.
A testamentumot, ha hallgatod,
ne ott vigadjál sírhalmom fölött,
ha tetszik, amit rejt a papiros…,
s ne átkod halljam elsőként a mennyben,
ha mást kaptál, mint megkívánt szíved…
Osszátok el, hát, most egymás között,
én majd nevemmel megpecsételem.

HALL (félre): Száz évig él! De húszig biztosan!
Na és ha öt van néki hátra még,
én nekem az is örökkévalóság!
És napról napra lesni-várni egyre,
hogy sápad arca, hogy tüszköl-köhög,
sántít, biceg, hogy fogy, mint gyertyaláng.
Nyirkos tavaszban bízni csalfa módon,
tél vad fagyában, nyári tikkadásban,
rúgós bikában, megduzzadt patakban,
hogy melyik végez végre már vele,
és örökségem mikor hull ölembe?
De mindez semmi! Mert ha itt a vég,
nekem kell végül még gyógyítani,
magamtól tolni mind messzebb a jussom!
S ha szakmámat – miben mester vagyok-
túl jól művelném s életben marad,
a végén engem üt meg a guta.
(Fennhangon) Hogy ennyi volna csak a testamentum?
Hogy fába, kőbe bújt a rengeteg
arany s a színház kincse mind csak ez?

WILL: E földeket, ha egymáshoz rakod,
a házat, malmot hozzá tornyozod,
s az erdővel körülsövényezed –
olyan vagyonnak birtokába jutsz,
hogy Londonig csak a király különb.
S ha többé házad már el sem hagyod,
csak mint nagyúr élsz bástyáid között,
száz évig akkor is eltart a sok
paraszt a liszttel s disznóval a makk. (Csend.)
Az Úr adhat szelíd özönvizet,
toronyrepesztő földrengést, tüzet
s mindazt, amit a kapzsiság szokott
cserébe kapni intő jel gyanánt…
De téged, Hall, megkímél Ő bizonnyal,
s ha mégse, majd én szólok érdekedben!

ANNA: És mennyi folyt el részeg cimborákra,
a könnyű lányok szoknyaszegletére,
a dőzsölésre másnap hajnalig,
s a többire – huszonhat éven át
hány jó arany repült ki számolatlan?

WILL: Kifolyt ablakon s kéményen kiszállt…
De szánod-e a tuskót, hogyha fűtsz
s melegre válik gyújtós és fakéreg?
Így lett a bor, a töprengő panasz
s az éji vallomás – tragédia.
Mit részeg szóval össze-vissza hordtak,
vagy elbömböltek, bambán öklelődve –
én verset gyúrtam abból, másnap este
már ott hallhatták saját átkukat
– formált szavakban – fenn a színpadon.
És meghatódott mind, zsebébe nyúlt,
s a széjjelcsorgó aprópénz helyett
szép summa jött be – az ajtón keresztül.
Így volt… (Félre.) … no persze, így is, néha nap.

HALL: S a többi pénz, a nagyja, merre van?

WILL (az asztalra mutat):
Ezen kívül egy fillér sem maradt!

JUDIT: Nem tettél félre szűkebb napjaidra…?

WILL: A szűk napoknak most már vége van…,
most már a legszűkebb következik, (keserűen felnevet)
amelynek olyan szűk az ajtaja,
hogy egymagam férek csak rajta át.

ANNA: Te titkot rejtegetsz magad körül.
Miért nem értek semmit sem belőle?

HALL (félre): Úgy, úgy, a titka mind világosabb…

WILL (keserűen): Az életem volt egyetlen titok,
de számotokra végleg az marad.
Szemet, fület, szájat bezártatok,
akár a doktor jelkép-majmai,
hogy semmit abból meg ne értsetek!
Ha bajban voltam, nem sajnáltatok,
kudarc, ha ért, ki tartott én velem?
Feszengve szóltatok, ha szóba jött,
hogy merre járok és hogy mit teszek.
De hogy vagyonnal tértem vissza mégis
(nagyobbal, mint mit elképzelni tudtok),
az Vilmostól most már természetes,
hisz a „csavargók” mind vagyont szereznek
– így mondjátok! – és tisztességtelent,
mert tisztesség csak köztetek lakik,
kik éltüket Stratfordban tengetik.

HALL: A titka, pénze…?

WILL: … Nincs pénz, nincs titok!
Végrendelet, ha meg nem másítom!

JUDIT (rémülten): Apám, ne tedd!

HALL (rémülten): Uram, ne! Ne, atyám!

ANNA (rémülten): Will, mit beszélsz?

SUZANNE (súgva): Apám, vigyázz, mindenre képesek!

WILL: Lám, hogy megállt a békés osztozás! (Csend.)
Úgy hallom, érkezett egy társulat
a városunkba, őrájuk hagyom…
Építenek majd színházat belőle,
e ház helyén, mit doktor Hall lebont.
Így mondtad? Így, fiam!
Vesznek függönyt, jelmezt és díszletet,
a színésznők mind tarka rokolyát
kapnak s a nézők közt ingyenjegyet
sorsolnak majd minden Vilmos-napon,
az emlékemre, természetesen…

ANNA: Az őrület, Will, az beszél belőled!

JUDIT: Komédiás beszéd, ki hisz neki!

HALL: Hogy megrémüljünk, ő meg jót nevessen!

WILL (nevet): Ne higgyétek, hogy megteszem velük,
a társaság rossz, fabatkát sem ér!
Komédiázásban ma nincs különb
annál, amit családom tud mutatni.

HALL (Judithoz): Ahol volt egykor annyi drága pénz,
ott kellett még maradni egy kevésnek.

JUDIT: Úgy érted, hogy Londonban még lehet
elrejtve-dugva, kölcsönbérbe adva?

HALL: Jó üzlet volt mindig az uzsora…

ANNA: Hogy Will uzsorás? Hogy gondolhat erre?!

HALL: Miért ne, asszonyom…!
Foggal-körömmel gyűjti más a pénzt,
és úgy vigyázza, mint kölykét a tigris.
De ő inkább abban találja kedvét,
hogy szerteszórja, két marokkal öntve…

SUZANNE: De, hisz, csupán nekünk kedvez vele!

JUDIT: Eddig nem láttam, csak ígéretet!

