Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.)
•
I. Márai Krúdyval Salernoban
Úgy képzelem: kissé duzzogva ül az árnyékban, nem messze egy citromfától, talán több lombocskától is, egész citromligettől, de nem az árnyékukban. Nem a fák árnyékában. Mert oda csak öregemberek ülnek, s ő még csak most hetvennyolc, öregnek hát nem tartja magát. De épp ezért duzzog. Hogy hát miért még mindig benne ez a fene nagy rátartiság?
Húsz éve. Minimum húsz éve haldoklanak már benne a nagy tervek, mély jelzők, hosszú mondatok. Készülődik, persze, folyamatosan, ha valaki rákérdez, mert elég ügyes – vagy elég öreg – ahhoz, hogy a közelébe férkőzhessen, régholt barátokra, sosemvolt közös ifjúságra hivatkozván. S faggatja, és neki hirtelen nincs szíve ráhorkantva elkergetni, na, akkor esetleg kitép néhány szálat a gondolataiból, mintha fürtöt hajából nyisszantana valahai szemérmes szívrablóként, egy valóban lélegző ifjúi időben, na, talán az öreg Casanovát írom tovább, feleli nagy mogorván. Regényt a halhatatlanok haláláról – mert azok is meghalnak, barátaim.
S döf egyet botjával a porba. Nem rajzolgat abba gyerekes ábrákat, azt sohasem. Mint az a na hogyishívják, az a Fellini a Casanova-figuráról, villan át benne a minap olvasott történet, s elköhint egy nevetésfélét. Közben csak ül itt, tűnődve, valami szobor árnyékában, kicsit duzzogva. Nagyon duzzogva. És bizony csak magadra moroghatsz, pajtás, vallja be végül, némán, mély sóhaj kíséretében. Miért? Mert hamarosan színt kell vallania: valami Krúdy Gyuláról szóló tanulmány írására kérte föl ez a németországi magyar kiadó; a mester százesztendős lenne idén, s ezt ünneplendőn meg kiadják tőle az Ál-Petőfit. Az elé kellene neki egy esszét írnia. Egy esszét. Neki. Krúdyról. Róla?
Ezeknek…?
Dohog, duzzog, dünnyög, dörmög; darvadozik benne a kedv, dércsípte félszavakat motyog maga elé, némelyéből már ő maga sem ért semmit, de kimondja, mert hát nem is azért mondja őket ki, hogy értsék, hát kivel állna itt szóba? És majd pont ezzel az árnyékban ücsörgő öregemberrel, aki ezen a ködlovag Krúdyn tanulta meg: hogyan is álmodik életet egy író. Hát – ezzel? Aki túlélt annyi Petőfit s mégannyi Ál-Petőfit; aki már régen tudja, hogy a halál, bizony, gyakorta kegyelem-telibb, mint az élet. Főleg itt, szélárnyékban bár, de távol még az öregemberek citromligeteitől. Hiszen – tartásnak kell lennie. Legalább annak.
Főleg azok miatt, ott.
Ott.
…amott.
Cihelődik. Arra gondol: a Gyula megvallaná-e, hogy itt, a Vezúv lábánál jobb a vörösbor; jobb, mint; jobb – mint mi? Kezd kényelmetlenné válni alatta a pad. A kútnál gyerekek csintalankodnak, fröcskölik egymást, pár csepp neki is jut abból, no, igazán bosszantó ez a kópés jókedv, ilyenkor. Pláne, hogy még hűsíti is homlokát a kút vize. Hát ne hűsítse. Van neki baja, épp elég, ne vegyék már el attól is a kedvét, no.
Amikor neki erről az alkoholista zseniről kell leírnia azt, amit. Hogy: krónikus alkoholista. És hogy: zseni. És a legbosszantóbb, hogy mindezek tetejébe még szorgalmas is volt. Bár meglehet, csak muszájból, sóhajt kicsit, mint én, az olasz kiadó megint nem utalt, a franciák is hitegetnek, a magyarok meg, na, a magyarok, cöcögteti a szót, róluk meg, hát ez a Krúdy is hiába írt nekik. Amíg élt. Kikapcsolták a villanyát, nyakára jártak a lakbérhátralék miatt, ő meg ötvenöt éves korára halálra írta magát.
