J. Simon Aranka: Véresen komoly
•
Az ember azt gondolná, milyen furcsa, hogy képesek vagyunk úgy élni egymás mellett, hogy semmit sem tudunk a másikról. Aztán rájövünk, hogy nincs ebben semmi meglepő, inkább nagyon is szokványos, mindennapos jelenség. Felületesség vagy önvédelem lappang a dolgok hátterében, ki tudja? Vannak megvilágosodott pillanataink, amikor azt hisszük, ismerjük szerelmünket, házastársunkat, gyermekünket, barátunkat, de a pillanatok elszállnak, s a felismerés, hogy ismét tévedtünk, beépül mindennapjainkba, lassan eggyé válik a feledéssel, csupán azért, mert egyszerűbb, elviselhetőbb így. Minek tovább bonyolítani amúgy is túlságosan összetett, gordiuszi világunkat?
A lány, ezzel a kétségtelenül kényelmes életfilozófiával áthatva üldögélt barátaival a belvárosi söröző hangulatos teraszán. Igazi, békebeli csillagos tavaszi este volt, még nem túl meleg, de már jólesett a hideg sör. Jó volt itthon lenni. Évek óta a fővárosban élt, mégsem tudta megszokni az állandó tülekedést, szmogot, a zombi-arcú járókelőket, akik nagyrészt ugyanazzal az üveges tekintettel maguk elé meredve rótták előre kirótt köreiket a hőségtől izzadó, mocskos aszfalton. Mintha itthon, ebben az álmos kisvárosban mindennek emberibb arca lenne, a házaknak, az utcáknak, és persze az embereknek is.
A langyos éjszaka, a sör és a találkozás öröme jókedvre hangolta a kis társaságot. Nagyokat kacagtak a legvérszegényebb vicceken is. A lányt elkapta valami furcsa, nosztalgikus érzelgősség, ahogy tekintete elidőzött a többieken. Medvét, a tagbaszakadt, lángvörös újságírót már vagy tíz éve ismerte. A göndör fürtjei miatt Csigának becézett, mozgékony arcú, izgága fiúval együtt járt főiskolára. Moncsi, a sportos, karcsú, fekete hajú lány távoli rokon volt, míg a jobb oldalán ülő, mindig vihogó, festett szőke, dundi Sziszit már egy világkorszak óta a legjobb barátnőként jegyezte. Balján Alma ült. A csöndes, békés természetű fiú az arcáról soha el nem múló, kedves mosoly miatt kapta fura, fiúhoz nem ildomos becenevet. Vele gyakran találkozott napközben is, amikor a többiek nem értek rá a munkájuk miatt. Bármikor kísérőre volt szüksége, Alma készségesen állt rendelkezésére. Talán ezért is érezte úgy, hogy a szívéhez ő áll a legközelebb, kapcsolatuk már-már az intimitás határát súrolta. Igazi, mély barátság volt ez, olyan, amilyen férfi és nő között csak nagyon ritkán szövődik.
Szemével újra végigsimogatta mindegyiküket. Szerette ezeket az embereket, jó volt köztük lenni. Igazi felüdülésnek számított a társaságuk a képmutató környezethez képest, amiben élt és dolgozott. Ők őszinték voltak, és tudta, hogy itt neki sem kell megjátszania magát. A kis csapat legalább egy estére minden alkalommal összeverődött, amikor hazalátogatott. Egyszer-kétszer előfordult, hogy a lányok közül valamelyik nem jött el, de a fiúk sosem hiányoztak. Soha nem gondolkodott azon, valójában mi az összetartó erő közöttük. Részéről szóba sem jöhetett semmiféle gyengéd érzelem, a fiúk és közte mindig ott volt a láthatatlan sorompó, amely leeresztve szilárd barátságot képez. Tudta, hogy ha fölemelnék, ingoványos talajra nyitna utat. Meggyőződéssel hitte, hogy egyikük sem akar a másiktól többet, mint barátságot, és ez így volt jól. Ugyan ki akarna az ingoványba tévedni?