SUZANNE: Ha választottál volna, már tiéd!
De osztozás helyett mindent akarsz,
nem mondanál egy mákszemről se le,
a kapzsiság lett elméden az úr!

ANNA: A húgod jól beszél, szégyelld magad!

JUDIT: Szégyellje ő, hogy sértegetni mer!

HALL: Ha összevesztek, ő eléri célját,
csak arra vár, hogy rajtatok nevessen!

SUZANNE: A megvetés készteti nevetésre,
hogy ilyen csúful pörlekedni lát.

HALL: Ha volna mindenből egyforma rész,
hogy igazsággal oszthatnánk el azt,
hogy ugyanannyi jutna és maradna…

SUZANNE (Juditnak mondja, de Hall-ra mutat):
Ha öt malomból volna osztozás,
őneki kéne mind az öt malom,
s öt erdőt adna baltások kezére,
hogy fájából ácsoljanak neki
még egy hatodik malmot is talán…

HALL (félre): Megjött a hangja…! Egy fillért se kap…!
Az anyját majd csak föld alá teszem,
de ez képes lesz szájaskodni itt
még évekig…

WILL (félre): No, hát szépen vagyunk!
Mondd, kellett neked ez a próbatétel?
E nélkül is, nem tudtad pontosan,
hogy ennyi pénz láttán mind megvakul?
Mily könnyű volt elbujdosnod, Timon,
s szidalmaznod hálátlan népedet.
Athén erdője nyájas, víg csalit volt,
Stratford vidéke nyirkos, zord mocsár,
hogyan találnék itt búvóhelyet?
S te ifjú voltál (azzá tettelek!),
én meg… (Széttárja két kezét, miközben Anna, Judit és Hall összesúg.)

JUDIT: Apám, tudom, te nagyszerű színész
voltál…

HALL: … s kiváló színigazgató.

ANNA: S a széjjelhordott könyveid sora
mutatja: bölcsen mértél könny s vigaszt.

WILL (félre):
Hogy muzsikál a hízelkedő kórus!

SUZANNE: Örülj, öreg Will, elismernek végre!

WILL: Jobban hittem, mikor hallgattak rólam!

JUDIT: Egy perc csupán és visszahódítod
a hátrahagyott birodalmadat,
lábadnál fognak mind-mind csúszni-mászni…

HALL: … és kérni majd, bocsásson meg nekik!

WILL: Miről beszéltek, tán egy hadvezér fog
csatából visszatérni győztesen,
hogy bosszút álljon árulók fölött,
vagy hogy köztük kegyelmet osztogasson?

ANNA: Ne tedd, Will, mintha mit sem értenél!

WILL: Hadd halljam, Anna, pontos tervetek
s a logikát, mely ily tervet sugall.

ANNA (Előbb az asztalra, majd a jelenlévőkre mutat.):
Ez itt mind mást ér, ez mind mást akar.
Így csak viszály magvát hinted közénk,
nevetsz, amíg mi dühvel alkuszunk.

WILL: Ha koldusbottal jöttem volna vissza,
ahogy Stratfordom útnak indított,
ilyen gond most nem őrölné agyam…
S ha, bölcsen, ezt a végrendelkezést
kellő percben, fiskális nyitja fel,
én egy felhő szélére dőlve nézem,
hogy mint marakszik a tisztelt utókor,
és mint rendez ingyen komédiát.

ANNA: Egy életet éltél le más világban,
nekünk abból gúny s megvetés jutott.
Rokkant bárkád most partra vonszolod,
koldulni még egy kis sajnálatot.
De szándékod most is rossz tréfa csak:
halált játszol s a végrendelkezést
meglesni vágyod, hogy marakszik össze
nőd s két leányod e holmik fölött. (Csend.)
Ne védd magad s ne szidj…! Kiszámított
gonoszságodra felelek csupán.
Dühből s keserves szégyenből fakad,
huszonhat évi packázásodért,
a megvetésért s mert hogy azt hiszed:
velem, Annával, mindent megtehetsz!
Nos, hát, eredj Londonba vissza, Will! (Csend.)
Ha koldusként jössz, bátorítalak,
ha megbetegszel, kapsz vigasztalást,
de oszthatatlan kincsen osztozásra
s gúnyolódásra nem lehet bocsánat.
A pénzt, azt megveted, jó, elhiszem!
Akkor ne szórjad szerte két marokkal,
ha adni kívánsz, adj önzetlenül,
de te Istennek képzeled magad,
ki old és köt – kényed s kedved szerint! (Csend.)
Vagyont ígértél, széjjeloszthatót,
hát lássuk, tedd elénk s egy szót se szólj,
úgy majd dicsérjük holtodban neved,
ha mindnyájunkat, persze, túl nem élsz.
Nos, hát, eredj Londonba vissza, Will!
S pénz nélkül át ne lépd e küszöböt! (Csend.)

WILL: Az én igazságom, lám, megbukott,
nem első bár, hogy így esett az ügy,
de sok a díszlet ilyen kis bukáshoz!
(Lassan az asztalhoz lép. A csokrot kézbe veszi)
Hervadsz, virág, majd széna lesz belőled,
erdőd fáit kivágják, tűzre jut.
(A földre dobja a csokrot, majd felveszi a borosüveget.)
Szőlő nem csordít több erőt beléd,
üvegcserép lesz csakhamar neved.
(A földre dobja a borosüveget, majd felveszi a mozsarat.)
Te, bánat malma, senkié se légy!
Liszted rondítsa fogtörő kavics!
(A földre ejti a mozsarat, majd felveszi a gyertyatartót.)
Már csonkig ég a gyertya! És a ház?
Lángot vet majd vagy árvíz mossa el?
(Elfújja és földre dobja a gyertyatartót, majd felveszi a zsírosbödönt.)
Repedj, bödön, hisz ember vagy te is!
Zsiványok szedtek zsírodból adót!
(A földre dobja a bödönt, majd felveszi a piszkafát.)
Téged megtartalak, jöhetsz velem!
Londonba én vezetlek, vissza te.
Majd meglátjuk, hogy mire megyünk ketten!
(Lassan az ajtó felé indul.)

JUDIT: Apám, hát tényleg újra útra kelsz…?