Ez jó, fanyarintja el száját. Halálra írta magát.
Cihelődik, cihelődik. Citromfák. Citromliget, no… Citromízű banán. Hol is hallotta ezt? Megvan. Pár napja, Rómában, a háziak játszottak neki néhány mai pesti dalt. Hogy micsoda szövegek szólnak, már ott is; lazítanak, lazítanak a gyeplőn az oroszok. Na hiszen. Persze, kedves este volt. Évődve flörtölgettek a háziasszonnyal, úgy, ahogyan illik, mindketten tudták, hogy illendőség csupán, de mindketten úgy tettek, mintha valóban kerekedne fölébük egy ártatlan bárányfelhőcske, jár még ez nekik az élettől, egymástól, különösen ott Rómában jár ez még az embernek a haláltól. Évődtek, hiszen Rómában történik valami, de volt benne annyi tapintat, szerencsére, hogy nem jött utána, amikor kiment a teraszra, elszívni egy szivart. S elgondolkodni: mire is formáz az a szivar füstje?
Miközben csonkig ég ujjai között – egyetlen szippantás után.
Csonkig.
Az a Krúdy. Az a pernahajder.
Hogy kiszúrt vele.
Száz év? Még hogy száz év? Ha annyi, annyi. Mindenki betölti. A tizennyolcat, hetvennyolcat, száznyolcat is akár. Akár. Mindenki. A legtöbbje holtában, de még ott sem hagyják. Békén. Mert évforduló. Azt játsszák, hogy emlékeznek. És ettől mintha valakik lennének. Hogy vannak alkalmi emlékeik. Mintha lennének valakik, ettől. Pedig hát dehogy lesznek. Akik csak voltak – sohasem lesznek. Sohamár.
Elkezd lassan felállni a padról. Elnéz Luigi felé, egy pohár vörös azért kell, ha már eldöntetett benne a dolog. És haza is kellene vinni egy palack Krisztus könnyét, hiszen koccintania kell majd azzal a pernahajderrel, amikor elkészül. Ötvenöt volt, száz lenne, épp annyi ideje halott, amennyi idős én voltam, amikor már pontosan tudtam, hogy el kell jönnöm. Onnan el, mindenképp. Mosolyog. Kora este hozzá is kezd. A Krúdy? „Bátor volt, mert a nemzeti, társadalmi, aztán az ideológiai, az osztályhiúságot egyetlen mellékmondattal a visszájára tudta fordítani. Bátor volt, mert soha nem hallott a »szocialista realizmus«-ról, de tudta – amit később mások is felfedeztek és néha kimondtak -, hogy az ideológiával fertőzött szépirodalom és a pornográfia között nincs érdemi különbség.” Ír. Javít. Ide még kell egy felvezetés, hogy erősebb legyen a folytatás, és betoldja, följebb: „Bátor volt, mert nem volt soha párt, irodalmi érdek-szövetség kengyelfutója. »Nép, nemzet, haza«, aztán »osztály, társadalom« számára egységesen nyersanyag volt, amelyből elővarázsolt egy fenomént, a »magyart«.”
Meg a sok Ál-Petőfit, áll meg kezében az írószerszám. Leteszi. Majd később folytatom, dönti el. Vagy holnap. Ma még egyszer látni akarja. Salernonál a tenger. Ma még látni akarja, mindenképp.