Pillantása újra Almán állapodott meg. Ismeretségük kezdetétől tisztában volt vele, hogy a fiú gyermekkorától cukorbeteg, de ennek, azon kívül, hogy inzulinozta magát, sokáig semmiféle jelét nem látta. Néhány hónapja vette észre, hogy a fiú furcsán hunyorog. Alma kénytelen-kelletlen bevallotta, hogy cukorbaja miatt rohamosan gyengül a szeme. Kiderült, hogy olvasni sem lát, és már nem segít a szemüveg. Hamarosan megvakulok, mondta röstelkedve. Ettől kezdve a lány még jobban odafigyelt rá, még több időt töltött vele. Ahogy múlt az idő, a fiú látása egyre romlott, barátait sem ismerte fel az utcán. Már csak homályos pacákat látok, ismerte be. Attól kezdve fordult a kocka, s amikor hazajött, most már ő kalauzolta Almát kézen fogva, amikor dolga akadt valahol. A fiú egyedül ki sem tette otthonról a lábát. Időre volt szüksége, hogy elfogadja a megmásíthatatlant, és – persze csak gondolatban – szembenézzen új állapotával. Szerencsére mindig akadt segítsége, de amikor a lány itthon volt, többnyire őt kérte meg, hogy elkísérje.
Ahogy most elnézte Alma derűt, nyugalmat sugárzó arcát, és széke mellett a fehér botot, összeszorult a szíve. Tényleg nagy a baj, ha már ezt is elhozta. Mi lesz vele, ha elfogynak mellőle a barátok? A munkája miatt ő sem tud olyan gyakran hazajönni, mint szeretné. Kellene neki valaki, aki szereti, aki gondoskodik róla. Egy igazi társra lenne szüksége. Azonnal megfogant benne az elhatározás: mielőbb keresni kell Almának egy barátnőt, egy kedves lányt, aki elfogadja őt így, ahogy van.
Asztalbontáskor mindenki számára természetesnek tűnt, hogy ők ketten együtt mennek haza. Nem siettek, bőven volt beszédtémájuk. A lány ügyesen kiszedte a fiúból a szükséges információkat: hogy még nincs kapcsolata, és persze, nagyon rossz egyedül. Amikor viccesen megkérdezte Almát, hogy milyen lányt tudna maga mellett elképzelni, mire a fiú nevetve mondta, hogy éppen olyat, mint ő. A lány vette a lapot, és mókásan a fülébe súgta, hogy ha igazi kapcsolatra vágyna, csakis hozzá hasonló férfit keresne magának.
– Nem kell keresned, itt vagyok – nevetett zavartan a fiú.
– Te vagy a legjobb barátom – mondta a lány, és baráti puszit nyomott a homlokára.
Megérkeztek a házhoz. Bekísérte Almát a lépcsőházba, egészen az ajtóig. A folyosó erős fényénél feltűnt neki, milyen szomorú a fiú arca. Bemegyek veled, jelentette ki az ajtó előtt, úgyis rég voltam már nálad. Alma próbált ugyan tiltakozni, de ő nem vett róla tudomást, követte a fiút a lakásba.
Azonnal megbánta, hogy nem hallgatott a fiúra, de már késő volt. Meglepett arccal állt meg a szoba közepén. A döbbenettől mozdulni sem bírt. Akármerre nézett, mindenütt saját magát látta. Fényképeket az asztalon, a polcokon, az éjjeliszekrényen, a vitrinben, mindenhol, az apró ajándékok társaságában, melyeket Alma tőle kapott az évek során születés- és névnapokra. Összeszorult a gyomra. Erre nem számított. Fogalma sem volt, mit kellene most tennie. Nézte a fiú kedves arcát, és befelé dühöngött. Alma megszegte a szabályt, felnyitotta azt a bizonyos sorompót. Mintha átszakított volna egy gátat, és ő úgy érezte, tehetetlen a rázúduló árral szemben. Miért kellett elrontania ezt a szép barátságot? Minek azon változtatni, ami jól működik? Egyszerre minden összekuszálódott. Valami meghibásodott a jól felépített rendszerben. Rosszul érezte magát, nem tudott mit kezdeni ezzel az új helyzettel.
Alma zavartan toporgott. Érezte a lányból áradó feszültséget. Tudta, hogy lelepleződött, de úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Ne nézz szét, kérte, túl nagy a rendetlenség. Délután épp a fotóalbumot rendezgettem, amikor felhívtál. Nem volt időm összepakolni. Kár volt bejönnöd, látod, le sem tudlak ültetni. Füle vöröslött a kikínlódott hazugságtól.
A lány egyik lábáról a másikra állt.
– Segítsek elpakolni? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem kell, kösz. Most már menj, nyugodtan magamra hagyhatsz, megleszek.
A lány még nem mozdult.
– Holnap találkozunk, ugye?
– Persze.
A lány tétován indult az ajtó felé.
– Biztos? – Valami rezdült a hangjában.
Biztos – nézett a fiú a hang irányába. – Tudod, nem kell mindent véresen komolyan venni – mondta szelíd mosollyal, mielőtt bezárta a lány mögött az ajtót.
J. Simon Aranka a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: …
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