HALL: A lég ma nyirkos s ködbe fúl az éj…

ANNA: Akár indulhatsz holnap is…

SUZANNE: Apám, eredj, ezek megölnek itt!
Veled megyek…!
(Will után akar szaladni, de a többiek lefogják. Will lassan el.)

Függöny

Negyedik felvonás

(Helyszín: a stratfordi „Tücsök” fogadó, mint a második felvonásban. Néhány nappal később, délután.)

1. jelenet

(A Lady és a Ripacskirály az asztalnál ül, Pukkancs a pultnál tesz-vesz, a stratfordi hajtók lézengenek.)

ELSŐ HAJTÓ: Ma süt a nap, de holnap esni fog!

MÁSODIK HAJTÓ: Ma fog esni és holnap jó idő lesz!

ELSŐ és MÁSODIK HAJTÓ (egyszerre): Fogadjunk! Hogyha győzök, te fizetsz!

PUKKANCS (nevet): Lesz jó idő és lesz eső, de ti
így is, meg úgy is én nekem fizettek!

RIPACSKIRÁLY: Vidám két fickó, mindig megtalálják
az alkalmat, hogy jól mulassanak!

LADY: Bugris parasztok! Mással sem törődnek,
mint hogy minden nap berúghassanak!

RIPACSKIRÁLY: Nehéz munka, erdőirtás, mocsár,
hőség, hideg… Kell, hogy felejtsenek!

LADY: Felejtsenek?! Oly bárgyú mind a kettő,
ha négy lábon látod, fel sem tűnik,
hogy nem barmát, de pásztorát terelted.

RIPACSKIRÁLY: Te elfogult vagy, Lady! Azt hiszed,
mert nem Londonban él, már csak bugris lehet!

LADY: Te pedig szamár vagy, Ripacskirály!

ELSŐ HAJTÓ: Szamárnak mondja, pedig szereti,
mit mondhat annak, akit nem szeret?!

MÁSODIK HAJTÓ: Ez ismeretre nem kívánkozom,
a nőt csodálom s szánom a fiút.

RIPACSKIRÁLY: A jó öreg Will, itt boldog lehet,
gyermekkorától ismerős barátok,
tavasz, folyópart…

LADY: Szegény Will! Az csoda, hogy meg nem őrül!
Londontól alig jöttünk egy napot,
s mintha száz évvel mentünk volna vissza,
sötét középkor ásít mindenütt.
Hogy bírja itt és ilyenek között?!

RIPACSKIRÁLY: Én boldog volnék Stratfordban bizonnyal.

LADY: Ki is cseréllek Willre, most azonnal!

PUKKANCS (közbeszól):
Már küldtem érte, itt lesz nemsokára.
Csak, hát, nehéz őt mostanság elérni,
mióta, ugye, nem otthon lakik…
Vagyis, hát, otthon, csak nem épp a házban,
mert, hát, a ház, az túl szűk annyinak…
Már annyinak, ahányan benne laknak,
mert, míg a Will volt benne egymaga,
meg, hát, az asszony, meg a lánygyerek,
addig nem is volt ottan nagy hiba,
de mostan már a doktor, ugyebár,
meg patika, meg adóhivatal,
úgy meg van tömve mindenféle hely
mindenfélével s Willnek nincs hely éppen.
Ezért, hát, őt most… szóval… ő kiment
s az istállóban hál…

RIPACSKIRÁLY: Will istállóban, saját otthonában?

PUKKANCS: Tán kamra néven mondhatnám azt szebben,
de mostan én csak csúnyán mondanám.

LADY: Will, istállóban. Gyalázat! Mióta…?

PUKKANCS (keserűen felnevet):
Hogy rájuk hagyta mindenét, azóta!
No, már mint, hogy a háza népére…
De mit beszélek erről én maguknak,
hisz azt se tudom, mi szél hozta erre,
pletykás pedig végképen nem vagyok,
csak, hát, ha már a véletlen során
Stratfordban járnak ilyen úri népek,
akik a Willt régtől jól ismerik,
jobb hogyha tudnak róla, mint ha nem…

LADY: Köszönjük a kedvességét, – jóasszony!

PUKKANCS: No, akkor, hát, örömmel – jóasszony!
(Odajön az asztalhoz.) De én tudok a Willről mást is ám!
Arról maguknak még fogalma sincsen…

RIPACSKIRÁLY: El ne hallgassa, sőt beszéljen inkább!

PUKKANCS (bizalmasan):
A Will, tudom, Londonban mit csinált!
Stratfordban volt egy lány, akit (Zavarba jön.)
akit… no, szóval, akit itt hagyott,
de jó bosszút állt rajta, Júliát
csinált belőle s meghal minden este.
Már, persze, úgy tesz csak, a színpadon…

LADY: Hogy Júliát? Hisz játszottam magam…
(Ripacskirály oldalba löki, hogy hallgasson.)

PUKKANCS: Játszott a Will is, hogy játszott vele…!
Aki Londonban ezt a Júliát
most napról-napra agyonszereti,
annak még neve sincs, a Will se tudta…

RIPACSKIRÁLY: Hát, akkor nincs bizony…! És mit csinált még?

PUKKANCS: Mikor pedig megvénült Júlia…

LADY: Dehogy vénült meg, meghal minden este.
Ezért mindig csak tizenhat marad…

PUKKANCS: Tizenhat, hol van az már, én tudom!
Félig tündér maradt, félig boszorkány,
aki kell is, nem is a férfiaknak…,
ilyet csinált belőle. A neve: …Pancs.
(Ripacskirály és Lady értetlenül egymásra néznek.)

RIPACSKIRÁLY: Pancs?

PUKKANCS: Pancs!

LADY: Pancs?

PUKKANCS: Pancs, az bizony! Én csak tudom…

RIPACSKIRÁLY: No, persze… Puck talán…?

PUKKANCS és LADY (egyszerre): Puck!

PUKKANCS: Hát, persze, hogy Puck. Azt mondtam maguknak… !

2. jelenet

(Will és a korábban voltak. Will némán megáll a fogadó ajtajában.)

PUKKANCS: No, máris itt jön Will. Hallgassanak
arról, amit fecsegtem összevissza,
mert még lehord gorombán, amilyen…
Nézzék el ezt egy vén kocsmárosnénak,
ki azt se tudja már, hogy mit beszél.
(Lassan visszamegy a pulthoz. Csend.)