II. Isten most Attilát hallgatja
A függetlenségre törekvő individuum nem azt kérdi: van-e Isten? Számára a rejtély, a valódi kihívás: tud-e, akar-e hinni az Úrnak?! Lennie kell, ebben nincs kétely, hisz a szellem maga is világot próbál teremteni; rendet, amelyben érthetővé válik az érthetetlen, megoldhatóvá a talány, megélhetővé a halál. Világot szublimál a költőszellem is; határtalan teret saját idővel, önnön vívódásaiból gyúrt Istennel, Taigetosz-múlttal és harmadnapos jövővel. Ha néha megtorpan, társat keres, megszólítja, „én hosszan, mindent elbeszélnék”, ha meghallgatsz, mondja, s így is tesz. Keresve közben a választ: közelebb vitte-e – közelebb vihet-e bárkit – az Úrhoz egy, tíz, vagy száz isten-kereső vers? Vagy inkább – közelebb került-e egymáshoz kettőjük teremtés-mítosza, szándéka, vagy épp a távolság látszik egyre világosabban, mindkettőjük előtt? Segíthet talán a vers, hiszen Isten maga is époszt teremtett, a létezés lehetséges univerzumát, bár ezt félve mondom, mert bizonyságot nem ad – egyikük sem. Mert az individuum nem hisz alázatban; képessé sem válhat rá, soha; az individuum az Egy, amely hozzáadódhat – két fél egyenrangú döntése által – a végtelenhez.
Kétféle úton juthatok el Hozzá… Az egyik a feltétel nélküli hit – de ennek szélén, az Ösvény mellett futó árokban keserű magokból sarjadt fanyar füvek suttognak. Elég csak egyszer harmatot inni róluk, felitatni velük verejtékemet, megpihenni közöttük; máris belém oson lágyságuk kételye. Éli, éli, lama sabbaktani… A rosszat elvetem ugyan, de két jó közül melyik a neked is tetsző!? A másik út eleve a szelek sodorta magok sorsa, mely akkor kezdődik, ha rögbe kapaszkodott és gyökeret vetett abba: pányvát az időre. Így kezd – építkezni.
Hogyan s miből építkezett József Attila? Minden az ego definiálásával kezdődik: a teremtmény próbálja megérteni a lét összefüggéseit s azok rendszerén belül rátalálni önnön magára, helyére, szerepére. A költő sem választhatott magának más utat; ami azt illeti: nincs is még ekkor alternatíva; a gondolkodás első lépcsőfokai épp oly spontán reakciók, mint – néhány esztendővel korábban – a közvetlen légzés technikai szabályainak elsajátításai. De juthat-e tiszta oxigénhez az immoralitással fertőzött, irracionális helyzetekbe kényszerülő eszmélet? A költő sorsát jól ismerjük; aki nem, az megsejthet valamit verseiből is (jóllehet: csupáncsak okozatokból következtethet vissza egy megelőző állapotra); nem ismerjük azonban azt: hinni akarta-e már, hogy tagadhassa az Urat e fiatal költőember, vagy azért nem tagadta, hogy elfordulhasson tőle? Azt mindenképp érezhetjük: kezdetben csak annyira van jelen az Úr József Attila versmetafizikai világában, mint minden más környezeti hatás. Azt is mondhatnánk: toposz; konvencionális motívum. Később azonban megtelik hiánnyal ez a tartomány: az Úr törvényeinek, szándékainak, dimenzióinak, nevének megközelítéseiből körvonalazódó lélekhatársáv. „S ha én volnék az úr, az úr helyett, / nagyon szeretnének az emberek.”, szól szemrehányóan, majd égbe kiáltja fájdalmát is: „Meghalni lélekzetemet / fojtom vissza, ha nem versz bottal, / és úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal!”