RIPACSKIRÁLY: Keblemre, hát!… Will, jó cimborám!
(Will lassan az asztalhoz jön, Ripacskirály megöleli.)

LADY: Vilmos! Nahát, ő elölelt előlem.
Megvékonyodtál, de a régi vagy.
A régi Will…

WILL: „Az öreg Will”, kérdezz meg bárkit erről.

LADY: Én egyedül csak magamnak hiszek.
Talán neked, de inkább senkinek.
A régi Will vagy, egyetlen s örök.

WILL: Örök leszek már nem soká, te… Lady. (Megöleli.)
Így hívnak még? Vagy akadt jobb neved?

LADY: Te adtad rám, ennél jobb nem lehet.
(Ripacskirályra mutat, zavartan.)
Most ő van itt, ő… a Ripacskirály.
Mióta elmentél, ő van velem.

WILL (bólogat):
Sárban tartod vagy mennybe juttatod?

LADY: Ne kérdezz, Will, ilyet. Ő úgy sem érti!
Hogy én mit tartok erről, azt tudod.

WILL: Tudom, te, Macbeth drága ladyje,
halált nem félsz, de mást halálra szánsz.

LADY: Elég a bók, a szíved oltsd ki most,
a gúny se kell, fékezd meg nyelvedet.

WILL: Akkor miért e díszes társaság?

RIPACSKIRÁLY: Eszedhez jöttünk vendégségbe, Will.

WILL: Az ész legtöbbször undok házigazda!

LADY: Inkább őszinte undokság tetőled,
mint másoktól hízelgő színlelés.

WILL: Ez bölcs beszéd, mondhattam volna én is! (Csend.)
Mi hír Londonban? Mert van biztosan!
Ok nélkül nem kel útra két színész,
hogy Londontól Stratfordig rázni hagyja
a postahintón két napig magát.

LADY: Ok nélkül nem…

RIPACSKIRÁLY: Ok nélkül nem bizony!

WILL: Jó hírt akartok tán megosztani,
azért e rejtély és a nagy sietség,
vagy hirtelen baj ültetett szekérre
s most tőlem vártok bölcs tanácsadást?

LADY: A jó s a rossz kart karba öltve jár!

WILL: Az már igaz, de térj a tárgyra gyorsan.

RIPACSKIRÁLY: A társulat Londonban szétszaladt.
Addig mocskolta, irigyelte egymást
a hősszerelmes és a cselszövő,
anyakirálynő és az intrikus,
de még az ajtónálló szolga is,
míg száz ember duzzogva száz felé
úgy futott széjjel, mint egérsereg…

WILL: A néző bámul, pályatárs kacag,
ha a színész – kivetkőzvén magából – ,
úgy szidja egymást, mint halaskofa,
nem tart mértéket, a végszót se várja,
csatornából vett, mázsás érveket
dorongol szét a játszótárs fején… (Csend.)
Hát, szóval így vagyunk…!

LADY: A játékszín, hol utoljára játsztunk,
azóta áll a sarkon üresen,
hogy haragjában a kaput becsapta
a legutolsó, leglustább színész.
Most még miénk, ha rá nem lelt azóta
egy tízrajkós vándorcigány család…

RIPACSKIRÁLY: Mi maradtunk az egyetlen lakók,
világ csúfjára, ketten silbakolva
a díszletek s a jelmezek között.
Hol trónon, hol meg koporsóban hálunk!

WILL (nevetve): Pedig egyik sem életbiztosítás!

LADY: Három hét múlva jön a végrehajtó,
pénzt vár a házért, vagy fejünk felől
legombolyítja a függönyzsinórt is.

WILL: Baj, baj! Se pénz, se színész, sem darab…

LADY: Eb, aki bánja, koplaltunk elégszer,
az ingyenélő csürhe sem hiányzik,
s fejből idézek három évadot…

WILL: Hát, akkor mi a baj?

LADY: A baj te vagy, Will, hiányzol nagyon…

WILL: Hogy én…?

LADY: A színház nem színház tenélküled!

RIPACSKIRÁLY: London se London, ha nem Will tapossa!

LADY (csöndesen): Ha nem vagy ott, én Lady nem vagyok… (Csend.)
Gyere vissza, Vilmos, gyere velünk!

WILL: Irgalmas Isten, mit kívánsz te tőlem?
Hová lett már a jókedvű legény,
ki három éj s nap egy drámát megírt,
ki négy szerepben játszott egy darabban,
költött nappal, éjjel versenyt ivott…,
(A szívére mutat.) ide bezárva már örökre szunnyad.
Helyette itt egy vén adószedőt,
nyugalmat vágyó városi filisztert
találsz, akit csak haszna érdekel.

LADY: E vén huncuttal nincsen semmi dolgom!
Én Vilmost keresem, azt, aki volt,
ki lánggal égett, mint a tölgyhasáb,
ki csillogott, mint ékszerben smaragd,
ravasz, mint róka, bátor, mint oroszlán…
és férfi, mint egy hadsereg huszár… (Zavartan elhallgat.)

WILL: Csak annyira?

LADY (átöleli): Óh, százszor annyira! Nem élet így
tenélküled, csupán csak létezés,
nem száll a szó, csak holt igék dadognak,
nem színház, csak vásári bábmutatvány,
hosszas halódás, nem tragédia.

WILL: Hamis kerítő… és édes kísértő,
csapongó céda, múlhatatlan kedves.

LADY (kibontakozik az ölelésből):
Hagyj hátra mindent, Will, mint annyiszor!
Indulj s tégy rendet romlott hadaid közt!
Haza se menj, a postakocsi vár ránk,
holnap estére Londonban leszünk.

WILL: A házam népe vár…

LADY: … hogy elszedjék, amid még megmaradt?
Önbecsülés, szellem és akarat
maradt talán még benned valamelyes,
s helyed ne itt, a világ alfelében,
e porfészekben tengő záptojások
között keresd…
Szemöldököd egyetlen rándulása
elég, hogy a mindenség úgy forogjon
tovább, ahogy kell, ahogy akarod…

WILL (bólogat): Így volt, no persze, egykor így…

LADY: Így, persze, így, ezért szerettelek!
És így lesz újra, még lehet talán,
óh, jaj, tegyed, Will, tedd, hogy így legyen!

WILL: Mindent tudtam s ma semmit sem tudok.
Erőm elszállt és megárvult helyébe
az évek beteg baglya települt.
Karosszék ringat, szégyenkezve mondom,
pénzt számolok, s tornyot rakok belőle.
Egy írás van csupán, mi érdekel:
a testamentumom…

LADY: Hazudsz, gonosz, álszent szemforgató!
Tudom, családod mindenből kifoszt,
kivet házadból, istállóban alszol,
s nincs pénzed annyi sem, hogy ezt az ón-
kupát kiidd, és falhoz csapd haraggal.

WILL (elgondolkozva): Az istállóban kellemes a szállás,
s ha ott hálok, magam kedvére van.
(Pukkancsra mutat.) E Pukkancs-Júlia örök hitelt
ígért nekem, míg köztetek vagyok,
s kik elkísérnek s bezárják mögöttem
a kaput, hol csak kívül van fogantyú,
nos, ők utána, emlékezve rólam,
még aznap este torvendégeim…
Lám, gondos gazda, mindent észbe’ tartok.

LADY: Will, újra kérlek és most már utolszor,
Londonban vár új színház, új csapat
s egy régi szív, hát ennyi nem elég?

WILL (tétovázva): Én Stratfordot már el nem hagyhatom.
Vérzik szívem s a fájdalomba majd
belészakad, de érzem, nem lehet. (Csend.)
Menj, Lady, s Londonban ne szólj felőle,
hogy Will öreg már, és nem kér belőle.
(Megöleli a Ladyt, és lassan kifelé indul.)

LADY (csendesen mondani kezdi a verset):
„Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
s tavaszi zápor fűszere a földnek,
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg…”

WILL (megtorpan, majd lassan hátrafordul):
„…csupa fény s boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet…”

LADY és WILL (együtt):
„…csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet…”

WILL: Hát, emlékszel még erre is? Neked
írtam, oly rég, igaz se volt talán.

LADY: Rég volt, valóban, s óh, milyen igaz!

WILL: Tudod-e, Lady… párja is van ennek.

LADY: Hogy párja is?

WILL: Nem csak kenyéren él az ember… Ezt
hallgasd meg most, bár nem tenéked írtam,
csak úgy, magamnak…

LADY: Ismerlek már, hazug…

WILL (csendesen mondani kezdi a verset):
„Az vagy nekem, mi szőlőfürt a testnek,
szüretre hívó, hűvös, őszi szent,
mint meglelt gyermeket, karomba veszlek,
becézlek, óvlak, mint a végtelent.
Szorít a félelem, hogy elveszítlek
s hogy már enyém vagy: rebbenő öröm,
édes-fanyar szájad megrészegített…” (Csend.)
Hát, ennyi…

LADY: Will, ez nagyon szép! S miért csak töredék?

WILL: Itt elfogyott a szó és nincs tovább… (Csend.)
Neked faragtam, kis csecsebecsét,
elalváskor, hogy mondókád legyen,
de ennyi lett csak… ennyi. Vers helyett
vigyed magaddal, dúdolgasd, ha tetszik,
s ha ráuntál, dobjad ki útfelen. (Csend.)
Vihart érzek, a két ló izgatott,
ne várakozzék, aki menni készül.
Will itt marad, de lélekben veled
kocsira száll s a Lady hozzá békül.
(Will lassan el, távoli mennydörgés.)

MÁSODIK HAJTÓ: Halld, esni fog, fizesd ki, hát, söröm!

ELSŐ HAJTÓ (fizet): Siess, kupánkba hull a vízözön! (Az Első és a Második Hajtó el.)

LADY ( csendesen mondani kezdi a verset):
„Az vagy nekem, mi szőlőfürt a testnek…” (Közben lassú…)

Függöny

3. jelenet

(Színváltozás: a stratfordi malomhíd: malomkerék, fahíd korláttal, a túlsó parton fűzfa.)
(Will a malomkerék mellé húzódik. Fenn, a hídon többen megállnak, átmennek, vagy visszafordulnak: Anna, Hall doktor, Suzanne, Horace, a Tanácsos, a stratfordi hajtók. Ugyanaz nap este. Vihar.)

ELSŐ HAJTÓ: Hahó, Will! (A Második Hajtóhoz.) Nem látod vagy hallod őt?
(Villámlás és mennydörgés.)

MÁSODIK HAJTÓ: Ha látnám se hallanám, ha hallanám se látnám.

ELSŐ HAJTÓ: Kergetjük vagy keressük most a Willt?

MÁSODIK HAJTÓ: Te azt hiszed, keressük, ő azt, hogy kergetik.

ELSŐ HAJTÓ: No, akkor te arra keresd, én pedig erre kergetem.
(Két irányba szétszaladnak. Mennydörgés.)

HALL (balról be):
Világgá ment ez átkozott viharban!
Egész Stratford hadd tudja meg, hogy őt
a saját háza népe üldözi.
Fondorlatos, gonosz – s hogy élvezi! (Jobbra el. Villámlás.)

HORACE (jobbról be):
Hé! Űzött farkas, mutasd meg nekik,
lábad s fogad még egyformán erős! (Balra el. Mennydörgés.)

SUZANNE (balról be):
Halálra üldözik! Csak meg ne fogják!
Csak meg ne szökjön! Óh, jaj, mit kívánjak? (Jobbra el. Villámlás.)

TANÁCSOS (jobbról be):
A tartozását már mind megfizette,
így nincs miért markomban tartani.
Árvíz benyelte, villám csapta le?
Nullán a tartozik s a követel. (Vállat von, balra el. Mennydörgés.)

ANNA (megáll a híd közepén):
Stratford határa, nem megyek tovább! (Csend.)
Megszöktél, Will, vagy mi kergettünk el? (Indul, majd megáll.)
A házad nem kellett, de építetted,
beköltöztél, majd megszöktél belőle.
Én nem bírtam veled, de nélküled
csak pusztaság és szenvedés az élet.
Óh, szörnyű sors, hogy kettős életünknek
csak kettős halál képes vetni véget! (Lassan el, amerről jött.)