Ám maradjunk még a teremtés küzdelménél. Nem tudom: a költő szereti-e Szécsi Magda illusztrációit? (Mert, hogy valljam meg gyorsan s még időben: e sorok kezdete, magja néhány éve futott papírra, előszóként egy karcsú, ám annál tartalmasabb kötetbe. Szécsi Magda, a nagyon tehetséges, Ferenczy Noémi díjas balladaíró és ballada-festő, rajzoló kiválogatta József Attila Istenkereső verseiből a neki leginkább tetszőeket, és grafikákat illesztett melléjük. Impozáns vállalkozás volt. S most ama bekezdéseket írom, gondolom tovább, egyfajta kísérletként – kell-e eszköz ahhoz, hogy szólhassunk a szándék céljáról s általa közelebb hogyan kerülhetünk a cél/ok/ szándékaihoz?) Nos, ha József Attila e grafikákra pillant – mert megteszi, legyünk ebben bizonyosak; meghallgatja, ahogyan minden teremtő meghallgatja művei eszmélet-lenyomatát; akkor látja a köztes utak csöndjét, az arctalan időket, a jelentéktelen örökkévalóságok szomorúságait; látja a kilátástalanság senkiföldjére szorítottak fénytelen lágeréletét (mert rettenetes szögesdrótok mögött vegetálni, de még iszonyúbb a legyőzetés előtti üresség reménytelensége); és látja a széthullás részeit, egy kaleidokozmikus kiállítás képeit és képzeteit; látja az Urat. Látja, mert itt és akkor is megrajzolhatatlan, nincs jelen; csak így, visszatükröződve létezhet… Mert csak így, tükröződő árnyékként vetül ránk minden teremtő és minden teremtés; a legnagyobb, az egyetlen, a végtelent egyedüliként magába foglalni képes pont; a lehulló könnycsepp, melyből életre kelt az emberiség s annak csillagpor-története. Tudom, nehéz elképzelni, de talán épp így, csak így lehet megtenni azt: valaki megrajzolta a költő által elgondolt isten-arcot, az Ő teremtett világát, de vajon megrajzolható-e az álom maga? S ha igen, akkor kell-e rajz, kell-e vers ahhoz, hogy működjön bennünk az álom, egy álom, valamiről, valamiképpen, ami akár még valóság is lehetne.
Hogy mit mondana akár e rajzokról a költő, sejteni vélem. Talán azt: „Az intuícióra nézve megállapíthatjuk, hogy amennyire ellentmondást nem tűrő isteni kinyilatkoztatásként jelentkezik bennünk, annyira csupán csak az enyém vagy csak a tiéd és nem közölhető. Ha mondani akarok valamit, kénytelen vagyok azt megmagyarázni, tehát fogalmivá teszem, hogy megértse az, akinek mondom. Valamely értekezést sem alakja, intuícióban való megjelenése értet meg velünk, hanem az a fogalmi erő, amely a fogalom cselekvősége és arra indít, hogy magam gondolkozzam és megértsem. Az intuíció csupán fölismerés, a közlés pedig megértetés. Ha valamit megértettünk, csak akkor vesz föl bennünk alakot, csak akkor válik bennünk intuícióvá. Az intuíció tehát nem közölhető és így csupán a legszorosabban vett egyénnek a szellemisége.”
Elfogadná tehát, megértené, de nem tudom: szeretné-e, akarná-e mások fájdalmát? Akarná-e, szeretné-e, hogy Istenhez legfeljebb, ha annyit szólhatna, én hosszan, mindent elbeszélnék, s ő meghallgatná, csak előtte még szelíden nyújtaná a kezét. Pipámat egy kicsit elkérnéd, bólintana Attila, értelek. S elindulna lassan a tapsikoló jázminok között, elindulna hazafelé, el a haza felé, valamerre… Ő, aki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remélt, s aki többet ennél – ma sem tehetne. Hallgatná csak a hontalanságban honossá váltak sírását, vashatos kongását, krajcár kuncogását, keserű magokból sarjadt fanyar füveknek konok suttogását: „Akik velem vannak, nem értettek meg engem…”
III. Vésetek
most ne szólj élvezd a lét csöndjét hogyan fáj
álmait vesd koldusnak ad még aranyló
révületet talán a homályló hommage
alkalmi sárló nyihás örökködike
int ünnepre: légy ott is pártos pornográf
sima beszédű sunyi kis hazugocska
álmod ha átfűt – áthűt a jégkorszak s hat –
ne hagyd – ott a kendőm töröld meg arcodat
démoni idők ellen tanulj játszani
odahazásat csendvallást bár ég a jel
remélj – remélni kell – s szabad még fájnia
Illusztráció: fh. Zádor I. (ld. Márai S.), Szécsi M. (ld. József A.) grafikája
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: A hallgatás grammatikája* →
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó IV. →
Kiss Zsuzsánna: Betegség, gyógyulás és orvoslás a magyar irodalomban →