HORACE (balról be):
Oszd meg velem, Will, most a bujdosásod,
ha jóban nem, a bajban legyek társad! (Lassan, jobbra el.)

HALL (jobbról be):
Ha pénzéből polgármester leszek,
még emlékét is el fogom törölni. (Lassan balra el.)

SUZANNE (balról be):
Hetykeségét az eső elveri,
az üldözők dühét meg felcsigázza. (Indul, majd megáll.)
Vagy, Will nem is menekül senkitől,
s ezt megbocsátni nem tudják neki? (Lassan jobbra el.)

ELSŐ HAJTÓ (jobbról be):
A vihar elmúlt s Willnek nincs nyoma.

MÁSODIK HAJTÓ (balról be):
Hajtók hajtják, poroszlók üldözik,
akár a címeres gonosztevőt.
Nekem elég volt, eb, aki kiküldött,
nem űzök embert Stratfordban tovább! (Együtt el, balra.)

4. jelenet

WILL (egyedül):
Elmentek végre? (A malom felé fordul) Pompás volt, ahogy
vized s dühöd szemük közé locsoltad.
Te, fából ácsolt, bölcs madárijesztő,
ki meg se mozdulsz, úgy végzed sikerrel
a munkádat, mit rád kimért a sors. (Csend.)
Gonosz malom, miért juttatod eszembe,
hogy életünknek őrült torzalakja
vagy. Egyre szállni, szállni, szállni vágysz,
s mocsárba húz le sorsod mindörökre.
E halk moraj vajon csöndes fohász,
vagy fojtott átok végső hördülése?
Minden malomkerék egy sorscsapás,
emelj és sújts, vagy sújts aztán emelj
föl ismét… Hát nem egyre megy? (Csend.)
Magam vagyok és magad vagy te is,
az űrben tántorgó homokparány,
ki majd beléhull éjbe, mélybe, sárba
s bevégzi ezt a csúfos földi pályát…
De mit beszélek, te, örök malom,
mindig itt fogsz, az Avon-parton állni,
(ha nem te, akkor más malomfia),
de Will, ha elmegy, nem jön más helyette….
Emlékezzél s zümmögd el majd nevem
farönkből ácsolt kerék-kölykeidnek.
Zúgjál, no zúgjál, egyre hangosabban,
hogy én se halljam már, amit beszélek
és más se, mert csak megvadulna tőle,
s dühös vadkanként oldalamba marna. (Csend.)
Zúgjál, ne halljad, hogy már vége van,
hogy Vilmosból már csak a láz beszél,
és hogy szakad már a végső kötél,
amellyel ezt a furcsa sárgolyót
megunt útjáról elvonszolni vágytam,
hogy ég felé, hogy fény felé röpüljön.
Holnap már ez se köt s ott lesz honom,
ahol aranykerékre jár a nap,
a förgetegben sóhajok lebegnek
s malmok rendeznek víg tragédiát… (Csend.)
Velem tartasz, vagy én szálljak veled?
Végy szárnyaidra, fölséges kerék,
s az égből majd lekényszerítek rád
egy tisztítótüzes villámcsapást! (A földre rogy. Csend.)
Felhajtottam és elfogtam magam,
tömlöc vár rám, a jól megérdemelt,
és négy guinea – mint nyomravezetőnek.

5. jelenet

WILL (nehézkesen feltápászkodik, a hídra lép és a korlátba kapaszkodik):
Szél zördül, ott a fűzfa bólogat.
Csak bólogass, holdfény a kedvesed,
távol s hideg: csalárd s megcsalható.
No, formát öltesz, tán vesztemre törsz?
Felhő vagy, ember, vagy tán mind a kettő?
Ki vagy, felelj, ha van felelni szád,
ha nincs, oszolj a holdsugárba vissza!

WILL FIÁNAK SZELLEME (a fűzfa ágai közt megjelenik):
Szellem vagyok, mint majd te is leszel.
Ember voltam, miként most még te vagy.

WILL (félre): Oly ismerős… Nem, nem, az nem lehet…

SZELLEM: Bizony lehet, Hamlet vagyok, fiad.

WILL (félre): Irgalmas Isten! Hátamon hideg
fut végig s lábam földbe mart gyökér.

SZELLEM: Ne félj, apám, gyermek vagyok csupán,
kit megsirattál s – úgy mondják – szerettél…

WILL: Most szellem vagy, hatalmas és örök.

SZELLEM: Kicsiny fiú akarnék lenni csak,
de nem lehet, itt más törvény az úr.

WILL (kinyújtja a kezét):
Hamlet, fiam, érintsd meg ujjamat…
Hiszlek, de akkor még jobban hiszek.

SZELLEM: Hiába volna, felhő s köd vagyok,
emlék, egy könnycsepp s ezer év magány.

WILL: A túlvilágiak se boldogok?

SZELLEM: Óh, hogyne, emlékezni jó, a könny
a testünk és a társunk a magány.

WILL: Miért tetted ezt a szörnyű utat
az űrön át és át az életen
s a halálon keresztül?

SZELLEM: Hogy meglássam még embervoltodat,
kit embervoltom egykor szeretett.

WILL: Derék fiú vagy, Hamlet! Óh, bocsánat,
Szellem, ki vagy, már magam sem tudom.
A végső percben jöttél, úgy lehet,
holnap talán már…

SZELLEM: …késő lesz, tudom.
Ne bánd, apám, e gyarló alakot.

WILL: Nem bánom én, fiam. (Felcsattan.) Hát hogyne bánnám!
Ebben küzdöttem megmentésedért,
ebben hódított Will a színpadon,
ezt a formát szerették, ha szerették…
(bár erről inkább jobb, ha hallgatok).
No, persze, gyarló, mégis ez a test
tűrt, szenvedett, győzött és hódított
és ez lesz, ki el nem kerülheti
a gyötrelmet, félelmet és halált.
Tiszteld, s ne mond csupán gyarlónak őt!

SZELLEM: Ha tudnád, hogy mit ér
a lélek, mely e börtönben lakik…

WILL (közbevág): Majd megtudom és aztán tisztelem,
de addig óvom gyarló testemet. (Csend.)
Jer közelebb, Hamlet, szellemfiú,
e híd karfája eltűri talán,
ha két felén egymással szembenézünk.
(Nehézkesen a híd korlátjára telepszik, a Szellem vele szemben helyezkedik el. Csend.)
Rövid volt életed, nagyon rövid…

SZELLEM: Bármennyit élsz, az egyformán rövid,
s egyforma lesz a végtelen idő is.

WILL: Korholni foglak most, kedves fiam…!
Mit tudhatsz te az életről magáról,
hogy volt szerelem, küszködés, siker,
bukás és újrakezdés, számtalan.
Voltak percek, ezerszer átkozottak
és volt néhány perc – százezerszer áldott.
Mit tudsz nyáresti bűvös holdsugárról,
a szénahordó széplányok nyakáról,
mit a színpadon felizzó sikerről,
álnok barátról, elhúzódó perről?
Mit tudsz eltitkolt emlékek hadáról,
mit kincsekről s remények garmadáról,
a tengerről, mely arcot nyújt a szélnek,
a szikláról, mely őrt áll a vidéknek?
Mit tudsz a lélek titkos hangszeréről,
az ujjaid közt szétporló reményről,
a megkívánt rossz édes mételyéről,
mit az enyészet szörnyű érzetéről…?

SZELLEM: Erről nem tud semmit szellem fiad,
hulló kövek a csöndes végtelenben…

WILL: Majd egykor…, egykor tán megértelek,
de most sajnállak érte, Hamletem. (Csend.)
Elmentél, pedig alig nyílt szemed,
élet s tudás csak távolról köszönt
feléd, tizenkét éves gyermekem.
Mert annyi voltál s annyi is maradsz
nekem most már túl téren és időn.
Szerény mérték az örökkévalónak…

SZELLEM: E város és e vízpart volt hazám,
itt nőtt körém a tarka végtelen,
s borult fölém a kék égbolt fele.
Aztán – óriás kaland- veled repültem
stratfordi rétek és füzek közül
az ember rakta nagyvilág felé.
De ködre, fagyra láz következett
s ami Hamlet volt, ellobbant belőlem…

WILL: E röpke életért, mely elhagyott,
cserébe adtam másikat neked.
Királyfi rangját, egy nemzet reményét
ruháztam rád (bár messze, Dániába
száműztelek, Helsingőr vára látta
a szépreményű, ifjú herceget,
a kristályrendbe rendezett tudást
s a bosszút, mely szívében nagyra nőtt).
Húsz éves lettél, szüzek titkos vágya,
a töprengésben csupa céltudat,
a színlelésben sokat próbált mester…
Esendő mégis, maga sebzett vadja…
Az udvar végül romba dőlt körötte,
de jobb világ támadt a romokon,
mert Hamlet szívén nőtt ez új világ…

SZELLEM: Hiába fellegvár vagy cselszövés,
falrontó bölcselet vagy tetterő,
hiába életosztó szívverés,
egymást szorító élő s holt kezek:
az én időm éjfél után lejár,
a tiéd holnap… most már mindörökre…

WILL: Ne sürgess még…, vagy fogjál számadásra,
ámbár kezdettől az volt életem.
Ha tényleg itt ülsz, szemben én velem,
s nem lázas képzelet láttat csupán,
tudod, hogy őrült rendtevő dühömben
teszek mindent, hogy végleges helyén
tudjam a világ széthullt részeit. (Csend.)
De már erőm fogy… és nem kell a rend!
A dolgok apró rendje addig űzi,
csalja tévútra és csiszolja egymást,
míg együtt hullnak mind a semmibe…
A kizökkent időt te sem tudod
helyére tolni – és én sem tudom.
Megbuktunk, Hamletem, te ott, én itt… (Csend.)
Harmincnyolc estén mégis volt hitem,
bátorságom és jó hangos szavam,
amit gondoltam erről a világról,
tréfást, gonoszt, hitványt és nagyszerűt,
széjjelkürtölni, messze és merészen,
s aki hallotta, elvitt mind belőle
egy parányit, mely nem hagyta nyugodni
s míg emlékszik rá, gondolatra készti. (Csend.)
Felénél jár az álomittas éj,
botorság ülni élőnek s lebegni
a hajdan voltnak vén malom fölött.
Te tudd, hogy nem gyerek – királyfi vagy!
Szállj vissza, Hamlet, egyengesd utam!
Vagy várj még, várj, még nem szabad…
Még annyi mindent el kell mondanom,
ami kimondva talán testet ölt,
s az elkiáltott szép-igaz szavak
találkoznak a szálló végtelenben…
(Csend. A Szellem a fűzfa ágai közt eltűnik.)
A fényed oszlik, fűzfa ága fed,
csillag kísér az úton odafent,
még itt lebegsz, s rejt már az éjszaka,
a csöndbe hull ajkad édes szava,
a világ szunnyad, új hajnalra vár,
repülj, repülj, te szép sólyommadár!

Függöny

Ötödik felvonás

(Helyszín: a stratfordi „Tücsök” fogadó. Idő: másnap délután.)

1. jelenet

(Pukkancs, Staff, a stratfordi hajtók.)

ELSŐ HAJTÓ: Soha Stratfordban ilyen szép tavaszt!
Látod, mint nő a fű s hogy penderül
az ág hegyén a frissen zöld levél.

PUKKANCS (a pult mögött áll, zörög az ónkupákkal. Félre):
Mit nem beszél! Még költő lesz belőle!
Egész télen bezzeg káromkodott.

MÁSODIK HAJTÓ: Egy ócska tökfödőt a fán feledtem
az ősszel még, így, (Mutatja.) szájjal fölfelé.
Hogy meglelem, kapnám is már örömmel,
hát, belefészkelt egy madárcsalád.
Sikoltoz benne négy vagy öt csipasz…
No, mondom, inkább ott hagyom nekik,
mit csináljak egy – csicsergő kalappal.

PUKKANCS (félre):
Ennek szívét viasszá lágyította
a tavasz, bezzeg kőből volt tavaly…

STAFF: A kis tinó már vígan öklelőzik,
akár a vén bikák. A hangja még
oly vékonyan szól, hogy nevetni kell,
de már bömbölni készül, sőt, minap
hágni próbált egy idei üszőt.

PUKKANCS (félre):
No, még az kéne! El ne kapd a kedvét!
Bikát álmodik ilyen vén szamár!

ELSŐ HAJTÓ: Aztán te is majd bömbölsz közbe’, Staff!

PUKKANCS: Megoldódott a nyelvetek nagyon,
Mint a patak, ha árad jég után.
Will majd örül, ha hallja, hogy fecsegtek.

STAFF (a Második Hajtónak):
Belőled vén kotlóstyúkot farag,
kodácsolhatsz majd London színpadán.

ELSŐ HAJTÓ (Staff-nek):
S tinót belőled, nem sok dolga lesz.

MÁSODIK HAJTÓ (az Első Hajtónak):
Te meg majd hallgatod, hogy nő a fű. (Mutatja.)

PUKKANCS: A bohózathoz készen áll a „népség”.

ELSŐ HAJTÓ: De szó, mi szó! A lényeg, hogy mi már
fenemód híres emberek vagyunk!

MÁSODIK HAJTÓ: Will tett híressé, bár miénk az érdem!

PUKKANCS: Ti, híresek?! (Legyint. Félre.) Hagyd őket, Júlia!
(Fennhangon) Igyatok inkább a tavaszra egyet.
(Zörög az ónkupákkal.)

STAFF: Nem hagy nyugodni, már csak elmesélem…
Az este lőttem egy szarvasbikát.
Remek példány volt, épp szíven találtam.
A vére folyt már, ő meg állt nyugodtan
a rengetegben. El sem hitte tán,
hogy volt nyílvessző, mely szívébe fúrt.
Hang nélkül dőlt el, fölszegett fejét
hihetted volna koronának is…

PUKKANCS: Ejnye, no…

STAFF: Aztán, ahogy vérében ott feküdt… (Elhallgat.)

ELSŐ HAJTÓ: Mi volt aztán…?

STAFF: Olyan volt éppen, mintha… (Elhallgat.)

MÁSODIK HAJTÓ: Milyen volt, Staff…?

STAFF: Mintha… magamat láttam volna ott.

PUKKANCS: Miket beszélsz…!

STAFF: …vagy egy hajtót, téged, vagy tégedet.
Vagy egy stratfordit, közülünk valót.
A szívem összerándult, száz vadat,
vagy ezret láttam vérbe fagyva már,
de ez királyi vad volt, nem vitás,
egy életben ilyen csak egy akad…
És büszkeség helyett a rémület
fészkelte magát belém gonoszul:
talán megöltem a szarvaskirályt…

PUKKANCS: Az ember hátán futkos a hideg.

ELSŐ HAJTÓ: Csak képzelődtél, Staff!

MÁSODIK HAJTÓ: A jókedvünk az végleg odalett.

STAFF: Egy csörtető vad, homloka fölött
koronát viselt s nyílvesszőt kapott…

2. jelenet

(Az előbbiek és Horace)

HORACE (nehéz léptekkel, lassan be):
Stratfordiak, Vilmos meghalt. Halott.

PUKKANCS: Óh, szörnyűség. Óh, szörnyű, szörnyű gyász!

STAFF: A szarvaskirály… Tudtam, bajt jelent.

ELSŐ HAJTÓ: Még tegnap itt ült…

MÁSODIK HAJTÓ: … ezer éve volt.

HORACE: Úgy halt, amint élt: ajkain mosoly,
szívében szenvedély s titok lakott.
A poroszlók hajtották hajnalig
s ő otthon ült – úgy éjfél óta már.
A karszékében csöndben ringatózott
s a kandallótűz parazsába nézett.
Két lánya fogta kétfelől kezét
(a doktort, Hallt, otthonról elzavarta),
a függönyt kérte, ami megmaradt
a színházból, a nagy tűzvész után.
Vállára vette, mint díszes palástot,
kínnal felállt, majd mélyen meghajolt,
mert véget ért a végső jelenet.
Talán azt suttogta: „Köszönöm”,
talán egy szót se szólt…
A teste meghajolt, a lelke egyenes
maradt, amint a földre dőlt…
És Vilmos nem volt már velünk.

PUKKANCS: Óh, drága Will…

STAFF: Óh, Will, jó cimborám, öreg barátom,
ki együtt nőttem s vénültem veled.
Előttem jársz, már én következem…

HORACE: Nem visz magával már többé soha,
sőt el se megy, hírt hozni a világról.
Egyedül maradt Stratford és… Horace.

ELSŐ HAJTÓ: Szavunkra eztán senki nem figyel,
hajthatsz, ihatsz, vagy mondhatsz bölcseket,
mint kútba hullt kő, némán elmerül.

MÁSODIK HAJTÓ: Magunk is űztük tegnap este még…
És meg nem foghatjuk többé soha,
egérutat nyert s már végképp szabad!

PUKKANCS: Beszéltek csak, beszéltek… mindhiába!
És nincsen szó Will-ért és Will után.
Őróla már csak hallgatnunk lehet…
(Félre.) Csak azt az egyet tudhatnám, csak azt,
hogy minek hívták Júlia szerelmét! (Sírni kezd.)

HORACE (A fogadón kívülre figyel):
Valaki jön… Balsejtelem gyötör!
Ma minden rossz hírt, óh, jaj, én hozok!

3. jelenet

(Az előbbiek és Suzanne.)

SUZANNE (fehér ruhában, fején virágkoszorúval):
Willhez megyek… Tudjátok, merre van?
Útnak indult, a csillagok felé,
már messze jár, sietnem kell utána…

PUKKANCS (félre): Utol is éred biztosan, szegény!

STAFF: A lányod, Will, mivé lett, látod-e…

ELSŐ HAJTÓ: Akár egy szép menyasszony, Istenem…

SUZANNE: Üldözték, de Will elröpült közülük,
virágszirommá változtatta őket.
A szirmok itt a koszorúmban vannak,
(Koszorúját leveszi fejéről, és a szirmokat lassan szétszórja a fogadóban.)
ez százszorszép, ez viola, ez rózsa.
Virrasszatok, jön Vilmos is, hamar…
Minden ujján hoz fényes csillagot…
Holnap Szent Bálint napja lesz…

Lassú függöny

Illusztráció: fh. G. Kollidas

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →

Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →

Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →

Benyhe István: A Templom és az ország →